Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Mora2015. 03. 14. 22:56:56#32624
Karakter: Brendon Farell
Megjegyzés: (Merusomnak)


 Amint visszaérek az albérletembe, zaklatottan dobálom le magamról a ruháimat, és állok be a zuhany alá. Homlokomat a hűvös csempének vetve hagyom, hogy a langyos vízsugár megküzdjön a rám tapadt kosszal és vérrel, gondolataim azonban egészen máshol járnak.

A Szarvas azt mondta, látott valakit a fajtámból! Ráadásul nem is olyan régen. Hát tényleg nem én vagyok az utolsó! Nem haltunk ki, és talán meg is tudom találni a másikat, hisz nem juthatott még olyan messze. Csak azt kell megtudnom, mégis merre tartott, mikor járt erre pontosan, és minden egyéb olyan részletet róla, ami a segítségemre lehet.

Ehhez azonban fel kell keresnem a Szarvast, ami ellen minden idegszálam tiltakozik. Hiába volt meglepően rendes velem, és tűnt túl normálisnak ahhoz, hogy rám uszítson egy vadászhordát, rég megtanultam már, hogy a vak bizalom akár az életembe is kerülhet. Úgy kell tehát megközelítenem, hogy ne tartson fenyegetésnek a saját területén, és lehetőleg ne legyen olyan mellette, akit védeni akarna. Meg kell figyelnem, és ha ismerem a rutinját, talán „elkapom” egy nyugodt, magányos pillanatában.

Sóhajtva egyenesedem ki, és kezdek neki az alaposabb fürdésnek, erős illatú tusfürdőt és sampont használva. Minél jobban elrejtem a saját szagom, annál kisebb az esélye a lebukásomnak. Kiborító az állandó óvatosság és rejtőzködés, de már egészen hozzászoktam, és most semmiképp se válthatok várost, amíg nem tudok mindent a másik Farkasról. Utána követhetem a nyomát, és nem kell attól tartanom, hogy akikkel összetűzésbe kerültem, vagy bárki más, felismer.
A zuhany után futólag megtörölgetem magam, majd előkapom a csap feletti szekrényből az elsősegélyládám, és úgy ahogy összefoltozom a komolyabb sérüléseim. Azt hihetnénk, hogy annyi harc és seb után, már profin megy a dolog, de valahogy sose sikerül rendesen megtanulnom a sebellátást. A lényeg, hogy nem fertőződtek még el, és idővel meggyógyultak mindig, még ha meg is maradt a nyomuk.

Miután végeztem, alsókat húzva kidőlök a nem túl fényesen berendezett, apró lakás egyetlen ülő és fekvőalkalmatosságán, a már szebb napokat is megélt kanapén, és a plafont kezdem bámulni. Késő délután felé jár az idő, így lassan indulhatok dolgozni. Csak pár órás melóminden nap. A város egyik templománál végzem el a karbantartási dolgokat, de ez pont megfelel, mert a papon kívül nem igen futok össze bárkivel arra, ha nem mise idején megyek. Annál meg okosabb vagyok, mint hogy olyankor végezzem el a teendőim. Így most is megvárom majd a sötétedést, a Szarvast pedig holnap reggel elkezdem megfigyelni.

 

Mise után érkezem a templomhoz, így most nem hátulról, a paplak felől lépek be, hanem a főbejáraton. Dominic atya éppen az imakönyveket igazgatja vissza a helyükre, de érkezésemre felpillant, és barátságosan elmosolyodik. Nem viszonzom a gesztust, igen ritkán teszem, de a feszültség elszáll a tagjaimból, és megengedem magamnak, hogy egy kicsit nagyobb biztonságban érezzem magam.
Dominic atya egy Kutya. Lényegében ragadozó, de azon kevés fajok közé tartozik, melyek ragadozó létükre inkább az emberekhez álltak mindig is közel, így inkább azok a törvények vonatkoznak rájuk, mint a Növényevőkre.

Akkor bukkant rám, mikor két hónappal ezelőtt, az ide érkezésem után alig pár nappal, csúnyán összeverekedtem az egyik helyi bandával. Persze többen voltak, és jól helyben hagytak, úgyhogy mikor a templomtól nem messze végleg összeestem, az atya azt hitte hirtelenjében, hogy kereshet nekem helyet a temetőben. Végül inkább összefoltozott, és mivel hevesen elutasítottam a kórháznak még csak a gondolatát is, hamar rájött, hogy valamiért bujkálok. Egy Kutyának pedig, aki jól ismeri a saját fajtáját, nem nehéz kifőznie, hogy nem az vagyok, aminek mondom magam. Mégse adott fel, inkább megengedte, hogy majdnem minden este eljöjjek, és igen aprópénzért, inkább csak szívesség szinten dolgozzak nála. Így tényleg magamra veszek némi igazi Kutya szagot, és véleménye szerint, ritkábban keveredek bajba, ha itt töltöm az estéim.

- Tegnap nem jöttél – jegyzi meg, és mivel tudja, hogy ez többnyire mit jelent, előttem is terem, sérülések után kutatva. Az arcomon most nincs sok, a karomat ruha takarja, de biztos vagyok benne, hogy érzi még valamennyire a vérszagot. Rosszallás csillan a szemében, szóval igen…érzi. – Azt hittem meg akarsz húzódni, fiam. A mindennapi verekedések nem a láthatatlanságot segítik elő!
- Nem én kezdtem – felelem komoran.
- De te folytattad. Traktálhatnálak idézetekkel az Úrtól, de szerintem még a mesés könyvek is azt tanítják, hogy megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!
- Ahogy azt is, hogy a gonosz Farkasok meg akarják enni Nagyit, meg Piroskát, és a kismalacokat, de persze aztán jól pórul járnak – morranok keserűen, mire hirtelen nem tud mit felelni, csak szomorúan megingatja a fejét. Ritkán beszélek ilyen nyíltan hovatartozásomról, még ha tudom is, hogy már rájött és nem árul el, így mindig meglepődik kissé.
- El tudtad látni a sebeket? – kérdezi végül. Bólintok, és mikor látom a szemében, hogy legszívesebben hazaküldene pihenni, magamtól indulok meg a padok között, hogy tovább igazgassam az imakönyveket. Nem hiszek Istenben, nincs okom rá, de tisztelem mások hitét, így lelkiismeretesen végzem az itteni feladataimat. Lehet főként Dominic atyáért, de ő az egyetlen, aki régóta jót tett velem, így ez is érthető.

~oOo~

A napfelkelte a Szarvas területének szélén talál, amit most sokkal jobban érzékelek, mint előző nap. Úgy tűnik este járt erre, mert frissek a nyomai. Ezúttal mégis tudatosan fogom átlépni a határt, és addig surranok a fák közt, míg biztos nem vagyok benne, hogy a szél nekem kedvezően mozog. Farkas alakomban annyira közel merészkedek a házhoz, amennyire csak merek, és lelapulva a bokrok alá, rezzenéstelenül figyelek.
Pár óra múlva ébredezni kezd az egész csorda. Hevesen kalapáló szívvel húzódom még inkább az árnyékok közé, és minden erőmmel a hallásomra koncentrálok. Így is csodaszámba megy, hogy beszédfoszlányokból rájövök, hova készülnek, mikor szinte mindenki kocsiba száll. Mozinap…

Ahogy elhajtanak, én is sebesen visszahúzódom az erdőbe, majd a város felé veszem az irányt. Csak egy mozi van errefelé, így amennyire sebesült lábaim bírják, rohamtempóban megindulok arra. Habár úgy terveztem, hogy figyelem, és olyankor környékezem meg, mikor egyedül van, talán most lesz leginkább lehetőségem megtudni amit akarok. Főleg, ha rájön, hogy milyen közel kerültem az otthonához. Az talán nem volt olyan jó ötlet, de kétségbeesetten szeretnék a fajtársam nyomára bukkanni. Még az is lehet, hogy a bátyám…

Valószínűleg azért sikerül nagyjából velük egy időben a plázához érnem, mert sok kis gyereket terelgetni és nem elveszteni egyet se, nem lehet túl sebes és egyszerű feladat. Mivel félek, hogy a családfő megérez, nem követem őket zárt helyre, a szeles teraszon húzódom be az árnyékok közé, és onnan figyelem a mozit. Küszködik bennem a türelmetlen kíváncsiság, és az aggodalom, nehezen veszem rá magam, hogy ne rohanjak oda a Szarvashoz, és rázzam meg, az információt követelve. Még ha tudom is, hogy ez egy elegáns öngyilkossággal is felérne.
Mégis ráveszem magam, hogy várjak, és irigységgel vegyes vágyakozással figyelem, ahogy a méretes család kiváltja a jegyeket, rágcsákat vesz, majd sorra eltűnnek a teremben. Pár perc után aztán dühösen rázom meg magam, hogy elfelejtsem a gyengeségre utaló érzelmeket. Kár olyan után sóvárogni, ami nekem már nincs, amitől megfosztottak, és sose lesz újra.

Elharapódzó, haragos önmarcangolásomból az zökkent ki, hogy a Szarvas hirtelen felém fordul. Felszisszenve épülök bele még jobban a mögöttem húzódó falba, de elég egyértelmű, hogy már elkéstem, észrevett. Megfordul a fejemben, hogy vágok egy hátraarcot és eltűnök, de aztán mozdulatlanságra kényszerítem magam. Amennyire ő tudja, nem csinálok éppen semmi rosszat, nincs oka éppen most rám küldeni a vadászokat.
Mégis feszülten figyelem, ahogy a nyakában ülő kölyökkel kommunikál, majd miután az egyik nőstényre bízta őt, lassan elindul felém.

Szánalmas, hogy Ragadozó létemre, nekem van menekülhetnékem egy Növényevőtől. Igaz, hogy az én fajtámnál ő egy igen félelmetes alfának felelne meg, de tudom, hogy ha a farkasok falkában vadásznak, le tudnak teríteni egy szarvasbikát. Ám mi, Farkasok már sose fogunk falkában vadászni úgy, mint egyszerű, vadonélő rokonaink.
Pár pillanat és már előttem is áll. Hosszan néz végig rajtam, de én szilárdan állom a tekintetét. Impozáns és erős, de engem nem fog meghunyászkodásra kényszeríteni, arra mérget vehet!
- Jól vagy? – kérdezi, meglepően őszinte érdeklődéssel és még a távolságot is tartja, mintha tényleg egy sebesült vaddal lenne dolga.

- Igen – felelem, torkot köszörülve, és jobban összehúzom magamon a pulcsit. Lassan be kell szereznem melegebb felsőket, mert ha hidegebb lesz, ennyi nem elég.
 – Ha jól sejtem, kérdezni szeretnél. Csak bátran. – Óvatosan pillantok fel az arcára, és némi kíváncsisággal figyelem az arcát. Más, mint a többi Növényevő… Mielőtt azonban kérdezhetnék, ismét alaposan megdöbbent a következő szavaival. – De előbb kísérj el a boltba.
- Tessék? – emelem feljebb a fejem, nem titkolva meglepettségem.
- Azt mondtam, gumicukorért megyek – feleli, rám függesztve kényelmetlenül átható pillantását. Az mind szép és jó, de nekem miért kell vele mennem? Csak mondja el gyorsan amit tudni akarok, és nem lát többé. Azonban úgy tűnik, nem egyeznek a terveink, így kelletlenül surranok be mögötte a plázába. A távolságot azonban ott is tartom, és csak a boltban lépek újra a közelébe, ahol tényleg éppen gumicukrot pakol a kosarába.

- A másikról – siettetem türelmetlenül. Kivilágított, emberekkel teli üzlet, csúcsidőben. A lehető legrosszabb számomra, szeretnék minél előbb eltűnni.
- Ne aggódj. Ha bajt érzek, szólok – jegyzi meg, látva, hogy aggódva figyelek mindenfelé.  Rá kapom a tekintetem, de meg is kell iramodnom, mert már a kasszánál jár. Persze a bolti alkalmazott felém gyanakodva tekint, amit jelenleg meg is értek, az öltözetem inkább tolvajos, mint bizalomkeltő. Ez most azonban a legkevésbé se érdekel, inkább arra figyelek, amit a Szarvas mond.  – Múlt héten sikerült belebotlanom egybe.
- Hogy nézett ki? Milyen volt a… haja? – faggatom izgatottan, de megint késik a válasz, ezúttal a pénztáros, meg a fizetés miatt. Türelmetlenül toporgok, ügyet se vetve a boltos pillantására.
- Mogyoróbarna.
Heves szívveréssel lépek közelebb hozzá, rég érzett reménnyel eltöltve. Tudom, hogy elég gyakori szín, de simán lehet Norman is!

- Sérült volt? Merre ment?
Legszívesebben rákiabálnék, mikor nyugodtan elteszi a pénztárcáját, és az egyik zacskó gumicukrot, a másikat pedig felém nyújtja.
- A film elkezdődött, mennem kell. – Na jó, most fogok tényleg nekiugrani! - Ezt pedig tedd el – pillant a zacskóra. – Kérdezhetsz még, csak később.
Fogamat csikorgatva, dühösen meredek a cukorra, majd rá, de végül más lehetőségem nem lévén, a visszavonulás mellett döntök. A cukrot magam se tudom, miért fogadom el, talán azért, mert cseresznyés, de csak gyorsan a zsebembe dugom, és hátat fordítva neki, szó nélkül felszívódom a tömegben. Nem fogom ennyi emberközt megvárni, hogy vége legyen a filmjüknek.

~oOo~

A terveim szerint este keresem fel újra, de addig is a város azon utcáit járom, ahol a magamfajta törvényen kívüliek, vagy a nehezen beilleszkedő Ragadozók sűrűn megtalálhatóak. Új, ismeretlen Kutya után kérdezősködöm, de barna bundával nem kevesen rendelkeznek, és az emlékeim igen ködösek a bátyámról. Ha egyáltalán ő az… Több infóra van szükségem, és akkor is csak reménykedhetek, hogy nem állt még odébb, vagy kapták el.
Végül sikertelenül, rosszkedvűen caplatok el a templomba, most korábban a szokásosnál, mert nem éjszaka szeretnék visszamenni a Szarvashoz. Kisebb eséllyel hívja rám a hatóságokat, ha nem éjfél után kóválygok az otthona körül.

- Milyen korán idetaláltál ma, fiam! – fogad Dominic atya, amint belépek a paplak felé vezető kiskapun a kertbe. Jó szokásomhoz híven, nem reagálom le különösebben a megjegyzést, és mivel ezt már megszokta, szóvá se teszi, csak kritikusan végigmér. Az eredmény úgy látszik most elnyeri a tetszését, mert szelíden elmosolyodik. – Örömmel látom, hogy nincsenek újabb sebek.
- Tegnap este voltam itt, öreg – felelem szemforgatva. – Még én se tudok ennyi idő alatt bajt találni.
- Ebben nem lennék olyan biztos – nevet fel halkan. Ráhagyom, és inkább ledobom a pulcsim, hogy nekiálljak gazolni a konyhakertjében. Nem lát ide senki az utcáról, így nyugodtan tudok tevékenykedni. Ő az egyetlen régóta, aki mellett elengedem magam, mert tudom, hogy hiába találta már ki, mi is vagyok, nem fog elárulni.

Jó darabig csendben dolgozunk, és bár tőlem meglepően sokat szoktam vele kommunikálni, most mégis inkább a gondolataimba merülök. Idővel áttérek a favágásra, bár sajgó sebeim miatt jóval nehézkesebben és lassabban haladok.
Mivel én is hallom a templom ajtajának nyílását, nem lepődöm meg, mikor Dominic atya felkapja a fejét, és a kezeit megtisztogatva, elindul befelé. Nekem semmi dolgom a híveivel, így egészen addig nem tervezem, hogy félbehagyom a tevékenységem, míg meg nem hallom az érkező jellegzetes hangját.

Lassan leeresztem a fejszét, és csendben megindulok a templom hátsóbejárata felé. Egyszerűen tudnom kell, hogy mi hozta őt ide, mert ha miattam jött, az csak bajt jelenthet. Talán felhúzta, hogy túl közel merészkedtem a házukhoz, és ezért vette a fáradtságot, hogy megkeressen. Azt kétlem, hogy az információk miatt tenné meg ugyan ezt.

- …nem is tudom, mikor láttalak utoljára! – hallom tisztábban Dominic atya hangját, mikor az ajtó mögé érek. Óvatosan résnyire nyitom, és a padok közt megpillantom a jövevényt. A hangját se kell újra hallanom, idáig bizserget a falkavezérekéhez hasonlatos ereje.
- Valóban rég találkoztunk, sajnálom, hogy nem jártunk erre a kicsik keresztelője óta, Dominic atya – feleli a Szarvas udvariasan. – Remélem jó egészségnek örvend, és nem erőlteti túl magát.
- Remekül vagyok – legyint az atya vidáman. – És kiváló segítségem van a házkörüli munkákban!
Megfeszülök, bár tudom, hogy nem árulna el sose szándékosan. A Szarvas elmosolyodik, és mintha érezné, hogy az említett segítség a közelben van, végigfuttatja tekintetét a templomon, miközben szolidan a levegőbe szimatol.

- Most minek köszönhetem a látogatást? – vonja el Dominic atya a figyelmét. – Újabb kis jövevény? Esetleg ezúttal egy örökös?
- Nem Atyám, esküvő – érkezik a felelet.
- No lám, végre megállapodsz, fiam? Gratulálok, kifejezetten ritka manapság, hogy valaki vár a gyermekáldással az esküvőig, így…
- Nem, nem Dominic atya, nem én házasodom – nevet fel a Szarvas csendesen. – Két sutámat veszik el, és bár a szervezést magukra vállalták a bakok, szeretném, ha az atya adná össze őket, ahogy anno az én szüleimet is.
- Vagy úgy! – bólint az atya. – Semmi akadálya, igazán megtisztelő a felkérés. Meg tudjuk beszélni most a részleteket?

- Nos, valójában örülnék, ha máskor tennénk, most csak szerettem volna tudni, hogy egyáltalán lehetséges-e.
- Semmi gond, ha most sietsz, fiam. Egyedül van a család?
- Igen, részben ez a sietségem oka – feleli mosolyogva, majd ismét körülpillant a templomban.
- Valami gond van? – kérdezi az öreg aggódva.
- Nem, csak… Nem, semmiség. Köszönöm atyám, és hamarosan újra jövök, hogy megbeszéljük a részleteket!
- Rendben fiam, vigyázz magadra, és a családodra, Isten áldjon benneteket!
- Önt is, atyám! – azzal fordul is meg, hogy távozzon, de eddig bírtam, ennél jobb lehetőségem nem lesz, hogy újra kérdezhessek tőle.

- Várj! – kiáltok utána, és kirobbanok a rejtekhelyemről. Két meglepett szempárral találom szemközt magam, egy aggódó meleg barnával, és egy metszően kékkel. – A kérdéseimre, válaszolj a kérdéseimre!
- Brendon? – szólal meg Dominic atya zavartan. – Ismeritek egymást?
Erre már kissé elvesztem a lendületem, és rádöbbenve, hogy még a pulcsim sincs rajtam némi „védelmet” biztosítva, újra feltámad a visszavonulhatnék. Mégis összeszedem magam, mert tudnom kell a válaszokat!
- Nem igazán – felelem tömören, és a Szarvashoz fordulok. – Bár ő már tudja a nevem.
- Nem kifejezetten egy bemutatkozásnak köszönhetően – feleli, felvont szemöldökkel. Makacsul, kihívóan állom a pillantását. Lényegtelen, honnan tudja a nevem, hallotta-e, vagy én kötöttem az órára, a tény az, hogy előnyben van. Mikor látja, hogy nem tervezek ünnepélyes bemutatkozást tartani, sóhajtva ingatja meg a fejét. – Dariel vagyok.

Biccentek, majd a karomat összefonva a mellkasom előtt, célzó várakozással pillantok rá. Nem rázhat le megint azzal, hogy kezdődik a film, se mással!
- Tudni szeretném végre a válaszokat! Merre ment? Sérült volt? Volt ismertető jele? Más is tud róla? – sorolom a kérdéseim türelmetlenül.
- Ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat ennek megvitatására – feleli nyugodtan. – Az egyik sutám kimenőt kapott estére, hogy szórakozni mehessen a vőlegényével, és szeretnék otthon lenni, mikor elindul.
- Azt hiszed érdekel?! – csattanok fel, türelmemet vesztve, és megvillanó szemekkel, morogva lépek közelebb hozzá. Kihúzza magát, érzem, ahogy a benne munkáló, vezetésre termett erő nekem feszül, de sose voltam a meghunyászkodó fajta, és a kétségbeesett dühöm is erőt ad. – Élvezed, hogy szórakozol velem? Vagy komolyan ennyire nehéz válaszolni pár kérdésre? Tényleg láttál egy másik Farkast, vagy csak hülyíted a szerencsétlen, magányos dögöt, mielőtt odalököd a vadászok elé?

- Brendon, elég lesz! – szólal meg mellettem Dominic atya szigorúan, kezét nyugtatóan a vállamra téve, és visszább húz Darieltől, aki továbbra is rezzenéstelen, nyugodt arccal pillant rám. Ettől csak még inkább remegni kezdek az indulattól, és kiszakítva magam Dominic atya érintése alól, sebes léptekkel megcélzom a hátsó kijáratot.
- Tudod mit? – nézek vissza a vállam felett a Szarvasra. – Menj a francba az információiddal, majd megtalálom magamtól a fajtársam!
Bevágom magam mögött az ajtót, amitől kissé még én is összerezzenek, hisz eszembe jut, hol is vagyok pontosan. Remek, ha van Isten, most ő is fúj rám.

Kicsörtetek a templomból, a kertben felkapom a pulcsim, és pár pillanat múlva, már az utcán vagyok. Lassan sötétedik, és mivel makacsul eldöntöttem, hogy egyedül találom meg a másik Farkast, megint a kétes negyedeket célzom meg. Szinte süt belőlem az indulat, így előre tudom, hogy nehéz lesz konfliktusmentesen túlélnem az éjszakát, de az se érdekel.
Mégis kinek képzeli magát az rohadt fűrágó? Csak pár válasz, és sose lát többet, de neki folyton le kellett ráznia a családjára hivatkozva, mintha azt is szándékosan dörgölné az orrom alá, hogy neki van olyanja. Menjen a pokolba!

Órákig keringek az egyre sötétebb utcákon, hol kevésbé bajos, hol lepukkantabb negyedekbe jutva, és éppen szórakozóhelyek közelében járok, mikor úgy döntök, hogy elég volt mára, hazamegyek. Amúgy is csillapodott a dühöm, kezdem belátni, hogy csak szükségem lesz Dariel segítségére.
- Ugyan Őzikém, hagy ott azt a lúzert, és lógj inkább velünk – hallok meg egy rekedtes, nem túl bizalomgerjesztő hangot, amit rögtön egy vihogás kísér. Remek, Hiénák. Nem túl jelentős ellenfelek, pláne nem ha egyedül vannak, de mindig áll mögöttük valaki erősebb és hatalmasabb, különben nem mernek tenni semmit.
Kíváncsian mozdulok a sötét utcarész felé, ahonnan a hang érkezett, és magamban halkan felmorranok, mikor megpillantom a két fiatal Növényevőt, akiket három Hiéna vett körül. Mi az ördögöt keres egy ilyen pár, a város ezen területén. Még ha a szórakozóhelyre jöttek is, ami nem messze van, maradniuk kellett volna a főutcán.

- Hagyjanak minket békén! – csattan a Bak dühösen, és bár érezni a hangjából, hogy potenciális vezető, ez itt most kevés lesz. Védekezően áll a lány előtt, így elismerem a bátorságát is, de ha itt van a három Hiéna, valami erősebb Ragadozó is lehet a közelben. – Azonnal távozzanak, vagy hívom a rendőrséget!
- Háh, mert mi azt hagyni fogjuk, kicsi gida! – nevet fel ismét az egyik Hiéna, és társai követik a hahotázásban, majd közelebb mozdulnak a párhoz. A Bak megremeg, látom, hogy legszívesebben alakot váltana, de fél, hogy azzal túlzottan védtelenül hagyja a mögötte remegő lányt. Van benne valami.
Megfordulok, és próbálom magam rávenni, hogy lépjek le, hagyjam itt őket, hisz semmi közöm ehhez az egészhez, de még egy lépést se tudok kierőltetni magamból. Mikor aztán ütés hangjai, a lány rémült kiáltása, és a fiú fájdalmas nyögése ér el hozzám, felsóhajtva megpördülök, és csuklyámat mélyen az arcomba húzva, magabiztosan lépek be a sikátorba.

- Mi a franc folyik itt? – kérdezem kissé ingerülten, fél szemmel a földről feltápászkodó Bakot figyelve, aki megjelenésemet abszolút gyanakvással fogadja. A levegőbe szagol, próbálja kitalálni mi vagyok, és látom, hogy Kutya mellett dönt, mert félig-meddig megkönnyebbül, habár biztos nem lehet a segítségemben. Lehetek vad kóbor is.
- Tűnj innen blöki, semmi közöd ehhez! – vicsorogja az egyik Hiéna, és fenyegetően közelebb lép. Ösztönösen, mélyről jövő morgással felelek a kihívásra, mire megrezzen, és visszább lép. Szinte egy kutyában sincs meg az a vad dominancia, ami minden Farkasban megtalálható, és a többi Ragadozó is tiszteli.
- Elálljátok az utamat, ergo az én ügyem is – felelem közömbösen, és úgy helyezkedem, hogy bár mindkét félnek oldalasan álljak, a Növényevők és a Ragadozók között legyek. A csuklyám alól a párra pillantok, és kissé ledöbbenek, mikor ismerős vonásokra lelek a lány arcán, és illatában megérzem Darielt is. Remek, a szórakozásra elengedett Suta…

- Nem tudod kivel kezdesz, kóbor, ha velünk szegülsz szembe! – sziszegi Hiéna #1, bár nem mozdul felém, tanulva társa hibájából.
- Egy elvadult házimacskával? – horkanok fel, a területen elég sokszor hatalomra jutó Oroszlánokra célozva. Nem mondom, hogy könnyű ellenfelek, de volt már akivel elbántam egy az egy elleniben.
- Ostoba, a mi vezérünk egy Farkas! – vihog fel Hiéna #2, mire #1 kissé rámorran, de aztán ő is vihogni kezd vele, látszólag úgy döntve, hogy nem gond, ha nem titkolják tovább. Hallom, ahogy a két Növényevő döbbenten felszisszen mögöttem, de talán az én reakcióm a leglátványosabb.

Egész testemben megmerevedek, fenyegetően kihúzom magam, és szabad folyást engedek valódi kisugárzásomnak. Hagyom, hogy a csuklya kissé lejjebb csússzon rólam, ahogy mély morgással közelebb lépek a Hiénákhoz. Nem lehetnek benne biztosak, hogy mi vagyok, de érzik, hogy nem egyszerű Kutyával van dolguk, és kissé meghunyászkodva, hátrébb lépnek.
- Hol a vezéretek? – kérdezem száraz, jeges hangon. Az egyikük már nyitná a száját, hogy válaszoljon, de ekkor felsikít mögöttem a Suta. Ösztönösen pördülök meg, és szidom magam, mikor rájövök, hogy annyira lekötött az infó, és a két előttem álló, hogy megfeledkeztem a harmadikról.
Mégse a Növényevőket kell féltenem, mert Hiéna#3 éppen felém céloz egy pisztollyal, és még az is lehet, hogy akaratlanul, de remegő kezeivel elsüti a fegyvert.

Felszisszenve kapok az oldalamhoz, és érzem, ahogy a vérem lassan átitatja a felsőm, és eléri a kezem. Nem olyan súlyos, de ha nem szedem ki a golyót, és kötöm be, abból még bajom származhat. Nem érek tehát rá, hogy húzzam az időt. Sebesen váltok alakot, és Farkas alakom teljes pompájában, teljes erőmet latba vetve, mély morgással vetem rá magam a pisztolyos Hiénára. Ijedten alakul át ő is, társaival a nyomában, de szinte pillanatok alatt behódolásra kényszerítem őket, és nyöszörögve, véresen, fülüket és farkukat behúzva fekszenek a lábaim előtt.
Megvetően rájuk morranok, és a fejemmel intek, mire sérüléseikről tudomást se véve, amilyen gyorsan csak tudnak, elkotornak a sikátor sötétebb része felé.

Ekkor már érzem a vérveszteséget, de megingás nélkül fordulok a Növényevők felé, akik tágra nyílt szemekkel, csodálattal vegyes félelemmel merednek rám. Fáradtan hunyom le a szemem egy pillanatra, majd emberi alakot felvéve, helyre igazítom a kapucnim.
- A sikátorból jobbra forduljatok, majd a harmadik utcánál balra, és azt kövessétek a főútig – mondom nekik csendesen, és mikor, nem moccannak rögtön, türelmetlenül felmorranok. – Lehetőleg még ma, mielőtt visszajönnek erősítéssel!
Erre már kizökkennek a kábulatból, és a Bak megindul a mondott irányba, maga mögött húzva a Sutát, aki alig tudja elszakítani rólam a tekintetét, míg bele nem olvadok a sötétségbe. Megvárom, míg elhal a hangjuk, majd kezemet az oldalamra szorítva, megindulok hazafelé.

Azt hiszem a mai este után, túl sokan tudnak arról, hogy a Farkasok még nem haltak ki. Más esetben, holnap reggel rögtön odébb állnék, jó messzi várost célozva meg. De a tudat, hogy egy fajtámbéli is itt van, nem engedi, hogy elmeneküljek. Reménykednem kell abban, hogy nem mindenki jött rá, hogy mi vagyok, vagy ha el is kezdenek keresni a vadászok, elég lassan bukkannak rám ahhoz, hogy megtaláljam a másik Farkast.
Most azonban az az elsődleges, hogy ellássam az oldal sebem, mert ha elvérzek, túlzottan megkönnyítem minden rám vadászónak a dolgát.
Így fogamat összeszorítva, minden erőmet összegyűjtve, hazavánszorgok. Lassú és fájdalmas hadművelet, de éltem már túl lövést, és elég tapasztalatom van sérülések terén, hogy tudjam, ha nem vesztek túl sok vért, túlélem. Nem halálos seb.

A lakásomban lehámozom magamról a felsőm, és elfojtott szitkozódások közepette, kihalászom a szerencsére nem túl mélyen lévő golyót. Kitisztítom a sebet, majd olyan szorosan bekötöm, amennyire csak tudom. Utána pár fájdalomcsillapító bekapását követően, ledőlök a kanapéra, és reménykedek benne, hogy felébredek reggel.

Mégse kell addig várnom, mert lázálmomból higgadt, de erőteljes kopogás zökkent ki, talán pár órával később. Csatakosan, fájó oldallal és láztól forrón tántorgok az ajtó elé, ahol igyekszem ennyire elhalkítani zihálásom, és kiélesíteni a szaglásom, hogy tudjam, ki van a túloldalon. Mikor felismerem, döbbenten fordítom el a kulcsot, és kihúzva magam, nyitom az ajtót.
- Ezúttal, egyértelmű, hogy nem vagy jól – állapítja meg Dariel, mire megforgatom a szemem, és egy „Na ne mondd Sherlock” morranással, visszatámolygok a kanapéhoz.
- Mit akarsz? Egyáltalán hogy találtál ide? – préselem ki magamból, bár valamiért úgy sejtem, Dominic atyánál keresendő a válasz.


Meera2013. 09. 10. 22:33:15#27286
Karakter: Dariel
Megjegyzés: ~ kutyulinak


A fejem támasztva üldögélek az ébenfa íróasztalom mögött, ahogy lassan délre kúszik az idő. A családi költségvetést próbálom felvázolni, elszámolni a bevételeket és a kiadásokat egymással, hogy tudjam, deficittel vagy szufficittel zárjuk-e a hónapot. A kicsik rohamosan növik ki a ruháikat, hiába szaladnak sokszor egy zokniban és pólóban, a nagylányok beleértek abba a korba, hogy kényesebbek a megjelenésükre, ráadásul Selma és Lana házasodni készülnek egy másik klán fiaihoz. Tehát a hozomány mértékét is ki kell szabnom, ami újabb tétel elvesztését jelenti a közös kasszából, hiába vállalják át a szervezést. A havi nagybevásárlás már megvolt, de holnap hatodika, ami mozinap, így ki kell vinnem a gyerkőcöket a plázába. Akik itthon maradnak, azok nem lehetnek védelem nélkül, ki kell tudnom sakkozni a dolgokat. Szorgosan próbálom előbb lapra felvezetni, majd a külön erre a célra vett adathordozóra felrögzíteni a kapott eredményeket. Azt akarom, hogy mindenkinek meglegyen mindene.

A folyosóról hallom és érzem, hogy közeledik Giselle - az egyik legidősebb Suta a családban és nem mellesleg a testvérem -, így meg sem lep, ahogy kinyílik az ajtó és bedugja a mogyoróbarna üstökét.

- Dariel, a gyerekek ki szeretnének menni az erdőbe – mosolyog szélesen, mire az ajtó nagy svunggal kilendül és berontanak az emlegetett kiskölykök az irodába, mint valamiféle megállíthatatlan folyó. Emily rögtön az ölembe mászik, Josh pedig a szemben levő székről kezdi el pörgetni a fém mókuskereket, amibe ők tettek a két kis kezükkel kifestett pingpong labdákat. Patrick és Ursa rögtön megcélozzák az ablakot, hogy a hátam mögött levő ablakon kileskelődjenek.

- Igen, ugye kimegyünk? – kapok egy puszit az arcomra, mire megsimogatom a haját és viszonzom a homlokára nyomva egyet. – Játszani szeretnék a fűben, annyira szeretem az illatát!

- Persze – csiklandozom meg, mire hangosan, gyerekhangon felnevet, én pedig Gisellre nézve bólintok. – Kiviszem őket, ha gondolod, szólj a lányoknak és ők is csatlakozhatnak, amint Bono és a többiek végeztek a magántanárnál.

- Tudom a dolgok menetét, nem lesz gond.

Bono a legidősebb Bak, lassanként azon gondolkodom, hogy neki lenne a legjobb átadnom a stafétabotot. Saját családot alapítani nincs időm, mikor ekkorák vagyunk. Az utánam következő nemzedékből kell választanom, Bono pedig nagyon okos és intelligens, nincs benne egy leheletnyi agresszív vonás sem. Emiatt gyanakvó vagyok, vajon képes lenne-e fizikálisan is megvédeni a családot, csupán ez az, ami hezitálásra késztet, hogy kijelöljem Őt. Különben is, még nem vagyok a halálomon, hogy ilyesmin gondolkozzam. A Ragadozók uralmának vége.

A múlt hét eseményei viszont nem kifejezetten erre adnak megnyugtató bizonyítékot. Egy Farkas rohant át űzött vadként a területeken, az esti futásom alkalmával éreztem meg a fura erőt, nem kellett sokáig követnem, hogy a nyomaiból és a szagából rájöjjek, mi is valójában. Eddig semmi problémám nem volt velük, csak az általános tévhitet mégis megingatja a tény, hogy nem haltak ki. Ráadásul a legjobb barátom egy Medve volt óvodában, ameddig el nem ragadták a családjával együtt. Örülök a kijárási tilalomnak, hiába sírnak miatta a lányok, kizárt, hogy elengedjem őket valamiféle szórakozóhelyre, ahol a kidobók is mindig Ragadozók. Van bennem alap bizalom, de látatlanban soha. Elkísérném én őket, de… ami nyavalygás le szokott menni… Milyen patália lehet akkor egy Medve családban? Bele sem merek gondolni, hogy az én viszonylag szelíd Sutáim bútorokat borogassanak, meg fákat.

A hátsó bejáraton sétálunk ki, abban a minutumban megerednek mindannyian, szerencsére egy irányba szaladnak teljes lendülettel, mintha puskából lőtték volna ki őket. A családi kripta felé biccentenek futás közben, majd iramodnak is tovább fürgén, alkalmazkodva a környezetükhöz. Hagyomány, hogy üdvözöljük elhunyt szeretteinket, testvéreinket és rokonainkat, ha kilépünk a szabadba és mellettük megyünk el. Nekem is így tanították, apámnak is, ahogy az ő apjának is. És így tovább.

Nem fogom bejelenteni a Farkast, nincs rá okom, hiszen senkit sem bántott, menekülőben volt. Nem szeretem a Vadászokat a területemen, bírósági végzéssel is jöhetnek, kizárt dolog, hogy itt ontsák vérét egy Ragadozónak. Itt, ahol a gyerekek játszanak és fürdenek a napfényben, labdáznak és frizbiznek. Ahol a lányok napoznak, és a fiúk a kezükben összegyűjtött vizet rájuk csapkodják. Véráztatta földön nem nőhetnek fel normális értékek között. Nem teszem őket búra alá, csak az életterüket akarom megóvni.

- Hé, add vissza a labdámat! – kiabál Emily nyöszörgősen, már látom is, hogy Josh elszalad a görögdinnye-mintás játékkal.

- Josh, Emily! Ne menjetek a vízmosáshoz túl közel! – szólok rájuk, mielőtt még annyira belelovallnák magukat a játékba, hogy beleesnek és eltörik valamilyüket. Akkor pedig tőlem is kikapnak még pluszban, ha nem fogadnak szót és valamelyikük megsérül.

Érzem a jelenlétüket, mégha nem is látom őket, ezt teszi az ősi kötelék, ami közöttünk feszül attól a pillanattól kezdve, hogy nyüzsögni kezdtek az édesanyjuk hasában. Mocorgást hallok a bokrok felől, de mivel semmiféle bajsejtelemre hasonlító szag nem érkezik, nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Lehet, hogy mókus, nyúl, vagy valamiféle erdei madár. Arra fordítom a tekintetem, de nem látok semmi gyanúsat, veszek egy mély lélegzetet, kiveszem a zsebeimből a kezemet. Hirtelen hallom meg Emily ijedt nyikkanó vészjelzését, késlekedés nélkül szaladok az irányba, amerről hallottam a segélykérését.

Idegen szagot érzek meg, villámgyorsra veszem a tempót. A múltheti Farkas látogatása még mindig az eszemben van. Meg is látom a vízmosás szélén kuporgó kislányt, aki amint meglát, mutogatni kezd lefelé, így épp időben lendülök oda, hogy elmarjam az idegen karját, hogy vele együtt Josht is kiemeljem a kelepcéből. Sebesült és vérszagú, ez csak akkor szúrja ki a szemem és a többi érzékszervemet, amint a gyerekeket biztonságban tudom.

Összekuporodik a lábaimnál, a kapucnitól nem sok mindent látok az arcából. Nyurga alakja van, erősnek tűnik, de sérültek a végtagjai, amikkel mégis megpróbált segíteni a gyerekeken. Nekem innentől kezdve pozitívként van elkönyvelve, és úgy is marad, mígnem rá nem cáfol. Felpattan a fűből, igyekszik távolabb kerülni tőlünk, Emily és Josh bebújnak mögém, onnan pislognak a megmentőjükre. Megijedtek, mind a ketten, főleg Emily, aki görcsösen szorongatja a nadrágomat.

- Köszönöm, hogy segítettél.

Válaszul csak megbillenti felém a fejét, a lábát máris teszi oldalra, hogy elinduljon, nyilván tudja, hogy magánlaksértést követett el.

- Megsérültél – szólok, igyekszem a pulcsi ellenére felmérni, mi lehet a probléma, de nem vagyok annyira vérre specializálódott, mint egy Ragadozó, csak a fájdalmat érzem a tagjaiból.

- Semmiség – szűri ki a fogai közül, de nem fordul vissza hozzánk, nagyon feszült és frusztrált, érzem, hogy a testi épségén kívül valami még egyáltalán nincs rendben. Akkor bizonyosodik be a gyanúm, mikor felmorranva, majdhogynem morogva csapja vissza magához a kezét és megvillannak a szemei a sötét árnyékban, amit a csukja ad. A kicsik evidens, hogy megijednek, az én szemöldökeim pedig meglepetten fentebb emelkednek.

- Elképesztő… - megint rám emeli a sötét foltot, az arcát, látom, hogy hatással van rá a hangom, mint klánfő. Családfő a pontosabb megfogalmazás, mert mi család vagyunk. Egy egyszerű ember nem érhetett oda hamarabb a vízmosáshoz, mint én, teljességgel képtelenség. Természetesen ellenségünk, a Farkas moccan nálunk gyorsabban, a reflexeink ugyanúgy működnek, de a sebességüket emelni tudják egy pillanat erejéig. Megtalálom a szemeit, olyan, mintha egészen a gyomráig süllyednék és látnám, mi fészkel odabent. – A fajtád… azt hittem kihaltatok, erre egy hónapon belül a második vagy, akivel találkozom.

Ez mindjárt felkelti az érdeklődését, érzem az izgatott vibrálást a lényéből. Lehet, hogy ismeri?

- A második? – kérdez rá, még felém is lép, Emily az arcát még jobban a nadrágom szárába fúrja, Josh pedig a kezemért nyúlna, de tudja, hogy veszélyben nem szabad. Elgyötörten néz ki, nyilván nem olvadt be a társadalomba, ráadásul az ő fajtájuk az, ami a legtovább és legkeményebben ellenállt. – Ki…?

Mondandóját és kérdését félbeszakítja a Bono által vezetett csipetcsapat érkezése, Giselle kíséretében a sűrűbb részekről. A gyerekek rögtön megiramodnak a csorda felé, hogy elújságolják micsoda kalandban volt részük, de engem az idegen jelenléte még mindig tart a helyemen. A toporgása és gondolatai nyilvánvalóvá teszik, mire is gondol éppen, így ahogy nyitnám a szám, hogy megígérjem, nem fogom feljelenteni, átalakulva már rohan is tovább. A zöld ágak és levelek között a fekete bunda rikít, az árnyékban viszont félig-meddig fedezéket nyújt számára. Csak figyelem az űzött vágtát, és a múlt heti esetre gondolok. De ez a Farkas valamiért különbözik a másiktól. Vagy valamiben. Nem tudom megmondani.

Tépelődésem közepette ér hozzám Bono és Giselle, előbbi gyanakodva néz a leszaggatott bokrok oldalára és a véres foltra az avarban.

- Mi történt? Kutya szagot érzek – húzódik fel az orra, miközben beszél, Giselle pedig leguggol, hogy megnézze a beszennyezett leveleket, majd felemeli a kezét és a vízmosásba csapja. Minden nyomot eltüntetünk, amivel a család veszélybe kerülhet, legyenek azok a hatóságok, a Vadászok, vagy további Ragadozók.

- Sebesült volt.

- Emily azt mondja, hogy egy fiú segített Joshnak – pislog rám a nagy barna szemeivel, amiknek széle ha halványodni kezd, kimutatja az ősi erő, hogy Ő a következő utánam. De még nem látom a szürkéllő foltokat.

- Ragadozó volt? – fordítja hátra a fejét okosan Giselle, a kimondatlan kérésre válaszolva.

- Felesleges erről beszélni – teszem zsebre a kezeimet, mikor észreveszem, hogy a kezem is piros. Jake odaszalad, húzkodja a kezemet, hogy megszagolhassa, majd fuffogva eltolat és inkább a fejét rázva visszagaloppozik a többiekhez, akik most már kicsit fentebb, biztonságos távolban labdáznak.

- Ahogy gondolod – nyugszanak bele mind a ketten, bár Bono még megnézi a baleset helyszínét. Rossz döntést még soha nem hoztam meg, az ösztöneim súgják, mit hogyan ítéljek meg. Mint családfő, erre hagyatkozom, hogy óvjam azokat, akiket szeretek.

- Bácsikám, felveszel a nyakadba? – közelít meg egy kis Suta, óvatosan megböködve a cipője orrával az enyémet.

- Persze Suzette – egy kézzel nyúlok le érte, nem akarom összekenni, a nagyját úgyis letakarítottam. A zsebkendő majd úgyis a csatornában végzi.

***

Este futás közben is ezen gondolkoztam, mikor felhajtani próbáltam a nyomát, ahogy reggel is, mikor mindenki szépen besorol a járműbe, amivel viszem a család egyik felét. Telefonon már előreegyeztettem, de évek óta így járunk, szóval majdhogynem fix helyeink vannak a moziban, mint másoknak a színházban bérlettel.

Nagyon szakadt volt, sérült és sebesült, tipikusan magányos farkas. Nem is beszélt sokat, látszott rajta, hogy idegennek és zavarónak érzi magát, különös, volt egyfajta olyan érzésem, hogy azt hiszi, bűnös. Ellenünk semmit sem tett, sőt, megkímélte Josht, ahogy tartotta annak ellenére, milyen fájdalmakat élt át. Lehet, hogy ingázik a városok között, könnyen előfordulhat, hogy nyomában vannak Vadászok, vagy fejvadászok, emiatt rejteni kényszerül magát. Nagyon sok véres összecsapásról hallottam és láttam már egyet én is, a Farkasok a köztudatban halottak és leigázottak. Mégis, ha itt egy hím. Ezerszer veszélyesebb, mint egy szuka, hiszen a hím örökíti tovább a saját faját a megfogant gyermekbe. Voltak ámokfutók, akik mindenkit meghágtak, hogy legyen egy falkányi Farkas a városban, ahol garázdálkodott.

Ahogy a visszapillantóba nézek, elfog az undor és a gyomrom görcsbe rándul. Az én gyönyörű Sutáim is erre a Sorsra jutnának? Nem engedem, soha nem engedném meg. Azelőtt roppantanám el a nyakát, mielőtt akár a karma hegyét rátehetné a kis puha bőrükre. Erősebben szorulnak az ujjaim a kormányra.

- Ott vagyunk már? – ugrál hátul az ülésben izgatottan Lily, aki hiába van rögzítve, mégis ficánkol össze-vissza. – Mit nézünk? Ugye valami mesét? Nagyon szeretem a meséket! De ne a Piroska és a Farkast!

- Régóta be van már az tiltva, kicsim – simogatja meg Giselle a haját kedvesen.

- De mikor olvassátok, az olyan jó! Vagy a három kismalac és a Farkas! – kontrázik rá egy másik Bak, aki Giselle másik oldalán csücsül az üléshuzaton. Régen jó kampány volt a Farkasok ellen, ma már egyáltalán ha valaki kiejti a száján, le van nézve.

- Legyél csendben drágám, ne beszélj ilyenekről az emberek között. Majd választhattok valamit, aminek a plakátja ki van téve, rendben? – kap egy puszit mindjárt mind a két kis mitugrász.

Lehet, hogy a városban van valahol búvóhelye, és éppen afelé igyekezett. Az erdőn keresztül észrevétlenebbül be lehet surranni, jól tudom, voltam én is fiatal. A verekedéséből több Farkasra tippelnék, de mivel egy másik hallatán ennyire izgatott lett, megborult a feltételezésem. Úgy gondolhatta, hogy egyedül van talán? Mindenki társas lény, mi különösen, a farkasok pedig falkákban élnek. Azaz éltek. Valaha…

A pláza mélygarázsában parkolok le a legszélén, hogy mindenki biztonságosan ki tudjon szállni. Az emberek megnéznek minket, nagycsaládosoknak vagyunk titulálva, de nem bánom. Azok is vagyunk. Egy nagy család. Nyakamban Jake, egyik kezemnél Emily rágcsálja az ujját, szép rendben haladunk.

- Még most szóljon, akinek pisilnie kell! Nem kérdezem többször! – látom Giselle feltartott kezét, majd nem telik bele pár pillanat, a lift előtt pár pracli felemelkedik a magasba. – Na látjátok, mondtam, hogy otthon tessék elmenni!

- Jaj, de édesek! – hallom az emberek suttogását, ahogy a gyerekek fiú-lány csoportokra bomlanak, majd mindenki kap maga mellé valakit. Leghátul haladok, így mindenkit látok, Bono az élen lépdel, feltérképez mindent. A karbantartók Tigrisek a liftnél, mindenki köszön, hogy „csókolom”, ahogy arra nevelve lettek. Nem túl nagy a pláza, tulajdonképpen azért maradt még életben a nagy bevásárlóközpontok mellett, mert itt van az egyetlen egy mozi a városban. Több üzlet lehúzta a rolót, nincsenek sokan, csak akik itt laknak a környéken, így jobbára mindenkit ismerünk.

- A fiúk Bonóval mennek, a lányok Giselle mellé sorakozzanak fel – szólok egyszerűen és kedvesen, mégis mindenki belebizseregve hódol be. Nem szoktam manipulálni őket, csak nagyon ritkán, ha zsúfolt helyre megyünk be. Az erőmet sosem terjesztem ki a családomra, nem irányítani akarom őket, hanem védeni, de ilyenkor tartani kell a csapatszellemet, különben valaki még elveszik. – A többiek jönnek velem a jegyekért.

- Micsoda karizmatikus családfő… - sóhajt fel valaki, egy kismama tolja a babáját, mindenki szépen félre is áll, hogy elférjen. Jake az állával megtámaszkodik a fejemen és csöndesen megjegyzi, hogy csak én halljam:

- A néni Cica volt.

- Tudom – mosolyodom el, szabad kezemmel megsimogatva a haját. Furamód neki majdnem olyan jó a szaglása, mint nekem, vagy mint… egy Ragadozónak, mások nem is nagyon vették észre. Jaket érzem a legjobban magaménak mindközül, hiába töltünk együtt kevés időt, a kötelék erős. – És a kisbabája? Meg tudod mondani?

- Az is Cica volt… azt hiszem… - suttogja, mire meglapogatom a kis hátát, megdicsérve, hogy nagyon ügyes. Bele is dobog a kicsi szíve, hálás és örül, hogy jót mondott és hasznomra volt. – De nem biztos!

Megtörténik a pisilés-hadművelet, megvesszük a mozis poharakat a figurákkal, az egyszerű emberek egyszerre néznek ránk lenyűgözve és egyszerre döbbenten elcsodálkozva. Miután szépen elkezdünk becsordogálni a moziba, kivárom a sor végét, Emily a tegnap történtek óta nem ereszti a kezem, Josh viszont úgy süvít be a többiek után, hogy a tizennyolc éves Elisa kapja el a kezét, le ne essen a lépcsőn. Egyetlen szerencsénk, hogy nincs velünk csecsemő. Otthon se hagyhatnánk, mert nem engedném, másrészt meg fura lenne, ha Őz sírásra fordulna hátra a mozi közönsége.

- Dariel bácsi… - fúrja az ujjait a hajamba Jake, míg végre Emily ráveszi magát arra, hogy Giselle oldalán bemenjen végre a moziterembe. Mindig hamarabb megyünk be, és utolsóként távozunk, hogy a létszámunk miatt senkinek se kelljen várakoznia.

- Hm? – pillantok fel rá, mire megszorítja a lábaival a nyakam.

- Lehet itt Kutyus? – meg is torpanok, ahogy elhagyja a száját a kérdés. A szemem sarkából vetek hátra egy pillantást.

- Nem hiszem, miért gondolod? Arra a bácsira gondolsz, aki törölgeti a ruhaüzlet ablakát? – fordulok oda félig, hogy láthassam az emlegetett személyt.

- Nem, az Maci – rázza meg a fejét.

- Nem az, hanem ő – javítom ki. Nem nevelem fajgyűlölőnek a gyerekeket.

- Akkor… ő Maci. Olyan illatot érzek, mint ami a tenyeredben volt tegnap – magyarázza meg, én pedig odébb állok, hogy beengedjek magam előtt egy fiatal párt, így leplezetlenül tudok körülnézni. Fel is fedezem a csuklyát kívül, a dohányzó résznél áll, az épület túloldalánál, az árnyékban bújt meg. Messze van, de az üvegajtó tisztasága és a látásom együtt verhetetlen. Hogyan érezte meg olyan távolról? Lehet, hogy van majdnem kétszáz méter! A tóra néző hosszúra nyújtott teraszon álldogál, ahová ki szoktak ülni az emberek nézelődni, de most egy teremtett lélek sincs odakint, ahhoz túlságosan is fúj a szél.

Minek vállalna ekkora kockázatot, hogy mutatkozik? Ha egy jobb szaglású, mint Jake, észreveszi, abból hatalmas baja származhatna.

- Szeretnél gumicukrot? – kérdezem hirtelen.

- Júúúj! Igen! Nagyon szeretnék! Ügyes voltam? Tényleg? – billenti le a fejét hozzám, majd dörgöli az arcomhoz. Megnógatom, hogy szálljon le a nyakamból, és kerülje az effajta örömkinyilvánítást. Emberek között szokatlan.

- Igen, de maradjon ez a mi titkunk, rendben? – kacsintok rá, mire elpirul az arca az örömtől, hogy van egy dolog, amit csak Ő és én tudunk. - Giselle! – szólítom meg az ajtóban épp felbukkanó nőt, ahogy kikerüli a teremőrt. – Beviszed Jaket?

- Gyere szépen aranyom, leülhetsz mellém, ha szeretnél – fogja kézen és máris eltűnnek a sötétben. Megfordulok és elkezdek a Farkas felé sétálni, kikerülöm a minibárt, amit a mozival szemben telepítettek a sétálóút közepére, majd a mozgólépcsőket, a számtalan széket és asztalt, amiket közrefog jópár kínai kifőzde és étterem

A kezem alatt meglebben a tolóajtó, majd kint is találom magam a szeles időben. Azonnal megcsap a szaga, pedig érzem, hogy fürdés és dezodor is próbálja palástolni a jellegzetes keserűbb, gyantás, frissítő ami a Farkasokra jellemző. A miénk nehézkesebb, édesebb, lévén, hogy Növényevők vagyunk. Hosszan nézek végig rajta, viszonozza is, de egy Farkastól ez elvárt, sőt, valamilyen szinten majdhogynem megmosolyogtat.

- Jól vagy? – kérdezem, de nem lépek hozzá közelebb, tartom a távot.

- Igen – köszörüli meg a torkát, az a fura kámzsaszerű pulcsi takarná az arcát, ha nem fújna annyira a szél. Talán ezért van rajta sapka, és húzta össze a madzagokat a pulcsiban.

 – Ha jól sejtem, kérdezni szeretnél. Csak bátran – igyekszem megnyugtató, semleges hangon beszélni. Nagyon beszorította magát oda abba a sötét sarokba, a növények és az épület takarásába. – De előbb kísérj el a boltba.

- Tessék? – emeli fentebb a fejét, érezhetően elcsodálkozott.

- Azt mondtam, gumicukorért megyek – emelem rá az átható pillantásom. Félig-meddig hazugságra vett rá, ami sértő, így közben kell megkérdeznie, mit szeretne pontosan tudni. Látom, hogy tépelődik, és azt viszont érzem, hogy fontos neki az információ. Nagyon fontos. Végül amellett dönt, hogy csak eljön velem, de végig a túloldalon megy, és csak a boltnál jön oda hozzám, pillanatokkal később.

Épp két zacskó Haribo Cherriest teszek a kosárba, mikor mellém araszol.

- A másikról – röviden, tömören beszél, nem tetszik neki, hogy bekényszerítettem ide a boltba. Mindenfelé pislog, az érzékeinek fele rám irányul, a másikkal a bolt teljes területét tapogatja le veszélyforrás után kutatva. Ismerem ezt a fajta védekező mechanizmust.

- Ne aggódj. Ha bajt érzek, szólok – lépek a kassza felé, mire késve bár, de megiramodik utánam. Gyors bevásárló vagyok, nem szoktam ténferegni össze-vissza. – Múlt héten sikerült belebotlanom egybe.

- Hogy nézett ki? Milyen volt a… haja?

Vagyis a bundája.

A válaszomat meggátolja a pénztáros üdvözlése, lecsippantja a dolgokat, fizetek és kiállunk a sorból, elteszem a kosarat. Sandán merednek rá, nem csodálom, emberi szemmel is sunyi, tipikus bolti tolvajnak néz ki.

- Mogyoróbarna.

Megemelkedik a szívverése.

- Sérült volt? Merre ment?

Zsebreteszem a pénztárcám, ahogy az egyik zacskó gumicukrot is, a másikat viszont felé tartom. Látom, hogy dühös, úgy érzi, nem szentelek kellő figyelmet és fontosságot annak, amit ő kérdez.

- A film elkezdődött, mennem kell – nézek az órámra, a reklám már rég lement, nem akarom, hogy a többiek aggódjanak. Nem szokásom otthagyni őket csak úgy, egyedül. - Ezt pedig tedd el – nyújtom felé újra a zacskót. – Kérdezhetsz még, csak később.

Megint várakoztat, nagyon tépelődik, de végül elveszi, a bőre az enyémhez ér egy pillanatra, mire látom, hogy megrándul a szájszéle. Idegesen a kenguru-zsebébe csapja a zacskót és mire kettőt pislogok, már hűlt helyét nézem.


Mora2012. 11. 03. 23:57:49#24054
Karakter: Brendon Farell
Megjegyzés: (Szülnaposnak)


 Igazán vicces belegondolni, miktől tudunk félni gyermekkorunkban. Csupa olyan dologtól, amire visszagondolva felnőttként, mosolyoghatnékunk támad, habár ott van bennünk az emléke azon érzésnek is, mely régen felébredt bennük az adott tárgytól, eseménytől, akármitől.

Vegyünk egy példát az én emlékeimből.
Mikor kicsi voltam, békés környezetben, egy viszonylag kis városban éltünk, kertes házi övezetben. Akárhányszor haza mentünk valahonnan, kocsival vagy gyalog, mindig elhaladtunk egy gyerekszemmel hatalmas, de kifejezetten lepukkant ház előtt. Az egyik fele egészen normálisan nézett ki, leszámítva az elhagyatottságát, de a másikon, ahol jobb esetben egyszerű garázsajtó lenne, hatalmas, rozsdás fémkapu foglalta helyet.
Felső negyedében apró üvegablakok sorakoztak, de minden második be volt törve, az ajtón nem is látszott az eredeti festés színe, és borzasztóan be volt horpadva itt-ott. A ház előtt pedig egy hasonló állapotban leledző markoló árválkodott. Mint az alvilág kapuját őrző szörnyeteg.
Rettegtem attól a háztól.
Soha nem ért semmi bántódás, nem hallottam rémtörténeteket róla, még csak a tulaját se láttam, hogy esetleg tőle tarthassak, mégis mindig szorosan behunytam a szemem, ha kocsival mentünk el előtte, vagy szó szerint belekapaszkodtam valamelyik családtagom kezébe, mikor sétáltunk.
A bátyám gyakran ugratott vele, és imádta a frászt hozni rám azzal, hogy majd kipakol oda ha rossz vagyok, és ott kell éjszakáznom.
Sokáig azt hittem, ennél rosszabb nem is történhetne velem…

Ostoba, gyerekes félelmek…
Habár röhejesnek tartom akkori énem félelmeit, nem tudok rajta nevetni. Némán állok egy elhagyott gyárépület előtt, és gondolataimból kizökkenve újra végigfuttatom tekintetem a lerobbant helyen, különösen nagy figyelmet szentelve a sárga gépeknek.
Utálom az olyan helyeket és dolgokat, melyek emlékeket ébresztenek, pláne ha ilyeneket. Nem mintha még mindig félnék attól a helytől, bár tíz éves korom óta nem láttam. Megszoktam már azt is, hogy néha kellemetlen, eléggé toprongyos helyeken töltöm az éjszakát. Nem tudom miért épp most kellett eszembe jutnia egy ilyen érdektelen momentumnak a múltamból.
Felsóhajtva szorítom jobb kezem vérző balomra, és megrázva a fejem besántikálok az ajtó nélküli épületbe. Nem zavar a sötét, a látásom így is kiválóan megmutat mindent, szaglásom pedig segít megbizonyosodni róla, hogy mázlimra, egyedül vagyok.
Nem lenne energiám még egy küzdelemre ma, a legutóbbiba se kellett volna belebonyolódnom. Csak kockáztatom a lebukást. Jobb, ha nem derül ki, hogy Farkas ólálkodik a városban, még ha az elég nagy és zsúfolt is ahhoz, hogy sikeresen beolvadjak.
Majd hajnalban visszavánszorgok az albérletembe, jelenlegi „otthonomba”. Addig tökéletesen megfelel pihenésre az egyik sarok is, így másik alakom felvéve, összegömbölyödve helyezkedem el, és rögtön éber álomba merülök.

A nap cirógató melegére ébredek, és úgy pattanok fel, mint akibe darázs csípett. Kapásból meg is érzem tegnapi sérüléseim, és halk nyüszítéssel ülök le, majd alakot váltok, és káromkodással fejezem ki fájdalmaim. Tény, hogy már jobban vagyok, mint éjszaka, de  kimerültségemet mutatja az is, hogy már jól benne lehetünk a délelőttben, én pedig csak most keltem fel.
Amennyire tudom,  rendbe szedem magam, de még így se ajánlatos emberek közé mennem itt-ott véres ruhámban, úgyhogy a gyártelepről az erdő felé veszem az irányt. Amennyire tudom, a fák takarásában közelítem meg a várost, majd a terveim szerint, sikátorok segítségével érem el a lakásom. El nem tudom mondani, mennyire csábít még mindig a puha ágy gondolata, meg egy jó fürdő lehetősége.

Olyannyira elmerülök gondolataimban, hogy későn veszem észre, emberek közelébe értem. Nem is… Állatok, ráadásul a szagukból ítélve, Szarvasok. Leblokkolok, és a fejemet megrázva térek vissza a valóságba. Csak most mérem fel a terepet, és szidom magam rendesen.
Ha jobban figyelek, feltűnik, hogy hiába vagyok még mindig a fák között, erdős területen, erre már jó pár csapás is van, amit azt jelzi, sűrűn használják. Valószínűleg magánterület, én meg szépen belesétáltam. Jól van Brendon, így ne kerülj Növényevők közelébe…
Már éppen vágnék le egy sebes hátraarcot, mielőtt észrevesznek, mikor közvetlen közelről, gyereknevetés hangzik fel. Szinte pánikszerűen húzódom az egyik széles fa mögé, remélve, hogy nem fordul meg a széljárás, és viszi feléjük a szagom. Valószínűleg kutyának néznének, ha megtalálnának, de nincs kedvem magyarázkodni, se kockáztatni.

- Hé, add vissza a labdámat! – kiabál fel egy kislány, már-már sírós hangon, de a labdarabló kisfiú, csak felnevet, és a hangokból ítélve, tovább szalad.
- Josh, Emlily! Ne menjetek a vízmosáshoz túl közel! – Felkapom a fejem az újabb hangra, ami már minden kétséget kizáróan, felnőtthöz tartozik. Ráadásul férfihoz, és valahogy arra ösztönöz, hogy a levegőbe szagolva, igyekezzek többet megtudni róla.
Orromat az égnek emelve, mélyet szippantok, majd a szememet lehunyva hagyom, hogy az érzékeimet eltöltő információk, végigbizsergessék a testem. Nem értem magam, még sose érdekelt így senki, pláne nem hang alapján. Lassan eszmélek rá, hogy nem csupán arról van szó… az egész környezetem ő tölti meg… egy falkavezér… Nálunk legalábbis így hívnák.
Nem jó, nagyon nem jó! El kell tűnnöm, mielőtt észrevesz, különben végem. Ha azt hiszi, veszélyt jelentek a családjára, csordájára, nem tudom mijére, nem fog magyarázatokra várni, én pedig jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy megküzdjek egy szarvasbikával.

Farkas alakot felvéve, a bokrok takarásában próbálok minél messzebb kerülni tőle, hogy elhagyva a territóriumát, kikerüljek a veszélyzónából. Már majdnem annyira biztonságosnak ítélem a távolságot, hogy újra ember alakot vegyek fel, kímélve ezzel mellső mancsaim a futástól, mikor riadt kiáltást sodor felém a szél.
Ösztönösen torpanok meg, bár a józan eszem minden sejtjével arra bíztat, hogy ne hezitáljak, haladjak tovább, nem tartozik rám, mi történik a Növényevőkkel, úgy amúgy bárkivel is.
Ha rá hallgatnék, egész nap ki se mozdulnék hazulról…
Nem törődve tovább sajgó lábaimmal, a hang irányába vetem magam, és hamarosan el is érem a nem rég emlegetett vízmosást, ami jó mély árok formájában töri meg az erdő lankás, csúszós avarral borított talaját. A két kisgyerek persze pont erre rohant, és a fiú kis híján belebucskázott. Egy kiálló gyökérben sikerült megkapaszkodnia, de ha elengedi, valószínűleg összetöri magát az alatta lévő köveken.
- Emily, szólj a bácsikánknak! – kiabál fel remegő hangon a kislánynak, aki azonban a félelemtől hirtelenjében csak sírni tud, úgy néz ki ő kiabált az előbb is. Istenem, hogy ezekben semmi életösztön nincs… Ha minden Növényevő így kezdi kicsiként, hogy a francba győzték le a Ragadozókat?!
Halk morranással induló sóhajjal váltok alakot, majd kapucnimat hátra vetve lépek ki a bokrok közül. Még a végén frászt kapnak, és azt hiszik a kaszás jön. Bár így is alaposan megriad a kislány, és hatalmasra tágult, barna szemekkel bámul fel rám. Le se tagadhatná a faját.
- Lépj hátrébb, mielőtt te is beleesel! – tolom arrább, majd megragadok egy vékonyabb törzsű fát, amely belóg a vízmosás fölé, és a sebeimbe nyilalló fájdalommal mit sem törődve, leereszkedem kissé, majd elkapom a meghökkent kissrác derekát, és elkínzott fintorral felhúzom magunkat, amennyire csak tudom. Ez viszont kevésnek bizonyul, és ha nem fonódna egy erős marok a karomra, és rántana fel, valószínűleg lecsúsznánk az árok aljába.

Így viszont pillanatokkal később a puha avaron találom magam, és lihegve, ösztönösen húzódom el a kisfiútól, ő pedig megmentőnkhöz szalad, akire fel se kell néznem, tudom ki áll előttem.
Azért csak felemelem a fejem, és összehúzott szemekkel mérem végig a Szarvast, aki hasonlóképpen cselekszik. Én főként a szeménél ragadok le, még sose láttam ilyen átható kéket, egyszerűen a gyomrom is beleremeg a pillantásába, és úgy érzem keresztüllát rajtam. Reflexszerűen húzom az orromig a csuklyámat, és kényszerítem magam, hogy megingás nélkül pattanjak fel, legalább ennyivel csökkentve a méretkülönbséget. Mert bazi nagy… Amúgy se vagyok hatalmas darab, de mellette erősödik az érzés, hogy van még hová nőnöm…
- Köszönöm, hogy segítettél – szólal meg hirtelen, megtörve a csendet, melyet eddig csak a kislány szipogása csorbított. Szavai azonban meglepnek, és ez ki is ül az arcomra. Szerencsére takar a csuklya, nem tudja leolvasni róla.
Nem csak normális hangon szólt hozzám, egy elég kétes kinézetű Ragadozóhoz, de még köszönetet is mondott. Ez nem bevett szokás a Növényevőknél, ha nem a rangban hozzájuk közelebb álló Ragadozókról van szó.

Nem is tudok rá mit mondani, csupán biccentek, majd fordulnék is meg.
- Megsérültél. – A hangja megállít, de ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. Remek észrevétel… Bár oké, sötét pulcsin kevésbé látszanak a vérfoltok, de az orra sokkal jobb neki is, mint egy átlagembernek.
- Semmiség – préselem ki magamból, anélkül, hogy hátrafordulnék. Le kell lépnem, mielőtt érdekelni kezdi, mit is kerestem sérülten, az ő területén. Alakot se válthatok előtte, mert azt hiszem, ő nem hinné el kapásból, hogy Farkaskutyával van dolga. Nem tudom miért gondolom így, hisz eddig mindenkivel gond nélkül elhitettem.
- Várj! – kapja el hirtelen a csuklómat, én pedig megugorva rántom ki kezem az övéből, és halk morranással villantom rá tekintetem. Meglepetten húzza fel a szemöldökét, a két gyerek pedig riadtan bújik mögé. Lehunyt szemmel sóhajtok fel, megnyugtatva magam. Francba, túlzottan feszült vagyok.
- Elképesztő… - Van valami a hangjában, ami arra ösztönöz, hogy felnézzek rá. Bár ahogy a tekintetünk találkozik, rá kell jönnöm, nem volt ez olyan jó ötlet. Rögtön látom, hogy rájött. Rájött mi vagyok. – A fajtád… azt hittem kihaltatok, erre egy hónapon belül a második vagy, akivel találkozom.

- A második? – nyekkenek fel döbbenten, elkerekedett szemekkel. Az izgalom és a remény úgy rohan le, ahogyan már régen nem, és remegő lábakkal teszek felé egy lépést. Talán a bátyám…? – Ki…?
Nincs időm befejezni a kérdést, és belevágni a további faggatózásba, mert az erdőből további Szarvasok hangja és szaga ér el hozzánk, semmitől se tartva, zajongva közelednek felénk. A két kisgyerek rögtön lelkesen rohan eléjük, még mielőtt látótávolságba érnének, én viszont magamhoz térve húzódom hátrébb.
Ha elárul nekik, vagy bárki másnak, főleg a Vadászoknak, nekem végem. Nem szabad a közelben maradnom.
Látja rajtam, hogy mit forgatok a fejemben, mert nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de nem várom meg, Farkas alakban vetem bele magam az erdő sűrűbb részébe. Újra meg kell majd keresnem, akár itt, akár máshol, de tudnom kell, milyen információk birtokában van a fajtámról. Talán nem vagyok teljesen egyedül mégse!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).