|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Onichi | 2017. 01. 12. 22:34:39 | #34940 |
 Karakter: Paul Walmore
Megjegyzés: ~ Gennek
Najó csináljuk. Jobb minél hamarabb átesni rajta. Csak gyorsan kell csinálni, mintha egy ragtapaszt tépnél le. Ha túl sokáig húzom, akkor csak rosszabb lesz, és még kevesebb kedvem lesz az egészhez. Magamat ismerve még az is lehet, hogy hagynám az egészet a fenébe. Azt viszont nem tehetem meg, mert életem végéig hallgathatnám. Huhhh de remek is lenne.
Sóhajtva bújok bele meleg mamuszomba, és nyitom ki az alagsorba vezető ajtót. Oké, nem a legférfiasabb ruhadarab, de én imádom. Puha, kényelmes, és hihetetlenül meleg. Igazi kényeztetés a lábnak. Hosszú idő után ez volt az első karácsonyi ajándék, aminek tudtam örülni, viszont a vicc az, hogy Katy nem gondolta komolyan. Azt hitte majd jól megzavar ezzel az ócskasággal, az igazi ajándéka pedig… öhm… nem is tudom mi volt. Tényleg nem emlékszem, talán valami drága kölni, vagy egy wellness hétvége, amit sosem váltottam be. Az ilyesmikkel nem tudok mit kezdeni, hiszen már annyi van belőlük. Nem is szoktam kölnit használni, miért vesznek mindig azt? Elmondtam már nem egyszer, hogy a lovak nem szeretik, sokszor kifejezetten zavarja őket. Van, aki szerint csak kitalálom, de azoknak annyit tudnék mondani, hogy locsoljanak magukra egy csomó illatos löttyöt, menjenek be az istállómba, majd jöjjenek ki onnan élve. Ja és szóljanak is, ha esetleg túlélték, hogy gratulálhassak nekik egy hatalmas trófeával.
- Merre lehetnek azok a fránya díszek? – elgondolkodva szemlélem a káoszt, ami idelent uralkodik. Egy miniatűr kis város dobozokból. Na jó, talán nem is olyan miniatűr. Az életem minden pillanata felfedezhető itt. Gyerekkori játékok, mesekönyvek, trófeák, emlékek. Néhány olyan dolog is, ami még a szüleimé volt, de valamiért nem tudtam megválni tőlük. Például egy rettentően csúnya, színes nyereg, amit anyám használt, mikor még egészen kicsi voltam. Persze csak itthon, a versenyeken mindig nagyon elegáns volt, senkinek sem lehetett rossz szava rá. Viszont azon kevés alkalmakkor, mikor itthon volt, ezt használta. Ebben ültem életemben először lóháton. Nem sok ilyen emlékem van róluk, így meg kell becsülnöm őket. Még akkor is, ha ilyen rondák.
Kicsit jobb kedvvel állok neki a kutakodásnak, és alig húsz perc múlva már minden doboz a nappalimban sorakozik. Igazából nem is tudom, miért van ilyen sok díszem, a felét sem szoktam felhasználni. Gyerekként szerettem a karácsonyt, a fényeket, a csillogást, az egész hangulatát, de valahogy elfogyott a varázs, és évről évre kevesebb dolgot pakolok ki. Pedig itt aztán tényleg van minden. Örök kedvenc a vasútmodell, ami végtelen köröket ró a havas városka körül. Kiskoromban órákig tudtam játszani vele. Egyik pillanatban én vezettem a vonatot, a másikban már egy utas voltam, aki a családjához igyekszik, és örömmel bámulja az ismerős havas csúcsokat. Várhattam dideregve a vonatra, ami egy hótorlasz miatt késésben van, vagy büszkén pillanthattam ki városomra a polgármesteri iroda ablakából. Bár már felnőttem és nem játszom ilyenekkel, a terepasztal minden évben elkészül, és ott van a fa mellett. A többit viszont… van olyan, amit évek óta ki se bontottam. A kinti égőkkel való szenvedést három éve untam meg végleg, mikor hosszú órákon át szereltem fel őket, majd egy pukkanással megadta magát egy izzó. Mondanom sem kell, hogy hagytam a fenébe, és csak nyáron voltam hajlandó leszedni mikor már elég meleg volt hozzá. Azóta nem vetem újakat, de nem is hiányzik.
Azt hiszem mára ennyi elég is volt a karácsonyi készülődéből. Van még három hetem, semmit sem kell elkapkodni, mert még besokallok. Bezzeg a környéken lévő házak már teljes díszben várják a karácsonyt. El se merem képzelni, mi lehet bennük. Illetve nem akarom elképzelni. Most sokkal jobban vonz egy bögre fahéjas forró csokoládé. Egy hatalmas bögre. Nem is kell más, csak ez, egy puha takaró, és egy jó könyv. A kandallóban szerencsére már meggyújtottam a tüzet mikor hazaértem, így az idő is kellemes. Még talán a karácsonyi hangulatom is megjön. De nem ígérek semmit!
oOoOo
- Ó a fenébe – majdnem magamra locsolom a csoki felét, úgy megriadok a telefon csörgésétől. Ha belemerülsz egy könyvbe, akkor az ilyesmi felér egy arcon csapással. Vagy egy vödör hideg vízzel a nyakadba. Amúgy is, ki az, aki ilyenkor zavar? Emberek legyetek a családotokkal, hiszen már… délután öt óra. Hmmm… azt hittem kicsit jobban elment az idő, de úgy tűnik a hatalmas függönyök megtévesztettek. Tényleg öregszem, ha ezt már későnk érzem. Ha nem vigyázok, Katynek igaza lesz, és mogorva öregúrként végzem, ráadásul idő előtt. Azt hiszem, nem állna túl jól az ősz haj, úgy néznék ki vele, mint valami földönkívüli lény. Ha kicsit bezárkóznék, akkor pedig albínónak is eladhatnám magam. Mondjuk idáig sose jutnék el, túlságosan szeretek kint lenni a lovakkal. Rengetegszer kaptam napszúrást amiatt, hogy kint mászkáltam a legelőkön. A szüleim odáig jutottak az egyik nyáron, hogy rám állítottak egy embert, aki folyamatosan itatott, és esernyővel mászkált utánam. Persze egy-két napon belül belátták, hogy ez nem a legjobb megoldás, és nem is igazán hatékony. Utána inkább egy csinos kalapot, és egy nagyon menő kulacsot kaptam, amitől igazi cowboynak érezhettem magam. Na ez már sokkal jobban tetszett.
A kijelzőn lévő szám nem ismerős, de ez már meg sem lep. Sokszor hívnak ügyfelek, versenyszervezők, sőt igazából bárki, mert ez a számom nyilvános. Legyen egy munkahelyi mobilod, amit kikapcsolhatsz, ha pihenésre vágysz. Apa mindig erre tanított, kár, hogy a saját tanácsát sosem fogadta meg.
- Itt Paul Walmore.
- Sebastian Carlson vagyok, ma találkoztunk. Emily lovagló leckéiről lenne szó – óóóóó teljesen el is felejtettem. Ő az a férfi, akinek a lánya csaknem Sunny elé vetette magát tegnap. Illetve nem a lánya, ha híhetek abban, amit mondott. Az igazat megvallva kénytelen vagyok hinni neki, mert olyan őszinte szemei voltak, mint… nem, erre nincs hasonlatom se. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felhívnak, bár mondjuk a kislány lelkesedéséből kiindulva nem kéne meglepődnöm. Én is ilyen lehettem gyerekkoromban, azzal a kivétellel, hogy nem ugráltam a lovak elé. Én inkább megpróbáltam a hátukra mászni, vagy kiengedni őket az istállóból, mert szegények biztos szomorúak egy olyan kicsit helyen. Nem is értem, hogyan tudtak elviselni a lovászok. Simán kikötözhettek volna egy oszlophoz, hogy ne okozzak semmi gondot. A helyükben és tuti ezt tettem volna.
- Ó persze! Emily szülei megengedték akkor a lovaglást? – remélem, hogy igen. Jó lenne kicsit elszakadni itthonról, és a sok munkán meg karácsonyosdin kívül mással is foglalkozni. Mikor felajánlottam ez nem is jutott először az eszembe. Egyszerűen csak megláttam a kislány sugárzó mosolyát, és úgy éreztem tennem kell valamit azért, hogy még boldogabb legyen. Nem tudom megmagyarázni, de azt hiszem nem is kell. Nem ez a pár lovaglólecke fog csődbe vinni, és legalább még szebbé varázsolhatom egy gyerek karácsonyát. Valamiért hihetetlenül boldoggá tesz ez a gondolat. Talán nagyobb szinten is bevezethetném… mondjuk, egy közeli árvaház gyerekeinek adhatnék lehetőséget. Hmmm… ez egészen tetszik, majd mindenképp utána kérdezek.
- Igen, megengedték, szóval szeretnék egy időpontot megbeszélni, hogy mikor volna jó, ha elvinném Emet lovagolni? – ó ez egy igazán jó kérdés. Bevallom még nem gondolkodtam el rajta, de így karácsony környékén nem sok programom van. Még az üzleti életben is szoktunk ünnepelni egy kicsit. Persze nem sokat, de némi érzelem mindenkibe szorult. A biztonság kedvéért azért megnézem a naptáram, nem szeretném, ha utólag kéne lemondanom az órát. Az úgy tűnne, mintha nem is akarnám ezt az egészet, pedig szó sincs róla. Egyszerűen csak ennyi programot fejben tartani totálisan lehetetlen.
Kis keresgélés után ráakadok a könyvre, ami igazolja a feltevésem. Minden rendben, a hétvégém szabad, csak kedden lesz egy találkozóm, de az előtt simán belefér egy óra. Jobb minél hamarabb elkezdeni, felesleges megvárakoztatni szegény kislányt.
- Holnap dél környékén ráérnek? - kicsit keresztbe vágja ugyan a napot, de ez a legjobb időpont. Nme kell túl korán kelni, a reggeli leülepszik, és rögtön ebédelhet is. Meglepően éhes lesz az ember, miután leszáll a lóról. Lefáraszt, de ugyanakkor fel is frissít, ezért olyan különleges.
- Azt hiszem igen, olyan 11 felé. Az úgy jó lenne? – ha nem lesz az éjszaka hóvihar, akkor tökéletes. Ellenkező esetben nagyon korán kéne kelnem, hogy eltakarítsam a garázs elől a havat. Az a baj a nagy házzal, hogy nagy feljáró tartozik hozzá. Talán nekem is kéne egy fűtött járda, ami akkora divat mostanában a gazdagok között. Áhh, sose költeném ilyen felesleges dolgokra a pénzem, meg igazából nem is olyan rossz az a lapátolás.
- Igen, az úgy tökéletes. Az utat tudja, vagy próbáljam meg elmagyarázni? – végülis az mondta nem itt lakik, így nem is hiszem, hogy túlzottan ismeri a környéket. A kertvárosok egyik szépsége az, hogy minden utca egyforma, és kiválóan el lehet tévedni. A lovarda ráadásul kint van a város határában, ahol csak földút és szántóföld van. Na meg némi erdő. szerencsére gondoskodtam róla, hogy megfelelően ki legyen táblázva, no meg a GPS is megtalálja. Lehet, azzal jobban járnának, mert borzasztóan magyarázom el az ilyesmit. Jól tájékozódom, de ha másnak kell elmondanom egy utat, na, ott meg vagyok lőve. Meg persze a másik fél is.
- Áh, köszönöm oda találok, maximum előbb elindulunk majd, hogy biztosan odaérjünk. Azt viszont megkérdezném, hogy gyalog, vagy kocsival könnyebb eljutni oda?
- Kocsival könnyebb, bár ha fagyni fog, akkor kicsit vigyázni kell az úttal – ha nem fagy, akkor is. Az a gond, hogy télen csúszik, esőben felázik, nyáron csupa kátyú. Igazából az ilyen földutak nem kedveznek az alacsony kialakítású kocsiknak. Remélem, nem valami csinos drága autóval akarnak érkezni, mert akkor már készíthetem is a vontatókötelet. Talán fel kéne ajánlanom, hogy hívjanak, ha gond van… bár az nagyon úgy hangzik, mintha nem bíznék a vezetésében. Nem szeretném még véletlen sem megsérteni. Bár nem olyannak tűnik, aki az ilyesmi magára veszi. A biztonság kedvéért inkább tartom a számat.
- Köszönöm. Akkor… további szép estét, és holnap akkor találkozunk! Viszont hallásra!
- Önnek is viszont hallásra! – kicsit olyan suta ez a búcsú, de hát ne várjunk mást. Nem ismerjük túl régóta egymást, így a bájcsevej kizárva. Mégsem mesélhetek neki arról, hogy hogy érzik magukat az unokák… annyira öreg még nem vagyok, bármit is állítson Katy.
Alig várom a holnapi napot. Valamiért nagyon érdekel ez az ember, és tudni akarom, hogy honnan jött. Sőt, minél többet meg akarok tudni róla. Ezen a környéken ritkák az új emberek, és egy idő után könnyen bele lehet őrülni a gazdag kertvárosi létbe. Az ilyen új emberek üdítő változatosságot jelentenek. Csodálom, hogy vonult utána egy falkányi egyedülálló anyuka… sok van belőlük errefelé, és igen veszélyesek. Nem hiába mozdulok ki ritkán, és akkor is inkább a legelőket meg az erdőket választom. Lehet nem ártana figyelmeztetnem, hogy ő is tegyen így. Ha lesz rá alkalmam, akkor majd mindenképpen megemlítem neki.
oOoOo
Másnap hamar elkészülök, de bármilyen csábító a gondolat, nem Sunnyval indulok útnak. Délután persze kilovaglok majd vele is, de most minél hamarabb oda szeretnék érni, és innen kicsit hosszabb az út. Tudom, hogy a lovászok mindent rendben tartanak, mert csak a legjobbakat alkalmazom, de azért szeretném leellenőrizni a dolgokat, mielőtt a kis tanítványom megérkezik. Valamiért azt érzem, hogy most nem szabad semminek sem elromlania. Mintha életemben először tartanék órát valakinek. Jó oké, egy ideje már nem foglalkoztam ilyesmivel, inkább a profi oktatókra hagyom, de ez nem azt jelenti, hogy nem is értek hozzá. Inkább azért hanyagoltam el, mert nem volt rá időm a rengeteg tárgyalás és verseny mellett. Míg a szüleim foglalkoztak ilyesmivel, akkor sokkal több időt töltöttem a lovardában a gyerekekkel. Nagyon szeretem tanítani őket, olyan kis lelkesek, és persze ügyesek. Sosem tudhatod, mikor találod meg a jövő nagy tehetségeit. Annyi lehetőség rejlik bennük, csak a megfelelő oktatóra van szükség, hogy fejlődhessenek. Talán néha még taníthatnék egy-két lelkes jelentkezőt. Ha a kicsi Emily úgy dönt, hogy hosszabb távon is szeretne lovagolni, akkor mindenképp az oktatója szeretnék maradni. Hátha többször összefutok majd a bácsikájával, bár mondjuk azt mondta valahol messze lakik. De vajon hol? Svájc? Norvégia? Vagy lehet, hogy Izland? Az igazán nagyszerű lenne, mert ott sosem jártam, de mindig is érdekelt, hogy milyen lehet. Egyik télen terveztem elutazni oda, de a rokonaim meggátoltak benne. Katy megfenyegetett, hogy ha karácsonykor nem leszek otthon, hogy meglátogathasson, akkor betör a házamba, és mindent telepakol a lehető legnagyobb, leggiccsesebb díszekkel. Na ezt nem mertem bevállalni, így inkább otthon maradtam. Jobb a békesség.
Szerencsére az éjszaka fagyott, így a mérhetetlen nagy sarat megúsztam. A hó sem esett pár napja, szóval valamennyire látom a kátyúkat, már csak arra kell figyelnem, hogy ne csússzam le az útról. Még szerencse, hogy nem kis terepjáróm van, ami megbirkózik a dolgokkal. Tudom, sokan azt mondják egy ilyen kocsi totál felesleges és csak azért van, hogy a férfiak pótoljanak vele valamit, de én egyáltalán nem ezért vásároltam. Tényleg nem! Csak szeretem a magas építésű, masszív autókat. Sosem voltam igazán nagy sofőr, és ezekben nagyobb biztonságban érzem magam. Valahogy egy lovaskocsi sokkal biztonságosabbak tűnik, mint egy igazi autó, bár szerintem ezzel egyedül vagyok. Egy hűséges lóra inkább bízom rá magam, mint egy biztonsági övre, vagy légzsákra. De hát ízlések és pofonok.
Szinte pontban tízkor állok be az épületek melletti parkolóba, ahol már ott állnak az ügyeletes lovászok, éjjeli őrök, és oktatók autói. Elég nagy lovarda, nem éppen az a békés városszéli építmény, amit az emberek elképzelnek. Sok épületből áll, van egy, ami a dolgozók számára van fenntartva, konyhával, fürdőszobával, hálószobákkal, mindennel, amit csak el lehet képzelni. Nem ritka, hogy egy-egy embernek itt kell töltenie pár napot, én pedig nem akartam, hogy bármiben hiányt szenvedjenek. Ebben az épületben van az iroda is, ahol az érdeklődő vendégeket fogadjuk. Szerencsére elég népszerűek vagyunk, hiszen a családunk nagy névnek számít a lovas szakmában. Sokan szeretnének nálunk tanulni, a kezdőktől egészen a félprofikig. Ebben a lovardánkban díjlovaglást, és díjugratást is oktatunk magas szinten, ezért több fedett és szabad pályánk is van erre a célra. Három nagy istálló, és számos melléképület, szóval nem egy apró helyről beszélünk. És még így is vannak olyanok, akiknek az oktatását nem tudjuk elvállalni…
- Jó reggelt Mr. Walmore! – épp csak bezárom a kocsit, már siet is elém Harry. Gyakorlatilag ő vezeti ezt az egész helyet, ő a szemem és a fülem. Minden héten beszélünk telefonon, beszámol az aktuális dolgokról, de az inkább csak formalitás. Teljesen megbízom benne, a legtöbb dologban szabad kezet kapott. Neki köszönhetjük, hogy ez a hely olyan, amilyen. Ügyel arra, hogy méltó maradjon a Walmore család hírnevéhez. Már az ötvenes éveiben jár ugyan, de ez nem látszik meg rajta. Jó formában van, hiszen egész nap meg sem áll, és a sok papírtologatás mellett a fizikai munkát sem veti meg. Még apám idején kezdett a családunknak dolgozni, és a szüleim halála után mellettem maradt. Mondanom sem kell, nagyon örülök neki, nem tudtam volna pótolni. Kis korom óta ismer, de hiába kértem megannyiszor hogy tegezzen, nem volt rá hajlandó. Pedig inkább a barátom, mint a beosztottam. Azt hiszem a hatalom – vagy mi a fene – ezzel jár együtt. Persze ha valamit rosszul csinálok, még mindig simán seggbe rúg. Olyankor nem vagyok a főnöke, de nem bánom.
- Jó reggelt Harry. Minden rendben ment a héten?
- Természetesen. Lassan kezdődik az ünnepi dömping, szóval kicsit többünknek kell dolgoznia, de megoldjuk – hát igen, az ünnepek alatt az embereknek sokkal több szabad idejük lesz, és úgy gondolják ezt egy kis testmozgással töltik. Ezzel persze nincs semmi baj, csak ilyenkor olyanná válik ez a hely, mint egy őrültek háza. Minden tiszteletem a beosztottaké.
- Az ünnepi leállás?
- Szokás szerint egy héttel karácsony előtt, ahogy minden évben – biccentve indulunk meg az istállók felé. Bár sok a munka, mindenkinek jár a pihenés, ezért az ünnepek környékén leállunk. Csak annyian dolgoznak, hogy a lovak körül minden rendben menjen, és ők is váltott beosztásban. Bár nem vagyok oda a karácsonyért, ehhez ragaszkodtam. – A hármas oktató pályát foglaltuk le önnek, Anise és Saffron pedig alig várják, hogy lovagoljanak rajtuk. Viszont utána lenne pár papír, amit át kéne néznie – sejtettem, hogy nem úszom meg munka nélkül, de én választottam, nem panaszkodhatok. De előtte kapcsolódjunk ki egy kicsit.
oOoOo
Egy óra múlva már én sietek a parkoló felé, hogy üdvözöljem az érkezőket. Kicsit aggódtam értük, de úgy tűnik feleslegesen, le tudták küzdeni a nehézkes utat. Kínos lett volna, ha az én ötletem miatt törik össze magukat. Emily anyukája valószínűleg megkeresett volna, és puszta kézzel tekeri ki a nyakam… én legalábbis tuti ezt tenném, ha gyerekemnek egy idióta miatt esne baja. Nagyon bízhat az ex férjében, ha ilyen könnyedén elengedte vele a lányát. Ritka, hogy egy pár ennyire jóban marad a válás után. Az egy dolog, hogy a közös gyereket ketten nevelik, de hogy együtt karácsonyozzanak… különleges lehet ez a pasi. Vagy a nő nagyon furcsa.
- Jó napot!
- Jó napot, örülök, hogy eljöttek! – gyors mosolyt küldök Sebastian felé, de most nem ő a fontos. Mármint ő is az, de ez a nap most Emilyé, miatta vagyunk itt. Ez az ő ajándéka, így igyekszem csak vele foglalkozni. Lelkes mosollyal bámul rám, valószínűleg alig aludt az este, úgy várta már, hogy jöhessen. Szinte ragyog, mintha egy villanykörtét dugtak volna be a vastag sapka alá. Olyan kis bájos, teljesen levett a lábamról.
- Mikor lovagolhatok? – a legfontosabb kérdés. Kicsit aggódok, hogy ha egyszer felül a lóra, többet nem szedem onnan le. Remélem kellően elfárad majd ahhoz, hogy ő maga akarja elhagyni a nyerget. Azon leszek, hogy ezt elérjem, és talán nem is lesz olyan nehéz dolgom. A lovaglás kimerítőbb, mint azt az emberek gondolnák. Főleg első alkalommal.
- Egyből, miután lecsutakoltuk a lovadat, és fölvetted a védő felszerelést – nem csak magát a lovaglást szeretnénk megtanítani azoknak, akik hozzánk érkeznek, hanem bepillantást adunk nekik abba, milyen felelősséggel jár lovat tartani. Ha csak felülnek rá, megpaskolják mikor végeztek és mennek is a dolgukra, nem fogják igazán megérteni, hogy mit jelent ez az egész. Túl egyszerűnek és kézenfekvőnek gondolják, hogy valaki előkészíti, illetve leápolja a lovat, és ebből sokszor adódik gond. Belelkesülnek, vásárolnak egy sajátot maguknak, és csak akkor döbbennek rá, milyen sok feladattal jár. Ezt szeretnénk elkerülni, és felelős állattartókat nevelni belőlük. Egy ló mégiscsak kicsit több melóval jár, mint egy hörcsög. Bár ki tudja, hörcsögöm sosem volt. Anya nem volt oda a rágcsálókért, így le kellett mondanom róluk. De azon kívül bármit kaphattam. Szerintem, ha kérem, akkor még tevém is lehetett volna, akkor pedig igazán menő gyerek lehettem volna. Tevével suliba járni, mennyire király már! Bár pár éve volt szerencsém kipróbálni a tevegelést is, de nem volt olyan kellemes, mint lovon ülni. Merőben más élmény, inkább hívnám mókásnak, mint kényelmesnek. Biztosan csak megszokás kérdése, ha úgy nővök fel, hogy a szüleim versenytevéket tenyésztenek, akkor másképp gondolkodnék.
- Sajnálom, ezt elfelejtettük… nincsen nekünk semmilyen védő felszerelésünk, esetleg kaphatnánk kölcsön, ha van rá illő akármicsoda? – hmm? Ja hogy a védőfelszerelés. Ez nem olyan meglepő, akik először érkeznek hozzánk, szinte sosem hoznak magukkal sajátot. Nem olyan nagy gond, mert akad, aki sosem jön második alkalomra, vagy ha mégis, akkor inkább vegyen olyan minőségű felszerelést, amilyet ajánlunk neki. A túl olcsó darabok silány minőségűek és nem tartanak ki elég ideig, a túl drágák pedig teljesen feleslegesek egy kezdőnek. Sőt néha a profiknak is.
- Semmi gond, persze, hogy kaphatnak kölcsön. Gyere, Emily, nézzük meg, melyik kobak jó rád, és keresünk valami lábszárvédőt is! – elindulok az egyik istálló felé, ahol az alapfokú oktatásra használt lovainkat tartjuk. Sokan vannak, hisz a munka is rengeteg, és nem szeretnénk egyiküket sem leterhelni. Az első és legfontosabb az ő egészségük. Az első utunk nem a boxokhoz vezet, hanem egy szomszédos öltözőbe, ahol a lovaglófelszereléseket tartjuk. Persze út közben nem úszom meg a kérdések hadát. Mindent tudni akar, a legapróbb kis részletig. Nem olyan gyerek, akinek be sem áll a szája, inkább az a típus, aki issza minden szavamat. Olyan, mint egy kis szivacs, aki víz helyett a tudást szívja magába. Egy végtelenül aranyos, mosolygós kis szivacs. Ha az iskolában is ilyen, akkor minden tiszteletem a tanároké. szeretem a gyerekeket, szívesen válaszolok, de hosszú távon lehet, elfogyna a türelmem… vagy inkább a hangom.
- Próbáld föl, hogy ez jó-e rád – átnyújtom neki az első kobakot, ami természetesen nem az igazi, de arra elég, hogy legyen egy viszonyítási alapom. Huhhh, egy kicsit elszoktam az ilyesmitől, régebben másodikra sikerült eltalálnom a megfelelő méretet, most viszont szükség van pár tippre, míg megtaláljuk a tökéletes darabot. Mintha rá öntötték volna.
- Kimehetnék mosdóba?
- Hát persze, a folyosó végén lesz, jobbra a legutolsó ajtó. Itt megvárunk, menj csak – szinte ugrándozik, ahogy végig siet a folyosón. Úgy tűnik a jókedve ragadós, mert én is csak mosolyogni tudok. Mostmár egy kicsit sem aggódom, biztosan minden rendben fog menni. Egy ilyen csodálatos kis tanítvánnyal csak kellemes napom lehet kivéve, ha mondjuk, becsapódik egy aszteroida, megjelenik egy veszett jegesmedve, vagy keresztül hajt az épületen egy elszabadult traktor. Mindháromra igen nagy esélyt látok.
- Elnézést, szeretnék megkérdezni valamit – ó annyira elvarázsolt a kislány, hogy Sebastianról meg is feledkeztem. Remélem nem haragszik, nem akartam megsérteni vagy ilyesmi. Most teljesen neki szentelem a figyelmem, egy mosollyal biztatom a folytatásra. – Mennyibe fognak kerülni a lovagló órák? – látom ő is gondolkodott ezen a kérdésen. Talán nem volt túl szép dolog tőlem, hogy árat nem mondtam. Akár azt is gondolhatná, hogy valami horribilis összeget fogok kérni, hogy rajtuk akarok egy kis karácsonyi pluszt keresni. Jobb, ha minél hamarabb eloszlatom ezeket a tévhiteket.
- Karácsony utánig ingyen lovagolhat – bizonytalan mosollyal tördelem ujjaimat. Remélem, elfogadják, mert én komolyan szeretném. Amolyan karácsonyi jócselekedet egy csodálatos kislánynak, és egy kedves férfinak. Kicsit talán aggódom amiatt, hogy sértőnek érzik, én nem feltételezek róluk semmi rosszat vagy ilyesmi… Rég voltam már ennyire zavarban.
- Nem, nem fogadhatom el, hogy ingyen tanítsa! – sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Szerencsére nem tűnik dühösnek, inkább csak döbbent, amit nem is csodálok. ha az utcán odaállítana hozzám valaki azzal, hogy tessék, itt van egy ingyen jegy a Bahamákra, én se nagyon tudnám elhinni. Valószínűleg valami csapdára gyanakodnék, mondjuk, hogy a szerveimet akarja megszerezni, vagy eladna pár tevéért egy szimpatikus arab úriembernek. Mondjuk, kétlem, hogy túl sokat kapna értem. Egyszer kéne egy ismerős, aki be tud árazni tevében, nagyon érdekelne a dolog.
- Dehogyis nem! – előveszem tárgyaló stílusom, csak hogy érezze, én nem viccnek szánom a dolgot. Sosem szerettem ezt a határozottságot, de egy idő után be kellett látnom a szükségességét. Ha körül vagy véve pénzéhes, ostoba emberekkel, akkor nem mutathatsz gyengeséget, különben rögtön vesztettél. Ez után persze mindig bekucorgok a tűz elé egy takaróban egy könyvvel, hogy helyreállítsam a lelkibékém. Nem szeretek keménykedni, nem áll jól, az nem is én vagyok. Mármint persze én, de inkább csak megjátszom a dolgot. Nem akarok benne maradni a szerepben, mert a végén úgy végzem, mint a szüleim. – Szeretném – teszem hozzá, halvány mosollyal, mert lehet, hogy kicsit parancsolóra sikerült. – Fogja fel úgy, hogy ez egy karácsonyi ajándék – hátha ez megpuhítja kicsit. Ki tudna visszautasítani karácsonyi ajándékot? Ilyet még én sem csinálok, pedig utálom az egészet. Ha valaki gondolt rád, vette a fáradtságot, hogy elmenjen érte, keresett valamit, aminek igazán örülnél, akkor fogadd el. Mosolyogva vedd át és légy hálás… legalábbis tegyél úgy, mintha az lennél.
- Karácsonyi ajándék? – hohóó azt hiszem, nyert ügyem van.
- Pontosan. Ez az én ajándékom Emilynek, és Önöknek is – mosolyogva viszem be az utolsó találatot. Erre már tényleg nem lehet nemet mondani. Ha visszautasítja, azzal megsért. Ha megsért, visszamondom az egészet. Akkor pedig el kell magyaráznia a kislánynak, hogy mégis miért nem lovagolhat. Na azt egy szülőnek sem kívánom, valód rémálom lehet. Ha nekem valaki ezt mondta volna gyerekkoromban, kivágom a hisztit. Szinte sosem csináltam, de akkor tuti megtettem volna.
- Köszönjük szépen az ajándékot, de akkor legyen inkább az, hogy kettő alkalom ingyen, rendben? – kettő? Az kicsit kevésnek tűnik… még három hét van karácsonyig, ha nem számolom az egyhetes leállást. Ettől eltekinthetek, hiszen én szívesen eljövök, feltéve, ha nekik sem gond. Ha nagyon belelkesül, akkor heti két-három alkalom simán belefér, meglátjuk mennyire fárad el. De akkor ez azt jelentené, hogy maximum egy hétig oktatnám ingyen, a maradék időben oda az ajándék. Ez nem hangzik túl jól… inkább olyan nesze semmi fogd meg jól dolognak.
- Négy alkalom – ha alkudozni szeretne, hát legyen. Engem nem hatnak meg a nagy boci szemek, sem a kedves mosoly. Sok lovat vásároltam és adtam már el életemben, így bőven van tapasztalatom. Négy alkalom kitölthet két hetet, ami azért már sokkal jobban hangzik. Ha leállunk az ünnepek előtt, akkor pedig főleg, mert majdnem minden órát én állnék. Ez a változat már sokkal jobban tetszik.
- Három? – ó te jó ég, miért ilyen nehéz elfogadni, ha valaki kedves akar lenni veled? Csak annyit kellett volna tennie, hogy rábólint és elfogadja. Nem olyan bonyolult, de ő tovább alkudozik. Hát meghalok rajta. De azt hiszem muszáj lesz elfogadnom, nem fog engedni, látom rajta. Mintha nem tudná feldolgozni, hogy tényleg teljesen önzetlenül ajánlottam ezt fel nekik. Nem akarok érte semmit, sőt még csak nem is kényszerítettek egy pisztolyt a fejemhez szegezve.
- Na, jó, rendben! – a komolyság álarca lekerül, és végre újra mosolygunk mindketten. Ez már sokkal jobban tetszik. Viszont nem adom meg magam ilyen könnyen. Még mindig nem tudom, hogy honnan is érkezett pontosan, és ez szörnyen zavar. Tudni akarom! Egyszerűen van valami belül, ami arra késztet, hogy a világ minden részét megismerjem, sőt ha tehetem, meg is látogassam. Szóval, ha már lealkudta a dolgokat, akkor arra ráveszem, hogy meséljen nekem az országáról. - Legyen három alkalom, de akkor kérem, meséljen arról a messzi tájról, ahol él! – mintha rémület futna át az arcán, de csak egy pillanatig látom. Talán az lepte meg, hogy még emlékszem arra, amit mondott. Ilyesmit ritkán felejtek el. Vagy lehet, hogy annyira különleges a hely, hogy nem beszélhet róla? Ezt azért erősen kétlem, a világnak kevés ilyen pontja van. Vagy csak kitalálta az egészet, mert titkosügynök és nem mondhatja el valójában hol él? Az igazán izgalmas lenne, ezesetben elég lenne pár kalandjáról mesélnie… bár lehet, hogy utána meg kéne, hogy öljön. A könyvekben legalábbis így megy.
- Először is, kérem, tegeződjünk – ez egy kiváló ötlet. Nincs akkora korkülönbség köztünk és amúgy sem vagyok oda a hivatalos formákért. - Másodszor pedig, biztos, hogy szeretne róla hallani? Nem olyan érdekes ám… - miféle kérdés ez? Udvariasságból nem ajánlom fel valakinek, hogy végig hallgatom az élettörténetüket, bár az öregek gyakran hiszik ezt. Sebastian viszont annyira még nem öreg, hogy ilyen tévképzetei legyenek. Na jó, még nem ismer eléggé, így elnézem neki a dolgot.
- Persze, hogy szeretném, ha mesélne… azaz mesélnél róla! Kíváncsi vagyok rá – ha tehetném, most legalább olyan szívhez szólóan könyörögnék, mint gyerek a cukorkáért, de tartom magam. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy gyerekes és követelőző vagyok. Ennek csak az egyik fele igaz, amit jobb, ha nem tud még egy ideig.
- Rendben, akkor majd mesélek róla – ezaz, nyertem. Mostmár csak alkalmat kell rá találnunk majd. Mikor órára jönnek nem sok időnk lesz, mert nekem oktatnom kell a kis Emilyt, így mást kell kitalálnunk. Ha keveset van itt, akkor nem szeretném a családjától sem elrabolni, hisz ilyenkor mellettük a helye. Mondjuk egy délután nem a világ vége, főleg ha mostanában ejtjük meg. Tovább úgysem tudnék várni, túlságosan felcsigázott a túlzott titkolózással. – Emily! – összerezzenek a kiáltásra, és kissé rémülten fordulok a rohanó Sebastian után. Még épp elkapom, ahogy a kis szökevényt szedi le az egyik boksz oldaláról. Ó valaki már nagyon nem bírt magával. Elismerem, egy kicsit elfeledkeztünk róla, de inkább szólnia kellett volna, mint magánakcióba kezdenie. Igaz, hogy ebben az istállóban nincsenek veszélyesebb lovak, de ha leesik, akkor csúnyán megüthette volna magát. Mostmár legalább tudom, hogy sokkal jobban kell figyelni az ilyen apróságokra. kezdem érteni azokat a szülőket, akik pórázt akarnak kötni a gyerekükre.
Melléjük sétálva, csöndesen figyelem, ahogy magához szorítja a kislányt. Nagyon aranyos, hogy ennyire aggódik érte, pedig nem is az ő lánya. Tuti vonat elé is vetné magát, ha azzal megmentheti. Ő a tipikus sokgyerekes családapa, aki mindent megtesz a porontyokért, és nélkülük el sem tudja képzelni az életet. A legtöbb nő egy ilyen férfire vágyik, kíváncsi vagyok akkor miért váltak el. Talán van valami sötét kis titka, amiről még nem tudok? Kár hogy erre nem lenne túl illendő rákérdezni.
Kis ideig még hagyom őket, hogy kellően megnyugodhassanak, majd finomat megköszörülöm a torkom mire mindketten felém fordulnak. Sebastian mintha kicsit szégyellené is magát, pedig erre semmi oka. Tényleg nagyon aranyos volt, amit tett.
- Emily, ilyet tényleg nem szabad csinálni. Megrémítesz minket, és a lovakat is – kicsit szigorúbb hanggal fordulok felé. Igaz, hogy nagyon aranyos kislány, de itt vannak szabályok, amiket be kell tartania mindannyiunk épsége érdekében. Ezeket pedig minél hamarabb meg kell tanulnia.
- Megrémítem a lovakat?
- Igen. Szeretik az embereket, de ahhoz vannak szokva, hogy az ajtón át érkezik, nem oldalról. Szóval legközelebb inkább szólj, ha szeretnéd megsimogatni valamelyiküket, rendben? – némán bólint, nagyon úgy néz ki, hogy ráijesztettem szegényre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes vagyok, de ha lovakról van szó, akkor nem ismerek viccet. – Most hogy ezt megbeszéltük, szeretnék neked bemutatni két nagyszerű lovat. Gyere – mosolyogva nyújtom neki kezem, mire végre felvidul kicsit, és mellettem szökdécselve követ az istálló másik végébe. A két utolsó állás fontos nekünk, ott várnak a ma este sztárvendégei. Mikor meglátja őket, hatalmasra tágulnak szemei, és látom rajta, hogy ha tehetné, rögtön felmászna a hátukra. Meg sem lep ez a reakció.
- Rajtuk fogok lovagolni? – már menne is oda az ajtóhoz, de egy lépés után megáll, és visszafordul felém. Nagyszerű, gyorsan tanul, ennek nagyon örülök.
- Igen, ő itt Anise, ő pedig a testvére Saffron. Ők ketten fognak neked segíteni, hogy nagyszerű lovas váljon belőled – csak ennyi kell, és már záporoznak is a kérdések. Mennyi idősek? Milyen fajták? Hogyhogy ketten vannak? Melyikükre ülhet fel ma? Milyen gyorsan tudnak vágtatni? És így tovább, és így tovább. Mosolyogva válaszolok a kérdésekre, majd mikor kicsit megnyugszik, kinyitom Anise boxának ajtaját, hogy be tudjunk menni hozzá. Ma ő van jobb hangulatban, szóval vele kezdi el a tanulást. Mindketten gyönyörű, intelligens és türelmes hölgyek, akik értenek a feladatukhoz. Kiválóak egy kezdő lovas számára. Számtalan gyerek tanult már meg rajtuk lovagolni, így együtt, tökéletes munkát végeznek. Ha az egyiküknek rosszabb napja van, akkor a másik át tudja vállalni az óráit. Persze mindketten dolgoznak minden nap, de megosztoznak a diákokon. Évekkel ezelőtt alakult ki ez a rutin náluk, ők a tökéletes páros. Elég önállók, pont, mint a legtöbb exmoor póni, de pont ez bennük a nagyszerű. És úgy látom Emilyt is teljesen elvarázsolták.
Egy kis ismerkedés után elkezdődik végre a munka. Megmutatom neki az eszközöket, hogy hogyan kell lecsutakolni megfelelően egy lovat, és minden más hasznos tudnivalót. Hamar átragad rám is a lelkesedése, annyira, hogy nem is tudom, melyikünk élvezi jobban a dolgot. Nagyszerű napok várnak rám, az biztos.
oOoOo
- Mára ennyi volt Emily, nagyon ügyes voltál – mosolyogva veszem el a kefét a csupa kosz, hulla fáradt, ám szörnyen boldog kislánytól. Nagyon jól helytállt, igazán büszke vagyok rá. Vannak, akik első alkalommal az óra felénél kidőlnek a nyeregből, de ő becsülettel végig csinálta. Csak akkor látszott, hogy kezd elfáradni, mikor már leszerszámoztuk Aniset, és visszavezettük a boxába. Azt hittem rögtön menni akar majd, de azt mondta segít rendbe szedni a lovat, hiszen Anise az ő barátja is. Azt hittem megzabálom olyan aranyos volt. Ha egyszer gyerekem lesz, remélem, hogy rá fog hasonlítani. Nagyszerű kislány. – Most pedig tedd vissza a kobakot a helyére, aztán szaladj kezet és arcot mosni – széles mosollyal figyelem, ahogy elbúcsúzik Anisetól, beinteget Saffronnak, és elindul az öltöző felé. Már nem szökdécsel, inkább csak vánszorog, mint egy kis zombi, de ez a megszokott látvány. Egy lovas táborban például csak ilyen kis élőhalottak vannak estére. Elég vicces jelenség.
- Nagyon jól bánsz – ezt azért nem mondanám, van még hová fejlődnöm. Csak azért gondolja így, mert még nem látta a hivatásos oktatóinkat. Ők sokkal jobban csinálják, sokkal inkább értenek a gyerekekhez, mint én.
- Köszönöm, igyekszem – mosolyogva törlöm kezeimet nadrágomba, miután én is búcsút vettem Anisetól, és becsuktam a boksz ajtaját. – Remélem nem unatkoztál nagyon, míg ránk vártál – egy szülő általában élvezi, ha a gyerekét nézheti, de mivel Emily nem a lánya, nem tudom mennyire volt számára érdekes. Mondjuk a szülők is csak az első egy-két alkalommal ilyen lelkesek, utána inkább elmennek elintézni egy-két dolgot, míg mi a gyereküket oktatjuk. Persze olyan is van, aki itt marad, könyvet olvas, vagy telefonozik, míg letelik az idő. Bevallom nem nagyon figyeltem Sebastianra, lekötötte minden figyelmemet a kis Emily. Rég csináltam ilyesmit, nem akartam elrontani.
- Egyáltalán nem, számomra is teljesen újak voltak a dolgok, amiket mondtál – ezek szerint nem gyakran járt lovardában. Pedig kevés ennél jobb hely akad a világon.
- Nos, ha kedvet kaptál hozzá, csak szólj nyugodtan – felnőtteket sosem tanítottam még, de gondolom nem sokban különbözik a gyerekektől. Maximum sokkal többet panaszkodnak, és kevésbé hallgatnak rám. Ha igent mond, akkor tanácsot kell kérnem a többi oktatótól, hogy ne égjek be csúnyán.
- Nem, köszönöm, azt hiszem ez a sport nem nekem való – kár, de felesleges erőltetni. Ez nem olyasmi, amire rá lehetne kényszeríteni az embert. Ezt élvezni kell… mint mondjuk a csokievést. Ha valaki kényszerít, és ledugja a torkodon, akkor csak rosszul leszel tőle.
- Ha mégis meggondolnád magad, csak szólj.
- Már így is túl sok mindent kaptunk tőled. A főnöködet nem zavarják az ilyen ajándékozások? – ó hát ezt nem is mondtam még neki? A főnök köszöni szépen jól van, és boldog attól hogy segíthet. Legalább tesz valamit a karácsonyi hangulata érdekében. Egészen mikulásnak érzem magam ettől az egésztől.
- Mivel a főnök éppen melletted sétál, nem hiszem, hogy zavarja – sanda mosollyal pillantok rá, és pont azt látom az arcán, amit szerettem volna. Egy értetlen fintort, majd a döbbent felismerést. Még jó hogy nem mondtam el neki telefonban, kár lett volna kihagyni ezt az arcot, igazán mókás.
- Úgy érted tiéd ez az egész hely? – igen, ez a hely, plusz egy kellemes kis vidéki… komplexum? Nem is tudom, hogy mindek nevezzem, mert bár ott tenyésztjük és neveljük a versenylovakat, tenyésztelepnek nem hívnám, az olyan kellemetlenül hangzik. Nem is fontos, úgy sem kell ezekről tudnia egyelőre, nem akarom még jobban megdöbbenteni. Ha nagyon érdekli, akkor úgyis csak pár kattintás a neten, és mindent megtud a családomról. Sőt ha végigolvassa az összes kis irományt, akkor többet fog tudni, mint én magam. Nem is tudom, honnan szednek össze ennyi mindent a firkászok. Mintha különleges orruk lenne, mint mondjuk a malacnak, csak ők a szarvasgomba helyett a sztorikat és infókat szagolják ki.
- Igen, családi örökség – Emily még nem ért vissza az öltözőbe, sokáig tollászkodik a kis hölgy. Mondjuk, azt nem vitatom, hogy eléggé összemaszatolta magát, és gondolom, senki sem örülne, ha bepiszkítaná a kocsit. Mivel még van időnk, lehuppanok az egyik padra, Sebastian pedig mellém telepszik. Még mindig kicsit zavartnak tűnik, szegény nem tud napirendre térni a dolog fölött. Nem is tudom miért olyan meglepő, ha az embernek saját lovardája van… szerintem teljesen megszokott dolog. – A szüleim lovak tenyésztésével, képzésével és versenyeztetésével foglalkoztak, egy idő után pedig ezt a lovardát is megalapították, hogy lelkes kis versenyzőpalántákat, vagy egyszerű lórajongókat neveljenek. Én ebben nőttem fel, nem volt nagy kérdés, hogy mit fogok csinálni, ha nagy leszek – ha az iskolában ezt kérdezték, mindig az volt rá a válaszom, hogy lovas. Nem lóversenyző, lótenyésztő, lovasoktató, hanem olyas. Én mindegyik akartam lenni egy személyben. Már akkor is tudtam, hogy mi az igazán menő dolog.
- Az oktatás mellett versenyezel is? – inkább csak versenyzek, de nem szeretném kijavítani, így csak bólintok. Jobb, ha azt hiszi, hogy egy profi tanítja az unokahúgát. - Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen különleges emberbe botlok a kertvárosban – halkan felnevetek, mert totálisan igaza van. Itt sokkal gyakoribbak a kötött pulcsit mamuszférjek, mint a sportemberek. Eltekintve azoktól, akik reggelente kocogni járnak. Ők határesetnek számítanak, bár sosem értettem abban mi a jó. Egyhangú és unalmas, akkor más inkább egy ló hátán járom be a környéket, de hát ők tudják.
- Én sem hittem volna, hogy ha kilovaglok, akkor egy kislány veti magát elém, akit az anyukája exférje fog követni. Ez sem esik meg túl gyakran errefelé – úgy kb soha. Még annak is több az esélye, hogy egy tank fog keresztülvágni az utcákon, ami maga után vontat egy rózsaszín vitorlást. Igazi karneváli hangulat lenne… és utána mindenkit vinnének diliházba, mert azt hinnék, hogy megőrültünk.
- Ezt elismerem, ott a pont. Ritkán tudok eljönni látogatóba, így nem hiszem, hogy bármikor találkozhattunk volna – igen, említette már, hogy valahol messze él. Csak még mindig nem tudom, hogy pontosan hol van ez a messze.
- Gondolom nem csak a feleségéhez jön. Hallottam már kellemes válásról, de ez túlzásnak tűnik – ha ok nélkül járkál az exéhez, akkor komoly gondok vannak. Főleg ha Emily apukáját ez nem zavarja… akkor ez egy nagyon bizarr kapcsolat lehet, amiről lehet, hogy inkább nem is akarok tudni.
- Nem, van egy 16 éves fiam, ilyenkor főleg őt látogatom meg – így már sokkal jobban tetszik. Sőt, ez a mosoly is tetszik, ami megjelenik arcán. Látszik, hogy igazán szereti a fiát, még akkor is, ha nem él vele. Ő le sem tagadhatná, az arca túlságosan árulkodó. Mostmár teljesen biztos, a hazudozás nem neki való. Hamarabb lebukna, mint Pinokkió. Amúgy egész fiatalnak tűnik ahhoz képest, hogy ennyi idős a fia. Ránézésre nem tippeltem volna sokkal többnek magamnál, de én még csak kilenc éves voltam, mikor ő már egy babát pelenkázott. Valamit nagyon jól csinál, egy csomó nő megirigyelné, sőt ha kiadná a titkát, meg is gazdagodhatna belőle. Vinnék, mint a cukrot.
- Így már mindent értek. Bevallom…
- Végeztem Sebastian bácsi! – Emily robban be az öltözőbe immár teljesen tisztán. Csak a kabátját kell felhúznia, és már indulhatnak is. Így elnézve a kislányt jobb lesz, ha ezt minél hamarabb megejtik, különben állva alszik el, mint a lovak… hehe…
- Ügyes vagy Emily. Öltözz fel szépen, aztán megyünk a kocsihoz – feláll mellőlem, én pedig követem a példáját. – Még egyszer nagyon köszjük Paul. Ami a következő alkalmat illeti…
- Beszélje meg Emily édesanyjával, na meg meglátjuk mennyire fáradt el a kishölgy a mai órától – ez a legfontosabb kérdés. Nem szabad megerőltetnie magát, gyerek még sok pihenésre van szüksége. Még akkor is, ha ő mást állít.
- Semennyire! – úgy tudtam, hogy ez lesz a válasz. Mosolyogva igazítom meg fején a sapkát, és sálját is még egyszer körbe tekerem, hogy ne lógjon annyira mindenfelé. Tényleg tündéri, gondolom a fia is hasonlóan aranyos lehet. Bár… egy tinédzserre már inkább nem mondok ilyesmit, mert lecsuknak érte. Nem akarok félreértést.
- Azért tessék pihenni egy nagyot otthon, rendben? – bőszen bólogat, így elégedett mosollyal fordulhatok ismét Sebastian felé – Szóval a számomat tudja, hívjon bátran, ha vannak alternatívák.
- Köszönjük – túl sokszor köszöni meg a dolgokat. Tényleg nincs szükség ennyi hálálkodásra, még a végén tényleg úgy fogom érezni, hogy valami világrengető dolgot cselekedtem. Na mondjuk ha előre megjósoltam volna egy pusztító földrengést San Franciscoban, ezért időben ki tudtak menekíteni mindenkit, köztük mondjuk az ő aranyhalát is, akkor megérteném a hálálkodást. Viszont ilyen esetekben annyira fölösleges.
Kikísérem őket a kocsijukhoz, nehogy eltévedjenek, mert bár az út nem túl bonyolult, okozhat meglepetéseket ez a lovarda. Kisebb koromban szentül hittem, hogy a falak mozognak éjszaka, mert néha a dolgok nem úgy voltak, mint emlékeztem. Aztán persze be kellett látnom, hogy csak én vagyok a szerencsétlen.
Némán figyelem, ahogy kocsijuk eltűnik az úton, majd fáradt sóhajjal indulok meg az irodák felé. Akkor jöjjön az igazi munka.
oOoOo
Az egyedüllét egyik sajátossága, hogy ha túl sok kaját csinálsz, akkor neked kell megenned az egészet. Azt nem tudom, hogy előny vagy hátrány, de amíg ennyire finom, nem panaszkodom miatta. Még hogy a szingli pasik nem tudnak főzni. Azt, aki ezt kitalálta, szívesen meghívom egy ebédre. Jó, nem mondom, hogy egy öt csillagos éttermet elvezetnék, de a mirelitkajáktól is igen messze állok. Gyerekként sokszor lebzseltem a konyhában, mert kedveltem a szakácshölgyet, így akarva, akaratlan is rám ragadt egy-két dolog. Ezt az egy-két dolgot pedig továbbfejlesztettem mikor egyedül maradtam, és tessék, már kész is az egészen finom házi koszt.
Azt terveztem, hogy ebéd után majd elkezdek valami minimális díszítést összehozni a lakásban, legalább a vasútmodellt összerakom, de azt hiszem, ezt az ötletet elengedem. Így érezhette magát a farkas is, miután a kecskegidák köveket pakoltak a gyomrába. A különbség csupán annyi, hogy én nem fogok megmozdulni egy kis vízért. Akkor vagyok hajlandó egy lépést is tenni, ha éneklő-táncoló mikulás figurával üldöznek. Akkor aztán futok. A világ egyik leghaszontalanabb, leggiccsesebb, és legbénább dolga. A Télapó nem csinál ilyet egy mesében sem, akkor miért kellett riszáló bohócot készíteni belőle? Borzasztó, de komolyan.
Szerencsére elővigyázatos voltam, és a telefont nem vettem ki a zsebemből. Ha most messze lenne, akkor tuti hagynám, hogy a végtelenségig csörögjön, így is csak annyira telik, hogy vakon tapogatózva előássam. Igen, még a szemem is lusta vagyok kinyitni. Igazuk van a spanyoloknak ezzel a szieszta dologgal kapcsolatban.
- Paul Walmore.
- Szia, Sebastian vagyok – ó az ő ívását már vártam. A pénteki óra óta nem kerestek, azt hittem a kis Emily már meg is unta a dolgot. Nagy csalódás lett volna, mert rettentő lelkes leányzónak tűnt. Ha a hozzá hasonlók feladják, akkor a végén senki sem marad, aki lovagolna.
- Örülök, hogy hívsz. Kitaláltátok a következő időpontot? – szerencsére nem kell a naptáram, azt a kevés programot, amim mostanában van, könnyedén meg tudtam jegyezni. Ezzel is megspóroltam egy felkelést a kanapéról. Hm, ha ez egy könyv lenne, szerintem a sikerlisták élére ugrana. Én legalábbis biztosan elolvasnám.
- Igen, kedd délután gondoltuk.
- Aznap van egy megbeszélésem, de ha minden igaz, délutánra végzünk vele. Ha mégsem, akkor időben felhívlak. Így megfelel? – maximum öltönyben és nyakkendőben fogok megjelenni, kissé paprikás hangulatban a sok ostoba ember miatt, de a lovak és egy váltás ruha hamar helyre rak majd, szóval azt hiszem, bevállalhatom a dolgot.
- Biztosan nem okoz gondot? – nem kell annyit aggódni, ha gondot okozna, megmondanám, nem kell engem félteni. Ha megismer, erre is rá fog jönni. Csak lovakkal és gyerekekkel vagyok olyan vajszívű. Meg kedves idős emberekkel… meg a többi állattal… no meg, ha nagyon muszáj, akkor az unokahúgommal.
- Biztosan, legyen mondjuk négy óra, addigra minden bizonnyal végzek, és Emily is tud pihenni az iskola után.
- Rendben, akkor kedden négykor – úgy hallom van még mondanivalója, így nem szólok közbe, csak várok. Mintha küszködne a vonal túlsó oldalán. Talán evett valamit, félrenyelte és most fulladozik? Remélem nem, nincs kedvem végighallgatni valaki haláltusáját, az még nekem is túl sok lenne. – Kicsit hirtelen jöhet ez most, de… ha gondolod, holnap találkozhatnánk…
- Hogy megejtsük a beszámolót a távoli helyről ahonnan jöttél? – segítem ki, mert nagyon keresi a szavakat. Nem tudom, miért lenne ez furcsa, hiszen én kértem, hogy meséljen róla. Talán csak nem az az igazán közvetlen ember, és szüksége van egy kis időre a feloldódáshoz.
- Pontosan – mintha kicsit meg is könnyebbült volna. Örülök, hogy ismét segíthettem. SuperPoul újra lecsapott, és megmentett egy rászorulót.
- Hogy viszonyulsz a karácsonyhoz?
- Mi… Tessék? – na látod Sebastian, ez volt a hirtelen jött ötlet, nem a tiéd.
- Ne haragudj, szóval én nem vagyok úgy oda ezért az egészért, de ideje lenne megvennem a fenyőmet. Ha az unokahúgom rájön, hogy még nem tettem meg, akkor rituálisan kivégez, a hamvaimat pedig Karácsonyfalva szent földjén hinti szét. Ezért arra gondoltam, hogy ha te egy kicsit jobban viseled az ilyesmit, eljöhetnél velem kiválasztani a fát. Közben mesélhetsz, az pedig egy kicsit élvezhetőbbé teszi a dolgot. Mit szólsz? - életem egyik legzseniálisabb ötlete. Bár a fenyőfát még úgy-ahogy szeretem a karácsonyban, a vásárlásra nehezen veszem rá magam. Ha megveszem, fel is kell díszítenem, és ha a fa fel van díszítve, akkor a többit is hamarosan fel kell raknom. Ez egy láncreakció, aminek az elindítását próbálom minél inkább késleltetni.
Egy ideig csak szuszogást hallok a vonal túloldaláról, mintha valami gagyi horrorban lennék. Remélem nem hoztam a frászt szegényre. Lehet, hogy túl hirtelen ötlet volt? Ez a baj azzal, ha közvetlen vagy, mert mindenki másról azt feltételezed, hogy rád hasonlít. Aztán belefutsz ilyen hibákba és máris megnézheted magad.
- Szívesen elkísérlek, én szeretem a karácsonyt, nem probléma – hála az égnek, kínos lett volna vele azután találkozni, hogy ezt visszautasítja. Tudtam én, hogy ő szereti a karácsonyt. Már az arcán látszik, ő olyan ajándékcsomagolós, égőkkel bajlódós, díszítgetős fajta. Persze nincs ezzel semmi baj, a legtöbb ember ilyen, csak én lógok ki ennyire a sorból. Hálás lehetek neki, amiért megszánt és eljön velem. Gondolom nem a hidegben mászkálással tervezte tölteni a napot, mégis megteszi. Igazi arany szíve van.
- Örömmel hallom! Ha megadod a címet, szívesen érted megyek, mondjuk olyan két óra felé – mivel nem helyi, nem hiszem, hogy tudná, hol vannak a környéken a kertészetek, plusz mivel az én nagyszerű ötletem, illik az én kocsimmal menni. Mégsem kihasználni akarom a kedvességét.
Lediktálja a címet, majd elbúcsúzunk egymástól. Már így is sokáig tartottam fel, biztosan a családjával szeretné tölteni a vasárnapot. Ez mindig a nagy, közös családi ebédek napja. Legalábbis az olyan családokban, mint az övé. Nekem marad az egyszemélyes ebéd, és az utána való szieszta. Rá kell pihennem a holnapra, mert érdekes nap lesz. Végre történik valami, már alig várom.
|
| Geneviev | 2013. 01. 19. 11:56:56 | #24875 |
 Karakter: Sebastian Carlson (Santa Claus)
Megjegyzés: ~ Onimnak
- Semmi gond – nyugtat meg a lovas, miközben leugrik a hátasáról. Huhh, örülök neki! Lehetett volna az is, hogy attól még, hogy lovas, úgy viselkedik, mint egy bunkó autós, aki már azért is lekiabálja az ember fejét, mert él, nem hogy azért, mert az ember által pesztrált kislány majdnem a kerekek – ez esetben paták – alá kerül. Még jó, hogy vannak normálisabb emberek is. Persze, ezt eddig is tudtam, nem hiába van még sok-sok édes gyermek, és pár igazán jó felnőtt neve is a jók listáján… Hah, az kellene még csak, hogy ne legyenek rajta nevek! Nem is lenne munkám… Bár, ha úgy vesszük, akkor karácsonytól már lehet, nem is lesz munkám, ha nem lesz feleségem. - A lánya biztosan jól van? – érdeklődik kicsit aggódóan méregetve Emilyt. Visszanézek a velem szemben levő teljesen elbűvölt kislányra, és bólintok.
- Biztosan. – Fölállok Emily mellől, és immár egy magasságban vagyunk a lovassal. Nem sokkal vagyok magasabb nála, viszont kicsit termetesebb vagyok, mert bár nem vékony, inkább karcsú a testalkata. Szép férfi, kicsit talán nőies is, de persze egyáltalán nem zavaróan, még bőven látszik rajta a neme.
- Ennek örülök – mosolyodig el, láthatóan eléggé megkönnyebbülve, és kinyújtja a kezét, hogy bemutatkozhasson. Tényleg, de modortalan vagyok! Úgy tűnik, elszoktam már a normális, ismeretlen emberek közelségétől, és attól, hogyan kell velük viselkedni. De… ha így folytatom a feleség keresést, lesz időm, hogy gyakoroljam… - Paul Walmore – mutatkozik be.
Paul Walmore, Paul Walmore, Paul Walmore… hm, ismerős a név, de azt hiszem, hogy azért, mert egy ideig még pár éve rajta volt a jók listáján, de mivel a manók megsértődtek rá, hogy bár jó ember, nem hisz a Télapóban, és az előző Télapót is kikészítette idegileg egyszer, azóta úgy nem is igazán úti cél a háza. Sőt… én tényleg csak az első két évemben voltam ott, de olyan kevés díszt egy házon karácsonykor, még sosem láttam.
- Sebastian Carlson – nyújtom a kezemet mosolyogva. Attól még, hogy nem szereti a karácsonyt, jó ember, és tetszik a mosolya. Olyan… szép és természetes, nem pedig megjátszott, mint a legtöbb felnőtté. Kár, hogy nem hisz a Télapóban, azaz bennem…
- A fiatal hölgy pedig…? – kérdezi Emilyre utalva. Mind a ketten rápillantunk, és süt a kislányról, hogy ő pillanatnyilag nem is figyel ránk, teljesen el van foglalva a paci bámulásával, és csodálásával. Tündéri kislány, és szerintem már születése pillanatától fogva rajong a lovakért, mivel már az első karácsonyakor is lovas picike takarót kellett neki vinnem, és azóta minden évben valami lovas dolgot.
- Emily – válaszol mégis. Aszta! Nem gondoltam volna, hogy mégis csak figyel! Meglepő, ilyenkor általában csak a lovakra szokott figyelni. Egyszer nyáron, mikor együtt nyaraltunk, képes volt, és egész nap a szálloda istállójában lábatlankodott, mert a volt feleségem akkor még nem engedte, hogy fölüljön rájuk, viszont azt megengedte, hogyha a lovakat nem zavarja, ott lehet, de csakis felügyelet mellett. És persze ki is volt az a bizonyos felügyelet? Naná, hogy én! De nem bántam, végül is, nagyon szeretem én ezt a kis angyalkát, már csak azt kellene kiderítenem, hogy szeret-e annyira, hogy elmondja, miért is került a rosszak listájára. Mondjuk, ő nem is tudhatja, hogy én tudom, hogy rákerült, szóval valahogy máshogy kell majd megoldanom a kifaggatását… Hajj, nehéz dolog a gyerekekkel bánni… Ezért nem is szeretnék már többet, elég nekem a fiam, meg a többi sok millió gyerek.
- És mond csak Emily, szereted a lovakat? – faggatja Paul. Emily természetesen hevesen bólogat, hogy naná, hogy imádja őket, de igazából le sem tudná tagadni, hogy mennyire szereti őket. Előttem meg pláne nem, de úgy gondolom, hogy Paul előtt sem. - Akkor szeretnék megbeszélni veled valami apróságot, rendben? – kérdezi, és bizalmasan közel hajol Emilyhez. Lehet, hogy furcsa, hogy nem félek, hogy gyorsan megfogja Emet, és fölpattanva a lovára elvágtat vele, de ez amolyan Télapó-dolog. Meg tudom mondani az emberekről, hogy ki jó, ki rossz, kinek van, és kinek nincs rossz szándéka. Neki pedig egyáltalán nincs szemernyi rossz szándéka sincs, talán csak a karácsonnyal szemben. Sajnálom… Mikulásként ez eléggé rossz érzés számomra, főleg, hogy egy tényleg jó és kedves ember az, aki ennyire utálja a karácsonyt, a szeretet ünnepét. - Legközelebb ne szaladj elé, mert nagyon megijedt. Nem szabad csak így futkározni, otthagyni az apukádat, és megijeszteni a pacikat. Van egy ajánlatom. Ha megígéred, hogy nem csinálsz többet ilyet, akkor megetetheted Sunnyt. Hogy tetszik az ötlet?
- Ígérem! – hangzik azonnal a válasz, és hevesen bólogat is hozzá. Áh, úgysem fogja betartani, főleg most, hogy a rosszak listájára fölkerült, de úgy tűnik, Paulnak az alku az alku, és átad neki egy fél répát. Elmagyarázza, és segít neki, hogyan kell megetetni a pacit, én meg mosolyogva figyelem őket. Olyan jól elvannak, és Paul is nagyon ért a gyerekekhez. Tetszik ez a viselkedés… nem sokan tudnak bánni a kisgyerekekkel, de ő láthatóan nagyon jól el van velük.
- Aranyos kislánya van – fordul hozzám, miután megetették a lovacskát. Izé… tényleg, az előbb is kislányomként utalt Emilyre. Azt hiszem, föl kellene világosítani, hogy nem, ő nem az én kislányom. Bár úgy szeretem, mintha a biológiai lányom lenne, de nem… ő inkább… olyan unokahúg-féleség nekem. Vagy hogy is hívják azt, aki az ember volt feleségének a jelenlegi férjétől való gyereke…
- Emily tulajdonképpen nem a lányom – jegyzem meg kissé zavartan. Teljes pánik uralkodik el az arcán, mintha már azon gondolkozna, hogyan tudja kimenekíteni Emilyt a karmaim közül, és hogyan szabadítja rám a rendőrséget, így gyorsan folytatom. Azért nem szeretném, ha ilyet nézne ki belőlem… Ilyet még a legmegátalkodottabb Télapó-utálók sem szoktak rólam terjeszteni, csak azt, hogy cukros bácsi vagyok, de hogy gyerekrabló…? Nem, ilyet még senki nem feltételezett rólam, és nem szeretném, ha pont Paul kezdené ezt el. Nem tudom, miért, de nem szeretném, szóval fölnevetek, és magyarázkodni kezdek. - Ő a volt feleségem kislánya. Látogatóba jöttem hozzájuk az ünnepekre, és ma én vigyázok rá. – Kis kétkedést még látok az arcán, de már nem teljes kétségbeesést.
- Így már értem, miért nem volt ismerős. Gondolom, akkor nem a közelben lakik – jegyzi meg. Megrázom a fejem, és egy pillanatra elgondolkozom, mit is szoktam az ilyen alkalmakkor mondani. Bár ritkaság, hogy valaki érdeklődik eziránt, de nem példanélküli. Most viszont nem akarom azt hazudni, hogy Alaszkában dolgozom, szóval csak sarkítok egy picikét, és csak azt mondom el, hogy nagyon sokat kellett ahhoz utaznom, hogy itt lehessek.
Pásztázó pillantásától kicsit kényelmetlenül érzem magam. Eddig egyáltalán nem éreztem még így senkivel szemben sem, de nála úgy érzem, ha még tovább nézzük egymást, akkor elmondom neki, hogy én vagyok a Télapó, és biztos vagyok benne, hogy egyből vitetne is be a diliházba, és soha többet nem jönne közel hozzám. Így inkább Em felé fordulok, és mosolyogva nézem, ahogyan simogatja a lovacskát.
- Mondd csak Emily, nincs kedved megtanulni lovagolni? – hangzik el a kérdés. Hogy mondja? Még nem is esik le a kérdés lényege, mikor Em már rég lelkesen rávágta, hogy „igen”. Szinte madarat lehetne vele fogatni, annyira örül, de hé! Az én fejem lesz leszedve, ha megígérem neki, hogy mehet, erre az anyja meg frászt kapna még az ötlettől is.
- Nos, akkor esetleg egyszer majd megtanítalak, persze csak ha anyukád, és Sebastian bácsi is így gondolja – teszi hozzá. Na, azért! Nem haragszom, az ember szinte bármit megígérne ennek a kis tündérkének, én is ilyen vagyok vele szemben, de azért na. Bár, végül is, úgyis el fogjuk majd érni az anyjánál, hogy megkapja ezt ajándékként, ha más nem, bevetem majd azt, hogy a Télapó tudja, hogy mi a gyermeke leghőbb vágya, és az tényleg az, hogy lovagolhasson.
- Talán nem is olyan rossz ötlet. Különleges karácsonyi ajándék lenne az már biztos. Majd megbeszélem az anyjával – mosolygok rá a fiúra, hogy ne érezze magát úgy, hogy mennyire hülyeség is volt ezt fölajánlani. Megkönnyebbült arcán látom, hogy örül, hogy nem nézem emiatt őrültnek, se nyomulós perverznek, de úgysem nézném, ahhoz ő túl kedves.
- Remek! Akkor már adok is egy elérhetőséget. – Fölsője zsebéből kivesz egy névjegykártyát, amit felém is nyújt. Nekem nincs névjegykártyám… vajon a Télapónak milyen névjegykártya lenne való? Fő-játékkészítő, vagy mi? - Ezen rajta van a számom, és lovarda címe is. Ha úgy adódna, hívjon bátran, és megbeszélhetünk egy időpontot. Ebben az időszakban elég sok szabadidőm van – mondja, és csak egy pillantást vetve rá, besüllyesztem a kabátom zsebébe. Nem akarom, hogy elvesszen, bár erre nem feltétlenül a zsebem a legjobb hely, hiszen az eléggé feneketlen, és minden van benne, de csak megtalálom, nem? Maximum megpróbálkozok utána keresni, a nevét már úgyis tudom, akkor interneten, vagy telefonkönyven biztosan megtalálom. De azért nem szeretném elveszíteni…
Még egy kicsit társalgunk, bár az leginkább abból áll, hogy Emilyt győzködjük, hogy már igazán ideje hazaérni, mert el nem fogja hinni az anyja, hogy ennyi ideig kibírtam egyetlen barátnőjével. Bár, mire visszaértünk, már tudni fogja, hogy nem voltam egyik barátnőjénél sem, és úgyis ki fogja belőlem szedni, hogy mit csináltunk helyette, de na…
- Nos, örülök, hogy megismertük egymást – int még búcsúzóul már a nyeregből, és próbálja még az elköszönés idejére visszatartani lovát, aki már türelmetlenül toporzékol, hogy induljanak már.
- Hasonlóan. Remélem, hamarosan ismét találkozunk – mondom, mire egy búcsúmosoly után elvágtat a közelünkből. Emily még a ló után kiabálja, hogy „pápá, paci”, de már szerintem rég nincsenek hallótávon belül, aztán megfordul, és megrángatja a kezemet.
- Ugye Sebastian bácsi elintézed anyánál, hogy elmehessek lovagolni? – kérdezi kicsim ártatlanul, és úgy pislog rám, akár egy pufók, reneszánsz angyalka. Hát lehet neki ellenállni? Biztos, hogy nem, de azért nem szeretném, ha túlságosan kihasználná ezt, mert a végén ott is marad a rosszak listáján, nem pedig csak átmenetileg foglalja rajta a helyet.
- Igen, de van ennek feltétele – mondom, és leguggolok hozzá, hogy egy magasságban legyünk. Kíváncsian méreget, valószínűleg azon gondolkozik, vajon mi is lehet az. – El kell mesélned, hogy miért verekedtél, és hogy miért okozol mostanában annyi bajt szegény anyukádnak. Persze nem kell most rögtön, de amikor úgy érzed, el akarod mondani, akkor tedd csak meg nyugodtan, rendben? – simogatom meg a buksiját.
- Nem fogod elmondani anyának, ugye? – kérdezi félősen. Megrázom a fejem, és meg is ígérem neki, hogy nem fogom elmondani neki. – A fiúk azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás! – panaszkodja. Áhá, szóval ez a baj… - Arra gondoltam, hogyha idén rossz leszek, és nem kapom meg azt az ajándékot, amit szeretnék, viszont jövőre, ha jó leszek, és megkapom azt az ajándékot, akkor nincs igazuk, mert van Télapó! – jelenti ki gyermeki büszkeséggel. Te. Jó. Ég. Ő most komolyan…? Igen, ő komolyan azt mondta, amit hallottam.
- Emily, ez mind szép és jó, de miért kellett azért ilyen rossznak lenni? Tőlem is nyugodtan megkérdezhetted volna, hogy létezik-e Mikulás, vagy sem – mondom, és azon gondolkozom, hogy nem kellene-e elmondani neki az igazat a munkámról, de nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne. Ha esetleg nem találnék karácsonyra senkit magam mellé, akkor nem lenne jó dolog, hogy úgy tudja, hogy én vagyok a Télapó, közben pedig nem is, mert idő közben Télapótlanítottak. Szerintem, ha valamikor, hát karácsonykor kellene elmondanom, nem pedig most. Most… most minden olyan illékony. Nem szeretném összetörni ezzel az álmait.
- De hát a felnőttek sokszor hazudnak! – jelenti ki teljes természetességgel, mintha ez egy megingathatatlan tény lenne. Ráadásul, ha az ember jobban belegondol, tényleg megingathatatlan tény, de na! Ilyen csöpp kis gyermekeknek csak nem kellene ilyeneket tudnia már.
Édességén viszont elmosolyodok, és megsimogatom a fejecskéjét. – Igazad van, viszont ha a Télapóról szeretnél beszélgetni, akkor fordulj csak bátran hozzám! Én tudom, hogy létezik, és elég sok dolgot tudok róla, kérdezz csak bátran! – nevetem. – Szóval, most, hogy ezt így megbeszéltük, mi lenne, ha hazamennénk, és belevetnénk magunkat a jó meleg ágyikóba, és forró csoki iszogatása közben mese maratont tartanánk? – kérdezem, és fölcsillanó szemein ismét elnevetem magam. Ugye, milyen jó ötleteim vannak? Sokkal jobb móka, mint végig járni Miranda barátnőit, hogy találjak egy normális lányt, akit el tudnék magam mellett képzelni.
Olyan rossz… én tényleg szeretnék magam mellé valakit, aki szeretne, és aki megértene engem, de ezeket az embereket, akik itt élnek, olyan távolinak érzem magamtól. Lehet, hogy azért, mert nem ugyanolyan közegben vagyunk, és nekem furcsa egyesek értékrendje. Nem tudom… De azt tudom, hogy megint egy Mirandát, vagy egy hozzá hasonló lányt nem szeretnék. Kedvelem a volt feleségemet, de mint embert, és nem pedig nőt. Hasonló hibába meg nem szeretnék ismét beleesni, mint amilyen a vele való házasságom volt. Abban az egyedüli jó a fiam születése volt, na meg a válás… Én egy olyan embert szeretnék, aki kedves, aki megértő, és aki annyira szereti a gyerekeket, hogy karácsonyi ajándékként fölajánlja egy édes kislánynak, hogy megtanítja lovagolni.
Affranc… már tudom is, kire illik rá ez a leírás, és nem vagyok benne biztos, hogy örülök ennek a felfedezésnek, szóval inkább megpróbálom teljes figyelmemet a mellettem csivitelő kislányra fordítani, aki már rég azt tervezgeti, hogy mit fogunk megnézni, köztes időkben meg azon lelkendezik, hogy menni fog lovagolni. Na, igen, csak egyezzenek bele a szülők.
- Sebastian bácsi, nem kellene elmenni anya egyik barátnőjéhez? – kérdezi Em, mikor fölismeri, hogy mi éppen hazafelé tartunk, nem pedig az ellenkező irányba. – Te feleséget szeretnél, nem? Akkor ideje lenne ismerkedned – mondja nagy felnőttesen. Nem bírom ki, fölnevetek, olyan kis édes, ahogyan próbál felnőttként viselkedni, mire fölpuffasztja kis arcocskáját, és magyarázkodhatok ezért, hogy nem őt nevetem ki, csak azon vigyorgok, hogy mennyire hasonlít most az anyukájára. Most még örül ennek a hasonlítnak, de majd mikor idősebb lesz…! Hah, hogy fog utálni, ha párhuzamot vonok majd köztük!
- Nem, kicsikém, nem kell elmenni hozzájuk. Már tudom, hogy kit szeretnék páromul, de nem hinném, hogy összejönne – mondom, és összeborzolom kicsit a haját, és ekkor jövök rá: - Rajtad nincs sapka! – kiáltok föl, és gyorsan a fejére húzom a kapucniját, mielőtt még megfázna. Durcásan megpróbálja leszedni a kapucnit, de mivel rajta tartom a kezem, hogy ne sikerüljön neki, inkább megáll, és a fejét teljesen hátrahajtva, fölnéz rám, mert csak így lát ki a szőrme alól.
- A pacis bácsi az, igaz? – kérdezi, és teljesen úgy néz rám, mint ahogy Miranda szokott, ha valamit 100%-osan tud, de attól még azt akarja, hogy én valljam be. Még csak hat éves! Mégis honnan tud ilyeneket?!
- Öhm… igen – vakarom meg a tarkómat. – De honnan tudtad? – kérdezem kissé elcsodálkozva unokahúgom éles látásán. Még én magam sem tudtam akkor, hogy tetszik, most is csak… inkább azt tudom, hogy egy rá hasonlító valaki kellene, aki lehetőleg szereti a karácsonyt, és hisz a Télapóban.
- Csak úgy… - vonja meg a vállát, és nem is foglalkozik ezzel a kérdéskörrel tovább, hanem előre szalad, mert a bátyuskája már kint vár minket. Na jó, nem minket vár, hanem havat söpörget, ezért is lepődik meg nagyon azon, hogy egy mini-bomba vetődik hátulról a nyakába, a kishúga képében, hogy aztán egy kisebb fajta hó csata alakuljon ki kettejük között.
Hah, gyerekek… remélem, hatásos volt Emilynél a beszédem, és hamarosan ismét a jók listájára kerül, hisz olyan kis angyalka a drágám! Nem örülnék neki, ha a két, számomra legfontosabb gyerek közül akár az egyik is a rosszak listáján volna karácsonykor…
---*---*---*---
Még aznap délután, miután megbeszéltem Mirandával, hogy felőle elvihetem Emet lovagolni, de vigyázzak rá, mert ha egy haja szála is meggörbül, akkor kitekeri a nyakam, és ezáltal ő lesz a Télapó, amit mondjuk úgy, nagyon nem szeretnék, szóval tényleg megígértem neki mindent, még azt is, amit ki sem mondott, előkeresem a kabát zsebembe rejtett számot.
Egy kis ideig nézegetem, gyűjtögetem a telefonáláshoz kellő elég erőt, majd mikor úgy érzem, hogy jól van, nem halogathatom tovább, mert ha később hívnám, már illetlenség lenne, elő keresem a telefont, és tárcsázok. Mobilom nincs, vagyis van, de azt otthon hagytam, az Északi sarkon, szóval nagy hasznát nem veszem most…
Nem sokat cseng ki a telefon, mikor fölveszik, és bele szólnak: - Itt Paul Walmore – mondja az a lágy hang, amit a mai nap folyamán ismertem be, bár kicsit el van torzítva a telefon miatt.
- Sebastian Carlson vagyok, ma találkoztunk. Emily lovagló leckéiről lenne szó – mondom, és reménykedek, hogy emlékszik még ránk, és nem csak hirtelen felindulásból ajánlotta föl. Bár nem olyan típusnak tűnt, mint aki csak úgy, meggondolatlanul ígérget mindenfélét bárki jött-mentnek, de hát ki tudja…
- Ó, persze! Emily születi megengedték akkor a lovaglást? – kérdezi, és mintha kis izgulás hallatszódna ki a hangjából, de az lehet a vonal okozta torzulás miatt is, és csak félre hallom. Ki tudja? Lehet, hogy igazából nem is izgul, hanem unott, hogy mit is akarok én tőle, hagyjam már békén. Bár akkor remélhetőleg, meg sem adta volna a telefon számát.
- Igen, megengedték, szóval szeretnék egy időpontot megbeszélni, hogy mikor volna jó, ha elvinném Emet lovagolni? – érdeklődöm. Egy kis ideig elnémul a telefon, csak a háttérből hallok furcsa zajokat, meg néha hümmögést, majd ismét megszólal:
- Holnap dél környékén ráérnének? – Dél környéke? Gondolom, az úgy jó lenne, de mondjuk tízórai után, ebéd előtt, hogy ne rázza ki majd a ló szegény gyerekből a kaját… Tudtommal úgysincs semmi program holnapra, végül is, hétvége van, szóval még nem is kell suliba se mennie Emilynek. Nekem meg amúgy sincs más programom, csak beleszeretni valakibe, akit aztán föl kell szednem, és még karácsony előtt össze is kell vele házasodnom. Ugggggyan, sima ügy! Mi az nekem? Végül is, a volt feleségemmel is két év alatt jöttem össze, az meg nem sokkal több, mint az egy hónap, nem igaz? Csak… huszonhárom hónappal.
- Azt hiszem, igen, olyan 11 felé. Az úgy jó lenne? – kérdezem, elterelve a gondolataimat a közelgő vagy házasság, vagy Télapótlanítás felől. A lovaglás az sokkal jobb mókának tűnik, még akkor is, ha nekem bőven elég a rénszarvas, föl nem ülök a lovakra!
- Igen, az úgy tökéletes. Az utat tudja, vagy próbáljam meg elmagyarázni? – érdeklődik kissé zavartan. Rápillantok a névjegykártyára, amin ott van az utca neve. Hát, szerintem beírom a GPS-be, és megtalálom, ha meg nem, az érzéseimre hagyatkozok, azok eléggé fejlettek minden tekintetben, szóval meg találom, nem akarom én ezzel fárasztani szegényt, hogy elmagyarázza az útvonalat, amit amúgy sem jegyez meg az én lyukas agyam.
- Áh, köszönöm, oda találok, maximum előbb elindulunk majd, hogy biztosan odaérjünk. Azt viszont megkérdezném, hogy gyalog, vagy kocsival könnyebb eljutni oda? – Nem akarok egy csomót gyalogolni, ha kocsival mondjuk pár perc csak. Meg Emilyt sem szeretném annyira kifárasztani, főleg, hogy a lovaglás már önmagában is fárasztó dolog, legjobb tudomásom szerint.
- Kocsival könnyebb, bár ha fagyni fog, akkor kicsit vigyázni kell az úttal – közli velem, de mondjuk ez természetes. Otthon amúgy is megtanultam figyelni ezekre a dolgokra, ugyanis jó pár kényelmetlen fenékre esés, szánnal fölborulás, mindenkinek nekimenés után megtanultam mind rénszarvason, mind motoron, mind szánon, mind pedig gyalog, hogy hogyan kell menni jeges földön, szóval a kocsi sem lehet nagydolog, nem igaz?
- Köszönöm. Akkor… - mondom, de elakadok. Szívesen beszélgetnék még vele tovább, de nem tudom, miről is lehetne, szóval inkább egy mély levegővétel után elköszönök tőle. – További szép estét, és holnap akkor találkozunk! Viszont hallásra!
- Önnek is, viszont hallásra! – köszön el, és lerakjuk a telefont. Huh, ez egy egész hosszú telefonbeszélgetés volt, főleg hozzám képest… nem szeretek telefonon kommunikálni, a manóimhoz is mindig inkább odamegyek, semmint hogy mobilról kelljen velük beszélnem, meg az itthoniakkal web kamerán keresztül beszélgetek, nem pedig mobilon. Nem tudom, miért, bár valószínűleg azért, mert nekem kell, hogy lássam a beszélgető társ arcát, és arckifejezéseit, mert csak akkor tudom hasznosítani emberismeretemet, nem igaz?
Na, nem húzom tovább, ideje Miranda elé állnom, hogy lekiabálhassa a fejem, hogy a barátnője ott várt engem, hogy végre találkozhasson velem, erre én egy szó nélkül pofára ejtettem. Nem is kell hallanom, hogy tudjam, miket fog mondani, meg a fejemhez vágni, és köszönöm, nem kérek belőle, de jobb, ha én gyorsan túl leszek rajta, ő meg kiadja a gőzt magából. Tiszta haszon, bár nem nekem…
---*---*---*---
A földes út tényleg eléggé jeges tud lenni, ha előtte jó pár napig eső, talán kis havas eső áztatta, aztán mínusz fokok fagyasztották azt meg. Még szerencse, hogy Mirandáék kocsiján téli gumi is van, különben már jó párszor fölkenődtünk volna az út menti fákra. Nemsokára odaérünk a megadott úti célhoz, és ahogyan közeledünk, úgy lesz Emily is egyre izgatottabb. Tegnap csak lovas filmeket volt hajlandó megnézni, szóval egymás után megnézhettem a Fekete szépséget, a Fenyvesvölgyi kalandokat, a Horseland – lovasklub pár részét, a Suttogót, és igen, természetesen a Szilajt is. Egész életemben nem láttam még ennyi lovas filmet, mint tegnap délután-este felé, a végére már untam is, szóval a Horselandba többször bele is aludtam, bezzeg Em simán végignézte mindet, és csak azért pár részt nézett meg abból, mert ágyba lett parancsolva, hogy már egy jó ideje föllőtték a pizsomát.
- Sebastian bácsi, te tudsz lovagolni? – kérdezi hirtelen Emily, megunva a maximum egy percnyi némaságot. Vele lehetetlenség Csendkirályozni, pedig esküszöm, megpróbáltam, de nem érdekelte, hogy vesztett, ismét elkezdett beszélni.
- Nem, kicsikém, nem tudok, bár nem is próbáltam még – vallom be. Végre megérkeztünk, és miután leállítottam a kocsi motorját, már nem is érdeklem többé, hanem egyből kipattan a kocsiból, és csak azért áll meg kénytelen-kelletlen, mert utána szólok eléggé erélyesen. Mire kiszállok én is a kocsiból, látom, hogy már jön is felénk Paul, akin most is lovagló ruha van, de mintha ez egy kicsit vastagabb kabát lenne. Tegnap meg is lepődtem, hogy hogy lehet valakin olyan vékony kabát, még akkor is, ha lovaglás közben valószínűleg kiizzad az ember.
- Jó napot! – köszönök, ahogyan egymás közelébe érek.
- Jó napot, örülök, hogy eljöttek! – mosolyog ránk, vagyis inkább Emilyre, mert egyből felé is fordul. – Na, izgatott vagy már a lovaglás miatt? – kérdezi. Em persze egyből bólogat is, annyira, hogy majd’ leesik a feje, mire mind a ketten fölnevetünk, olyan kis édes. Muszáj, hogy visszakerüljön a jók listájára. Nem teheti meg az én angyalkám, hogy karácsonykor a rosszak listáján foglalja a helyet, hogy ne is kaphasson tőlem, mint Télapótól semmi ajándékot.
- Mikor lovagolhatok? – kérdezi Em csillogó szemecskékkel.
- Egyből, miután lecsutakoltuk a lovadat, és fölvetted a védő felszerelést – jelenti ki mosolyogva Paul. Védő…? Ó, a francba! Nem vettünk neki bukósisakot, vagy kobakot, vagy hogy is hívják! Se lovagló csizmát, szóval remélem, nem gond az edző cipő…
- Sajnálom, ezt elfelejtettük… nincsen nekünk semmilyen védő felszerelésünk, esetleg kaphatnánk kölcsön, ha van rá illő akármicsoda? – kérdezem kissé zavartan. A francba, ez eléggé égő… Pedig mindig szoktam előre gondolkozni, hogy mikor mi kellhet, de ez most valamiért nem jutott az eszembe. Buta, buta Sebastian!
- Semmi gond, persze, hogy kaphatnak kölcsön. Gyere, Emily, nézzük meg, melyik kobak jó rád, és keresünk valami lábszárvédőt is! – mondja, és az ugrándozó kislány által követve az egyik épület felé sétálnak. Kis lemaradással én is követem őket, mert elfelejtettem bezárni a kocsit, ami bár csak annyi, hogy megnyomom a kulcson levő gombot, én mindig megnézem a vezető ülés ajtaját, hogy tényleg be van-e zárva.
Mikor utolérem őket, hallom, hogy Emily már javában mindenféle lovas dologról kérdezgeti, amire Paul türelmesen válaszol is. Meglepő, nem sokan szokták a kérdezgető gyerekeket a hozzájuk kellő türelemmel kezelni, de Paulon látszik, hogy nem is idegesíti őt Em, még egy picit sem. Hát… vagy jó színész.
Beérünk a házba, bár nem tudom, milyen ház, mert lakó ház biztos nem. Mikor meglátom, hogy az egyik nyitott ajtón már látni a lovakat, rájövök, hogy mi is ez: az istálló egyik szobája. Nem az, amelyikben nyergek vannak, mert egyetlen nyerget sem látok, inkább egy öltöző, és egy pihenőszoba keverékének tűnik. Paul célirányosan az egyik szekrényhez lép, amit kinyit, és pár pillanatnyi gondolkozás után kivesz egy bukósisakot. …kobakot, akarom mondani.
- Próbáld föl, hogy ez jó-e rád – mondja Emilynek, aki egyből engedelmeskedik is az utasításnak, bár látom, hogy a figyelmét eltereli a szemközt levő gyönyörű, barna pacika. Megértem, tényleg nagyon szép, de én inkább azt nézem, hogyan próbálja föl Emily egymás után a kobakokat, míg egy sötétkékre azt nem mondja, hogy ez pont jó neki. Közben eszembe jut egy igazán fontos kérdés, amit még nem beszéltünk meg Paullal, mégpedig a pénzügyi kérdés. Kíváncsi leszek, mennyit fog érte elkérni, hiszen azért lovat tartani nem olcsó mulatság, meg itt, az Északi sarkkal ellentétben, semmi sincs ingyen, sőt, még nálunk is kell kis fizetség, bár elég a manóknak, ha három óránként közbe iktathatnak egy-egy süti és forró csoki szünetet.
- Elnézést, szeretnék megkérdezni valamit – kezdem, mikor Emily elmegy egy kis időre, merthogy neki pisilnie kell. Paul érdeklődve rám néz, hogy folytassam nyugodtan, figyel rám. – Mennyibe fognak kerülni a lovagló órák? – kérdezem meg. Egy pillanatra elkerekednek a szemei, majd megrázza a fejét.
- Karácsony utánig ingyen lovagolhat – mondja, és kicsit félénken, vagy nem is tudom, hogyan, elmosolyodik. Ingyen? Érzem, ahogyan az elképedés az arcomra ül, hiszen ilyennel még tényleg nem találkoztam, még akkor sem, ha valaki tényleg jó ember. Ő miért is nem hisz a Télapóban?
- Nem, nem fogadhatom el, hogy ingyen tanítsa! – ellenkezek. Örülök a felajánlásnak, hiszen nem sokan mondják ezt, de attól még tényleg nem fogadhatom el. Ha ő dolgozik azon, hogy megtanítsa Emilynek, hogyan kell lovagolni, azt értékelnem kell valamivel, és bár szívesen értékelném én csókokkal is, meg ajándékokkal is, de nem hinném, hogy értékelné őket, szóval marad a pénzbeli honorálás.
- Dehogyis nem! – bólint, hogy még hangsúlyosabbá tegye ezt a tényt, hogy el kell fogadnom. – Szeretném – teszi hozzá, és halvány mosolyt varázsol az arcára. – Fogja fel úgy, hogy ez egy karácsonyi ajándék – vonja meg a vállát. Hmm… karácsonyi ajándék volna? Én, mint Télapó, elfogadhatom ezt így?
- Karácsonyi ajándék? – teszem föl hangosan az egyik kérdésemet, még szerencse, hogy a másikat magamban tudom tartani. Szerintem enyhén szólva furcsán nézne, ha ezt így meghallaná, és egyből juttatna is a diliházba, vagy hasonlóan szép helyekre, hogy olyan tévképzeteim vannak, miszerint én vagyok a Mikulás. Köszönöm szépen, egyszer bőven elég volt emiatt majdnem diliházba jutni, még szerencse, hogy Mirandát meg tudtuk győzni a fiammal, hogy márpedig én vagyok a Télapó, viszont, ha nem találok magamnak feleséget, akkor bizony nem is lesz rá semmilyen bizonyíték, hogy én vagyok a Télapó, mivel nem is én leszek a Télapó. Huhh… kicsit elkanyarodtam a beszélgetés fonalától!
- Pontosan. Ez az én ajándékom Emilynek, és Önöknek is – mondja. Értem, hát, ez esetben elfogadom, viszont nem karácsony utánig, hiszen az még úgy jó pár alkalom, főleg, ha Emily teljesen beleszeret a lovaglásba, annyira, hogy minden nap, vagy minden másnap akar majd jönni. Kihasználni meg igazán nem szeretném a kedvességét, és jószívűségét, szóval legyen mondjuk… Két alkalom ingyen!
- Köszönjük szépen az ajándékot, de akkor legyen inkább az, hogy kettő alkalom ingyen, rendben? – ajánlom föl, amin elgondolkozik, de aztán megrázza a fejét. Nem? Miért nem?
- Négy alkalom – mondja határozottan. Összehúzott szemekkel vizslatom, hogy miért nem jó neki az a két alkalom ingyen, majd egy nagyot sóhajtok, mikor meg sem rezdül. Jól van, jól van, legyen akkor három alkalom. Az pont a kettő között van, remélem, ebben meg is egyezhetünk.
- Három? – ajánlom föl végső opcióként, amin kicsit megforgatja a szemeit, de végül szerencsére rábólint. Én tényleg nem szeretném, ha azt hinné, hogy megpróbálom kihasználni a felajánlását. Egyszerűen csak jó lenne, ha a kecske is jól lakna, és a káposzta is megmaradna.
- Na, jó, rendben! - egyezik bele végre. Megkönnyebbülten elmosolyodok, amit ő is viszonoz. Igazán szép a mosolya. Tudom, hogy tegnap ezt már megjegyeztem magamban, de tényleg nagyon szép, és természetes, nem pedig erőltetett műmosoly, amit az emberek nagy többségén látni lehet. Még jó, hogy a manók tényleg, igaziból folyton vidámak, nem pedig csak úgy tesznek, mert különben hamar megőrülnék közöttük. Így viszont csak még vidámabb leszek én is, és azt kívánom, bárcsak mindenhol ilyen vidám lenne mindenki. Hm, hogy is kanyarodtam el ide? Ja, megvan: a szépséges mosolyától. – Legyen három alkalom, de akkor kérem, meséljen arról a messzi tájról, ahol él! – kérlel. Picit megijedek, hogy mégis miért kíváncsi, de végül is, ha mesélek arról a helyről, nincs abban semmi rossz, és megpróbálok majd csak olyanokat mondani róla, ami bárhol máshol is elképzelhető, nem csak az északi sarkon. Szóval azt nem mondanám el, hogy fél évig tök sötét van, és csak a karácsonyi világítás, meg a védő kupolánk alatt levő mesterséges, ám természetesnek ható fény ad nekünk tökéletes látási viszonyokat. Az viszont, hogy folyton hó van, lehetne akár Alaszkában is, meg Finnországban is, sőt, Norvégiában, Grönlandon, meg Oroszországban is, meg szerintem még jó pár helyen szintúgy.
- Először is, kérem, tegeződjünk – kérem, és megvárom, amíg bólint, majd folytatom. – Másodszor pedig, biztos, hogy szeretne róla hallani? Nem olyan érdekes ám… - Próbálom elterelni róla a figyelmét, hiszen tényleg nem érdekes ám az Északi sark. Á, dehogy, végül is, a manók mindenhol máshol is mindennapi látványok, illetve folyton az egész világ karácsonyi díszekbe van öltözve, nem igaz? De ezekről úgysem mesélhetek, szóval tényleg nem érdekes.
- Persze, hogy szeretném, ha mesélne… azaz mesélnél róla! – javítja ki magát gyorsan. – Kíváncsi vagyok rá – teszi hozzá egy kis idő múltán. Na jó, akkor megpróbálom majd kitalálni, mit is mesélhetnék róla, hátha tudok valami különlegeset is mondani, de még nem olyat, ami gyanakvásra adhatna okot.
- Rendben, akkor majd mesélek róla – mondom, bár abban teljesen biztos vagyok, hogy megnevezni nem fogom majd megnevezni a helyet, hiszen annyira még nem vagyunk jóban, hogy el is higgye, amit mondok neki. Mármint azt, hogy én vagyok a Télapó - …Emily! – kiáltok fel kétségbeesetten, ahogyan tekintetem a lovakra siklik, és meglátom, hogy az én édes, angyalka unokahúgom, megunva azt, hogy nem simogathatja meg a lovakat, éppen az egyik karámot próbálja meg kinyitni. Gyorsan felé rohanok, hogy megakadályozzam benne, de mire odaérek, már ott tart, hogy elkezdett fölmászni az elválasztó kerítésen, mert nem sikerült az ajtót kinyitnia. – Légy szíves, vigyázz magadra! – kérlelem, mikor még épp idejében megfogom, hogy ne történjen semmi gond. Leveszem a kerítésről, és az ölembe emelem, hogy ne próbálja meg ismét megtenni. Mégis hogy kerülhetett ide? Az előbb még a fürdőszobában volt, hogy tudott úgy ide jönni, hogy mi észre sem vettük?! - Így tényleg nem jön el hozzád a Télapó, szóval figyeljél jobban, kérlek! – temetem arcomat a nyakába, és próbálom lecsitítani hevesen dobogó szívemet.
Huh, ez igazán meleg helyzet volt! Legközelebb sokkal jobban kell figyelnem rá, nem szeretném, ha valami baja esne. Nagyon-nagyon-nagyon nem szeretném.
|
| Onichi | 2012. 12. 18. 16:47:07 | #24503 |
Karakter: Paul Walmore
Megjegyzés: ~ Gennek
Paul:
Már megint közeledik. Úgy oson egyre közelebb és közelebb, mintha egy vadmacska lenne. Vadmacska, aki könyörtelenül mélyeszti fogait az áldozatába. Nem tehet ellene, muszáj jönnie. Elkerülhetetlen, szinte bárhol megtalál, ezért felesleges még csak próbálkozni is a bujkálással.
Fintorogva pillantok ismét a naptárra. Az a fránya pirosbetűs ünnep. Tönkreteszi a tél szépségeit. Oké, talán kissé drasztikus gondolatok ezek, de számomra teljesen megszokottak. Nekem a karácsony nem más, mint egy kiadós fejfájás a rengeteg ajándékon gondolkodás miatt. Csak nyűg az egész. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki megmondaná, hogy mit akar. Vagy írhatnának egy listát, mint a mikulásnak szokás, a rokonoknak meg csak választaniuk kéne a felsoroltak közül. De persze ezt az ötletemet mindig leszavazzák. Katy sajnos szeret meglepetéseket kapni, de azért nem akármilyent. Túl válogatós ő az egyszerű ajándékhoz. Talán nekem is a titkárnőmmel kéne megvásároltatnom az ilyesmit, ahogy a filmekben szokták. Bár ahhoz először egy titkárnőt kéne találnom. Azt hiszem ez nem a legkönnyebb megoldás.
Talán vallást kéne váltanom? A mohamedán vallás hogy állna nekem? Egyáltalán fölvehetném azt? Áhhh, ezzel még több lenne a gond. A sok papír munka és miegymás. Marad a saját halálom megrendezése, és elvonulás az isten háta mögé pár ló társaságában. Ott biztosan nyugtom lenne.
A gondolkodásból telefonom csörgése szakít ki. Eltart egy ideig míg megtalálom egy halom frissen mosott kéztörlő alatt. Nem az én napom ez. Illetve nem az én hónapom.
- Haló? - a kijelzőre sem pillantva veszem föl, hisz bárki jobb társaság lehet, mint a karácsony körül forgó gondolataim.
- Paul, hát végre elértelek! Mi újság veled kedvenc rokonom? Ugye tudod, hogy milyen ünnep lesz hamarosan? - a lelkes hang a túloldalon arcomra fagyasztja a mosolyt. Ennyit a gondolatelterelésről. Katy a karácsony előtti hetekben már úgy be van sózva, mintha éppen szenteste lenne. Ő legalább tudja ezt élvezni. És az nem kifejezés, hogy mennyire.
- A temetésem? - fintorogva vetem le magam az egyik puha fotelba, és lehunyom szemeim. Fárasztó beszélgetés vár rám, az már biztos.
- Óóóó azért annyira nem nagy ünnep. Ez a Te kedvenc, legboldogabb estéd, amikor találkozhatsz velem, és odaadhatod az ajándékod. Még sütit is sütök majd! Ugye már megvetted a fenyőfát? Ugye luc? Annak van a legjobb illata, és az a leghagyományosabb. És ugye az égőket kitetted már? Tudom hogy még nincsen hó, de azért azok nélkül is jól mutatnak, és... - satöbbi, satöbbi... Nekem csak hümmögnöm kell, ő elbeszélget magával. Nagyon szeretem, de ez a túlzott lelkesedés valahogy sosem ragadt át rám igazán. Kis koromban persze vele tartottam, együtt találtuk ki hogyan nézzenek ki a házaink, de aztán fokozatosan eltávolodtam. Ő persze kitartott emellett, és ezért irigylem. Bárcsak én is gyerek maradhattam volna még egy kis ideig.
- Szóval? Most is egyedül töltöd a szentestét? Nincs leányzó kilátásban? - a végső kérdés, amire csak egy fáradt sóhaj a válaszom. Évről évre ugyanaz.
- Nincs. De nem leszek egyedül, itt vannak nekem a lovak. Ők kiváló társaság.
- Szörnyű... ez már nem egészséges Poul! Muszáj lenne keresned valakit, különben gazdag, magányos, mogorva öregemberként végzed.
- Nem gond. És ha most megbocsájtasz, ez az öregember elmegy lovagolni. Később hívlak - nyugodt hanggal nyomom ki a telefont, mielőtt válaszolhatna. Nem akarok vele vitatkozni. Majd este visszahívom és megbeszéljük az apróbb részleteket. Mondjuk hogy mikor jön át, és mit szeretne. Hátha most kivételesen elárulja. De addig is azt hiszem kicsit megnyugtatom magam. Erre pedig nincs jobb lehetőség, mint egy kimerítő lovaglás.
oOoOo
Dideregve lehelek kezeimre, majd felhúzom a kesztyűt. Sajna a téli lovagló ruha nem a legmelegebb öltözékek közé tartozik, de úgyis ki fogok melegedni. Legalábbis a sok éves tapasztalat szerint nem lesz okom a vacogásra. Csak azt remélem, hogy idén nem futok bele egy kellemetlen megfázásba. Tavaly a karácsonyfám alatt egy hatalmas halom zsebkendő volt, mert máshoz nem igazán volt hangulatom. Meg azért a havazást is meg akarom várni. El kell ismernem, hogy legalább az az egy dolog jó a télben. A havazás, a kandalló lobogó lángjai, és a fahéjas forrócsoki, amit mellette szürcsölget az ember. Hmm... nem is olyan rossz ötlet. Ha hazaérek talán készítek is egyet, hátha az ad egy kis erőt az előttem álló hetekhez. Ez az egész karácsony... el kéne költöznöm. Mondjuk Szibériába, ott van elég hó nyáron is, a telet meg mondjuk Egyiptomban tölthetném, ahol nem nagyon van karácsony. Kifejezetten jó ez a gondolat. Egyedül szegény lovaim sajnálnám itt hagyni. Ők mindennél jobban hiányoznának.
Halvány mosollyal lépek ki a hátsó ajtón, és indulok a távolabb lévő istállók felé. Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy ekkora házba, ennyire a város szélén lakjak. Előkelő hely, sőt már inkább puccos hely, de legalább elférnek a legelők. Több szomszéd is tart lovakat, velük osztozom a helyen. A hely az enyém, de nem kicsit sem akarom kisajátítani. Egy-két lónak amúgy is pazarlás lenne ekkora terület, és így legalább némi pénz is folyik be. No meg nem unatkoznak az én kedveskéim sem.
A sár miatt nem kell aggódnom, hiszen a föld már fagyott. Az esték már borzasztó hidegek, és a nappalok is egyre inkább azzá válnak. Szinte érezni a hó illatát a levegőben. Talán pár napon belül el is kezd majd hullani. Remélem nem lesz fekete karácsony, mert az még rosszabb, mint a fehér. Na nem mintha rasszista lennék, csak hát... tudjátok. Azt hiszem ezt nem kel magyaráznom.
Határozott léptekkel sietek föl a keskeny földúton, majd megkönnyebbült mosollyal nyitom ki a zárat és lépek be a fűtött istállóba. Kellemes meleg, a lovak finom illata, és a halk neszezés ahogy fészkelődnek boxaikban. Veszek egy mély levegőt, egy pillanatra lehunyom szemem, és már hallom is a halk nyerítéseket. Észrevették, hogy jött valaki, és most kíváncsian dugják ki fejüket a boxokból. Kíváncsi tekintetek figyelnek, ahogy a hátsó rész felé sétálok. Név szerint köszöntöm az összes hölgyeményt. Olyanok, mint az előkelő úri hölgyek. Kényesek a helyükre, szeretik ha csodálják őket, és elvárják a tiszteletet. Sokkal többet érnek bármelyik embernél. Némelyikük kissé türelmetlen, talán ma még nem járt erre a gazdájuk, és nem járatta meg őket. De nem aggódok, mert pár óra múlva jönnek a lovászok, és leellenőriznek mindent. Ennél jobb helye nem igen lehet egy hétköznapi lónak. Persze a versenylovakkal más a helyzet. Meg merném kockáztatni, hogy jobb körülmények közt élnek, mint egy csomó ember. Láttam már egy-két nagyon furcsa megoldást a külföldi versenyeken. Na odáig én sosem szeretnék eljutni.
- Hát szia kislány... - hangom akaratlanul is olyan, mint egy ötévesé, aki cukrot lát, de nem tehetek ellene. Csak így tudok beszélni, amikor az állataimról van szó. Sunny egy gyönyörű sárga kanca, apró fehér csillaggal a homlokán. A legkedvesebb ló számomra. Nem azért mert olyan jó verseny ló, nem azért, mert annyi pénzt költöttem volna rá. Ő az első olyan ló, akinek a születésénél ott voltam, akit attól a naptól kezdve ismerek. Kilenc éve szinte minden napomat vele töltöm. Sosem lett belőle versenyló egy korai sérülés miatt, de kikönyörögtem, hogy megtarthassam. Gyönyörű, izgága, de kedves francia ügető. Bármikor megbíznék benne, már bizonyította, hogy jól elboldogul nehéz terepen, és a gyerekeket is szereti. Orrával finoman megbökdös, kizökkentve ezzel a nagy mélázásból. A kis számító már nyújtogatja is a nyakát a zsebem felé, amennyire persze az ajtó engedi. Sosem volt igazán türelmes, ha csemegéről volt szó. - Ejjj... csak hogy lásd, mennyire jószívű vagyok. De ezért ma ügyesnek kell lenned! - előveszek egy nagyobbacska répát, félbe töröm, és hagyom, hogy kiegye tenyeremből. A másik felét visszarakom zsebembe, és miközben ő ropogtat, kinyitom a box ajtaját. - A másik felét majd akkor, ha ügyes voltál, kislány.
Gyorsan fölszerszámozom, ellenőrzöm hogy minden rendben van-e, majd én is fölpattanok a nyeregbe. Nincs is ennél jobb dolog. Csak szép lassan indulunk el az erdő felé, amerre mindig kezdjük a lovaglást. Már rajta sem kéne lennem, fejből tudja az utat. Persze azért néha még beleteszek egy-két kerülőt, hogy változatos legyen. Na meg persze ez attól függ mennyi energiája van. Vannak lusta napjai, és van amikor szinte alig lehet visszafogni egy jó hosszú vágtától. Úgy tűnik ma nem akarja elsietni a dolgokat, és ezzel nincs egyedül. Nekem is szükségem van egy kis szellőzésre és gondolkodásra. talán pont most fog megszállni az ihlet ajándék téren. Valami egyedit kéne kitalálnom most már. Az eddigi években megoldottam törülközőkkel, zoknikkal, nyakkendőkkel a dolgokat, de attól tartok ez nem mehet így tovább. Hacsak nem akarok egy egész étkészletet odaajándékozni némely rokonomnak. Természetesen csak darabokban. Pár év múlva meg lesz neki az összes pohár, tányér, és még a hozzájuk illő kancsó is. Ejjj, komolyan mondom, bárcsak mindenki ló lenne. Ők boldogak attól, ha egy hatalmas köteg répa, vagy egy kis kosár alma kerül a boxuk elé karácsony este. Oda vajon hogy jut be a mikulás? Hiszen nincs is kémény rajta. Nem is értem hogy nem gondolkodtam el ezen gyerekkoromban. Akkor hamarabb rájöttem volna, hogy a mesék nem mindig igazak. Illetve soha. Le kéne már szoknom arról, hogy mindig reménykedek. Elég kevés esély van rá, hogy egy nap majd Sunny megindul alattam, és addig vágtázik, míg gyémántból készült fák közé nem érünk, ahol egy gyönyörű hercegnő nyújtja át nekem az aranyvár kulcsait. A várban pedig örök élet vár rám és lovaimra, miközben sündisznók és beszélő békák lesik minden kívánságunkat. Szinte visszavágyom a gyerekkorba, ahol ezek még igazak voltak. Anyu nagyon ritkán olvasott föl nekem, akkor is szinte könyörögni kellett érte, de megérte. Nagyon jól elő tudta adni a szereplőket. Mindig féltem, mikor a gonosz boszorkány hangján kezdett morgolódni, olyankor mindig a takaró alá bújtam, és csak akkor jöttem elő, mikor végre legyőzték. Régi szép emlékek. Mikor még a Fogtündér és a Húsvéti nyúl is igazi volt. Mindig próbáltam őket kilesni, de aztán valamiért sosem sikerült. Akkoriban azt hittem valami álmot bocsátanak rám, talán összeszűrik a levet Álommanóval, és közösen akarnak legyőzni. Aztán persze fölnyílt a szemem. Nem maradt más nekem, mint a valódi világ, ami tele van ostoba emberekkel, kegyetlenkedéssel, és üzlettel. Tárgyalások, árverések, tanácskozások és versenyek. Ma már ebből áll az én életem. Na meg abból, amit egyszerű hobby lovaglással tölthetek Oké, a verseny is nagyon jó, nagyon szeretem, de össze sem hasonlítható azzal a szabadsággal, amit lovaglás közben érez az ember. Olyan, mintha teljesen más lennék. Sokszor gondolkodtam kisfiúként azon, hogy vannak-e vajon kentaurok? Nagyszerű lehet félig lónak lenni, akkor vágtázni amikor csak akarsz, segítség nélkül. Aztán persze ezt is kivertem a fejemből. Ha egyszer léteznek is majd, az valami elfajzott genetikai kísérlet végeredménye lesz, ami azért nem túl kellemes elképzelés. Micsoda gondolatok. Mosolyogva csóválom meg fejem, majd mély levegőt véve rántom magam vissza a valóságba.
- Na elég a nyugdíjas tempóból kincsem. Ezzel ráérünk még pár év múlva. Most mutassuk meg mire vagyunk képesek!
oOoOo
Mindketten kifáradva, a hideg széltől kellemesen bizseregve igyekszünk hazafelé. Könnyed kis ügetésben, ami mindkettőnknek kényelmes, és nem túl megerőltető. Már saját környékünkön járunk, csak a túloldalról közelítünk. Szeretem házak, emberek közé is bevinni a lovakat, mert így szokják a hangos, zavaros környezetet is. Sokkal könnyebb velük dolgozni, ha már nem ijednek meg akármitől. Gondolataim már félig otthon járnak, Sunny patáinak ütemes kopogása szinte elringat. Egyre jobban akarom azt a fahéjas forrócsokit. Szinte csak a rutin visz hazafelé, csak megszokásból kanyarodunk be a sarkokon. És a rutin segít abban, hogy észrevegyem a felénk rohanó apró alakot. Megrántom a gyeplőt, Sunny pedig azonnal lassít, majd meg is áll. Épp egy időben az érkező férfival, aki megragadja a kislányt. Huhhh, ez közel volt. Csúnya dolgok történtek volna, ha egy pár pillanattal később kapcsolunk.
- Emily, kérlek, figyeljél jobban! Valami bajod is történhetett volna! - szóval Emily a kislány. Szótlanul figyelem a jelenetet, közben igyekszem én is összeszedni magam. Oké, be kell vallanom egy kicsit megijedtem. Mintha valamikor az éjszaka közepén locsolnak arcon egy pohár jéghideg vízzel. Pár mély levegő, és minden rendben lesz. Nem gázoltam el, nem vágtattunk keresztül rajta, a kislány jól van, és Sunny sem lett ideges.
- Elnézést kérek, nem figyeltem eléggé - csak most veszem jobban szemügyre a férfit is. Egészen fiatalos, sármos pasas, eltekintve attól hogy arcáról süt a totális aggodalom. Nagyon megijedhetett szegény, nem úgy, mint a kislány. Neki semmi más nem látszik az arcán, csak a teljes gyönyörűség. Annyira oda van a lovakért, hogy még az sem zavarta volna, ha halálra gázolja egy aranyos patás jószág. Tipikus kislány hozzáállás. A sok rajzfilm, a rengeteg póni és unikornis után igazából nem is nagyon várhat mást az ember. Majd ajánlom neki, hogy nézessen valami reálisabb mesét a kislányával. Ő meg talán tovább terjeszti a barátai között, és talán végre egy korosztály normális értékrenddel nő föl.
- Semmi gond - könnyedén huppanok mellettük a földön, egyik kezemben a kantárszárral pislogok kissé aggódva a kislányra. Tényleg nem tűnik túl ijedtnek, de ez lehet hogy csak a látszat. A filmekben is mindig ez van. Először minden békés, aztán végül görcsösen rángatózva esik össze a főszereplő. - A lánya biztosan jól van?
- Biztosan - bólint, miközben föláll a kislány mellől. Hmm... magasabb nálam, bár nem sokkal, és így közelről még helyesebb az arca. Bár olyan... olyan túl átlagos a kiállása. Tipikusan mint egy kertvárosi apukának. Fogadok, hogy a kabát alatt egy házilag kötött, karácsonyi mintával díszített pulcsi várja, hogy hirdethesse a világnak, közeleg a csodálatosancsillogóvillogó ünnep.
- Ennek örülök - megkönnyebbült mosollyal biccentek, majd szabad kezem nyújtom üdvözlésképp. - Paul Walmore.
- Sebastian Carlson - mosolyogva viszonozza a gesztust, bár a kesztyűk miatt túl sokat nem érzek belőle. Carlson... annyira nem rémlik ez a név, pedig ha errefelé lakik, akkor mindenképpen tudnom kéne róla. A névmemóriámmal sosem volt baj, és a szomszédaimat azért szeretem ismerni. A kislány már ismerősebb, bár az igazat megvallva a legtöbb gyerek ugyanolyan. Vagy rózsaszín kislány, vagy kék kisfiú. Nehéz kivételt találni, azok pedig leginkább a sárga lázadók. És itt ki is merült a dolog.
- A fiatal hölgy pedig...? - mosolyogva pillantok az apróságra, aki továbbra sem képes levenni tekintetét Sunnyról. Nagyon tetszhet neki, vagy pusztán minden cuki dologra így reagál. Ki tudja... az ilyesmiben nem igazán vagyok járatos. Igazán vicces lesz, ha egyszer majd saját gyerekem is lesz.
- Emily - halk, félénk, de ugyanakkor izgatott hangocska. Mintha egy pici csikótól származna, aki legszívesebben fölfedezné a legelőt, de nem mer elmozdulni a mamája mellől. De tényleg, mintha már az apukája is említette volna a nevét. Bár még így sem tudom hová tenni őket. Lehet, hogy valami lakókocsis család, akik járják az országot? Manapság már ezen sem lepődnék meg.
- És mond csak Emily, szereted a lovakat? - továbbra is mosolyogva figyelem az aranyos kis arcocskát. Mint egy mini cukorbogyó. Tuti a puszta jelenléte is fogszuvasodást okoz.Főleg ahogy lelkesen bólogat, és tincsei vígan repkednek az arca körül. - Akkor szeretnék megbeszélni veled valami apróságot, rendben? - kicsit lejjebb hajolok, hogy közelebb kerüljek hozzá, és ő is közelebb lép. - Legközelebb ne szaladj elé, mert nagyon megijedt. Nem szabad csak így futkározni, otthagyni az apukádat, és megijeszteni a pacikat. Van egy ajánlatom. Ha megígéred, hogy nem csinálsz többet ilyet, akkor megetetheted Sunnyt. Hogy tetszik az ötlet?
- Ígérem! - vágja rá azonnal, mire halkan fölnevetek. Kíváncsi leszek én erre. Na mindegy, az alku az alku. Átadom neki a fél répát, majd szépen elmagyarázom hogyan csinálja, de persze segítek is neki. Borzalmasan megörül, mikor Sunny elveszi tőle a finom falatot. Kacarászik, mintha ma lenne karácsony napja. Szeretem amikor ilyen boldogok a gyerekek. Most hogy így elvan, talán válthatok pár szót az apukájával is.
- Aranyos kislánya van - jegyzem meg halkan, kizökkentve őt a megható pillanat nézegetéséből. Nagyokat pislogva fordul felém, arcára zavart mosoly húzódik. Nem értem... remélem nem azt akarja mondani, hogy csak lopta a gyereket, mert akkor kiborulok. Nem sok kedvem van egy rendőrségi tárgyaláshoz.
- Emily tulajdonképpen nem a lányom - naneee... ki fogok borulni! Gondolom észreveszi a kezdődő kétségbeesést arcomon, mert felnevet. De jó, hogy ma ilyen vidám mindenki. - Ő a volt feleségem kislánya. Látogatóba jöttem hozzájuk az ünnepekre, és ma én vigyázok rá - magyarázza, mire megkönnyebbülten bólintok. Nem a leghihetőbb dolog, amit valaha hallottam, de olyan meggyőzően mondja, hogy nincs más lehetőségem, mint elhinni. Tuti nem szokott hazudni, mert akkor azonnal lebukna. Olyan őszinte arca van, sőt... az egész ember olyan őszinte. Mintha egy sérthetetlen mesehős állna előttem.
- Így már értem, miért nem volt ismerős. Gondolom akkor nem a közelben lakik - kivételesen tényleg érdekel a dolog, és nem csak udvariaskodom. Valami megfogott ebben az emberben.
- Hát, fogalmazzunk úgy, hogy sokat kellett utaznom, míg ideértem - hmm, és még rejtélyes is. Plusz messziről jött, szóval lehet, hogy egy olyan országban él, ahol még nem jártam. Biztos sok mindent tudna mesélni. Így a beszédén nem veszek észre semmilyen akcentust. Félrebillentett fejjel figyelem egy darabig, ő pedig újra a kislány felé fordul, aki Sunny orrát simogatja. Lovacskám készségesen hajtja le fejét, mert imádja a kényeztetést. Láthatólag megkedvelte a kislányt. És azt hiszem ez még jól jöhet.
- Mondd csak Emily, nincs kedved megtanulni lovagolni? - egész jó ötletnek tűnik, főleg mikor látom földerülni az arcát. Legalább én sem fogok unatkozni. Inkább töltöm az időt az ő tanításával, mint ajándékokon való gondolkodással, házdíszítéssel, vagy üdvözlőlap írással. Brrr... Mindegyik indulhatna a "mi a legborzasztóbb a karácsonyban?" versenyen, ráadásul igen jó esélyekkel.
- Igen! - vágja rá szinte azonnal, arca sugárzik a lelkesedéstől. A most sötét lenne, akkor tuti biztos, hogy világítana, és okozna pár közúti balesetet. Legszívesebben most azonnal felültetném Sunnyra, és elvinném a közeli lovardánkba, ahol van neki való póni. Furcsa, mert nem szoktak még a gyerekek sem ilyen gondolatokat kiváltan belőlem. Engem sosem nyűgözött le egy miniatűr baba zokni, vagy egy bájos rajz, amin nem is látszik, hogy mit ábrázol, de olyan lelkesen adja át, hogy meg kell zabálni.
- Nos, akkor esetleg egyszer majd megtanítalak, persze csak ha anyukád, és Sebastian bácsi is így gondolja - elbizonytalanodva nézek a férfira. Így már nem is tűnik annyira jó ötletnek. Jó, kifejezetten ostoba elgondolás, de stressz helyzetben mit várnak tőlem? A versenyeken nyugodt vagyok, akár egy jégbarlang, de most valamiért egyáltalán nem megy. Karácsony van, és ilyenkor illik jót tenni. Az én jó cselekedetem az, hogy széppé teszem egy kislány ünnepét. A karácsonyi időben ingyen lovagolhat majd. Persze ez meglepetés, és csak akkor árulom el, ha túl leszünk az első órán. Nem akarom, hogy kihasználjanak. Kedves vagyok, de nem szeretetszolgálat. Az ünnepeknek is van határa.
- Talán nem is olyan rossz ötlet. Különleges karácsonyi ajándék lenne az már biztos. Majd megbeszélem az anyjával - kapok egy kedves kis mosolyt. Még mindig nem tudom hová tenni ezt a férfit. Olyan... fura. A tekintete valahogy nem illik az egész megjelenéséhez. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért.
- Remek! Akkor már adok is egy elérhetőséget - fölsőm zsebébe szerencsére mindig rakok névjegy kártyát. Az évek és a rutin, hisz ki tudja mikor van rá szükségem. Versenyek alatt is nálam van, mert így könnyebb, mint állandóan rohangászni érte. Plusz így legalább fontos embernek tűnök, a fontos embereket pedig kevesebbet zaklatják. Így marad nyugodt az én kis életem. - Ezen rajta van a számom, és lovarda címe is. Ha úgy adódna, hívjon bátran, és megbeszélhetünk egy időpontot. Ebben az időszakban elég sok szabadidőm van - elveszi tőlem a papírkán, rápillant, majd zsebébe teszi. Remélhetőleg azért, hogy biztonságban legyen, nem pedig azért hogy utána soha többet ne vegye elő. Ha már a papírt pazarlom rá, legalább becsülje meg.
Váltunk még pár szót, leginkább a kislányt igyekszünk meggyőzni, hogy ideje elszakadni Sunnytól. Szinte már pityereg, mikor könnyedén föllendülök a nyeregbe. Megértem, én se szívesen váltam el a lovakat ennyi idősen. Pedig én még tudtam is, hogy nemsoká újra látom őket.
- Nos, örülök, hogy megismertük egymást - búcsúzóul biccentek, mivel már Sunny elég türelmetlen lépek pár lépést előre vele.
- Hasonlóan. Remélem hamarosan ismét találkozunk - búcsúmosoly, és már magam mögött is hagyom őket. Hallom ahogy a kislány még búcsúzóul utánunk kiabál, illetve csak lovacskám után. Tényleg lenyűgözte. Remélem még tényleg találkozunk velük, mert ez a kislány megérdemli, hogy azt csinálja amit szeretne. Én pedig szeretnék minél többet megtudni erről a furcsa férfiról, és arról a távoli helyről, ahonnan érkezett.
|
| Geneviev | 2012. 11. 05. 11:52:40 | #24072 |
Karakter: Sebastian Carlson (Santa Claus)
Megjegyzés: ~ Oni drágának
Kedves Mikulás!
„Fehér szakállú kedves Mikulás,
de szeretnék találkozni teveled!
És hogy tudd, hogy mit hozz majd,
azért írom neked a levelet.”
Én már nagyon várlak, hogy el gyere hozzám! Szeretném, ha sok-sok meglepetést hoznál nekem, mert egész évben jó gyerek voltam. Jól viselkedtem, szót fogadtam a szüleimnek és még az osztálytársaimmal sem verekedtem, pedig néha megérdemelték volna.
Ígérem, szép új csizmát varrok magamnak a kandalló elé, a tavalyi lyukas helyett, és még leskelődni sem fogok! Kérlek, Mikulás, gyere el hozzám, és hozzál nekem, és a nővéremnek is sok szép ajándékot, hogy ne csúfoljanak minket a többiek.
Kérlek, gyere el!
Üdvözlettel: Thomas Carl
Hajj… Az ilyen levelek még mindig meghatnak, pedig azért már tizenkét éve csinálom ezt a Télapóskodást… Sajnálom szegény gyerekeket, tudom, hogy hogyan, milyen körülmények között él ez a testvérpár. Tavaly sajnos csak virgácsot, meg kis csokit tudtam nekik vinni, mivel túlságosan rosszak voltak az iskolában, de idén már szerencsére fölkerültek a jók listájára. Csalódott lettem volna, ha idén sem segíthettem volna nekik, mert ezalatt a tizenkét év alatt igazán a szívemhez nőttek, de a szabály az szabály, még nekem is be kell tartanom. Ha valaki rossz, ajándékot nem kaphat, maximum csokit, de abból sem annyit, mint amennyit egy jó gyerek kaphat.
Thomasék Angliában élnek, egy eléggé siralmas állapotban levő laktanyán, ahol mindennapos a bűnözés, így nem csoda, hogy tizenkét évből hétszer a rosszak listáján voltak. Az iskolájuk sem a legjobb, a diákok folyton csúfolják őket, pedig én tudom a legjobban, hogy ők sem különbek náluk.
Még szerencse, hogy azért vannak még jó gyerekek, nem pedig csak rosszak. Ha már a gyerekek közt is túl súlyban lennének a rosszak, az hatalmas katasztrófához vezetne. Hála az égnek, hogy Emily és Ethan is jó gyerekek, legalábbis azóta biztos, hogy én lettem a Télapó. Kíváncsi lennék, hogy Ethan, Télapóvá válásom előtt milyen gyerek volt… Kár, hogy nem tudjuk megőrizni a jó és a rossz listát, mert minden évben ugyanarra a varázspapírra frissül.
- Mikulás! – kopog be a dolgozó szobámba Kelly, az ötödik számú főmanóm, egyben egyik legkedvesebb barátnőm, hiszen ő volt az, aki az első éjszakámon segített nekem és Ethannek a dolgokban. Ő vezetett minket körbe, és akkor ihattam először a fenséges kakaójából, aminek még azóta sem adta meg a receptjét, pedig aztán jó párszor próbálkoztam megszerezni, kiszedni belőle, vagy megtudni mástól, de eddig egyszer sem sikerült.
- Gyere be, Kelly. Mi jót hoztál nekem? Csak nem az isteni kakaódat? – kérdezem, akár egy kisgyerek, és mikor meglátom a kedvenc bögrémet, és benne a csodálatos csokis italt, fölcsillannak szemeim. Ahh, vééégre! Ma még nem is ittam, pedig már reggel nyolc óra van! Szörnyű…
- Persze, hogy azt hoztam neked, tudom jól, mennyire szereted – mosolyogja, de mintha egy kicsit szomorkás, bűntudattól terhes lenne az a mosoly. Összehúzott szemekkel vizslatom, ami alatt mintha egyre kisebbre zsugorodna össze, de azért elveszem a felém nyújtott, gyönyörűen kidolgozott, rénszarvasokkal díszített fém bögrét, és belekortyolok a még forró italba.
- Mi történt? – kérdezem pár korty után, és leteszem az asztalra. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, amit most hallani fogok, és azért nem szeretném kilöttyinteni a kakaómat. Kelly lehajtja a fejét, és egyre rosszabb érzésem lesz. Ugye nem történt valami valamelyik gyerekkel?! Ugye mind a ketten jól vannak?
- Hát… Emily… - kezdi, de idegesen közbe vágok.
- Mi van Emilyvel?! Jól van? – pattanok föl kényelmes fotelemből, és pár lépéssel Kelly elé kerülök.
- Ő jól van – nyugtat meg, de arca még mindig valami rosszról árulkodik, ami miatt nem tudok teljesen megnyugodni -, de… Szóval… tegnapdélbenátkerültarosszaklistájára – hadarja el, amit nem nagyon értek. Mi van a karosszával? Egyáltalán van olyan szó?
- Jól van, Kelly, most kicsit lassabban, ha lehet, egy szót sem értettem – mondom, és kicsit megsimogatom a fejét, hátha attól megnyugszik. – Kérsz egy kicsit a kakaóból? Én mindig megnyugszom tőle! – próbálom földobni, de a legtöbb, amit ki tudok belőle csiholni, egy vérszegény mosoly. Valami nagyon nagy gond lehet…
- Emily. Átkerült a rosszak listájára – mondja a kezét tördelve. Pár pillanatig eltart, mire fölfogom azt a lehetetlen információt, amit most a képembe vágott, de amikor eljut a tudatomig, fölnevetek. Már elmúlott április elseje, de a manók mindig is szerettek viccelődni. Ez egy igazán rossz vicc, már majdnem bevettem, még jó, hogy ismerem az én kis angyalkámat.
- Haha, majdnem bevettem! Nem mondom, először majdnem megállt a szívem, de jól ismerem Emilyt, ő egy kis angyalka – mondom, és megkönnyebbülten lerogyok a kandalló előtti kanapéra, és a tűzbe bámulok.
- Nem viccelek. Emily tényleg átkerült a rosszak listájára, mivel tegnap délben verekedést kezdeményezett egy nála pár évvel idősebb fiúval. De ez csak a fahéj volt a kakaón, mivel nyár óta teljesen megváltozott, szüleivel folyton veszekszik és nem fogad szót nekik – meséli csendesen és szomorúan. De… az nem lehet! Emily, az én kicsi angyalkám nem ilyen!
De ez a kép teljesen összetörik bennem, mikor Kelly szó nélkül maga után húz, és megmutatja a hatalmas papírtekercsen Emily nevét. Hát tényleg igaz… Az a gyönyörű, szőke loknis kislány, aki születése óta, és még most nyáron is egy kis angyalkaként viselkedett, és ugrált körbe, a rosszak listájára került. Ezt nem hiszem el!
- Hogy történhetett? Miranda miért nem mesélt erről? – kérdezem csalódottan és kiakadva. Miért nem vettem észre? De… hogy?! Emily és a verekedés? Pont ő, aki mindig is békés volt, még ha éhes is volt, akkor is picit nyüszögött, de sosem hisztizett?
- Nyugodj meg, Télapó, biztosan minden megoldódik! – simogatja meg a karomat Kelly. A többi manó, akik a jó és a rossz listával foglalkoznak, szintén szomorúan néznek rám, hiszen ők is imádják az én kis eleven „unokahúgomat”, akivel bár még élőben egyszer sem találkoztak, én, Ethan és Dreamy elbeszéléséből nagyon megkedvelték.
- Mit tegyek? – kérdezem tanácstalanul. Legszívesebben egyből haza sietnék, hogy megtudjam, mégis mi történt otthon, hogy Emily rossz lett, de nem hagyhatom itt a manókat, karácsonyhoz közeledve! Már csak másfél hónap és karácsony!
- Sebastian, tudom, hogy mennyire szereted Emilyt, de rád itt van szükségünk – jelenik meg George, alias Dreamy, meglepő módon most könyvek társasága nélkül. – Karácsony után tudunk nélkülözni, de addig kellesz a manóknak! Nélküled csak játékokat csinálnak, de veled csodákat – magyarázza Dreamy, miért is kellene itt maradnom, mire igazat adok magamban, de ez nem azt jelenti, hogy szívesen belenyugszom.
Idegesen vakarom meg a tarkómat, de beleegyezően bólintok: maradok.
---*---*---*---
A műhelyben már hihetetlenül izgatott a hangulat. Már csak másfél hónap, és Szenteste, amit minden évben, születésük óta, ugyanolyan lelkesedéssel várják ezt a napot. Mosolyogva járom körül a műhelyet, ahol már az utolsó száz játékokat csinálják, és az utolsó simításokkal foglalkoznak, mint faragás, festés, díszítés.
Az izgatottság rajtam is úrrá lesz ilyenkor, de mostanában jön a szomorúság is mellé, ugyanis mióta négy napja kiderült, hogy Emily a rosszak listájára került, bárhogy is beszéltem vele telefonon, és ígérte meg, hogy megváltozik, ugyanott van még mindig.
Ráadásul, hogy ne csak két dolog miatt izgulhassak, ma tartjuk a minden évben megrendezett, karácsony előtti gyűlését a természetfeletti főnököknek, és annak ellenére, hogy eddig ilyenkorra mindig Mikulásként szoktam pompázni, idén ugyanolyan vagyok, mint évközben bármikor. És ez a kettő még inkább idegessé tesz.
- Télapu, a vendégek hamarosan megérkeznek. Készítettem kis kakaót, meg sütiket, leteszem ide az asztalra, jó? – tipeg be Kelly egy hatalmas tálcával a kezében, ami szerintem nehezebb, mint önmaga. Még mindig meglepetéssel tölt el, hogy a manók milyen nehéz dolgokat milyen könnyedén el tudnak cipelni…
- Rendben, köszönöm – mosolyodok el, de aztán ismét elmerülök a tűzbe bámulásban. Valamiért szeretem figyelni a lángokat. Olyan szabadok, mégis korlátokhoz kötöttek. Vadak, mégis szelídek, ha valaki jól bánik velük. Egyszerre halálosak, és segítik az embereket élni.
Merengésemből Természetanya hangja riaszt föl, ahogyan engedélyt kér a belépésre. Egyből megadom, mire mindenki betolong, kivéve az Álommanót, aki alva járva lassan becammog. Hát igen… ő már sosem változik.
- Sebastian, jól vagy? Olyan furcsa vagy! – ugrándozik ide a Húsvéti Nyuszi, aki teljesen belemászva a képembe, bámulni kezd, gondolom a furcsaságot keresi rajtam.
- Tényleg! Most olyan fiatal vagy! Lehetséges lenne…? – kapja a szája elé a kezét a Természetanya, még mielőtt válaszolhatnék, hogy nem tudom. Ő viszont, eléggé úgy tűnik, mint aki tudja a választ a jelenlegi külsőmre. Gyanakvóan figyelem, ahogyan először elsápad, majd természetellenesen elpirul. Miért érzem úgy, hogy ismét egy rossz hírt fogok hallani?
- Mondjad el, kérlek, mi van velem! – kérem, vagy inkább utasítom, mert eléggé ideges vagyok ahhoz, hogy érdekeljen az illendő beszéd. Félek, mit fogok hallani.
- Ha jól gondolom, akkor… Télapótlanítanak – mondja. TÉLAPÓTLANÍTANAK?! De miért? Eddig mindig úgy gondoltam, hogy jó Télapó vagyok. Soha nem vétettem semmilyen hibát, maximum az elején, de akkor miért?
- De miért?! – fakadok ki, és körbenézek a többieken, hátha ők tudják a választ, de rajtuk is csak tanácstalanságot látok. Egyedül a Természetanya az, aki tudja a kérdésemre a választ, így mindannyian várakozóan ránézünk.
- Mert nincsen Párod – jelenti ki. Tessék?! Azért Télapótlanítanak, mert nincsen… Párom?! De miért?! – Fontos az, hogy a Télapónak legyen egy Télanyója, aki segít neki. Támogatja és jó érzékével ki tudja találni azoknak a gyerekeknek is az ajándékot, akik nem írják meg, hogy mit szeretnének. Neked nincsen ilyened, hiszen elvált vagy – mondja szomorúan.
- De… akkor miért most? Ezalatt a tizenkét év alatt sem volt senkim, mégsem Télapótlanítottak! Akkor meg miért most?! – kérdezem, de még mielőtt válaszolhatna, eszembe jut egy még sürgetőbb kérdés. – Mégis meddig kell találnom valakit, hogy Télapó maradhassak?! – akadok ki, főleg, hogy úgy érzem, a válasz a most karácsony lesz.
- December 24-éig, sajnálom. – Tudtam. – Azt nem tudom, hogy miért pont most, én sem vagyok mindenható. Talán a manók könyvtárában lesz erről valami, de nem vagyok benne biztos, hogy lejegyezték-e ezt a jelenséget – mondja. Hirtelen hasogató fejfájás lesz úrrá rajtam, túl sok volt az izgalom mostanában.
- Bocsánat, most nem tudok részt venni a gyűlésen – pattanok föl zavartan a fotelból és egy gyors biccentés után kimenekülök a dolgozószobámból. Az ajtó megremeg a becsapódása után, és pár karácsonyfadísz is lepottyan az ajtó fölötti girlandról, de nem foglalkozom velük, sietek tovább. Úgy érzem, megfulladok odabent, muszáj volt kijönnöm. Meg kell keresnem Jimmyt és George-ot. Ha másnak nem is, nekik biztosan kell tudniuk erről a dologról!
---*---*---*---
Otthon, édes otthon. Kár, hogy ilyen helyzet miatt kell hazajönnöm. Mármint Mirandáékhoz, hiszen nekem már az Északi Sark az otthonom, még akkor is, ha abban a házban élnek, amiben még én is éltem, mint Miranda férje. Muszáj, hogy az Északi Sark maradjon az otthonom, hiszen imádok Télapu lenni, gyedül ezért engedtek el Dreamy-ék. Ők is azt akarják, hogy én maradjak a Télapu, ezért küldtek ide, hátha az én drága ex-feleségem tud nekem segíteni a pár keresésben. Mondjuk, ennek a kényszer szünetnek örülök, de csak és kizárólag azért, mert így van időm és lehetőségem arra, hogy Emilyt ismét a jó listára segíthessem vissza. Remélem, mint a két feladatom sikerülni fog.
Kopp-kopp – kopogtatok az ajtón. Tudom, hogy van csengőjük, de az agyamra megy annak a visítása, így ha ide jövök, mindig kopogok. Egy ordítást hallok a házból, majd közeledő lépteket. Nyílik az ajtó, és még föl sem fogom, már a nyakamba ugrik két ismerősen kiabáló gyerek, bár az egyik közülük már eléggé nagy ahhoz, hogy ne ugrándozzon a nyakamba, mégis megteszi minden egyes alkalommal. Azért örülök, hogy bár keveset találkozunk, Ethan még így is ennyire szeret.
- Hát hogy van az én két kedvenc gyerkőcöm? – kérdezem a súlyuk alatt roskadozva. Egyre nehezebbek lesznek! Vagy csak én kezdek eltunyulni…? Remélem, nem! Szerencsére hamar megszánnak, leugranak a nyakamból, és inkább mesélni kezdenek, természetesen egymás szavába vágva, csak hogy egy szót se érthessek belőle. Hiányzott már ez az élénk, családi hangulat. Jó a manók közt is, ők is élénkek, főleg, mikor kosarazunk, vagy mást csinálunk, de azért a rendes, emberi család mégis más.
- Szia, Sebastian, örülök, hogy ilyen hamar ide értél – köszönt Miranda mosolyogva, és puszit adunk egymásnak. Nem tudom, mi lett volna velem akkor, ha nem maradtunk volna meg ilyen jó barátságban a válás után. Lehet, hogy másoknak ez furcsa lehet, de számomra ez a természetes. Őt testvéremnek, Neilt sógoromnak, Emilyt pedig unokahúgomnak érzem, és szeretem. Tökéletes ez így. Nekem ebbe a családba kellene behoznom egy kívülállót, csak azért, mert Télapótlanítanak?
- Apa, igaz, hogy barátnőt keresel magadnak, azért jöttél haza? – kérdezi nagy fiam, mire elképedek. Miranda! Szúrós pillantást küldök ex-feleségemnek, hogy muszáj volt kikürtölni azt, hogy feleséget kell keresnem magamnak, de ő csak ártatlanul vállat von. Esküszöm, ha nem a gyerekek előtt lennénk, akik tőle tanulják a jó modort, még a nyelvét is kidugná. Néha tényleg olyan, mint egy cserfes kis hugica…
- Igen, fiam. Tudod, eléggé magányos vagyok, és szeretnék magam mellé valakit – mondom, és bár eddig bele sem gondoltam, most, hogy kimondtam, egész igaznak érzem ezt az indokot. Lehet, hogy tényleg magányosnak érzem magam egyedüli emberként a manók között?
- Sebastian bácsi, akkor anyu ezért töltötte a tegnap egész délutánt azzal, hogy kiírt jó sok nevet egy fekete füzetecskéből egy lapra? – kérdezi az angyalkám ártatlanul. El sem hiszem, hogy ez az édes kislány komolyan a rosszak listáján van! Képtelen vagyok elhinni.
De… mit csinált Miranda?! Kiakadva fordulok az említett asszony felé, aki büszke mosollyal nyújt át egy lapot, amin, ha jól látom, jó pár név és cím van. Ugye rosszul gondolom, hogy ő most a barátnői címeit adta át nekem, hogy közülük keressek magamnak valakit?! A barátnőitől már mikor együtt voltunk, akkor frászt kaptam, hát még a válásunk után, mikor mindegyik szingli csaj be akart hálózni! És ezek karjaiba akar engem lökni Miranda?!
- A barátnőim – veszem el végül a lapot. - Csak olyanokat írtam, akik bolondulnak a karácsonyért, szeretik a hideget, a játékokat, nincsen helyhez kötött munkájuk, és persze szinglik – ad a listához magyarázatot is. Egy keserves sóhaj után elsétálok a legközelebbi falhoz, amibe párszor bele ütögetem a fejem, a gyerekek nagy örömére. El sem hiszem, hogy ezt kell tennem!
Kellett nekem ide jönnöm… Ismerhettem volna ennyire Mirandát, hogy még annyi időt sem ad nekem, hogy kifújjam magam az utazás okozta fáradalmakból, máris csajozni küld. Bezzeg, mikor együtt voltunk, akkor még más nőre sem nézhettem, nem hogy ő adott volna tanácsokat. Na, nem mintha mellette akartam volna valakit magamnak, de na!
- Úgy érzem, én most el vagyok üldözve innen… Pedig még csak most érkeztem! - motyogom szomorúan. Miranda csak vigyorogva bólogat, Emily pedig egyből kezembe csapja a mancsát, és kirángat a házból. Szóval még egy gyereket is kapok a nyakamba, csajozás közben! Ehh…
A legelső cím pár utcányira van innen, ezért is lepődök meg, hogy, bár eddig a külváros egy forgalmasabb részén voltunk, most viszont, közeledve a célhoz, egy teljesen elhagyatott, mégis impozáns utcában vagyunk. Úgy érzem, most jött el az időm arra, hogy komolyan beszélhessek Emilyvel, hiszen most nincs a közelünkben senki, aki zavarhatna, így a járdán szépen megállítom, és leguggolva hozzá, a szemeibe nézek.
- Emily, kicsim, mondd csak, miért verekedtél pár napja? – kérdezem szomorúan. Én nem ilyennek ismertem meg, sajnálom, hogy ezt kellett hallanom róla. Nem sokáig bírja tartani a szemkontaktust, hamarosan azt veszem észre, hogy hatalmas krokodilkönnyek szánkáznak le arcáról, és elfordítja tekintetét.
- Cs-csak – szipogja. Sóhajtva ölelem át, és eléggé nagy bűntudatot érzek, amiért megríkattam, de hirtelen azt veszem észre, hogy csak a semmit szorongatom, Emily meg az úttesten rohan át, azt kiáltozva, hogy paci, és közben izgatottan sikongat hozzá. Ez meg mi volt?
Megrázom a fejem, most nem érek rá ezen gondolkozni, inkább a kislány után sietek, és még időben fogom meg, hogy ne rohanjon a lassító, majd megálló lovas elé. Ez meredek volt. Még jó, hogy nem vágtázott tovább, mert akkor biztosan elüti Emilyt…
- Emily, kérlek, figyeljél jobban! Valami bajod is történhetett volna! – pirítok rá a kislányra, aki nem is figyel rám, elbűvölten a lovat figyeli, bár ahogy követem tekintetét, lehet, hogy inkább maga a lovas tetszik neki.
Na jó… most már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi történhetett Emily viselkedésével. Először könnyezni kezd, majd vidáman elszalad tőlem? Eddig egyáltalán nem így viselkedett!
- Elnézést kérek, nem figyeltem eléggé – mondom a lovasnak. Minden joga meg lenne rá, hogy dühös legyen, de remélem, valamivel kiengesztelhetem majd. Úgysincs semmi kedvem egyelőre elmenni Miranda valamelyik barátnőjéhez, bár tudom, hogy jobb lenne minél előbb elkezdeni az ismerkedést, hogy karácsonyra tényleg találjak valakit.
|
|
