Morcosan araszolok a zuhanyzó felé, idegesen markolászva a pipere táskám és ruhám, és elõkészülök a legrosszabbra, ami odabenn várhat. Próbáltam úgy tempírozni a dolgaim, hogy ne kelljen itt fürödnöm, mert tanultam az öltözõben történtekbõl. Itt mindenki karót nyelt és prûd, és van egy olyan érzésem, hogy minden igyekezetem ellenére, máris egy óriási ribancnak tartanak. Aj, jaj, mi lesz még akkor, ha betoppanok közéjük a zuhanyzóba? Most azonban nincs választásom, nincs elég idõm hazamenni és otthon tisztálkodni, kénytelen vagyok itt megejteni, különben lekésem a vacsorát. A nagyapám pedig kevés dolgot utál jobban a pontatlanságnál…

Félve nyitok be az ajtón, és körbenézek az öltözõben, de sehol senki. Pedig igyekeztem késõn jönni, hogy lehetõleg egyedül legyek, és ne hozzam rá a frászt a népségre. Nem sikerült… pech. Elgondolkodva szabadítom meg magam a ruháktól, és magam köré tekerem törülközõm, úgy battyogok át a másik helységbe.

Fapofával masírozom el a szájtátva bámuló pasik között, és egy hang nélkül pakolom ki a tusfürdõm és samponom a zuhanyfülke kis tartójára.

- Ookawa, eddig hol voltál? – szólít meg Tatsuya, és vigyorogva végig mér.

- Igyekeztem nem szítani a kedélyeket – felelem, és kedvesen rámosolygom. – Most viszont szükség helyzet van, szóval itt zuhanyozom. Gond?

- Cseppet sem – kántálják néhányan, és meglepetten veszem szemügyre az engem bámulókat. Mi a fene? Elég gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, sõt. Pimasz pillantásaik már-már megbotránkoztatnak. Az, hogy én itt vagyok, egy dolog. Hasonló szituációkban nõttem fel, és sajnos, - vagy nem is talán, - de már észre sem veszem a lábak között meredezõ dolgokat. Immunis vagyok a meztelen férfitestekre, legalább is, ami a saját csapattagjaimat illeti. Õk tabuk, és pontosan tudom, hol a határ, de nekik ez még új, és izgató. Van egy olyan érzésem, hogy emiatt még sok gondom lesz.

- Mivel csak te vagy itt csaj – lép közelebb Nakadai, és gyanakodva méregetem, hogy mit akar. – Nem tennél igazságot?

- Mit? – pislogok, és nem is értem, miért kezd el röhögni mindenki.

- Igazságot, mint egyetlen kívülálló – vihog, és kihúzza magát. Végre leesik, mit akarnak, és sosem voltam ellene egy jó kis poénnak.

- Oké – vigyorgom gonoszul. – Fiúk, nagyságrendben sorakozó – harsogom és vihogva figyelem, ahogy egymást lökdösve versengeni kezdenek az elsõ helyért.

Férfiak és a farkuk… de legalább már nem kapnak agyvérzést tõlem, ami bíztató. A kis dulakodást ajtó csapódás zavarja meg, és Kenji értetlenül állva pislog ránk a sor végérõl. Tudom, hogy nem kéne, és tudom, hogy ezt még bánni fogom késõbb, de egyszerûen nem tudom megállni, muszáj beszólnom neki.

- Sasaki õrnagy, maga milyen szerény – mosolygom, és fél szemmel figyelem a többiek reakcióját. Az arcokra kiülõ vigyorok biztosítanak a felõl, mehet a buli, mert ha õk kiröhöghetik a fõnököt, akkor nincs gáz.

Kenji értetlenül néz szét, és fejét csóválva mered szemeimbe.

- Miért is?

- A sor vége biztosan megfelel önnek? – mustrálom alsóját, és az elfojtott nevetések hangja, zene füleimnek.

- Én fürödni jöttem, nem sorakozni – válaszolja kimérten, és megindul a zuhanyzó felé. Pont ezt vártam tõle. Nem egy csapatjátékos, ha ugratásról van szó. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, az elmúlt rövidke idõszak, amíg nem akartunk egymás torkának esni, számomra is megnyugtató volt, és eszemben sincs újra felhúzni az agyát.

- Õk is, de tartottak nekem egy kis bemutatót – vonok vállat, és részemrõl befejeztem a magyarázkodást. Csak a poén kedvéért mentem bele a játékba, és kicsit talán azért is, hogy hamarabb elfogadjanak a többiek.

- Nos, akkor én sem lóghatok ki a sorból – érkezik a válasz, és meglepetten figyelem, ahogy egyetlen mozdulattal szabadul meg alsójától. A kis csapat jó kedélyûen vihog, és hol engem, hol Sasakit fixírozza, és a látvány olyannyira letaglózó, hogy kell pár másodperc, mire szóhoz jutok. Nem mutatom ki, mennyre lesokkolt a mérete, és nem, nem kezdek el filózni azon, hogy milyen érzés lehet, ha… ááá… kész. Elment az eszem, és ez az õ hibája. Hiába vigyorog rám olyan kibaszott elégedetten, miatta vagyok össze zavarodva, és ezek után még van pofája csak így neki vetkõzni. Mintha nem lennék már eléggé kibukva, és különben is. Mióta vicceskednek a jégcsapok?

- Õrnagy kérem, elõre fáradna? Nem látom tisztán… fiúk, egy távcsövet – vetem felé a szavakat, és elégedetten mosolygom. Nesze neked, Mr. Alfahím… Cehh, akkor sem kéne, ha tálcán adnád. A fiúk harsány röhögése elégedettséggel tölt el, és igen is, édes a bosszú. Hülye, aki az ellenkezõjét állítja. Letekerem magamról a törölközõt, és azon igyekezve, hogy a legkevesebb meztelen felületet mutassam magamból, beállok a zuhany alá. Megengedem a vizet, és fogcsikorgatva hallgatom Kenji elejtett kis megjegyzését, miszerint barlangba tévedtek… Mi a frászt képzelsz magadról te tahó? Ökölbe szorított kezekkel hallgatom, ahogy a kis társaság elnémulva és síri csendben kiaraszol, és felforr az agyvizem, ahogy Kenji beáll közvetlenül mellém fürödni. Nem elég nagy a terem? Vagy húsz szabad csap van még. Na, akkor ki akar, kit baszogatni?

- Ebbe a barlangba ugyan nem jut be minden balfasz, Sasaki... álmodozzon csak, azt megengedem... – morgom orrom alatt, és felé fordulva kiöltöm rá nyelvem is.

Gyerekes reakció, és érzem, hogy újra penge élen egyensúlyozom, de mégsem hagyhatom, hogy egy ócska kurvának nézzen. Morgolódva nyomom tenyerembe a gélt, és végig maszatolom testemen, élvezve, ahogy az illatos hab beborít. Megnyugtat, és kizárva agyamból a külvilágot, alapos mosakodásba kezdek. Tenyereim végig siklanak nyakamon, majd lejjebb csúsznak melleimre, és szemem sarkából észlelem, hogy az az állat engem néz. Perverz kis dög, és még én vagyok ágymelegítõ?

- Sasaki õrnagy, látom akadt egy kis problémája – szúrok alá ismét, és gúnyosan figyelem meredezõ farkát. Még rám is izgul… gyönyörû. Ezek után, hogy a francba kéne normálisan együtt dolgoznunk? Lehetetlen eset, akár csak õ, ráadásul mélységesen le is néz, látom a szemeiben, noha nem is ismer. Minden féle tény tudta nélkül, már elkönyvelt magában a pláza cicák szintjére.

- Ez nem probléma közlegény – morogja, az utolsó szót direkt kihangsúlyozva. – Mindenesetre, ha neked az, ne nézd ennyire – vágja képembe, és úgy néz rám, mint aki direkt igényli, hogy komoly szócsatákat vívjon meztelen, zuhanyzó emberekkel. Na, és ha ez még nem lenne elég, gúnyos fél mosollyal markol rá péniszére, és kezdi el… mosni? Vagy inkább kiverni? Nem tudom eldönteni… vagy csak a keze remeg a dühtõl? Állat…

- Ahány kis ribi már látta... nem csodálnám, ha kiállítási tárgy lenne a farkadból – morgom. - Engem nem zavar, jobb szeretem élvezni, mint nézni, szóval fogdosd csak magad, ha jól esik – vonok vállat, és nagyon, de nagyon szeretném már lezárni az ügyet, de persze nem lehet. Nehogy az enyém legyen az utolsó szó. Na, de az övé sem lesz, azt garantálom.

- Heh, inkább magamnak fogdosom, minthogy a te barlangodban állítsák ki – húzza el száját, és elzárja a vizet. Törölközõjét derekára csavarva lép ki, és legszívesebben megfojtanám.

- Barlang? – sziszegem. Na, nézzük már, az-e? Terpeszbe csúsztatom lábaim, és most már, csak azért is, kezem combjaim közé csúsztatom. – Nem, nem az. Három embertõl még biztosan nem – morgom ellenségesen, és igazat mondok. Lehet, hogy néha úgy tûnhet, pasi bolond vagyok, de a valóság messze nem ez.

Megfordul és gyilkos tekintettel végig mér, majd belép elém, és fejem mellett a csempének támasztja kezét. Hátrálva simulok a hideg falnak, mert semmi ihletet nem érzek arra, hogy hozzá érjek. Most nem, így nem… Elmúlt a varázs, és jó lenne, ha vissza sem térne.

- Három? Nem harmincat akartál mondani? – kérdezi fölém magasodva, és résnyire szûkült szemekkel nézek arcába. - Tudod mit? Nem is érdekel, hányan jártak benned. De egy valamit véss az eszedbe. Lehet, hogy fõhadnagy voltál, és az embereid úgy ugráltak, ahogy te fütyültél, de a lényeg a „voltál“. Itt közlegény vagy, ráadásul újonc, úgyhogy vedd vissza a pofád, és add meg a tiszteletet a feljebbvalódnak, még akkor is, ha nem tetszik a rendszer – utasít rendre, és a kurva életbe, de egy részt igaza van.

Ha én lennék a helyében, és engem szopatna így egy zöldfülû, már rég a hadbíróság elé állítottam volna. Csak az bosszant, hogy ezek szerint, még hálásnak is kéne lennem ennek a gyökérnek, hogy egyelõre tolerálja a viselkedésem. Végül is, ennek is megvan az oka. Õ is bajban lenne, ha eldalolnám az irodájában történteket. Kompromisszum… ezt akarod kihozni ebbõl?

- Mert különben mit teszel? – kérdezem dacosan, és már nem érdekel a következmény.

- Veled? – mér végig, és hiába a rezzenéstelen arc, a szeme mindent elárul, ahogy végig mér. – Semmit. Csak a karrieredet teszem tönkre. Megvannak a kapcsolataim, hogy visszakerülj oda, ahonnan jöttél, és akkor újra ugráltathatod a jónépet, ahogy neked tetszik.

Fenyegetsz? Jaj, husika… most rossz emberbe kötöttél bele. Kapcsolataim nekem is vannak, jobbak, mint a tieid, és addig maradok itt, míg bele nem döglik egyikünk ebbe a harcba. Most már, csak azért is.

- Ó, belegázoltam az egódba? – kérdem lesajnálóan, és figyelem, ahogy ellöki magát a csempétõl.

- Ugyan, dehogy. Ezt egy nõ sem teheti meg velem. De azt nem hagyom, hogy az embereimbõl bohócot csinálj! – jelenti ki, és hátat fordítva magamra hagy.

- Nem? Majd meglátjuk husi – morgom, de csak az ajtócsapódást kapom válaszul. Na, ugye, hogy az enyém lett az utolsó szó?

Plafont verdesõ vérnyomással áztatom magam a zuhanya alatt, mélyeket lélegezve és várva, hogy helyre jöjjön megtépázott büszkeségem. Nem, az nem megy, de már olyan tiszta vagyok, hogy csak úgy csillogok, így kimászok a vízsugár alól, és alaposan megtörölközöm. Az ajtónál hallgatózva megnyugszom, hogy Kenji már lelépett, és sietõsen kapkodom magamra a ruhát és ékszereket. A fürdõ cuccom benyomom a szekrénybe, és a tûsarkakon egyensúlyozva kopogok végig a kihalt folyosón.

- Ookawa – szól utánam valaki, és hajam igazgatva várom be, a felém loholó Aratamát.

- Mi van? – nézek rá kíváncsian, és figyelmesen hallgatom, hogy nagyvonalakban lemeséli az irodában tett látogatásukat.

- Értem – bólintok. – Kösz, hogy bevállaltátok, hogy ti kezdtétek – ingatom meg fejem gúnyosan.

- Bocsánat – húzza el száját. – Nem akartunk szarba keverni, de…

- Nem gáz. Nem szarban vagyok, attól jobbat mondok. Egy oltári nagy ribancnak tart az, az állat, és ezért még megfizet – sziszegem dühösen.

- Majd megenyhül, és mi is besegítünk – nyugtatgat, de éppen nem hat meg törõdése.

- Szia! – intek búcsút és otthagyom. Ne most akarjon már kiállni értem. Szép kis csapat, fõ az összetartás mi?

***

A luxus étterem elõtt leparkolva arcomra vasalom mosolyom, és a szobrozó ficsúr kezébe dobom a slusszkulcsot. Felkaptatok a lépcsõkön, és baromi nagy önuralmamba kerül, hogy ne rángassam a mini ruhám alját. Úgy érzem, hogy kivan a seggem, és gondolatban visszasírom a jó öreg katona cuccot. Mi a fenének kell így kiöltözni egy szimpla vacsihoz? A nagyfater is lehetne lazább, és egyszer igazán mehetnénk kevésbé puccos helyre is kajálni. De neeem… hova lenne a világ, ha õ felsége egyetlen unokája egy pizzériában burkolna, bakancsban és farmerben. Úgy örülök, hogy idõben leléptem a katonasághoz, és nem lett belõlem is elkényeztetett kis picsa.

Az üvegajtót hajlongva tárják sarkig elõttem, és alig lépek be, már perdül is elém a fõpincér. Az udvariassági köröket lefutva érdeklõdöm nagyapám holléte felõl, de mielõtt a pingvin szólhatna, egy erõs tenyér simul vállamra. Mosolyogva fordulok meg, és ölelem át a vén csontot.

- Gyönyörû vagy – bókol, és kezem fogva végig mér. – Rég találkoztunk pompom.

- Na – mordulok fel gyerekkori becenevem hallatán, és gyilkos pillantást vetek a vigyorgó fõpincér felé.

- Kérem, kövessenek – komorul el a tag, és az élre állva kezd kalauzolásunkba.

- Hogy vált be a kommandó? – suttogja nagyapám, és mosolyogva pislant rám.

- Pazar – legyintek, és belekarolok. Szeretem, imádom és sokkal tartozom neki, de a havonta egyszeri közös vacsoráknál nem vagyok hajlandó munkáról beszélni. Jelenlegi helyzetemrõl pedig végképp nem lennék hajlandó vitába keveredni. Kényelmesen helyet foglalok az egyik sarokasztalnál, és elveszem a felém nyújtott étlapot. Míg õ megrendeli a bort, én elmélyülten tanulmányozom a kínálatot, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor egy éles hang visongva üdvözli nagyapám.

- Miyu – emelkedik fel a székérõl, és mosolyogva mutat be a velem kb. egykorú csajnak. Kényszeredetten mosolyogva rázok kezet a szõke bigével, és két pillantásból sikerül bekategorizálnom az elkényeztetett pláza cica címszó alá.

- Ookawa san, micsoda meglepetés itt látni önt – csicsergi az öregem felé fordulva, és nagyokat pislogva hallgatom a kis báj csevejt. Az egyik cégünknél titkárnõ a drága, és nem vagyok az a pénzes és anyagias típus, mégis érdekelne, hogy egy szimpla asszisztensi bérbõl, hogy tud ilyen éttermekben kajálni? Vajon mennyi lóvét keres a cégnél? El is felejtkeztem a vállalatokról, talán jó lenne bejárni néha, és a hozzá hasonlóktól rövid úton megszabadulni.

- Ön, egyedül érkezett? – érdeklõdi a fater, és kezd elsülni az agyam. Nehogy ide hívja az asztalunkhoz, azt nem élném túl.

- Nem, várok valakire – ingatja fejét fontoskodó arccal, és nagyot csücsörít vérvörösre mázolt ajkaival. – Ó, itt is van – néz az ajtó felé, és veszett csápolásba kezd.

Na, hál’ Isten. Megnyugodva sóhajtok fel, azzal a boldog tudattal, hogy végre ehetek, és ismét belemélyedek a kaja kínálatba. A kis bögyös azonban kitartóan áll az asztal mellett, és villámló szemekkel kapom fel tekintetem, azonnal meg is bánva eme bátorságom.

- Jó estét! – dörren a jól ismert hang, és összerezzenek. Bambán vizsgálom õrnagyom szintén meglepett ábrázatát, és kedvem lenne kirohanni a világból.

- Õ Kenji – löki asztalunkhoz szerencsétlent a kiscsaj, és fülsértõ hangon zavarja le a bemutatkozást. Nagyapám gyanakodva felém pislant, és megrázom a fejem. Ne merészelj szólni öreg, egy hangot sem…

- Ookawa san, megtiszteltetés találkozni önnel – hallom Kenji hangját, és meglepetten kapom fel a fejem. Mikor azonban leesik, hogy nagyapámnak intézte szavait, megsemmisülten sóhajtok fel. Mégis, mit hittem, hogy nekem örül? Nem is nagyon figyelem, mirõl folyik a téma, de egyszer csak azt veszem észre, hogy Miyu mellém huppan, és levegõ után kapkodva nézek farkasszemet Kenjivel az asztal túloldalán.

- Mit jelentsen ez? – morgom indulatosan.

- Mikomi – dörren rám nagyapám, és számba harapok. – Viselkedj! Nézzék el neki, nehéz napja volt – mentegetõzik bunkóságom miatt.

- Megértem… biztos, khm, kemény lehetett – mosolyog rám Kenji, és csak én látom a szemeiben csillogó szadista fényt. Bakker, ez egy hosszú este lesz.

A pincér ismét megjelenik, és találomra bökök rá az egyik ételnévre a listáról, majd belekortyolok a már kitöltött boromba, mert érzem, hogy pia nélkül ezt nem fogom tudni elviselni.

- Ookawa san, ön tábornok volt, ha nem tévedek – kezd beszélgetésbe fõnököm, és nagyapám fellelkesül. Mindene a katonaság, még akkor is, ha nyugdíjazták. Hamarosan már az Iraki harcokról folyik a vita, engem meg a sírás kerülget, amikor leteszik elém a tûzdelt nyulat. Pfuj, de nem szeressem… jobban kellett volna figyelnem. Számat elhúzva kezdek falatozni, és nem vagyok hajlandó beszédbe elegyedni Kenjivel. Miyu viszont ezt másként értelmezheti, mert azon kapom magam, hogy felém fordulva szövegel a mûkörmökrõl. Apa, anya… ha láttok onnan fentrõl, kérlek, segítsetek…

Nem tudom, mennyi idõ telik el, nem is emlékszem, hogy küzdöttem le a nyusszancsot, és fogalmam sincs, hogy a lökött kis ribi miket hordott össze, de már zsong a fejem. Végsõ elkeseredésemben inkább állást foglalok a harc témában, és Miyu sértõdötten távozik a mosdó irányába. Van Isten…

Nagyapám kikéri a számlát, és majdnem ölre mennek Kenjivel, hogy ki fizessen. Véleményem szerint a jégcsapnak kéne, sõt… a pszichiáterem óradíját is neki kéne állni, mert az õ hibája, hogy teljesen leépültem. Végül mégis az öregem fizet, és elnézést kérve eloldalog egy szomszédos társasághoz, ahol néhány ismerõsét vélte felfedezni.

- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy múltú katonai családból származol – könyököl az asztalra Kenji, ahogy kettesben maradunk.

- Sok mindent nem tudsz rólam – legyintek. – Na, nem mintha ez visszatartana, hogy elhamarkodott ítéleteket mondj rám.

 - Hn – vigyorodik el, felém csúsztatja székét. – És milyen érzés kilógni a sorból?

- Mármint? – nézek rá gyanakvóan, és igyekszem nem foglalkozni közelségével.

- Tábornok, ezredes, kiváló szanitéc… és te? Ja, igen megvan: Közlegény – nevet fel halkan, és mutató ujjával félresöpör vállamról egy tincset.

- Nem csak nekem kéne visszavennem a pofámból, Sasaki õrnagy – dünnyögöm, mert már veszekedni sincs erõm. Parfümének nehéz illata szinte elkábít, és nagyot nyelve meredek a kékségesen kék szempárba, amiben valami furcsa csillogás játszik. Jaj, baj van.

- Lehet. De, ha a katonásdi nem is áll jól – teszi székem támlájára kezét, - ez a ruha legalább teli találat közlegény.

Vicsorogva mérem végig, és hátamon végig sikló ujjai nyomán elönt a forróság. Hihetetlen, mekkora hatással van rám, annak ellenére is, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

- Ne merészelj még egyszer hozzám érni – sziszegem dühösen, és bokán rúgom az asztal jótékony takarása alatt.

- Vadulunk, vadulunk? – morogja, és elkapja asztalon pihenõ csuklóm. – Ne szórakozz velem kislány, mert olyat teszek, ami nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Ahhoz elõbb meg kell ölnöd – mosolyodom el, bár magam sem hiszem, hogy komolyan mondanám. – Tudod, ha nem lennél ekkora karót nyelt fasz, képes lennél különbséget tenni a poén és a komoly beszólás között.

- Hogy beszélsz velem kis szívem? – cirógatja meg arcom. – Ne feledd, ki vagyok.

- Pillanatnyilag csak egy civil, ahogy én is – lököm el kezét, és válaszolna, de visszatér a nagypapi, és ellenségesen méregetve csúszik vissza helyére. Az öregem kíváncsi szemekkel méreget minket, szinte tapintani lehet a feszültséget az asztalnál, de ismer már, és inkább nem szól bele a dolgaimba.

A vacsora Miyu befutásával zárul, és megkönnyebbülten búcsúzom nemkívánatos asztaltársaságomtól. A kis csaj már az ajtóban toporog, és amilyen éhes szemekkel méregeti Kenjit, kétségem sincs a további programja felõl.

- Viszontlátásra – kezel le nagyapámmal az a marha, és mielõtt még eszmélnék, elkapja kezem, és kézfejemre apró puszit hint. – Holnap találkozunk, Mikomi – duruzsolja lágyan, és ahogy ellépdel végre, az öregúr elégedetten kuncogni kezd.

Mi ezen a vicces? Jó, a piruló arcom lehet, hogy poénos, de ennyi. Csak én tudom, és csak én értem, hogy Kenjinél mit jelentett a gesztus. Ki fog nyírni, és elás az erdõ szélén… basszus, írhatom a végrendeletem az éjjel…

Kenji az emberei felé fordul, és a mosoly, ami arcára kúszik cseppet sem bíztató, legalább is számomra nem sok jót ígér.

- Hölgyeim, az újonc megérkezett. Õ itt Ookawa Mikomi. Fogadjuk õt úgy, mintha velünk egyenlõ lenne. Semmiféle megkülönböztetést nem tûrök, világos? – darálja, és a kis csapat buzgón bólogat szavaira. Látom az arcokon, hogy nagyon is értik a parancsot, és tisztában vagyok azzal, hogy mi következik. Nálunk is voltak amolyan beavatási szertartások, minden újoncnak kijár, és most én is megkapom a magamét… a fenébe, ezt igazán ki hagynám.

Sasaki int, és a tömeg eloldalog, csak egy valaki marad a folyosón velünk.

- Ookawa, õ Aratama tizedes. Õ fog körbevezetni a központi épületben, délután pedig a gyakorlótéren találkozunk. Megértve? – morogja felém a fõnök, miközben bemutat új kollégámnak.

- Megértettem – sziszegem, még mindig dühösen. A francba, miért kellett így történnie? Morgolódva figyelem, ahogy az õrnagy lelép, és ahogy eltûnik a folyosó végén kísérõmre szegezem tekintetem.

- A zuhany után jelentkezzen a pihenõszobában – utasítom, és meglepett ábrázata láttán leesik, megint parancsolgatok. Nehéz lesz megszoknom, hogy csak egy egyszerû közlegény vagyok, a fenébe…

Morcosan vetem le magam a kopott kanapéra, és megdörzsölöm halántékom. A pihenõszoba csendje kissé megnyugtat, és próbálom összeszedni magam. Kihívást akartam? Tessék, ez az. Együtt dolgozni a világ leg unszimpatikusabb emberével igazi pokoljárás lesz, és mégis vigyorogni támad kedvem. Egész életemben kerestem a lehetõségeket, hogy bizonyítsak, és most aztán kelleni is fog minden tudásom. Amikor katona lettem, amikor végig csináltam a kiképzéseket, amikor végig néztem az embereimen… soha olyan büszke nem voltam semmire, mint ezekre a dolgokra. Nekem nincs életem, csak a munkám, nem is kívántam ettõl többet soha, és tudom, hogy emiatt sokan õrültnek tartanak, de nem zavar. Katonának lenni számomra olyan, mint másnak a lélegzés, természetes és szükséges.

Kinyújtóztatom lábaimat, és alaposan szemügyre veszem a helységet, ami nem sokban különbözik a bázison lévõ nyugi szobától. Kanapék, fotelek, tv és lég kondi. Nem sok minden, de pont elég ahhoz, hogy küldetés után vagy elõtt kicsit lazítani lehessen. Nem sok idõm jut azonban a szemlélõdésre, mert az ajtó kivágódik, és a tizedes jelenik meg. Egy pillanat alatt ugrok fel, és felszegett fejjel várom, hogy elkezdõdjön a kis körút, ami alatt remélhetõleg megtanulom, mi hol van.

- Jöjjön – magáz le a tag, és nem tudom, ennek örüljek-e vagy sem. Minden esetre utána indulok, és figyelmesen hallgatom magyarázásait, miközben elmémbe vésem a hely minden szegletét. A zuhanyzók, öltözõ és étkezõ megtekintése után lekalauzol a pincébe, és elégedetten mustrálom a hatalmas lõteret. Végre egy hely, ami elnyerte a tetszésem. Az üveg mögött ücsörgõ férfi kíváncsian méreget, de nem szól, én meg nem tartom idõszerûnek a bemutatkozást, mert Aratama már indul is tovább.

- Itt kérhet felszerelést – bök fejével az egyik ajtó felé, és várakozóan a falnak dõl. Bólintok, és kopogás nélkül vágódok be a raktárszerûségbe. A pult mögött szöszmötölõ alak riadtan pislog rám, és habog valami köszönés félét.

- Hello! – legyintek felé. – Újonc vagyok, kéne valami jó szerkó – hadarom és vigyorogva figyelem, ahogy egyre inkább zavarba jön.

- Ön, újonc? – dadogja, és alaposan megnéz magának. – De hiszen nõ…

- Az, és? – horkanok fel, mert az ilyen szövegek nagyon elevenembe tudnak találni. – Ide a cuccot – csapok a pultra, és várom a reakciót. Hiába, na, ezekkel a pasikkal, úgy tûnik csak így lehet szót érteni, mert kedves kiszolgálóm felöltve a pléhpofát, morogva kéri el a méreteimet.

- Ekkora nincs raktáron – közli végül. – Késõbb jöjjön vissza, majd szerzek addig.

- Oké – integetek, és búcsúzóul rácsapom az ajtót. Aratama kérdõn néz rám, és mikor elmondom mi a baj, elfojt egy gúnyos kacagás félét. Igen, tudom… de nem vicces. Nõkre nem igazán számítanak az ilyen helyeken, ergo a jelenlegi legkisebb férfiméret is hatalmas rám. Na, mindegy, majd lesz valami. Én azt sem bánom, ha katonai cuccban kell masíroznom még egy ideig. A tizedes int, és újra elindulunk. A hely kész labirintus, de szerencsére sikerül mindent megjegyeznem, és ugyan csak villám szemle volt az egész, már jóval kettõ után jár az idõ.

- Jöjjön – morogja a pasas, és ez a magázódás már nagyon erotikus számomra. Bassza a fülem…

- Tegezz – vonok vállat lazán, és rásandítok. – Végül is, egy csapatban játszunk.

- Aha – mosolyodik el végre, és kicsit mintha megenyhülnének zord vonásai. – Gyerünk a gyakorló térre – kapja el vállam, és fél kézzel megpördítve maga elé tol.

- Az hol van? – érdeklõdöm, mert egyelõre csak a belsõ részt ismertem meg.

- Vezess a kijárathoz, aztán majd mondom – vigyorog, és leesik, mit akar. Tesztelni, mennyire találom fel magam, és mennyire figyeltem eddig. Na, hiszen, nem fogsz csalódni.  Úgy indulok neki a folyosók rengetegének, mintha világ életemben itt mászkáltam volna, és két perc alatt elérjük az ajtót. Elismerõen bólogat, és az élre áll, majd a hatalmas udvarban árválkodó terepjárókhoz kalauzol. Kérdezés nélkül pattanok fel mellé, és az alig tíz perces utat egy szó nélkül tesszük meg.

A gyakorlótéren már várnak, és vicsorogva figyelem a felszerelésében feszítõ õrnagyot. Aratama vigyorogva áll fõnöke mellé, és ahogy azok ketten mustrálnak… nem fogom egykönnyen kivívni a tiszteletüket.

Kenji elém lépve a kezembe nyom néhány ruhát, és nagyot sóhajtva nézek szét a terepen.

- Hol tudok átöltözni? – kérdezem, bár a válasz nagyin is nyilvánvaló. Itt nincs öltözõ, se egy értelmes hely, ahova elvonulhatok, ez csak egy újabb szúrás a részükrõl, csak még azt nem sejtik, hogy nekem ez mennyire mindegy.

- Csak itt, a kocsi mellett. Ha zavar, elfordulunk – néz rám Kenji, és látom az arcán mennyire kíváncsi, hogy erre mit lépek.

Vállat vonok, és egymás után dobálom le magamról a ruhákat. Katona voltam, együtt éltem, ettem, fürödtem és harcoltam több száz pasival, hozzászoktam az ilyesmihez. Nem zavar, ha néznek, a szégyenlõsség nem az én asztalom, különben is, felnõttek vagyunk, nincs mit szégyellnem. Megigazítom a melltartóm és belebújok a felsõbe. Magamra csatolom a mellényt és fejemre igazítom a sisakot, miközben szemem sarkából figyelem a két fickót, akiknek épp, hogy a nyáluk nem kezd el folyni. Szánalmas… eh, férfiak.

- Mit kell tennem? – kérdezem, amint végzek, és dacosan meredek az engem figyelõ jég kék szemekbe.

- Egyszerû. Velem kell versenyezned az akadálypályán – válaszolja fõnököm, furcsán rekedtes hangon, és majdnem elröhögöm magam. Csak nem izgatott vagy husika? Adhatok neked adrenalin löketet, ha nagyon szeretnéd…

Körbepillantok a pályán, és lesajnáló mosolyom, ha akarnám, sem tudnám elrejteni.

- Csak ennyi? – kérdezem hitetlenkedve, és nem tudom, mit gondoljak. Ennyire alábecsülnek? Egy ilyen pályát csukott szemmel is végig csinálok, teljes felszerelésben, és fél kézzel.

- Egyelõre igen – érkezik a kimért válasz, és vállvonogatva állok be Kenji mellé.

Aratama jelére aztán felveszem a nyúlcipõt, és hatalmas lendülettel ugrok neki a köteleknek. Ez most kicsit olyan, mint a bázison, és feléled bennem a harci szellem. Eszeveszett loholással teljesítem az akadályt, és vetem át magam a falon is, folyamatosan az elõttem lévõt figyelve. Ha nem lenne nagy rám a szerelés, és az, az átkozott sisak nem csúszna folyton a szememre, tuti õ nézné az én hátam. A vizesárok szélénél gondolkodás nélkül vetõdöm elõre, és hangos csobbanással evickélek ki a túloldalra, alig egy hajszállal késõbb, mint Kenji. Idegesen rángatom le magamról a sisakot, és nedves hajam összefogva, csavarom ki belõle a vizet.

- Igazán ügyes – jegyzi meg halkan. Elismer ugyan, de látom arcán, úgy érezheti magát, mint akinek a fogát húzzák.

- Mit gondoltál? – kérdezem sajnálkozóan. – Pont azért vagyok ilyen jó, mert nõ vagyok.

És mert mindenért dupla annyit kell küzdenem, mint neked - teszem hozzá gondolatban. Megforgatja szemeit, és erre már muszáj mosolyognom. Most valahogy kevésbé tûnik bunkónak, és elképzelhetõ, hogy talán, esetleg még képes is leszek vele dolgozni.

***

Második munkanapom már lényegesen kevesebb stresszel kezdem, és az elsõ utam egyenesen a raktárba vezet. Tegnapi kis haverom száját elhúzva üdvözöl, és kérés nélkül pakolja elém a felszerelést. Csillogó szemekkel veszem át a felém nyújtott dolgokat, és azonnal az öltözõbe trappolok, hogy át tudjak öltözni, még a reggeli eligazítás elõtt.

- Jó reggelt! – harsogom, ahogy belépek a terembe, és jókedvûen baktatok szekrényemhez. Az ajtaját kinyitva azonban megállok, és vállam felett hátra sandítva méregetem a láthatóan lefagyott népséget. Hát, jó. Nem kell, hogy puszi haverok legyünk, de azért egy köszönést megérdemlek… bunkók.

Morgolódva hámozom le pólómat, és az elfojtott nyikkanásokat hallva már betelik a pohár. Szembe fordulok a tömeggel, és gyilkos tekintettel méregetem õket, õk meg engem. Jobban mondva, egy bizonyos testrészem.

- Mi van? Nem láttatok még ilyet? – morgom, és szavaimra zavartan hümmögni kezdenek.

- Nem mennél át… – kérdezi az egyik fülig pirult delikvens.

- Mégis hová? A raktárba? – forgatom szemeim, és segítséget remélve nézek a befutó Aratama felé. – Magyarázd már meg nekik, hogy én is csapat tag vagyok.

- Öm, igen – dadogja az, és meredten bámulni kezdi a szekrénysort. – Mikomi is itt öltözik, pláne, hogy nincs még egy helység.

Halk zúgolódás a válasz, és fejem vakargatva fordulok vissza szekrényemhez. Szinte már sajnálom ezeket a szerencsétleneket. Kibújok nadrágomból, és kezeim hátra nyújtva kapcsolom ki melltartóm kapcsát. Mögöttem vágni lehet a feszültséget, és eszembe jutnak az elsõ napok, a katonaságnál. Az egykori bajtársaim azonban rugalmasabbak voltak úgy tûnik, mert már az elsõ közös öltözést is képesek voltak poénra venni. Ezek bezzeg…

- Jó reggelt! – mennydörög végig Kenji hangja az öltözõn, és hátra sem nézve köszönök vissza. – Mikomi – morogja nevem, és ahogy felrántom a sport melltartót, kérdõn fordulok szembe vele.

- Parancs! – tisztelgek, de hatalmas erõfeszítésembe kerül. Nehéz lesz megszokni, hogy õ a fõnök.

- Ha végeztél, felmosod az öltözõt – vigyorodik el, és szemöldökét felvonva végig mér.

- Értettem! – vonok vállat. – Uram, lehet egy kérdésem?

- Halljam.

- Miért kell felmosni, ha van személyzet?

- Mert miattad csöpögnek el az embereim – válaszolja és végig méri a bambuló tagokat.

- Értettem – vigyorodom el, és végre oldódni látszik a hangulat, mert Aratama elneveti magát, és a többség is.

- Bocsi – hümmögik néhányan felém, és elfordulva folytatják az öltözést.

- Nem gáz, elsõre általában ez történik. Majd hozzám szoktok – magyarázom, mert tisztában vagyok vele, hogy számomra ugyan ez már természetes, de nekik nagyon is új felállás.

Sietve magamra kapkodom az edzõ cuccot, és szoros copfba kötöm hajam. Kenji mellettem vetkõzik, és nem tudom miért, de mágnesként vonzza tekintetem testének látványa. Szemem sarkából figyelem, ahogy egy szál alsóban, szekrényében kotorászik, és meg kell hagyni, igazán fincsi falat. Kidolgozott, szép testét hegek díszítik itt-ott, de nem, hogy rontanának ezzel az összképen, ellenkezõleg. Igazán szexissé teszik. Széles mellkasa, kidolgozott karjai… az egység jelképe, a fekete sárkány a felkarján… a hasfala bordázottabb, mint egy tank lánctalpa, és a segge… áww, de belemarkolnék.

- Magad után is felmosol? – szólal meg halkan, és észre sem vettem, hogy míg én õt mustráltam, õ engem figyelt.

- Nem szükséges – vágok felé egy angyali mosolyt. – Engem nem olvaszt el egy pasi teste, csak ha érezhetem is.

Meglepetten néz rám, de nem szól semmit, én pedig elégedetten hagyom magára, és a csapat néhány tagjához csapódva, elsétálok az edzõterembe.

- Sorakozó – harsogja Kenji, néhány perccel késõbb, és mit egy mérgezett egér, teng-lengek a pasik között. Akárhogy nézem, nekem csak a sor vége jut, és bosszankodva állok be, a mellettem lévõre pislogva. Még az utolsó elõtti is, majd’ egy fejjel magasabb tõlem, és egy kicsit kert törpének érzem magam.

A szemle utáni futás helyre rázza kedélyállapotom, és amikor körbe álljuk a hatalmas, kék gyakorló matracokat, felpezsdül a vérem. Mindenkinek megvan a maga társa az edzéshez, mert azonnal megkezdõdik a közelharc gyakorlása, csak én állok a szélen elgondolkodva.

- Te, velem vagy – taszít hátba Kenji, és felállok a szõnyegre. – Nem kivételezek – figyelmeztet, teljesen feleslegesen.

- Ezt el is várom – mosolygom arcába, és felveszem a kezdõ állást.

Az elsõ csapása megmosolyogtat, és hárítom, a második viszont már felbosszant. Ha tényleg nem kivételezik, akkor szörnyen gyenge. Ezt azonban nem hiszem, és egyre jobban eluralkodik rajtam a sértettség érzése. Ennyire félvállról még soha nem vettek, nõi mivoltom ide, vagy oda. Kenji láthatóan nem ad bele mindent, és a felém irányzott ütések és rúgások olyan lagymatagok, hogy azt még a hetven éves nagyapám is röhögve kivédené.

Félre lököm felém lendülõ öklét, és leguggolva már rúgom is ki lábait. Nagyot nyekkenve terül el a matracon, és minden tekintet ránk szegezõdik.

- Kellj fel, és csináld rendesen – sziszegem lehajolva hozzá. – Nem vagyok cukorból, katona voltam – morgom magamból kikelve. Meglepetten néz szemeimbe, de a következõ pillanatban már ránt is le, és fölém hengeredve szorítja le karjaim. Diadal ittas ábrázatáról azonban gyorsan lefagy a mosoly, ahogy megmozdítva csípõm, oldalra lököm. Kiszabadítom magam a szorításból és talpra ugrok. Körülöttünk abba marad az edzés, és a csapat tagjai körénk csoportosulva szemlélik az eseményeket. Az adrenalin perzselve száguld végig ereimben, minden izmom pattanásig feszül és eltûnik a külvilág. Most csak én vagyok, és Kenji, aki dühösen méregetve áll fel velem szembe megint. Na, végre komolyan veszel? Elégedetten elvigyorodom, és ragadozó módjára helyezkedem, biztos támaszt keresve lábamnak. Felém lendülõ karját elkapva vágom át vállam felett, és még ugyanazzal a mozdulattal kicsavarom kezét és hátára ülök.

- Fõnök, ne már – szajkózzák páran, és elengedem túszom. Nekem senki nem szurkol, megszoktam már.

Kenji vérben forgó szemekkel emelkedik fel, és lép is felém azonnal. Kikerülném, de késõ, és nyakamnál fogva azonnal földre küld. Krákogva zihálok, és elégedetten nyújtom magam elé lábam, és rúgom sípcsonton, mielõtt rám ülhetne. Végre elismer, és igazán küzd, csak kicsit heccelni kellett. Oldalra gurulva térek ki lába elõl, és fél kézzel felnyomva magam, vicsorogva méregetem. Szemei harci láztól csillognak, és elégedett fél mosollyal arcán, ront nekem ismét. Nem lesz az olyan egyszerû husi… én sem boltban vettem a rangom.

Öklét kivédve esek neki, és döntöm le a szõnyegre, vele együtt esve én is, mert ruhámba kapaszkodó kezei miatt nem vagyok képes talpon maradni. Az anyag hangos reccsenéssel adja meg magát, és felguggolva, már csak bosszútól hajtva, térdelek felkarjaiba. Alattam vergõdõ fõnököm elégedettséggel tölt el, és kárpótol a majdnem kettõbe tépett pólómért. Számat végignyalva, gonoszul mosolyogva hajolok füléhez, és érzem, hogy zihálása egy pillanatra abba marad.

- Nincs is szebb látvány, egy alattam reszketõ ukénál – suttogom, hogy csak õ hallja, és szélsebesen pattanok fel róla, amikor õrjöngve mozogni kezd.

- Ookawa – sziszegi indulatosan, ahogy feláll. – Az irodámba, most!

- Parancs! – ingatom fejem, akár egy unatkozó kisgyerek, és szakadt felsõm tanulmányozva indulok meg az õrnagy után.

Ez helyre hozhatatlan, szegény póló – gyászolom magamban, és cseppet sem érdekel, mit akar a jégcsap.

Az irodába érve kíváncsian kapom fel fejem, és szemrevételezem a berendezést, de sajnos nem sokáig. Kenji, vicsorogva mered szemeimbe, és a következõ pillanatban hátam már közelebbi ismeretséget köt a fallal. Csuklóim összefogva és fejem fölé emelve tart, teljes testével hozzám simulva és a falba préselve.

- Még egy ilyen – morogja képembe. – Még egy ilyen húzás, és kicsinállak.

- Akkor kezdjek félni? – pislogok rá, mint egy ártatlan kis nyuszi.

- Ookawa, ne játssz a türelmemmel – nyomul nekem, és érzem, ahogy mellkasában szíve szaporán lüktet. Jól felhúzta magát egy aprócska tréfán, milyen kis sértõdõs.

- Különben – dörgölõzöm hozzá, és meglepetten észlelem, hogy valami, nem stimmt, a csípõje környékén. Ha csak nem elemlámpa van a zsebében, akkor bizony áll a farka a drágának. Áh, szóval ez a bajod? Kis édes, na, akkor ki is csöppen el?

- Különben – morogja elakadó hanggal, és fél kezét lecsúsztatva derekamra ágyékom az övéhez szorítja.

 – Rosszul jársz, ha velem szórakozol – suttogja gúnyosan, és hátra lépve, végre elenged. – Takarodj!

Fülig érõ szájjal tisztelgek, és ki slisszolok az ajtón, még mielõtt utánam vág valamit. A folyosón szédelegve elemzem magamban a történteket, és ugyan vicces kis szitu volt, valami mégsem hagy nyugodni. Általában, sõt, soha nem viselkedtem még így feljebb valóval. Idegesítõ, frusztrál és legszívesebben egy egész kicsit kibelezném, de valami mást is érzek. Nem csak õ gerjedt be a közelségtõl, és nem csak az õ türelme véges. Jó pasi, már a versenyen is tetszett. Na, nem a modora… bár. Nem találtam még olyan férfit, akinek hagytam volna, hogy a falra kenjen. Hm, talán õ lesz a kivétel? Bassza meg, miket gondolok? Egy csapattaggal nem kavarhatok, pláne nem a fõnökkel. Nem fogom a kukába dobni az elveim, még miatta sem!

- Lazíts – vereget hátba Hiroto, és megforgatom szemeim. Lazítsak? Hogyan? Egy illegális autóverseny kellõs közepén állok, unszimpatikus alakok és kétes erkölcsû hülye gyerekek között, és minden idegszálam pattanásig feszül, ahányszor csak felém néz valaki. Óvatosan igazítok egyet baseball sapkámon, ami alá, csak nagy küzdelmek árán sikerült begyûrni hajam, és helyettesemre sandítok.

- Hadnagy, ezért kinyírom – morgom jegesen, és nem hat meg bocsánatkérõ ábrázata.

- Itt a fõnök – rohannak le néhányan, és mielõtt nyikkanni tudnék, már nyomják is kezembe az üveget. Megadóan koccintgatok, és minden mindegy alapon, belekortyolok sörömbe. Társaim buzgón nevetgélnek és traccsolnak, és végig nézve a sokat megélt kis bagázson, elmosolyodom. Emlékek százai villannak agyamba, és a nosztalgia keserédes érzése elfészkeli magát szívemben. A velük töltött idõ, a kiképzések, az ugratások, a hadgyakorlatok izgalmai… hétfõtõl ez már csak szép emlék lesz. Nem megyek be többé a bázisra, nem lesz több szemle sem kiképzés, már nem az én vezényszavamra menetel az egység, és nem leszek már fõhadnagy sem. Tudom, hogy én választottam azt, hogy tovább lépek, mégis, egy pillanatra meginogni látszik elhatározásom. Az, hogy felvettek a kommandósok közé, rengeteg munkámba és lemondásomba került, már nem hátrálhatok meg. Nem bánom a rangom, sem azt, hogy csak egyszerû beosztott leszek, de ezek a lököttek hiányozni fognak. Õk már majdnem barátok, és már bánom, hogy nem engedtem magamhoz közelebb õket.

- Aztán, megmutatni ám, azoknak a majmoknak, hogy ki a fõnök – karol belém Shu, a legrégebbi bajtársam. – Jót ne halljak rólad – kacsint rám, és a többiek is helyeselnek.

- Nem kell félni, majd én gatyába rázom a bandát – mosolyodom el, és végre megértem, hogy nem veszítem el õket, csak másik utat fogok járni.

Nem kis idõbe tellett, és kellett hozzá a nagyapám közbenjárása is, de megcsináltam. Kommandós leszek, ha beledöglök is, és már alig várom, hogy én is egy lehessek azok közül a fekete démonok közül. Kemény menet lesz, eddigi életem legnehezebb kihívása, de állok elébe.

Az alkoholfogyasztással egyenes arányban oldódik a hangulat, és ugyan megállok a második üvegnél, a többség látszólag kevésbé felelõsségteljes. Fennhangon diskurálva, egymást ugratva álljuk körbe a két autót, és az épp befutó járgányok láttára hangosan ordítunk is. Végül is, nem olyan rossz itt, de még mindig nem az én világom. Szórakozottan forgatom fejem, bakancsos lábaimmal ütemesen dobolva a zene ritmusára, és elnézve a kivilágított rész felé, elhúzom a szám.

Egy kisebb csapat közeledik felénk, és elnézve a létszámot, illetve az élen sétáló férfit, az a sanda gondolat kezd megfogalmazódni bennem, hogy nem bájcsevegni jönnek ide.

- Hiroto – bököm oldalba társam, és ahogy követi tekintetem, hangosan felmordul.

- Balhé lesz? – érdeklõdik Taki, és elkezdi lehámozni magáról a kabátot.

- Nem lesz – közlöm szárazon. – Nem azért vagyunk itt, mindenki kussban marad – adom ki a parancsot.

- Ünneprontó – morgolódik Shu, de szavaim megteszik hatásuk. Csendben álldogálva figyeljük a közeledõket, és tekintetem nem tudom elszakítani az élen sétálóról. Minden mozdulata kimért és erõt sugárzó, igazi vezér egyéniségnek tûnik. Kidolgozott testén minden lépésére megfeszül a póló és a farmer, szanaszét meredezõ, ében haja szemei elé hullik, és ahogy közelebb ér, látom, ahogy szája szegletében gonosz kis mosoly villan. Fincsinek látszol husika, de az aurádtól hideglelést kapok…

- Hello – szólal meg, ahogy velünk egy vonalba ér, és mély, karcos hangjától bizsergés fut végig gerincem mentén. – Mit kerestek itt?

- Lazítunk – válaszolom hasonlóan kimért hangnemet megütve, mint õ. – Probléma?

- Nem, amíg viselkedtek – érkezik a válasz, és lesajnáló pillantást vetve felénk, tovább indul.

Összeszorítom állkapcsomat, és villámló szemekkel méregetem távozó alakját. Tudom, hogy azt mondtam, nem balhézunk, de õszintén szólva, nagyon is kedvem lenne megnevelni ezt a kretént. Mégis, mi az Istent képzel magáról?

- A szemétdomb királya – dünnyögöm halkan, mert viselkedése nagyon nincs ínyemre, és ezt muszáj volt kimondanom, mert különben felrobbanok. Na, de nem lennék én, ha nem lennék peches… Hiába nevetnek a többiek, és hiába igyekeztem halkan mondani, a fekete hajú félisten megáll, és válla felett visszanézve fagyosan végig mér, majd megfordul. A körülötte csapongó emberei idegesen figyelik, akár csak a saját csapatom, és kezd felforrni a vérem.

Ellököm magam az autótól és laza terpeszállásban nézek fel a jeges, kék szemekbe. Pont olyan hidegek és közömbösek, mint tulajdonosuk, és nem értem miért van rám ilyen hatással a jelenléte, de legszívesebben neki esnék és szétverném a képét.

- Mit mondtál? – morogja, és megragadja kabátom szélét. – Rossz emberrel szarakodsz, emo gyerek!

Tágra nyílt szemekkel hajtom oldalra fejem, és amikor leesik, hogy ez a paraszt pasinak néz, majdnem elnevetem magam. Végül is, meg lehet érteni, kevés nõ hord bakancsot, gyakorló nacit és bomber dzsekit. Pedig ha tudnák, milyen kényelmes… Lenyelve jókedvem, lazán lefeszegetem magamról ujjait, és intek az ugrásra kész jónépnek, hogy maradjanak veszteg. Ezt lejátszom egyedül is, sõt. Megszegem a saját parancsom, de esküszöm, hogy maradandó emléket kap tõlem a kicsike.

- Süket is vagy? – tárom szét karjaim, és bal lábam hátra csúsztatva, ráhelyezem súlypontom.

- Fõnök, ne – hallom háta mögül emberei hangját, és szakértõ szemekkel mustrálom dühös ábrázatát. Na, mi lesz?

- Pofa be – mordul fel erélyesen, és ha nagyon akarnám, ki tudnám védeni felém lendülõ kezét, de meghagyom neki az elsõbbséget. A visszakezes pofon, ami arcomon csattan megmosolyogtat, és elégedetten fújom el szemeimbe lógó tincseim. A katonaságnál az ilyet csak cirógatásnak hívják, ez kevés lesz ahhoz, hogy tényleges fájdalmat okozzon. Ökölbe szorítom kezem, hogy viszonozzam a kedvességét, de meglepetésemre már ketten mögötte állnak és lefogják, amire egyébként semmi szükség. Meglepett ábrázatát látva, azon kezdek tûnõdni, hogy vajon miért fagyott le ilyen hirtelen, és mit sem törõdve a közénk ugráló társaimmal, idegesen hajamba túrok. Na, várjunk csak, hajamba? A kis égõ felvillan agyamban, és nagyot sóhajtva veszem szemügyre vállaimra omló fürtjeim. A sapka lábaim elõtt a földön, valószínûleg az ütés sodorta le rólam, és kezdek baromi dühös lenni.

- Na, csak azért mert nõ vagyok, nem kell abbahagyni a bulit – vicsorgok résnyire szûkült szemekkel, és félretolom magam elõl embereim. – Megijedtél?

Válaszra sem méltat, csak végig futtatja rajtam szemeit, és mintha egy pillanatra megbánást látnék átsuhanni szoborszerû arcán. Mi van? Nehogy már sajnálni kezdjen… a rohadt életbe. Hátra hõköl, és vissza sem nézve eloldalog, társai idegesen követik, én pedig állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és próbálom lehûteni magam.

- Minden rendben? – kérdezik az eddig szemlélõdõ társaim.

- Nem, semmi nincs rendben – fakadok ki indulatosan. – Hogy merészel, csak így itt hagyni? Hiroto…

- Parancs!

- Derítsd ki, ki ez a balfasz. Nem érdekel, hogy. Ez az utolsó feladatod a hadnagyomként!

- Igen is! – szalutál nyeglén, és hamiskás mosolyából már tudom, a föld alól is elõkeríti a tagot, csak idõ kérdése.

Ezért még nagyon megfizet az a szemét. Nem a pofonért, hanem mert a lelkembe gázolt azzal, hogy faképnél hagyott. Engem csak ne sajnáljon senki, mert nõnek születtem. Nem azért küzdöttem és nyeltem, nem azért dolgoztam ki a belem is, hogy a hozzá hasonló ficsúrok lesajnáló képpel méregessenek. Az ilyenektõl agyvérzést kapok…

***

A hétfõ reggel hiper gyorsan köszöntött rám, és alig akarom elhinni, hogy tényleg az új munkahelyem felé robogok.  A város még csendes és szürke, az utakon is minimális a forgalom, és a nap vöröses korongja épp, hogy kikandikál az épületek takarása mögül. Szeretem az ilyen reggeleket. A hajnal hûs cirógatását és a nyugalom pillanatnyi illúzióját. Fél szemmel az utat nézve, bekapcsolom a rádiót, és figyelmesen meghallgatom a friss híreket. Balesetek, esett a tõzsde, szép idõ lesz… semmi extra, de ez már berögzõdésemmé vált. Szeretem tudni mikor, mi történik.

Minden sebesség korlátozást szigorúan betartva, fél óra alatt érkezem meg az impozáns épület elé. A mélygarázsban leparkolva kirángatom táskám, és óvatosan becsukom az ajtót. Elvakult imádattal simítok végig a fekete fényezésen, és elégedetten hümmögve nyomom meg a riasztó aktiváló gombját. A kis pityegés után elaraszolok a liftig, és ahogy a fémajtó becsukódik, mint egy végszóra, mobilom veszett csengésbe kezd.

- Tessék – szólok bele a kis kütyübe, és elnyomok egy ásítást.

- Fõnök – ordít Hiroto a vonal túloldalán, és kitörõ lelkesedésétõl az infarktus kerülget.

- Mit akarsz? – morgom, miközben a sebesen villogó gombokat tanulmányozom.

- Emlékszel még a szombati pasasra? – kérdi, direkt borzolva az idegeimet az idõhúzással.

- Igen. Ki a tag?

- Sasaki Kenji – vihog, és nem értem, mi olyan fene vicces ezen. -  A legjobb az egészben, hogy…

- Késõbb – intem le, mert a liftajtó halk surrogással nyílik meg elõttem, és kilépve a folyosóra olyan hangzavar fogad, hogy semmit nem hallok. – Majd hívlak, mennem kell – bontom a vonalat és zsebre vágom a készüléket.

Az egyen- és civil ruhás, rohangáló emberek között botorkálva, és a kezemben lévõ cetlit tanulmányozva érek el a diri irodája elé, és leintve a túlbuzgó titkárnõt, már kopogok is.

- Szabad! – szól ki egy öblös hang, és mély levegõt véve lépek be a helységbe.

Az íróasztal mögött trónoló idõs férfi kedvesen mosolyog, miközben levágok egy tisztelgést, és bemutatkozom.

- Foglaljon helyet – mutat a székek egyikére, és feszengve huppanok le. Néhány percig csak a papírok neszezése hallatszik, ahogy átolvassa a jelentkezési lapomat és az elért eredményeim, majd rám emeli esõszürke szemeit, és végig simítja õsz haját.

- Üdvözlöm nálunk – emelkedik fel végül, és kezét nyújtja. Vigyorogva rázok kezet vele, és örömmel állapítom meg, ezzel a fõnökkel sem lesz sok gondom. Szerencsére eddig eggyel sem volt, hála az alkalmazkodó képességemnek. – Az elsõ emeleten találja az osztagát, lekísérném, de sajnos megbeszélésem van – mentegetõzik.

- Semmi baj. Köszönöm a lehetõséget, keményen fogok dolgozni, és nem fog csalódni bennem – hajolok meg, majd intésére távozom is.

Sietõs léptekkel dobogok le a lépcsõkön, mert a liftre várni most nincs idegem, és érzem, hogy a gyomromban repkedõ pillangók turbó üzemmódra kapcsoltak. Basszus, idejét sem tudom, mikor voltam utoljára, így felpörögve. Az elsõ emelet meglepõen csendes, egy árva lelket sem látok sehol, és kezdem azt hinni, rossz helyre irányítottak. Azonban, ha már itt vagyok, teszek egy próbát, és elhaladva a számítógépekkel ellátott asztalok között kiérek egy folyosóra. A neonok hideg fénybe burkolják a helyet, és találomra megállok az egyik ajtó elõtt. Pihenõ szoba… nem ezt keresem, de jó tudni, hogy hol van. Tovább sétálok, és annyira elbámészkodom a falakon lógó beosztásokat szemlélve, hogy észre sem veszem az utamba kerülõ akadályt.

- Basszus – nyikkanok fel meglepetten, amikor nekiütközöm valakinek. Orromat tapogatva pislogok fel orv támadómra, és ahogy a jég kék szemek rám villannak, megakad bennem a levegõ.

- Segíthetek? – szólal meg a mély bariton, és nagyokat pislogva kapkodok levegõ után. Ilyen nincs… a fickó a versenyrõl. Lesokkolva olvasom az egyenruháján díszelgõ nevet, és összeáll bennem a kép, megvilágosítva elmém, hogy mégis mi a fenén vidult Hiroto az imént.

- Sasaki Kenji – nyögöm ki nagy nehezen, és reszketõ kezekkel túrok hajamba. A pofozkodós, nagyképû és irritáló alak szombatról. Ez az én szerencsém, jellemzõ.

- Igen. És ön? – néz rám tûnõdve, és zsebre teszi kezeit.

- Ookawa Mikomi, volt fõhadnagy és újonc kommandós – válaszolom vicsorogva, mert az emlékek hatására ismét ölni támad kedvem. – És a csaj, akivel nem mertél verekedni – teszem még hozzá, mert látszólag amnéziában szenved a drága.

Oldalra hajtja fejét, és szemöldökét felvonva mér végig, majd amikor leesik neki a tantusz, elkomorul és arcvonásait eltorzítja a harag. Pazar, neked áll feljebb?

- Mi a jó… hogy a… - makogja dühösen, és felém lép, de ösztönösen elhátrálok. Most nem verekszünk, itt nem, legalább is. A közelsége azonban feszélyez, és olyan indulatokat hoz felszínre bennem, amirõl még én sem hittem, hogy léteznek.

- Én sem örülök jobban – nyugtatom meg cinikus hanglejtéssel. – De, ha már így esett, vigyél az osztag vezetõjéhez husi – intek flegmán, és megszorítom a vállamon lógó táska szíját.

- Én vagyok az – mordul fel sértetten, és elkapja csuklóm. – Még egy ilyen megjegyzés, és repülsz szívi.

- Úúú, de félek – vicsorgom, és csak azért nem mászom a képébe, mert mögöttünk lábdobogás töri meg a feszült légkört, és elrántva kezem, ellenségesen méregetem az elõtûnõ kis csapatot. Mind férfi, és mind furcsán néz rám, egyik-másik ismerõs is a versenyrõl, és miközben körbe állnak és méregetnek, magamba zuhanva fohászkodom az éghez, hogy legyen ez egy rossz álom, és ébredjek fel mihamarabb belõle.