|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Tsunade-sama | 2012. 11. 12. 20:34:54 | #24196 |
 Karakter: Sasaki Kenji
Úgy látszik, korai volt az örömöm. Anyám elragadja apám mellől Mikomit, és magával húzza, amolyan női beszélgetésre, pedig reménykedtem benne, hogy akár egész este elcivódnak egymással, és megúszom a nagy lelki fröccsöt. Semmi kedvem apám beszólásait hallgatni...
Szerencsém azonban nem pártol el mellőlem, mert megérkezik Watanabe, és bár az öcsém rögtön kisajátítja, azért én is a közelébe férkőzöm, és segélykérően nézek rájuk.
- Akkor is beszélned kell vele – fogja át vállamat Kishi, és olyan határozottan néz a szemembe, amit még soha nem láttam tőle. Aj-jaj, a katonásdi őt is megfertőzte?
- Tudom, de – kezdeném, mikor apám hangja dörmög a fülembe.
- Kenji, gyere velem, kérlek – ragadja meg máris a karomat, és ellenkezni sem tudok, az italos pult felé húz. Bassza meg, ezen muszáj átesnem, mint szűz lánynak a... Hülye hasonlatok jutnak az eszembe, pont most! Önkéntelenül is elvigyorodom, apám furcsán néz rám.
- Látom, a kedved jó, ennek örülök – viszonozza mosolyom, és valahogy nem is látom olyan szörnyűnek a helyzetet. – Kenji, először is, nagyon örülök, hogy eljöttél, ez igazi szülinapi ajándék – fog bele mondandójába, és az italos üvegekre bökdösve, kérdően néz rám.
- Jack Daniel’s – nyögöm ki, és ő tölt nekem. Nem is gratuláltam neki, de nem bírnám kimondani. Szótlanul forgatom a poharat kezemben, és kíváncsian várom, mit akar.
- Szóval – tölt magának is, aztán rám néz. Valamivel alacsonyabb nálam, és az, hogy fel kell emelnie a fejét, most valahogy zavar. Miért nem én vagyok a kisebb? – Sajnálom, hogy nem értettelek meg – böki ki egyenesen, mindenféle kertelés nélkül, és majdnem félrenyelek. – Szeretném ha meg sem történt volna, de már nem tudom visszavonni a szavaimat. Csak azt akarom, hogy bocsáss meg, és újra legyél a fiam.
Elhallgat, és én zavaromban nem merek a szemébe nézni. Soha nem kért bocsánatot még semmiért, és ez szíven üt. Tényleg bánhatja, de, ha azt hiszi, hogy ez ilyen egyszerű, akkor téved.
- Értem – felelem végül, és igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne mérgesítsem el a helyzetet, de megértse, még nem vagyok kész erre. – Örülök, hogy ezt mondod, apa, de most csakis Kishi kedvéért vagyok itt. Tudom, hogy őt miattam fogadtad el. Vagyis, nem akartad őt is elveszíteni. Mindegy, a lényeg, hogy egyelőre több nem telik tőlem. Ezt is képes vagy megérteni?
Belenézek a szemébe, és tekintetünk összekapcsolódik, mint valamikor régen, mikor még bizalommal telve néztem rá. Látom, nagyon gondolkodik, azt hiszem, ő is azon van, hogy valahogy el ne rontsa.
- Rendben – teszi le a poharát, és megmarkolja vállamat. – Megértem. Ha kis részletekben kaplak vissza, azt is elfogadom, a lényeg, hogy egyszer visszakapjalak.
Elmosolyodva csóválom meg a fejem, erre aztán nem számítottam. Megpaskolja hátamat, ahogy magamra hagy, és elvegyül az őt ünneplő tömegben. Eltűnődve indulok el én is, hogy köszönjek a régen látott ismerősöknek, és végre meglátom Mikomit. Éppen a nagyi nyüstöli, de mire indulnék, hogy kimenekítsem a karmai közül, Kishi már intézkedik. Watanabe is megjelenik, közrefogják Mikomit, és a nagyi bőszen kopogtatva botjával, pont felém tart. Jobb lenne elkerülni a kis tudort, mert ha még nem szedte ki Mikomiból az igazat, akkor kiszedi belőlem. Megfordulva igyekszem eltűnni, de reszkető hangja, és botja vége a hátamban, megállásra kényszerít.
- Fiatalúr, volna szíves rám nézni? – kerül elém, elállva az utat, és, hogy ne kelljen annyira felmerednie rám, megadva magam a sorsnak, a fal mellett álló székekhez lépek.
- Üljünk le, nagyi – nyújtom felé a kezem, és elégedetten biccent, hiába, alaposan belém nevelte az udvariasságot. – Hozzak valamit inni?
- Nem, még csak az kéne, hogy eltűnj – csapkodja meg csontos kezével a szék kárpitját, és leülök mellé. Na, most jön a kihallgatás...
- Igazán bájos, és kedves az a nő – csap bele a közepébe, és hirtelen rájövök, apám is és én is tőle örököltük a szókimondást. – Végre jól választottál. Van benne erő, hogy megzabolázzon téged, és mégis, szüksége van a támaszodra.
- Nagyi, ő csak egy kolléga – próbálkozom, de felesleges. Katsumi megütögeti az orrát, és mosolyogva bólogat.
- Az én szimatom nem csal, kár vetítened. Már éppen ideje volt, hogy átlépj Oshino árnyékán.
- Nagyi, előtted tényleg nincsenek titkok – fogom meg kezét, és hálásan nézek rá. Mindig számíthattam a megértésére, gyerekként is.
- Apáddal mindent megbeszéltél? – kérdezi váratlanul, és nem tudom, mit mondjak erre. – Büszke vagyok rád, ahogy Shoura is az voltam. Apád mindig is féltékeny volt a bátyjára, miközben rajongásig szerette, igazi riválisok voltak. De nem tudta emelt fővel fogadni, hogy a testvére az életét adta a hazájáért, ezért nem akarta, hogy te is ezt az utat válaszd. Ám a sors mindig jól elrendezi a dolgokat. Kishi most nem élhetne boldogan, ha nem vesztek össze Ichiróval, és nem távolodsz el a családodtól.
Tudom, hogy igaza van, mégis nehéz ez nekem.
- Igyekezni fogok, nagyi – lehelek könnyű csókot arcára, és egy pillanatig egymásra mosolygunk.
Aztán fejéhez kapva áll fel, és elsiet az asztalok felé. Jellemző, azt se mondja, viszlát. Most már tényleg megkeresem Mikomit.
- El a nőmtől – morgok Kishire, mikor odaérek hozzájuk, és öcsém nyelvet öltögetve perdül szerelme karjaiba. Jó érzés, hogy legalább előttük nem kell megjátszanom magam, és ennyit megengedhetek, bár legszívesebben mindenki előtt felvállalnám az érzéseimet Mikomi iránt.
Tudom, hogy ez még korai, és igazából azt sem tisztáztuk még, mit is gondolunk erről az egészről, de én biztos vagyok abban, nem csak a szex hajt hozzá. Ahogy elnézem öcsémet, határozottan érzem, egyszer mi is ilyen nyíltan mutatjuk meg a világnak, hogy összetartozunk.
***
Miközben hazafelé autózunk, végiggondolom ezt az estét, amire semmi kedvem nem volt eljönni, de hogy mégis megtettem, már nem bánom. Apám boldog arca előttem lebeg, ahogy a tortát felvágva rám nézett, és felém emelte poharát a köszöntők után. Lehetséges lenne, hogy minden sérelmemet elfelejtve, ugyanúgy érezzek iránta, mint régen? Azt hiszem, igen, még ha „részletekben” is. A nagyi cinkos kacsintása is bevillan, nem semmi az öreglány, és pont ezért szeretem annyira. Állunk a piros lámpánál, és muszáj megtörnöm a csendet, mielőtt végképp elérzékenyülök.
- Hosszú este volt – mondom, és oldalra sandítva nézek Mikomira.
- Az – bólint, és tenyerébe rejti arcát. Elfáradt, hozzám hasonlóan ő sem szokta meg a társadalmi élettel járó nyüzsgést. Na ja, ez nem a karaoke bár. – Na, és, mit beszéltél apáddal?
- Semmit – lohad le éledező jókedvem, de látom, nem elégszik meg ezzel a válasszal. Végül is, főleg ezért vett rá, hogy hazamenjek. - Vagyis... tűzszünet van, a többi meg elválik. Köszönöm, hogy eljöttél.
Rám villantja gyönyörű mosolyát, és fellobbanó vággyal hajolok ajkaira. Mellkasomba feszítő érzés hasít, és ha nem szólal meg halkan, hogy zöld a lámpa, nem állok meg ennyinél.
- Lehetetlen vagy – húzódom el tőle, de egymásra nevetünk, mint két cinkos. Nem tudom, éreztem-e valaha ilyet egy nő mellett. Oshino mellett... Nem. Még sosem.
A lakása előtt megállva nem mondja, hogy ne menjek fel, bár amilyen fáradtnak néz ki, megérteném, ha elküldene. Felbattyogunk a lépcsőkön, és magamban hálás vagyok neki, hogy nem kényszeríti rám a liftet. Belépve az ajtón máris a hálóba siet, és lefekszik, tüntetőleg elfordulva takarózik be, hogy biztosan értsem, most aludni akar. Mikomi... ha tudnád, hogy azzal is boldoggá teszel, ha melletted lehetek. Míg levetkőzöm, a nagyin jár az eszem, és hogy milyen egyenesen és egyszerűen megmondja, amit akar. Itt az ideje, hogy én is ezt tegyem. Muszáj lesz alkalmat teremtenem arra, hogy elmondjam Mikominak, mit is érzek iránta, és mit akarok... vele.
Szorosan hozzábújva ölelem át, és ő elfészkelődik a karomban. Boldog vagyok, annyi év után, végre. Hallgatom egyenletes szuszogását, és mielőtt én is elaludnék, kimondom, bár tudom, úgysem hallja.
- Szeretlek, Mikomi.
***
Telnek a napok, és bármennyire is szeretném, nem tudok Mikomival beszélni. Ügyelet, eligazítás, egy gyors intézkedést igénylő bevetés, ráadásul meg kell jelennem Watanabe leszerelési ügyében is a parancsnokságon.
Ha végzünk, minden időnket egymással töltjük, de nem tudom kivonni magam a hatása alól, és ezeknek a találkáknak folyton szex a vége. Persze, nem bánom, de akkor is, nem lesz semmi jó abból, ha sokáig halogatom a dolgokat. Hm, a nagyi most nem lenne büszke rám.
Töprengésemből a telefoncsörgés riaszt fel, és mikor látom, hogy Mikomi az, örömmel kapom fel. Ma még nem is beszéltem vele.
- Szia! – köszön, és a hangja egykedvűen cseng. - Ma ugrott a buli, nem kell átjönnöd.
Milyen buli? Hogyhogy nem kell átmennem?
- Mi bajod? Miért nem? – kérdezem türelmetlenül, mert rosszat sejtek. Le akar rázni, de vajon miért?
- Vörös kód, őrnagy... Úgysem tudnál semmit kezdeni velem. Majd beszélünk – feleli vontatottan, és kinyomja. Értetlenül állok az asztalom mellett, aztán az órámra nézek. Már hazafelé tarthat, a műszakunk lejárt, csak a papírmunka miatt vagyok még én is az irodámban. Vörös kód, jó vicc.
Persze értem én, és azt hiszem, meg is könnyebbülök, hogy a felelőtlen viselkedésemnek nincs következménye, és nem terhes. Vagyis... ez most jó hír? Elbizonytalanodva ülök le, mert nem tudom, örülnék-e, ha azt mondta volna, gyereket vár. Az én gyerekemet. Talán, örülnék, igen. Áhh, de hova szaladok ennyire előre? Még azt sem tudja, hogy szeretem, és én sem tudom, ő mit érez. Még hogy ne menjek át... Mikomi, azt hiszed, csak szexelni akarok veled?
Elszántan állok fel, és indulok a garázsba. Ma végre tisztázok mindent, mert ha ez így megy tovább, abba belezavarodom.
***
Ajtaja előtt állva még egyszer végiggondolom, mit is akarok mondani neki, aztán bepötyögöm a kódot. Csodálkozó tekintetén meg sem lepődöm, biztosan nem várt. Tudom, mit hisz, de tőle akarom hallani, mert csak így győzhetem meg az ellenkezőjéről. Magának kell rájönnie, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi.
- Mi a faszom bajod van? – kérdezem, és átlendülve a kanapé támláján, mellé huppanok.
Összekucorodva ül a sarokban, ölében kukorica, és értetlenül néz rám.
- Semmi, csak gondoltam felesleges itt unatkoznod velem – feleli, de nem elégszem meg ennyivel.
- Unatkozni? Homályosíts fel szívi, mert nem értelek.
- A következő pár napban nincs szórakozás. Női gondok – vág egy nemszeretem pofát, és látom rajta, nincs ínyére, hogy ilyen dologról kell magyarázkodnia. De nem is erre vagyok kíváncsi.
- Ezt már a telefonban is felfogtam – bólintok, és rákérdezek, ha már magától nem mondja el, amit tudni szeretnék. – Na, de miért is unatkoznék veled attól?
- Mert... azért – habogja, és arcára kiül a felismerés zavara. Édes... – Azt gondoltam...
- Rosszul gondoltad – ölelem át, és megcsókolom. Még nem hisz, még nem bízik. Muszáj leszek meggyőzni, de nem lesz egyszerű. Hiszen semmi másra nem vágyom, csak vele lenni, mindig.
Nagyokat pislogva néz rám, mikor eleresztem, és most olyan védtelen, sebezhető, nagyon meg kell fontolnom, hogyan mondom el neki. Fél... ahogyan én is féltem.
- Kenji – suttogja, és lesüti szemét. - Talán, beszélgetnünk kéne.
- Szerintem is itt lenne az ideje – felelem, és hátrébb ülve megfogom kezeit. Nem néz rám, de nem hibáztatom érte. – Mikomi, van valami fontos dolog, amit el kell mondanom.
Aprót biccent, és megszorítja kezem, én finoman simogatni kezdem tenyerét, ujjait.
- Emlékszel még az autóversenyre? – kezdek bele, mert mielőtt bevallom, hogy szeretem, meg akarom értetni vele, nem holmi szeszélyről van szó.
- Persze – mosolyodik el, és végre felemeli fejét. – A szemétdomb királya...
Vigyorogva merülök el tekintetében, aztán elkomolyodom.
- És az első napokra nálunk? A dominancia harcunkra? Hogy megmentettél? – Bólogat, és csendben hallgat. - Mikomi, te mindig is, már a versenyen is nagyon tetszettél. De dühített, és frusztrált, hogy ennyire jó vagy, és hogy nem dobod szét rögtön a lábad nekem, mint az összes nő. Aztán, kicipeltél az égő épületből, és megsérültél miattam – nagyot sóhajtva hallgatok el egy pillanatra, mert tudom, ahhoz hogy tisztán lásson, el kell mondanom Oshinot. Tudnia kell, hogy nem csak ő vesztette el a bizalmát egy áruló miatt. – Volt egy kapcsolatom, öt évvel ezelőtt. Nagyon szerettem, vagyis, azt hittem, hogy szeretem. Megcsalt. Majdnem a karrierembe került, mert elvesztettem a fejem, és... azóta sem ütöttem meg nőt. És nem is szerettem. Aztán felbukkantál az életemben, és én megpofoztalak, sebeket okoztam neked, és megerőszakoltalak... csak bántottalak, Mikomi. Ezért, távol akartam tartani magam tőled, de nem megy. Bármennyire is csalódtam az érzésekben, és bármennyire is féltem közel kerülni bárkihez is, miattad megváltozott bennem valami. Már nem harcolok az érzéseim ellen.
Félig elnyílt ajkakkal, komolyan néz rám, keze kissé remeg az enyémben, arcán csodálkozás. Talán nem ezt várta, de őszintének kell lennem, és azt is elmondani, amire nem vagyok büszke.
- Nem tudok nélküled meglenni, és nem érdekel, mivel jár, csak azt akarom, hogy úgy lehessek veled, mint Kishi és Watanabe – folytatom, és hangom megremeg. – Mikomi, én... beléd szerettem. Szeretlek.
Úgy érzem, megáll az idő, míg csillogó szemébe mélyedve fogom a kezét, és olyan a nagy a beálló csend, hogy hallom heves szívverésemet. Francba is, remélem, nem szúrtam el. Mit válaszolsz, Mikomi?
- Kenji, én – szólal meg végre egy örökkévalóságnak tűnő perc után, és látom rajta, nehezen találja a szavakat. - Sajnálom, de nekem nem megy. Nem tudom, soha nem is tudtam szavakba foglalni az érzéseim.
Elfancsalodott képe láttán nekem is elszorul a szívem. Tudom, hogy nem könnyű, még saját magunknak sem bevallani, mit érzünk, pláne beszélni róla...
- Semmi baj – ölelem szorosan magamhoz, hogy megnyugtassam, hogy érezze, nem azért mondtam el, mit érzek, mert bármit is várok cserébe. Azt akarom, hogy akkor mondja ki, ha ő is tényleg így érzi. Belém kapaszkodva simul mellkasomhoz, aztán nagyot sóhajt, és beszélni kezd.
- Mikor gyerek voltam és láttam a szüleimet egyenruhában, hallgattam a nagypapi meséit, már akkor eldöntöttem, hogy katona leszek. Tudatosan készültem erre a pályára, és elhittem, hogy ettől nemesebb munka nincs is. Életeket menteni, megvédeni az embereket, vállvetve küzdeni a bajtársakkal… naiv voltam...
Eleresztem, hogy szemébe nézhessek, és úgy figyelem minden szavát. Érzem, ez most nagy lépés neki, és kimondhatatlanul boldog vagyok, amiért megtisztel a bizalmával.
- Azonban hamar rájöttem, lehet bármekkora rangom, csak egy dróton rángatható báb maradok a hatalom kezében. De, tudod, még ez sem zavart. Jó életem volt, jó barátaim, akikben megbíztam, és azt csináltam amit szerettem. Azt hittem, ez mindig így marad, de tévedtem. Az árulás mindig fájdalmas, de, ha az szúrja beléd a kést, akit a legjobb barátodnak hittél, még rosszabb. Na, és miért? Pénzért… Elárult, pedig hittem benne, kinevetett, és én is nevettem, magamon és a gyerekes életfelfogásomon.
Sirósra görbült szájjal simít végig vállán, és amit korábban csak sejtettem, most már biztosan tudom.
- Mikomi, az a seb... Emiatt félsz az emberektől, ugye? – kérdezem halkan, és szeretném megnyugtatni őt.
- Te nem félnél? Téged elárult egy nő, és képtelen voltál hinni bennük. De engem elárult egy barát, akiért az életem adtam volna. Kettőnk közül, még így is te jártál jobban – válaszolja, és bár én tudom, mit szenvedtem, azzal is tisztában vagyok, mindenki a maga fájdalmát érzi a legjobban. Megszorítom kezét, hogy érezze, vele vagyok, megértem őt.
- Talán. De én képes voltam változni, és te is képes vagy.
- Bizonyára, de nem megy olyan könnyen. Már az is nagy szó, hogy képes vagyok veled lenni, és elmondani ezt. Ettől többet azonban ne várj, egyelőre. Sajnálom – halkul el a hangja, és attól félek, ha így folytatjuk a beszélgetést, nem csak ő fog sírni, hanem én is.
- Szeretlek, akár tetszik, akár nem. Időm van, neked is, úgyhogy tudok várni – mosolyodom el, és könnyű csókot lehelek ajkaira. Szeretnék még többet is mondani, de mára elég ez is, a szívem mélyén még ennyit sem reméltem. Féltem ettől a beszélgetéstől, és annak is örülök, hogy nem nevetett ki, vagy küldött el a francba.
- Ja, és Kenji – mosolyog most már ő is, és hirtelen ellökve dönt a matracra, én meg csak nézek, mint a moziban.
- Igen?
- Az nem erőszakolás, ha mindkét fél benne van a dologban – világosít fel, és nyakamat veszi célba. Aj, Mikomi, muszáj ezt csinálnod velem, mikor semmit nem tehetek? Kegyetlen vagy...
- És ezt csak most mondod? – mérgelődöm, és míg nyelvemmel birtokba veszem édes ajkát, pólója alá csúsztatva kezem, igyekszem megszabadítani őt a felesleges ruhadaraboktól. Ha már szex nem lehet, legalább hadd játsszak egy kicsit.
- Á-á, husika – kap észbe, mert kissé messzire ment a kedveskedéssel. Lekászálódik rólam, de akciójának eredménye jól láthatóan dudorodik nadrágom elején. Basszus, ezt a szívást.
- Ne már – nézek rá éhes-kutyaszemekkel, de nem hatom meg, nem akar rajtam segíteni.
- Nem vagy éhes? – tereli a témát. – Csinálok vacsorát.
Vigyorogva fordul meg, és tűnik el a konyha irányában, én meg itt maradok álló farokkal, és kétszázas pulzussal. Mikomi...!
- Nem hagyhatsz csak így itt – próbálkozom még, de a válasza felér egy kijózanító pofonnal.
- Majd a hidegvíz segít – kuncog, és valamiért úgy érzem, ezt meg is érdemlem. Mártírokat megszégyenítő arckifejezéssel battyogok a fürdőbe, és állok a zuhany alá, de az első hideg cseppek alól összeborzongva ugrom ki. Hát hülye vagyok én? A polcon az enyém mellett ott van Mikomi tusfürdője is, kinyitom, és mélyen beszívom az édes virágillatot. Farkam úgy áll, mint a beton, és eszemben sincs hideg vízzel lelohasztani, hogy aztán Mikomi közelében újra felizguljak. Eszembe jutnak kamaszkorom randijai, mikor az volt a célom, hogy merevedés nélkül vészeljem át a mozit, vagy a sétát a folyóparton. Elvigyorodva nyomom tenyerembe a tusfürdőmet, és hallgatva a konyhából beszűrődő zajokat, szerelmemre gondolva simítom végig testemet, míg kezem rátalál péniszemre. A csempének támaszkodva, zihálva állok a langyos permet alatt, és fejemben felidézem szeretkezéseinket, egyre jobban közeledve a csúcs felé. Visszafojtom nyögésemet, és görcsösen összerándulva élvezek el, aztán erőtlenül csúszok a zuhanytálca aljára. Most már könnyebb lesz átvészelnem ezt a napot.
Megkönnyebbülve, és jókedvűen tekerem derekam köré a törülközőt, csapzott hajamat csak ujjaimmal gereblyézem el. Szívdöglesztő látványt nyújtok, az szent! Rávigyorgok tükörképemre, és bemasírozok a konyhába. Mikomi a tűzhely mellett áll, jöttömre hátra fordul, elkerekedett szemekkel néz rám, és tudom, ha lehetne, most azonnal leteperne. Nos, mindkettőnknek meg kell tanulnunk fékezni az ösztöneinket, legalábbis az ilyen napokon. Elmosolyodom, és háta mögé lépve kukkantok a lábasba. Hmm, jó illata van... tényleg ilyen egyszerű lenne boldognak lenni?
|
| Akira_chan | 2012. 11. 01. 07:29:03 | #23979 |
 Karakter: Ookawa Mikomi
A reggeli nap sugarai puhán csiklandozzák lábaim és én hümmögve nyitogatom hűtőm, reggeli készítés céljából. Nem szoktam hozzá, hogy vendéget etessek, és rendszerint jómagam beérem némi müzlivel, nem is csoda, hogy a kis masina szinte kong az ürességtől. Na, viszont, nem lennék én-én, ha nem találnám fel magam. Hamarosan már a sülő rántotta illata lengi be a konyhát és bekapcsolom a rádiót is. Halkan dudorászva nyomkodom a kávégépet és elégedett vagyok. Magammal, Kenjivel és úgy általában véve mindennel, ami elég nagy szó esetemben. Most nem akarok gondolkozni, nincs kedvem a kapcsolatunk boncolgatni, csak szeretném kiélvezni, amíg tart…
- Ohayo! – támolyog be Kenji az ajtón, karikás szemekkel, egy szál nadrágban.
- Neked is jó reggelt! - perdülök elé, és csodálkozástól elnyíló ajkaira puszit lehelek.
Nem foglalkozom meglepődött ábrázatával, noha magamban remekül szórakozom. Biztos nem hitte volna, hogy ilyen hétköznapi is tudok lenni. Már a bögrékbe töltöm a kávét, a reggeli az asztalon gőzölög és Kenji mosolyogva figyeli mozdulataim. Olyan meghitt és békés hangulat leng körbe, ami ritka vendég ebben a lakásban, és szörnyen elégedetten huppanok le székemre.
- Jól vagy? – érdeklődik őrnagyom, és elvigyorodom.
- Nagyszerűen – legyintek. Nincs hozzászokva ehhez az énemhez, úgy tűnik, és nem is hibáztatom.
Az a Mikomi, akit megismert egy jéghercegnő, egy ízig-vérig katona, aki képes bárkivel ölre menni az igazáért. Soha, egy férfi sem látta még ezt az oldalam, amit épp produkálok, mert nem érdemelték meg. Kenji viszont… valamiért más. Nem igazán tudom miért, de benne képes vagyok megbízni, még, ha egyelőre nem is százszázalékosan.
Mosolyogva figyelem, ahogy eszik, néha felém pislogva vigyorog, és lényegesen érdekesebb őt figyelnem magammal szemben, mint a konyhapultot, amit eddig bámultam unalmas hétköznapjaimban evés közben. A kék szemek szinte ragyognak az ablakokon beáramló fényben, és élveteg vigyorát először nem is tudom mire vélni. Aztán megérzem lábfejét combomon és már én is mosolygom. Pasik… csak etetni kell őket, és máris a kedvedben akarnak járni. Nem mintha kifogásom lenne egy kis reggeli, hm, „testedzés” ellen, és szemeibe mélyedve csúsztatom szét lábaim. Sajnos azonban a halk rezgés keresztbe vágja az affért, és érdeklődve figyelem, ahogy Kenji előveszi a mobilját, majd száját elhúzva lecsapja a kijelzőt.
- Nézd meg, lehet, hogy hivatalos – jegyzem meg rosszallóan. Azért nem kell félvállról venni a munkát, mert szabadnaposak vagyunk. Az ágy pedig megvár, ahogy én is a türelmemről vagyok híres.
Bólint és a következő fél percben olyan változások mennek végbe arcán, hogy akár azt is hihetném, kitört egy újabb világháború. Komor képpel kezd járkálni, talpai alatt ütemesen csattog a konyhakő, és telefonját fülére szorítva mered a semmibe. Kezd megijeszteni…
- Sajnálom, de mennem kell. Családi ügy – morogja végül, és kicsit megnyugszom. – Otthon leszek, átjöhetnél ebédelni – teszi még hozzá, és vigyorogva pattanok fel, hogy nyakába csimpaszkodjak. Ezek szerint mégsem olyan nagy a baj, lehet, csak az öccse kereste.
- Ebéd meghívás? Te fogsz főzni? – érdeklődöm kajánul. – Akkor megyek – pislogok rá édesen.
Azt a mozit látnom kell. Kenji kötényben és fakanállal. Hehe, minden pénzt megérne…
- Persze, na ná – válaszolja és megcsókol. Megint mosolyog, és megnyugodva engedem el végre, tényleg nem lehet olyan nagy baj akkor náluk.
Csendesen figyelem, ahogy felöltözik és búcsúcsókot cuppantva el is viharzik. Tűnődve sétálok vissza a konyhába, és végig nézek az asztalon, majd a mosogatón. Hm, a fene az egészbe, mosogatni ki fog? Fejem rázva halasztom későbbre a háztartási munka eme kiváltságát és inkább veszek egy kellemes zuhanyt. Míg a tusfürdő illatos habját mosom le, eszembe ötlik, hogy talán a tányérokat is behozhattam volna magammal. Gyorsabban végeztem volna az egész üggyel, az tuti…
Törölközőbe bugyolálva caplatok át a hálóba és kezdek öltözni, mikor szemem megakad valami fekete dolgon az ágy mellett. Kíváncsian emelem fel a pénztárcát és megcsóválom a fejem. Kenji is lehetne kicsit figyelmesebb, a kapkodás nem vall rá, most mégis nálam hagyta a tárcáját az összes iratával. Jobb lesz, ha mielőbb visszaviszem neki, mielőtt bajba kerülne.
***
Bevágom a kocsi ajtaját és a kaputelefonon bepötyörészem a számsort. Az ajtó zizegve tárul fel és már a liftben állva jut csak eszembe, talán már nincs is itthon. Mindegy, beteszem a tárcát az asztalra, ott biztos megtalálja majd. Felérve az emeletre, - átesve egy újabb matek feladat beütögetésével - robbanok be a lakásba és vigyorogva lebegtetem meg a fekete pénztárcát az orra előtt.
- Okos tojás, egyszer a fejedet hagyod el – szurkálódom, és megnyugszom, hogy még időben elcsíptem.
Örömöm azonban nem tart sokáig, és először nem is tudom mire vélni meglepett ábrázatát, de amikor Kishi előcsoszog, megáll bennem az ütő. Kedvesen köszönt és meghajol, majd vált még pár szót Kenjivel és lelép. Úgy állok, mint aki szoborrá dermedt, és nagyot nyelve pislogok Kenjire.
- Basszus, most lebuktunk? – nyögöm ki a nyilvánvalót. Több eszem is lehetett volna, esetleg előbb fel kellett volna hívnom telefonon vagy valami… én marha.
- Ne izgulj, Kishi és Watanabe nem árulnak el minket. Amúgy már a kórházban lejött nekik, hogy van köztünk valami – válaszolja nyeglén, és kiveszi kezemből a tárcát.
- Micsoda? – nyikkanok fel, és mivel őt látszólag hidegen hagyja a téma, fújtatva loholok be utána a nappaliba. – És most mit akart az öcséd? – érdeklődöm, mert képtelen vagyok felfogni, hogy képes ennyire lazán venni a történteket.
- Hol találtad meg? – vizsgálgatja a pénztárcát, terelve a témát, de ismerem már jól. Legalább is, jobban, mint hinné, és érzem, valami nem stimt vele. Hm, még a végén kisül, hogy nekem is van női ösztönöm...
- Az ágyam alatt. Mit akart az öcséd? – hadarom újra, és combjaira nyújtom lábaim. Addig úgysem menekülsz, míg nem válaszolsz husi.
- Semmit – lódít és megcsókolna, ha nem tolnám el. Ember, ezzel már nem veszel le a lábamról.
- Mit akart? – emelem fel hangom kissé, és szigorúan méregetem elnyúlt képét.
- Bazz, nem hagyod abba, míg nem mondom el, ugye? – sóhajt fel, és hátradőlve el engedi combjaim. – Ki akar békíteni az apámmal.
- Összevesztetek? – érdeklődöm, és igen is tudni akarom. Most először, lehetőségem van rá, hogy kicsit többet tudjak meg róla és az életéről. Megrázza fejét és tűnődve méreget pár másodpercig, majd mély levegőt véve belekezd.
- Az apám sosem akarta, hogy katona legyek. A bátyja egy bevetésben halt meg, és nem akart engem is... holtan látni, azt hiszem. Mindenesetre megtiltotta. Csakhogy én, mégis katona lettem, nem érdekelt senki véleménye. Átvertem a szüleimet, és csak mikor letettem a vizsgáimat, derült ki, hogy nem a kereskedelmi suliba jártam öt évig, hanem a katonai akadémiára, aztán a tisztképzőbe. Kishi tudott mindenről, de hallgatott. Cserébe én is befogtam a szám, és soha nem árultam el, hogy meleg – magyarázza csendesen, és megfogja kezem. Látom rajta, mennyire nehéz neki erről beszélni, és ösztönösen húzódom közelebb hozzá, hogy bátorítsam. - Óriási botrány lett otthon. Apám elküldött a háztól, és megvonta tőlem a hitelkártyáimat is. Boldoguljak egyedül, ha annyira élvezem, hogy vásárra viszem a bőrömet. Szerencsére, jó vagyok. Az egyik legjobb. Így sem anyagilag, sem sehogyan, nincs szükségem az apámra... mit képzel? Nem vagyok rá kíváncsi.
Elhallgat és ajkai keskeny vonallá szűkülnek, meg-megremegve, és arcán látom, mennyire dühös is. Mégis, hiába értem meg mi dúl benne, nem tudok igazat adni neki. Fogalma sincs, miket beszél itt össze, és fogalma sincs, mennyire szerencsés is valójában.
- Te normális vagy? Nem vagy rá kíváncsi? Majd akkor leszel, amikor már késő lesz? – kérdezem morogva, és akaratlanul is könnybe lábadnak szemeim.
- Késő? Te ezt nem értheted – legyint és most már tényleg kezdek kiakadni. Távolabb csúszok tőle, hogy könnyebben tudjam tartani a szemkontaktust, és mikor megszólalok végre, még magam is meglepem a fájdalmas hang éllel.
- Nagyon is értem – kapok utána mikor felkelne és visszarántom az ágyra. - Egy hím soviniszta macsó vagy, és a férfiúi büszkeséged nem engedi, hogy megbocsáss. Hogy kíváncsi legyél az apádra. Tudod, én a fél életemet odaadnám, ha még egyszer az apámmal és az anyámmal lehetnék, ha csak öt percre is. Ha még egyszer elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket. De nem lehet! Örülj, hogy még élnek a szüleid, és békülj ki az apáddal, amíg még megteheted – oktatom ki, és nagyon igyekszem nem sírni.
Fogalma sincs, mekkora fájdalom elveszíteni egy szülőt, nem akarom, hogy későn döbbenjen rá a hibáira, és bánja egész életében a makacsságát. Neki még van esélye békülni, és akár milyen ember is az a férfi, akkor is az apja. Felnevelte és kitaníttatta, nyilván szereti is valamilyen szinten, még ha nem is fog már megváltozni, akkor is az apja marad, és ezt meg kell becsülnie.
- Talán igazad van – bólint végül, és kicsit mintha elszégyellné magát. Na, kezd hallgatni rám?
- Tutira igazam van, mint mindig – mosolyodom el végre és elvackolom magam mellette.
- Igazából, Kishi azért jött, hogy elhívjon apám szülinapi partijára,ami a hétvégén lesz – ölel magához. – Ezek után, azt hiszem, illene elmennem... de nem egyedül.
- Nem egyedül? Mégis, melyik ribancot akarod vinni? – kérdezem bosszúsan, és magam sem értem, miért akadtam ki. Végül is, mi... nem tudom. Hányadán is állunk most?
- Ribancot, én? – néz rám kajánul. - Téged viszlek. Nélküled nem megyek – suttogja számba és elvigyorodom.
- Te tényleg nem vagy normális – dünnyögöm megadóan és elégedetten, és hagyom, hogy végre megcsókoljon.
Nem tudom jó ötlet-e, félek, hogy ebből rosszul jövünk majd ki, de mégsem érdekel. Engem akar elvinni, engem... miért tesz ez ennyire boldoggá?
***
Kenji a kocsinak támaszkodva vár és legelteti rajtam szemeit. Mosolyogva lépdelek elé, és örülök, hogy bár nem hagytam magam rábeszélni egy ici-pici mini ruhára sem, ennyire lenyűgözöm egy sima nadrágkosztümben is.
- Gyönyörű vagy, Mikomi – ölel magához és puhán megcsókol.
- Csak ez eszedbe ne jusson a szüleidnél, ha már rávettél erre az őrültségre – morgom fejem ingatva, és nem várom meg mit reagál, csak bevetem magam az anyósülésre.
Az utat szótlanságba burkolózva tesszük meg, nem is igen van kedvem beszélgetni. Rettegek, mi fog még kisülni ebből az estélyből, talán mégsem volt olyan jó ötlet belemennem az egészbe. Mindegy, már nincs visszaút, és tudom, hogy Kenjinek is szüksége van a támogatásomra. Még, ha nem is mondta ki, a viselkedése elárulja. Csak tudjam tartani a szám, és ő tudja tartani a kellő távolságot tőlem... Basszus, ez nagyon nehéz lesz... Behajtva a ház elé elismerően bólintok, látom a Sasaki családnak is van mit a tejbe aprítania. Az impozáns épület szépen megvilágítva magasodik előttünk és alig lépek ki az autóból, már ugranak is elénk ketten és a kocsi szép lassan elgördül mellőlünk. Kenji belém karolva irányít fel a fehér lépcsőkön, és mire kettőt pislantok, Kishi már perdül is elénk. Megkönnyebbült sóhajjal öleli át bátyját, gondolom, azért nem vette készpénznek, hogy jönni fog. A háttérben feszengve szemlélem a jelenetet, alaposan megnézem magamnak az időközben előkerülő apukát is, és nem, még most sem tűnik szimpinek szegény. Na, de ki tudja, adjunk neki egy esélyt...
Látom amit látok, Kenji olyan feszült, hogy majd’ felrobban, és mosolyognék is, de most valahogy nem megy a káröröm. A befutó anyuka kíváncsian pislog felém, és végre én is előkerülök a listán.
- Anya, apa – tol maga elé Kenji. – Ő itt Ookawa Mikomi, főhadnagy, az Országos Katonai Kiképzőbázisról.
Na, igen. Míg kedvesen és mosolyt erőltetve képemre kezet rázok az édesanyjával, azon gondolkozom, elég kézenfekvő-e ez a bemutatás. Nem kéne sok utánajárás, hogy kiderüljön, kicsit mellé beszélünk a kilétem illetően, de remélem, nem lesz baj. Szerencsére a nagyapa nincs itt, bár ismeri a családot, és ez nekem csak jó. Illetve, dehogy jó... Lesz itt még szó tekerés és hazugság lavina. Aj, mibe másztam bele? Sokáig tépelődni azonban nincs időm, mert Ichiro-san belém karolva már terel is a szépen kidíszített, hatalmas előtér felé.
- Kedvesem, ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörűek a nők a hadseregnél, már rég bevonultam volna én is. Most már értem, mi vonzotta a fiamat a laktanyába – kedélyeskedik, és elhúzom a szám ezt hallva.
- Na, igen. Még nem késő - villantok felé egy angyali mosolyt. – Mindig van kereslet a mozgócélpontok iránt – teszem hozzá, és elégedetten figyelem, ahogy megnyúlik a képe.
Választ azonban nem kapok, mert a felesége, akarva-akaratlan de elrángat másfelé, mintha csak megérezte volna a közelgő bajt. Jobb lesz, ha tényleg nem szájalok, azért jöttem, hogy segítsek Kenjinek, nem azért, hogy a családján köszörüljem a nyelvem.
- Na, és, hogy ismerkedett össze a fiammal? – érdeklődik Beniko kedvesen, de szemeiben valami furcsa fény csillan, ahogy végigmér.
- Hát, mi... ööö... az egyik – dadogom, mert fogalmam sincs mit hazudjak. – Az egyik jótékonysági esten ismertem meg – vágom ki magam diadalmasan, és reszkető ujjakkal igazgatom ingem.
- Valóban? – mosolyodik el, és alig láthatóan megrázza fejét. – Kenji újabban ilyen helyekre is eljár? Soha nem volt a kedvenc időtöltése a bálozás – kuncog fel, és úgy érzem, az esőszínű szemek belém látnak.
Már nyitnám a szám, hogy magyarázkodásba kezdjek, de részéről le van zárva a téma, és belém karolva könnyed csevegésbe kezd. Idegesen hagyom, hogy körbe vezessen, teszek egy-két dicsérő megjegyzést a házra, de jobbára ő beszél én pedig bólogatok. Szemem sarkából látom, hogy Kenji és az apja az italos pult előtt beszélgetnek, remélem nem ugranak össze. Odamenni azonban nem tudok, és nem is illene, ez a kettejük ügye. Másrészt pedig, esélyem sincs menekülni, és bárgyún vigyorogva kezelgetek és hajlongok a bemutatott családtagok sokaságának. Már zsong a fejem, és sóhajtva kapok le egy pohár pezsgőt a mellettem ellavírozó pincér tálcájáról, hogy oldjam a feszültséget. Beniko úgy mutogat, mintha egy trófea lennék. Szerencsére a munkám és a rangom nem igazán kerül szóba, nem is kell sokat hazudnom, mégis... Ahogy Kenji anyja rám néz, szégyellem magam, amiért megvezetem az itt jelenlévőket, és van egy olyan érzésem, nagyon is tudja, nem csak kollégája vagyok a fiának. Na, igen. Ezzel nem számoltam, az anyai ösztön...
- Bocsáss meg kedvesem – fordul felém Beniko, és elengedi karom. – Azonnal jövök – közli és elviharzik.
Megkönnyebbült sóhajok közepette araszolok el a svédasztalokig, de hiába a temérdek étel, az ízletesnél ízletesebb falatok, a torkomban akkora a gombóc, hogy csoda, még képes vagyok levegőt venni. Az evést inkább meg sem kockáztatom. Fejem forgatva keresem Kenjit a tömegben, de sehol nem látom, és kezdek kicsit nyugtalan lenni.
- Na! – szólal meg mellettem egy reszketeg hang és kérdőn pislogok a bokám ütögető botra, majd a hozzá tartozó idős asszonyra.
- Elnézést – motyogom, de csak int egyet és szemeit összehúzva méreget. Végül megigazítja kontyba tekert, ősz haját és elvigyorodik.
- Katsumi vagyok, Kenji nagyanyja – közli és botjára támaszkodik.
- Ookawa Mikomi, Kenji ismerőse – hajolok meg tisztelettudóan.
- Ismerős – csóválja fejét, és arcán a mosoly továbbra sem szűnik. – Na, akkor csak ismerkedjetek, de a dédunokákat szeretném még én is dajkálni – csíp alkaromba és ledöbbenve meredek a huncutul csillogó szemeibe. Már nyitnám a szám, hogy magyarázkodjam, de újra leint. - Ne fáraszd magad – karol belém és az asztalra pakolt finomságokat kezdi mustrálni. – Minden esetre, díjazom az ízlését annak a taknyosnak.
Döbbenten állok, a szó a torkomra fagyott, és csak pislogok elveszetten. Bakker, tudtam, hogy elcseszett ötlet volt eljönnöm ide, na, de, hogy ennyire? Szerencsére a nagyi hamar túl lendül a témán, és a további időben inkább vejére tesz szaftos megjegyzéseket. Mosolyom nem tudom elrejteni, és bár némely kijelentésével egyet kell értenem, mégsem helyeslek, csak ingatom fejem. Jó pofa néni, meg kell hagyni, de zavar, hogy ő is át lát rajtam és a hazugságaimon. Talán jobban ki kellett volna dolgoznom, miket mondok majd, ha ide érünk. Mindegy, már késő ezen rágódni, és figyelmem tovább terelődik, ahogy Kishi a nyakamba perdül és vigyorogva megölelget.
- Megmentelek – súgja fülembe, és nem tudom mire vélni kijelentését. – Nagyi, Akiko néni már nagyon hiányol az asztaluknál – fordul a néni felé.
- Ilyen gálánsan is ritkán küldenek el a fenébe – hümmög a nagymama, de mosolyog, veszi a célzást. – Akkor, további szép estét – néz rám, és aprócska kezével megpaskolja az enyémet. – Még találkozunk – kacsint, akár egy pajkos kölyök és elcsoszog a terem másik vége felé.
- Bocsi, kicsit nehéz eset – mentegetőzik Kishi és végre elenged.
- Az nem kifejezés – áll meg mellettem Watanabe. – Első találkozásunkkor ízekre szedett a mama – forgatja meg szemeit és erre már muszáj nevetnem.
- Velem kedves volt – vonogatom vállaim, de azért hálás vagyok önkéntes megmentőimnek.
Fesztelen csevegésük kicsit engem is megnyugtat, végre ismerősökkel vagyok, és nem kell játszanom az eszem. Bár egy egész picit zavar Kishi sugdolózása, és kíváncsisága, mégsem tudok haragudni. Kék szemei ártatlanul pislognak rám, és ajkaival csücsörítve hallgatja, ahogy pár szóban felvázolom, mi a szitu velem és a bátyjával. Watanabe nem szól, csak néha hümmög, és a mese végére megvakargatja fejét.
- Nehéz helyzet – jegyzi meg végül és bólintok.
- De olyan romantikus – nyávog Kishi, akár egy macska és nyakamba karol. – Ránk számíthattok – biztosít végül, és meghat a kedvességük.
- El a nőmtől! – mormog valaki mögöttünk, és vigyorogva pislogok fel Kenjire.
Kishi grimaszolva enged el, és tüntetőleg Watanabe széles mellkasához bújik, úgy öltögeti ránk nyelvét. Pezsgőzve, nevetgélve és jókedvűen traccsolunk, még Kenji is nyugodtnak tűnik, ami jó jel. Irigykedve figyelem az előttünk ölelkező párost, és arra gondolok, vajon mi mikor viselkedhetünk majd ilyen fesztelenül? Ez az állandó titkolózás, a hazudozás... nem könnyíti meg az életem, és még most sem tudom biztosan, mi is van köztünk igazából.
Az este további része viszonylag eseménytelenül telik el. A torta felvágása után én is gratulálok Ichiro sannak, aki mellőzi beszólásait, nem tudom rám való tekintettel-e, vagy csak, mert a felesége árgus szemekkel álldogál mellette. Minden esetre, jobb is így, nem kéne szítanom a kedélyeket, de sosem tudtam megállni, hogy válasz nélkül hagyjak egy poént. Hajnal egy körül aztán lassan szállingózni kezd a társaság, és mi is elbúcsúzunk. Beniko hosszasan ölel magához, miközben a fülembe súgja, hogy vigyázzak a fiára. Zavartan bólintok, nem tudom erre mit kéne mondanom. Ichiro san lekezel velem, és a végén még szalutál is, igaz elég bénán, de díjazom a gesztust és elmosolyodom. Talán mégsem olyan jégcsap... Kenji szelíden maga elé tolva irányít ki az ajtón, és mire leérünk a lépcsőkön, a kocsi már vár is.
- Hosszú este volt – jegyzi meg, már a kormányt szorongatva.
- Az – hagyom rá, és elnyomok egy ásítást. – Na, és, mit beszéltél apáddal? – érdeklődöm, a piros lámpát bűvölve előttünk.
- Semmit. Vagyis... tűz szünet van, a többi meg elválik – vonja meg vállát és rám mosolyog. – Köszönöm, hogy eljöttél – hajol közelebb és végig csókolja ajkaim..
- Zöld – lehelem elhalóan és rosszalló morgással húzódik el tőlem. Nem bánom a csókot, mert nagyon is hiányzott már, de szeretnék mielőbb hazaérni, mert ez az egész este alaposan lefárasztott, főleg szellemileg.
- Lehetetlen vagy –dünnyögi és felkuncogok. Rám néz, és már ő is mosolyog.
A lakásom előtt leparkolva, és átesve a maratoni lépcsőmászás örömein, - hála Kenjinek - végre bezuhanhatok az ágyba, és már fekve rángatom le magamról a cipőket és ruhákat. Teljesen kikészültem, és hiába méreget Kenji, nem hat meg. Nincs az, az Isten, hogy én most elszórakoztassam. Tüntetőleg rántom magamra a selyem takarót és fordulok a fal felé, mielőtt még azt hinné, mehet a menet. Sértett dünnyögéssel kezd vetkőzésbe, hallom a padlóra dobált ruhák suhogását, és amikor besüpped mellettem a matrac, elégedetten fészkelődöm el a csípőmre simuló karok között.
***
- Ookawa, mi bajod? – érdeklődik Aratama, a szekrényemnek támaszkodva.
- Semmi – vágom be a jeles bútordarab ajtaját. – Nyűgös vagyok – teszem még hozzá, mert mégis, na... Nem ő az oka az ingadozó kedélyállapotomnak.
Nem szól csak bólogat mindentudóan, és startból tép le a belépő Nakadai fejét, aki valami frappáns beszólást intézett irányomba. Hálásan mosolygom bajtársamra és el kell ismernem, nagyon jó fej, talán a legjobb az összes munkatársam közül. Sietve távozom az öltözőből és táskám szíját szorongatva baktatok el az autómig. Ma valahogy semmihez nincs kedvem, és Kenjit is alig láttam. Apropó Kenji, talán fel kéne hívnom...
Kikanyarodva a főútra, benyomom a hívógombot és a kihangosított telefonban csakhamar bevisszhangzik őrnagyom hangja.
- Szia! – köszönök, az utat figyelve. – Ma ugrott a buli, nem kell átjönnöd – közlöm a tényeket.
- Mi bajod? Miért nem? – morog a pillanatnyi hatásszünet után.
- Vörös kód, őrnagy... – sóhajtok fel. – Úgysem tudnál semmit kezdeni velem. Majd beszélünk – zárom rövidre a csevejt, és kinyomom.
Fáradtan figyelem az utat, és csak az vígasztal, hogy délutánosak vagyunk, legalább reggel sokáig alhatok majd. Kenji pedig... nem is tudom. A parti óta megy minden a régi kerékvágásban, nem beszélünk meg semmit, pedig nagyon itt lenne az ideje. Csak, hogy tudjam végre, hogy is állunk, hogy én is képben legyek végre kettőnk kapcsolatáról. Akármikor előakartam hozni a témát, valahogy sosem volt jó az időzítés, és ha mégis kettesben lehettünk, rendszerint az ágyban kötöttünk ki. Nem jó ez így...
***
Az asztalra pakolom a pattogatott kukoricát és nappalim meghitt magányát csak a terráriumban csörtögő Gülüke zavarja meg néha. Hihetetlen, mennyire hozzászoktam, hogy Kenji itt van... hiányzik a jelenléte.
Bekapcsolom a DVD-t és érdektelenül bámulom a képernyőn tova suhanó képkockákat. Semmi kedvem filmezni, de nincs jobb ötletem. Álmos még nem vagyok, ráadásul az ölem is fáj, dacára a bevett görcsoldóknak és grimaszolva állapítom meg újra, a nőkkel jól kicseszett az élet. Hümmögve fészkelődöm el a kanapé végében, és az ajtónyitásra értetlenül kapom fel fejem. Nem kell sokat várnom, hogy Kenji feltűnjön és dühösen méregetve mellém vágódjon.
- Mi a faszom bajod van? – dörmögi és a támlára támasztja karját.
- Semmi, csak gondoltam felesleges itt unatkoznod velem – vonom meg vállam, és nem értem mi baja.
- Unatkozni? – csodálkozik el. – Homályosíts fel szívi, mert nem értelek.
- A következő pár napban nincs szórakozás – közlöm tárgyilagosan. – Női gondok – teszem hozzá, hogy biztos megértse, miről beszélek.
- Ezt már a telefonban is felfogtam – legyint. – Na, de miért is unatkoznék veled attól?
- Mert... azért – vakarom meg fejem értetlenül. – Azt gondoltam...
- Rosszul gondoltad – húz magához és megcsókol.
Pólójába kapaszkodva pislogok, és mikor elenged végre, nagyon nem tudom hová sorolni a viselkedését. Ezek szerint, mégsem csak a sex miatt van velem. Na, jó, de akkor miért? Talán most beszélhetnénk erről. Végül is, ettől jobb alkalmat keresve sem találnék, és talán sikerül tisztáznom néhány kérdést vele, és magammal is.
- Kenji – motyogom bizonytalanul. - Talán, beszélgetnünk kéne – sóhajtok fel, és ugyan fogalmam sincs, hogy zajlik ez, vagy mit kéne mondanom, de igen is tudni akarom, ő, hogyan látja kettőnk ügyét.
- Szerintem is itt lenne az ideje – bólint komolyan, és kicsit távolabb húzódik tőlem.
Felülök én is, és zavartan hajtom le fejem, kezem fogó kezét vizslatva. Szóval így kezdődik: beszélnünk kell. Na, de hogyan tovább? Kenji segíts, nem értek ehhez...
|
| Tsunade-sama | 2012. 10. 15. 12:16:40 | #23744 |
Karakter: Sasaki Kenji
Morcosan ülök a kocsimban, fél éjszaka nem aludtam, és bár rossz alvó vagyok, amolyan igazi bagoly típus, azért jó lenne már pihenni is. De folyton a randinkon, és Mikomin jár az eszem, pedig az elmúlt napokban annyi megbízás, és bevetés hárult ránk, mint az összes egységnek együttvéve.
Nagyon észnél kéne lennem, de ez egyre nehezebben megy. Teljes hangerőre tekerem a rádiót, hogy valahogy elnyomjam gondolataim, de most meg azt veszem észre, hogy vigyorogva dúdolom a „Szerelem, szerelem, mit tettél velem...” című számot. Tényleg, mit?! Bassza meg... Szerelem? Lehet. Talán. Nem tudom, a francba.
***
Újabb átverekedett, és átizzadt nap, kezd egy kicsit elegem lenni. Imádom a munkámat, de ez már tényleg sok. Ráadásul alig érek az öltözőbe, hogy végre letisztálkodjam, Mikomi áll elém, és pillantása semmi jót nem ígér. Na ne, még ez is...
- Őrnagy, beszélhetnénk? – kérdezi, és a fiúk elcsendesedve merednek meg. Újabb összetűzésre számítanak, de csalódniuk kell. Bármit is akar Ookawa, nem a nagyközönség előtt fogom megbeszélni.
- Természetesen – felelem, és az irodám felé intve, fürdés iránti vágyamról lemondva indulok Mikomi után. Az ajtót beteszem magunk mögött, és már egészen másfajta gondolat motoszkál fejemben. Kettesben vagyunk végre, ez már nagyon hiányzott, hiszen a randink óta még csak beszélni sem tudtunk, egyebekről nem is beszélve...
Asztalomnak dőlve, karba font kezekkel nézek rá, és igyekszem minél jobban megfeszíteni amúgy is bekeményedett bicepszemet, és remélem, hogy fizikai vonzerőm hatással lesz rá. Irodában még úgysem csináltuk.
- Nem vagyok megelégedve a pozíciómmal – esik nekem, teljesen figyelmen kívül hagyva izmos testem látványát. Fából van ez a nő? - Miért így osztottál be? Tőlem hátrébb már csak a mentősök álltak, elég megalázó, hogy nem hagysz dolgozni.
Hm, szóval ez a probléma?
- Az is része a munkánknak, hogy megvédjük a civileket – igyekszem tárgyilagos lenni. - Most te, legközelebb valaki más. Nem kivételezek senkivel, veled sem…
Persze ez így nem teljesen igaz, mert az is benne van a pakliban, hogy féltem őt. De Tatsuya már elég régóta a hátvéd szerepét tölti be, és muszáj voltam engedni a nyafogásának. Na és, mégis ki mást rakhatnék hátra, ha nem az újonnan jöttet? Aratama vagy Nakadai mégsem fedezhet, és hiába is van velük egy szinten, a rangsorrendet is figyelembe kell vennem a beosztásnál.
- Ne hidd, hogy én nem féltelek – néz a szemembe, és elégedetlenül húzom el a szám. Amit egyszer a fejébe vesz... - Szeretem a munkám, pont olyan elvakultan, ahogy te is. De a munka az munka, a magánélet, pedig a lakásunk falai között kezdődik. Szóval légy szíves, és hagyd, hogy dolgozzam, ahogy én is hagyom, hogy tedd a dolgod. Nekem sem könnyű, de elfogadom, cserébe ugyanezt kérem.
- Nem kéne túlbonyolítani, Ookawa – emelem fel állát, és az egész hegyi beszédből az marad meg bennem, hogy félt engem. - Már mondtam, miért te voltál a hátvéd, legközelebb másként lesz. Tiszteletben tartom a munkához való hozzáállásod, és hízelgő, hogy féltesz – vigyorgom, mert ez azért, bevallom, nagyon is tetszik, és leszarom, hogy ez a munkahelyünk, a legszívesebben itt esnék neki.
- Eressz – nyögi, mikor magamhoz rántom. - Ne merészelj itt rám mászni, te idióta!
- Miért is ne? – hajolok nyakára, mert ha már a száját elfordítja, legalább ennyi jusson belőle.
- Barom – tol el határozottan, aztán fejcsóválva, de mosolyogva folytatja. - Őrnagy, ön képtelen eleget tenni a pozíciójával járó kötelességeknek, szóval átveszem a parancsnokságot.
- Nocsak – eresztem el, mert ez a hangnem egyáltalán nincs ínyemre. Megint elölről kezdjük a dominancia-küzdelmet? Zsebre dugott kézzel figyelem, mit akar ebből kihozni.
- Igen, így lesz. A munkahely az szent, pont. Otthon azt csinálunk, amit akarunk, de itt nincs enyelgés. Értve vagyok? – mosolyog rám, és megkönnyebbülök. Végül is, igaza van, nem szabad összekevernünk a munkát és a szerel... izé, a magánéletünket. Na, ezt se ártana letisztázni.
- Viszont otthon… - kezdem zavartan, de leint.
- Este nálam, megbeszéljük – szalutál, és komoly ábrázatot felvéve slisszol ki az irodámból. Jó lett volna megkérdezni, hogy mit szólna egy komoly beszélgetéshez, de gyorsan rövidre zárta eszmecserénket. Na sebaj, majd este. Este? Elvigyorodva lököm el magam az asztaltól, és indulok fürödni. Ezek szerint látni akar... elhívott magához. Ez csak jó jel, nem? Igen, az. Azt hiszem, nem is lesz ez olyan nehéz, mint képzeltem.
***
Leadom a jelentésem, és már csak én dekkolok a csapatból az épületben. Mikomi rég otthon, remélem, főz valamit. Francba, már úgy gondolkozom, mint valami férj... Pedig annak is örülök, hogy láthatom.
Csak tíz percre ugrom haza, hogy átöltözhessek, és zsebembe tegyek egy pár gumit, mert igaz, hogy beszélgetni is kéne, de azért sose tudni. Azt meg nem akarom, hogy folyton valami méreggel tömje magát, csak mert elszáll az eszem a közelében. Erről jut eszembe – hogy hátulról teszem be, na igen, de most nem ez... – hogy megadta a lakásának kódjait. Igaz, hogy nehezen enged közel magához bárkit is, de bennem már megbízik, ez is ezt mutatja. Iszonyúan jó érzés.
Egész úton vigyorgom, és vidáman pattanok le a mociról a ház előtt. Hamar felszáguldok a negyedikre, és bepötyögve a számokat, benyitok a lakásába. Mintha csak hazajöttem volna, akaratlanul is elmotyogok egy „Tadaima!”-t, de választ nem várok, hallom, hogy szól a tévé. Szertelen jókedvvel dobálom le a cipőmet, és körülnézve megtalálom Mikomit a nappaliban. A kanapén ül, jöttömre mosolyogva fordul felém, aztán mellé zuttyanok, és végre nem kell visszafognom magam.
Szorosan átölelve zárom karjaimba, és csókolom kifulladásig. Nem akarom abbahagyni, de nem ártana levegőt is venni, ezért elszakítom magam édes ajkaitól.
- Állat – közli a tényt, mit gondol rólam, és beletúr hajamba.
- Az – mosolyodom el, és örülök, hogy nem lát a fejembe. Ha tudná, mennyire állat vagyok... – Mi újság? - váltok témát, mert ha továbbra is így néz rám, nem lesz a beszélgetésből semmi.
- Nem sok – feleli, és nem ér meglepetésként, de titkon reméltem, hogy azt mondja, a kedvencemet főzte. Álmodozzak csak. - Képzeld el, mekkora állat a főnököm – mondja aztán, és egy pillanatra meghökkenek. Azonban mosolyog, csak nem gondolja komolyan.
- Na, mi bajod vele? – döntöm hanyatt az ágyon, és tényleg kíváncsi vagyok, vajon így elmondja-e, miért orrol rám.
- Áh, ne tudd meg – ölel át, és még mindig mosolyog. - Majdnem rám mászott az irodában – bújik hozzám, és beleremegek nyelvének érintésébe nyakamon. Csak ennyi? Akkor tényleg csak poénkodik.
- Kinyírom, csak találkozzak vele – nevetem el magam, és végigtekintek alattam megfeszülő testén. - Bár meg kell hagyni, egyet értek vele, amiért rád startolt – csókolom meg kiszáradt szájjal, és ahogy belenyög a csókba, elemi erővel támad fel bennem a vágy.
Nem szólok többet, nem is tudnék, megrészegülve csókolom, kezem bejárja mellei halmát, karcsú derekát, csípője lágy ívét, és türelmetlenül söpröm le róla a ruhákat. Újra és újra bebarangolom reszkető testét számmal és nyelvemmel, és beleszédülve az érzésbe, amit érintése okoz, döbbenek rá, hogy ha csak ennyi lenne, már azzal is elégedett lennék. Sokáig kényeztetem, mielőtt beléhatolnék, és élvezem az édes kínnal tovaszálló perceket. Minden idegszálam rá figyel, hallgatom sóhajait, érzem apró rezdüléseit, és a tudat, hogy én okozom neki ezt a gyönyört, mindennél jobban esik. Szemeibe mélyedve lököm csípőm előre, lassabb ritmust felvéve, és látni akarom tekintetében a kéjt. Most nem okozok neki fájdalmat, és ahogy rám néz, tudom, hogy ez már nem csak szex. Nem olyan, mint eddig, és bár vele minden alkalom különleges, nem tudom összehasonlítani semmivel sem azt, amit most érzek. Nem durvulok, nem is érzek rá késztetést, és ő elégedetten ölel át, nyögései elárulják, mennyire élvezi. Nem értem magam, valami furcsa melegség zsibog szét ereimben, míg átkarolva megfeszülő testét, mozdulok vele egy ütemre. Aztán hangosan felnyögve leheli gyönyörét fülembe, és pár pillanattal később én is szabadjára engedem a bennem felgyülemlett energiákat. Mellére hajtom fejem, és remegve zihálok, olyan szorosan átölelve, mintha sohasem akarnám elereszteni. De hát, ez így is van. Sohasem akarom elengedni.
- Kenji – suttogja nevem, és boldogan emelkedem könyökömre, hogy szemébe nézhessek. Boldogan? Igen, azt hiszem, boldog vagyok. Újra csak öleljük egymást, fekszem combjai között, kezemmel melleit fogva, és nem húzódom ki belőle. Még érezni akarom, még vele lenni, eggyé válni vele. „Szerelem, szerelem...” Eszembe jut a dal, és mosolyogva hunyom le szemem. Lenne mit megbeszélnünk, mert sok minden kavarog bennem, de talán az elmúlt napok álmatlan éjszakái, vagy a húzós szolgálat, esetleg a tőlem szokatlan érzelmi hullámzás miatt egyre jobban eltompulok.
Még érzem, hogy Mikomi finoman kibújik alólam, és nem is hibáztatom, nehéz vagyok. Aztán semmi... elnyel a sötétség.
***
Lassan ébredek, tudatomba nehezen kúszik be a külvilág valója. Arcomon egy éles fénycsík vágódik keresztül, és mikor kinyitom szemem, morcosan csukom le újra a beléhasító napsugár elől. Oldalamra fordulva vergődöm ki az ágyból, és kell némi idő, hogy rájöjjek, nem otthon vagyok. Ez Mikomi ágya, Mikomi lakása.
A megvilágosodás nem csak a szememet érinti, és én boldogan vigyorodom el. Kezemmel magam mögé tapogatózom, de csak az üres ágy kerül tenyerem alá. Hová lett? Ez az ő lakása, tehát biztos nem szökött el. Felráncigálom magamra nadrágomat, és kilesek a folyosóra. Álmos képemet dörzsölgetve battyogok a konyha felé, ahonnan egyre jobban kivehetőek a reggeli zajok. Edény csörömpölés, a teavíz zuborgása – vagy kávé? Hmm, asszem az – és valami halk zene, amihez Mikomi dudorászik. Benyitva a konyhába, idilli kép tárul szemeim elé, mert álmaim asszonya egy szál trikóban éppen a rántottát szervírozza az asztalra, mintha csak kitalálta volna tegnap esti gondolataimat. Tekintetem elidőzik félig pucér testén, és jóleső melegség fut át gerincemen.
- Ohayo! – indulok az asztal felé, és ő mosolyogva néz rám.
- Neked is jó reggelt! – majd hozzám lép, és csókot nyom számra, aztán máris tovalibben, hogy kávét töltsön. Megrökönyödve ülök le az egyik székre. Mi a fene? Ki ez a nő, és hol van Mikomi?
- Jól vagy? – kérdezem,mert bármennyire is jólesik a kényeztetés, tudom, hogy ő nem ilyen. Eddig legalábbis nem volt ilyen.
- Nagyszerűen – ül le velem szembe, és még mindig mosolyog, ahogy nekilát a reggelinek. Csak nem én tehetek róla, hogy ilyen jókedvű? Na persze, túl szép lenne, ha ő is úgy érezne, ahogy én, legalábbis még korai. Az, hogy elvittem egy randira, és hogy végre normálisan tudtam vele szeretkezni, nem jelenti azt, hogy belém is zúgott. Na de sebaj, ami késik, nem múlik, és én most ennek is örülök, hogy ilyen jókedvű. Az egész napot vele akarom tölteni.
Boldogan tömöm magamba a rántottát, és kortyolom hozzá a kávét, Mikomi szemeibe mélyedve, és lábfejemet az asztal alatt végigcsúsztatom combjain. Kéjesen elmosolyodik, és szétnyitja lábait, de ekkor zizegés töri meg a felvillanyozó pillanatot. Bassza meg, ki a fene lehet az?
Kedvetlenül húzom elő a mobilom, SMS-t kaptam. Nem is akarom elolvasni, inkább lecsapom a fedelét, de Mikomi rám szól.
- Nézd meg, lehet, hogy hivatalos.
Igaza van, hiába van szabadnapunk, még munka is lehet. „Beszélnünk kell, félóra múlva nálad vagyok. Kishi.” Na ne, ilyen nincs. Bosszankodva állok fel, és járkálni kezdek, közben megpróbálom felhívni a lökött öcsémet, de a készüléke ki van kapcsolva. A kis szemét...
- Sajnálom, de mennem kell – fordulok Mikomi felé dühösen, és kérdően húzza fel szemöldökét. – Családi ügy – teszem hozzá magyarázóan, de semmi kedvem részletezni. – Otthon leszek, átjöhetnél ebédelni...
- Ebédmeghívás? – áll fel ő is, és nyakamba fonja karjait. – Te fogsz főzni? Akkor megyek.
- Persze, naná – felelem, és megcsókolom felém nyújtott ajkait. Magamban megfogadom, hogy mindent elmesélek neki, ha lerendeztem az öcsikémet. Kapkodva veszem fel maradék ruhámat, és egy utolsó csókot váltva Mikomival, robogok le a lépcsőn. Szélsebesen tépek hazafelé, és csodálom, hogy nem kapott el egy zsaru, de örülök neki, mert a mai napra így is elég negatívum az előttem álló testvéri csevej, igazán nem hiányzott volna még egy büntetés is.
***
Kishi ajtóm előtt toporogva vár rám, korábban ideért, mint fél óra. Ahogy meglát, örömmel siet elém, és bár a legutóbb összekaptunk, nem mutatja, hanem hevesen átölel.
- Kenji – bújik nyakamba, és nem tudok haragudni rá. Sóhajtva viszonzom az ölelést, aztán eltolom magamtól, és bepötyögöm lakásom kódját. A folyosón öcsém megtorpan, tétovázva nézelődik szét.
- Mi a baj? – kérdezem tőle, de csak fejét ingatja, aztán besétál a nappaliba, és szó nélkül tottyan a kanapéra.
- Baj, az nincs – mondja, és kerüli tekintetem, ahogy leülök vele szemben. Ismerem már ezt a zavart viselkedést, tuti hogy a családunk lesz a téma.
- Mi van anyával? – vágok bele a közepébe, és értetlenül néz rám. Mellé. – Vagy apával? – faggatom tovább, és elvörösödik. Talált. Kishi, olyan vagy, mint egy nyitott könyv.
- Tudod, hogy a hétvégén tartjuk apa szülinapját – kezdi akadozva, és elhúzom a szám.
- Mi közöm hozzá? – dőlök hátra a kanapén, és azt kívánom, bárcsak merült volna le a mobilom ma reggelre.
- Mi az, hogy mi közöd? – háborodik fel Kishi. – Mondtam már, szeretne veled kibékülni. Bánja már, hogy úgy összeveszett veled, a katonaság miatt...
- Összeveszett?! – meredek öcsémre. Szép. – Kitagadott! És az nem ugyanaz!
- Kenji... – tolja képembe cica-szemeit ez a kis érzékeny lelkű mimóza, és magamban füstölögve fordítom el fejem. Nem engedem, hogy meghasson. – Kérlek, gyere el. Nem haragudhatsz örökké.
- Nem megyek – nyögöm ki, és csodálom, hogy a hangom nem remeg. – Jobb lesz, ha most elmész, Kishi – állok fel, rá sem nézve, és magára hagyom a nappaliban. A folyosó falának támaszkodva várok, szerencsére ért a szóból, mert pillanatok múlva megjelenik, és szomorúan, könnyfátyolos szemekkel néz rám.
- Ha meggondolod magad, hívj fel kérlek. Egyébként... Watanabe is ott lesz.
Mi? Elviszi a szerelmét?
- Látod – mosolyodik el, meghökkent képemet vizslatva -, apa már nem ugyanaz az ember.
Hát persze... Megzavarodva tűnődöm, míg a cipőjét húzza fel, de kilincs után nyúló keze félúton megáll. Kintről halk pityegés hallatszik, aztán kivágódik az ajtó, és Mikomi viharzik be.
- Okostojás, egyszer a fejedet hagyod el – lebegteti felém a pénztárcámat, de beléfagy a szó. Kerekre tágult szemmel bámul Kishire, aztán rám, és zavartan fonja össze maga előtt karjait.
- Hello, Ookawa – hajol meg felé Kishi, és cseppet sem csodálkozik Mikomi felbukkanásán. – Akkor én megyek. Várom a hívásod – fordul még felém, és kisétál az ajtón.
-Basszus... – szólal meg végre Mikomi, és idegesen néz szemembe. – Lebuktunk?
Elmosolyodva csóválom fejem, és elveszem a tárcámat tőle. Tényleg oltári mákom volt, hogy nem meszelt le egy zsernyák, mert minden iratom ebben van.
- Ne izgulj, Kishi és Watanabe nem árulnak el minket. Amúgy már a kórházban lejött nekik, hogy van köztünk valami.
- Micsoda? – jön utánam elképedve, és mellém ül a díványon. – És most mit akart az öcséd?
- Hol találtad meg? – emelem fel a tárcát, és igyekszem elterelni a szót. Azt gondoltam, mindent elmondok neki, de ezt mégsem akarom, legalábbis most nem.
- Az ágyam alatt – feleli, és elszántan teszi lábait ölembe. – Mit akart az öcséd?
- Semmit – hajolok közelebb, hogy csókjaimmal fojtsam belé a kíváncsiságot, de eltol magától, és szigorúan pillant rám.
- Mit akart?
- Bazz, nem hagyod abba, míg nem mondom el, ugye? – sóhajtok fel, és hátradőlve eresztem el combjait. – Ki akar békíteni az apámmal.
- Összevesztetek? – könyököl a háttámlára, és most már közelebb húzódik. – Tudni akarom, őrnagy!
Csak nézek rá, fejemet rázva, de látom szemében az őszinteséget. Tényleg érdekli. Tényleg érdeklem.
- Az apám – kezdek bele, és újra felidéződik bennem az a rohadt veszekedés -, sosem akarta, hogy katona legyek. A bátyja egy bevetésben halt meg, és nem akart engem is... holtan látni, azt hiszem. Mindenesetre megtiltotta. Csakhogy én, mégis katona lettem, nem érdekelt senki véleménye. Átvertem a szüleimet, és csak mikor letettem a vizsgáimat, derült ki, hogy nem a kereskedelmi suliba jártam öt évig, hanem a katonai akadémiára, aztán a tisztképzőbe. Kishi tudott mindenről, de hallgatott. Cserébe én is befogtam a szám, és soha nem árultam el, hogy meleg.
Kezembe fogom Mikomi kezét, mert szükségem van az érintésére. Az emlékek még most is kínlódással töltenek el, és a harag sem akar csillapulni bennem.
- Óriási botrány lett otthon – folytatom, és kibámulok a terasz nagy üvegajtaján. – Apám elküldött a háztól, és megvonta tőlem a hitelkártyáimat is. Boldoguljak egyedül, ha annyira élvezem, hogy vásárra viszem a bőrömet. Szerencsére, jó vagyok. Az egyik legjobb. Így sem anyagilag, sem sehogyan, nincs szükségem az apámra... mit képzel? Nem vagyok rá kíváncsi.
Rosszkedvűen hallgatok el. Tudnék még mit mondani, de az már csak szitkok özöne lenne, és különben is, ennyi éppen elég volt. Mikomira nézek, remélem, hogy megvigasztal, és egyetért velem, de meglepetésemre, elégedetlenül néz rám. Elhúzza kezét, és kissé távolabb ül tőlem, halk a hangja, amikor megszólal.
- Te normális vagy? – kérdezi, és meglepődve látom, hogy elhomályosul a tekintete. – Nem vagy rá kíváncsi? Majd akkor leszel, amikor már késő lesz?
- Késő? – kérdezek vissza, és nem értem, hova akar kilyukadni. – Te ezt nem értheted.
Fel akarok állni, de megragadja karom, és visszaránt. Egész közel hajolva mélyeszti tekintetét az enyémbe, és komolyan folytatja.
- Nagyon is értem. Egy hím soviniszta macsó vagy, és a férfiúi büszkeséged nem engedi, hogy megbocsáss. Hogy kíváncsi legyél az apádra. Tudod, én a fél életemet odaadnám, ha még egyszer az apámmal és az anyámmal lehetnék, ha csak öt percre is. Ha még egyszer elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket. De nem lehet! Örülj, hogy még élnek a szüleid, és békülj ki az apáddal, amíg még megteheted!
Francba... Mikomi könnyes szemébe nézve, igazat kell adnom neki. Sosem gondoltam bele, mi lesz, ha apám úgy hal meg, hogy nem rendezem vele a nézeteltéréseimet. Őszinte, és nyers szavai arcul csapnak, és érzem, ahogy a harag lassan valami bizonytalansággá alakul szívemben.
- Talán igazad van – bököm ki végül, mire elmosolyodik.
- Tutira igazam van, mint mindig – simítja meg arcomat, és hirtelen eszembe jut valami.
- Igazából, Kishi azért jött, hogy elhívjon apám szülinapi partijára,ami a hétvégén lesz – ölelem át Mikomit, és közelebb húzom magamhoz. – Ezek után, azt hiszem, illene elmennem... de nem egyedül.
- Nem egyedül? – komorodik el, és eltávolodna, de nem hagyom. – Mégis, melyik ribancot akarod vinni?
- Ribancot, én? – rántom egészen közel, úgy suttogom ajkaiba. – Téged viszlek. Nélküled nem megyek.
- Te tényleg nem vagy normális – enyhül meg, és bújik hozzám, én pedig megcsókolom végre. Még fel kell hívnom Kishit, hogy megbeszéljem vele a részleteket. Előre tudom, milyen elégedett lesz magával a kis piszok, de most már ezt sem bánom.
***
Kivételesen kocsival érkezem Mikomi lakása elé, és idegesen dobolok a kormányon, míg várok rá. Nem megyek fel érte, mert ha beteszem a lábam hozzá, az biztos, hogy nem megyünk sehová. Meredten bámulom a bejáratot, és megkönnyebbülök, mikor végre megjelenik. Nem tudtam rábeszélni, hogy valami egészruhában jöjjön, de örömmel látom, hogy a nadrágkosztüm, amit visel, nagyon elegáns. Laza kontyba fogott haja lágyan keretezi arcát, és egész megjelenése magabiztosságot sugároz. Hát, legalább egyikünk ne legyen betojva...
Kiszállok a kocsiból, hogy üdvözöljem, és elbűvölve nézek végig rajta.
- Gyönyörű vagy, Mikomi - ölelem át, és csókot lehelek ajkaira.
- Csak ez eszedbe ne jusson a szüleidnél, ha már rávettél erre az őrültségre – morogja, és meg sem várja, hogy kinyissam az ajtót, bevágja magát az anyósülésre.
Igaz is, megbeszéltük, hogy a régi rangján, és a régi munkahelyével fogom bemutatni otthon, mint kollégámat, aki a városban tartózkodik, és volt olyan szíves elkísérni engem. Nem szeretek hazudni, de most muszáj, és Kishinek sem volt kifogása ellene, sőt, megígérte, hogy meggyőzi Misakót is, támogassa a színjátékunkat. Mikomitól megtudtam, hogy egy jótékonysági rendezvényen már találkozott apámmal, azt meg én is tudom, hogy a családunk ismeri az Ookawa nevet, így ez a fedő sztori tűnt a legkézenfekvőbbnek.
Míg ezeken gondolkodva hajtok végig a városon, az is eszembe jut, vajon mikor lesz rá alkalmam felvállalni a kapcsolatunkat, mikor nem származik hátránya belőle egyikünknek sem? Watanabéra gondolok, aki képes feláldozni a karrierjét, az öcsém miatt. Én, vagy Mikomi meg tudnánk tenni ezt? Nem tudom a választ, és bánt, hogy ez nem ilyen egyértelmű.
Az egyórás út alatt alig beszélgetünk, én az utat figyelem, mert rég jártam erre, és beépítettek egy-két körforgalmat, és leágazást. Mikomi is csendesen néz ki az ablakon, és én nem akarom megzavarni töprengésében. Végre bekanyarodom a kétszárnyas vaskapun, és a fehér murvával teliszórt kocsifelhajtón a ház elé gördülök. Te jó ég, milyen rég is volt, hogy utoljára itt jártam. A ház ugyanolyan impozáns, bár most valahogy kisebbnek tűnik. Vagy csak én lettem nagyobb? Öregebb biztosan.
Két öltönyös fickó ugrik rögtön, és nyitják az ajtókat, egyikük a markát tartva várja a kulcsot. Miután elhajt az autóval, karon fogom Mikomit, és felmegyünk a lépcsőn. Kishi siet elénk, szerintem lesben állva várta, tényleg megérkezünk-e.
- Kenji, már azt hittem – mondja, és átölel, mögötte megpillantom apámat. Arcomról lehervad a mosoly, és megfeszülő testem elárulja öcsémnek, valami nem stimmel, mert értetlen képpel rám nézve ereszt el. Aztán megfordul, hogy ő is lássa, mit bámulok annyira.
- Kenji – indul meg felém apa, és arcán őszinte öröm vibrál. Mosolyog, és szélesre tárt karjai közé ölel. Moccanni sem bírok, csak állok, mint egy fa... és nem hiszem el.
Végtelennek tűnő percek telnek el, mire elenged, és alaposan megnéz. Előkerül anyám is, és hangosan sikkantva borul a nyakamba, őt már én is átölelem. Kishi előrébb húzza az eddig a háttérben álló Mikomit, és végre leesik, hogy nem egyedül jöttem.
- Anya, apa – tolom előrébb zavarban lévő „kollégámat”. – Ő itt Ookawa Mikomi, főhadnagy, az Országos Katonai Kiképzőbázisról.
Anyám kedvesen kezet fog vele, arcán csodálkozás, de nem tesz semmi megjegyzést. Aztán apám is mellé lép, és belékarolva invitálja beljebb, közben nem bírja megállni, hogy be ne szóljon.
- Kedvesem, ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörűek a nők a hadseregnél, már rég bevonultam volna én is. Most már értem, mi vonzotta a fiamat a laktanyába – sandít hátra válla felett, poénnak szánva szavait, de én kezdem megbánni, hogy eljöttem. Kishire nézek, és elsápad, mert arcomról pontosan leolvashatja, mire gondolok. Ez az a híres békülési szándék? Aztán meghallom Mikomi csípős válaszát, és rosszkedvem ellenére elvigyorodom. Emberedre akadtál, apa, végre van valaki, aki vitába száll veled, és helyreigazít. Talán mégis érdemes volt eljönni a partyra.
|
| Akira_chan | 2012. 10. 02. 18:35:53 | #23602 |
Karakter: Ookawa Mikomi
Szandálom csatját kapcsolgatva pislogok oldalra, és felegyenesedve mérem végig a törölközőben ácsorgó Kenjit. Hm, mintha még így is túl sok lenne a ruha rajta.
- Máris mész? – fogja meg karom és könyörgően mélyed szemeimbe. – Legalább reggelizz velem.
- Igazán csábító ötlet, de muszáj mennem. A lényeg megint lemaradt, és én sem készültem – motyogom, de látva értetlen arckifejezését, mosolyogva hozzá teszem. – Eh, pasik. Ugye nem szeretnél még apuka lenni?
A felismerés végre átsuhan arcán, és szinte látom, ahogy feje felett felizzik a kis égő. Úgy tűnik, ha nem munkáról van szó, kicsit lassú felfogású szegénykém.
- Már értem, akkor tényleg menned kell – hümmögi zavartan.
- Erről beszélek, okoska – csipkedem meg arcát, ahogy a kis gyerekeknek szokás.
Csendben követ a folyosóra, és nem igazán zavar, hogy jócskán alul öltözve kísér el a liftig. Benyomva a hívógombot, szembe fordulok vele és eszembe jut az este és annak minden mozzanata. A kék szemek vágyakozva csillognak, és nagyot nyelve hagyom, hogy magához húzzon. Bennem újra éledezni kezd a menekülési ösztönöm, csoda, hogy eddig is kibírtam vele. Nem vagyok hozzá szokva az ilyen meghitt pillanatokhoz. Mire elmagyarázom neki, hogy nem kell tovább kísérnie és nem szeretném, ha megfázna, a lift ajtó halkan surrogva nyílik ki és finoman letolva magamról kezeit, belépek a fülkébe.
- Szóval, este nyolc? – kérdezi gyorsan, de válaszolni már nincs időm. Az ajtószárnyak lassan összecsukódnak és csak egy gyors bólintásra futja tőlem.
Magamba mélyedve sétálok ki az épületből, és fogalmam sincs, mit kéne éreznem. Egyszerre vagyok boldog és rémült, nem tudom kezelni a helyzet alakulását. Eddigi életem minden lépését aprólékosan, előre megterveztem, szabályokba és törvényekbe kapaszkodva építettem fel a védelmem, de úgy tűnik, hiába. A magam köré felhúzott falak szép lassan omladozni kezdenek, és a meggyengült védelem nagyon is rémisztő számomra. Senkit nem hagytam még idáig eljutni, és nem tudom, mi lesz a vége…
***
A napom nagy része a takarítás jegyében zajlott, de addig sem gondolkodtam és kombináltam legalább. Mire mindennel végzem és felöltözöm, már az infarktus kerülget, és idegesen igazgatom felsőm a tükör előtt állva. Nem akartam túlzásba vinni, remélem vette az adást, és nem hoz kínos helyzetbe és visz valami flancos helyre, mert akkor bajban leszek. Míg azon vitatkozom magammal, hogy smink nélkül illik-e randira indulni, eszembe ötlik, hogy semmi ilyen kencém nincs is. Bakker, mégis milyen nő vagyok én?
Bosszankodásomból a kaputelefon hangja zökkent ki, és sietve rántom fel az edzőcipőket, míg lehadarom, hogy mindjárt lenn leszek. Végig száguldva a lépcsőkön, - majdnem elsodorva az emeleti szomszédot kutyástól - érek az előtérbe és mélyeket lélegezve igyekszem közömbös pofát vágni. Kenji az ajtóban áll, rajta is egyszerű farmer, póló és motoros dzseki feszül, és kicsit meg is nyugszom ezt látva. Mosolyogva vizslat végig rajtam és ettől csak még jobban zavarba jövök.
- Hová megyünk? – érdeklődöm, csak, hogy végre megtörjem a csendet, és mögé pislogva elhúzom a szám. – Motorral jöttél? – szemlélem a fekete szörnyet a parkolóban, és csak remélni merem, hogy ő nem Hiroto, és nem egy versenyre visz el, szórakozásképp.
- Igen, de legyen meglepetés a cél – vigyorog sejtelmesen, és mit ne mondjak, nem sikerült megnyugtatnia.
Kezem fogva húz a járdaszegélyig, majd fejemre igazítja a bukósisakot és felül. Nagyot sóhajtva kászálódok fel mögé, engedelmesen hagyva, hogy eligazítsa magán kezeim, és mikor a motor felmordul, halkan felsóhajtok. Előzőleg kiegyeztem magammal, hogy nem leszek hangulat gyilkos és ma kivételesen befogom a szám, hát csak tűröm, hogy elinduljunk, és szorosan Kenjihez simulok. Hosszú kanyargás után végül lassít a tempón, és a szűk kis utcák labirintusában teljesen elveszek. Nem ismerem ezt a városrészt, és fogalmam sincs, hova igyekszünk. Nem sok kell azonban, hogy megvilágosuljak, és leparkolva az autók között, értetlenül forgatom körbe fejem. Kenji leszáll, és felém nyújtja kezét, de válaszként csak a bukóm csattan tenyerében. Szám rágcsálva elemzem a rikító neon feliratot és elvigyorodom.
- Mi ez a hely? – kérdezem, hogy biztosra menjek.
- Nem tetszik? Te mondtad, hogy ne valami puccos hely legyen – mosolyog és bólintok.
Semmi bajom az ilyen vidámparkokkal, és leugorva az ülésről, kezét elkapva már rángatom is magam után.
A kivilágított utcácskák standjai mindenféle árut kínálnak, a csecsebecséktől kezdve az ételekig, és ide-oda kapkodom fejem, hogy mindent alaposan megnézzek. Az emberáradat kis híján elsodor, de Kenji szorosan fogja kezem és immár ő kalauzol. Felnézek rá, valami furcsa melegséggel szívemben és szorosabban fűzöm ujjaim az övéibe. A hely teljesen elvarázsol és halvány emlék foszlányok kúsznak agyamba, ahogy meglátok egy-egy ismerős játékot, vagy dolgot. Emlékszem, gyerekként néha elvittek a vidámparkba, és apám mindig a nyakába ültetett, hogy a tömeg felett ellátva élvezhessem a látványt. Anyámmal rózsaszín vattacukrot majszoltunk és összeragacsoztuk aput is, és nevettünk… mindig nevettünk… Hány éve már, hogy nem hallhatom a hangjuk? Keserű mosoly vibrál ajkaimon, és Kenji vállához simulva lépkedem a forgatagban. Nem tudja, honnan is tudná, mennyire elevenembe talált ezzel a randi ötlettel, és mindig képes elérni, hogy gondolkodjam, nem tudom, hogy csinálja, de szükségem van erre. Kénytelen leszek megbékélni mindennel, ami a múltamban történt, és talán, ha segít, tovább is tudok majd lépni.
- Gyere, lövök neked valamit! – tol maga elé Kenji, és összerezzenek. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, megálltunk. Gyanakodva nézegetem az ócska kis bódét, aminek falán plüss állatok sorakoznak, és néhány viharverte játék puska árválkodik a tartókon. Kihúzom kezem az övéből, és az unatkozó tulaj felé fordulok.
- Adjon egyet! – emelek le egy puskát, és vigyorogva fordulok Kenji felé. – Őrnagy, fogadjunk, ebben is jobb vagyok.
Kaján vigyorát nem tudom mire vélni, csak int egyet, és karba tett kezekkel vár. Nem akarom elrontani ezt az estét, sem a múltról sem a jövőmről szóló gondolatokkal, ma csak én vagyok, és ő, és ez így van jól. Vállamhoz emelem a fegyvert és megcélozom a vékonyka, piros pálcát. Ujjam a ravaszra feszül és a vállamat ért ütés ereje nem botránkoztat meg annyira, mint a tény, hogy mellé ment a lövedék. Gyanakodva nézek végig a csövön, és még egyszer próbálkozom, de az eredmény ugyanaz. Ez nem fair, meg piszkálták a fegyvercsövet… Morcosan teszem le a puskát és figyelmen kívül hagyva Kenji elfojtott vihogását, már épp azon vagyok, hogy kiszedjem a tulajt a pult mögül. Velem aztán ne szórakozzon, mert a seggébe nyomom a csövet, ott biztos nem fogok mellé lőni. Kenji azonban megérezhet valamit, mert békítően mögém lép, és átkarolva megemeli a fegyvert.
Kelletlenül fészkelődöm a szorításban, semmi szükség rá, hogy kisegítsen. Harmadszorra már nekem is menne, nagyjából felmértem mennyire hord félre az a vacak, de inkább nem szólok. Meg kell tanulnom, hogy másra is számítsak, és itt az alkalom elkezdeni.
A puska halkan pukkan egyet és igen, a legnagyobb plüss mackó levadászva. A tag azonban nem mozdul, csak dühösen mered ránk, és közli, a lövés érvénytelen. Na, ugye, hogy meg kellett volna vernem? Kenji azonban továbbra is teljes hidegvérrel kapja elő igazolványát, és a rémülten pislogó fószer orra alá tolva közli, vagy miénk a maci, vagy elbúcsúzik a bódétól. Na, ná, hogy fél percen belül, a panda fekete gombszemeiben gyönyörködhetem, és felszínre törő igazság érzettel kapom elő tárcám, hogy befizessek egy újabb körre. Kenji azonban lefogja kezem és mosolyogva megcsóválja fejét.
- Most miért? Már tudom, merre kell célozni, és meg is érdemli, hogy az összest leszedjem – morgom a pasast fixírozva, aki jól láthatóan elsápad.
- Ugyan, hagyd – ölel magához. – Még van valami, amit meg akarok mutatni, és ennyi plüssel nem engednének fel minket – húz el a céllövöldétől, és morcosan szorongatva a játékom, baktatok mellette.
- Honnan tudtad? – kérdezem végül, felnézve rá.
- Gyerekkoromban sokat jártam itt az öcsémmel. Már kiutált a céllövöldés, mert szinte mindent leszedtem Kishinek. Persze, nem ez a tag volt, hanem egy öregember, de gondolom, ő már nem él – magyarázza, és elcsodálkozom.
Kenji is volt gyerek, persze... csak olyan nehéz elképzelni. Vajon már akkor is ilyen mentalitással bírt, vagy csak később dermedt jégcsappá? Furcsa elképzelni, hogy ő is ugyanúgy játszott, nevetett és csintalankodott, mint akárki más, mint én is anno. Talán egyszer majd elmeséli az életét, és azt is, miért lett ilyen hűvös és távolságtartó. Talán egyszer, ha én is képes leszek megnyílni előtte...
- Itt volnánk – vigyorog rám, és fél kezével a körhintára mutat.
- Komolyan gondolod, hogy felülök...erre? – kérdezem elképedve, és alaposan megnézem magamnak a tákolmányt.
Az ütött-kopott falovak és hintók kitartóan köröznek pályájukon, de megállni már nem tudnak úgy tűnik, mert az emberek menet közben ugrálnak fel és ülnek rájuk. Elnézve és belegondolva, hogy nekem erre fel kell szállnom, eszembe jut, hogy talán nincs is szánalmasabb halálnem attól, hogy egy vurstliban rám szakad egy rózsaszín póni.
- Még szép – érkezik a válasz, és derekam átkarolva már ránt is fel a hintára. Magához szorítva, játszi könnyedséggel ültet fel, na, mire? Igen, a rózsaszín pónira, és megáll mellettem. Na, persze ő nem szállna fel, aljas.
Lenézve rá azonban nem tudok haragudni és fél kezemmel a macit, másikkal nyakát átkarolva ülök, mellettünk elsuhannak a fények és a halk, csilingelő zene festi alá a pillanatot. A kék szemek boldogan csillogva mélyednek az enyéimbe, és még sosem láttam, hogy Kenji ennyire laza lett volna. Tetszik így, ilyennek… kár, hogy nem láthatom ezt az oldalát gyakrabban. A körhintázásnak egy kislány hisztije vet véget és Kenjivel összenézve, nevetve evickélünk le a lélekvesztőről.
- Nem vagy éhes? Mert én igen – kérdezi, amint kiérünk a vurstliból és előkapja a motor kulcsait.
- Vacsora is lesz? – ütközöm meg szavain. A francba. – Nem vagyok megfelelően öltözve – öltöm ki nyelvem és egy pillanattal később már meg is bánom incselkedésem.
Száját összeszorítva mered rám, idegesen markolászva a szerencsétlen kulcscsomót, és megvakarom fejem. Nem akarom húzni az agyát, már nagyjából rájöttem, mekkora hatással is vagyok rá, vagy legalább is a testem, és nem kéne feszegetnem a türelmét. Láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül nyugodtnak maradnia, és gyorsan közli, tökéletesen vagyok öltözve, majd felül a mocira. Sóhajtva pattanok mögé, mert bár semmi kifogásom nem lett volna egy csók ellen, őt ismerve, abból nem csak az lett volna. Viszont megnyugtat a tudat, nem csak én parázok amiatt, hogy elcseszem a randit. Néhány perces száguldás után megállunk egy autós kajálda előtt és leadom a rendelésem, de nem szállok le. Elvitelre kéri az ételt, és sejtelmesen vigyorogva ül vissza ismét. Nem tudom, hova akar vinni, és kihajtva a városból gyanakodva szemlélem a kihalt tájat. Basszus, ugye nem valami piszkos dolog kavarog abban az édes fejedben, Kenji?
Lekanyarodva és végig zötyögve egy földúton, fájlalom hátsóm, de kibírom szó nélkül. Baker, a végén abba gebedek bele, hogy nem szólhatok be neki… Egy kis tisztáson állunk meg és mire lekínlódom magam az ülésről, ő már pokrócot terítve a fűre, néz rám. Minden önuralmam latba vetve állom meg, hogy ne masszírozzam meg sajgó hátsóm, és inkább igyekszem rá figyelni, és arra, amit csinál. A hely ismeretlen számomra, de még így, sötétben is elkápráztat. Fejem felett milliónyi csillag ontja szikrázó, ezüstös fényét, megfestve a puha fűszálak rengetegét lábaim alatt. A mellettünk magasodó fa koronája árnyat vet mögöttünk, mintha csak egy határvonalat húzna körénk. A tücskök halk szerenádja andalító és csodálattal bámulom az ezüstbe öltözött tisztást, ami maga a nyugalom szigete a város zajai után.
- Kenji – suttogom, mert félek, hangomtól összetörhet a varázslat. – Én nem is tudom, mit mondjak. Ez – mutatok körbe, és ebben az egy mozdulatban több van, mint amit szavakkal valaha is ki tudnék fejezni. – Félre ismertelek.
- Szóval tetszik? – mosolyodik el, és mintha megkönnyebbülés suhanna át eddig feszült arcán én pedig bólintok. Mégis mit hitt? Soha életemben senki nem volt még ilyen figyelmes velem, és senki nem fáradozott még ennyit, hogy elnyerje a tetszésem. Sasaki őrnagy, kitüntetést érdemel.
- Együnk – ülök le a pokrócra, és csendben falatozni kezdünk.
Nem beszélünk, mert minek? Nem is tudnék most mint mondani, minden annyira tökéletes, hogy kár kommentálni, az csak el rontaná az egészet. Belakva és bágyadtan, Kenji vállára hajtott fejjel nézem a csillagokat, és nem fér a fejembe, hogy voltam képes eddig meglenni nélküle. Félelmetes, hogy mennyire a hatása alá kerültem, mégsem bánom igazán. Végre leengedhetem a páncélom én is, még akkor is, ha csak egy rövid időre. Bizalmatlanságom még messze nem tűnt el teljesen, de hosszú idő óta, ő az első férfi, akivel képes vagyok önmagam lenni. Derekamra fonódó keze szorosan testéhez húz, és élvezem a meghittséget, ami körbe ölel minket. A nyugalom, ami lelkemre telepszik új és érdekes érzés, szeretném többször megtapasztalni, mert szükségem van rá, pont úgy, ahogy Kenjire is.
***
- Hagyd csak, majd visszaadod – tolja el kezem és rám mosolyog. Már a lakásom előtt állunk, a randinak vége, és idegesen tépkedem dzsekijét, amit rám adott visszafelé jövet. Bólintok, és nem tudom, mi következik. Nem volt még soha igazi randim, nem is tudom, mit illik tenni ilyenkor. Arcán látom, ő is tanácstalan, és ez megnyugtat.
- Oké, köszi – motyogom. – Akkor, köszönöm az estét – kezdek búcsúzni, mert bármennyire is jó lenne, nem érzem helyénvalónak, hogy felhívjam magamhoz.
- Én köszönöm, hogy veled lehettem – húz magához és puha csókot nyom ajkaimra. Felnyögök az érzéstől, aminek nyomában a forróság jár, és sietve elbúcsúzom, mielőtt elcseszem a befejezést.
Felsietve a lépcsőkön, még visszaintek neki aztán bevágom magam a liftbe. Lakásom kényelmében aztán bevetem magam az ágyba és szorosan ölelve a puha mackót, mosolyogva és határtalanul boldogan alszom is el pár perc múlva.
***
Ingerülten vágom be sisakom a szekrénybe, és rángatni kezdem mellényem csatjait. A küldetés befejezve, és mindenki megkönnyebbülten araszol el a zuhanyzók irányába, csak én vagyok gyilkos hangulatban. Az elmúlt napokban több munkánk volt, mint néha egész hónapban, nem is csoda, ha mindenki le van strapálva. Kenjivel a randi óta nem beszéltünk, sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre, és haza is csak arra a pár órára mentem, míg beájultam az ágyba és aludtam kicsit. Mégsem ez bosszant leginkább, hanem a viselkedése.
- Őrnagy, beszélhetnénk? – fordulok felé, amint belép, és az öltözőben lévő néhány társam meglepetten kezd méregetni.
- Természetesen – bólint, és az ajtó felé mutat.
Fapofát vágva masírozom el mellette és az irodáig meg sem szólalok. Becsukja mögöttem az ajtót, és asztalának támaszkodva, mellkasa elé font kezekkel néz rám.
- Nem vagyok megelégedve a pozíciómmal – teszem csípőre kezem, és bár nem azért jöttem, hogy veszekedjek, tényleg nem bírom megállni, hogy ne fejtsem ki véleményem. – Miért így osztottál be? Tőlem hátrébb már csak a mentősök álltak, elég megalázó, hogy nem hagysz dolgozni.
- Az is része a munkánknak, hogy megvédjük a civileket – von vállat. – Most te, legközelebb valaki más. Nem kivételezek senkivel, veled sem…
- Ne hidd, hogy én nem féltelek – mélyedek szemeibe, és elhúzza száját. Arcát elfordítva tőlem hümmög párat, de nem szól. Tudom, hogy direkt hagyott hátul, és igen, kicsit jól is esik, hogy aggódik értem, de a francba is. Én meg miatta reszkettem, és sokkal könnyebb lenne, ha mellette lehetnék a bevetéseken. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz… - Szeretem a munkám, pont olyan elvakultan, ahogy te is. De a munka az munka, a magánélet, pedig a lakásunk falai között kezdődik. Szóval légy szíves, és hagyd, hogy dolgozzam, ahogy én is hagyom, hogy tedd a dolgod. Nekem sem könnyű, de elfogadom, cserébe ugyanezt kérem – sóhajtok fel, és meglepődöm, mikor elém lép.
Állam alá nyúlva emeli fel fejem, szemeiből nem tudok semmit kiolvasni, csak néz rám és végül elmosolyodik.
- Nem kéne túlbonyolítani, Ookawa. Már mondtam, miért te voltál a hátvéd, legközelebb másként lesz. Tiszteletben tartom a munkához való hozzáállásod, és hízelgő, hogy féltesz – vigyorodik el szemtelenül, és magához ránt.
- Eressz – tiltakozom halkan, és a frász kerülget. – Ne merészelj itt rám mászni, te idióta – sziszegem, látva, hogy nem hatja meg fenyegetésem.
- Miért is ne? – kuncog fel és végig csókolja nyakam, elérve ezzel, hogy egy pillanatra elfelejtkezzem a helyzetünkről.
- Barom – tolom el magamtól végül, és kartávolságot tartva elhúzom számat. – Őrnagy, ön képtelen eleget tenni a pozíciójával járó kötelességeknek, szóval átveszem a parancsnokságot – vidulok meglepett ábrázatán.
- No, csak –ingatja meg fejét és zsebre teszi kezeit.
- Igen, így lesz. A munkahely az szent, pont. Otthon azt csinálunk, amit akarunk, de itt nincs enyelgés. Értve vagyok? – pislogok rá mosolyogva és beleegyezően bólint.
- Viszont otthon… – kezd bele mondandójába, de leintem.
- Este nálam, megbeszéljük – zárom le a témát, és szalutálva távozom is. Nem akarok túl sok időt vele lenni, legalább is itt. Még a végén gyanakodni kezdenének a többiek, és kell a francnak a botrány.
Hümmögve baktatok vissza az öltözőbe, és az sem zavar, hogy néhányan csatakiáltásban kitörve érdeklődnek, most mégis min ugrottam össze a főnökkel. Csak grimaszolok egyet, miközben magamban nevetek. Tudják csak úgy, hogy továbbra is utáljuk egymást, megkönnyítik az életem.
***
Unottan váltogatok a csatornák közt és meghallva a kaputelefon pityegését elmosolyodom. Megadni Kenjinek a lakás zárkódját talán még kicsit korai lépés volt, de legalább nem kell ugrálnom. Fél füllel hallom, hogy kattan a bejárati ajtó zárja is, és az előszoba csendjét cipődobogás veri fel. Nem kell sokat várnom, hogy kedvenc főnököm, vigyorogva beessen a nappali meghitt közegébe, és mellém huppanva kicsókolja belőlem a szuszt.
- Állat – nyújtózom karjai között, és beletúrok hajába.
- Az – hagyja rám nevetve. – Mi újság?
- Nem sok – pislogok rá értetlenül. Alig pár órája váltunk el, amikor lejárt a műszak. Mégis, mi történhetett volna velem közben. Na, de ha már megkérdezte… - Képzeld el, mekkora állat a főnököm – kuncogok fel és figyelem ledöbbent arcát.
- Na, mi bajod vele? – ingatja meg fejét és hanyatt dönt a kanapén.
- Áh, ne tudd meg. Majdnem rám mászott az irodában – karolom át nyakát és nyelvem kidugva ismerkedni kezdek nyakának érzékeny bőrével.
- Kinyírom, csak találkozzak vele – nevet fel és végre veszi a poént. Hál’ Istennek, legalább már nem sértődik be minden apróságon. – Bár meg kell hagyni, egyet értek vele, amiért rád startolt – néz le rám és beszólásom forró csókba fojtja.
Elgyengülve hagyom, hogy végig simogassa testem, perzselő csókjaival engem is lángba borítson és megállítsa körülöttünk az időt. Izzó bőre nekem feszül, ruháink már kitudja merre árválkodnak, és reszketve vonaglom alatta, izmos testét simítva és csókolva, hagyva, hogy elmémre boruljon a vágy kósza homálya.
Mint fuldokló az utolsó szalmaszálba, kapaszkodom belé, elnyíló ajkaim közt sóhajaim utat törnek maguknak, és lágy ringatózással mozdulok alatta én is. Vágytól örvénylő szemei az enyéimbe kapcsolódnak, és képtelen vagyok megérteni, miért ilyen velem. Gyengéd érintései, csókjai teljesen összezavarnak, és el gyengítenek. Szeretkezünk… Most először… Nem durva, nem akar uralkodni rajtam, csak szeret és becéz, teljesen más, mint múltkor volt. Elveszetten állom a jég kék szemek pillantásait, de most nem tűnnek olyan fagyosnak… Valami megváltozott, valami más lett, érzem, tudom… Testünk szinte eggyé olvadva mozog, és nyakába karolva húzom ajkaimra, mosolyogva csókolva száját, és amikor végre szétárad bennem az izzó zsibbadtság és megfeszülök alatta szorosan magához szorítja reszkető testem.
Talán nem olyan intenzív az érzés, mint legutóbb, de annyi minden mást érzek most, amit nem is tudnék megfogalmazni. Mosolyogva simogatom meg melleimen pihenő fejét, és, ahogy felpillant rám elpattan bennem valami.
- Kenji – suttogom akadozva, és olyan hévvel ölelem, mint még soha senkit előtte. Szeretlek, azt hiszem…
|
| Tsunade-sama | 2012. 09. 08. 23:33:21 | #23354 |
Karakter: Sasaki Kenji
- Ne haragudj a zavarásért - motyogja halkan, és én csak bámulom őt. Nagyon meglepett a felbukkanása, és lövésem sincs, vajon miért van itt. De nem hagyok időt neki, hogy esetleg meggondolja magát, gyorsan elkapom kezét.
- Gyere - húzom be a házba, és a lépcsők felé veszem az irányt.
- Lift? - kérdezi, és persze, igaz is, minden normális ember liftbe szállva jutna fel az ötödikre, de én...
- Ha nem muszáj, inkább ne - nézek rá, és bármennyire igyekszem nem kimutatni iszonyomat, hangom megremeg a gondolatra, hogy be kellene szállnom abba a koporsóba... Bármit, csak ezt ne.
- Lépcsőztél te már öt emeletet tűsarkúban? - mosolyogja el magát, és akaratlanul is végigsiklik tekintetem a lábain.
- Nem, és nem is akarok - nevetek fel, és tényleg megteszek bármit, a lift helyett. - Na, gyere - nyalábolom ölembe, és azon kívül, hogy élvezem karjaim közt tiltakozva kapálózó testét, még edzésnek is beillik egy ilyen lépcsőmászás. Mikomi sem nehezebb, mint az erőltetett menet málhazsákja, játszva viszem fel az ötödikre.
A lakásban aztán egyre jobban felcsigázva figyelem, ahogy hajlongva, tekergőzve szabadul meg szandáljától, mozdulatai talán nem direkt, de kacérak, és szívem hevesebben kezd verni.
- Mi szél hozott? - kíváncsiskodom újra, mert még mindig nem értem, mit keres pont nálam. Rosszul sült el a randija? Vagy egyáltalán nem sült el?
- Erre jártam, és gondoltam, beköszönök - vonogatja vállait. Na peerszee...
- Aha, hajnali félegykor - indulok el fejcsóválva a fürdőbe, mert talpamon ezer homok és egyéb koszszemcse irritálja bőrömet. Mikomi utánam jön, és értetlen képpel áll meg az ajtóban.
- Nappali nincs? Mert akkor stoppolom a zuhanytálcát.
Hogyne lenne. Ma az lesz, amit csak akarsz. Amit te akarsz...
- Lesz. Minden lesz, amit csak szeretnél.
Nem bírom megállni, hogy hozzá ne érjek, így beletúrok hajába. Bár legszívesebben magam alá gyűrném, mint legutóbb, de most észben kell tartanom, hogy nem csak a testét akarom. Itt az alkalom, hogy megmutassam, nem egy szex kazán vagyok, hanem figyelmes és kedves pasi... akit szeretni is lehet. Gyorsan megmosom a talpam, aztán komolyan lépek elé.
- Szóval, halljuk, nem jött össze a randi? - kérdezem, közben megfogom kezét. Remélem, tényleg nem jött össze neki, nem akarom, hogy mással randizgasson. Basszus, féltékeny vagyok?!
- Randi? Azt ne mond, hogy elhittétek, amit mondtam - néz rám vigyorogva, és nem értem. Miért ne hittük volna?
- Szóval hazudtál - állapítom meg, kissé csalódottan, de megkönnyebbülök. Szóval nincs senkije... talán csak én.
- Kenji, elárulok neked egy titkot. Nem szoktam randizni - hajol közel hozzám, és még jobban meglepődöm.
- Ezt elég nehéz elhinni.
- Gondolj csak bele – magyarázkodik. - Katona vagyok, erős, makacs és nagyszájú. Pasik közt fürdök, eszek és harcolok, és a szabadidőm nagy részét alvással töltöm. Egy férfi sem bírja sokáig mellettem…
- Na, igen, ebben is van igazság – tűnődöm el szavain. A hivatásom, és a makacs természetem miatt nem állapodtam meg még én sem, nincs az a nő, aki miatt engedékeny lennék, bármiben is. Illetve, eddig nem volt... - De még mindig nem tudom, hogy ő függetlensége miért is keresett fel hajnalban, ha annyira nincs szüksége senkire – teszem hozzá, és beletörődöm, hogy ez az este a beszélgetésé. De ha erre van szüksége, megadom neki, még ha iszonyú nehéz lesz is uralkodni magamon.
- Jó kérdés, de választ nem hiszem, hogy kapsz – feleli, és én már meg sem lepődöm a válaszán. - Maradjunk annyiban, hogy itt vagyok és örülj, de ne képzelj bele túl sokat, husika – fonja karjait a nyakamba, és kezdek megzavarodni.
- Rendben. Akkor maradjunk annyiban, hogy egyelőre beérem ennyivel is – hajolok közelebb csillogó szemeihez, és bármennyire is hangos a vészcsengő agyamban, nem tudom vágyamat visszafogni. Éhesen csapok le szájára, és nyelvemmel birtokba veszem ajkait. Mennyire hiányzott... ő belenyög a csókba, és fellobban bennem a tűz. Ösztöneim átveszik az irányítást józan eszem felett, és máris szoknyáját húzom feljebb, combjait simogatva markolok bele húsába. Elégedetlen nyöszörgését hallva azonban gyorsan visszazökkenek a valóság talajára. Francba, ez most nem szex! Éppen azon vagyok, hogy közelebb kerüljek hozzá, és nem a lábai közé. Eleresztem, és kérdően nézek arcára.
- Ne most kezdj el lovagias lenni – mondja, elfintorodva ábrázatomon, és teljesen összezavar.
- Nem értelek – rázom fejem, és tényleg nem. Most akkor akarja, vagy nem? Basszus, én csak azt szeretném, ha azt kapnád tőlem, amire szükséged van. Eddig csak elvettem, de most adni akarok. Ha lelki támasz kell, akkor azt... ha szex, akkor pedig azt. De ne szórakozz velem, Mikomi.
Kirángat a fürdőből, és hagyom, hogy eldöntse végre, mit szeretne. Mikor megtalálja hálószobám, felcsillan bennem a remény, hogy talán mégis csak szüksége van ilyen fajta kényeztetésre is. Megáll ágyam mellett, és a helyzetet egyértelműnek veszem. Ledöntöm a matracra, és fölé mászom, éhesen vetem magam nyakára.
- Kenji – nyikkan meg újra, és kezd elegem lenni. Innen már nehéz lesz meghátrálnom, de ha mégsem ezt akarja, nem fogom ráerőltetni magam. Ma legalábbis nem.
- Mi a baj? Döntsd el végre, mit akarsz – morgok rá, és várok.
- Nem tudtam, hogy zavar, ha közben a neved nyögöm – kuncog, aztán magához húz. Francba, Mikomi, teljesen hülyét csinálsz belőlem? Lesöpröm róla a ruhát, nagy ívben hajítom a padlóra, és tágra nyílt szemekkel iszom a látványt. Karcsú dereka, és telt mellei gömbölyded vonala láttán belemarkolok a lepedőbe, és még mindig nem vagyok biztos benne, mit szeretne. Talán csak próbára akar tenni? Játszik velem... csak azért sem okozok csalódást, bár ebbe belegebedek.
Mosolyogva nézi bizonytalanságom, aztán megkönyörül rajtam, mert átfogja nyakam, és magára húz. Csókjaimba beleremeg, és szenvedélyesen viszonozza, én pedig végre eleresztem a gyeplőt. Vágytól hajtva simítom végig testét, csókolom selymes bőrét, marok bele melleibe, és körbenyalintom bimbóit, egyiket a másik után. Felnyögve emeli csípőjét, és sóhajtozva tekereg alattam, mozdulatai egyre jobban megőrjítenek. Végighúzom nyelvemet forró hasán, aztán oldalát harapdálom, kíváncsi vagyok, csiklandós-e? Feltörő kacagása elárulja, igen, és vigyorogva vetek rá egy pillantást. Ez tetszik...
Már csak egyvalami áll az utamba, de nem sokáig, lehúzom róla a kis bugyit is, aztán őrjítő lassúsággal simítom ajkamat puncijára. Csókolgatom, ágyékát és combjait is körülötte, aztán abbahagyom a kínzást, és belemélyesztem nyelvem szeméremajkai közé. Csiklója megduzzadva ágaskodik, Mikomi felsikkant, ahogy végignyalintom, és elkezdek körözni rajta. Letolom nyelvem hüvelyéhez, és belenyalok, aztán vissza, ismét csiklóját izgatva, és hallva nyöszörgését, elégedetten szívogatom meg a kis pöcköt. Teste megfeszül, csípőjét nekem löki, aztán utánam nyúlva jelzi, ebből elég.
Felmászom rá, és csókolom remegő száját, ő nadrágomon matat, és az övemet kapcsolgatja. Nem várom meg, míg ügyetlenkedő ujja célhoz ér, inkább gyorsan leveszem a felesleges ruhát, és most már teljesen meztelenül simulhatok hozzá. Őrjítően forró a teste, én is lángra kapok, ahogy megérintem, mellei mellkasomnak nyomódnak, és kezdem teljesen elveszteni a fejemet. Mikor péniszem ágyékához feszül, csípőm már mozdulna, hogy beléhatoljak.
- Kenji... – nyögi alattam, és eltol magától. Mi a fene, most akar visszakozni? Ezt nem gondolhatja komolyan. Francba, ha ez valami lecke akar lenni, akkor jól kitolsz velem. De nem tehetek mást, engedem, hogy kicsússzon alólam, és hanyatt döntsön az ágyon. Na, ne... elvigyorodom, ahogy fölém lendül, és átvetve rajtam lábait, megmarkolja farkamat. Heh, ha lovaglóleckéről van szó, az jöhet...
Óvatosan ül belém, és nehezen állom meg, hogy ne toljam fel csípőmet, tövig beléhatolva. Tudom, hogy nem rám van méretezve, nem akarom, hogy baja essék, de így is nehéz. Végül lassan teljesen rám ereszkedik, és kiszakad belőlem a megkönnyebbült gyönyör sóhaja. Ő is nyög, és kiáltozik, ahogy megmozdulva újra és újra magába fogad. Combjait markolva, fel-le emelkedő melleit bámulva élvezem a látványt, kéjtől elnyíló ajkai után sóvárogva. Isteni, amit csinál, de már nem elég...
Derekára csúsztatom kezem, és lehúzom magamhoz, egy röpke csókot lehelve ajkaira. Aztán kézbe veszem a dolgokat, mert látom rajta, nem képes többre. Megemelve könnyedén fektetem hasra, hogy végigcsókolva hátát, fenekének kerek ívét, combjai közé furakodjak. Csípőjét felhúzom magamhoz, és nem bírva már magammal, finomkodás nélkül lököm be péniszem hüvelyébe. Felsikolt, nem tudom, hogy a kéjtől-e vagy a fájdalomtól, de most már nem tudok ezen gondolkozni. Keze a párnát és a lepedőt markolja, hosszú haja ziláltan folyik le vállain, minden mozdulatomra hangos sikoly a válasz.
Farkamat őrjítően fogja szoros gyűrűbe izmos vaginája, és a forróság felemészti minden erőm. Érzem, hogy közeleg a vége, Mikomi egyre rövidebb, és gyorsabb zihálásából tudom, ő is mindjárt elélvez. Makkom nekiütközik méhének bejáratához, érzem, ahogy kitágítva már oda is befurakszom, és még gyorsabb tempóra kapcsolok. Izzadtságtól cuppogva válok el fenekétől, és csapódok neki újra, aztán megfeszül alattam, és sikoltva rángatózik az orgazmustól. Hangja és testének vibrálása engem is a beteljesülésbe kerget, tövig nyomom magam belé, rázuhanva hörgöm bele fülébe a gyönyörömet.
Levegő után kapkodva nyöszörög alattam, és bármennyire nem akarok lemászni róla, nem akarom megfullasztani sem. Lecsúszom testéről, és oldalamra fekve figyelem remegő ajkát, csillogó szemeit. Vajon most is menekülni fog majd? Elmosolyodik, és boldogan viszonzom, ezek szerint ma nem akar a fenébe küldeni. Igaz, ennyire még senkinek nem jártam a kedvében, még senkinek sem akartam, hogy jó legyen. Önző lennék? Lehet, eddig legalábbis az voltam. Mi van ebben a nőben, hogy most mégis másképp csinálom?
- Mikomi – suttogom, magamhoz húzva, és simogatni kezdem hátát.
- Ne piszkáld – fakad ki, mikor véletlenül sebhelyét is megérintem. Nagyon mélyen bánthatja ez a dolog, ha ilyen hevesen reagál rá.
- Ki tette? – szegezem neki egyenesen, mert most már tényleg kíváncsi vagyok.
- Hosszú sztori, majd talán máskor elmesélem – tér ki a válasz elől, és elfészkeli magát karjaim között. Rendben, most nem faggatlak, de erre még felelned kell. Másképp is megtudhatnám, de azt akarom, te mondd el nekem, hogy megbízz bennem, és megoszd velem a titkaidat.
Jóleső melegség járja át szívemet, és eszembe jut az a vicc, miszerint egy nő szex után csak zavar az ágyban. Eddig én is nevettem ezen, de most... nagy marha volt, aki ezt a hülyeséget kitalálta. Legszívesebben soha nem engedném ki az ágyamból Mikomit. És az életemből sem...
***
Mikor felnyitom szemem, egyedül fekszem az ágyban. Órámra pislogok, aztán az ablakfüggönyök között beszűrődő fényre, és első gondolatom az, hogy Mikomi elhúzta a csíkot. Ezek szerint mégsem voltam olyan tökéletes az éjjel.
Feltápászkodom, és a folyosóra érve elvigyorodom. A fürdőből kihallatszik a vízcsobogás, tehát nem ment el, csak fürdik. Kopogás nélkül nyitok be, és tekintetem végigjártatom vízcseppektől csillogó testén.
- Jó reggelt – karolom át, és csókolom meg, nyelvemmel utat törve ajkai közé. Aztán eleresztem. – Mit tervezel mára?
- Takarítást – feleli nem túl lelkes képpel, és nem tudom megállni, hogy ne poénkodjak vele.
- Remek ötlet, ablak és bútortisztító abban a szekrényben – bökök a hátam mögé, és vigyorogva nézem elkerekedő szemeit. Olyan édes, mikor begurul, pedig a szobalányjelmezt meg sem említettem.
- Meg egy frászt – heveskedik, és karomba bokszol. – Nem takarítok rád!
Ez az, akkor mégis csak ráérsz ma.
- Oké, akkor gyere el velem valahova – húzom magamhoz mosolyogva, és magamban fohászkodom, hogy végre komolyan vegyen. Tudom, hogy őrültség, és lehet, semmi értelme nincs, de minél többet akarok vele lenni, és megismerni őt.
- Randira hív, őrnagy? – kérdezi, és én lelkesen bólintok. - Egy feltétellel - mosolyog, és pimaszul néz rám. Na, ez már nem tetszik annyira, de legalább nem mondott nemet.
- Mi lenne az? - fanyalgok, a válaszra várva.
- Nem vihet semmilyen puccos helyre. Farmerben fogok menni, ehhez tartsa magát - böki ki a feltételt, és elcsodálkozom. Ennyi? Ez megoldható, különben sem lett volna jó ötlet olyan helyre menni, ahol esetleg valamelyik főnökkel találkozhat az ember.
- Igenis! - érintem meg homlokom, kihúzva magam, és nevetése hallatán elönt a forróság. Annyira szép, mikor nevet, vagy mosolyog. Bárcsak többet tenné... na, majd gondoskodom róla.
- Csak behódol, Sasaki őrnagy - ereszti meg beszólását, de már fel sem veszem. Lehet, hogy behódolok neked, de te már rég megtetted ezt felém. Szükséged van rám, akárhogy is küzdesz még ellene.
- Álmodozni szabad - jegyzem meg, míg a zuhany alá lépek, és úgy általában véve elégedett vagyok. Mikomi... önszántadból jöttél el hozzám, és itt is maradtál. Mi ez, ha nem behódolás? Az enyém vagy, és most már nem is eresztelek el. Azt hiszem, kezdem komolyan venni a vele való kapcsolatomat, mindenesetre, folyton ő jár az eszemben. Lehet ebből valami... normális?
Kilépek a zuhany alól, és derekamra tekerem a törülközőt. A folyosón találom meg Mikomit, éppen a szandáljába bújik, felöltözve a zöld ruhába. Fene, azt hittem velem marad ma.
- Máris mész? Legalább reggelizz velem – fogom meg karját, ahogy felegyenesedik. Ne menj el!
- Igazán csábító ötlet, de muszáj mennem. A lényeg megint lemaradt, és én sem készültem –
mondja, és összevont szemöldökkel meredek rá. Mi van?
- Eh, pasik... – grimaszol, aztán hozzáteszi. – Nem szeretnél még apuka lenni, ugye?
Megvilágosodás önti el agyamat, persze, megint nem használtam gumit, pedig tele van a fiók. A gyógyszere pedig nincs nála.
- Már értem – mosolyodom el zavartan. – Akkor... tényleg menned kell.
- Erről beszélek, okoska – csípi meg arcomat, és ringó csípővel fordul meg, hogy az ajtóhoz menjen. Egy szál törülközőmben követem a folyosóra, és a liftig kísérem, ott felém fordulva nyomja meg a hívógombot, és végigmér.
- Egyedül is letalálok, nem kell, hogy megfázz miattam – vigyorog, és nincs kedvem ellenkezni.
- Szóval – ölelem át, mire kinyílik a liftajtó. Basszus, jó időzítés. – Este nyolc?
Eltolja kezemet, és belép a fülkébe, a bezáródó szárnyak között mosolyog rám, és biccent. Remek!
Elvigyorodva indulok lakásom felé, és felnézve szembetalálom magam a szomszéd néni rosszalló pillantásával. Na, igen, nem minden nap láthat félmeztelen, kidudorodó törülközőt viselő félisteneket... Becsapom magam után az ajtót, és kitör belőlem a visszafojtott kacagás. Akció indul, Kenji!
***
A napomat édes semmittevéssel, és álmodozással töltöm, ami nálam nem megszokott dolog. Még pihenni is aktívan szeretek, de ma ez valahogy nem megy. Azon gondolkodom, hová vihetném el Mikomit, hogy ne kerüljünk kellemetlen helyzetbe, de mégis élvezhessük egymás társaságát. Ahogy sorba veszem a lehetséges szórakozóhelyeket, úgy vetem is el valamennyit. A lakásban járkálva aztán a falra kitett fényképekre esik tekintetem, és jobban szemügyre véve őket, elégedetten bólintok. Megvan!
Az egyik képen Kishi és én egy régimódi körhintán ülünk, gyerekkori lakóhelyem közelében. Emlékszem, minden nyáron elvittek minket a szüleink a vásárosok bazárjába, és fel is ülhettünk a rozoga alkotmányra. Csak meg kéne tudnom, létezik-e még ez a vurstli, mert ennél jobb helyet nem találnék a randira.
Pár telefon után elégedetten keresek megfelelő öltözéket az estére, és szekrényem mélyéről előbányászom a másik bukósisakot is. Romantikus motorozás, céllövölde, és holdfény-piknik, hamburgerrel... remélem, Mikomi elégedett lesz.
***
Nyolc előtt öt perccel állítom le a mocit Mikomi háza előtt, és várok, mert nem illik korábban jönni, de késni sem. Pontban nyolckor felcsengetek hozzá a kapucsengőn, és azonnal beleszól a mikrofonba. Hm, már vártál?
- Azonnal lent vagyok – recseg a hangja, ahogy beleszól, és pár percet kell csak várnom, hogy megjelenjen az ajtóban. Farmert, és egyszerű pólót visel, ami lecsúszva fél válláról szabadon hagyja gömbölyű felkarját. Szexi volt a zöld ruhában is, de ez még jobban áll neki. Hosszú haja kibontva repked arca, és nyaka körül, fekete szemével mosolyogva néz rám.
- Hová megyünk? – kérdezi, és hátam mögé lesve a parkolót fürkészi. Aztán csodálkozva húzza fel szemöldökét. – Motorral jöttél?
- Igen, de legyen meglepetés a cél – felelem, és megfogva kezét, húzom a Harleyhoz. A bukót a fejébe nyomom, én is felveszem a magamét, és felülök a nyeregbe. Fejét ingatva pattan fel mögém, és én hátranyúlok kezéért, hogy derekamra simítva öleljen körbe.
- Kapaszkodj – szólok hátra, és bepöccintem a mocit. Kicsit járatom, aztán elindulunk, a városban persze nem száguldozva, de ahogy kiérünk az autóútra, gázt adok, és belesüvítünk az egyre jobban sötétedő alkonyatba. Mindig is szerettem a sebességet, legyen az autóverseny, vagy motorozás. Élvezem, ahogy egybefolyó csíkká olvadva suhannak el mellettem az út menti épületek fényei, és most még jobban felpezsdül a vérem, mert Mikomi szorosan átöleli mellkasom, keze hasfalamnak feszül. Vittem már más nőt is motorozni, de egyikkel sem tudtam ilyen könnyedén kormányozni. Olyan, mintha ő is a testem része lenne, nem pedig egy különálló csomag.
Félórás száguldozás után letérek a főútról, és lassítok. Nemsokára elérjük a városszéli üdülőkörzetet, ahol a szűk utcák útvesztőjében még emlékszem, merre kell keresnem a bazárt. Mikor végre szemembe világít a bejárat fölé szerelt neonreklám villódzó fénye, Mikomi elereszt, és kiegyenesedik az ülésben. Leparkolok az autók között, és leszállok a mociról, a bukót lekapva nyújtom kezem neki. De nem fogja meg, csak a sisakot nyomja markomba, és hitetlenkedve forgatja fejét körbe-körbe.
- Mi ez a hely? – kérdezi végül rám nézve, és én szélesen vigyorgom.
- Nem tetszik? Te mondtad, hogy ne valami puccos hely legyen.
Elfintorodik, de bólogat. Aztán végre megfogja kezem, és maga után húzva indul el a kapu felé, ahol gyorsan belekeveredünk a ki-be áramló tömegbe. Hangos zene szól mindenfelől, az utcácskák összetalálkozásánál sült és főtt finomságok illata terjeng, a hely emlékeimhez híven tele van édességes standokkal, és mindenféle csecsebecsét árusító kofákkal.
Egyszerre elégedetten szorítom meg Mikomi kezét, akit eddig magam után húzva kalauzoltam a labirintusban. A régi céllövölde ugyanolyan kopottan áll, mint hajdanán, mikor először puskát véve a kezembe, kitapasztaltam a bódé gazdájának leleményességét.
- Gyere, lövök neked valamit – irányítom Mikomit a pulthoz, de ő kihúzza kezét tenyeremből, és a plüssökkel megrakott fal előtt álló férfihoz fordul.
- Adjon egyet – nyúl a puskák után, aztán rám néz. – Őrnagy, fogadjunk, hogy ebben is jobb vagyok!
Elégedetten mosolyog, annyira biztos magában, és én csak intek, akkor gyerünk.
- Ezt figyeld – szorítja vállához a fegyvert, és céloz. Figyelek, hát hogyne, vigyorgom, és alig bírom visszafogni nevetésem. Mikomi lő, és... mellé. Bosszúsan ereszti le a puskát, és végignézi, aztán újra tölt, és lő. Mellé. Lassan teszi le a pultra, és már szólni akarna, látom arcán a felháborodottságot. Biztosan rájött, hogy a cső meg van piszkálva, ezért félrehord. Mielőtt azonban nekieshetne az unott képpel minket fixírozó céllövöldésnek, hátulról átkarolom, és megfogva kezét, vele együtt emelem fel újra a puskát. Jól tudom, merre és mennyit kell mellécélozni, hogy eltaláljam a pálcikát. A legnagyobb pandamacit szemelem ki, és bár kissé elégedetlenül feszeng karjaim között, végül hagyja, hogy én irányítsam. Egy pillanatnyi betájolás... gól!
A pasas meglepetten, és mérgesen néz rám, nem nyúl a nyereményért.
- Nem szabályos! Segített neki, ketten nem lőhetnek egyszerre!
Zsebemből előveszem igazolványom, melyen ott virít a kiképzőbázis jelképe, és orra alá dugom.
- Kifizettük a három töltényt, és ha nem akarja, hogy bezárassam a bódét csalásért, jobb, ha
befogja.
Kelletlenül húzza el a száját, és leveszi a macit az állványról. Mikomi vérszemet kap, mert előhúzza pénztárcáját, hogy újabb körre fizessen be, de lefogom kezét, belenyomva a pandát.
- Most miért? Már tudom, merre kell célozni, és meg is érdemli, hogy az összeset leszedjem – heveskedik, a riadt képű férfira pillantva.
- Ugyan, hagyd – ölelem át derekát, és elhúzom onnan. – Még van valami, amit meg akarok mutatni, és ennyi plüssel nem engednének fel minket.
Morogva öleli a macit, és jön velem, de aztán megenyhül, ahogy lassan baktatunk az embereket kerülgetve.
- Honnan tudtad? – kérdezi végül.
- Gyerekkoromban sokat jártam itt az öcsémmel. Már kiutált a céllövöldés, mert szinte mindent leszedtem Kishinek. Persze, nem ez a tag volt, hanem egy öregember, de gondolom, ő már nem él.
- Aha – bólint, és fejét csóválja. Nem könnyen emészti meg ezt a csalást.
Szerencsére megpillantom a körhinta kivilágított kupoláját, és gyorsabb léptekre váltva rántom magammal Mikomit.
- Itt volnánk – mutatok a festett lovakkal, és hintókkal telepakolt, lassan forgó tákolmányra, amelyre menet közben lehet fel- és leszállni.
- Komolyan gondolod, hogy felülök...erre? – néz rám, mintha egy elmebajost méregetne, de elnevetem magam.
- Még szép – felelem, és hiába rázza a fejét, elkapom derekát, és felrakom egy rózsaszín póni mellé, aztán én is felugrom. A ló nyergébe emelem, és átölelve őt is, és a pandát is, megyünk egy pár kört, de nem az elsuhanó nyüzsgő tömeget bámulom, mint gyerekkoromban, hanem Mikomit. Tekintetem belemélyesztem fekete szemébe, kezemmel hátát simogatva szorítom magamhoz, és ő szabad kezével átkarolja nyakam. Ketten vagyunk, mégsem kettesben, itt nem találkozhatunk össze senkivel sem, végre ellazulva élvezhetem közelségét. Aztán egy kislány nyafogó hangja töri meg a pillanat varázsát, aki türelmetlenül követeli a rózsaszín pónit. Kézen fogva Mikomit, nevetve lépünk le a körhintáról, és a kijárat felé veszem lépteim. Még hátra van a vacsora.
- Nem vagy éhes? Mert én igen – fordulok felé, és előhalászom a moci kulcsát zsebemből.
- Vacsora is lesz? Nem vagyok megfelelően öltözve – nyújtja rám nyelvét, és nagyot dobban a szívem. Legszívesebben azonnal rávetném magam ajkaira, de inkább belemarkolok a kulcscsomóba, és biccentek.
- De még milyen – nyögöm ki, mert hirtelen még a hangom is elmegy. – És tökéletesen vagy öltözve.
A motorhoz érve kezébe nyomom a bukót, a pandát a csomagtartóhoz erősítem. Kilavírozok az autók és emberek tömegéből, aztán visszafelé indulok, az autóút másik oldalán. Már idefelé is láttam, hogy a régi autós gyorsétterem még mindig működik, így oda veszem az irányt, hogy alaposan felpakolva hamburgerekkel, és sült krumplival a kóla mellé, a ma esti utolsó meglepetésem következzen.
A sötétben majdnem elvétem a földutat, ami a fák között kanyarogva tűnik el, hogy egy kis tisztásba torkollva érjen véget. A hatalmas platán alatt még ott a pad, szinte hihetetlen, hogy tizenöt év alatt itt semmi sem változott. Megállok a fa mellett, és lepakolok a padra, aztán az ülés alól kiveszem a pokrócokat. Mikomi szótlanul nézi, ahogy kiterítem a földre a plédeket, és ráteszek minden kaját. Elkészülve művemmel, elégedetten nézek fel, de mikor találkozik pillantásunk, elbizonytalanodom. Vajon tetszik ez a randi neki? Nem túl egyszerű, és snassz, azokhoz képest, amit megszokott? Lehet, hogy most totális idiótának néz. Pedig... ez is én vagyok.
- Kenji – mosolyodik el, és közelebb lép hozzám. – Én... nem is tudom, mit mondjak. Ez... – mutat körbe, és a csillagok fénye visszatükröződik szemében. – Félreismertelek.
- Szóval tetszik? - mosolyodom el én is. Bólint, aztán letérdelve ül sarkára, és egy hamburger után nyúl.
- Együnk! – néz fel rám, és megkönnyebbülök. Szinte mindent felfalunk, aztán szótlanul ülünk egymás mellett, az éjszakai égboltot bámulva. Itt minden csillag látszik, a tejút fényes sávja a fejünk felett ragyog, és átölelve Mikomi derekát, végre úgy érzem, megtaláltam a helyem. Nyugodt vagyok, és bár kívánom őt, most mégis többre becsülöm ezt a meghitt közelséget, mint a legvadabb szexet.
Te jó ég, miket nem gondolok?! Jobb, mint a szex? Kezdek megzavarodni... mégis, tényleg így gondolom.
***
Az éjszaka hűvös levegője megborzongat, és dzsekimet Mikomira adom, hogy meg ne fázzon hazafelé. Valami csendes nyugalom száll szívemre, míg a lakásához tartunk, és nem értem magamat. Nem is emlékszem, mikor szerveztem ilyen romantikus randit egy nőnek, talán még tizenhat éves koromban. Persze, az is igaz, Mikomi nem egy nő a sok közül, hanem ő az egyetlen nő az összes közül. Basszus, ebbe aztán jól beletenyereltem. Nem lesz egyszerű, de valahogy meg fogom oldani, hogy együtt lehessek vele, mert nélküle... az már nem fog menni.
Leállítom a motort, ő leszáll a hátam mögül, és a sisakot az ülésre teszi. Dzsekimet is le akarja venni, de lefogom kezét.
- Hagyd csak, majd visszaadod – mondom neki, és arra vágyom, hívjon fel magához, bár tudom, nem lenne helyes. Most nem.
- Oké, köszi – feleli, és zavartan öleli magához a pandát. – Akkor... köszönöm az estét – mondja végül, és én örülök, hogy nem hozza szóba az együttalvást. Ezek szerint ő is érzi, ez az este rólunk szól, nem a szexről.
- Én köszönöm, hogy veled lehettem – ölelem át, és magamhoz húzva megcsókolom. Megszorít, és belenyög a csókba, végül elereszt, és felbaktat a lépcsőkön. Még visszaint, ahogy becsukódik mögötte a bejárat, aztán eltűnik a lift felé vezető folyosón. Várok még egy pillanatot, megmarkolom a kormányt, és nagy sóhajjal pöccintem be a Harleyt. Ideje indulnom... de mi lesz holnap? És azután? Azt hiszem, jobb nem tervezgetni. Alakul, ahogy a sors akarja, én pedig hagyom magam sodródni az árral. Életemben először nincsenek mindenre kiterjedő terveim, de reménykedem, hogy úgyis jó vége lesz, mert ezt szeretném. Sasaki őrnagy, mi történik veled?
|
| Akira_chan | 2012. 08. 29. 20:40:48 | #23214 |
Karakter: Ookawa Mikomi
Hümmögve bóklászom a plafon felé magasodó, fém irattartó polcok labirintusában, és elnézve a vastag porréteget mindenhol, eszembe jut, a lakásomat sem ártan kitakarítani már. Megtalálva a nyertes aktát, lábujjhegyre állva rángatom le helyéről, és nagyot tüsszentek a felszálló, orromat csiklandozó portól. Gyorsan aláfirkantom a nevem a sor aljára, és megkönnyebbülve lököm vissza a mappát eredeti helyére. Ezzel is megvagyok, jobb későn, mint soha. Szerencsére az ezredes igazán elnéző volt, még csak meg sem szidott, amiért elfelejtettem aláírni a múltkori előadás után a jelenléti ívet, sőt. Személyesen adott kulcsot az irattárhoz. Ezt nevezem, ezek után végkép ne sírjon a szám, nagyon is el vagyok kapatva. Mondjuk, ez némiképp köszönhető a nevemnek is, és annak, hogy a nagypapi és Miyajima alkalmanként együtt golfoznak.
Fejem csóválva igyekszem kifelé, és számolom a perceket, mennyi van még hátra a munkaidőmből. A holnapi szabadnap, mint valami megváltó fény, lebeg szemeim előtt, és alig várom már, hogy eltöltsek teljes huszonnégy órát Kenji jelenléte nélkül. Az utóbbi napokban olyan példás magaviseletet produkáltam, hogy magamat is megleptem, de ennek hála, képes voltam kihúzni a hetet mindenféle szóváltás nélkül. Ahogy az őrnagy engem, úgy én is levegőnek néztem őt, több-kevesebb sikerrel. Akárhogy próbálkozom, azért néha rajtafelejtem a pillantásom izmos alkatán, de megnyugtat a tudat és a tényállás, ő is így van ezzel. Nem tudom mi lesz még ebből, de magam ismerve, egyre inkább tartok attól, hogy ki fogok borulni. Hihetetlen nagy a nyomás rajtam, és nem csak itt, az elmúlt napokban a cégnél is besegítettem, és kezdek teljesen lemerülni. A lelki fáradtságról már ne is beszéljek…
Gondolataimba mélyedve oldalazok ki a polcok közül, pont időben ahhoz, hogy farkasszemet nézzek az ajtót maga után becsukó őrnaggyal. Pazar, lehet ennél jobb?
- Ookawa, mit keresel itt? – érdeklődik derűsen, és nem értem, hova ez a fene jó kedv.
- Nem tartozik rád – felelem foghegyről, és megindulnék, de mégsem teszem. A mögötte árválkodó ajtó előtt áll, se jobbról, sem balról nem tudom megkerülni, és kezdek nagyon kiakadni. Éhes pillantásai pedig csak tesznek egy lapáttal zavaromra, de nem akarok meghunyászkodni.
- Ha engedély nélkül tartózkodsz az irattárban, az akár kémkedésnek is minősülhet, de ezt szerintem te is tudod. Szóval, mit keresel itt? – egészíti ki előbbi kérdését, de arcát elnézve, nem tűnik túl kíváncsinak, inkább csak élvezi, hogy sarokba szoríthat.
- A múltkori oktatás után nem írtam alá a jelenléti ívet. Miyajima ezredes adta ide a kulcsot. Most már mehetek? – hadarom egy szuszra, és nagyot nyelve fixírozom az ajtót. Testemen végig pásztázó tekintete szinte perzsel, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Ha nem teszek valamit, és húzok ki innen gyorsan, abból baj lesz. – Volnál szíves visszaöltöztetni? – mordulok fel, mikor végig nyalja ajkait.
Egy pillanatig zavartan néz rám, de aztán pimaszul elvigyorodva félre áll az útból. Míg elhaladok mellette, szemem sarkából figyelem, és elém lendülő karja nem ér meglepetésként. Nem is hittem, hogy ilyen könnyen utamra enged.
- Eper illatú a szájfényed? Megkóstolhatom? – kérdi pimaszul, és tenyerem idegesen megrándul a kilincsen. Milyen szájfény? Nem is használok ilyesmit… Értetlenül pislogok fel rá, és elhúzott szájjal elemzem arcvonásait. Pont úgy fest, mint egy elmebeteg kéjenc, ezzel a dísz vigyorral… Kenji, nem így kell udvarolni…
- Menj a fenébe, Sasaki – mordulok fel, és igyekszem megőrizni maradék tekintélyem és önuralmam is, miközben feltépem az ajtót.
Heveskedésemnek hála, kis híján a kilincs után tapogató Tatsuya nyakába esek, de ez sem zavar különösebben. Elnézést kérve és hátra sem nézve vágtatok végig a folyosón, és csak akkor nyugszom meg végre, mikor meghallom az irattár ajtajának csukódását.
***
A zuhany után felélénkülve, már hajam fésülgetve hallgatom a csapattársak heccelődését, és halványan elmosolyodom. Az egész öltözőben túlteng a jókedv, mindenki örömmámorban úszva készül az estére, ami érthető is. Olyan kevés szabadidőnk van, ki kell használni minden lehetőséget a lazításra. Belebújok a ruhámba, és eligazítom nyakamban a pántot. Semmi ihletem a rám váró vacsorához, de már késő lenne lemondani. Ráadásul, az egyik volt bajtársam és a barátnője hívtak el, nem lehetek bunkó… és nehezemre esik bevallani, de szívesebben mennék nyekeregni a bárba ezekkel az ütődöttekkel. Hm, egész megkedveltem őket…
Mire feltornázom magamra a magas sarkú szandált is, befut Kenji. Kapkodva igyekszem mielőbb lelépni, nem akarok szóba elegyedni vele, és ugyan csak fél füllel hallom, de meglep, hogy visszautasítja a többiek meghívását. Hát, gondolom, izgalmasabb tervei vannak estére. Na, de miért is érdekel ez engem? Nem, nem érdekel, csak azért sem… Ellökdösődöm az ajtóig, hallgatva a nekem szóló megjegyzéseket, és agyamban gonosz ötlet fogalmazódik meg. Ha már Kenji csajozik, én pasizni fogok. Legalább is, ők tudják csak így. Nakadai beszólására megállok, és az ajtófélfába kapaszkodva, angyali mosollyal nézek vissza a pasikra.
- Képzeld, igen. Randim lesz – pislogok az őrnagy felé, akinek arca elkomorul, majd költöm nyelvem búcsúzóul és bevágom az ajtót. Mikomi vs. Jégcsap: 1-1.
***
A hangulatos olasz étterem azonnal elnyeri tetszésem, végre egy nem agyoncsicsázott sznob klub. Mosolyogva sétálok az asztalhoz, és kedvesen köszöntöm Takit és Ayumit.
- Ookawa, elkésett – ingatja fejét haverom, és jóízűen elvigyorodik.
- Nem én késtem, ti jöttetek korán – legyintek akár egy hercegnő, és a páros halkan felkacag.
A jó hangulat már megvan, és mivel régóta ismerem őket, a csevegés is fesztelen közöttünk. Taki nagyvonalakban vázolja, mi újság a bázison, hogy Hiroto lett az új főnök satöbbi, és hallgatva a történeteket, egy honvágyhoz hasonló érzés fészkeli el magát szívemben. Eddig annyira lekötött az új életem és a privát háborúm Kenjivel, hogy el is felejtkeztem róluk, és a bázison töltött évekről. Kimutatni azonban nem akarom, mennyire mellbe vág a téma, és türelmesen válaszolgatok a mese est után rám zúduló kérdésekre.
- Azon kívül, hogy hiányoltunk, van még egy oka, hogy elhívtunk – evez más vizekre Ayumi, aki a harci témákban nem igazán tudja feltalálni magát.
- Sejtettem – bólintok, és kézbe veszem a poharam.
- A helyzet az, hogy szeptemberben összeházasodunk – motyogja a csajszi, és fülig pirulva pislog haveromra, aki szintén vigyorog.
Tűnődve szemlélem az italom, és nagyot kortyolok. A bor édes zamata végig simogatja torkom, és két hörpintéssel végzem ki a kis vöröst.
- Gratulálok – szólalok meg végül, és igyekszem a lehető legtündéribben vigyorogni, ahogy felkelek és megölelgetem őket.
- Köszönjük – pislog Ayumi, és székét közelebb húzva hozzám, azonnal magyarázásba kezd.
Asztaldíszek, virág, kaja… faszom tudja mi még… minden kacat, ami egy ilyen bulihoz kell, és nagyon igyekszem jó képet vágni az egészhez. Mélyen legbelül azonban érzem, hogy az irigység éles karmai darabokra tépik a lelkem. Örülök nekik, csak a tudat, hogy egy újabb esküvőt kell végig állnom egyedül, kicsit elkeserít. Azt hiszem, most kezdem csak megérteni, mennyi mindennel nem foglalkoztam idáig. Kishi és Misako, Taki és Ayumi… ha csak rájuk nézek, sírni támad kedvem. Ők boldogok, mert mernek azok lenni, és képesek felvállalni az érzéseiket. Csak én vagyok mindig egyedül, csak én akarok magam megküzdeni a világgal, és kezdem belátni, az élet nem így működik. Párkapcsolataimat tekintve, és ismerve a saját elviselhetetlen modorom azonban kétlem, hogy valaha is így fogok tudni vigyorogni, mint a velem szemben turbékoló párocska. Mindig egyedül voltam. Se testvér, se szülők… a nagyapám sokat utazott az üzlet miatt, és mikor azt hittem, végre barátokra lelhetek, csúnyán elárultak. Önkéntelenül nyúlok vállamhoz, ujjaim végig simítanak a sebhelyen, és felsóhajtok. Tényleg az én hibám lenne, hogy ennyire lelki sérült lettem?
- És az orchidea? – zökkent ki Ayumi önmarcangolásomból, és bambán bólogatni kezdek.
- Mikomi nem vevő az ilyenekre, drágám – nevet fel Taki, elveszettségem látva. – Ő katona, nem dizájnér.
- Pontosan – mosolyodom el hálásan. Taki, ismersz már jól. – Minden esetre, sok boldogságot, és majd küldjetek képeket – kezdek búcsúzkodni.
- Mi? Hiszen, te is ott leszel – csattan fel a menyasszony. – Ott kell lenned! – jelenti ki határozottan, de szemeiben nevetés bujkál.
- Ez esetben, számíthattok rám – mosolyodom el kényszeredetten, és azért legalább pozitívum, hogy nyoszolyólánynak nem kértek fel.
Hosszas búcsúzkodás után végre lelépek, és kocsimba vágódva, homlokom a kormánynak nyomom.
Képtelen vagyok felfogni a körülöttem zajló eseményeket. Annyi mindent söpörtem a szőnyeg alá, amivel túl kínos volt foglalkoznom, de most már, nekem is ideje takarítani. Nem menekülhetek állandóan, és nem retteghetek az emberektől és az érzésektől. Muszáj változnom, vagy tényleg egyedül maradok. Mint azok a rigolyás öreg nénik, harminc macskával és őrülten csillogó tekintettel. Nem akarok én is olyan lenni… de kihez menekülhetnék? Még egy nyamvadt nőismerősöm sincs, akivel ilyesmiről beszélni tudnék. Senkibe nem kapaszkodhatom…
Beindítom a motort és kikanyarodom az útra. A gyér forgalomnak hála, ismét magamba mélyedhetek, és elveszetten kutatok egyetlen név után. Valaki, akárki… aki kedves és törődik velem, és aki nem a nagyfater. Sorra veszem az ismerősök szánalmasan rövid listáját, és felsóhajtok. A GPS-be beütöm az utca nevet és lekanyarodok a főútról. Nem biztos, hogy jó ötlet, sőt. Az eddigi legvadabb elméletem, de ki tudja? Egy próbát ez is megér, és talán tisztázódik bennem pár dolog. Ha pedig Kenji elküld a francba, legalább tudom, hogy megpróbáltam.
A kihalt utcán leparkolva, már előre reszketve kóválygom el az emeletes házig, és ki silabizálva a lakónévsort, megnyomom a gombot. A kis készülék halkan sípol, de válasz nem érkezik. Újabb próbálkozás, és ahogy nézem a nevet, eszembe jut, talán nincs is itthon. Vagy mégis, de egy nővel. Baker, erre nem is gondoltam. Zavartan hátrálok a bejárattól, mikor berecseg a vonal és meghallom a hangját.
- Bocsánat – mentegetőzöm, és átkozom a hülye fejem. Miért nem hagytam szó nélkül és húztam el a francba? Nem akarom tudni, kivel enyeleg épp.
- Azonnal megyek – érkezik a válasz, és innen már nincs vissza út. Nem kell sokat várnom, az ajtó kivágódik és Kenji mezítláb, félmeztelenül esik elém, vigyorogva és meglepődve pislogva.
- Mikomi, csak nincs valami baj? Megleptél, de nagyon örülök neked – mosolyog kedvesen, és kicsit megnyugszom.
- Ne haragudj a zavarásért – szólalok meg halkan, és fogalmam sincs, mit kéne mondanom.
- Gyere – kapja el kezem, és meglepetten indulok utána. Nem szól, csak néha hátra pillant válla felett és vezet egyenesen a lépcsősor felé.
- Lift? – érdeklődöm meglepetten.
- Ha nem muszáj, inkább ne – áll meg, és könyörögve néz szemeimbe. Na, ilyet sem láttam még, csak nem klausztrofóbiás a drága?
- Lépcsőztél te már öt emeletet tűsarkúban? – dünnyögöm vigyorogva. Nekem nem kihívás, csak kicsit bosszantani akarom, ha már így ódzkodik a lifthasználattól.
- Nem, és nem is akarok – nevet fel, és hangja nyomán kellemes melegség árad szét bennem. Amikor ilyen vidám, egész szeretnivaló fazon. – Na, gyere – kap fel, és rémülten pislogva kezdek kapálózni karjai között.
Nem igazán ezt akartam kihozni belőle, engem nem kell cipelni!
- Tegyél le te állat – nyüstölök mellkasát csapkodva, de mikor látom, hogy nem is reagál rám, karba tett kezekkel vágom be a durcit.
Basszus, életemben nem volt még ilyen megalázó sétám, még szerencse, hogy senki nem látta. Az ajtó előtt végre letesz, és bepötyögi a számkódot továbbra is vigyorogva. Eh, fene a pofádat. Morogva lépek be az előtérbe, és míg kibűvölöm lábaim a szandálból, ő a falnak támaszkodva vár.
- Mi szél hozott? – kérdezi végül.
- Erre jártam, és gondoltam beköszönök – köpöm ki az első észvesztő baromságot, ami eszembe jut.
- Aha, hajnali fél egykor – legyint vihogva és elindul, én pedig követem. Szótlanul battyogok utána, és mikor belöki az egyik ajtót, tágra nyílt szemekkel forgatom körbe fejem. Igazán szép a halványkék csempékkel borított fürdőszoba, de valahogy nem erre számítottam.
- Nappali nincs? – kérdezem élcelődve. – Mert akkor stoppolom a zuhanytálcát.
- Lesz – borzol hajamba vidáman. – Minden lesz, amit csak szeretnél – mosolyog sejtelmesen, és levegő után kapkodva fordítom el fejem.
Állat… Fél szemmel lesve látom, hogy felgyűri a nadrágszárait és a kádba lépve lábmosásba kezd. Persze, hiszen mezítláb jött le az utcára, én marha… Fejem vakargatva gondolkodom a következő lépésen, de úgy tűnik, eddig tartott a tudományom.
- Szóval, halljuk – riaszt ki hangja gondolataimból. – Nem jött össze a randi? – kérdezi komolyan, és elém lépve megfogja kezem.
- Randi? Azt ne mond, hogy elhittétek, amit mondtam – nevetek fel, amint leesik, miről beszél.
- Szóval hazudtál – jegyzi meg tárgyilagosan, és megvakarja fejét.
- Kenji, elárulok neked egy titkot – hajolok közelebb hozzá bizalmasan. – Nem szoktam randizni – kuncogom halkan, és nem értem, miért néz rám olyan meglepetten.
- Ezt elég nehéz elhinni – dünnyögi végül.
- Gondolj csak bele – vonom meg vállam. – Katona vagyok, erős, makacs és nagyszájú. Pasik közt fürdök, eszek és harcolok, és a szabadidőm nagy részét alvással töltöm. Egy férfi sem bírja sokáig mellettem… - grimaszolok és nagyot sóhajtok.
- Na, igen, ebben is van igazság – hagyja rám. – De még mindig nem tudom, hogy ő függetlensége miért is keresett fel hajnalban, ha annyira nincs szüksége senkire.
- Jó kérdés, de választ nem hiszem, hogy kapsz – dünnyögöm. – Maradjunk annyiban, hogy itt vagyok és örülj, de ne képzelj bele túl sokat, husika – vigyorodom el végre, és nyakába csimpaszkodva nézek a kék szemekbe.
- Rendben – sóhajt fel megadóan. – Akkor maradjunk annyiban, hogy egyelőre beérem ennyivel is – suttogja számba, és hiába kérdeznék rá az „egyelőre” mögöttes tartalmára, nyelve már számban köröz, és megakadályoz a további beszédben. Nem mintha nehezményezném, és kábultan hagyom, hogy forró csókjai eltöröljenek bennem minden bosszúságot. Tenyerei szinte észrevétlenül siklanak le combjaimra, és ahogy feljebb tolják a ruhám alját, rosszallóan felmordulok. Inkább csak megszokásból, mert nincs ellenemre a dolog, de legnagyobb meglepetésemre, Kenji leveszi rólam kezeit, és megszakítva a csókot, kérdőn mered rám.
- Ne most kezdj el lovagias lenni – forgatom meg szemeim, és végig puszilom száját.
- Nem értelek – dünnyögi halkan.
Megrázom a fejem, mert semmi kedvem magyarázkodni, és elkapva kezét kirángatom a fürdőszobából. A folyosón megállva szétnézek, de nem sokáig töprengek, csak egyenként benyitok a csukott ajtókon, és megtalálva végre a hálószobát, diadalmasan lépek be. Az éjjeli lámpa halvány fényében körvonalazódó francia ágy láttán nagyot nyelek, és semmi mást nem is látok a berendezésből. Testemben egyre elviselhetetlenebb a forróság és megadóan veszem tudomásul a szerepcserét, amikor Kenji az ágyra dönt. Fölém magasodó alakja láttán akaratlanul is megrezzenek, és elégedetten nyalom végig kiszáradt ajkaim.
- Kenji – nyikkanok fel, mikor nyelve végig siklik nyakamon.
- Mi a baj? – szorítja össze száját. – Döntsd el végre, mit akarsz – morogja bosszúsan, és felnevetek.
- Nem tudtam, hogy zavar, ha közben a neved nyögöm – vidulok önfeledten, és magamhoz húzva harapdálom végig ajkait.
Morgása megmosolyogtat és elégedettséggel tölt el, de kutató kezei hamar elterelik figyelmem. Ruhám alá nyúlva simogatja végig combjaim, tenyerei nyomán a forrósság hullámai újra és újra végig járják testem, és elveszik maradék józanságom. Pont olyan elsöprő hatással van rám, mint a legutóbb, és nagyot nyelve figyelem, ahogy a vékony selyemruha szép lassan a padlóra vándorol. Meztelen felsőtestem pásztázva hangosan felhördül, és vágytól örvénylő tekintete az enyémbe mélyed. Nem értem, miért lett hirtelen ennyire nyuszi, bezzeg a múltkor nem teketóriázott ennyit. Lelkiismeret furdalása lenne? Bátorítóan karolom át nyakát, tarkóját simogatva húzom magamhoz egyre közelebb, és belemosolygok éhes csókjaiba. Úgy tűnik, ennyi kellett csak, mert már nyakamra vándorol szája, és egyre lejjebb csúszik rajtam. Nyelvét kidugva óvatosan végig nyalint érzékeny mellbimbóimon és vigyorogva csókolni kezdi őket. Lehunyt szemekkel sóhajtozom, minden mozdulata egyre csak szítja bennem a vágy lángjait, és reszketve bújtatom ujjaim puha tincsei közé. Megunva szórakozását aztán tovább áll, és fél szemmel figyelem a rózsaszín nyelv útját, ahogy végig siklik mellkasomon, hasfalamon és végül puszit nyom köldökömbe. Fogai játékosan megharapdálják oldalam és csiklandozása nyomán halkan felkuncogva tolom el fejét. Felém pislant, elégedett ábrázata elárulja, mennyire jól szórakozik, de nem bánom. Ujjait bugyim szélébe akasztja, és csípőm megemelve hagyom, hogy utolsó ruhadarabom is lekerüljön rólam.
Combjaimon végig simítva fészkelődik el lábaim között, és kínzó lassúsággal csókolja végig szeméremdombom, mintha direkt húzni akarná az agyamat. Hangos sikkantásom még engem is meglep, és zihálva kapkodok levegő után, mikor megérzem nyelvét csiklómon körözni. Míg ő elégedetten nyalakszik, én szinte széttépem magam mellett az ágyneműt, és hol szorosan zárt szemekkel, hol kitágult, plafon felé néző pupillákkal nyöszörgöm, és a testemen átfutó kéjes borzongások egyre erősebbé válnak. Reszketve nyújtom előre karom, mert testem nem igazán akar engedelmeskedni és zihálva kapok vállaihoz. Abbahagyja a kényeztetésem és szorosan lángoló bőrömnek simulva csúszik fel hozzám. Szája azonnal az enyémre tapad, miközben azon fáradozom, hogy remegő kezem végre kicsatolja övét. Nem is menne, ha nem segítene ő is, és ahogy végre lekerül róla minden ruha, merevedése lüktetve simul ágyékomnak.
- Kenji – zihálom szaggatottan, és igyekszem eltolni magamtól.
Rosszalló morgással fogadja mozdulataim, de hátra hőköl végre, és értetlenül mered rám. Mosolyogva tápászkodom fel, minden erőm és lendületem latba vetve lököm hanyatt és vetem át lábam csípőjén. Arcán elterülő vigyora láttán talán el is pirulok kicsit, de nem érdekel. Hasfalát végig cirógatva végül tenyerembe csúszik pénisze, és megemelve csípőm, lassan magamba vezetem hosszát. Fáj és feszít, de messze nem olyan kellemetlen az érzés, mint legutóbb, és mikor végre megmozdulok, hangos nyögése az enyémmel keveredve tölti ki a szoba fullasztó levegőjét. Combjaimba markolva néz fel rám, látom rajta, mennyire igyekszik visszafogni magát, és hálásan simítok végig széles mellkasán. Tenyereim megtámaszkodnak a hasizomkockák sokaságán, és lassan mozogni kezdek. Nem kell sok idő ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjam én is, és egyre sűrűsödő nyögéseim megállíthatatlanul szakadnak fel mellkasomból. Szinte lángolok, és minden mozdulattal édes bizsergés fut végig gerincem mentén, hangját hallva megborzongok és az engem figyelő kék szemekben szikrázó vágy megrészegít.
- Mikomi – zihálja nevem és derekam köré fonódnak karjai. Engedelmesen hajolok hozzá, kezeim teste mellett megtámasztva és ajkamba harapva kezdek kéjes nyöszörgésbe, amikor megmozdul alattam. Az általam diktált iram már messze nem elég, még többet akarok én is, de mikor leemel magáról és hasra vág, elcsodálkozva pislogok fel rá vállam felett. Fölém magasodva végig csókolja hátam, és hasam alá nyúlva ránt feljebb magához, hogy ugyanazzal a lendülettel már belém is vágja magát. Remegve és sikoltozva tépem a párnákat, lepedőt, bármit, ami csak kezembe kerül, és képtelen vagyok bármit is tenni. Csak fekszem és csodálkozom azon, hogy egyáltalán még képes vagyok levegőt venni. Vad iramot diktálva présel a matracba, ujjai húsomba marnak, ahogy szorosan megtartja csípőm és szemeim előtt lassan összefolyik minden. Mintha áramot vezettek volna belém, a feszültség egyre csak gyűlik és végig zubogva testemen, alhasamba koncentrálódik. Durva mozdulatai egyre közelebb űznek a vég felé, és megfeszülő testemen villámként vág végig a gyönyör. Fejem hátravetve, sikítva és lihegve rándulok össze újra és újra rám nehezedő súlya alatt, és úgy érzem, minden erő elszáll belőlem. Hozzám simulva fülembe morogva Kenji is követ, és érzem, ahogy forróság szétárad bennem, majd végig nyúlik rajtam és pihegve nyakamba csókol.
Szívem vad dübörgése még fülemben visszhangzik, de tüdőm elveszetten követeli az oxigént, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy képes legyek megmozdulni. Szerencsére Kenji veszi az adást, mert lemászik rólam, és oldalára fekve néz rám. Fáradt mosolyom arcomra kúszik, és az ő szája is felfelé görbül. Szétcsúszva fekszem az összetúrt ágyon, sem kedvem, sem erőm nincs megmozdulni, csak nézem a kék szemeket, és valami ismeretlen érzés telepszik meg lelkemben. Soha senki nem nézett még így rám, ahogy most ő, ilyen áhítattal és kedvesen, és kezdem magam kellemetlenül érezni. Morcosan fújok egyet, és előre hulló hajszálaim riadtan reppennek el arcom elől.
- Mikomi – suttogja magához húzva, és végig simogatja vállaim, majd sebhelyemre tévednek ujjai.
- Ne piszkáld – mordulok fel, és közelebb csúszok hozzá.
- Ki tette? – kérdez rá mindenféle köntörfalazás nélkül, de csak álmosan legyintek egyet.
- Hosszú sztori, majd talán máskor elmesélem – dünnyögöm, és elhelyezkedem karjai között.
Arcom nyakához fúrva és derekát átölelve hunyom le szemeim, és úgy érzem, pont ide passzolok mellé. Mellette nem érzem furcsának vagy kellemetlennek a sex utáni összebújást, de nem is igazán akarok ezen filózni. Az álom már pilláim rebegteti, és jóéjt-et dünnyögve hagyom, hogy magával is ragadjon.
***
A zuhanyrózsából alázúduló meleg víz kellemesen bizsergeti bőröm és nem sok kell hozzá, hogy dalra is fakadjak. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire laza és kipihent, noha alig aludtam pár órát. Hm, lehet többet kéne szexelnem? Elzárom a csapot és törölköző után kapkodva lépek ki a zuhanykabinból. Vacogó fogakkal itatom fel magamról az ezüstösen csillogó vízcseppeket és a belépő Kenji látványa olyannyira nem hoz zavarba, hogy megbotránkozom magamon.
- Jó reggelt! – sétál hozzám, és mielőtt szólhatnék, már le is nyomja nyelvét a torkomon. Kapálózom kicsit, csak úgy, a hatás kedvéért, de semmi kifogásom ellene, és mikor elenged végre, elégedetten elvigyorodom.
– Mit tervezel mára? – kérdi, és félresöpri vállamon tekergőző tincseimet.
- Takarítást – hümmögöm, és elhúzom a szám.
- Remek ötlet – vigyorodik el. – Ablak és bútortisztító abban a szekrényben – mutat el mellettem és elképedek.
- Meg egy frászt – mordulok fel bosszúsan, és karjába öklözöm. – Nem takarítok rád – ingatom meg fejem sértetten.
- Oké, akkor gyere el velem valahova – mosolyog sunyin, és magához húz.
- Randira hív, őrnagy? – kérdezem kéjesen, és mikor bólint, mutató ujjam puhán végig cirógatja mellkasát. - Egy feltétellel – kezdek alkudozni, és elhúzza száját.
- Mi lenne az?
- Nem vihet semmilyen puccos helyre. Farmerben fogok menni, ehhez tartsa magát – nevetek fel, és puszit lehelek eltátott szájára.
- Igen is! – szalutál nyeglén, és kirobban belőlem a nevetés.
- Csak behódol, Sasaki őrnagy – vidulok, és mikor leesik neki mit is tett, morcosan grimaszolni kezd.
- Álmodozni szabad – jegyzi meg cinikusan, és megpaskolja fenekem, majd ellépve mellettem beáll a zuhany alá.
Töretlen jókedvvel masírozom ki és kezdek öltözni, de azt be kell látnom, nem csak ő változik, hanem én is. Basszus, mi lesz még ebből?
|
| Tsunade-sama | 2012. 08. 09. 22:12:05 | #22797 |
Karakter: Sasaki Kenji
Szótlanul ülünk a padon, és azt kívánom, bár soha ne érne véget ez a meghitt pillanat. Azonban idillünknek két ápoló megjelenése vet véget, és Mikomi gyorsabban visszazökken a valóságba, mint én. Eltol magától, és bár tekintetünk egy röpke percre egymásba fonódik, felpattan mellőlem, és öltözni kezd. Kábultan bámulom hátát, és nem is az zavar, hogy a pólója eltakarja a kilátást, hanem hogy máris hiányolom testének melegét.
Elmosolyodva veszem észre, hogy idegességében kifordítva húzta magára a felsőjét. Felállok a padról, bár nehezemre esik megmozdulni, mögé lépve fogom meg a póló szélét.
- Fordítva - motyogom szinte csak az orrom alatt, és leveszem róla, aztán ismét ráadom. Zavartan néz rám, látom rajta, nincs hozzászokva a kedvesség és figyelmesség ilyen megnyilvánulásához.
Nehezebb lesz a páncélodat leszedni rólad, mint gondoltam, de megteszem. Kényszerítve magam elfordulok tőle, és én is felöltözöm. Már csak gyors köszönését hallom, aztán elviharzik mellettem, és mire utána nézek, csak a becsapódó ajtót látom. Azt hiszem, kezdek belelátni a kártyáidba, Mikomi.
A folyosón Watanabe orvosába botlom, aki azonnal szükségét érzi, hogy tájékoztasson a hadnagy hogylétéről. Érdeklődve hallgatom, de kissé bosszant is, hiszen pont Watanabéhoz igyekszem, úgyis megtudom, hogy van. Nem bírom, ha húzzák az időmet.
A folyosó végére esik tekintetem, és még éppen meglátom Mikomit, ahogy beugrik a liftbe. Vajon kit látogathat meg? Azt hiszem, ezt már nem tudom meg, pláne hogy innen gyalog megyek. Mégis, minden emeleten megállok egy pillanatra, és körülnézek, hátha meglátom. Fejcsóválva battyogok a negyedikre, ugyan, miben reménykedem? A kórház tízemeletes, bárhová mehetett. Bárkihez... Eh, most nem vele kéne foglakoznom, hanem a barátommal.
Végigcsattogok a folyosón, és vidám pofát húzva magamra nyitok be a különszobába. Mosolyom azonban valami idétlen fél vigyorrá torzul, hogy aztán teljesen lefagyjon. Watanabe ágya mellett Mikomi ül egy széken, és döbbenten mered rám.
- Te? - nyikkanok meg végül, de helyette Kishi ugrik oda hozzám, és hevesen gesztikulálva adja elő, milyen bálról ismeri Mikomit, aztán felé fordulva osztja meg vele, hogy az öcsém. Bazz, ezt nem biztos, hogy kellett volna. De ismét elkésem azzal, hogy kinyissam végre a szám, mert most már azt is közli a tesóm, hogy Watanabe az én osztagom hadnagya volt, és látom Mikomin, hogy sok ez így egyszerre. Kishi, te szófosógép...
- Én megyek - pattan fel Ookawa, de nem engedem az ajtóhoz. Falnak támasztva kezem állom el az útját, és hirtelen szikra gyúl agyamban. Öcsémre pillantva vigyorodom el, és hiába néz Mikomi kérlelőn a szemembe, megrázom fejem. Annyiszor hozott már kellemetlen helyzetbe az embereim előtt, most revansot veszek.
- Gondolom, ismeritek egymást - veti közbe Watanabe, nem is sejtve, hogy a kezemre játszik.
- Az újoncom - karolom át Mikomi nyakát, és kis hatásszünettel teszem hozzá. - A reszkető uke kitalálója.
A hirtelen beálló csendet kirobbanó nevetés töri meg, csak Ookawa zsörtölődik, szemétnek titulálva, és menekülne, de erősebben karolom át derekát.
- Kishi, én... - kezdi, de aztán nem folytatja, és nekem ennél nagyobb elégtétel nem is kell. Zavartan feszeng karjaimban.
- Na, szívi, ehhez mit szólsz? - nevetek én is a többiekkel, de Mikomi végképp felveszi a fapofát.
- Pofa be husika, mert véletlen kinyírlak - morogja, és ellök magától, én pedig most már hagyom szabadulni. - Én most inkább megyek - biccent öcsémék felé, és kiviharzik a szobából.
Vigyorogva nézek utána, de a nevetgélés lassan alábbhagy. Misako és Kishi kérdően merednek rám.
- Mi van? - vakkantok feléjük elkomolyodva, mert nem tetszik a képük.
- Nem vitted túlzásba? - kérdezi Kishi, és csak úgy mellékesen jegyzi meg - Olyan kedves, rendes nő...
Döbbenten nézek félnótás öcsémre, neki mindenki kedves. De azért van igazság abban, amit mond, igaz, hogy megérdemelte a kellemetlen perceket, de a nők olyan érzékenyek, nem teszik könnyen túl magukat a dolgokon. Pont azon vagyok, hogy közelebb kerüljek hozzá, és akkor nem bírom megállni, hogy meg ne leckéztessem.
- Mindjárt jövök - lököm ki az ajtót, és a folyosó végére sietek. Mikomi még a liftajtóban áll, és idegesen nyomogatja a gombokat. Ma úgy látszik, a hülye ötletek napja van, mert megint kivitelezhetetlen őrültség jutott eszembe, de azért ha már itt vagyok, nem visszakozom. Nagyon kíváncsi vagyok, mit felel a kérdésemre.
- Ookawa, állj! - szólok rá már messziről, és hűvös tekintete láttán majdnem meggondolom magam.
- Mi kéne? - néz rám unottan, de sebaj, minél hidegebb ő, annál forróbb leszek én.
- Ráérsz? - igyekszem minél lágyabb hangot megütni.
- Nem, elfoglalt ember vagyok, és... - motyogja, és alig bírom megállni, hogy ne a szokásos "akkor hajolj lejjebb" - bel folytassam.
- És, ha parancsba adom, hogy ráérj? - villantom ki fogaimat, elővéve ellenállhatatlan mosolyomat.
Háta mögött kinyílik a liftajtó, és karját elkapva rántom arrébb, a folyosó kékcsempés falához szorítva.
- Civilként nem parancsolsz nekem, Sasaki - morogja ellenségesen, és de jó, már megint itt tartunk. Pedig még csak hozzá sem simultam.
- Igaz. Kár - biccentek, és most már nem fogom vissza vágyakozásom. Átkarolom, és ajkait súrolva suttogok a folyosó zajában. - Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz.
Belereszket az ölelésbe, és elvigyorodom reakcióján. Akármennyire is azt akarod elhitetni velem, nem érdekellek, a tested nem hazudik. Te is akarsz engem.
A helyzet kezd veszélyessé válni, így elengedem Mikomit, elég volt mára a huzavonából. Kedves mosollyal lépek hátrébb tőle, megcirógatom alkarján az ellilult tűnyomot, és azzal a jóleső tudattal fordítok neki hátat, hogy a mai csatát én nyertem.
***
Visszabattyogok a kórterembe, de jókedvemet ismét csak lefagyasztja a két jómadár. Watanabe nem is kertel, kimondja, amit tudni szeretne.
- Mi a fene volt ez?
- Mi volt mi? - teszem a hülyét, pedig tudom, mire kíváncsi.
- Mi van köztetek? - fogalmaz másként, és látom rajta, úgysem nyugszik, míg nem mondok valamit. De mit mondhatnék?
- Csak egy kis torzsalkodás, amolyan főnök-beosztott vita - terelem a témát, de Kishi is megmosolyogja válaszom. - Valami nem tetszik?
Dühösen és fagyosan méregetem őket, majd pont ők mondhatnak ítéletet felettem.
- Becserkészted? - folytatja Misako, és bennem meghűl a vér. Bassza meg, ennyire látszik? Vagy csak beletrafált? - Teljesen hülye vagy?
- Jó lenne, ha a magad dolgával törődnél - morgom egyre ingerültebben. - És nem cserkésztem be - teszem hozzá, ami azért igaz is, hiszen cserkészésről szó sem volt. Nekiestem, és szétkeféltem, az igen. De cserkészni...
- Különben is, beszélhetnénk arról, hogy ki a hülye - megyek át támadásba, és Watanabe félig kiül ágya szélére. - Te vagy az, aki az öcsém miatt feladja a karrierjét.
A hadnagy vicsorogva küszködi fel magát, állva majdnem olyan magas, mint én. Képes lenne ilyen állapotban ökölre menni? És én képes lennék megütni egy beteg embert, aki ráadásul a barátom?
Kishi riadtan ugrik közénk, védelmezőn áll Watanabe elé, karjaival távol tartva engem.
- Te is ellenem vagy? - sziszegem a képébe, hiszen tudom, ő eleinte nem akarta, hogy Misako miatta lemondjon az álmairól.
- Nem, én... - makogja, de nem mozdul. - Nem akarom, hogy veszekedjetek. És nem akarom, hogy hülyeséget csinálj!
- Értem - hátrálok az ajtóhoz, és megfogom a kilincset. - Semmi közötök az életemhez, úgy rontom el, ahogy nekem tetszik.
Köszönés nélkül vágom be magam mögött az ajtót, és kettesével szedem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb kint legyek innen. Túl szép volt ez a mai nap, hogy ne ilyen szarul végződjön... a fene essen belé!
***
A ránk eső ügyeletes napok alatt igyekszem csak a dolgommal törődni, az elmaradt papírmunkát befejezni végre, és a lehető legkevesebb időt tölteni az emberek között. Ha annak a két marhának ennyire szemet szúrt, hogy van valami köztünk, akkor a fiúknak sem lesz nehéz észrevenni. Szerencsére Mikomi sem teszi próbára az idegeimet, biztosan érzi ő is, hogy a legjobb, ha elkerüljük egymást. Így is, valahányszor látom, nem tudom megállni, hogy ne vessek rá egy-egy vágyakozó pillantást, és igyekszem elkapni tekintetét. De ha sikerül is, ő gyorsan elfordul, vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna, lassan már az lesz a feltűnő, hogy ennyire nem szólunk egymáshoz.
Az utolsó ügyeletben töltött napon megkapom a fegyverleltár dossziéját, és rövid habozás után Tatsuyát jelölöm ki a feladatra, hogy segítségemre legyen.
Az irattárba veszem az utam a régi jegyzékeket előkeresni, és menet közben rángatom ki kulcscsomómat a zsebemből, de felesleges az igyekezetem. Az irodahelyiség ajtaja nyitva, és ahogy kíváncsian nézelődve lépek be, Mikomi bukkan ki az egyik szekrény mögül. Egy pillanatig meglepve állok, ő szintén földbe gyökerezett lábbal torpan meg, ahogy meglát. Végül elmosolyodom, és lazán benyomom hátammal az ajtót. Kettesben vagyunk...
- Mit keresel itt, Ookawa? - szegezem neki a kérdést, és tekintetem végigsiklik gyakorlónadrágba, és szűk, fekete pólóba bújtatott testén. Önkéntelenül is megnyalom ajkamat, és felébred bennem a napok óta visszafojtott szenvedély. Önuralom, Kenji!
- Nem tartozik rád - feleli hűvösen, és meg sem próbál az ajtóhoz közelebb jutni. Na persze, mert akkor hozzám is közel kerülnél.
- Ha engedély nélkül tartózkodsz az irattárban, az akár kémkedésnek is minősülhet, de ezt szerintem te is tudod. Szóval, mit keresel itt?
Ajkát dacosan szorítja össze, de aztán nagyot sóhajt. A beszólás elmarad.
- A múltkori oktatás után nem írtam alá a jelenléti ívet. Miyajima ezredes adta ide a kulcsot - néz egyenesen a szemembe. - Most már mehetek?
Nem válaszolok rögtön, még egyszer végigjártatom rajta pillantásom, és nagyokat nyelek. Légzésem felgyorsul, ahogy elidőzök melleinek kerek halmán, aztán megállapodok csípőjének lágy ívén. Ha bezárnám az ajtót...
- Volnál szíves visszaöltöztetni? - zökkent ki Mikomi hangja a bámészkodásból, és elvigyorodom. Ellököm magam az ajtótól, és kissé félre állva engedek utat neki.
- Na, végre - morogja, és ellépve mellettem már a kilincsen a keze, de tenyerem nagyot csattanva a fehérre mázolt falapon, fogja vissza mozdulatát.
- Eper illatú a szájfényed? - kérdezem közel hajolva ajkaihoz. - Megkóstolhatom?
Döbbenten mered rám, és most először veszem észre rajta a hezitálást. Bár csak egy pillanatig tart, mégis... elgondolkodott a lehetőségen. Aztán összehúzott szemekkel löki el karomat.
- Menj a fenébe, Sasaki - sziszegi képembe, és én felegyenesedve lépek hátrébb. Ez közel volt, nagyon közel. Mikomi kinyitja az ajtót, és majdnem összeütközik Tatsuyával.
- Bocsi - viharzik el mellette, és Tatsuya kérdően néz rám.
- Mi volt ez?
- Eltévedt a papírrengetegben - vonom meg vállamat, és fejemmel intve lépek beljebb, hogy megkeressük, amiért eredetileg jöttem. Az eszemet úgysem találom már meg, hiába is keresném, teljesen elveszett.
***
Mire végzünk Tatsuyával, már akkor is számsorok, és rövidítések ugrálnak a szemem előtt, amikor nem is a papírokra nézek. Csak most jut el az agyamig, hogy ezt az ügyeletet hívás nélkül úsztuk meg, és most mehetünk haza, lazítani. Megkönnyebbülök, hogy végre komolyan randira hívhatom Mikomit, hiszen a civil életünkben azzal találkozunk, akivel akarunk. Persze nem veszélytelen a dolog, mert ez mégsem olyan, mint Watanabe, és Kishi, de közülünk legalább az egyikünk nő.
Az öltözőben zsongás fogad, mindenki derűsen készülődik a szabad estére, többen is felém intenek, hogy megyek-e a karaoke-bárba. Mindig velük töltöm ezt az estét, de most olyan biztos vagyok a dolgomban, hogy csak fejemet rázom, és megállok szekrényem előtt.
Mikomi már kész, a tengerzöld ruha kiemeli karcsú derekát, és fekete haja félig nedvesen hullámzik hátán, és nyakán. Sietve csapja be a szekrényajtót, és majdnem elsodor, ahogy rohanna kifelé. Nem csak én veszem észre hevességét, mert Nakadai nem állja meg, hogy oda ne szúrjon neki.
- Hé, Mikomi, csak nem randid lesz?
Általános nevetés hangzik fel szavai nyomán, és egy - két megjegyzés, hogy ezúttal ne hagyja kiszívni a nyakát. Összehúzott szemmel figyelem, ahogy megáll az ajtóban, és visszafordulva néz Nakadaira.
- Képzeld, igen. Randim lesz - nyújtja ki nyelvét, és elvigyorodva libben ki az öltözőből. Legalább nem akarta szétverni senki fejét sem.
Várjunk csak... mit mondott? Randija lesz?! Bassza meg... vagyis, dehogy bassza. Vagyis... Fejemet a szekrénybe verem, és majd felrobbanok. Miért képzeltem azt, hogy nem találkozik senkivel sem? Végül is, igaza van.
Még ha ezer százalékig biztos is vagyok benne, a vonzódásom hozzá kölcsönös, akkor is igaza van, ha mással próbálkozik. Milyen kapcsolat lehetne a miénk? Örökké bujkálva, a többiek előtt színjátékot játszva, hazugságban, és félelemben? Vagy tegyek úgy, mint Watanabe? Lemondani... nem, azt nem tehetem. Persze, amit Mikomi iránt érzek, az már nem egyszerű testi vonzalom. Talán lehetne szerelem is. Talán... De ahhoz, hogy ekkora áldozatot hozzak, tudnom kéne, ő mit érez. És ez... olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája.
Jobb lenne elmenni a fiúkkal, és leinni magam. Nagy sóhajjal öltözöm fel, de mire megfordulok, egyedül vagyok az öltözőben. Francba, nemet mondtam a mai estére, és ők el is húzták a csíkot. Odamehetnék, de akkor azt hinnék, visszautasított a ma esti kufirc, és annyi lenne a tekintélyemnek.
Talán tényleg az lesz a legjobb, ha hazamegyek, és előveszem a noteszom. Mikomi, összetörted a reményeimet...
Leparkolom a ház garázsában a mocit, és kivételesen nem sietek feljutni az ötödikre. Komótosan battyogok a lépcsőházban, és Mikomin jár az eszem. Nem hittem volna, hogy ennyire pofán csap, ha megtudom, hogy mással van. Órámra nézek, éjfél elmúlt. Merre jártam, hol száguldoztam, nem tudom. Ő már biztosan valami szerencsés szemétláda karjaiban vonaglik, sikoltozva mar a pasas vállába, és... kurva életbe, elég volt!
Az utolsó emeletet rohanva tudom le, és türelmetlenül rángatom elő a kulcsomat. Idegességemben le is ejtem, mire sikerül kinyitnom az ajtót, és dühösen csapom be magam után. Hálómba trappolva, menet közben rúgom le cipőmet, és szabadulok meg kabátomtól, ingemtől. Előtúrom éjjeliszekrényem fiókjából a fekete noteszt, és remegve lapozom fel, olyan csajt keresve, aki valamennyire hasonlít Mikomira. Ha már ő nem lehet velem, legalább az illúzió meglegyen.
Az ágyra rogyva keresgélek az asztali lámpa gyenge fényében, aztán felpattintom mobilom fedelét. Kicsit még habozok, de aztán beütöm a számokat. Abban a pillanatban, mikor megnyomnám a hívógombot, élesen megszólal a kapucsengő, és ijedtemben elejtem a telefont. Ki a fene lehet az ilyenkor?
Letérdelve kotorászok ágyam alatt a mobil után, mikor újra szól a csengő. Bosszankodva megyek az ajtóhoz, és a gombot megnyomva szólok bele a mikrofonba.
- Igen?
- Bocsánat... - hallom meg Mikomi hangját. Mikomi?!
- Azonnal megyek! - vágok közbe, és félmeztelenül, mezítláb rohanok a lépcsőházban lefelé. Csak megvárjon!
Lihegve tépem fel a ház bejárati ajtaját, Mikomi meglepetten néz rám. Úgy festhetek, mint valami vadember, de ez most nem számít.
- Mikomi, csak nincs valami baj? - kérdezem tőle, de közben mosolygok. - Megleptél... de nagyon örülök neked.
Halványan elmosolyodik, de tekintete komoly marad. Francba, mégis csak baj van. Ha az a pasas... esküszöm, kinyírom.
|
| Akira_chan | 2012. 08. 01. 16:23:22 | #22583 |
Karakter: Ookawa Mikomi
Stratégiaváltás. Kénytelen voltam belátni, Kenji ellen nem igazán működik az eddig oly jól bevált rendszerem, azaz, a támadás a legjobb védekezés. Ő a főnök, akár tetszik, akár nem, és bele kell törődnöm ebbe. Már megfordult a fejemben az is, hogy felmondok és átigazolok máshova, de aztán elhessegetem ezt a gondolatot. Nem tudnék konkrét okot megfogalmazni a felmondó levelemben, azt pedig mégsem írhatom, hogy az őrnaggyal nem szimpatizálunk. Senkit nem érdekelne, sőt, ki is röhögtetném magam. Katonaként nem az a lényeg, hogy valaki jó haver legyen, hanem az, hogy megbízható és lojális bajtársként álljon az ember mellett. Kenji pedig az, akárhogy is nézem. Ráadásul, ha most megfutamodom, nem tudnék többé a nagyapám szemébe nézni, és minden bizonnyal magával rántana a bűntudat is, hogy a szüleim csalódottak lennének. Szóval ki kell bírni, és pont.
A csapat hangulata megosztott, valahogy nem csak én váltottam hozzáállást. Beszélnek velem, viccelődnek is, mégis tartják a tisztes távolságot. Lehet, hogy már az elejétől így kellett volna játszanom, és nem lett volna ennyi problémám. Nyugalmas napok sora telik el, az őrnagy kerül, mint a tüzet és én is ezt teszem. Az új fegyverekről tartott előadáson is a lehető legmesszebb ülök tőle, és próbálok figyelni a kis ficsúr magyarázatára, de nehezen megy. Nem sikerül újat mondania az MP7-ről, sőt, egy két dolgot még ki is hagy a bemutatása közben, de mindegy. Már ismerem a típust, lőttem is vele, és bele is szerettem, az pedig csak pozitívum, hogy hamarosan itt is alapfelszerelés lesz belőle.
Az agyleépülés után, mint egy csiga, oldalazok ki az ajtón, és amikor elkapják a csuklóm, ijedten csapok hátra.
- Bocsi – hümmögi Aratama, karját masszírozva. – Nem akartalak megijeszteni.
- Mit akarsz? – ingatom fejem, és a mellette álló Nakadait figyelem, aki gyanúsan jókedvű.
- Holnap nyolcra legyél a katonai kórházban, ne késs, mert Kenji engem nyír ki – pislog rám kérlelően, és felsóhajtok. Szóval már nem is engem fog leckéztetni, hanem a környezetem? Szép kis pszichológiai hadviselés, mondhatom.
- Ott leszek, no para – csapom vállon, és elviharzom, mert látom, hogy Nakadai szája szólásra nyílik. Eh, semmi kedvem jó pofizni, és ismerve azt az állatot, tuti valami frappáns beszólást akart a képembe tolni.
***
A fotelban kuporogva élvezem lakásom nyugalmát, és valamiért most először, zavar a csend.
- Na, mit szólsz ehhez Gülüke? – simogatom meg a karomon támaszkodó kis kaméleont. Válaszként csak megforgatja szemeit és elvigyorodom. Igen, én is így vagyok ezzel. Ez az egész egészségügyi ellenőrzés púp a hátamra, és már előre utálom az egészet. Még az sem hat meg, hogy ennek hála szabadnapot kaptunk. Inkább mennék terepgyakorlatra és úsznék át egy cápáktól hemzsegő medencét, mint sem önként hagyjam magam szurkálni és taperolni. Eh…
Az ablak felé fordulva tekintetem találkozik magammal, és bosszúsan nézem elnyúzott, komor arcom a sötét üvegen. Szépen vagyunk… ha ez így megy tovább, mutálódok és tényleg egy házisárkány lesz belőlem. Na, és ez kinek a hibája?
Morgolódva tessékelem vissza kis kedvencem a terráriumba, és előkészítem a ruháimat reggelre. Egy alapos fürdés után aztán beesek az ágyba, reménykedve, hogy végre sikerül kipihennem magam.
***
Az ébresztő óra hangos csipogása riaszt fel, és szemeim dörzsölve ülök is fel azonnal. Odakinn még sötét van, nem is értem, minek keltem ilyen korán… Bosszúsan és nagyokat ásítozva vergődöm el a fürdőig és játszom el a reggeli rutint. A zuhany után egy kicsit már jobb hangulatban kortyolom kávém, és szórakozottan figyelem a felkelő nap sugarait, amik játékosan kúsznak végig a bordó járólapokon. Az, hogy semmi kedvem elindulni, nem kifejezés, de nincs mit tenni. Felveszem az este előre kikészített fehér neműket és ruhákat, majd felkapom táskám és egy gyors ellenőrzés után kilépek az ajtón.
A hajnal friss levegője megborzongat, és mégis nagyokat szippantok a nyár illatú levegőből. Kizárom az audit és behajítom táskám, majd elhelyezkedem én is. A rádiót bekapcsolva tolatok ki, és indulok el a kórház felé. Torkomban hatalmas gombóccal latolgatom lehetőségeim, és már előre félek, nem csak a vizsgálatoktól, hanem a félmeztelen Kenji látványától is. Kell a francnak a felesleges feszültség, majd levegőnek nézem… amennyire ugye lehet levegőnek nézni egy ilyen állat jó pasit. Eh, a francba…
Morcosan szorítom a kormányt, ujjaim idegesen dobolnak a puha bőrborításon, és gyilkos tekintettel szemlélem a két járókelőt, akik miatt kénytelen voltam megállni. Az idősebb nő sietve kel át a túloldalra, de a másik még bénázik egy sort. Ügyetlenül imbolyog, karján hatalmas szatyrot cipelve és lelépve a padkáról, mobilja nagyot csattanva ismerkedik meg az aszfalttal. Pazar, gyerünk nyomikám, dolgom van. Lehúzom az ablakot, és még csak szólnom sem kell, már mentegetőzik is bénázásáért. Milyen jól nevelt… Aztán leesik a tantusz, és agyamban halványan körvonalazódni kezd, hogy én bizony ismerem a srácot, csak nem tudom honnan.
- Hé, kölyök! – szólok rá, mire felemeli fejét, és a csillogó kék szemek bocsánatkérően pislognak rám. – Ismerlek?
- Öm – vakargatja fejét, és alaposan megnézi arcom, majd elmosolyodik. – A bálon találkoztunk – bólint végül, és igen, végre nekem is kitisztul a kép.
Néhány hónapja, a nagyapám kényszerítésének hála, elmentem az évente megrendezett nagyszabású jótékonysági bálra, és ott találkoztam a sráccal. Kishi, azt hiszem, így hívják… Meglepően érdekes társaságnak bizonyult, az egyetlen ember, akivel hajlandó voltam beszélgetni, noha az apja nem nyerte el a szimpátiám. Végül is, nem tudtam meg róla semmit, csak a keresztnevét, de gondolom nem kispályás, ha már a felső tízezer tagjai között keringőzhetett. Ehhez mérten nem is értem, mit bénázik gyalogosan az utca közepén.
- Pattanj be! – intek felé, és kinyitom az ajtót.
- Köszönöm, de igazán nem kell – szabadkozik, de parancsoló hangnemem végül meggyőzi.
- Merre mész? – lépek a gázra, és félszemmel figyelem, ahogy a csomagjait rendezgeti.
- A katona kórházba, de nem akarlak feltartani – udvariaskodik, de megint csak leintem.
- Szerencséd van, én is oda tartok – mosolyodom el, és valamiért idegesítenek az engem figyelő kék szemek. Majdnem olyan kékek, mint Kenjié, de sokkal kifejezőbbek és kedvesebben csillognak, mint a jégcsapé.
Az út eseménytelenül telik, beszélgetünk erről-arról, főként a sablon témákról eleinte, de hamar megered a nyelve, és kérdésemre, hogy minek megy a kórházba, elmeséli a barátja történetét. A felfedezés, miszerint a srác meleg, nem ér váratlanul, valahogy sejtettem. A stílusa, a modora, és ahogy gesztikulál… Mikor kapcsol, mit is mondott elpirul, és lesüti szemeit, nekem pedig akaratlanul is beugrik, a reszkető uke hasonlat. Heh, Kenji, hogy a szívére vette. Miután megnyugtatom, hogy nem zavar a mássága, vigyorogva kezd hálálkodni, és nem sok híja, hogy a nyakamba nem ugrik. Édes fiúcska, kivételesen még a sok szövegelés sem untat, és csalódottan teszem ki a kórház bejárata előtt, mert tényleg jól esett vele elbeszélgetni.
- Ha végzel, és van időd, gyere fel a negyedikre, bemutatom a barátom – kuncsorog csillogó szemekkel és elnevetem magam. Hát lehet ilyen édes pofinak nemet mondani?
- Ha túlélem a vizitet, okvetlen felmegyek – integetek, és elkanyarodok a parkoló felé. Kiszállva és végignézve a hófehér épület monstrumon azonban elszáll a jókedvem, és úgy indulok meg, mint aki minimum a kivégzésére igyekszik.
Hiába indultam korábban, az utolsó közt érkezem, és foghegyről köszönve veszem el a felém nyújtott papírokat az őrnagytól. Még ez is… Sóhajtva kezdek körmölni, és mire végzek, már zsong a fejem. Körülöttem az öltözőben már mindenki nekivetkőzött, és én sem tehetek mást. Sietve szabadulok meg ruháimtól, és oldalgok át a szomszéd szobába, ahol már sorakoznak az alanyok. Nem csak mi vagyunk ma itt, más csapatok, rendőrök és katonák is lézengenek, mind félmeztelenül és mind engem bámulva. Pazar, miért nem jöttem magán úton a vizsgálatra? Ja, mert túl hülye vagyok, és nem jutott eszembe előbb. Mindegy, innen nincs visszaút, és feszengve állok be Dayu mögé a sorba.
- Cuki pillangó – vihog Shigeru, mellettem elhaladva, és a többiek is kuncogva fordulnak hátra.
Nem értem őket. Nem láttak még melltartóra varrt pillangót, vagy csak nem láttak még melltartót ilyen közelről? Viselkedésük elnézve, az utóbbira szavaznék, de már bosszankodni sincs kedvem. Na, és, hogy biztos pazar legyen az élet, Kenji elegánsan beáll mögém, és nagyokat pislogva szemlélem a fehér csempéket talpaim alatt. Nem akarok ránézni, kell a fenének, hogy a félmeztelen testéről eszembe jusson, amikor… Hupsz, már eszembe is jutott… ezt is kezeltetnem kéne, agybaj. A sor lassan halad, kettesével szállingóznak be az emberek, és akárhogy számolom, én pont a főnökkel fogok bemenni. Remek, ettől rosszabb már nem is lehetne.
***
Kár volt elkiabálni… Átesve a vérnyomásmérős, szemvizsgálatos, tappancsokat rám ragasztós hercehurcán, ledöbbenve állok a vizsgáló sarkában, és nagyot nyelve figyelem az őrnagy karjából kiálló tűt. Basszus, ezt ne…
Érzem, ahogy a szoba meglódul velem, és a jeges borzongás végig vágtat gerincemen. Számat harapdálva, reszketve igyekszem másra koncentrálni, de nem megy. Ha van valami az életben, amitől ilyen lelkiállapotba kerülök, az a tű. Nem tudom miért, de irtózom tőle. Nem a fájdalomtól, amit okoz, nem a vértől még csak nem is a vérvétel látványától, egyszerűen csak a hidegen csillogó fémtől. Ez az egyetlen fóbiám, és bár igyekszem tartani magam, tudom mi lesz a vége…
- Üljön már le – zökkent ki pánikomból a nővér hangja, de képtelen vagyok megmozdulni. Lábaim nem engedelmeskednek a parancsnak, és csak úgy tudok végre leülni, hogy Kenji vállaim megragadva a székbe nyom.
Nem látom sem őt, sem a nőt, csak elkerekedett szemekkel méregetem a közeledő tűt. Arcomból kifut a szín, és a gyomrom liftezni kezd. Émelyegve és remegve kapom el tekintetem, karom fájón megfeszül az elszorító gumi alatt, és az aprócska szúrás nyomán elfog a hányinger.
Ne, ezt ne… itt ne… Kapkodva szedem a levegőt, ujjaim a szék karfájába marnak, és eltűnik szemeim elől minden. Csak néhány perc tudom, mégis úgy érzem, órák óta ülök itt, és ahogy végre befejeződik a művelet, mint űzött vad, pattanok fel. Heveskedésem azonban hiábavaló, és rémülten kapok az utánam nyúló karok után. Nem hallok mást, csak a szívem vad dübörgését a füleimben, és kell egy kis idő, hogy felfogjam, Kenji tart és vezet az öltöző felé. Pillanatnyilag azonban ez sem érdekel, és remegve bújok izmos testéhez, mikor végre leültet a padra.
- Mikomi, rendben vagy? – suttogja aggódva, és elmosolyodom. Most először beszél így velem. Karom megemelve, mellkasát végig simogatva ejtem tenyerem széles vállára, és érzem, hogy reszketésem alábbhagy.
- Rendben leszek. Mindjárt – lehelem, és elcsodálkozom magamon. Tényleg jobban vagyok, pedig általában nem megy ilyen gyorsan a megnyugtatásom. Valahogy biztonságban érzem magam, még a veszélyes közelsége sem zavar, illata elkábít, testének melege elolvaszt, és úgy bújok izmos karjai közé, mint egy megszeppent kiscica. Nem bánom, hogy rászorulok a segítségére, és kivételesen az sem zavar, hogy gyengének mutatkozom egy férfi előtt. Furcsa… Simogató kezei nyomán szétárad bennem a forróság, de ahogy ujjai sebhelyemen siklanak végig, megdermedek. Nem szeretem, ha hozzáérnek. Az, az enyém, az én emlékeztetőm, hogy nem bízhatok senkiben, és mégis… most ellent mondok magamnak, és nem tudom miért. Miért akarok bízni benne? Miért másabb ő, mint a többi ember?
A rosszullétem már elmúlt, de mégsem merek mozdulni. Félek, hogy újra összetörik a varázs, és a következő pillanatban újra a régi lesz ő is, én is. Összeborulásunknak azonban hamar véget vet a belépő két ápoló, akik felsőbbrendű mosollyal sétálnak el mellettünk, én pedig zavartan tolom el magamtól Kenjit. A kék szemek ködösen néznek fel rám, és elfordulok, mielőtt még valami baromságra vetemednék. Sietve kapkodom össze ruháim és kezdek öltözni, de reszkető kezeim nehezen engedelmeskednek.
- Fordítva – morogja Kenji, és értetlenül pislogok hátra. Mögém lépve, pólóm szélét felemelve húzza le rólam a szerencsétlent, majd kifordítva ismét rám adja. Rá sem merek nézni, arcom szinte lángol, és megszólalni sem tudok hirtelen. Hasamban furcsa bizsergés indul útnak, jólesően beborítva testem és mikor a meleg test eltávolodik tőlem, halkan felsóhajtok. Nem lesz ez így jó…
Fél szemmel oldalra lesve figyelem, ahogy a kidolgozott izmokat elfedik a ruhák, és nagyot nyelek. A francba az egésszel, azért sem esek hasra tőle.
- Köszi, szia! – hadarom el, és táskám felkapva kiviharzom.
A recepcióig bosszankodom, és örülök, hogy már egy társam sincs a közelben. Megtudakolva a szükséges szobaszámot indulok el a lifthez, és ugrok is be azonnal az épp kinyíló ajtón, mert Kenji tűnik fel a folyosó végén egy dokival beszélgetve. Pazar… de most jobb lesz, ha kiiktatom a gondolataim közül. A negyediken kiszállva és megtalálva a nyerő számsort kopogatok és lépek is be a betegszobába.
- Helló! – hajolok meg, és mosolyogva szemlélem az ágyon ülőket. – Mikomi vagyok – mutatkozom be, és míg Kishi lezavarja a szükséges udvariassági köröket, alaposan szemügyre veszem a körbefáslizott fazont. Szép, szép, de nem az esetem, viszont a kölyök ízlése nagyon jó. Néhány semmitmondó téma kivesézése alatt van szerencsém megfigyelni, hogy ezt a kettőt az ég is egymásnak szánta. Csak a vak nem látja rajtuk, mennyire odavannak egymásért, és elgondolkodom azon, hogy voltam-e én valaha is szerelmes. Nem, nem rémlik, és az sem, hogy valakire ilyen áhítattal nézetem volna, mint Kishi, Misakóra.
- Ha nem vagyok túl tolakodó – veszem fel a beszélgetés fonalát, - megkérdezhetem, hogy sérültél le ilyen szépen? – érdeklődöm Watanabétól.
- Bevetés közben, kicsit rám szakadt az épület – viccelődik, és Kishi rosszallóan felmordul, bennem pedig megfogalmazódik egy nagyon fontos kérdés.
- Milyen bevetés? – húzom össze szemeim, és ahogy vázolni kezdi kommandós múltját, elvigyorodom. Kicsi a világ, hogy pont egy szakmabelivel kerültem össze. Aztán olyat mond, ami ismét elgondolkodtat, pedig teljesen logikusnak hangzik. Nem megy vissza, leszerel. Nem akarja elveszíteni a szerelmét… Ez tényleg így működik? És tényleg ilyen egyszerű? Őket elnézve, igen. Magam ismerve, nem. Nem hinném, hogy bárkiért képes lennék feladni a munkám. Furcsa, hogy alig ismerem őket, képes vagyok örülni a boldogságuknak, és néhány mondatuk miatt többet gondolkozom most, mint egyébként szoktam.
- És, te? Mit melózol? – érdeklődik Kishi, és elvigyorodom. Mielőtt azonban válaszolni tudnék, nyílik az ajtó, és érdeklődve fordulok meg a széken. Kenji a küszöbön állva méreget, és olyan szánalmasan értetlen képet vág, mint amilyet én is produkálok.
- Te? – kérdezi akadozva, és megvonom a vállam. Ezt éppen én is kérdezhetném, de mindegy.
Kishi felpattan az ágyról és zavartan kezd magyarázkodásba és mentegetőzésbe egyszerre. Alig két perc alatt kapom meg a sokkoló infót, hogy ők ketten testvérek. Paff, az állam diszkréten veri a padlót, és amikor kiderül, hogy Watanabe az ő hadnagya volt, azt hiszem el is ájulok kicsit, de csak úgy magamban. Levegő után kapkodva igyekszem re startolni lefagyott agyam, és úgy ugrom fel a székből, mint akibe áramot vezettek.
- Én megyek – motyogom, de az elém lendülő kar megakadályoz a sétába. Szám elhúzva, esdeklően nézek fel Kenjire, de csak megrázza fejét és nagyot fúj.
- Gondolom, ismeritek egymást – hümmög Misakó.
- Ő az újoncom – karolja át nyakam az őrnagyom, és megfeszítem testem, ahogy érintésétől újra megmozdul bensőmben valami. – A reszkető uke kitalálója – tesz rá még egy lapáttal bemutatásomra, és felnyikkanok. Hiába nézem, nem akar megnyílni alattam a föld, pedig nagyon szívesen elsüllyednék most, és a kitörő nevetés csak még jobban megriaszt.
- Szemét! – mordulok fel. Oldalának feszítem karjaim, de könnyedén megtart és derekamra csúszik tenyere. – Kishi, én – magyarázkodnék, de leintenek. Könnyeiket törölgetve biztosítanak arról, nincs harag, és egy kicsit megnyugszom, de lassan feléled bennem a harci szellem.
- Na, szívi, ehhez mit szólsz? – vigyorog arcomba Kenji, és vicsorogva tolom el magamtól. Azért ennyire jóban nem vagyunk…
- Pofa be husika, mert véletlen kinyírlak – morgom, de látom rajta, nem hatja meg fenyegetőzésem. – Én most inkább megyek – fordulok a duó felé, és sietősen elköszönve kitrappolok a folyosóra.
A lift előtt állva, kapkodva nyomogatom a gombokat, mintha ettől legalább is hamarabb ideérne. A francba az egésszel, miért hitem, hogy ez egy jó nap lesz? Mióta az utamba került az a hülye, nincs egy nyugodt hetem, és sokkolóbbnál sokkolóbb dolgokat tudok meg, akaratom ellenére.
- Ookawa, állj! – mordul a jól ismert hang, és összerezzenek. Gyanakodva méregetem közeledő alakját, gondolom, nem bocsánatot kérni jön…
- Mi kéne? – kérdezem közömbösen, ami meg lehetősen nagy teljesítmény az előzményeket tekintve.
- Ráérsz? – kérdezi gyanúsan kedvesen.
- Nem, elfoglalt ember vagyok, és… ööö – makogom, holott nem is kéne mentegetőznöm. Nem érek rá és kész, mit kell nekem pofáznom?
- És, ha parancsba adom, hogy ráérj? – mosolyodik el, és csuklóm elkapva félre ránt, hogy a mögöttem nyíló liftből kisétáló tömeg ne sodorjon el.
- Civilként nem parancsolsz nekem, Sasaki – mordulok fel ellenségesen, és kezdek visszatalálni harcos énemhez.
- Igaz. Kár – hagyja annyiban, és meglepődni sincs időm, már magához is ránt. – Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz – suttogja számba a szavakat, ajkai perzselve cirógatják bőröm és hiába minden erőlködésem, megremegek karjai közt. Pedig jó lenne, ha nem tudná, mekkora hatással van rám… Kéklő íriszeiben vidám csillogás játszik, macsós vigyora pedig egyáltalán nem könnyíti meg zavartságom elhessegetését. Aztán, se szó, se beszéd végig simogatja vérvételtől lila karomat és magamra hagyva eltűnik a betegszoba ajtaja mögött.
Most ez mi volt?
Teljes tanácstalanságban állok a liftben, nem is érdekel, hogy hangos hümmögéseimre furcsán néznek felém az emberek. Magamba zuhanva támolygom ki az épületből, és kocsimba ülve idegesen vágom be az ajtót.
Mi a francot képzel ez az állat? Először is, ha ez a valami randi meghívás akart lenni, akkor elég elcseszettül sikerült, másodszor pedig, ennyire hülye? Ha kiderülne, hogy lefeküdtünk egymással, már abból hatalmas cirkusz lenne, nem lehetünk együtt semmilyen módon, mert a beosztottja vagyok. A francba, a francba, a francba… Mi a fene történik velem? Nem fogom feláldozni a karrierem egy ilyen bizonytalan valamiért, ami nem kapcsolat ugyan, de jobb jelzőt nem tudok mondani rá.
Az agyamban tomboló káosz egyre nagyobb, és érzem, ahogy szép lassan magába szippant, mégis… Képtelen vagyok reális maradni, és képtelen vagyok dűlőre jutni önmagammal. Kenji te barom, elrontottál…
|
| Tsunade-sama | 2012. 07. 15. 12:36:30 | #22206 |
Karakter: Sasaki Kenji
Akár a végtelenségig elfeküdnék Mikomin, de eltol magától, és kelletlenül lemászom róla. Ő feláll, és rám se nézve szedegeti össze a ruháit, aztán olyat mond, amitől megáll bennem az ütő.
- Menj haza.
Mi?! Talán nem jól hallottam, sőt, biztos. Megrázom fejem, és ahogy hátat fordítva eltűnik a folyosóról, ismét észreveszem lapockája alatt a kés okozta forradást. Vajon hol szerezte? Ezen töprengve tápászkodom fel, és bejárom a kis lakást. Otthonos, és ízlésesen berendezett, semmi felesleges csicsa, de nem is szürke. Végül megtalálom a hálószobáját, és elheveredem az ágyán.
Míg várok rá, a történteken gondolkozom, és azon, hogyan tovább? Tudom, hogy nem volt túl jó ötlet szexelni vele, de már az első perctől kezdve valami késztetést érzek arra, hogy megzabolázzam, és az uralmam alá vonjam. Annak ellenére, hogy erős nő, és jó katona, azt akarom, hogy felnézzen rám, és ismerje el, én vagyok a jobb, és én vagyok az, akire szüksége van.
Egyre jobban érzem, nagyon nehéz lesz ezek után együtt dolgozni, főleg mert az ő arcán is ott volt a megbánás. Lehet, nem is nagyon akarta... Picsába, most már mindegy. Megpróbálom a lehető legjobbat kihozni ebből is, mint mindig.
Töprengésemet félbeszakítja, ahogy ledermedve áll meg az ajtóban. Törülközőbe tekerve, vízcseppektől csillogva dől a félfának, meglepve, és bosszúsan néz rám.
- Gyere ide – nyújtom felé kezem, de ő csak a magáét hajtja.
- Azt mondtam, menj el – dünnyögi, és nevét sóhajtva állok fel, hogy magamhoz rántva hajítsam az ágyra. Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem. Valami még nagyon kikívánkozik belőlem. Na, nem az, abból nem maradt egy csepp sem.
- Mit akarsz még? – tiltakozik, de lefeszegetem róla a törülközőt. Újra és újra végigszemlélem horzsolásait, zúzódásait, amiket miattam kapott, és most igyekszem figyelmen kívül hagyni ingerlő idomait. Akaratlanul bántottam, az igaz, de akkor is... megint sikerült lila foltokat okoznom egy nőnek.
- Sajnálom – nyögöm ki végül ezt az egy szót, pedig sokkal többet szerettem volna mondani. Finoman végigcsókolom sérüléseit, aztán tenyerembe fogom apró, bekötött kezét. Ez marhára fájhatott, és milyen nehezen fog begyógyulni. Nagyon sajnálom, Mikomi...
- Kenji, én nem haragszom – suttogja, és ujjai megsimítják tarkómat. Nem a fenéket, pedig megérdemelném. Dühös vagyok, miért nem hagyott ott?
- De én igen – fekszem ölébe, és most is azt érzem, meg akarom kapni őt, teljesen az akaratom alá vonni, és hogy soha többé senki ne érinthesse, csak én. Kisajátítási, vagy uralkodási vágy? Lehet, mindkettő. Hajamban végigszántó ujjai kellemesen bizsergetik fejemet, még érzem, hogy ránk húzza a takarót, aztán fáradtan adom meg magam a pihentető alvásnak.
***
Kába fejjel ébredek valami egetverő zajongásra, mintha üveget őrölnének egy kávédarálóban. Aztán félig vakon pislogva Mikomit pillantom meg, ahogy egy szál bugyiban a szekrénye előtt egy fiókban kotorász. Hát ez az a nagy csatazaj. A fejem... bassza meg.
- Mit csinálsz? - könyökölök fel, és igyekszem kikerülni a nap gyilkos sugarait begagyult szemeimmel. Megfordul, és nagyot nyelve nézek végig meztelen felsőtestén, mellei gömbölyűségét még tenyeremben érzem, és ahogy lejjebb vándorol rajta tekintetem, ágyékom jólesően megfeszül. Uh, micsoda éjszaka volt...
- Reggelizem - közli, valami gyógybogyót nyom kezébe, és lenyeli. Mi az? Remélem, valami fejfájás csillapító.
- Az mi volt? - mászom ki az ágyból, és indulok meg felé, közben eszembe jut, hogy ő nem is igen ivott, akkor nem macskajaj-kapszula.
- Orvosság - feleli kedvetlenül, és nem értem, miért kell mindent úgy kihúzni belőle.
- Mire? - faggatom tovább, de egy halvány sejtés befészkeli magát agyamba. Átölelném, de ráfonódó karjaim nem veszi jó néven.
- Gyerek gátló, és ne taperolj - lök el magától, és belém vág a felismerés.
- Bassza meg - csapok homlokomra, mert a totális alkoholmámor nem a legjobb védekezési módszer. - Sajnálom.
- Haza mehetsz - feleli közönyös arccal, és megint elfog a bizonytalanság, vajon minden rendben van-e a fülemmel. - Szép volt, jó volt, de most tűnés - teszi még hozzá, hogy biztos lehessek benne, jól hallottam.
Csak úgy kidob? Tudom, hogy nem egyszerű helyzet ez, de neki is jó volt, le se tagadhatná, én pedig... még életemben nem éreztem így magam senkivel sem, mint vele. Azonban látom rajta, komolyan gondolja. Na, jó, Mikomi... elmegyek. De ennyivel nem fogsz lerázni, megszabadulni tőlem pedig még kevésbé. Megmutatom neked, hogy szükséged van rám, és nem csak a szexre. Bármilyen erős is vagy, én erősebb vagyok, mindenben.
Nem szólok semmit, eltépem fagyos arcáról tekintetem, és sietve kapkodom össze a ruháimat. Kifelé menet rángatom magamra a nadrágot, és az ajtót becsapva magam után, már a folyosón veszem fel ingemet.
Mikomi... ha háborút akarsz, azt megkaphatod. Úgyis én nyerek.
Vigyorogva battyogok le a lépcsőházban, és elhatározom, megtöröm ezt a nőt, mert mindennél jobban akarom, és amit akarok, azt meg is szerzem.
***
Utolsónak érkezem az öltözőbe, valahogy nehezen indult a mai napom, és nem is sok kedvem volt ilyen borongós időben kikelni az ágyból. Apropó, ágy... Mikomi faarccal slisszol ki mellettem, rám se nézve, viselkedése olyan, mint az időjárás: hűvös. Nem értem. Mintha oka lenne játszani a sértődöttet. Végül is, engem dobtak ki, nem őt. Na de mindegy, igyekszem elkerülni a konfliktust, persze csak ha lehet. Ha folytatja a szájalást, nem fogok finomkodni vele. Többet nem.
A csapat többi tagja is egymás után indul ki a gyakorlópályára, és én is felveszem a védőmellényt. Ma éleslövészet van kiadva napiparancsba, és ahogy elnéztem Mikomi arcát, nem csodálkoznék azon sem, ha belémeresztene egy tárat. Az ötletre elnevetem magam, de aztán elkomolyodom. Lehet, hogy tényleg megtenné? Kemény fába vágom a fejszémet, ha meg akarom szelídíteni.
Eltökélten megyek végig a folyosókon, egy tisztiszolga állít meg, és nyom a kezembe egy borítékot. Morogva teszem el, majd megnézem, most sietek a csapatom után.
Mire kiérkezem a lőtérre, Aratama és Nakadai hangosan osztja ki a fegyvereket, és a tárakat. Mikomi a sor túlsó végébe áll, persze, minél messzebb tőlem. Kissé ingerülten adom ki az utasításokat, és elkezdődik a durrogtatás.
Mindenki háta mögött megállok egy-egy percre, és figyelem a találatokat, de szinte felesleges, ebben a csapatban nincsenek vakegerek. Mikominál is elidőzök, pontos lövéseire csak biccentek, de nem dicsérem meg, minek? A magabiztos fegyverhasználat itt alapkövetelmény, máskülönben nem kerülhetett volna be.
- Mára ennyi - vetek véget a szórakozásnak, és Nakadai felé intek. Tudja, mi a dolga, mert biccent, és elkezdi összeszedni a fegyvereket.
Zsebembe nyúlva kezembe akad a boríték, és előhúzva indulok el irodám felé, hogy megírjam a jelentést a gyakorlatról, és megnézzem, mivel örvendeztetnek meg minket odafentről. Ám alig távolodom el a nevetgélve zsibongó bandától, éles szóváltás üti meg fülem. Megfordulva már csak azt látom, Mikomi a földre keni Shikit, és érezni a levegőben a robbanni kész feszültséget. Mi a fene folyik itt?
- Ookawa! - szedem le a fiúról, grabancánál fogva. - Mit képzelsz, ki vagy? És legfőképp, hol vagy?
- Leszarom - néz rám összehúzott szemekkel. - Te is kérsz?
Cehh! Elvigyorodva kapom el a torkát. Tehát elkezdődik, már alig vártam.
- Mikomi! Nem képzelsz magadról kicsit sokat? - sziszegem képébe, és nagyon remélem, nem hátrál meg, hogy végre megleckéztethessem.
- Nem, a legjobb vagyok - vágja oda dacosan, és elégedetten lököm el. Milyen könnyen kiszámítható vagy...
- Fuss - mondom neki, és kurvára nem érdekel, hogy a többiek megint bűnbánó képpel lesnek, hátha elnézem ezt is, ha magukra vállalják. - Gyerünk, újonc, nyúlcipő.
- Igenis!
Míg pofákat vágva nekiiramodik, a többiekre rá sem nézve, küldöm őket vissza a körletbe. Tatsuya szólni próbál, de leintem, és a futó Mikomit figyelem. Mire körbepislantok, már egyedül állok a pálya szélén, és nem is számolom a köröket, úgy töprengek ezen az egészen. Miért érthettem ennyire félre? Azt hittem, neki is jó volt velem, hogy ő is érez irántam valamit, olyan odaadóan bújt a karjaimba, olyan erővel kapaszkodott belém, mint akinek szüksége van a védelemre. Aztán egyszeriben ismét rideg lett, és kidobott. Szeszély? Nem hiszem. Valami más lesz az oka. A kezemben tartott borítékra pillantok, és észbe kapok. Az éppen felém futó Mikomit magamhoz intem.
- Nekem dolgom van. Az irodámból azonban pont idelátni, úgyhogy ne próbálj csalni. Majd jövök, ha eleget bűnhődtél szívi.
Csalódott képpel, zihálva néz fel rám, térdeire támaszkodva.
- Dögölj meg - morogja fogait csikorgatva, és vetkőzni kezd. Egy pillanatra elakad a lélegzetem mellei látványától, de aztán idegesen túrok hajamba, és fejcsóválva indulok irodám felé. Francba, ha ilyen hatással van rám, nem tudok elég kemény lenni vele. Jobb, ha nem kerülök túl közel hozzá.
A folyosón feltépem a borítékot, és megkönnyebbülve olvasom a szokásos orvosi vizsgálatról az értesítést. Akkor semmi baj nincs, vagyis, ami van, az csak az én bajom. Kicsit jobb kedvre derülök, de ahogy befordulok a sarkon, csalódottan nyikkanok meg. Egy perc nyugtom sem lehet? Irodám falát támasztva vár rám Aratama, Nakadai, és Tatsuya.
- Mit akartok? - morgok feléjük, és kinyitva az ajtót, tessékelem be őket. Tudom, miért jöttek, de ezúttal nem fog érdekelni a duma.
- Nem csak Mikomi a hibás - kezdi Aratama, és szúrós pillantásom beléfojtja a szót.
- Persze, tudom, ő sosem hibás - felelem emeltebb hangon, mint szeretném, és Aratama nem néz rám, Nakadai ellenben felszegett fejjel lép elém.
- Hecceltük, és védekezett - mondja, és nem ijed meg tőlem. Heh, sosem szokott, miért pont most tenné? - Nem gondoltuk, hogy ennyire kényes a magánéletére. Csak irigyeltük a fickót, aki kiszívta a nyakát, ennyi...
Bármennyire nem akarom, a döbbenet kiül arcomra. Hát erről volt szó. Bassza meg!
- Mindegy, mi volt az oka, nem tűröm a csapaton belüli vitát, és a nagy száját. Te is befoghatnád, Nakadai.
Összehúzott szemmel állja pillantásomat, és tudom, hogy be fog szólni, ismerem már. Össze lehetne kötni Mikomival.
- Irigykedsz, Sasaki? Te is szívesen beakasztanál neki, mi?
Elég volt. Elkapom a nyakát, és a falhoz kenem, alkaromat torkának szorítva préselem neki testemet. Ajkammal érintem a fülét, ahogy belesuttogok.
- Ha nagyon akarod, kipróbálhatod, milyen az, ha én beakasztok. Garantálom, hogy utána három hétig a szádon fogsz szarni!
Nakadai nagyot nyelve emeli fel kezeit. Ő mégsem Mikomi, van esze, és visszakozik.
- Sajnálom, őrnagy... elnézést, megszaladt a szám.
Dühösen engedem el, és csak most veszem észre, hogy a másik kettő elkerekedett szemmel néz. Nem baj, tudják csak, hol a helyük.
- Aratama, három nap múlva orvosi vizsgálat lesz. Elvárom, hogy mindenki megjelenjen. Világos? - nyújtom oda a borítékot a tizedesnek, ő elveszi, aztán biccent, és kioldalog az irodámból. Nakadai nyakát masszírozva követi, Tatsuya pedig rám se nézve tűnik el.
Nagy sóhajjal nézek ki az ablakon, az üvegen esőcseppek folynak alá, egyre nagyobb csíkokká összeolvadva. Mikomi... még mindig fut?
Igen. Francba, sikerült neki teljesen összezilálni a csapatot.
Bevágom az ajtót, és visszasietek a pályára, már messziről kiáltom oda neki, elég lesz. Zihálva fordul meg, és mikor elém ér, összerogy a sárban.
Remélem, jó lecke volt. Ha nem...
- Na, ki a legjobb? - kérdezem, és lábamat vállára teszem, biztos ami biztos.
- Én - lihegi, és nem is vártam mást. Ellököm, ő beleesik egy pocsolyába.
- Kénytelen leszek kinevelni belőled ezt a felfogást! Takarodj! - sziszegem dühösen képébe, és most tényleg haragszom rá. A fiúk megbolondulnak a jelenlétében, engem halálra idegesít, ráadásul folyamatosan kívánom... és nem csak a testét. Ez a legijesztőbb az egészben, mindenestől vágyom rá, és arra, hogy kelljek neki. A jelek szerint azonban csak én vagyok így ezzel... hát el kell felejtenem. De hogyan?!
***
Csendesen telnek a napok, amennyire lehetséges, kerülöm Mikomit, és nem csak őt. A gyakorlatozás szerencsére nem igényel sok pofázást, mindenki tudja a dolgát, és ha utasításokat kell osztanom, Aratama vagy Nakadai adja tovább a többieknek.
Új fegyvereket kaptunk, ez legalább elvonja figyelmemet a saját problémáimról. A kiképzőtiszt, akit a központi fejesek küldtek agytágítást tartani, egy fiatal gyerek, lehet, hogy sokat tud, de még életében nem lőtt, az tuti.
- A H&K MP7 közel 2.5 kg, rövid csövű, kompakt rendszer, mely lábra vagy csípőre erősíthető... - kezd bele mondandójába, és mindenki unott képpel hallgatja. Új fegyver, és tényleg klasszisokkal jobb, mint az MP5, de mégiscsak géppisztoly.
- ...200 méterről is átüti a golyóálló mellényt... - figyelek fel, a többiek arcán is őszinte, elismerő kifejezés. Még megtudjuk, milyen jó tulajdonságai vannak a kicsi, de ütős gépfegyvernek, aztán mindenki aláírja a papírokat. Tanfolyam letudva, mehetünk haza. Holnap nagyvizit.
***
Elsők között érkezem a központi kórház alagsorában berendezett vizsgálóba, és átveszem az alkalmassági űrlapokat a nővértől. Leülök egy asztalhoz, és elkezdem sorba rakni őket, mikor rádöbbenek, meg se néztem magamnak a nővérkét. Mi a fene van velem?!
Ahogy beszállingóznak egységem tagjai, mindenkinek kiosztom a kis könyveket, és a kitöltendő papírokat. Sorban érkeznek más csapatok is, és hamarosan elkezdik a mustrát, én pedig öcsémre gondolva állapítom meg, hogy még életemben nem láttam ennyi meztelen, izmos férfifelsőtestet.
Vajon tetszene neki? Vagy Watanabe az egyetlen az életében? Mindegy is, a hadnagy a leszerelését kérte, egészségi okok miatt, de én tudom, hogy Kishi miatt teszi. Ennyire szereti?
Szinte utolsóként fut be Ookawa. Látom rajta, szeretne túlesni ezen az egészen, sietve tölti ki a maga papírjait, és baktat a sor végére. Ideje nekem is nekivetkőznöm, mivel már minden könyvet kiosztottam. Levetem pólómat, és Mikomi mögé állok, aki melltartóban áll Dayu mögött, és ahogy lepillantok rá, gömbölyű keblei látványától szívem vad zakatolásba kezd. Francba, ez nem lesz jó, még a végén azt hiszik, magas vérnyomásom van. Valahogy le kéne nyugodnom...de nem tudom eltépni tekintetem róla. Haja összefogva, de egy tincs elszabadulva tekergőzik vállán, és pihen el kulcscsontja alatt. Így közelről tisztán látszik a forradása, és most már biztos vagyok benne, egy kés okozta. Jó lenne tudni, mi történt vele, talán van köze ahhoz, amiért ilyen ellenséges, és merev. Végül is... utána járhatnék.
Tűnődésemből nevem hallatán zökkenek ki, a nővér az ajtóban állva integet, hogy mehetek. Ellépve Mikomi mellett bemegyek a rendelőbe, ahol a székre zuttyanva azonnal mérik is a vérnyomásom. Szerencsére a töprengés megnyugtatott, az eredmény tökéletes, a cukrom is rendben. Látásvizsgálat, EKG, mire lekászálódom az asztalról, már Mikomi is a szobában van, éppen a betűket sorolja.
Még a vérvétel van hátra, de a nővér ügyes, hamar végez velem, aztán Mikomira néz. Felállok, hogy átadjam a helyem, de ő nem mozdul. Arcán riadt grimasz- amióta ismerem, még sosem láttam, hogy félt volna valamitől. Mi baja lehet?
- Üljön már le – szól rá a nővér, és mivel nem mozdul, én ragadom meg vállainál fogva, és nyomom a székbe.
- Maga kimehet – néz most rám a fityulás, de megrázom fejem. Leülök egy üres székre, mert kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Mikomi nem néz rám, a gumiszalaggal felkarján a tűt bűvöli, és megrándul, mikor a nővér végre belédöfi. Fél a tűtől? Hm...
Míg folyik a vére a kis fiolákba, tágra nyílt szemekkel mered maga elé, arca falfehér.
- Kész – oldozza ki a szalagot a nő, és kihúzza a tűt, leszorítva egy kis vattadarabbal. Mikomi felsóhajt, és megpróbál felállni, de szédelegve támaszkodik meg a szék támlájában.
- Fogja már meg, jóember! – szól rám a nővérke, és bár nem akartam fizikai kontaktusba kerülni Mikomival, kénytelen vagyok. Átkarolva támogatom a folyosóra, ahol már senki sincs. Úgy látszik, mindenki elhúzta a csíkot, kihasználva a potya szabadnapot.
Leülünk egy padra, szorosan magamhoz ölelem, érzem bőrének selymes forróságát, édes illatát, és eszembe jut, milyen volt ölelni őt, és benne lenni, a magamévá tenni...
Meglepve érzem meg, hogy kezét végigsimítva mellkasomon, hozzám bújik, és megmarkolja vállamat. Reszket, de légzése egyre nyugodtabb, lassanként jobban lesz.
- Mikomi, rendben vagy? – kérdezem, ajkammal homlokát súrolva, és elfog az iránta érzett vágyakozás.
- Jól leszek – bólint, de nem húzódik el tőlem. – Mindjárt.
Nem értem. Most miért ilyen más? Nem ellenséges, nem akar mindenáron beszólni, nem néz rám gyűlölködve, nem löki el a kezem... szüksége van rám. Mikomi, ugye szükséged van rám? Megszorítom derekát, és még közelebb húzom, ő nem ellenkezik. Felsóhajtva hagyja, fejét mellkasomnak döntve simul hozzám. Francba is, szüksége van rám, érzem, tudom! Akkor meg mitől fél?
Várjunk csak. Fél... fél az érzelmektől. Végighúzom ujjamat a sebén, és megmerevedik. Aha. Ez lesz az. Valaki csúnyán megbántotta, valaki elárulta, talán olyan valaki, akit szeretett. Ezért nem tud megnyílni, és bízni. Értem már.
Eddig csak megzabolázni akartam, megtörni, és megszerezni. Most már azt is meg akarom neki mutatni, hogy nem mindenki egyforma. Ahogy én is rájöttem, hogy nem minden nő egy ribanc, te is rájössz majd, nem minden férfi áruló. Bebizonyítom neked, hogy bízhatsz bennem. Addig pedig... maradok a főnököd.
|
| Akira_chan | 2012. 07. 07. 14:35:49 | #22023 |
Karakter: Ookawa Mikomi
Megjegyzés: Tsu-nak
Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva, morogva rángatom feljebb takaróm és a pokolba kívánom a hajnali ébresztést. Nem tudom, ki az, az idióta, aki ilyenkor képes dörömbölni, de egy biztos, rövid úton megfojtom. Telefonom után nyúlva ülök fel, és megnézem az üres kijelzőt. Nem keresett senki, tehát nem munka ügy miatt a dörömbölés. Kibújtatom lábaim a takaró melegéből és nyújtózva állok fel. Az éjszaka hűvös levegője beáramlik a résnyire nyitott ablakon, és vacogva indulok meg a folyosó felé.
- Ki a fene az? – morgom ingerülten, de válasz nem érkezik. Bosszankodva húzom el a kémlelő nyílás fém tetejét, és lefagy az agyam a látványtól. Reszkető kezekkel fordítom el a kulcsot, és húzom el a biztonsági láncot is, miközben fejemben egyetlen gondolat dobol: nagy baj van.
- Kenji? – kérdezem aggódva, alaposan végig mérve főnököm, miközben kitárom az ajtót. Rám néz, szemei furcsán csillognak és meglepődni sincs időm már a falnak lök. Az ajtó hangos csattanással vágódik be mögötte, és értetlenül pislogok rá. Az alkohol illata orromba kúszik, és már teljesen képben vagyok. Részeg… de mit akar tőlem? Csípőm megszorítva présel a falba, ujjai húsomba mélyednek és vészesen közel hajolva néz szemeimbe.
- Akarlak – közli tömören, és felháborodva tolnám el magamtól. Tenyereim mellkasára feszítve igyekszem szabadulni, de elkapja csuklóim, és fejem fölé emelve, a falnak szegezi karjaim.
- Ezt, hogy képzeled? – sziszegem indulatosan, és nagyon nincs ínyemre a viselkedése. Ez mégis csak az én lakásom, ne tűröm, az efféle viselkedést.
Nem válaszol, csak néz rám, majd hozzám hajol és száját az enyémre tapasztja. Csókja követelő és durva, fáj és mégis megmozdít bennem valamit, amit nem kéne piszkálni. Remegve vonaglok meg karjai közt, ahogy nyelve számba csusszan és a forróság végig zsizseg ereimben. Erős, de én is az vagyok. Kiképzett harcos, aki nehezebb körülményekből is kiszabadult már, most mégsem teszek semmit. Nem tudok, és talán nem is akarok harcolni ellene. Hiába minden, hazudnék, ha azt mondanám, engem nem hoz lázba a közelsége. A szakétól édes csókjai engem is megrészegítenek, és, amikor végre elenged és a földre dönt, már képtelen vagyok ép ésszel gondolkodni. Nyakamba marnak fogai, kutató kezei nyomán eltűnik rólam a póló, és bugyim hangos reccsenéssel adja meg magát erejének. Hihetetlenül izgató, mégis félelmetes látvány, ahogy fölém magasodik, és egyszeriben nagyon kicsinek és törékenynek érzem magam az izmos karok között. Combom alá nyúlva ránt lejjebb és, ahogy ujjai körberajzolják mellbimbóm, hangos sikkantásom már nem tudom visszatartani. Őrjítő és még akarom… érezni, fogni és csókolni. Bántani és szeretni egyszerre, mert fáj amit tesz velem, mégis hagyom.
Hajába túrnak ujjaim, úgy húzom közelebb magamhoz, és szélesre tárt lábakkal nyöszörgöm minden érintésére. Elégedett mosolya láttán legszívesebben lepofoznám, de ahogy kigombolt nadrágjából előmered pénisze, önkéntelenül is felnyögök. Makkjával végig simít nedves kisajkaimon és hátravetem fejem. A forróság és a vágy ami bennem munkál még soha nem volt ekkora, és soha nem hittem volna, hogy ilyen intenzív is lehet az érzés. Karjaim kinyújtva rángatom válláról az inget, körmeim végig karistolják sápadt bőrét és morgása megmosolyogtat. Meztelen felsőtestét az enyémhez simítva hajol rám, érzem szívének vad dübörgését mellkasában, bőrének forróságát és illatát és fájdalmasan felsikoltok, mikor előre löki csípőjét. A mozdulat megáll félúton, és számba harapva nézek meglepett arcába. Látásom elhomályosítják a könnyek, és reszketve igyekszem szokni a bennem pulzáló fájdalmat, ami kitölt és szétfeszít.
- Mikomi – nyögi nevem. – A rohadt életbe, iszonyú szűk vagy – zihálja, és hátába kapaszkodom, mikor ismét megmozdul.
- Kenji – nyöszörgöm. – Ne, ez fáj. Nagyon nagy – vonaglok meg, és körmeim húsig vájom hátába, amikor mozogni kezd.
Nem lassít, nem finomkodik, és úgy érzem, szétszakadok. Durván nyomul belém, szinte már megerőszakol, és nem vagyok képes másra, csak tűrök és vergődök izmos teste alatt. Hátam horzsolja a fapadló, és mikor felhúzza combjaim maga mellé, teljes hosszával elmerül bennem. Összeszorított fogaim között elhaló sikolyaim megállíthatatlanul törnek fel, hiába nem akarom, hogy tudja, mennyire élvezem. Mert nagyon is tetszik, amit művel, és a fájdalom szép lassan átalakul tömény élvezetté, eltompítva agyam és felülírva bennem mindent. Vad iramot diktálva döngöl a padlóba, és vágytól kábán viszonzom marcangoló csókjait. Csípőm megemelve igyekszem tartani magam, mély nyögései elégedettséggel töltenek el, és belenézve a szikrázó kék szemekbe végig fut rajtam egy jóleső borzongás. Láttam már dühösen, jókedvűen és kanosan, de ez most más. Ezt a fajta dominanciát még soha nem láttam kiülni az arcára, és egyszerre félelmetes és izgató látvány.
- Kenji – suttogom nevét elhalóan, szám az övé után kutat a félhomályban és egyre erősödő döfései nyomán érzem, ahogy hüvelyem görcsös rángatózásba kezd. Testem megfeszül, és kéjes sikolyok közepette élvezek el, szorosan markolva izmos karjait. Egy utolsó lökéssel ő is követ, és egész testemben szétolvad a fájdalommal kevert zsibbadtság, ahogy végre megáll és rám nehezedik.
- Mikomi – suttogja olyan hévvel, amilyet még sosem hallottam tőle, és hajam simogatva puha csókokkal borítja be fájón duzzadt ajkaim. Hangját hallva összetörik bennem az illúzió, és pihegve tudatosul bennem végre, mit tettünk. Komor arckifejezését látva tudom, hogy ő is hasonlókon gondolkodhat, és meglepetten kapok arcomhoz. Sírok… Könnyeim lassan csorognak végig arcomon, és zavartan törlöm le őket kézfejemmel. Nagyokat pislogva nézek rá, és fájdalmasan elmosolyodom. Ezt nagyon nem kellett volna, tudhattam volna. Piszkosul fáj, és ez csak rosszabb lesz, tudom. Eddig sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de ezek után fogalmam sincs, hogy fogunk együtt dolgozni. Felé nyújtom kezem, és megadóan simul hozzám. Ujjaimmal végig cirógatom szép arcát és egy utolsó csókot lehelek elnyíló ajkaira, majd eltolom magamtól. Ennyi volt, sikerült elrontanunk mindent.
Fájdalmas grimaszom, ha akarnám, sem tudnám elrejteni, miközben feltápászkodom a földről, és kezembe véve szerencsétlen ruháim, reszkető térdekkel megindulok a fürdő felé. Érzem, ahogy combjaim belső felén végig csorog valami nedves és meleg dolog, és elfog az undor saját magamtól. Hogy lehettem ekkora hülye?
- Menj haza – szólalok meg, és vissza sem nézve belépek az ajtón.
Megengedem a csapot és még mindig remegve, de lemosakszom. Könnyeim újult erővel kezdenek folyni, de már nem bánom. Életemben nem sírtam még férfiért, de úgy tűnik, ezt is el kell kezdeni egyszer. Átkozva magam, a hülye fejem és mindent az életben, lépek ki végül a vízsugár alól, és hiába minden, nem érzem jobban magam. Magamra tekerem a törülközőt, és grimaszolva indulok ki. Alig bírom összezárni combjaim, még mindig éktelenül fáj az ölem is, de nem érdekel. Ez csak a kezdet, és ez csak a kisebb baj. A lelkemben elhatalmasodó fájdalom úgyis elnyomja majd a fizikait, nem is érdemes foglalkozni vele. Végig lépdelek a lakáson, és a hálószoba ajtajában ledermedek.
- Gyere ide – szólal meg Kenji csendesen, és felém nyújtja kezét.
- Azt mondtam, menj el – morgom ellenségesen, és nem tudom minek maradt, de semmi kedvem megbeszélni a történteket. Ezen amúgy sem lenne mit beszélni…
- Mikomi – sóhajt fel, és felkel. Elém lépve ragadja meg csuklóm, és hiába a tiltakozás, fél kézzel az ágyra dob és fölém mászik.
- Mit akarsz még? – mordulok fel, és igyekszem lefeszegetni törülközőm széléről az ujjait.
- Csak nyugodj le egy pillanatra – mordul rám, és komolyan néz szemeimbe. Háborogva ugyan, de hagyom, hogy letekerje testemről a puha anyagot, és kérdőn nézek fel rá, amint végez. Szemeit végig futtatja testemen, és most nagyon is zavar a vizslatása, nem úgy, mint az előbb. Arca komorsága azonban kíváncsivá tesz, és meglátva az égkék íriszekben a haragot teljesen elveszek. Ugyan így nézett rám akkor is, amikor a mentősök elláttak, és már akkor sem értettem mi baja.
- Sajnálom – nyögi akadozva, és mielőtt még bármit szólhatnék vagy kérdezhetnék, ajkai óvatosan végig puszilják testem. Minden lila foltom külön-külön végig cirógatja és megcsókolja, én meg csak nézem a plafont elkerekedett szemekkel. Végül a csuklóm megemelve szemlélni kezdi a kötést, és óvatosan végig simít rajta. Nagy kezében az én kezem olyan szánalmasan kicsinek fest, hogy muszáj mosolyognom, és mikor tenyerembe simítja arcát, végre megértem mi baja. Magát hibáztatta azért, hogy megsérültem. Hogy lehet ekkora hülye?
- Kenji, én nem haragszom – dünnyögöm, és szabad tenyerem végig húzom tarkóján.
- De én igen – közli, és hasamra ejti fejét. Mint egy durcás kisgyerek, morogva bújik hozzám, és szorosan átölel. Mosolygom, pedig nem lenne rá okom. Nem tudom mit kéne kezdenem a helyzettel, szerintem ő is így van ezzel, mégis. Jó, hogy itt van, jó, hogy átölel, és kivételesen emberként bánik velem. Megmozdulok és ujjaim sután túrnak hajába. Olyan rég voltam már férfival, hogy szinte el is felejtettem milyen az a gyengédség. Tarkóját cirógatva próbálok emlékezni az utolsó kapcsolatomra, de nehezen megy. Életem három pasija annyira nem hagyott nyomot bennem, hogy az már röhejes, és az utolsó után végképp eldöntöttem, nekem nincs szükségem férfira. A munkám miatt nehéz fenntartani a magánéletem, és egy pasi sem díjazza, ha nap, mint nap idegen férfiak közt eszik, mosdik és öltözik a nője. Ez érthető is, és nem is háborgom. Kenjivel viszont kicsit más, még akkor is, ha ez, amit műveltünk, nem legális. Fogalmam sincs, mi lesz még ebből. Nem tudom, hogy reggel, hogy leszek képes a szemébe nézni, de most nem érdekel. Egyenletes szuszogása megnyugtat, és az engem ölelő karok között elfészkelődve magunkra terítem a takarót.
***
Zavartan ébredek kusza álmaimból, és egy pillanatig csak dermedten nézem a mellettem szuszogó alakot. Az éjjel történtek emlékei szép lassan agyamba kúsznak, és elfog egy rossz érzés. Jó, és, hogyan tovább? A lehető legkisebb zajt csapva evickélek ki az ágyból, és a szekrényhez lépdelek. Mindenem fáj, és olyan izomlázam van, mintha legalább is egy kemény edzésen vettem volna részt. Sziszegve lépek bele a bugyimba, és dünnyögve állapítom meg, hogy ez a marha jól szét cuccolt az éjjel. Felfogva végül a dolog szépséghibájának mibenlétét, az éjjeliszekrényhez sietek és megragadva a króm fogantyút, kirántom a fiókot. Veszett kotorászásom eredményeként végül megtalálom a kis orvosságos dobozt, és a kis fehér pirulákból egyet tenyerembe nyomok.
- Mit csinálsz?
A hangtól összerezzenek, és az ágy felé pislogok. Kenji álmos képpel könyököl a párnán, félmeztelen testén végig csorognak az ablakon beáramló napsugarak, és karikás szemei érdeklődve, bár kissé még kómásan figyelik mozdulataim. Nagyot nyelek a látványtól, és megcsóválom fejem. Na, kezdődik a parádé… csak legyünk túl gyorsan a kínos csevejen és húzzon el végre.
- Reggelizem – ingatom meg fejem, és lenyelem a gyógyszert, majd a dobozt újra a fiókba csúsztatom.
- Az mi volt? – emelkedik fel, és a takarót félre hajtva az ágy szélére evickél, és feláll. Izmos, meztelen testének látványa belém fojtja a szót, és hiába nem akarom, muszáj megnéznem magamnak alaposabban. A csípőjétől combjáig húzódó forradáson megakad a szemem, és szeretném megkérdezni, mi történt vele, de aztán mégsem teszem. Nem mindenki szeret a sebhelyeiről mesélni, én már csak tudom…
- Orvosság – szólalok meg végre, eltépve róla pillantásom.
- Mire? – kérdez tovább, és a derekamon megpihenő kezektől majdnem ugrok egyet ijedtemben.
- Gyerek gátló, és ne taperolj – mordulok fel, és lesöpröm magamról kezeit.
- Bassza meg – csapja fejbe magát, és gúnyosan elvigyorodom. Jókor esett le neked is, hogy nem ártana vigyázni. Állat… - Sajnálom – dünnyögi és zavartan körbenéz.
- Haza mehetsz – fordulok felé, és minden erőm összeszedve meredek szemeibe. – Szép volt, jó volt, de most tűnés – vonom meg vállam, és magam is meglepődök, mennyire közömbös hangnemet sikerült megütnöm.
Rám pislog, először értetlenül majd egyre dühösebben és vicsorogva végig mér. Nem vitázik, nem is szól, de feszült és haragszik, érzem a kisugárzásán. Fapofával figyelem, ahogy felöltözik, és mikor kisétál mellettem a szobából, szomorúan felsóhajtok. A bejárati ajtó hangos csattanása jelzi, újra egyedül vagyok, és legszívesebben elbőgném magam. Azt hiszem, most dobtam ki az egyetlen férfit, akivel el tudtam volna képzelni valami komolyat az életemben. Nincs igazság, miért pont a főnököm az, aki képes volt ennyire levenni a lábamról?
***
A szabadnapnak vége, és hiába voltak a nagy tervek, mind dugába dőlt. Az egész napom azzal telt, hogy gondolkodtam és megpróbáltam felkészülni a mai napra, kevés sikerrel. A garázsban leparkolva megigazítom hajam, amit kivételesen nem fogtam össze. Kivételesen, mert Kenji foglenyomata még mindig a nyakamon virít, és csak remélni tudom, hogy senki nem veszi észre. Remegve oldalgok be az öltözőbe, és igyekszem mosolyogni, miközben rekord sebességgel öltözöm át. A fiúk jókedvűen ugratják egymást, mindenkin látszik, mennyire kipihentek, csak én vagyok lestrapálva agyilag. Szívszaggató sóhajjal vágom be a szekrényajtót, és lehajtott fejjel köszönök a befutó főnöknek, majd kislisszolok mellette az ajtón. Hátamon érzem tekintetét, de nem fordulok meg. Egyenesen a kültéri gyakorló pályára sietek, és míg a többieket várom, komoran tanulmányozom a szürke égboltot. Eső lesz…
Befut a csapat, és Kenji harsogva osztja ki a parancsokat. Egy kis bemelegítés után kezdődhet a lőgyakorlat, és hálásan markolom a pisztolyom, miközben beleeresztem a tárat az előttem álló céltáblába. Kicsit megnyugszom, mint mindig, ha fegyver kerül a kezembe, és míg kerülöm Kenji pillantásait, lehajtott fejjel araszolok a sor végére újra.
- Mára ennyi – vet véget az edzésnek jó idővel később, és felsóhajtok.
- Hé, Ookawa, mi bajod? – sétál mellém Aratama, de csak megrázom a fejem. Nem akarok beszélgetni, csak hazamenni. Életemben most először, nem akarok katonásat játszani a fiúkkal.
- Mi a fene? – kuncog Dayi, és félresöpri hajam, úgy szemléli nyakam. – Szóval ezért nem maradtál velünk inni – csap hátba, és érzem, ahogy minden szempár rám szegeződik.
- Menj a francba – közlöm szárazon, és ellépek mellőle. A csapat minden tagja jóízűen nevet, és oltogat, és tudom, hogy nem kéne ennyire kibuknom, de elegem van. Nem elég, hogy Kenji itt van, nem elég, hogy lefeküdtem vele és fogalmam sincs hogyan tovább, még ők is szopatnak?
- És, ki a lovag? – vigyorog Shiki gonoszul, átkarolva vállam.
- Kussolj – mordulok fel, és elpattan bennem a cérna. Karját elkapva vágom le a földre és felette teremve alkarom nyakának szorítom. – Még egy szó – sziszegem meglepett képébe, és nem érdekel, hogy lerángatnak róla, tényleg megütöm, ha megnyikkan.
- Ookawa – mennydörög az őrnagy hangja, és vérben forgó szemekkel fordulok felé. – Mit képzelsz, ki vagy? És legfőképp, hol vagy?
- Leszarom – morgom indulatosan, és ökölbe szorítom kezem. – Te is kérsz?
- Mikomi – ragadja meg torkom, és elhúzza száját. – Nem képzelsz magadról kicsit sokat?
- Nem, a legjobb vagyok – mosolygom rá gonoszul, és hátra tántorodom, ahogy ellök.
A többiek néma csendben figyelnek, senki nem mer szólni, csak a feszültség vibrál körülöttünk, de az jól érezhetően. Lehet, hogy most veszítem el a munkám, de teszek rá. Jobb is lenne, legalább nem kéne egy levegőt szívnom Kenjivel. Nem tudom már, mi az, amit érzek, teljesen össze vagyok zavarodva, és az agresszió az utolsó lehetőség a kezemben, hogy ne menjen el az eszem.
- Fuss – néz rám Kenji, és mellkasa elé fonja kezeit. – Gyerünk újonc, nyúlcipő – bök a pálya felé.
- Igen is – grimaszolok, és hátat fordítok a kis társaságnak.
Még hallom, ahogy az őrnagy kiosztja a parancsait a többségnek, de nem érdekel. Mindenki eloldalog, csak én futok a pályán, és Kenji áll a szélen elégedett pofával. Szótlanul kapkodom lábaim, bordáimba élesen vág bele a fájdalom és összeszorítom állkapcsom. Nem érdekel, semmi nem érdekel…
- Nekem dolgom van – int magához Kenji, és zihálva támaszkodom térdeimre a kitudja hányadik köröm után. – Az irodámból azonban pont idelátni, úgyhogy ne próbálj csalni. Majd jövök, ha eleget bűnhődtél szívi – mosolyog arcomba és mutató ujjával végig cirógatja számat.
- Dögölj meg – morgom, és leveszem magamról a pólót. A fekete top kihívóan feszül melleimre, és csak azért is hagyom, hogy bámuljon. Dögölj bele, többet nem kapsz meg te szemét. Kioldom a bakancsom és mezítláb folytatom megkezdett büntetésem. Még látom, ahogy Kenji idegesen hajába túr, de aztán elfordul és bemegy az épületbe.
A szürke égbolt megadóan kezd könnyezni szenvedésem látva, de legalább már nem csak én sírok. Reszkető lábakkal hajtom magam, és alig kapok már levegőt. Tüdőm oxigén után kapkod, izmaim helyén mintha izzó huzalok feszülnének, és megviselt bordáim hevesen lüktetve tiltakoznak a további mozgás ellen, mégsem állok meg. Ökölbe szorított kezekkel zihálok, arcomon patakokban folyik az eső, a könnyek és a veríték, lábaim a puha sárba ragadnak, megnehezítve a mozgást és mégsem bánom az egészet. Agyam lassan tisztulni kezd, és, hogy eltereljem gondolataim a fizikai fájdalomról, előveszem a lelki bajaim. Akarva akaratlanul, de hála Kenji kis büntetésének, végre képes vagyok tisztán látni. Nincs szükségem rá, nincs szükségem senkire, csak magamban bízhatok, és csak magamra számíthatok. Ami történt azon nem változtathatok, de többet nem hibázok. Profi vagyok, és ezek után úgy is fogok viselkedni.
- Elég lesz – hallom meg a távolból az őrnagy hangját, és maradék erőm összeszedve fordulok meg és futok elé.
Nem tudom, mennyi ideje szaladgálhattam már, de alig, hogy megállok, térdeim felmondják a szolgálatot és rongybabaként térdelek le a sárba.
- Na, ki a legjobb? – érdeklődik a balfasz gúnyosan, és bakancsos lábát vállamra támasztja.
- Én – nyögöm erőtlenül, és a mögöttem árválkodó pocsolyába seggelek, ahogy előre mozdítja lábát és ellök.
- Kénytelen leszek kinevelni belőled ezt a felfogást – mordul fel, és szemei dühösen villannak rám. – Takarodj – mondja, és megfordulva magamra hagy.
Fejem az ég felé emelve próbálok erőt gyűjteni, és remegve tápászkodom fel. Maradék büszkeségem és kitartásom csak annyira elég, hogy elbotorkáljak a zuhanyzókig, és a hűs csempének dőlve lecsússzak a zuhanytálcára. Reszketve ölelem át térdeim, és az sem érdekel, hogy ruhástul ülök a meleg vízsugár alatt. Karjaimra hajtott fejjel próbálok megnyugodni, és vállaim meg-megremegnek a hangtalan zokogástól. Miért?
Kenji viselkedése… nem ezt vártam. Ennyire az egójába gázoltam volna? Az a férfi, aki az egyik percben még csókolt és szeretett, a következőben már megaláz és bánt. Nem értem, és lehet jobb is így. Gyűlöljön csak, pedig nem is érti, mi zajlik bennem. A fájdalom, amitől annyi éven át óvtam magam, most mégis rám talált, és úgy érzem, beleroppanok a súlyába. Nem kellett volna szeretnem, soha és senkit… legfőképp Őt nem…
|
|
