Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

A föld felett járok mostanában, legalább fél méterrel, és bizony elég nehezemre esik, hogy komolyan vegyem a munkámat, és odafigyeljek, amikor kell, ezért már két alkalommal is, nem rajtam múlt, hogy nem sérült meg senki bevetés közben. Aratama a folyosón kap el, és döngöl szavaival a padlóba, és tudom, igaza van, valahogy végre le kell csillapodnom, hiszen más is összeköltözött már a szerelmével, mégsem halt bele... pedig ez az én esetemben akár szó szerint is bekövetkezhet. Újra elõ kell hívnom magamban a régi fegyelmet, mert így hamar özveggyé teszem Mikomit, mielõtt még egyáltalán feleségül vettem volna... basszus.

Mikomi amúgy is, mostanában elég feszült, minden apróságon összekap velem, pedig igyekszem ráhagyni a dolgokat, csak a fontosabb kérdésekben nyitok vitát. Még azon sem akadtam fenn, hogy a nappali tekintélyes részét elfoglalta egy terrárium, benne egy õshüllõ miniatürizált változatával, mert ha ez a csúnyaság az élete része, mit is tehetnék... Ennek ellenére a rózsaszín felhõ halványodni látszik, lassan kezdem belátni, az együttélés tényleg kemény munkát követel, és a magam részérõl mindent meg is teszek, de azért van amit mégsem hagyhatok rá, és õ egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat.

Szerencsére van még egy nõ az életemben, akihez újabban ismét fordulhatok, ha tanácsra van szükségem, és anyám szavai világosságot gyújtanak agyamban: persze, a nehéz napok! Hogy is felejthettem el? Igaz, mostanában nem panaszkodott a rosszulléteire, és ilyen ideges sem volt, de tudom, hogy ez változó, mint az idõjárás. Nagyvonalúan kezelem vitáinkat, ám egy apróság miatti újabb összeszólalkozásunk közben már nem állom meg, és a fejéhez vágom, igazán fegyelmezhetné magát egy kicsit, mert én megértem, hogy ilyenkor nehéz neki, de ez már elviselhetetlen. Szavaim nem várt reakciót váltanak ki belõle, mert egy pillanat alatt elnémul, és elgondolkodva hagy magamra a szobában... esküszöm, nem szeretnék nõ lenni!

Csendesebben múlnak a napok, éppen szabadnapjaimat töltöm, Mikomi nélkül, sajnos, akinek már rég itthon kéne lennie, de késik. Sosem kérdezgetem, tudom, a munkája neki is rugalmasságot kíván, még ha nem is terepen dolgozik, és nem akarok abba a hibába esni, hogy féltékenyen faggassam, merre jár. Megbízom benne, hogy oka van az elmaradásának, és eddig még mindig elmondta magától is, mi volt az, ami miatt késõn jött haza. Unottan nyitom ki a hûtõ ajtaját, pedig nem is vagyok éhes, csak valamit rágcsálni szeretnék, mikor megcsörren a telefonom, és a kijelzõn Miyajima ezredes kódja jelenik meg.
Francba, valami baj van.

- Nézi a tévét? – szól bele köszönés nélkül, mikor felveszem, sürgetõ hangsúlyára azonnal bekapcsolom
a készüléket.

- Már igen – felelem, és a csatornákat váltogatva keresem, mirõl lehet szó.

- Nyolcas – mondja, és a hírtévére állítva az adót, még éppen elcsípem a tudósítás végét. Akció lesz, méghozzá nem is kicsi. – Figyeljen – közli még, és sorolja a tényeket, miközben kinyomom a tévét, és a távirányítót az ágyra hajítom.

Idõközben Mikomi is megérkezik, de minden idegszálammal az ezredes utasításaira koncentrálok, így csak intek neki, ám szemem sarkából látom, zaklatottan és dacos ábrázattal ül le. Fel-le járkálok elõtte, amíg memorizálom az infókat, de egy-egy pillantást rávetve érzem, valami nála sem stimmel. A fene egye meg, hogy pont most kéne kétfelé szakadnom... Mikomi és a meló... a szívemben az elõbbi, az agyamban az utóbbi a nyerõ, és most sajnos, az eszemre kell hallgatnom.

- Rendben, megyek! – nyugtázom az ezredes szavait, és hajamba túrva, elgondolkodva állok meg, míg kinyomom a mobilt.

- Kenji, beszélnünk kell – lép elém Mikomi, és hangján érzem, fontos lehet, de most nem tudom, nem tehetem, hogy vele foglalkozzam. Parancsot kaptam, mennem kell. Hogy az a jó...

- Sajnálom édes, de meló van – motyogom elkedvetlenedve, és csókot nyomva feje búbjára, igyekszem nem nézni a szemébe, mert akkor még nehezebb lenne itthagynom õt. Dühömet gerjesztve rángatom fel cipõimet, de õ nem tágít, elszántan áll meg mögöttem.

- De ez fontos – próbálkozik még, ám mostanra már teljesen begõzöltem, agyam csak a munkán jár, és valahol szívem legmélyén kérek tõle bocsánatot, amiért keménynek kell lennem-vele.

- Drágám, egy csapat barom túszul ejtett egy egész osztálynyi gyereket az egyik suliban. Minden csapat a helyszínre van rendelve, én is oda megyek. Nem érne rá, ha hazaértem? – morgom türelmetlenül, kissé ingerültebben a kelleténél, de most tényleg bosszant az értetlensége, máskor mindig tudja, hogy a munka az elsõ. Mi a fene történhetett, hogy ennyire vissza akar tartani?

- De, persze... Vigyázz magadra! - suttogja beletörõdve, és szorosan átölelve nyakamat, olyan elveszetten simul hozzám, hogy most már teljesen biztos vagyok benne, történt valami.

- Amint végzek, jövök, ne aggódj! – szorítom magamhoz megnyugtatóan, aztán kibontakozom az ölelésbõl. Idõ van.

- Hülye vagy! – replikázik,és elkomorulva néz rám. – Még szép, hogy aggódom, ha vásárra viszed a bõröd!

- Szeretlek – túrok bele hajába, és elmosolyodom, jó tudni, hogy ennyire szeret. Az ajtó halk kattanással csukódik be utánam, és félõrültként száguldom le a lépcsõkön, hogy a garázsban mocimra pattanva száguldjak a bázisra.

Az öltözõbe érve a fiúk már várnak, majdnem mindenki teljes felszerelésben toporog, vagy a fegyverét ellenõrzi, a késõbb érkezõk, mint én is, igyekszik minél hamarabb elkészülni. Nakadai felém nyújtja az írásbeli parancsot, és míg mellényemet rángatom magamra, a csatokat bepattintva, átfutom a sorokat. Szinte szóról szóra az, amit Miyajima elmondott, így a felsõ zsebembe gyûröm az iratot, és vállamra dobom az MP7 –et.

- Mehet a menet? – nézek a fiúkra, és választ sem várva indulok ki közöttük, hogy minél hamarabb bevágódjunk a kocsiba. Menet közben rádión hallgatjuk az újabb fejleményeket a túszejtõ akcióról, és máris sorolom, kinek mi lesz a dolga. A bûnözõk viselkedése azt sugallja, nem teljesen épelméjû a banda, így még óvatosabbnak kell lennünk, mert egy elborult agyú, fegyveres társaság sokkal veszélyesebb.

Fekete maszkunkat az arcunkra húzva ugrálunk ki a furgonból, az iskola környéke hemzseg a zsaruktól, pár mentõautó is parkol biztos távolságban, és három-négy, másik bázisról odavezényelt csapat tartja sakkban a fenyegetõzõ nehézfiúkat. Na persze, elterelõk is kellenek, de a piszkos meló megint a miénk lesz. Miközben dühösen kerülgetjük a tévések veszélyérzet nélküli idióta riportereit, kézjelekkel utasítom embereimet, merre és hogyan tovább. Mindenki tudja, és teszi a dolgát, és ahogy meggyõzõdöm arról, a túszejtõk kellõen el vannak látva figyelnivalóval, észrevétlenül lopózunk be a hátsó bejáraton, majd fel a lépcsõkön, a másodikra, ahol fogva tartják a gyerekeket.

Nakadai elõre oson az emeletajtó felé, picit belökve pillant be rajta, aztán int, tiszta a terep. Sorban, egymást fedezve lopakodunk a folyosón, egy elágazásnál én kémlelek a kanyarba, fejem gyorsan visszahúzva intek megálljt, nem messze egy fegyveres pasas szobrozik. Hirtelen kiabálás hallatszik a termek felõl, valószínûleg a banda fõnöke üvöltözik a túsztárgyalók egyikével, nem értem, mit mond, csak dühös és elégedetlen ordítozása jut el fülembe, és magamban szitkozódni kezdek. Aratama rámvillantja tekintetét,õ is ugyanarra gondol: lehet hogy elkéstünk. Az ilyen feszült helyzetekben mindig akad egy-egy gyengébb idegzetû zsaru, aki elveszti a fejét...

Lövések, aztán sikolyok, kiabálás tölti meg a teret, és most már minden mindegy. Felrúgva a szépen kitervelt akciót, felmutatom öklömet, aztán elõreintek mutatóujjammal – és megindulunk, hogy finomkodás nélkül szedjük le az összes barmot, arra sem vigyázva, hogy bármelyik is életben maradjon.
A zsaruk elcseszték, mi meg hozzuk helyre... csoda lesz, ha nem sérül vagy hal meg túsz is.

Mire oszlik a füst, és körülnézve fellélegeznénk, a sarokból még egy sorozat dördül el, és Tatsuya fejajdulva csuklik össze, Dayu pedig a felkarjához kap. Nakadai és én is odapörkölünk, de valószínüleg teljesen feleslegesen, a tag már kinyúlt, csak utolsó erejével próbált még hõsködni. A gyerekek rémülten, hangtalanul összebújva kucorognak a padok között, de már fel is értek az emeletre a gyermekvédelmisek, akik ugyanúgy tudják a dolgukat, mint mi a miénket. Lassan elvonulnak mellettünk, és nagy megkönnyebbülésemre, nem félelemmel, hanem elmosolyodva, csodálattal vegyes irigységgel bámulnak meg minket. Gyerekek... hamar túllesznek ezen. Aratama a másik terembõl két embert irányít ki, fegyverét rájuk szegezve, és itt is kattan a bilincs három másik szerencsésen, akik nem döglöttek bele saját hülyeségükbe. Tatsuya féltérdre tápászkodva vigyorog, a vádliján szaladt át a golyó, és összenézve elnevetjük magunkat. Gyerünk haza!

Bár szívem szerint azonnal hazaszáguldanék, mert most, hogy ennek vége, csak Mikomin jár az eszem, és azon, mit akarhatott, mégis elsõ a bázis, egy fürdés, és a jelentés. Az ezredes már tájékozódott a történtekrõl, mikor belépek irodájának félig nyitott ajtaján, még hallom, hogy lehülyézi a rendõrfõnököt, aztán lecsapja a kagylót.

- Sasaki õrnagy! – nyújtja a kezét, és megszorítom kemény markát. – Igazán jó munka volt, kár, hogy a dilettánsok belepiszkítottak. De még így is, túsz nem sérült meg, a többiért meg nem nagy kár – mosolyog a szemembe, és tudom, büszke rám, és a csapatra.

- A jelentést... – kezdeném, de félbeszakít.

- Ma szabadnapja lenne, ugye? – kérdezi, és miután bólintok, kiterel az ajtón. – Majd meglesz az a jelentés, a lényeget úgyis tudom. Menjen haza, és pihenje ki magát.

Mire válaszolhatnék, vagy megköszönhetném, már be is csukja mögöttem az irodáját, és egy percig értetlenül állok az elõszobában, aztán fejemet rázva vigyorodom el. Most már tényleg irány haza!

- Kenji – ugrik kedvesem a nyakamba, alighogy belépek az ajtón, és majd’ kiszorítja belõlem a szuszt.

- Mikomi, mi a baj? – ölelem át, és visszatér az az érzésem, hogy valami nagyon nem stimmel vele.

- Láttalak benneteket a tv-ben – suttogja mellkasomba, és felsóhajt. – Nagyon aggódtunk.

- Aggódtatok? – tolom el finoman magamtól, és megcsóválom fejem. - Aj, anyám ugye nem pánikolt sokat? Rutin meló volt, te már csak tudhatnád – nyekkenek fáradtan a fotelba, és várom, hogy ölembe üljön, de nem mozdul.

- Nem, anyád nem keresett, és az ilyesmi csak akkor rutin, ha én vigyázok a seggedre – kezdi szokásos kötözködését, de most nem reagálok, mert a többesszám nem volt véletlen, és igazán nem értem, mirõl beszél.

- Ha nem õ, akkor ki még? – faggatom, mert érzem, ennek is köze van furcsa viselkedéséhez, és ahhoz, amit el akart mondani.

- Mi! – mutat saját magára, és csak remélni merem, nem valami tudathasadást akar bejelenteni, ha már ilyen királyi többesben beszél magáról...

- Nem értelek – nézek rá elbizonytalanodva, mert egyáltalán nem biztos, hogy akarok-e tudni megbomlott elmeállapotáról. Te jó szagú... mi lesz itt?

- Tudod kicsim, apádat sem az eszéért szeretem – simogatja meg hasát, és lassan fény dereng a sötétté passzírozódott szürkeállományomban. Kicsim? Apád? Várjunk csak...

- Mikomi – állok fel, és megszédülve lépek elé, mert nagyon nem szeretném, ha ez valami tréfa lenne. – Te, te… terhes? – bököm ki végül, és csak bámulom, ahogy határozottan bólint. Terhes... Valami furcsa forróság kúszik fel a gyomrom tájékáról, és olvad szét ereimben, hogy aztán szívembe szaladva taglózzon le az érzés – apa leszek... nem hiszem el...

Lábaimból kifut az erõ, és térdre rogyva Mikomi elõtt, ölelem át derekát, aztán elfog a birtoklás vágya, és minél közelebb akarok kerülni hozzá, aki az enyém is. Felhúzom a pólóját, és hasához simulva enged bennem a feszültség.

- Szeretlek – csókolom vigyorogva köldökét, és körbe-körbe minden centiméterét selymes bõrének, miközben könnyeimmel küszködöm. – Szeretlek, szeretlek és még százszor is, szeretlek!

- Akkor nem bánod? – kérdezi halkan, és megrökönyödöm, hogy ez egyáltalán eszébe jutott.

- Viccelsz? – állok fel, és meg se várva válaszát, éhesen és mohón csókolom, és õ odaadóan simul karjaimba. Mikomi, kimondhatatlanul szeretlek, és soha nem lehetek elég hálás, amiért megajándékozol az élet csodájával.

Sosem hittem benne, hogy valaha saját családom lesz, soha nem reménykedtem benne, hogy akad nõ, aki elvisel engem és az életemet, soha nem gondoltam, hogy rámtalál az a valaki, akinek én kellek. De miközben Mikomit csókolom, és ölelem, és most már tudom, hogy a gyermekemet is ölelem vele együtt, kezdem megérteni, miért kellett ezt a rögös, és sokszor szívfájdító utat végigjárnom. Csalódni, és szenvedni kell ahhoz, hogy az ember megbecsülje az igazi lehetõséget, ne tékozolja el, és ragaszkodjon hozzá - mindenáron. Mikomi, soha nem eresztelek el, mert te jelented nekem a világot, te és a gyermekünk, és a szerelem, amit irántatok érzek, semmihez sem fogható. Milyen furcsa... boldog vagyok...

A mosdóban a tükör elõtt állva igazgatom nyakkendõmet, és a hirtelen kinyíló ajtó reccsenésére villámgyorsan fordulok hátra, ösztönösen is felvéve egy védekezõ kézmozdulatot, aztán a meglepett férfiarc láttán ellazulva küldök felé egy elnézést-mosolyt – hiába, sok év katonai múltat nem lehet csak úgy kitörölni az ember reflexeibõl. Mindegy, most üzleti ebéden vagyok, ahová még vissza kell térnem, különben Kishi azt hiszi, gyáván megfutamodom az ügyfelek elõl. Igaz, az elsõ idõkben feszülten ültem le tárgyalni, hiszen halvány lila gõzöm sem volt az üzletrõl, de ma már ez nem okoz gondot, mindent meg lehet tanulni, pláne ha olyanvalakiért teszi az ember, akit szeret.

Szerencsére két ilyen ember is van a világon, akikért bármire képes lennék: Mikomi, és Yoko.

Tükörképemre vigyorgok, és a földkerekség két legszebb nõjére gondolva megyek ki a mosdóból, és szívem átjárja a forró szerelem, amit irántuk érzek. Az asztalunkhoz leülve Kishi viszi a szót, így én elmerülök emlékeimben. Sosem felejtem el azt a napot, mikor Yoko megérkezett, és boldogan csókoltam meg Mikomi izzadt homlokát, aztán mellére fektették a kislányomat, és máris beleszerettem az apró tündérkébe. Soha nem hittem volna, hogy lehet ennyire szeretni, és akkor, és azóta, komolyan gondolom, hogy habozás nélkül odaadnám értük az életem.

Persze ez is majdnem sikerült... nem elég, hogy Mikomi folyton idegeskedett és aggódott értem, míg én a munkámat végeztem, pontosan egy éve a kislányom is megtapasztalhatta, milyen az, ha az édesapja nincs mellette hosszú hónapokig. Azután a balul elsült akció után sokáig feküdtem élet-halál között, és a rehab is sok idõt vett igénybe, így volt alkalmam gondolkodni, és belátni, nem hagyhatom, hogy egy ilyen végzetes küldetés árvát csináljon a családomból. Akkor végre megértettem Watanabét, és felépülésem után megkérdeztem Kishit, áll-e még az ajánlata. Õ persze örömmel vett kezelésbe, és egészségi okokra hivatkozva, Misakohoz hasonlóan, én is leszereltem. Mikomi sem ellenkezett nagyon, bár tudja, mit áldoztam fel értük, de ezt õ is megtette a kapcsolatunkért, és nekem ez nem is volt olyan nagy áldozat, most a szívem és az agyam is mellettük döntött.

Észre sem veszem, a tárgyalásnak vége, már felállva rázzuk egymás kezét, aztán öcsémmel kikísérjük az ügyfeleket, és bár Kishi visszahív még egy italra, én fejemet rázva intek le egy taxit, mert semmi másra nem vágyom, mint otthon lenni. Már nem nálam lakunk, mint az elején, hanem egy szép és tágas kertes házban a város peremén, ami ugyan messzebb esik a munkahelyeinktõl, de a legjobban megfelel Yokonak. Az elsõ sikeres üzletkötésem rámesõ jutalékából vettem meg az épületet, nem kis büszkeséggel mutatva meg Ookawa tábornoknak, hogy mostantól tényleg én gondoskodom az unokájáról.

Kifizetem a taxit, és besétálok az udvarba, a házból halványan szûrõdik ki a lámpa fénye, késõre jár, de Mikomi biztosan ébren vár, mint mindig. Halkan nyitok be, elsutyorgok egy „Tadaima”-t, és a nappaliba lépve elmosolyodom, az ilyen pillanatokért érdemes léteznem. Mikomi a kanapén félig ülve szunyókál, ölében elnyújtózva Yoko alszik, kis arcocskáján vékony nyálcsík folyik el, duzzadt szája félig elnyílva, úgy cumizza hüvelyujját. Nagy sóhajjal ülök le melléjük, a mozdulatomra Mikomi felnéz, aztán rámmosolyog.

- Vártunk – mondja halkan, és én bólintok, ajkaira hajolva csókolom meg, miközben kislányom lábacskájára kulcsolom kezem. Úgy érzem, nincs ember a földön, aki nálam gazdagabb lenne.

- Gyönyörûek vagytok – suttogom, és felsegítem Mikomit, hogy együtt vigyük be Yokot a szobájába, aztán kedvesem csuklómnál fogva húz ki, és a folyosón átkulcsolja nyakam.

- Nem gondolod, hogy elkelne most már egy kisfiú is? – kérdezem tõle, míg szorosan magamhoz ölelem, és belecsókolok nyakának lágy ívébe.

- Lehet róla szó... de ahhoz keményen kell dolgoznod – harapja meg fülcimpám, és belebizseregve éledezik férfiasságom. - A hangsúly a keményen van... – incselkedik még, és belenyög amikor megcsókolom.

- Mindjárt megmutatom, milyen keményen dolgozom... – kapom ölembe, és a hálóba viszem.

Bár elteltek az évek, most is ugyanolyan hévvel szeretem, és most is ugyanolyan hatással van rám, mint az elsõ alkalommal. Azt hiszem, ha száz évesek leszünk, akkor is így fogom szeretni, mert õ az a nõ, aki kell nekem, és csakis õ az a nõ, aki kell nekem. Mikomi, tõled kaptam meg a boldogságot, a családot, és a hitemet a szerelemben... szeretlek, amíg élek, és még azután is, örökké!

- Tadaima! – hallom meg az elõszoba felõl Kenji elnyúzott hangját és elmosolyodom.

- Okaeri! – dünnyögöm válaszul, de hiába pislogok az ajtóra, az nem mozdul. Kenji eddig minden alkalommal úgy száguldott végig a házon, hogy az infarktus kerülgetett, és addig dögönyözött, míg a szuszt is kiszerette belõlem. Most meg, semmi… rosszat sejtek.

Lejjebb veszem a gáz lángját a készülõ étel alatt, és idegesen sétálok ki a nappaliba. Fejem rázva mérem végig a kanapén ülõ Kenjit, és komor ábrázata biztosít arról, valami gubanc van.

- Baj van? – kérdezem a nyilvánvalót, miközben leülök mellé, és csak ekkor veszem észre, fakanállal együtt érkeztem. Ceh, a jó asszony… csak, ha nem sodrófával.

- Baj? Baj az nincs, csak katasztrófa – motyogja cinikusan, és elhúzom a szám.

- Elmondod, vagy sem? – ragadom meg kezét, elérve, hogy végre rám nézzen. Szomorú és zavart a tekintete, és egy pillanatra összeszorul a szívem, ahogy a kék mélységekbe nézek, noha még azt sem tudom, mi történt. – Nincs kedvem barkohbázni, szóval, döntsd el mit akarsz, amíg oda nem ég a vacsora – ragadom magamhoz az irányítást, mert ha rajta múlik, ebbõl a beszélgetésbõl rinya-est lesz. Határozott szavaim meglepik, de szerencsére összeszedi magát, és nagyot sóhajt.

- Felkértek, hogy én legyek a biztonsági felelõs a gyermekbántalmazás ellenes csoportok világtalálkozóján, amit Londonban rendeznek meg. Körülbelül egy hónapig tart a kiküldetés – közli csendesen, és úgy néz rám, mintha legalább is azt mondta volna, holnap temetik.

- Mi? De, hát ez nagyszerû, nem? Ilyen nagy felelõsséggel járó munkát bíznak rád, ez csakis jó lehet! – mosolyodom el, és nagy kõ esik le a szívemrõl, de látva szomorú arcát, kicsit észhez térek. – Várj csak, egy hónap? – dadogom, és az elõbbi vigyor szép lassan lefagy a képemrõl. Hümmögve állok fel, ez a hír most kicsit sokkolt, és mint valami holdkóros, támolygom vissza a konyhába.

Gépiesen pakolom az asztalra a vacsorát, nem is igen vagyok tisztában azzal, mit teszek, a gondolataim úgy kavarognak a fejemben, hogy semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, hogy Kenji elmegy. Nem tudatosan, de emelgetem a villát, eszek is valamennyit, és még az étel odakozmált íze sem érdekel. Végül is, ki lehet bírni. Nem olyan sok az, az idõ, ugye? Büszke vagyok, hogy ilyen komoly munkát bíztak rá, ez már felér egy kitüntetéssel. Igazán rászolgált az elismerésre, hiszen látom, nap, mint nap tanúja vagyok, mennyit gürizik. Választása pedig egyébként sincs sok, még, ha marasztalnám is, egy feljebbvalótól kapott paranccsal akarnék versenyezni, ami lássuk be, esélytelen próbálkozás. Egyébként sem tartanám vissza, ez egy nagyszerû lehetõség számára, sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam lépne vissza. El kell fogadnom, nem, most az egyszer elfogadom, hogy a munka elõrébb való nálam. Fordított esetben valószínûleg õ sem tartana vissza, mégis, elnézve, hogy teljesen magába zuhant, azt hiszem, nekem kell lelket vernem belé.

- Kenji, ez csak egy hónap, játszva kibírjuk – töröm meg a feszült csendet, és átmászom az ölébe, úgy karolom át nyakát. – A megbízatás fontos, és nem is utasíthatod el, miért ne hozd ki belõle a legjobbat, ha már nem bújhatsz ki alóla? – simogatom meg tarkóját, és érzem, nem csak õt próbálom helyre billenteni, hanem kicsit magamat is.

- Iszonyúan fogsz hiányozni – motyogja, és szorosan magához ölel. Mint egy durcás kisgyerek, melleim közé fúrja fejét, és elmosolyodva túrok a puha tincsek közé.

- Te is nekem – csókolom meg. – De megküzdünk vele, ugye?

- Igen – bólint komolyan, és derekam megragadva állít talpra, hogy csuklóm elkapva maga után húzzon a hálóba. – Addig is, minél több emléket szeretnék tõled – suttogja, miközben az ágyra dönt, és csak bólintok egyet beleegyezõen. Már úgysem tudnék mit mondani, a szavak ide kevesek, és bár a gombóc a torkomban egyre nagyobbra és nagyobbra nõ, mégsem sírok. Tudom, hogy azzal csak nehezebbé tenném az egészet, neki is, nekem is...

Kedvetlenül kavargatom a vacsorám, és szabályosan kényszerítenem kell magam, hogy egyek. Mostanság erre sem fordítok kellõ hangsúlyt, és nem is veszem észre, ha néha kimaradnak az étkezések… A falon függõ óra mutatói egykedvûen róják köreik, és magamban számolgatom, vajon Angliában milyen napszak is lehet. Kenji ma még nem jelentkezett, és én sem írtam neki. Nem akarom zavarni, tisztában vagyok vele, mekkora a nyomás rajta.

A mosogatóba dobom az üres tálat és átvánszorgom a hálóba, hogy rongybabaként terüljek el az ágyon. Fáradt vagyok, és magányos… a csend alattomosan kúszik utánam, körbe ölel és újabb sebeket karcol lelkem elhomályosult tükrébe, de már nincs erõm harcolni. Az elsõ napokban úgy aludtam el, hogy bekapcsolva hagytam a tv-t, vagy betettem valami cd-t a lejátszóba, ezzel próbálva elûzni a némaság fojtogató érzését. Mostanra azonban már ehhez sincs erõm, csak meredek egy pontba és igyekszem szuggerálni magam, hogy aludjak… Az álom azonban rendszerint csak hajnaltájt nyom el, és érzem, most sem lesz ez másként.

Felülök, és az éjjeliszekrényrõl elveszem mobilom. Tétován nyomkodom a betûket, nem vagyok benne biztos, jó ötlet-e írni neki. Mire kiegyeznék magammal, hogy én bezzeg akkor is elküldöm az e-mailt, ha az egész emelet leszakad is, a kis kütyü észveszejtõ szirénázásba kezd, és ijedtemben majd’ elhajítom. Reszketõ kezekkel nyomom meg a hívásfogadás gombot, és Kenji hangját meghallva nem sok híja, hogy elbõgjem magam. Szerencsére idõben kapcsolok, és ahelyett, hogy a frászt hoznám rá, erõt veszek magamon.

- Kenji! – sikkantom nevét, és érzem, hogy a mosoly arcomra kúszik. – Nem hiszem el, végre! – lelkendezek, akár egy tini lány, és most nem is szégyellem. Elutazása óta egyszer sem tudott még felhívni, és már az is jótékony borogatás szívemnek, hogy hallom a hangját.

- Mikomi, nagyon hiányzol – sóhajtja, és tudom, komolyan is gondolja. Fáradt, hallom a hangján, és az az érzésem, õ sem viseli könnyebben a távkapcsolatot, mint én.

- Te is, nagyon – susogom szerelmesen. – Nem is hiszed mennyire… - sóhajtok fel, és ismét végig dõlök az ágyon.

Egy pillanatra elcsendesül a vonal, de nem bánom. Mit is kéne mondanunk? A munka tabu, panaszkodni nem akarok, fárasztani sem szegényt az itteni dolgokkal… hát csak keresem a szavakat, és idegesen megvakarom fejem.

- Mikomi, nem tudom te, hogy bírod, de én nagyon rosszul – szólal meg végül, és összeszorul a szívem. Nem csak nekem nehéz ez, õ is ugyanúgy szenved, de õ valószínûleg nem hajtja halálra az embereit bosszúból. Hm, fel kéne nõnöm és meg tanulnom kezelni a nehézségeket. – Mi van rajtad?

- Mi? – kerekednek el szemeim, és egy pillanatig nem tudom hová tenni ezt a hirtelen váltást. Lassan esik csak le, mire játszik a drága, és elvigyorodva nézek végig magamon. - Rövidnadrág, fekete csipke bugyi, a hozzávaló áttört melltartó, és egy póló – válaszolom, és nem említem meg, hogy az egykor passzentos rövidnadrágom most már csak övvel együtt marad rajtam...

- Gyönyörû vagy – leheli, és elpirulok. Az ilyen bókoktól mindig zavarba jövök, a fene egye meg, pedig itt sincs... sajnos. - Elképzelem, hogy ott vagyok, leráncigálom rólad a pólót, és lehúzom a melltartód pántjait, hogy kibukjanak belõle azok a csodás, telt kebleid. A számba veszem, egymás után mindkettõt, és keményre szopom a bimbóidat – folytatja, és érzem, hogy egész testemen úrrá lesz a remegés.

Annyira hiányzik az ölelése, a csókjai, hogy magamban érezzem... a vágy elködösíti tudatom, és reszketõ kezekkel simogatom végig testem, hogy kigombolva nadrágom, bugyimba csúsztassam ujjaim. Hallom szaggatott légvételeit, hangja remegve kering agyamban, és lehunyom szemeim, megpróbálva elképzelni, hogy itt van velem, és õ érint, õ simogat. Szeretkezéseink emlékképeibe kapaszkodva sóhajtozom, és kezem önálló életre kelve mozdul meg. Ujjaim végig simítanak nedves kisajkaimon, majd csiklómon kezdenek körözni, és a halkan felnyögök az érzéstõl. Kenji beszél, szavai tompán érnek el agyamig, és élvezem a játékot, mégis annyira kevés ez, annyira más, hogy önkéntelenül is kibuknak belõlem a szavak.

- Kenji, akarom a farkadat, most! – nyöszörgöm kétségbe esve, és a sírás kerülget, mikor ismét megszólal.

- Most felmászom rád, és csókollak... vadul falom az ajkaidat, és elhúzva a bugyidat, makkomat a hüvelyedhez nyomom. Lassan betolom a farkam... Ezt akarod, ugye? – kérdezi rekedten, és felnyögök válaszul.

- Igen, tedd be, gyorsan – lihegem, de hiába a szavai, valahogy mégsem teljes az érzés. Az önmagamnak okozott gyönyör elenyészõ kis szikra ahhoz képest, amit tõle kapok, és pihegve söpröm félre a szemeim elé hulló hajszálakat.

- ... szeretlek Mikomi – hallom a távolból, és összeszorítom ajkaim. Az elsõ könnycsepp végig gördül arcomon, majd még egy követi, és még egy... hangtalan sírásomtól reszket orgazmustól zsibbadt testem, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyi külön töltött éjszaka vár még ránk...

- Kenji, szeretlek – szólalok meg halkan, azon igyekezve, hogy ne hallja ki hangomból a mérhetetlen fájdalmat.

Nem lett könnyebb, nekem legalább is nem... sõt, csak egyre nehezebbé tettem magamnak ezzel az elkövetkezõ napokat. Én voltam az, aki kijelentette, ezt játszva ki lehet bírni, és úgy tûnik, hiba volt ezt hinni. Hiszen egy napot sem akarok tõle távol lenni, mit is gondoltam?

A telefonban hallom egyre nyugodtabb lélegzeteit és lassan bennem is elcsitul minden. A fájdalom, a vágy és a magány lassan legyõz, és nagyot ásítva helyezkedem el a párnák között. Egy pár semmitmondó szó, egy szívszorító búcsúzás, és a vonal kattan... Magamhoz ölelem a plüss pandát, távozása óta állandóvá vált hálótársam, és a csillogó gombszemekbe mélyedve szemlélem az elgyötört arcot, ami visszatekint rám... Hiányzol, Kenji...

Félálomban forgolódom az ágyban, és érzem, hogy a matrac nyekkenve süpped be mögöttem. Alig pár órája, hogy sikerült transzba ringatnom magam, ehhez mérten nem vagyok túl lelkes az ébresztésért.

- Mikomi – szólít valaki, és értetlenül nyitogatom szemeim, hogy megfordulva leálljon az agymûködésem a csodálkozástól.

- Kenji, hogy kerülsz ide? – nyögöm meglepetten, és mosolyogva bújok karjai közé.

- Nem bírtam tovább, és eljöttem egy korábbi géppel, nem vártam meg a fõnökség búcsúbeszédét. Nagyon hiányoztál... szeretlek! – magyarázza mosolyogva, és úgy érzem, a szívem kiesik helyérõl, ahogy túlcsordul azzal a hatalmas szerelemmel, amit iránta érzek.

- Kenji, te is nekem, és én is szeretlek – suttogom, és mint valami megváltást, fogadom csókjait.

Szédülve falom ajkait, a forróság végig száguld gerincem mentén, és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha nem akarnám elengedni többé. De, ez így is van... nem bírnám ki, ha még egyszer elmenne, szükségem van rá. Mintha csak fejembe látna, elenged, és lihegve mélyed tekintetembe.

- Soha többé nem akarok távol lenni tõled, egy percre sem! Költözz össze velem, Mikomi!

A kihalt váróterem kopott, zöld mûanyag székén trónolva, hol ujjaim tördelve, hol csak kómásan pislogva bámulom a falat, és várom, hogy valaki véget vessen már a bizonytalanságnak. Idegességem nem csitul, és a jelek szerint még egy darabig várnom kell, hát tenyereimbe rejtem arcom, és összekuporodom a székben.

Hogyan jutottam idáig? Hogy kerülök én ide?

Az elmúlt hónapok, amik mögöttem állnak maguk voltak a tökély, nem is kívánhattam volna többet. Kenji ajánlatával élve, összebútoroztunk, persze az õ lakásába cuccoltam. Nem mintha bántam volna, közelebb van a munkahelyemhez, és tudom, mennyire utál pakolni... Most mégis frusztrál, az igazat megvallva, mostanság minden idegesít... Kicsi a lakás, legalább is, az enyémhez képest az, sok a meló, kevés a szabadidõ és a családból is megárt a sok. Pedig az elején minden flottul ment... még Gülüke is kapott helyet a nappali sarkában, noha Kenji nem volt elragadtatva a kis kedvencemtõl.
Aztán... valami megváltozott. Nem, nem Kenji változott, hanem én. Pontosabban, észre sem vettem, hogy baj van. Ha a múlthéten lezajló parázs vita közben – ami már azt sem tudom mi miatt tört ki – nem teszi szóvá, hogy a nehéz napokon elviselhetetlen tudok lenni, talán még most is vigyorognék. De szólt, én pedig elgondolkodtam... nehéz napok? Semmi ilyesmi nincs kilátásban – gondoltam, és ez volt az a pillanat, amikor fény kezdett derengeni szerelemtõl elsötétült agyamban.

- Fáradjon be, kisasszony!

Összerezzenve fordítom fejem az ajtóban álló nõ felé, aki kedvesen mosolyogva mutat a vizsgálószobára. Biccentek és felemelkedem, de lábaim mintha ólomból lennének, és az a néhány lépés, míg beérek a helységbe, olyan, mintha kilométereket sétálnék le.

- Öltözzön át – utasít, és nagyot nyelve veszem el a felém nyújtott ruhaszerûséget. Míg a függöny mögött vetkõzöm, és reszketõ ujjakkal próbálok megküzdeni a gombokkal, gépiesen válaszolgatok kérdéseire, amiket felém intéz. Szívem minden dobbanása a fülemben lüktet, és gyomrom teniszlabda méretûre zsugorodik, ahogy kilépek az “öltözõmbõl”. Mint egy idióta, a fehér szövet szélét tépkedve állok hol egyik, hol másik lábamra, és mikor a doki egy laza mozdulattal a székre bök, nem sok kell, hogy elhányjam magam. Idegesen helyezkedem el a fura, székszerû ágyon, és hogy megnyugtassam magam, körbenézek a szobában. Rossz ötlet... nõgyógyásznál ne tekintgessen az, aki frászt kap már csak a szülés gondolatától is.

- Kezdhetjük? – zökkent ki Dr. Tanaki hangja a viszolygások mocsarából, és szám elhúzva bólintok. A hangom elvitte a cica, és elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy valami átlátszó gélt nyom hasamra. A hûs érintéstõl megborzongok, és legszívesebben közölném, hogy hagyjuk a francba az egészet, jól vagyok, de innen már nincs vissza út. Ujjaimmal a karfába markolva, szám szélét harapdálva figyelem, ahogy szétmaszatolja rajtam a krémet, és fél kézzel közelebb húz valami tv szerûséget. Remélem digitális adású – villan be, és elvigyorodom, de hamar észhez térek. Erõs a gyanúm, hogy nem filmet nézni akar velem, és a popcorn is elmarad. Néhány kattintás és a monitor egy halk kattanással bekapcsol, majd a dokim, felém fordul.

- Na, lássuk, ki van itt – mosolyog, de egyáltalán nem nyugtat meg a közvetlen stílusa. Hasfalamnak nyomja az ultrahang fejet, és felnyikkanok. – Kicsit kellemetlen, sajnálom – mentegetõzik.

Na, igen, ennyi vizet egész héten nem iszom, mint amit ide indulás elõtt magamba döntöttem, és minden egyes nyomásnál egyre szimpatikusabban tûnnek a mellékhelység kínálta lehetõségek. Hogy lekössem magam, próbálok a monitorra koncentrálni, de a fekete, fehér és szürkés hullámokból vajmi keveset tudok kinézni. Mint egy elcseszett Picasso kép, ha akarom nyulat látok rajta, ha akarom virágot... segítség, egy sík hülye nem érti, mi folyik a mini moziban.

- Nem látok semmit – dünnyögöm, kimeredt szemekkel.

- Pedig itt van – ingatja fejét a doktornõ. – Itt, ni... kövesse az ujjam – mondja, és tényleg. Mutató ujjával körberajzol valamit, valami furcsa alakú dolgot, ami bennem van. Te jó ég, hogy néz ez ki?

Elképedve mustrálom a magzatot, hihetetlen... Újabb kattintások a gépen, és pár pillanat múlva ijedten hõkölök hátrébb, felpasszírozva magam a támlára. A hang ismerõs, a szívem lüktet így, és a jelek szerint az Övé is...

- A szívhang jó, gratulálok, a hetedik hétben van – lelkendezik a nõ.

- De, ez, hogy? – tátogok elveszetten. – Rendszeresen szedtem a fogamzásgátlót, nem értem.

- Hm... – néz rám elgondolkodva. – Esetleg, nem vett be mostanában mást is? Nem volt beteg? Az antibiotikum meggyengíti a tabletták hatását.

- De, az orvos írta fel – makogom, és kezdem felfogni, mi is történt. Hiába a védekezés, ha a náthám miatti gyógyszerek keresztbe tesznek. Hihetetlen, és erre a dokim nem gondolt? Lesz néhány keresetlen szavam ahhoz a vén majomhoz.

- Szeretne kicsit egyedül maradni? – kérdezi Tanaki-san, miközben kezembe nyom egy kinyomtatott képet a kicsirõl. Valószínûleg feltûnt neki a zavarom, egy normális kismama már sikongatna örömében, de én... Biccentek, és ahogy az ajtó becsukódik, közelebb hajolok a géphez. Ott van, látom, csak felfogni nem tudom. Terhes vagyok... lesz egy gyerekem. Pontosabban, gyerekünk lesz, Kenjivel. Bassza meg, Kenji... erre eddig nem is gondoltam. Vajon, mennyire fogja díjazni ezt az egészet? Akar egyáltalán gyereket? És... én akarok?

Lerúgom a cipõim, és mint egy elmebeteg, rontok be a nappaliba. Kenji épp telefonál, csak int egyet felém, jelezve, várjak a soromra. Durcásan zuhanok bele az öblös fotelbe, és összehúzott szemekkel méregetem fel-alá sétáló alakját. Egész úton hazafelé, azon kattogott az agyam, hogyan is kéne tálalnom neki a helyzetet, de valahogy semmi értelmes nem jutott eszembe. Mégsem eshetek neki, csak úgy, hogy: Hé, szívem, apa leszel… Még a végén sokkot kapna, és etethetném infúzióról…

- Rendben, megyek! – közli a telefonnal, illetve a telefonban élõ kis hanggal, és idegesen hajába túr.

- Kenji, beszélnünk kell – állok fel, és mély levegõt veszek.

- Sajnálom édes, de meló van – morogja és csak úgy futtában nyom csókot fejem búbjára.

- De ez fontos – hadakozom, és dühösen állok meg mögötte az elõszobában.

- Drágám, egy csapat barom túszul ejtett egy egész osztálynyi gyereket az egyik suliban. Minden csapat a helyszínre van rendelve, én is oda megyek. Nem érne rá, ha hazaértem? – kérdezi, a cipõjével viaskodva.

- De, persze – hagyom rá, és beletörõdöm, megint a munka az elsõ. – Vigyázz magadra! – ölelem át és nyakához fúrom arcom.

- Amint végzek, jövök, ne aggódj! – suttogja fülembe.

- Hülye vagy! – csattanok fel. – Még szép, hogy aggódom, ha vásárra viszed a bõröd!

- Szeretlek – borzol hajamba, és kilép a lakásból.

- Én is téged – motyogom az ajtónak, és megvárom, hogy lépteinek zaja elüljön a folyosón, csak azután megyek vissza a szobába.

Összekucorodom a kanapé sarkában, és nem tudom, mihez kéne kezdenem. Nem elég, hogy megesett az eset, még azon is görcsölhetek, hogy lehetõleg egyben visszajöjjön. Most kedvem lenne nekem is beöltözni és fegyvert ragadni, hogy rommá lõjem az összes tahót, aki miatt nem tudtam beszélni vele.
Nyugalom, Mikomi, ne stresszelj, árt a babának – figyelmeztetem magam, és ezzel el is érkezem problémáim második felvonásához.
Mégis, mihez kéne kezdenem?
Nem, elvetetni nem fogom, nem leszek gyilkos, hiszen nem õ tehet róla, hogy így alakult. De elég érett vagyok ahhoz, hogy anya legyek? Hova tovább, jó anya? Nem tudom… csak néhány órája, hogy tisztában vagyok a létezésével, nem is igazán érzek semmit, a félelmen kívül. Hol marad az anyai ösztön, az öröm? Nem tudom, képes leszek-e végig csinálni, Kenjivel, vagy nélküle. Mert abban már biztos vagyok, hogy ha õ nem is akarja, akkor is megtartom.

Hogy eltereljem csapongó gondolataim, bekapcsolom a tv-t, és azonnal beugrik a híradó exkluzív adása. A bemondó mikrofonját markolászva pislog a kamerákba, mögötte csupa fekete egyenruhás alak rohangál, a rendõrautók szirénái villódzva színesítik meg a képet, és összeszorul a torkom, ahogy meglátom egykori csapatom a háttérben. Mind beöltözve, álarcban és sisakban, mégis felismerem mindegyiküket. A mozdulataik, a berögzõdött szokásaik elárulják õket, volt idõm kitapasztalni, kinek milyen heppje van. Kenji is feltûnik, majd eltûnik a képen és a hangzavar olyan hatalmas, hogy szinte úgy érzem, én is ott vagyok. Felhúzott lábakkal követem a képsorokat, a lövések hangja, a sikolyok… mind ismerõsen cseng, mégis idegen. Nem vagyok velük, nem vagyok vele… Istenem, csak ne essen baja… Néma fohászaim közben veszem csak észre, mindkét tenyerem hasamon pihen, és lenézve magamra, elhomályosulnak szemeim.

- Az apukád harcol, de ne félj, erõs katona. Haza fog jönni… muszáj haza jönnie – mormolom csendesen. – Szeretem õt, és te is szeretni fogod. Nagyon jó ember, majd meglátod. Haza jön, mert õ a legjobb kommandós, ugye kicsim?

Könnyeim patakokban folynak végig arcomon, már nem is látom a képernyõt, csak átölelem magam, mintha ettõl bármi könnyebb lenne, és mégis… a fülemben hallom a hangot, a halk, lüktetõ hangot, a szívem dübörgése… és már nem csak az én szívemre kell vigyáznom, hanem rád is. Én leszek az anyukád, nagyon örülök neked, és hiszem, hogy az apád is boldog lesz…

A végtelennek tûnõ órák magányában lassan megfulladok, és még mindig a kanapén kuporgom, hasamra szorított kézzel. A tudósításnak vége, a túszejtõket elkapták, de néhányan megsérültek. Nem mondtak neveket, nem mutattak képeket, és csak remélni merem, Kenji nincs köztük. A vidám gyerekmûsor hangjai betöltik a szobát, de nem is figyelem, mi zajlik a csoda dobozban. Már elfogytak a könnyeim, és félpercenként nézem a telefont, ami álnokul ragaszkodik a némaságához. Mi lesz már? Kenji, told haza a segged, szükségünk van rád…

Mint egy végszóra, a bejárati ajtónál kaparászás hallatszik, és remegõ térdekkel tápászkodom fel. Mindenem elzsibbadt, így a sétával már meg sem próbálkozom, csak állok, és lesem az ajtót, ami halkan nyikorogva kitárul.

- Kenji – szakad fel belõlem egy megkönnyebbült kiáltás, és az értetlenül pislogó szerelmem nyakába ugrom.

- Mikomi, mi a baj? – ölel magához védelmezõen, mint ahogy mindig is teszi.

- Láttalak benneteket a tv-ben – motyogom. – Nagyon aggódtunk.

- Aggódtatok? Aj, anyám ugye nem pánikolt sokat? Rutin meló volt, te már csak tudhatnád – veti le magát a fotelbe, és combjára ütöget, hogy üljek hozzá.

- Nem, anyád nem keresett, és az ilyesmi csak akkor rutin, ha én vigyázok a seggedre – oktatom ki, de nincs kedvem vitázni, kifáradtam az elmúlt órákban.

- Ha nem õ, akkor ki még? – értetlenkedik, figyelmen kívül hagyva megjegyzésem.

- Mi! – bökök magamra, és elvigyorodok. Ezt nem lehet könnyen tálalni, nem is érdemes köntörfalazni, csak kivágni egy az egyben, és várni, hogy veszi a lapot.

- Nem értelek – ingatja fejét bambán.

- Tudod kicsim, apádat sem az eszéért szeretem – simogatom meg hasam, és lopva Kenjire pislogok. A látvány roppant szórakoztató, ahogy eltátott szájjal, kistányér nagyságú szemekkel néz hol az arcomra, hol a hasamra, és még lélegezni is elfelejt közben.

- Mikomi – dadogja, és mint valami részeg, támolyog elém. – Te, te… terhes? – mutogat rám, és bólintok. Na, lássuk, õrnagy, ezt az akadályt, hogyan küzdöd le….

A reakció meglepõ, hovatovább váratlan, és ijedten hátrálnék, mikor térdere esik elõttem. Derekam köré font karja azonban szorosan tart, és másik kezével feltûri pólóm, úgy simítja arcát hasamnak.

- Szeretlek – nevet fel, és csókokat hint bõrömre. – Szeretlek, szeretlek és még százszor is, szeretlek – néz fel rám, és elérzékenyülve túrok hajába.

- Akkor nem bánod? – kérdezem tétován.

- Viccelsz? – kel fel, és nem úgy tûnik, mint akit érdekel a válasz, mert csókjai már ajkaim perzselik, és boldogan simulok ölelõ karjaiba.

Lehunyt szemeim mögött millió kép kel életre, múltam, és a jelenem történései egyaránt, kuszán, mégis teljesen érthetõen. Minden, ami vagyok, mindaz, ami lettem, és ami lenni akartam… Az élet legnagyobb ajándékát kaptam, családot. Nem tudtam, egészen mostanáig nem is sejtettem, mennyire vágyom erre. Még, ha most ijesztõ is, még, ha kicsit bizonytalan vagyok is, de nem vagyok egyedül. Már kezdem elhinni, hogy az életben nincsenek véletlenek… és, hogy Kenjit is a sors küldte hozzám.

Annyi éven át éltem álmok és cél nélkül, beletemetkezve az önmagamnak kreált világba, és elhitetve a szívemmel, hogy ez nekem megfelel. Csak most, hogy lebontottam a falakat, és szembenéztem az érzéseimmel, csak most érzem azt a boldogságot, ami hosszú idõ óta kimaradt az életembõl. A család és a szeretet melege, erõsebb és ragyogóbb mindennél, és ugyan sok idõbe telt belátnom, de végre megértettem, az ember egymaga képtelen boldogulni a világban.
Kell mellénk egy támasz, egy erõs bástya, akiben bízhatunk, és akiben képesek vagyunk megtalálni mindazt, ami belõlünk hiányzik. Én ráleltem erre a személyre, és ezért soha nem lehetek elég hálás az égnek. Szeretlek Kenji, és életem végéig az adósod leszek, amiért megadtad nekem ezt a boldogságot. Még, ha nem is fogom tudni elmondani, megmagyarázni… de éreztetni fogom, minden egyes nap, minden percében… Boldoggá teszlek, ahogy te is engem, és tudom, hogy lesz még részünk bõven jóban, és rosszban is egyaránt, de nem félek. Már nem kell egyedül szembenéznem a holnappal, hiszen itt vagy velem, fogod a kezem, és melletted végre önmagam lehetek…

Leszedi az asztalt, és erõt vesz rajtam a jóllakottság utáni lustaság, de az illem úgy kívánja, hogy híven lovagias jellememhez, felajánljam szolgálataimat.

- Segítsek? – lépek a háta mögé, és nagyon remélem, hogy õ meg az udvariasságát mutatja be, és elhárítja közeledésem.

- Jó, hogy kérdezed. Mutasd meg, milyen ügyes vagy – feleli vigyorogva, és magamban levonom a tanulságot, nem kell mindig ilyen buzgónak lenni... francba, de utálok mosogatni.

Mikomi eltûnik a nappaliban, és kis idõ múlva hallom, hogy felhív valakit, aztán a beszélgetésfoszlányokból arra is rájövök, valószínûleg Ookawa tábornokkal trécsel. Na, igen, õ az egyetlen hozzátartozója, csodálom is, hogy eddig nem került képbe az öreg, pedig ha valakire, hát õrá nagyon is rátartozik, mi van az unokájával. Éppen végzek a mosatlan heggyel, mikor meghallom mögém slattyogó macskalépteit, és megfordulva dõlök a konyhapultnak.

- Papucs õrnagy jelenti, kész van – fonom össze karjaim, és arcomra biztosan kiül az elégedetlenség, mert mosolyogva bújik hozzám.

- Messze vagy te még a papucstól – mondja, ezzel enyhítve rabszolgai érzéseimet. - Kenji, holnap programunk lesz – folytatja aztán, és épphogy eltûnt durcás kedvem visszatérni látszik.

- Hm... – nézek rá gyanakodva. – Miért érzem úgy, hogy nem lesz ínyemre a dolog?

- Csak egy szimpla vacsira kell menni... a nagyapámhoz – böki ki végre, és kicsit megkönnyebbülök, végül is, erre számítottam.

- Nos, gondolom, ez így fair – sóhajtok beleegyezõen, és megütögetem hátsóját. – Viszont, valamit valamiért – vigyorgok aztán, és nem hagyom ki az alkalmat arra, hogy kárpótlást kapjak a kiáztatott ujjbegyeimért, és a nem egyszerûnek ígérkezõ pofavizitért, ami a nagyapjánál vár.

Szorosan átölelve csókolom meg, és ölembe kapva viszem a hálójába, hogy megkapjam, ami az önfeláldozásomért jár.

Kemény edzés, kemény terep, és kemény fiúk – kurvára kemény ez a mai nap. Mikomi biztos értékelte volna, hogy patakokban folyik rajtunk az izzadtság, és alig bírunk a fürdõig elvánszorogni. Ahogy a langyos permet alatt állok, szemem lehunyva jut eszembe egy –két emlék, aztán bevillan, a mai napnak nincs itt vége. Vacsora! Ookawa tábornokkal...

Sóhajtva öltözködöm, még szerencse, hogy van az irodámban egy öltöny, bár nem igazán tudom, van-e értelme ennyire kitennem magamért. Mégis, biztos, ami biztos alapon, talán jobb lesz túlöltözöttnek lenni, mint topisnak. Órámra pislantva nyikkanok, francba, igyekeznem kell, Mikomi vár.

Az oda úton nehezen gyûröm le bágyadtságomat, pedig nem célom, hogy észrevegye, mennyire fáradt vagyok. Mégis megsimítja combomat, pontosan tudja, az õ kedvéért veszek erõt magamon.

- Jól vagyok, ne vágj ilyen gyászos képet – fogom meg lábamon pihenõ kezét, és az útra figyelek.

Csendben tesszük meg a hátralévõ kilométereket, és ahogy bekanyarodom a villa udvarára, furcsamód megnyugszom. Hiszen ismerem az öreget, nem egy idegennel találkozom, és ami a lényeg, szándékaim az unokájával szemben õszinték és tiszták, semmi okom arra, hogy tartsak a tábornoktól. Egész jókedvûen szállok ki a kocsiból, és nyugtatóan karolok bele Mikomiba, aki eléggé idegesnek tûnik.

Vagy ezer lépcsõfokkal feljebb végre belépünk a házba, és tekintetemet újra végighordozom az impozáns méretû elõcsarnokon. A nappali irányából feltûnik Ookawa-san, és nagyot nyelve mérem végig tekintélyt parancsoló alakját.

- Miért is nem lepõdöm meg?! – közeledik felénk, szélesre tárt karjait szeme fénye felé nyújtva, és idegességemben a tökéletesen megkötött nyakkendõmön igazítok, teljesen feleslegesen.

- Nagyapa – ereszti el kezem Mikomi. – Kenjit már ismered, õ az én... ööö... barátom, mármint, pasim. Vagyis... – dadog elpirulva, és érzem, nekem kell összeszednem magamat.

- Jó estét! – nyújtok határozottan kezet az öregnek, és kemény markát erõsen visszaszorítom, magamban elkönyvelve, hogy a kora ellenére simán felvenné velem a versenyt. Egy ideig nézzük egymást, és már felkészülök a legrosszabbra, de hirtelen megenyhül az arca, és nevetve csapkodja meg hátamat.

- Gyerekek, jól összemelegedtetek! Körbevezetnélek, de már nem tudnék újat mutatni – mondja egyenesen nekem címezve szavait, és elindul elõttünk az étkezõ felé.

- Hé, ezt mégis, hogy érted? – igyekszik utána Mikomi, de nekem nem kell magyarázat, elég egyértelmû a dolog. Fejem csóválva, mosolyogva követem õket, és kezdem egyre jobban érezni magam ennek az embernek a társaságában.

- Drágám, sért, hogy ennyire hülyének nézel – böki meg elnézõen kedvesem fejét, és bemasírozik a nagy ajtókon. – Ez az én házam is, csak természetes, hogy tudom, mi folyik benne.

- Tudtam, hogy ez lesz – veszem végre a bátorságot, hogy közbeszóljak, mert sejtettem, hogy nem marad titokban az ittlétünk. – Minden háznak egy ura van, és itt az nem te vagy, édesem.

Miután hellyel kínálom Mikomit, és megvárom, hogy a tábornok is leüljön, én is elfoglalom helyem az asztal mellett, és mire kihozzák a vacsorát, már bele is merülünk a csevegésbe. Amíg kedvesem hátunk mögött tett intézkedéseit vitatjuk meg, teljes köztünk az összhang Ookawa-sannal, és még élvezem is a helyzetet, hogy végre láthatom, milyen is az, ha Mikomi szófogadóan bólogat. Aztán én kerülök a terítékre, és kezdem kényelmetlenül érezni magam, de jó katona módjára fegyelmezetten, és tisztelettudóan fogadom meg a tábornok minden intelmét, és megesküszöm, hogy önként vetek véget hitvány életemnek, ha az unokájának akár csak egy könnycseppet is ejtenie kell miattam.

- Na, ez is megvolna – dõl hátra székében az öreg. – Kávét?

- Lehet – bólogatunk egyszerre, aztán a nappaliba érve Mikomi elkapja kezem, és maga mellé húzva huppan az egyik bõrfotelba.

- Úgy nyomorogtok, mintha nem lenne elég hely – somolyog a tábornok, és én is elvigyorodom, miközben a szobalány felszolgálja a kávét. Mikomi hozzám bújik, szerintem még mindig zavarban van, ezért akar ennyire a közelében tudni, de nem bánom, megadóan simulok oldalához, hogy biztonságos támasza legyek.

- Sokat változtál, Mikomi. Büszkék lennének rád – néz Ookawa-san egy fényképre, melyen Mikomi szülei vannak, és hangja megremeg az érzelmektõl.

- Remélem – nyögi kedvesem, és átérzem a fájdalmát, bár az én szüleim még élnek, mégis, a nagybátyámat én is elvesztettem, és soha nem pótolhatja senki. Bátorítóan szorítom meg kezét, hogy tudja, nincs egyedül.

- Pedig, azt mondtad, te egyedül szállsz szembe a világgal. Emlékszem, milyen makacs gyerek voltál... – gondolkodik tovább a tábornok, és nem bírom megállni, hogy közbe ne szóljak.

- Ez nem változott. De, pont ezért szerettem beléd – hajolok közel Mikomi ajkaihoz, és megcsókolom, mert ha már kimondtam az érzésemet a nagypapi elõtt, semmi baja nem lehet azzal, ha látja is, komolyan gondolom.

- Öreg vagyok – motyogja, mikor újra szemébe nézünk. – Az unokám felnõtt és erre most kell rájönnöm.... Kegyetlenek vagytok – teszi még hozzá, és kuncogva kortyol csészéjébe.

- Ugyan, az évek nem változtatnak azon, hogy szeretlek – simítja meg Mikomi az öreg kezét, és a melegség, amely kettejüket összeköti, belengi a szobát.

- Igaz is, nekem mindig az a kíváncsi kislány maradsz, aki belopózott az irodámba és kicsempészte a háborús könyveimet – töri meg az áhítatos hangulatot a tábornok nevetése, és belekezd egy sztoriba. Aztán még egybe, és még egybe. Mosolyogva, néhol meghatódva, és néhol szomorúan hallgatom a történeteket, mindnek Mikomi a fõszereplõje, és nagyon örülök, hogy végre ennyi mindent megtudhatok róla, hiszen azt hiába is várnám, hogy õ adja ki a gyerekkori élményeit. Nem sok kedvem volt ehhez a vacsorához, sokkal inkább a kötelességtudat volt az, ami miatt eljöttem, de most úgy érzem, nagyon is jól sült el ez a látogatás. Sokkal gazdagabb lettem, és most már jobban megértem Mikomit, miért is lett olyan, amilyen, és talán furcsa, de ettõl csak még jobban szeretem.

Ahogy elindulunk, még fülemben cseng a tábornok búcsúszava, hogy jöjjünk máskor is, és megfogadom, úgy lesz. Szótlanul kanyarodunk ki az autóútra, én a hallottakon gondolkodom, mikor kedvesem felém fordul.

- Sajnálom – mondja halkan –, biztos lefárasztott a sok szöveg.

- Egyáltalán nem – tiltakozom mosolyogva. – Érdekes volt hallani, és elképzelni, milyen voltál gyerekként.

- Igen, gondolom. De, nehéz napod volt, és én sem tettem könnyebbé – kezdené a vitatkozást, de nem hagyom, ma nem. Kár lenne ezt a szép estét elrontani.

- És? Veled voltam, nem idegenek közt. Jól éreztem magam, és örülök, hogy sikerült bevágódnom a nagyapádnál – teszem a kezemet az övére, hogy megnyugtassam.

- Na, igen – enyhül meg a hangja. - Téged nem lehet nem szeretni – hajol hozzám, hogy csókot hintsen az arcomra.

- De, lehet... – felelem, és most én vitázom mégis, de aztán gyorsan helyreigazítom kijelentésemet. - Vagyis... gondolj bele, hogy kezdtük.

Felnevetek, ahogy bevillannak emlékeim azokról az idõkrõl, és õ csatlakozik hozzám, hiszen ma már tényleg csak nevetni lehet azon, mit összeszenvedtünk, teljesen feleslegesen. Azaz, talán mégsem volt felesleges, kellettek ezek a csaták, hogy aztán a végén rájöjjünk, bajtársak vagyunk, nem pedig ellenségek. Sõt, több annál, az igazi társak vagyunk egymásnak, egy életen át.

Lassan egy hónapja, hogy Mikomi és én nyilvánosan is felvállaltuk a kapcsolatunkat, és bár akadtak kellemetlen megjegyzések, és gyanúsítgatások, mára már elcsitult körülöttünk a felhajtás. Minden szabadidõnket együtt töltjük, bár a munkánk ritmusa nagyon nem egyezik, azért kihasználjuk az adódó alkalmakat. Ookawa tábornok, és az én családom is elvárja a megjelenésünket, amikor csak lehet, így egy percig sem unatkozunk, de a szeretteink körében lenni a lehetõ legpazarabb dolog. Titkos románcunk ilyetén alakulásának talán Kishi örül a legjobban, hiszen õ csak rózsaszín szemüvegen át tudja kémlelni a világot, amióta Watanabéval egy párt alkotnak, és azon igyekszik, hogy a környezetében mindenkinek legyen ilyen „boldogság”- szemüvege.

Azt hiszem, semmi nem homályosíthatja el ezt a ragyogó idillt, de a mai körlevelek között egy felsõbb utasítás is érkezik, amely kissé felpumpálja a vérnyomásomat. Tudom, örülnöm kéne, hogy engem kérnek fel egy ilyen komoly feladatra, de hogy egy hónapig távol legyek? A legnagyobb gond az, hogy más választásom nem nagyon van, mint elfogadni, ugyanis Miyajima ezredes pár sora a levél végén egyértelmûen adja parancsba, hogy mennem kell. De mit szól majd ehhez Mikomi?

Hazaérve bosszúsan dörmögök „Tadaima”-t, és az sem lelkesít fel, hogy a konyha felõl ínycsiklandozó illatok kúsznak felém. Be sem nézek oda, csak ledobom magam a kanapéra, és próbálom megfogalmazni magamban, hogyan mondjam el neki, anélkül, hogy túlságosan kiakasztanám. Mikomi pár perc múlva megjelenik az ajtóban, összevont szemöldökkel néz rám, amiért nem mentem be köszönni sem, de aztán látva ábrázatomat, nem szól semmit, csak mellém ül.

- Baj van? – lök oldalba végül, és meglóbálja a kezében tartott fakanalat.

- Baj? – kérdezek vissza. – Nem, baj az nincs... csak katasztrófa.

- Elmondod, vagy sem? – fogja meg kezem, és maga felé húzva néz szemembe. – Nincs kedvem barkohbázni, szóval döntsd el, mit akarsz, amíg oda nem ég a vacsora.

A fenébe is, igaza van, mit húzom az idõt?

- Felkértek, hogy én legyek a biztonsági felelõs a gyermekbántalmazás ellenes csoportok világtalálkozóján, amit Londonban rendeznek meg. Körülbelül egy hónapig tart a kiküldetés – bököm ki egy szuszra, röviden és tömören a lényeget, és Mikomi szeme elkerekedik.

- Mi? – hökken meg egy pillanatra, de aztán elvigyorodik. – De, hát ez nagyszerû, nem? Ilyen nagy felelõsséggel járó munkát bíznak rád, ez csakis jó lehet!

Tényleg az, mivel én fogok felelni több ezer ember épségéért, és párszáz kommandós, biztonsági ember, és ügynök munkájáért. Az tuti, hogy nagyon megtisztelõ, és tudom, hogy megbirkózom vele, de egy hónap... Fancsali képemen nem akar oldódni a feszültség, és Mikomi mosolya is eltûnik lassan.

- Várj csak... egy hónap? – esik le neki végre, és nem szólok, csak nagyokat bólogatok, miközben feláll mellõlem, és kibattyog a konyhába. – Francba, kicsit odaégett!

Csendben eszünk, mindketten gondolatainkba mélyedve, végül Mikomi az, aki lelket önt belém optimista szavaival.

- Kenji, ez csak egy hónap – áll fel székérõl, és ül át az ölembe -, játszva kibírjuk! A megbízatás fontos, és nem is utasíthatod el, miért ne hozd ki belõle a legjobbat, ha már nem bújhatsz ki alóla?

- Iszonyúan fogsz hiányozni – motyogom mellei közé fúrva fejem, és egyelõre nem tudom ilyen pozitívan felfogni a helyzetet.

- Te is nekem – túr bele hajamba, aztán felnézek rá, és õ lehajolva csókol meg. – De megküzdünk vele, ugye?

- Igen – állok fel, és húzom magam után a hálószobába. – Addig is, minél több emléket szeretnék tõled – döntöm az ágyra, és ezen az éjszakán olyan kétségbeesetten szeretem, mint még soha.

Az indulás napja hamar elérkezik, és szívszorítva ölelem magamhoz utoljára Mikomit a reptéren, aztán még egy SMS-t küldök neki a géprõl, hogy nagyon szeretem. A többórás úton végül el is alszom, a stewardess vállamat rázogatva kelteget, és a Heathrow hûvös levegõje durván csap arcomba. Tadaima! Vagyis, izé... megérkeztem.

Egy tizedesi rangban lévõ kommandós fogad, és visz el szállásomra, aztán õ kalauzol végig a rendezvény színhelyén is, nagyon segítõkész, egész megkedvelem a John nevû fiatalembert. A napok gyorsan telnek, szervezem a biztonságtechnikai munkát, igyekszem minden kollégát név és arc szerint bememorizálni, miközben Mikomival csak e-mailben és SMS-ben tartom a kapcsolatot. Az idõeltolódás kb. 7-8 óra, így mire én délután végzek, õ már rég alszik, reggel pedig ugyanez, csak fordítva. Az elsõ hét után, mivel annyira hiányzik nekem, egy reggel pár órás eltávozást kérek itteni fõnökömtõl, és kiveszek egy motelszobát a szállásom közelében. Muszáj egyedül maradnom, hogy nyugodtan beszélhessek vele, anélkül, hogy folyton zavarna valaki a munkával kapcsolatban. Kissé reszket a kezem, ahogy bepötyögöm a számot, és mikor meghallom örömteli hangját, szívem túlcsordul az iránta érzett szerelemmel.

- Kenji! – sikoltja nevem, és felnevet. – Nem hiszem el, végre!