- Az biza igaz, hogy amilyen gyönyörû állat, olyan könnyen irányítható a hasával. – simít végig a lovam nyakán.

A hangjából kihallani a kedvességet, s a gyengéd mozdulatai is ezt bizonyítják, valamint az ahogy mosolyog. Az arcát borító porréteg ellenére is elbûvölõ, szinte belefeledkezem a nézésébe ezért sem tûnik fel rögtön az elõbbi kijelentésében rejlõ tudás, aminek nem kellene ott lennie.

- És ezt te honnan tudod? – kérdezek rá, mikor félrekapja rólam a tekintetét. Ez már önmagában is felkeltené a gyanúmat, hát még mikor a köpenye igazgatásával húzza az idõt. Kis híján elmosolyodom a kis kezek láttán, ehelyett próbálok szigorúan nézni rá, de nagyon nehéz.

- É-Én... sehonnan... sehonnan, uram…

- Valóban? – hajolok közelebb hozzá, hogy lássam az arcát.

Gyorsan bólint, de az orcáin piros rózsák futnak végig olyan színûvé téve õket, mint az ajkai. Elmosolyodom a látványon, de még mindig nem kegyelmezek, bár már sejtem mirõl van szó. Tudtam én hogy kikötöttem a lovam a templomnál, magától pedig nem szabadulhatott el.

– Csak... Csak láttam, milyen jóízûen legelt a templomnál... – motyog zavartan.

- Szóval láttad... – talán el is hinném hogy így van, ha nem pirulna el minden hazug szónál – Nézz rám, Julian. – hajolok még közelebb, hogy csak a csukja vékony anyaga válassza el tõlem az arcát. Érzem hogy a teste megmerevedik és teljesen mozdulatlan is marad. Talán megijesztettem ezzel a faggatózással, s most azt hiszi meg akarom büntetni, ezért mikor újra megszólalok sokkal lágyabban teszem azt – Nézz rám!

Megrázza a fejét. - U-Uram, én...

Felemelem a kezem, az ujjaimmal az álla alá nyúlva biccentem oldalra a fejét, hogy szembenézzen velem végre. Az az égszínkék szempár olyan meglepettséget sugall, hogy az már mulatságos, hát még mikor félénken felhúzza a vállait is. Nem is bírom tovább megállni nevetés nélkül, jóízûen felkacagok és végre megszánom õt.

- Tudtam én, hogy a kúthoz kötöttem, mielõtt odamentem volna az atyához – mosolygok rá a fejemet ingatva, majd újra a kantár után nyúlok.

- Sajnálom, uram – suttogja, bûnbánó tekintettel pillantva fel.

- Robert – javítom ki viszonozva a pillantást egy elnézõ mosollyal. – És a világért sem haragudnék rád ezért, sõt, inkább örülök, hogy tényleg ennyire helyén van az eszed. Így kevésbé kell majd aggódnom az épségedért, ha ott kell hagyjalak az apátságban.

Nem haragszom rá, ha valaki más tette volna azért, hogy a bolondját járassa velem, talán haragudnék, de Juliant látva elképzelhetetlennek tartom, hogy bármiért is megorrolnék rá. Ez a gyönyörû szempár és ez a mosoly, túl szép, túl ártatlan ahhoz hogy rosszindulatot leplezzen.

Hamarosan mindketten elcsendesedünk, ahogy a lódobogás ismét megindul, s ezúttal már semmi sem áll közöttünk és a francia katonák között. Gyorsan ellenõrzöm, hogy Juliant teljesen beborítja-e a köpeny, amirõl a díszes anyaga miatt még messzirõl is megállapítható, hogy egy hölgy számára készült, a fiú törékeny alkatát pedig tökéletesen elrejti a kíváncsi szemek elõl.

Julian hátrapillant a vállam fölött, majd ijedten néz fel rám. - Jönnek...

- Ne félj – szólok nyugtatón, a karommal ösztönösen szorosabban ölelem – Észre sem fognak minket venni.

Vagyis észrevesznek, de nem fordítanak ránk különösebb figyelmet. A kantárt átveszem a másik kezembe, figyelve arra, hogy a lovat is tudjam vezetni és Juliant is biztosan tartsam a nyeregben, majd a másik kezemmel gyengéden az arcára simítok. A meglepõen puha tapintású bõrt azonnal enyhe pír önti el, a fiú kíváncsi tekintettel fordul felém, hogy aztán tágra nyílt szemekkel rebbenjen hátrébb, mikor felfedezi milyen közel van az arcunk egymáshoz, hogy szinte csak egy suttogás választ el tõle.

- Uram, m-mit... mit csiná? – rebeg mélységes zavarban.

- Csak nyugalom – mosolygok rá finoman – Nem akarjuk, hogy felfigyeljenek ránk, igaz?

Látom lassan megérti mit is akarok elérni. Mindazok számára akik hátulról érkezve látnak minket, éppen egy andalgó, csókolózó párnak tûnünk és eszükbe sem jutna egy fiút keresni a díszes köpeny alatt. Ezen kívül viszont nem tagadhatom mennyire élvezem a helyzetet, mennyire szórakoztat a fiú zavara, szégyenlõssége.

Közelebb fészkeli magát hozzám, így kényelmesebben tarthatom és teljesen eltakarom õt az érkezõk elõl. Szép szemei kapkodva rebbennek ide-oda, bárhová csak az enyémbe ne keljen néznie, mert amint ez megtörténik az orcái olyan pirossá változnak, mint az út mellett nyíló pipacsok szirmai. Nagy a kísértés, hogy még egy picikét közelebb hajolva megérintsem az ajkait az enyémmel, hogy vajon azok is olyan puhák-e mint a bõre, de nem teszem. Félõ, hogy abban a szent pillanatban lepattanna a lóról, s meg sem állna többé.

Míg várunk inkább alaposan szemügyre veszem, minden kis részletét az arcának, szépen ívelõ szemöldökeitõl kezdve, hosszú sötét szempilláiig, melyek árnyékot vetnek sápadt bõrére. Vékony, cseresznyeszín ajkait, melyekbõl rögtön kifut a szín ha bosszúsan összepréseli õket. Az emlékre halványan elmosolyodom, de éber figyelmem nem feledkezik meg a közelgõ veszélyrõl.

Julian visszafojtott lélegzettel várja be a katonákat, hat idegen lovas, többen talán nincsenek is bár nem vagyok biztos benne pontosan hányan kísérték a küldötteket, de tizenöt fegyveresnél nem lehet több, mert az már nem személyi kíséretnek számítana egy olyan országban, ahová békés szándékkal érkeztek.

Érzem hogy a fiú megmoccan kicsit, mikor az egyik lovas lelassít. A szemem sarkából látom, hogy elõre hajolva néz, mintha pontosan látni akarná mit csinálunk, s ezért erõsen magamhoz szorítom Juliant, hogy eszébe se jusson semmi meggondolatlan butaság, majd az ajkaimat puhán az övéinek nyomom. Nem teszek semmi mást, csak pár másodpercig ülünk így, mikor azonban a katona meggyõzõdött arról amirõl akart, ujjongások közepette a társaival együtt gyorsan tovább is áll.

Mikor csak a lefelé szálló porfelhõ marad utánuk elhúzódom Juliantõl, de továbbra is  a karomban tartom.

- Látod? Még csak nem is gyanakodtak.

Felpillant rám, az arcán a színtiszta megkönnyebbülés. – Köszönöm! Az’hiszem, megmentette az életem, uram...

- Robert. – javítom ki újfent, mert még mindig uramnak szólít. Eközben az ujjaim önálló életre kelve simulnak az arcára, végigkövetve az elegánsan ívelõ arccsontot. Fenségesen puha bõre van, de az érintésemre ismét lesüti a szemeit - Nincs mit megköszönnöd – folytatom, mire lassan újra felpillant – Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz, ha leleplezel egy õfelsége ellen készülõ merényletet.

- Õk vótak, igaz? – kérdez halkan. – A franciák.

- Igen, õk – a katonák után bámulok, akik most hogy Henrik vidékre utazott, szabadon átkutathatnak mindent, mindaddig míg komolyabb rendbontást nem okoznak – És az is biztos, hogy valakit nagyon keresnek.

- Engem – sóhajt reményvesztetten.

Én sem vagyok boldog emiatt, sajnálatosan azt sem ígérhetem neki hogy hamarosan minden rendben lesz. Nem akarok hiú ábrándokat ébreszteni, mert mindaddig míg be nem bizonyosodik a gyanúnk, nem lesz nyugodalma, bár eléggé vág az esze ahhoz, hogy magyarázat nélkül is tisztában legyen a helyzettel. És ha nem járunk sikerrel… ha az árulók bevégzik a tervüket…

Nem! Erre még gondolnom sem szabad! Egyszerûen nem sikerülhet nekik! Nem lehet, nem engedem hogy sikerüljön! És ennek a fiúnak sem eshet baja. Meg kell keresnem az árulót, de még ha ketté is kell szakadnom hozzá, vigyázni fogok rá.

- Nem engedem, hogy bántsanak, Julian – mondom ki határozottan – A szavamat adom.

- Már így is túl sokkal tartozom magának, uram... – hajtja le a fejét szerényen.

- Én pedig alighanem õfelsége életével tartozom neked, úgyhogy mi lenne, ha lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadnád a segítségemet? – kérem, mert már tucatszor utasított vissza mindenféle dicséretet.

A királyról van szó, az ország fejérõl, s még ha legtöbb esetben hiúság és nagyravágyás is vezérli, jó ideje õ az elsõ olyan uralkodó Anglia trónján, aki nem véres háborúval ragadta el a koronát, hanem békés úton, utódlással vált királlyá. Ha most meghalna, nem kizárt hogy egy újabb sötét korszak következne.

- De uram... – hárítana ismét, de félbeszakítom.

- Robert. És nincs semmi de. – akkor is segítek neki, ha visszautasít, de még nem adtam fel, hogy meggyõzzem - Kérlek.

Várakozón figyelem, nem sürgetem a döntésében, csendben várok és hallgatok.

Hirtelen elvörösödve, szégyenkezve süti le a szemeit. Nem értem az okát, hisz semmi rosszat nem tett, mindössze visszautasította a segítségem, ami azonban nem bizonyult véglegesnek, mert egy pillanat múlva halkan megszólal.

- Re-Rendben. Megpróbálom... de nem ígérhetek semmit. Sajnálom.

És még õ sajnálkozik… - nevetek fel vidáman. Nem mondja, hogy nem, vagy igen, nem hazudik, egyszerûen csak kimondja a gondolatait, ami nagyon is szokatlan. Rég volt már, hogy egy társalgás során csak az elhangzó szavakra kellett figyelnem, s nem a mögöttük rejlõ szándékra.

- Alighanem te vagy az egyik legõszintébb ember, akivel valaha találkoztam, Julian – mosolygok rá, mikor értetlenül felpillant.

- És... az jó dolog? – kérdez bizonytalanul.

Hát… - Mondjuk úgy, hogy ezzel üdítõ színfoltja vagy Londonnak.

Válaszomra nem felel, csak lesüti a szemeit. Igen, ha a lovamról elejtett apró kis füllentésre gondol, azt nem sorolnám hazugságok közé, mert mindenki aki egy kicsit is figyel rá, láthatta hogy nem mond igazat. Mellesleg ez jelentõségét is vesztette azzal, hogy menekült elõlem.

A gondolataim az elõttünk lévõ útra kalandoznak. Még jó pár óra lovaglás mire elérjük a Westminster apátságot, és ismét csak több órába telik majd mire visszaérek a palotába. Késõ éjjel lesz már és a lovam is fáradt. Jobb lenne holnap visszamenni, de még ma találkozni akartam a követekkel, legkésõbb holnap reggel. Talán keríthetek majd egy váltáslovat valahonnan, amit visszaszolgáltatnék mihelyst ismét erre járok, ami a napokban biztos elõfordul majd. Ha ott is hagyom Juliant az apátság menedéket nyújtó falai között, magára hagyni semmiképpen sem szándékozom.

Ez a fiú a kedvességével és az õszinteségével együtt olyan ritka kincs amilyet mindenképpen meg akarok óvni.

Apró érintést érzek a vállamon, mire a tekintetem az elõttem kókadozó Julianre fordítom. Gyorsan elmotyog egy bocsánatkérést, ámbár minden próbálkozása hiábavaló, hogy egyenesben tartsa magát, s alig egy perc alatt a mellkasomnak dõlve békés szuszogásba kezd.

Halkan kuncogva karolom át hogy le ne csússzon nekem, a lovat könnyû ügetésre fogom hogy tudjon pihenni. Bizonyára elfáradt a sok mérföldes gyaloglásban, ezért nem is áll szándékomban felkelteni.

A csuklya picit lecsúszott a fejérõl, felfedve ezzel fényes, aranyszínû tincseit. Ma már sokadjára felejtem rajta a tekintetem és nézek végig a csinos arcon, a lágy vonásokon, a finom, kecses nyakon mi eltûnik a sötét köpeny alatt. Mint egy angyal azokon a festményeken, amiket a római katedrálisok falán láttam. Csak éppen Julian még azoknál is sokkal szebb.

Óvatosan visszaigazítom a csuklyát a fejére, hogy az éles napsugarak ne bántsák a szemét, aztán inkább az útra fordítom a figyelmem, s arra hogy míg oda nem érünk kiötöljek egy tervet arra, hogy hogyan leplezhetném le úgy az árulót hogy megfelelõ bizonyíték is legyen a kezemben…

***

- Julian... – szólítom halkan, közben kissé megrázogatva a vállát, hogy felébresszem a békés álmából, mert hamarosan megérkezünk.

Felnyílnak a pillái, a tekintette elõször zavarodottan pásztáz körbe maga körül, majd mintha hirtelen feleszmélne, hol van és kivel. Egy percig csak mered maga elé, majd szokásához híven teljesen elvörösödik, de úgy, hogy még a nyakán is felkúszik a piros szín.

- Ó! – kapja fel a fejét a vállamról és kihúzza magát – Ó, Istenem... Bocsásson meg, uram, én... én nem akartam...

- Nem kell mindenért bocsánatot kérned, Julian – mosolygok rá, a köpeny anyagán keresztül végigsimítok az oldalán, mint egy nyugtatás képen, de ettõl csak még zavartabb lesz. Valójában olyan könnyû, hogy a súlya semmilyen kellemetlenséget nem okozott, sõt, inkább jótékonyan átmelegítette a testem. – Érthetõ, hogy elfáradtál, sokat gyalogoltál, mielõtt utolértelek. Fel sem ébresztettelek volna, ha nem muszáj, de hamarosan elérjük az apátságot.

- K-Köszönöm – hálálkodik már megint, félénken fel-felpillantva, mire elvigyorodom.

Rejtély, hogy lehet valaki természetébõl adódóan ilyen édes és csábítóan ártatlan, de ezt semmiképpen sem lehetne megjátszani.

- Megköszönnöd sem kell mindent.

Rám sem mer nézni. Félõ hogy az anyámnak szánt ajándékra apró lyukakat éget a tekintetével. Mindenesetre a bõre olyan forró a zavartól, hogy csak úgy süt a meleg még a ruháin keresztül is. Nem tudom abbahagyni a mosolygást, úgy tûnik ez kezd állandó reakcióvá válni vele szemben.

- Sajn... – nyöszörögné szégyenlõsen, de a felénél elharapja a szót.

Visszaszorítom a nevetést, de ez csak addig sikerül amíg fel nem pillant rám, a szemeiben vidámság csillan, majd elmosolyodik és kuncogni kezd. Végül már én sem tartom vissza a nevetést, amit eddig próbáltam kontrollálni, nehogy megsértsem õt azzal, hogy rajta mulatok.

- Ezek szerint érted, mire céloztam – mosolygok le rá.

- Nagyon is – viszonozza a mosolyt.

Hát remélem is. Mert egy év alatt sem kértek még tõlem annyiszor bocsánatot, ahányszor  a mai nap során.

Elõre nézve a tölgyfák árnyékában lassan feltûnik az apátság szürkés kõfala. Nem túl otthonos menedék ez a maga rideg, kopár valójában, viszont biztonságos és jó rejtekhely lehet.

Kelletlenül fintorodom el ahogy meghallom az ég morajlását. Ez a hang egyáltalán nem jelent jót, egy kiadós fürdõzésre számíthatok hazafelé, ha mégis elindulok arra pedig nem igen vágyom.

Ahogy ezen morfondírozok, feltûnik valami az apátság kapuja elõtt. A falak színe miatt eddig nem vettem észre, de most hogy árnyékos részrõl vehetem szemügyre az ott ácsorgó embereket, felismerem bennük a Juliant keresõ francia katonákat.

A pokolba is! Azt reméltem még az elõtt visszafordulnak, mielõtt mi megérkeznénk, ezért sem sürgettem a lovamat gyorsabb iramra. Most viszont meghúzom a kantárt és megállítom az állatot, hogy átgondolhassam a továbbiakat.

– Mi történt? – kérdezi Julian aggódva.

- Az apátság kapujánál... – intek elõre a fejemmel, s mikor észreveszi amit én összerándul a karomban.

- Ezek...

- Igen, ezek õk – válaszolok komoran a ki nem mondott kérdésre.

Megszorítom picit, de annyira megrémült, hogy nem is veszi észre. A lovasok éppen egy testvérrel beszélnek, s ahogy az egyikük az égre emeli a tekintetét, biztos lehetek abban hogy ugyanaz jár a fejükben, mint az imént az enyémben: hogy ha most hazaindulnak, valószínûleg bõrig ázva érik be Londont, hacsak addigra el nem áll az esõ. A franciák kényes népek, nem fogják megkockáztatni, hogy elázzanak, még az egyszerû katonák sem.

Pár perc múlva mind a hatan leszállnak a lovukról és bevezetik azokat a kapun, ami szépen be is záródik mögöttük, úgy, ahogy a lehetõség is hogy Julian még ma éjjel búvóhelyre talál.

Gyorsan pörögnek a gondolatok a fejemben, vissza nem vihetem, most semmiképpen sem míg nem találok neki egy biztos helyet, de bármilyen nagy is az apátság azt sem kockáztatnám meg hogy összefusson ott a katonákkal, ráadásul ha sejtik hogy a fiú bujdosik elõlük, meglehet, hogy még át is kutatják a menedékért folyamodók hálóhelyeit.

- Uram… talán sietnie kéne vissza, mer’ nagyon esõre áll. – szólal meg Julian halkan.

- Ma már nem indulok vissza. – sóhajtom fáradtan – Van a közelben egy kellemes vendégház, és így legalább megtudhatom majd, hogy a katonák meddig idõznek az apátságnál. Gyanítom holnap visszatérnek az uraikhoz, mihelyst megbizonyosodtak róla, hogy nincs ott akit keresnek.

Újra döndül egyet, a távolban sárgás fény villan az égen. Julian ficeregni kezd a karomban ezért elengedem hogy elhelyezkedhessen kicsit, de mikor leugrik a nyeregbõl értetlenül ráncolom a homlokom.

- Mit csinálsz?

- Mennyen csak uram, jobb lesz ha én is addig keresek fedezéket a fák közt, míg rám nem szakad az ég. – óvatosan lekanyarítaná magáról a köpenyt, de mielõtt még megtehetné én is leszállok a lóról, s megállítom a kezeit.

- Velem jössz. – jelentem ki határozottan, felkészülve a tiltakozásra.

- H-hogy? Nem én…

- Julian! – emelem fel a fejét hogy rám figyeljen, a hüvelykemmel aprót simítva az állán – Azt képzeled hagynálak a sáros hideg földön aludni, miközben én a vendégház kényelmét élvezem? Szó sem lehet róla!

Még csak az kéne hogy meghûljön odakint az esõben, menedék híján pedig még felmelegedni sem tudna. A biztonsága is ezt kívánja.

- De uram…

- Robert. – nézek rá nyomatékosan, de ismét figyelmen kívül hagyja a kérésem, hogy végre a nevemen szólítson.

- Nem fogadhatom el… ez… túl sok. – motyogja a köpenyét birizgálva, de mikor megsimogatom az arcát, rögtön felkapja a tekintetét mire elmosolyodom.

- Ezt is megparancsoljam talán? Úgy könnyebb lenne a lelkiismeretednek? – mosolygok vidáman a pirulásán. Tehát még egy ilyen apró mozdulat is zavarba hozza, mint egy ártatlan kis cirógatás.

De hiába. Mióta elõször érintettem, az ujjaim szinte bizseregve kívánkoznak azután a vaj puha bõr után, a tekintetem pedig mohón issza magába minden rezzenését.

- M-miért veszõdik velem ennyit?

- Nem fáradság. És hogy miért? Mi sem egyszerûbb: mert megtehetem, és meg is teszem. – válaszolom nyugodtan.

Õ gondolkodás nélkül egy olyan ember segítségére sietett, akit talán még nem is látott, csak a nevét és a rangját ismeri. Azok után, hogy láttam milyen ez a fiú, lehetnék olyan kegyetlen, hogy magára hagyjam? Nem tudnék többé a tükörbe nézni, sem az emberek szemébe.

Egy kocsi közelít felénk az úton ezért közelebb lépve visszahajtom a csuklyát a fejére, hogy a jellegzetes szõke tincsek rejtve maradjanak.

Julian alig hallható suttogással szólal meg – Nem fogom tudni visszafizetni a segítségét.

Picit elgondolkodom, majd mikor a kocsi zörgése már eltávolodott megszólalok.

- Talán mégis lenne valami… - gondolkodom hangosan, õ pedig kíváncsi szemekkel néz fel – Ha mostantól hajlandó lennél a nevemen szólítani, azzal viszonoznád a segítségem. Megegyeztünk?

Látom az arcán hogy másra számított, hogy majd valóban valami tennivalóval bízom meg, de úgy tûnik ennek az egyetlen szónak a kimondása nagyobb erõfeszítésébe telik, mintha azt kértem volna, hogy sikálja fényesre az egész Bolton házat. Cseresznyepiros ajkai enyhén összeszorulnak amitõl a szín rögtön halványabbra vált, az én mosolyom pedig szélesebbé.

- Nem tudna valami másat kitanáni? – morogja, majd mikor felhúzom a szemöldököm, elvörösödve süti le a szemeit – Nem ígérem meg, csak… csak… talán, majd.

- Elfogadom. – bólintok elégedetten, majd egy lendülettel ugrom vissza a nyeregbe és nyújtom le a kezem Juliannek is.

Tétovázik egy kicsit mielõtt kis kezét az enyémbe csúsztatná, egyik lábát a kengyelbe akasztva hagyja hogy visszahúzzam a nyeregbe, s miután eligazított magán  a köpenyt, az apátságtól vezetõ jobboldali út felé indulok, be a megyébe. Az út nem hosszú, az utcákon bámészkodókat figyelmen kívül hagyva ösztönzöm gyorsabb tempóra a lovat, hogy még azelõtt a vendégházba érjünk mielõtt elered az esõ. Már most is szemerkél egy kicsit, mire pedig odaérünk már szép lassan meg is indul a könnyû zápor, épp olyan hirtelen mint mindig, de legalább nem áztunk el. Megnézem az istálló körüli lovakat, de mikor egyetlen francia címert sem pillantok meg elégedetten szállok le, majd emelem le a fiút is, ahogy egy hölggyel szokás.

Egészen elcsendesedett, egy árva szó nélkül követ befelé, az ismerõs berendezés, a vaskos tölgybõl faragott bútorok, s az íztelen, vizezett bort iszogató férfiak mind a megszokott látvány részei, ahogy a dús idomú csapos nõ is, aki széles mosollyal fogad minket.

- Bolton! A mindenséget, de régen gyött erre! Meffeledkezett rólunk, mi? – mosolyog sejtelmesen, kacéran, a könyökével a pultra támaszkodva enged mélyebb belátást a kebleire, melyek szinte kibuggyannak a nyitott pruszlik alól.

- Kegyedet Jane, soha. Higgyen nekem. – viszonzom a mosolyát.

Kuncogva hajolna közelebb, de ekkor szándékosan látható mozdulattal átkarolom Julian derekát, s jelentõségteljesen magamhoz húzom.

Érzem hogy teljesen mereven áll, de ebbõl szerencsére semmi nem látszik, ahogy belõle sem.

Jane alaposan végigméri a drága öltözetbe bújtatott alakot, majd csalódott fintor jelenik meg az arcán.

- Milyen kár… milyen kár…

- Egy szobát kérnénk a hölggyel. – vigyorgok rá, félreérthetetlenné téve a szándékom, mire újra visszatér az arcára a kacér mosoly, de gyorsan ad is egy kulcsot a szekrénybõl.

- Ez a legkényelmesebb az egész házba’.

- Köszönöm Jane. Kérem, hozasson fürdõvizet és vacsorát is, azután ne zavarjanak. – teszek le néhány érmét elé, amit gyorsan fel is markolva a szoknyája zsebébe süllyeszt.

- Jó’ van, má kûdöm is az embert. – mosolyog, majd hátat fordítva morog még valamit egy lassú Brandrõl, de erre már csak fél füllel figyelek, ahogy megindulunk a lépcsõ felé az emeleten lévõ szobákhoz.

Ez a vendégház nem kifejezetten elõkelõ vendégek számára van fenntartva, inkább a középosztálybeli kereskedõk, átutazóban lévõ árusok, kisbirtokosok számára, de mikor legutóbb itt jártam nem találtam semmi kivetnivalót. A szobák minden fényûzést nélkülöznek ugyan, de tiszták és kényelmesek, ráadásul mindig kapható friss meleg étel, ami az itteni savanyú borral ellentétben elég ízletes.

Odafent a folyosón megkeresem a vastag ajtókra karcol számok között a miénket, majd a zárba illesztve a kulcsot kinyitom és beengedem Juliant.

- Látod? Nem is volt olyan nehéz. – mosolygok rá mikor felém fordul.

Hátrébb húzza a csuklyát, hogy lássak valamit az arcából, ami csupa vörös, így a smaragdzöld anyag csak még inkább kiemeli csillogó kék szemeit.

- Az az asszony most az’ hiszi… az’ hisz hogy…

- Pontosan. – vigyorgok rá szégyentelenül, de csak még vörösebb lesz, pedig nincs miért zavarban lennie.

Inkább elfordítja a fejét hogy szemügyre vegye a szobát és ne rám keljen néznie. A zavar valamelyest enyhül is ez idõ alatt, míg megnézi a faragott szekrényeket, asztalt a székekkel, a kandallót, amiben már elõre be van készítve a tûzifa, hogy bármikor be lehessen gyújtani, a tõle nem messze helyet foglaló rézkádat az összehajtogatott fürdõlepedõkkel, de ismét csak meg megakad a tekintete mikor az ágyra pillant.

Nos, a csapos nõ elõrelátóan olyan szobát adott amiben egy két személyes ágy van, elvégre nem volt oka másként tenni. Nem is baj, elég nagy az mindkettõnknek.

- U-uram…

Bármit is akart mondani, befejezni már nincs ideje, mert kitárul az ajtó és megjelenik egy magas nyurga férfi, két gõzölgõ vödörrel a kezébe. Szó nélkül a kádhoz viszi õket, majd beleönti mindkettõt, s amint õ elmegy jön egy asszony is egy jókora tálcával, amin két étellel megrakott tányért, egy kancsót és két pohara cipel.

Míg mindent elrendez az asztalon, gyertyákat hoz be és a kandallóba is begyújt, a férfi még kétszer fordul a vödrökkel, így mire a kandalló és a gyertyák lángjai lobognak, a fürdõ is elkészül.

- Hát akkor jó éccakát! – int az asszony és a mormogó férfival együtt elhagyják a szobát.

Gondosan ráfordítom a zárat utánuk, bár nem hiszem, hogy bárki is ránk akarna törni, de jobb az elõvigyázatosság.

- Ennyire megbántottalak volna ezzel az apró színjátékkal? – fordulok Julian felé, mikor percek múltán sem szólal meg – Szeretnéd, hogy külön szobát kérjek neked?

Személy szerint nem tartom jó ötletnek, de itt senki nem hinné róla hogy fiú, így viszonylag biztonságban lenne. Õ azonban másképp gondolhatja mert már-már riadt tekintettel pördül felém és rázza meg a fejét.

- Jaj, dehogy, nem… nem panaszkodni akartam, sajnálom! – emeli fel a kezeit is a nagy magyarázkodásban mire én egy könnyed mosollyal felelek csak.

- Akkor?

A kezeit tördelve pillant körbe ismét. – E-ez így olyan… nem illik egy szobába’ lennem magával.

- Mi köze a helyzetnek az illendõséghez? – kérdezem õszinte kíváncsisággal.

Ismét nem válaszol nekem, csak a kezeit tördelve aggodalmas pillantásokat lövell a berendezés felé, mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatnának a bútorok. Ha nem lenne ilyen angyali, talán még bosszantani is hogy minden szót ki kell húznom belõle, de õt még szóra bírni is szórakoztató.

Közelebb lépek párat, hogy aztán lefejtegessem róla a köpenyt és félredobjam az egyik székre.

- M-majd kitisztítom… - motyogja alig hallhatón.

- Arra semmi szükség, csak poros lett egy kicsit. – hárítom el, majd az ujjam közé csippentve az állát felbiccentem a fejét.  – Elõbb volnál szíves beavatni az aggodalmaidba? Úgy tûnik jó sok van belõlük.

- Inkább n-nem. – suttogja zavartan, le-lesütve a pilláit.

Megcirógatom az arcát, a puha bõrt picit érdessé teszi a rá telepedett por, pedig kíváncsi lennék, hogy máskülönben milyen lenne a tapintása. Mert hogy szép ahhoz kétség sem fér, de abban is biztos vagyok, hogy egy forró fürdõ után ez a csábító látvány csak fokozódni fog.

- Rendben, ahogy akarod. – lépek hátrébb, az asztal felé. – Ez esetben jobb ha hozzá is látunk a vacsoránkhoz mielõtt kihûl.

Leülök az egyik székre, a kancsóból friss vizet öntök a poharakba, majd várakozón pillantok fel a tétován ácsorgó fiúra. – Nem vagy éhes?

Egyszer sem láttam enni ma, szóval ha csak reggelit evett ahogy én is, bizonyára farkaséhes lehet. Vékony karjait összefonja a mellkasa elõtt ahogy vet néhány pillantást az étel felé.

- Elõbb egyen maga. – dönti el végül.

- Az ott a tiéd. – mutatok a másik tányérra. – Mire befejezem a pörkölt hideg lesz pedig melegen a legjobb. És egyébként sem szeretek egyedül enni. Nem gondolnád meg magad a kedvemért?

Szégyenlõsen leüti a fejét, mint akinek hatalmas erõfeszítésébe kerül az hogy egyáltalán megszólaljon, hát még hogy megközelítse az asztalt, de végül egy szó nélkül helyet foglal és a kezébe vesz egy szelet kenyeret, a másikba pedig egy kis kést, amire felszúrhatja a húst.

Csendben fogyasztjuk el a vacsorát, ahogy telik az idõ néha felhallani a kocsmában tivornyázó részegek dalolását, de valaki mindig hamar lecsendesíti õket. Tulajdonképpen nem is zavar, sokkal üdítõbb mint a palota falai között, ahol egy pisszenést sem lehet hallani miután õfelsége nyugovóra tért. Az hogy odalentrõl is felhallatszik az élet, kevésbé nyomasztó a szürke falak bámulásánál. És persze a társaság is sokkal kellemesebb.

A fiú alaposan megrág minden falatot, nem tettem volna megjegyzést semmire sem, de szebben eszik, mint néhány inas akit ismerek. Biztosan éhes lehetett, mégis mintha minden falatot kiélvezne és szándékosan lassan enné. Egyszer azonban mégis kiürül a tányér, Julian pedig jóllakott sóhajjal dõl hátra a széken.

- Látom ízlett. – pillantok fel a poharamból.

- Az má’ biztos uram. Köszönöm… Vagyis… - jön zavarba, hisz ismét csak hálálkodik pedig megegyeztünk, hogy nem teszi.

- Tudod mit kell mondanod. – vigyorgok rá, mire bosszúsan húzza össze a szemöldökét.

- Maga könnyen beszé’. Ha valaki meghallja, hogy a nevét mondom egy nemesembernek, jól elvernének. – magyarázza komolyan.

Ez sajnos így igaz. A nemesek az általuk tiszteletlenségnek vélt bánásmódot túlzottan kegyetlenül büntetik.

- Megnyugtatna a tudat, ha azt mondanám nem vagyok nemes ember?

Egy horkantás a válasz, ami tökéletesen leírja a gondolatait. – Nem vagyok ostoba uram. Hallottam hogy szólított az az asszony.

- Azt hogy „lord”, nem hallottad, ugye? – nézek rá – Szerinted ha az lennék, vétett volna ilyen hibát az az asszony?

- De hát Bolton…

- A fürdõvíz még meleg. – állok fel hirtelen az asztaltól, félbeszakítva a mondandóját – Használd csak, addig én beszélek egy ismerõssel odalent. Utána elmagyarázom ha akarod, jó lesz így?

- Egyet se félj, fiam – nyugtat meg rögtön, miután megkíséreltem elhadarni neki a rám leselkedõ veszélyt. Kissé remegõ, ráncos kezét a vállamra teszi és kissé meg is szorítja. – Az unokatestvérem a Westminster apátságban él. Õk egyébként is szoktak menedéket adni a rászorulóknak, de ha írok neki egy levelet, akkor egészen biztosan számítani fognak az érkezésedre, és elõkészítenek neked egy kiváló rejtekhelyet.

- Köszönöm, atyám – suttogom hálásan.

- Máris megírom a levelet és elküldetem az egyik fiúval, te csak menj! – engedi el a vállam.

- Atyám... az édesanyám biztosan el fog jönni ide – hajtom le a fejem szomorúan. – Nagyon kérem, nyugtassa majd meg! A lehetõ leghamarabb vissza fogok térni, de nem akarom, hogy belebetegedjen az eltûnésembe...

- Ne aggódj a szüleid miatt, édes fiam. Bízz csak rám mindent! – mosolyog rám bíztatóan.

- Mindent köszönök, atyám, amint vissza tudok jönni, meghálálom, ígérem – fogadkozom.

- Csak térj vissza mihamarabb! – rázza meg a fejét, majd áldásra emeli a kezét. – Az Úr kísérjen és óvjon téged utadon, gyermekem.

Egész éjszaka alig tudok aludni. A legkülönbözõbb rémképen gyötörnek arról, hogy mit tennének a szüleimmel, ha megtudnák, hogy én vagyok a fiuk, vagy hogy velem mit tennének, ha megtalálnának... Ráadásul anyámnak és apámnak még nem is mondtam semmit. Reggel fogom nekik elmondani, mielõtt útnak indulok. Nem tudtam volna elviselni, ha egész éjjel édesanyám sírását kellett volna hallgatnom...

***

- Kérlek, Julian, legalább azt mondd el, hogy mi történt! – kérlel apám kétségbeesve másnap reggel. – Hátha tudunk segíteni... Ha bajba kerültél, megoldjuk, csak mondd el, mi a baj!

- Azzal segítenének a legtöbbet, ha megtennék, amit kértem, apám – nézek fel rá a vállamon zokogó és jajveszékelõ anyám feje mellett. – Olyan dolgokat hallottam, amiket nem lett volna szabad, de már elmondtam mindent egy olyan embernek, akinek tudnia kellett róla. Nekem már csak ki kell várnom, hogy elüljön a vihar, és az atya segített nekem menedéket találni.

- Ó, drága kisfiam... – szorít anyám még jobban.

- Biztos vagy benne, hogy mindent meg tudsz oldani egyedül? – roskad le egy székre apám is.

- Igen. Csak kérlek, tagadjátok le a létezésemet is! Senkinek ne szóljatok egyetlen szót se, bárki kérdezõsködik is bármirõl. Tagadjátok le, hogy valaha is született fiatok. – Egy kicsit eltolom magamtól anyámat és a két kezem közé fogom az arcát. – Anyám, holnap el kell mennie a fogadóba Maude asszonyhoz. Megígérte, hogy tesz félre nekünk ételt, de én most nem tudom elhozni.

- Visszajössz hozzánk, ugye, kisfiam? – suttogja.

- Vissza, anyám. Isabel emlékére esküszöm, hogy visszajövök.

Amikor nem sokkal késõbb az anyám által összekészített kis batyuval a hátamon elindulok a hosszú útra Westminster megye felé, végig azon fohászkodom, hogy meg tudjam tartani az ígéretemet.

***

Csak a jóisten tudja, mennyi ideje lehetek már úton. A lábaim fájnak a fárasztó gyaloglástól és mindkét talpam enyhén sajog a megtett út hossza miatt, pedig jól tudom, hogy talán még legalább ennyi hátra is van belõle. Felsóhajtok, de nem hagyom magam megtörni a nem túl rózsás kilátásaim súlya alatt. A szüleim biztonságban lesznek, ha megtartják az ígéretüket, és csak ez a fontos. Ha minden jól megy, még én is eljutok az apátságba, ahol megfelelõ menedéket is találok, mielõtt a franciák nyomomra akadnának. Ha pedig mégis megtalálnak, legalább valaki már tudja, mire készülnek... és így a király biztonságban lesz.

Éppen felgyorsítanám a lépteimet, amikor félreismerhetetlen hang üti meg a fülem: egy ló patáinak dobogása a poros földúton valahol mögöttem, és még csak nem is lassan. Ösztönösen pillantok hátra, félek, hogy valamelyik francia tévedt éppen erre és talán felismer... Azonban elég csak a lovat megpillantanom, hogy döbbenten torpanjak meg az út szélén. Ismerem ezt az állatot és a lovasát is, õ az a férfi az erdõbõl... az egyetlen, akitõl valóban nem lehet félnivalóm, de mégis mit keres itt?

Még mindig meglepve, nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, miközben lefékezi mellettem a lovát, majd le is ugrik a nyeregbõl, én pedig hátralépve helyet adok neki. – Maga?... Mit csiná itt?

- Érted jöttem – feleli egyszerûen, majd vesz néhány mély lélegzetet. Ennyire sietett volna? – A katonák nem találtak a városban, de ez nem gátolja meg õket abban, hogy London összes megyéjét átfésüljék érted.

- Utánam jönnek? – kapom fel a fejem ijedten.

Azt hittem még sok idõt eltöltenek a városban és a közvetlen környékén... Ó, istenem, talán soha nem jutok el az apátságba...

- Pár percnyire vannak innen – bólint egyet. Az ujjaim enyhén remegni kezdenek, ahogy eluralkodik rajtam a halálfélelem. Utol fognak érni, el fognak kapni, mielõtt még menedéket találhatnék... – Ne félj, nem fognak elkapni – érzem meg nagy, meleg tenyerét a vállamon.

- De uram, ha meglátnak...

- Nem fognak – jelenti ki. Meglepve figyelem, ahogy a nyereghez lép, de a fél szemem még mindig az úton tartom mögöttünk. Ki tudja, mikor bukkannak fel... – Add azt ide.

Nagyot nyelve figyelem hosszan elnyúló utat, várva a pillanatot, amikor megjelenik a távolban a sok ló közeledtét jelzõ, a patáik által felkavart porfelhõ, de közben vakon áthúzom a fejemen a vállamon átvetett batyut, hogy felé nyújthassam. Fogalmam sincs, mit akar vele, de nekem már úgy sem lehet sok hátra... Nem sok mindenhez kezdhet a tartalmával, de inkább az övé legyen, mint a franciáké.

Meglepve rezzenek össze, mikor valami meleg, kellemesen bársonyos anyag landol a hátamon és a vállaimon, de mikor feleszmélve megpillantom, mi az, mélységesen elszörnyedek.

- Uram! – kiáltok fel megbotránkozva. – Mit csiná! Ez... ne piszkos lesz! – Kétségbeesve próbálom lelökni magamról a csodálatos, smaragdszínû köpenyt, de mielõtt megtehetném, õ megköti a mellkasom elõtt. – Uram...

Megszeppenve hallgatok el, a köpeny madzagjáért nyúló kezem félúton megáll a levegõben, mikor hosszú ujjait az állam alá csúsztatja és felemeli a fejem.

- Ne aggodalmaskodj már annyit, az életed fontosabb, mint egy köpeny.

A pillantása rabul ejti az enyémet, megbabonázva meredek abba a különleges és gyönyörû különbözõ színû szempárba, még tiltakozni sincs erõm. Persze, hogy nem fontosabb az életem, hiszen engem lemészárolhatnának és eláshatnának a franciák ide, ebbe a poros földbe anélkül, hogy a szüleimen kívül bárkinek is hiányozzak, ha viszont mondjuk Lord Donovan meglátná rajtam ezt a köpenyt, rögtön börtönbe vetetne az értéke miatt. Nem is értem, hogy gondolhatja, hogy fontosabb az én...

A gondolataim egy csapásra megszakadnak, sõt, egyszerûen meg is szûnnek létezni, mikor hihetetlen, sosem tapasztalt gyengédségû simítást érzek meg az arcomon. Elõször nem is értem, mi ez, de a szemem sarkából megpillantom a hüvelykujja árnyékát...

Õ volt az. Õ simította meg a bõröm... Érzem, hogy az arcomba szökik a vér, ezért zavartan a földre fordítom a pillantásomat. Nem értem, miért csinálta, hiszen valószínûleg a szokásosnál is koszosabb lehet az arcom az út pora miatt, mégis... az jobban összezavar, hogy miért esett ilyen jól. Soha nem érintettek meg még ilyen finoman, még anyám sem, de az õ érintése egyébként is teljesen más.

Enyhe csalódottság fog el, mikor megszûnik az érintkezés, de szerencsére idejében a lova felé fordul, hogy ennek az arcomon átsuhanó árnyékát ne vegye észre.

- Ne szólj egy szót sem, így nem leplezõdsz le a katonák elõtt – mondja, miközben visszaül a nyeregbe, de a szokásosnál egy kissé hátrébb húzódik. Nem értem... ismerik az arcomat, elég, ha lehúzzák a fejemrõl a csuklyát, miért kéne megszólalnom ahhoz, hogy felismerjenek? – Add a kezed!

Ezzel egy csapásra értelmet nyer az is, hogy miért húzódott hátrébb, én viszont hevesen megrázom a fejem. – Ezt nem tehetem uram...

- Szólíts Robertnek – kér szelíden.

- De... uram... – pillantok újra az útra idegesen.

Mintha tompán már hallani is lehetne a sok ló közeledtét jelzõ patadobogást, aminek hatására újra eluralkodik rajtam a halálfélelem, de nem mehetek vele. Így is túl sokkal tartozom neki, ha ehhez még hozzáadódik az életem is... De ha nem engedem, hogy segítsen, mégis hogyan menekülhetnék meg a franciák elõl?

- Ha megparancsolom, megteszed? – nyújtja felém a kezét.

Még egy pillantást vetek a mögöttünk hosszan elnyúló útra, aztán nyelek egy nagyot, és döntök. Õ az egyetlen esélyem, ha nem akarok néhány percen belül meghalni, akkor vele kell mennem, hagynom kell, hogy segítsen, még ha az életemmel fogok is tartozni neki ezután.

Megfogom a felém nyújtott keze csuklóját, mire õ is finoman az enyém köré kulcsolja az ujjait. Olyan könnyedén húz fel maga elé a lóra, mintha semmi súlyom nem lenne, és bár furcsa érzés oldalasan ülni a nyeregben, azt hiszem, ez az álcánk része lesz. A rajtam lévõ köpeny túl díszes, túl szép és túl kicsi ahhoz, hogy férfiak hordják, úgyhogy most minden bizonnyal úgy fogunk tenni, mintha egy hölgy lennék – ezt igazolja az is, ahogy gondosan eligazítja a köpenyt a lábaimon is, hogy ne látszódjanak ki a viseltes ruháim. Zavarba ejtõ gondolat, de ha a franciák hisznek a szemüknek, nem is fognak két pillantásnál többet ránk áldozni.

Újra az arcomba szökik a vér, mikor az egyik karját a derekam köré fonja, de mivel én nem tudok mibe kapaszkodni, így ez az egyetlen módja, hogy a nyeregben tartson maga elõtt. S valószínûleg az álcának is jót tesz... A szabad kezével megragadja a kantárt, majd könnyû ügetésre ösztönzi a lovat.

- Hová mentél éppen? – kérdezi, és azt hiszem hozzám is hajolt, mert egészen közelrõl hallom a hangját és érzem a jelenlétét is.

- A Westminster apátságba – felelem a köpeny alól pillantva rá. – Az atya írt az egyik rokonának, szerinte ott elbújhatok.

- Nagyon sajnálom, hogy ez történt – szólal meg újra, miután vetett egy pillantást hátra. – Nem hittem volna, hogy idáig elmerészkednek, de úgy látszik tévedtem.

- Nem a maga hibája uram. Akkor is jöttek vóna, ha nem kap el az erdõben – jegyzem meg.

Miközben ráfordulunk az apátság felé vezet útra, a szemem sarkából kiszúrom jókedvû mosolyát.

- Még mindig haragszol rám, amiatt hogy kergettelek? – kérdezi szinte vidáman, mire szúrósan meredek rá. Mi olyan vicces ezen?

- Hát örülni nem fogok neki, uram – felelem epésen. Még mindig fáj egy kicsit a seb a bordáimnál.

- Robert – helyesbít, de eszem ágában sincs engedelmeskedni. – És egyébként talán elégtételül szolgál, hogy beletelt egy órába kiverekednem az erdõbõl a tüskés bozót miatt. – Elégedetten elmosolyodom, de aztán a lelki szemeim elõtt megjelenik a kép, amint a fák között bolyong és valószínûleg fogalma sincs, hogy alig néhány lépésnyire tõlünk ott volt az ösvény... Erre pedig már halk kuncogássá alakul az eredeti mosolyom. – Aztán még a lovam után is kutatnom kellet, de mint kiderült az a férfi fogta be, akinek te kiestél a szekerébõl, mert ez a drága jószág vígan falatozott a szénájából.

Elmosolyodva pillantok le a pompás hátasra, eszembe jut, milyen könnyedén a saját oldalamra tudtam állítani azzal, hogy elengedtem, hadd legeljen kedvére a templomnál.

- Az biza igaz, hogy amilyen gyönyörû állat, olyan könnyen irányítható a hasával – simítok végig a ló erõs nyakán mosolyogva.

Hosszú ideig nem válaszol, ezért kíváncsian felpillantok rá a csuklya szegélye alól, és csak akkor látom meg az átható pillantást, amivel engem néz… és akkor jövök rá, hogy az imént valószínûleg túl sokat kotyogtam ki.

- És ezt te honnan tudod? – kérdezi, mikor gyorsan elkapom róla a tekintetem. Megpróbálom azzal elterelni mindkettõnk figyelmét, hogy gondosan visszacsomagolom magam a köpenybe, de attól tartok, nem menekülök ilyen könnyen.

- É-Én... sehonnan... sehonnan, uram… – kezdem zavartan gyûrögetni a köpeny szélét.

- Valóban? – A lélegzetét szinte a fülemen érzem, ezért biztos vagyok benne, hogy ismét közelebb hajolt... és ha nem tudnám, hogy most valószínûleg gyanakodik rám – joggal –, akkor a hangja alapján azt hinném, hogy mosolyog.

Gyorsan bólintok egyet, de érzem, hogy már ég az arcom. – Csak... Csak láttam, milyen jóízûen legelt a templomnál...

Miért van az, hogy eddig mindig könnyedén hazudtam mindenkinek? Igaz, hogy valódi nemesembereknek még soha nem is próbáltam... Talán lehet valami a tekintélyében, ami nem engedi. Akárhogyan is, remélem, hogy gyorsan elfogadja a válaszomat, különben rá fog jönni, hogy hazudok.

- Szóval láttad... – Hümmögi, mire ismét bólintok egyet. – Nézz rám, Julian – hallom a hangját ismét közelebbrõl, mire megmerevedek a nyeregben. Az arcom valószínûleg olyan vörös lehet, mint a cékla, nem nézhetek rá! Rögtön rájönne, hogy hazudok neki, hogy én engedtem el a lovát... – Nézz rám! – kér szelíden, és hiába életem egyik legnagyobb félelme ellenszegülni a nagyhatalmú embereknek, megrázom a fejem.

- U-Uram, én...

A torkomon akad a szó, ahogy ismét megérzem az ujjai érintését az állam alatt. Még mindig annyira meglep ez a fajta érintkezés, hogy eszembe sem jut ellenkezni, hagyom, hogy felemelje a fejem. Csak akkor jövök rá, hogy ezzel le fogok leplezõdni, amikor már túl késõ... Fel vagyok készülve a haragjára, amiért a bolondját járattam vele, félve húzom kissé feljebb a vállaimat, de ekkor legnagyobb megrökönyödésemre vidáman felnevet.

- Tudtam én, hogy a kúthoz kötöttem, mielõtt odamentem volna az atyához – ingatja a fejét továbbra is mosolyogva, miközben elengedi az állam és újra abba a kezébe veszi a kantárt.

- Sajnálom, uram – rebegem, még mindig kissé félve és értetlenül figyelve õt a csuklya alól. Valóban nem haragszik rám?

- Robert – javít ki ismét, ezúttal egyenesen a szemembe nézve mosolyog, nekem pedig akaratlanul is meg kell állapítanom, hogy így még mindig különösen jóképû. – És a világért sem haragudnék rád ezért, sõt, inkább örülök, hogy tényleg ennyire helyén van az eszed. Így kevésbé kell majd aggódnom az épségedért, ha ott kell hagyjalak az apátságban.

A dicséret hallatán rögtön megfeledkezem a kezdeti ijedtségrõl és szégyenrõl, és inkább elmosolyodom. Jól esik, hogy okosnak tart, mert eddig szinte senkitõl nem tapasztaltam ilyen véleményt magamról, és valamiért annak is örülök, hogy aggódik értem. Így már öt embert is tudnék mondani, akik törõdnek a sorsommal, és ez számomra nagy szó.

Már éppen meg is akarnám neki köszönni, de ahogy szólásra nyitom a szám, érezhetõen megfeszül mellettem és feljebb is emeli a fejét, mint aki nagyon figyel valamire. Másodpercekkel késõbb már én is meghallom az árulkodó hangot: sok ló patájától származó igen sietõs dobogás, már nem is olyan messzirõl az úton. Egy kicsit hátrébb dõlök, hogy lopva kileshessek a válla mellett, és meg is pillantom, amitõl féltem: körülbelül tíz lovas halad a miénkkel megegyezõ irányban az úton, épp most hagyták el az elágazást, és nem a rossz irányba fordultak... Gyorsan visszahúzom a fejem és ijedten felpillantok rá.

- Jönnek... – suttogom nagyot nyelve.

- Ne félj – szólal meg megnyugtatóan, egy kicsit szorosabban karolva a derekamat –, észre sem fognak minket venni.

Látom, hogy ismét átveszi a derekamat ölelõ kezébe a kantárt, aztán rövid idõn belül harmadszor, és alig néhány percen belül már másodszor érzem meg ujjainak finom érintését az államon. Kíváncsi vagyok, hogy ezúttal mire készül, ezért szinte magamtól emelem fel a fejem, de kis híján hátra is hõkölök megilletõdöttségemben, mikor észreveszem, milyen közel van az arca az enyémhez.

- Uram, m-mit... mit csiná? – rebegem zavartan.

- Csak nyugalom – mosolyodik el. – Nem akarjuk, hogy felfigyeljenek ránk, igaz?

Lassan megértem, hogy mire akar célozni. Ha már nõi köpenyben ülök elõtte a nyeregben, pont úgy, mint a hölgyek, akkor valószínûleg tökéletesíteni szeretné az álcát... A gondolatra mélységes zavar uralkodik el rajtam, de meg mernék esküdni, hogy erre az õ szemében vidámság csillan. Hagyom, hogy egy kicsit feljebb billentse a fejem, vigyázva, hogy a csuklya ne csússzon hátrébb, és egy kicsit közelebb is húzódom hozzá, nehogy esetleg kilátsszon a koszos ruhám a köpeny alól.

Az arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy a lélegzetét a számon érzem, és ettõl ha lehet csak még forróbbá válik az arcom. Ráadásul nem is tudok tovább a szemeibe nézni, egyszerûen képtelen vagyok állni annak a különleges szempárnak a pillantását, fõleg, ha ilyen furcsán néz rám... Inkább le is sütöm a szemeimet, és bár így azt is látom, ahogy mosolyra kunkorodnak az ajkai, nem törõdöm vele. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez... Egyébként is, a lovak patáinak dobogását már közvetlen közelrõl hallom és ez megrémít.

Lélegzetvisszafojtva várom, hogy történik-e valami, számolom a lovakat, ahogy elhaladnak mellettünk. A szívverésem felgyorsul, mikor az egyikük hallhatóan lelassít, mikor éppen mellénk ér, de rögtön erõsödõ szorítást érzek meg a derekamon, mire ösztönösen még közelebb húzódom. Az ajkaink már szinte ténylegesen összeérnek, de a lovasnak elég lehetett ennyi, mert újra vágtára ösztönzi a lovát, és a többiekkel együtt halad tovább. Az egyikük még füttyent is, ahogy elhalad mellettünk...

- Látod? – húzódik el tõlem néhány perccel késõbb, mikor a patadobogás zaja már biztonságos távolban hallatszik. – Még csak nem is gyanakodtak.

Felpillantok rá, mert bár az államat még nem engedte el, már úgy érzem, hogy úrrá tudtam lenni a zavaromon, és amikor meglátom a megnyugtató mosolyát, az iménti félelmeim is nyomtalanul eltûnnek. Tényleg nem gyanakodtak, elmentek mellettünk és még csak rám sem néztek, fogalmuk sem volt róla, hogy kit rejt a köpeny.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan. – Az’hiszem, megmentette az életem, uram...

- Robert. – Ismét elengedem a fülem mellett a helyesbítést, és nem csak azért, mert eszemben sincs engedelmeskedni neki. Az sokkal inkább megzavar, mikor ismét megérzek egy finom simítást az arccsontomnál, amitõl újra zavarba jövök, de csak egy pillanatra sütöm le a szemeimet. – Nincs mit megköszönnöd – folytatja mosolyogva, mire újra felpillantok rá. – Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz, ha leleplezel egy õfelsége ellen készülõ merényletet.

- Õk vótak, igaz? – kérdezem halkan. – A franciák.

Én nem láttam egyiküket sem, de ha láttam volna sem tudnám megkülönböztetni õket az angol nemesektõl, hiszen nem ismerem az öltözködési szokásaikat.

- Igen, õk – emeli fel a fejét utánuk nézve. – És az is biztos, hogy valakit nagyon keresnek.

- Engem – sóhajtok fel elkeseredve.

Ott kellett volna maradnom az ágy alatt, meg kellett volna várnom, hogy kimenjenek a szobából... Soha nem szabadott volna lelepleznem magam, de fogalmam sem volt, hogy ekkora bajt fogok a saját és a szeretteim nyakára hozni.

- Nem engedem, hogy bántsanak, Julian – jelenti ki. – A szavamat adom.

A keze mintha ismét kissé erõsebben fogná a derekamat. Valamiért már ennyitõl is biztonságban érzem magam, tudom, hogy õ valószínûleg tényleg meg tudna védeni tõlük, de azt is tudom, hogy nem várhatok el tõle ilyesmit. Még ha be is tudnám azonosítani azokat, akik a szobában voltak, semmi garancia nincs rá, hogy nem akarnak majd bosszút állni a meghiúsult merénylet miatt. Ez a férfi már így is sokkal többet tett értem, mint amennyit bárki más tett volna a helyében, komolyan vette a szavaimat, és most már az életemmel is tartozom neki. Nem lehet mindig mellettem, és nem is várhatok el tõle ilyesmit.

- Már így is túl sokkal tartozom magának, uram... – hajtom le a fejem.

- Én pedig alighanem õfelsége életével tartozom neked, úgyhogy mi lenne, ha lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadnád a segítségemet? – A hangjában nincs semmilyen vádló, vagy türelmetlen él, én mégis tágra nyílt szemekkel nézek fel rá.

Lehetséges, hogy ezzel a viselkedéssel magamra haragítom? De hát hogyan fogadhatnék el tõle ennyi mindent... Kötelességem jelenteni, ha ilyesmi jut tudomásomra, és a lelkiismeretem sem engedte volna, hogy hallgassak, ezért nem kell védelmeznie. Semmit nem kell adnia cserébe, már így is túl sokat tett.

- De uram...

- Robert – szakít félbe. – És nincs semmi de. – Különbözõ színû szemeivel fogva tartja a pillantásom. – Kérlek.

Érzem, hogy rögtön elvörösödik az arcom szégyenemben, hogy még õ kér meg engem bármire is...

- Re-Rendben – nézek le az egymást tördelõ ujjaimra. – Megpróbálom... de nem ígérhetek semmit. Sajnálom.

Sok féle reakcióra számítok: egy türelmetlen sóhajra, egy dühös mordulásra, vagy mindkettõre egyszerre, miközben kilök a nyeregbõl, mert végleg elveszítette a béketûrését... arra viszont egyáltalán nem számítok, ami történik. Egy újabb jókedvû kacajra.

- Alighanem te vagy az egyik legõszintébb ember, akivel valaha találkoztam, Julian – mosolyog rám vidáman, mikor meglepve felnézek rá.

- És... az jó dolog? – kérdezem bizonytalanul.

- Mondjuk úgy, hogy ezzel üdítõ színfoltja vagy Londonnak.

Egy kicsit lehajtom a fejem és inkább nem mondok semmit. Neki fogalma sincs, hogy már arról is hazudtam, hogy mit kerestem a fogadó szobáiban... és nem is vallhatom be neki az igazságot. Ha megtudná, valószínûleg az összeesküvéssel kapcsolatos szavaimat is azonnal kétségbe vonná, engem pedig tömlöcbe vetetne a lopásért, így a király ismét veszélybe kerülne, én pedig a lehetõ legkönnyebb prédává válnék a franciáknak, hogy egy életre elhallgattassanak.

Apró sóhajjal emelem feljebb a fejem és elõretekintek az elõttünk elterülõ poros útra, ami hirtelen végtelen hosszúnak érzõdik a hazugságaim súlya alatt. Furcsa, általában sosem szoktak nehezemre esni a kisebb-nagyobb füllentések, hiszen ha az emberek már elsõ pillantásra elítélnek és megbélyegeznek a külsõm miatt – csak mert szegény vagyok és koszos –, akkor én nem érzem magam bûnösnek azért, mert nem vagyok hozzájuk õszinte.

Õ azonban annyira más... Nem ítélkezett felettem, nem nézett rám undorodva, vagy csak rossz szemmel csak azért, mert rangban, vagyonban, vagy egyáltalán bármiben meg sem közelítem õt. Hitt nekem, pedig még csak bizonyítékot sem tudtam mutatni neki, megelégedett a szavaimmal és az õszinteségemmel. Most pedig még meg is véd engem tõlük...

Nagyot nyelve szegezem a kezeimre a pillantásomat, de a rajtam lévõ gyönyörû köpeny látványától csak még jobban összeszorul a mellkasom. Mi lesz, ha valahogy kiderül az igazság? Megannyi lehetséges következmény jut eszembe, de egyik sem pozitív egyáltalán, szinte beléjük fájdul a fejem, úgyhogy inkább számûzöm a baljós gondolatokat. Ráérek emiatt akkor aggódni, ha ne adj’ Isten tényleg megtudja, mit tettem.

A figyelmemet azzal próbálom elterelni, hogy inkább a lábaim kellemes zsibbadására koncentrálok. Most érzem csak igazán, milyen sokat gyalogoltam: a lábaim fájdalma fáradt zsibogássá enyhült, megkínzott talpaimból lüktetve sugárzik a tompa fájdalom. Talán egyedül nem is bírtam volna ki végig az utat, lehet, hogy meg kellett volna pihennem és az erdõben kellett volna aludnom éjszaka. Ha nincs az én megmentõm...

A gondolataim összefüggéstelenül kergetik egymást a fejemben, lassan ólmos fáradtságot hozva a szemeimre, mígnem azt veszem észre, hogy a fejem kissé lecsuklik. Az óvatlan mozdulatban a homlokom véletlenül valami keménynek ütõdik... minden bizonnyal egy vállnak. Gyorsan kihúzom magam és reményeim szerint valami bocsánatkérés-féleséget motyogok, amire mintha mosolygós válasz érkezne, de nem vagyok benne biztos.

Mindenképpen nyitva kell tartanom a szemeimet, ha nem akarok több kellemetlenséget okozni...

***

- Julian...

Egészen finom rázogatásra ébredek, és arra, hogy egy kellemesen mély hang mormolja a nevem. Lassan kinyitom a szemeimet, nem is nagyon értem a dolgot, hiszen mindig a kakasokkal kelek hajnalban, soha nem szokott senki felébreszteni. Ráadásul egészen olyan, mintha egy lovon ülnék... valaki mellett. Kíváncsian pillantok fel, de amikor a tekintetem egy hirtelen nagyon is ismerõsnek tûnõ különbözõ színû szempárral találkozik, egy szempillantás alatt beugrik minden.

Utánam jött, eljött értem, segített, megmentett a franciáktól... Erre én jóformán az ölében ülve elalszom, míg neki éberen kell lovagolnia, csak hogy engem biztonságba vigyen.

- Ó! – kapom fel a fejem a válláról, érzem, hogy az arcom szinte lángra gyúl szégyenemben. – Ó, Istenem... Bocsásson meg, uram, én... én nem akartam...

- Nem kell mindenért bocsánatot kérned, Julian – szólal meg kedvesen, még a hangja is mosolyog. Halványan, a köpeny anyagán át mintha egy finom simítást éreznék a derekamnál ott, ahol a keze van, de biztosan csak képzelõdöm. – Érthetõ, hogy elfáradtál, sokat gyalogoltál, mielõtt utolértelek. Fel sem ébresztettelek volna, ha nem muszáj, de hamarosan elérjük az apátságot.

- K-Köszönöm – motyogom még mindig egy kissé zavartan. Félénken pillantok fel rá, így éppen kiszúrva a kiszélesedõ mosolyát.

- Megköszönnöd sem kell mindent – néz le rám vidám csillogással a szemeiben.

Szavaira ismét felforrósodik az arcom és elkapom róla a tekintetem.

- Sajn... – Ahogy felfogom, mit készültem éppen mondani, egy csapásra megfeledkezem a zavaromról.

Lassan elmosolyodom, és ahogy felpillantok rá a csuklya alól, látom, hogy milyen szélesen vigyorog, sõt, azt hiszem a nevetését próbálja visszafojtani. Kuncogni kezdek, amire már õ is felbátorodik kissé, és megörvendeztet az eddig visszatartott nevetésével.

- Ezek szerint érted, mire céloztam – mosolyog le rám.

- Nagyon is – viszonzom a mosolyát.

Elõre pillantva látom, hogy az apátság körvonalai már valóban kirajzolódnak a nem is olyan messze tõlünk. Ez már csak azért is megnyugtató, mert a távolban mintha dörögne az ég – egyelõre még csak távoli morajlás a hang, de valószínûleg kiadós vihart hoz majd magával. Egyébként sem szeretem az égszakadásokat, de ha nem értem volna ide idõben és az erdõben kellett volna éjszakáznom... minden valószínûséggel bõrig ázok és alaposan meghûlök.

Azért remélem, várat még magára az esõ. Nem örülnék, ha a megmenekülésemet azzal hálálná meg az ég a megmentõmnek, hogy alaposan elázik a hazafelé úton... De persze az is igaz, hogy több vendégház is van a közelben, némelyik még alaposan fel is van szerelve, és egészen biztosan szívesen látnák õt vendégül.

Meglepve kapom fel a fejem, mikor a ló hirtelen megáll. – Mi történt?

- Az apátság kapujánál... – int elõre a fejével.

Követem a pillantását, és ahogy egy kicsit megerõltetem a szemeimet, ki is tudom venni az épület kapuját... és az elõtte lévõ embereket. Az egyik biztosan egy testvér, látszik a reverendáján, a többi viszont a lehetõ legmesszebb áll ettõl. Hat lovas áll vele szemben. Mellettünk is hatan mentek el, számoltam.

- Ezek... – suttogom.

- Igen, ezek õk – hangzik a komor felelet.

Megrökönyödve figyelem, ahogy néhány perc múlva mind a hatan leszállnak a lovukról, majd bevezetik az állatokat a testvér által kinyitott kapun, ami be is zárul mögöttük. Menedéket kértek, de miért pont itt? Talán sejtik, hogy én is ide tartottam? Nyilvánvalóan tudják, hogy egy magamfajta nem szállhat meg fogadókban... az egyetlen menedékem a szent helyek egyike lehet.

Összeszorul a mellkasom és nyelek egy nagyot. Ezzel elveszett az utolsó reményem is, hogy biztonságos búvóhelyet találjak. Úgy tûnik mégis az erdõben kell éjszakáznom, és közben tûnõdhetek azon, hogy mégis hogyan tovább, hová mehetnék...

- Ha elenged tudni fogom, hogy nem fog megölni, ha elmondtam amit tudok – néz komolyan a szemeimbe és abbahagyja a próbálkozást, hogy kihúzza alólam a lábait.

Valójában meglepett ezzel a válasszal. Eszes fiú. Semmi köze a királyi udvarhoz, mégis tudja, hogy nem szabad megbízni valakiben, csak azért mert szépen kéri, mert a következõ pillanatban meg lehet, hogy hátba döfné. Azt én sem szeretném ha eltûnne a szemem elõl, ezért miközben felemelkedem a combjairól egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, hogy az arca elsõ rezdülésébõl megtudja, ha menekülne.

A fiú is felnyomja magát a földrõl és lassan feláll, a lábait masszírozva egyenesedik fel. Enyhe bûntudat suhan át az arcomon, de nem látja mert lefelé néz. Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy ne nehezedjem rá a testére pedig nem lehetett kényelmes a súlyom, fõleg nem ilyen vékony fiúnak. Ráadásul a föld is elég nedves, így a ruhái világos anyaga jól bepiszkolódott és átnedvesedve rátapadt a bõrére, amit meg is próbál elhúzkodni egy kicsit.

- Tehát? – kérdezem végül, mert sajnos nem adhatok neki több idõt.

Sóhajtva pillant fel rám, a karjait összefonva maga elõtt gondolkodik. - Tegnap este a fogadóba mentem...

- Miért? – mit keresne egy parasztfiú a királyi vendégházban?

Szúrósan pillant rám amiért félbeszakítottam, de ha rájövök, hogy hazudik, annak nem lesz jó vége. Nem tûnik ugyan csalónak, sõt, annál okosabban csillognak azok az égkék szemek, minthogy egy merényletrõl hazudjon. Még a legszegényebb, legtudatlanabb ember is tudja Londonban, milyen következménye lenne, ezért is érdekelnek az okai. Minél több részletet tudok meg, annál bizonyosabban állíthatom majd az ügyet a király elé.

- Gyakran járok oda, mer’ ha szükségünk van rá, Maude asszony inkább nekünk adja a maradékot mint a kutyáknak – feleli halkan, oldalra pillantva. – Egyébként se vesz észre senki, ha ott vagyok – von vállat.

Sok nemesi háznál inkább a kutyáknak adják a maradék ennivalót, még akkor is ha hozzá sem nyúltak. A vendégház vezetõje bizonyára nem tud az eladományozott ennivalóról, de én ugyan nem fogom szóvá tenni a dolgot. Inkább éhezzenek a kutyák és ne ez a szegény fiú, akinek a ruhái elég viseltesek és a kezein is látni, hogy dolgozik. Valójában csodálom, hogy jelentette amit hallott, ismerve a parasztok érzéseit a királlyal szemben, amik nem mindig felhõtlen jóindulatok rejtenek. - Folytasd.

- Maude asszony megkért, hogy kerítsem elõ az egyik szolgálót, aki segédkezés helyett mindig az emeleten lófrál. Az’onta, nézzek be minden szobába, mer’ lehet, hogy rosszban sántikál... Épp az egyik szobába voltam, mikó hallottam, hogy valaki arra jön. Megijedtem, hogy tolvajnak néznek majd, ezér’ inkább elbújtam az ágy alá. Onnan hallottam mindent.

- Pontosan mit mondtak? – komolyodom el még jobban, mert így már lehetséges, hogy kihallgatott valamit.

- Hát... elõször nem értettem egy szót se, mer’ valami érthetetlen nyelven beszélt egymással két férfi. – vallja be vállat vonva, én pedig összeráncolom a szemöldököm.

- Érthetetlen nyelven?

- Maude asszony azt mondta, valami franciák jöttek aznap délután, gondolom azok vótak – von vállat ismét – De aztán jött egy harmadik is és az már angol vót.

A francia küldöttek. De… – Egy angol is ott volt? Biztos vagy benne?

- Az volt, ha mondom – bólint komolyan – Láttám a csizmáját meg utána a ruháját, még az is más volt, olyan, mint az itteni uraké.

Az áruló. Henrik egyenlõre még nem akarja nagy dobra verni, hogy baráti levelet váltott a német-római császárral. Egyenlõre még csak õfelsége belsõ köre tud róla, a bizalmasai, na meg persze a királyné aki szerfölött támogatja az ötletet, lévén, hogy a császár a rokona és sokkal szívesebben látná õt Mária hercegnõ férjeként, mint a francia herceget. Henrik azonban már aláírta a franciákkal a békeszerzõdést, de most újból háborús terveket szöveget, s ehhez keres szövetségest. Ferenc király – vélhetõen – még nem tud errõl, de ha mégis… ha emiatt…

- Aztán mi történt? – pillantok újra a fiúra.

- Akkor már azok a franciák is angolul kezdtek beszélni, bár elég furcsán, az r-et mondták a legkülönösebben, de azér’ megértettem õket. – gondolkodik - Nem tetszett nekik az idõzítés, de az angol valami olyasmit magyarázott, hogy csak olyankor nem veszi észre senki, ha eltûnik.

Eltûnik? Vagyis egy olyan ember, aki eléggé szem elõtt kell hogy legyen az udvarban ahhoz, hogy feltûnjön a hiánya.

- Emlékszel rá, nagyjából mikor volt ez? – kérdezem, mire bólint.

- Éppen vacsoraidõbe, a vendégházba mindenki odale vót. – vacsoraidõben némely udvari tisztviselõ is hazatér, fõleg azok, akik Londonban élnek, így tényleg nem feltûnõ – A franciák azt mondták, hogy a segítségére lesz szükségük, mert valami... feladatot kaptak, amirõl senki se tudhat.

- A nevén is nevezték ezt a feladatot vagy csak más szavakból következtetted ki?

Megint megereszt felém egy haragos pillantást, de nem veszem most fel, ahhoz túlságosan is fontos az, amirõl szó van. Már nem gondolom, hogy kitalálta. Gyanúsabb lett volna ha egy nemesembert gyanúsít meg név szerint, de így egészen más fényben tünteti fel az eseményeket.

- Még szép, hogy a nevén nevezték. – morogja sértetten - Elõször csak merényletként emlegették, de aztán az egyik ki is mondta, hogy meg fogják ölni a királyt. Pontosan így, ezekkel a szavakkal.

A nyomorult felségáruló kutya! – Honnan derült ki, hogy a születésnapján tervezik?

Azonnal válaszol. - A franciák azt mondták, hogy hivatalosak õfelsége születésnapi ünnepségére. Az angol ezt nem mondta ki szó szerint, de úgy beszéltek róla, mintha õ is az lenne.

Ezt szintén nem találhatta ki, mert nem tudhatott róla. Õfelsége az új béke megkötésének tiszteletére hívta meg a küldötteket a születésnapjára, hogy ezzel is kifejezze a franciákkal szembeni szövetséget, s mint ahogy Henrik fogalmazott „barátságot”.

- Említettek valamilyen részletet? – kérdezem feszülten.

- Semmit – rázza a fejét – Olyasmik vótak, hogy a sok ember között könnyebb hozzáférni, vagy ha túlságosan vigyáznak rá, akkor el kell csalniuk... és itt jött szóba újra, hogy az angolnak segítenie kell majd nekik. És... az angol azt is mondta, hogy még ismer olyanokat, akik örömest segítenének nekik.

- Csak ennyit hallottál? – kérdezem gyorsan, de mikor meglátom a tekintetében a sértõdést, rájövök, hogy ez úgy hangzott, mintha semmibe venném amit elmondott, de ez egyáltalán nincs így – Úgy értem, mást nem beszéltek meg?

Nevek, rangok, tisztségek… bármi, ami leszûkítené a kört. Az ünnepségeken az uraktól a hercegik, fõpohárnoktól az egyszerû mutatványosokig, rengeteg ember megfordul. A király születésnapjára pedig csak még több nemes fog érkezni a távolabbi birtokokról is.

- Nem tudom – süti le a szemeit szomorúan – Én... úgy éreztem, eleget hallottam és minél hamarabb üzenni akartam a palotába, ezér’ megpróbáltam kilopózni.

- Megpróbáltál? – vonom fel a szemöldököm kérdõn.

- Nyikorgott a kilincs – húzza össze magát.

Hogy micsoda? Te jóságos ég csak nem… - Láttak téged?

- Igen, az a három látott. De aztán futni kezdtem és közben a fejembe húztam apám köpenyének a csuklyáját, úgyhogy a többi már nem láthatott belõlem semmit. – magyarázza még mindig aggódva összehúzva magát.

A mondat végére már visszafojtom a lélegzetem is és azon kezdek töprengeni, hogyan lehet még életben. - A többi?

Bólint. - Az’hiszem hatan jöttek utánam. Kergettek, mint maga – néz rám ismét számonkérõn, amin muszáj vagyok elmosolyodni, mert nagyon édes, ahogy összeszorítja az ajkait és azok elfehérednek a bosszúságtól.

- És hogyhogy õk nem kaptak el? – mosolygok rá elégedetten, mert örülök neki hogy elõlem nem sikerült meglógnia.

- Mer’ ostobák voltak és kiszámíthatók. Nem néztek fölfele – ingatja a fejét, mire még szélesebben rámosolygok. Az biztos hogy helyén van az esze. A tohonya franciák meg amúgy is alantasnak tartják a testedzést, így az is meglepõ, hogy egyáltalán utánaeredtek. Maga a tény is bizonyítja, hogy a fiú értékes információt hallgatott ki.

A baj azonban nem marad el, bármilyen ügyesen szökött is meg. Valószínûleg égen-földön keresik már és õ nem olyan fiú, akit könnyû lenne elfelejteni. Ezzel a világosszõke hajjal és a gyönyörû égszínkék szemeivel ritka a londoni parasztok között. Utoljára a franciaországi tartózkodásom alatt látom hozzá fogható szépséget, bár a kosz jelentõsen elhomályosítja a ragyogását.

- Ugye tudod, hogy ha megláttak, akkor valószínûleg még mindig téged keresnek? – emlékeztetem komoran, mert a legutolsó dolog amit szeretnék, hogy bántódása essen emiatt.

- Tudom, de félrevezettem õket, teljesen más irányba indultam el, mint ahol élünk. És óvatos is vagyok. – mosolyog halványan, de szerintem még õ maga sem olyan biztos a dolgában.

- Ezek nagyon súlyos dolgok – sóhajtom aggódva - Ha nem akadnak rövidesen a nyomodra, mindent fel fognak forgatni utánad, függetlenül attól, hogy merre vezetted õket.

Látom rajta, hogy a szavaim megijesztették és nem ez volt a szándékom, de igaz amit mondtam. Utánaeredtek és nem találták meg. Most bizonyára azon jár a tettesek esze, hogy meg kell találniuk mielõtt leleplezi a tervet.

- Majd...  Majd kitalálok valamit. – nyögi ki nagyot nyelve.

Nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, hogy megnyugtassam, vagy biztosítsam arról, hogy nem esik bántódása, de ezek csak üres szavak lennének. Ígéretek, amiket nem biztos, hogy módomban állna megtartani.

Nem lehet megjósolni elõre mi fog történni, de mostantól nagyon óvatosnak kell lennie. Akkor lesz ténylegesen is teljes biztonságban, ha a tettesek leleplezõdnek és megkapják a méltó büntetésüket. Ahhoz azonban elõbb meg kellene tudnom kik voltak azok. A francia küldöttség nyolc tagú, ezenkívül a szolgáik és a katonáik. - Körül tudod írni nagyjából, hogy néztek ki azok, akiket láttál? – kérdezem egy percnyi gondolkodás után.

- Hát... – elmereng egy kicsit – Egyikük sem vót különösebben magas, talán csak az egyik francia, de õ sem annyira... mint mondjuk maga – néz félre zavartan így nem látja, hogy a feszültség ellenére is megmosolyogtat, de ezzel a hasonlattan nem sokra megyek – A franciáknak díszesebbek vótak a ruháik és az alacsonyabbiknak majdnem a háta közepéig érõ világosbarna haja vót, talán egy kicsit hullámos is. A másik francia haja fekete vót és elég rövid. A szemüket nem láttam jól.

Ez már sokkal jobb. Alaposan meg kell õket néznem magamnak, amint visszaérek az udvarba.

- És az angol? – az áruló féreg? – Õ hogy nézett ki?

- Elég elõkelõnek tûntek a ruhái, de nem vót különösebben magas vagy nagydarab, inkább olyan... átlagos. Ha jól emlékszem, neki is rövidebb barna haja vót. – motyogja elnézve mellettem.

Felsóhajtok, a helyzet lehetetlenebb már akarva sem lehetne. - Csak ennyi? – kérdezem bízva abban, hogy még valami eszébe jut, de az értetlen tekintetét látva tudom, hogy ennyi volt – Éppen most írtad le a fél udvart.

- Sajnálom, uram – lesüti a szemeit a rongyos cipõire, de még látom, hogy csalódottság villant a tekintetében és halványan el is pirul – Én csak... csak ennyit tudok mondani.

A pokolba! Ahelyett, hogy hálás lennék neki, még elszomorítom és elérem, hogy haszontalannak érezze magát. Ez aztán szép volt!

Felemeli a kezeit és dörzsölgetni kezdi õket. Ahogy figyelem észreveszem, hogy szinte vacog. Annyira el voltam foglalva a töprengéssel és azzal, amit mondott, hogy rá nem is figyeltem. Meghempergettem a sáros földön, megbántom, átfagyasztom… ma kész istencsapása vagyok neki, gondolom.

- Teljesen átfagytál – mondom aggódva, nem szeretném ha meghûlne. A köpenyem szalagjához nyúlok és kioldom, majd a vastag ruhadarabot lekanyarítva magamról felé nyújtom – Tessék...

Heves fejrázása közepette úgy lép hátra, mintha a köpenyem megégette volna õt. Nem tudom mi lelte hirtelen, de ha megint elkezd futni, akkor feldobom a lovamra, amint elkaptam és hazáig viszem. A köpeny jóval kevesebb annál, amit megérdemelne.

- Ne...

Nem engedek, közelebb lépek hozzá és felé nyújtom. – Vedd ezt fel!

- Uram, erre semmi szükség... – lép hátra ismét, de nekem nincs kedvem újabb fogócskába kezdeni vele. Elé lépek, a hátánál ott egy széles fa, így már nem menekülhet többé. Jobb lenne még addig belebújnia a köpenybe, míg nem hûlt ki teljesen.

- Innen látom, hogy reszketsz – morranok rá, mikor még mindig ellenkezve ingatja a fejét – Gyerünk, vedd már fel! Mindjárt megfagysz itt nekem.

- Ne, uram, kérem...

Bosszúsan felsóhajtok, az égre pillantva segítségért mielõtt lecsökkentem a maradék távolságot is kettõnk között és fittyet hányva az ijedtségére a hirtelen mozdulat miatt, ráborítom a köpenyem a vállaira, hogy teljesen beburkolja az átázott gönceit.

Mulatságos, hogy milyen nagy rá, szinte elveszik benne és jólesõ sóhaját hallva elmosolyodom, fõleg az arcán tükrözõdõ kifejezés láttán, ami már majdnem gyönyörteljesnek mondható.

Tényleg nagyon fázhatott már.

- Köszönöm – motyogja felsandítva rám – Ígérem, kitisztítom és...

- A tiéd.

Döbbenten nyílnak tágra a szemei miközben rám mered egészen közelrõl. Az ujjaim megmoccannak az oldalam mellett, hogy megsimogassam az arcát és megtudjam tényleg olyan puha-e az a bõr, amilyennek tûnik a kosz alatt, de aztán leteszek róla. Még a végén halálra rémítem és elszalad.

- D-De... De hát... uram, ez... Én... én ezt nem fogadhatom el...

- De igen, tartsd csak meg! – láttam mennyire tetszik neki és a világért se venném vissza - Ha akarod, vedd egy ajándéknak azért, mert lelepleztél egy készülõ merényletet a király ellen. – érvelek és ha a nagy sietségben nem hagytam volna a palotában az erszényem, még kárpótolhattam volna az összepiszkolt ruháiért is.

Szerencsére nem kell tovább gyõzködnöm, mert nagyon lassan bólint és megszorítja maga körül az anyagot. Ez a kékesszürke szín illik hozzá.

- Köszönöm – suttogja nagyon halkan – Most... Most már elmehetek?

Bólintok. – Én köszönöm, amit a király érdekében tettél. Õfelsége nevében is.

Mindenképp el kell mondanom a királynak, de a módját még át kell gondolnom, mert Henriket ismerve és a franciák iránti nem csekély ellenérzéseit, kivégeztetné az egész küldöttséget és még aznap hadat üzenni Franciaországnak.

- Azt tettem, amit helyesnek tartottam – motyogja a földet bámulva, majd sarkon fordul és elindul az erdõben. Már pár méterrel elõttem jár, mikor eszembe jut, hogy még a nevét sem tudom pedig szeretném.

- Várj! – kiáltok utána, s mikor hátrapillant a válla fölött megkérdezem – Mi a neved?

- Julian.

Gyorsan eltûnik a fák között, egyedül hagyva engem valahol az istenháta mögött. Remélem jó felé indulok vissza és még a lovamat is meg kell találnom…

***

Késõ délután érek vissza a palotába, a gondolataimba merülve sietek végig a folyosón, most még az összesúgó emberek sem tudnak érdekelni. Beszélnem kell õfelségével, de még mindig azon tûnõdöm, hogy hogyan és mit mondjak. Óvatosan kell kezelni ezt a helyzetet, mert csak mindent bonyolultabbá tesz, hogy franciákról van szó, akiket a király nem ítélhet el csak úgy a saját országában, ugyanakkor kézzel fogható bizonyítékra is szükség van az elfogatásukhoz.

- A királyhoz jöttem. Jelentsen be. – állok meg az ajtó elõtt, de az inas csak a fejét ingatja.

- Õfelsége nem tartózkodik a palotában.

- Hol találom?

- Néhány perce kilovagolt uram. Sir Walter és Mr. Compton társaságában. – válaszolja, majd megy is tovább az útjára.

Késõbb értem vissza, mint gondoltam. Azt hittem még itt találom õfelségét, de tovább tartott kiverekedni magam az erdõbõl, mint gondoltam. Holnap elsõ dolgom lesz felkeresni a királyt, addig is… kell egy terv. Valahogy ki kell derítenem ki lehet az az angol, akinek bejárása van az udvarba és elárulná az országát.

A baj csak az, hogy rosszakarók tucat számra akadnak mindenütt. A hataloméhes lordok, akik minden áron a legmagasabbra jutnának és éppen ezért bármit megtennének. Még Buckingham hercegét is támogatták, aki a kezdetektõl a magánénak érezte a trónt és szívesen látta volna Henriket holtan.

Csakhogy, még õ sem közösködött a franciákkal.

Sarkon fordulok és sebes léptekkel a szobám felé veszem az irányt. Úgy terveztem, hogy hazalátogatok és néhány napot a birtokon töltök, de ez most már nem lesz lehetséges. Anyám ismét csalódott lesz, de az események fényében nem tehetek mást. A levelemben majd megnyugtatom, hogy amint tudok hazamegyek, de egy ideig a palotában fogok lakni. Rá kell jönnöm az áruló kilétére, de ez csak úgy fog menni, ha a közelében vagyok.

A levelet annak a fiúnak adom, aki rendszerint a konyhán várja a tennivalót és nem csalódom, most is ott találom az ajtóban ülve a szakácsnõ lába alatt.

- Vidd el ezt a levelet a Bolton birtokra. – a papirossal együtt a kezébe nyomok néhány érmét is, amitõl rögtön felcsillannak a szemei, de tudom, hogy el fogja vinni, mert nem elõször kérem már.

- Igen, uram!

Elégedetten bólintok, a fiú pedig elszalad, majd indulnék is visszafelé a szobámba mikor valaki a nevemen szólít. Megállok és fáradtan hátrapillantok. Thomas az, az inas, aki átadta reggel Julian üzenetét.

- Megtalálta azt a kölyköt? – kérdezi elém lépve egy kopott nyeregtáskával.

Elkomorulok. – Egy szót sem errõl senkinek Thomas, vagy nagy bajba kerülhet! – figyelmeztetem, ha reggel nem lettem volna elég világos. Fõleg most, hogy az egész vendégház felbolydul majd.

- Tudom, tudom, csak kíváncsi voltam tényleg egy rossz tréfa volt-e az egész. – tartja fel a kezeit megadón.

- Az. – hazudom - Épp ezért ne is keltsen bonyodalmakat fölöslegesen.

Vállat von, majd tovább is indulna a dolgára, de még elkapom a karját. – Történt ma valami szokatlan a palotában?

Visszafordul és suttogóra veszi a hangját. - Még semmi sem biztos, de úgy néz ki Buckingham herceg a végét járja. El fogják ítélni.

Ez már régen esedékes volt. Hogy végül miként bizonyítottak rá olyan tetteket, amivel bízva a sikerben meg merjék vádolni miközben az udvarban rengeteg pártfogója van, nem tudom. Engem inkább az aggaszt, hogy mi lesz azzal a sok kígyóval, akiket Buckingham melengetett a fészkében. Most – ha igazak a pletykák és valóban kivégzik - mind elszabadulnak és ki tudja melyik oldalon kötnek majd ki…

***

Másnap a király lakrészében, amint becsukódik mögöttem az ajtó azonnal tudom, hogy valami biztosan történt és nem kétséges, hogy ki lehet a király feldúlt állapotának okozója, mert az a személy gyöngyözõ homlokkal, idegesen szenvedi éppen õfelsége haragját.

- Ha eltávolíttatta az árulót, akkor mégis honnan tudhatott Ferenc a császárról?! – förmed a király a feszülten várakozó Wolsey bíborosra.

- Felségem, kérem nyugodjon meg. Ez csak egy apró félreértés, amit könnyen elsimíthatunk. – nyugtatja a bíboros, egy pillantást vetve felém.

- Eminenciás uram, személyesen önt teszem felelõssé azért, hogy eloszlasson minden gyanút a követek elõl! Levélben nyugtassa meg Ferencet, hogy Anglia hû a békéhez és az országaink között létrejött barátság megtörhetetlen, amit gyermekin frigye tesz majd teljessé!

A bíboros idegesen nyel egyet, de szólni már nem mer. - Ahogy kívánja felséged! – hajol meg, majd olyan sietve távozik, amilyen gyorsan csak lehet.

Egyházi ember, de ugyanolyan talpnyaló mint a többi haszonlesõ, ráadásul bármibõl hasznot húzna amibõl csak tud, még a pápából is. Olyan gazdag, mint némely lord az udvarnál, a háza pedig vetekszik õfelsége vadászkastélyának szépségével. Isten óvjon minket attól, hogy elérje a célját és õ legyen a következõ szentatya!

- Robert… - felpillantok a nevem hallatán - … mi híreket hoztál? Elégedettek a követek?

Nyitom a számat, már a nyelvem hegyén vannak a szavak, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. Tudnia kell, minél hamarabb, de ez nem a megfelelõ pillanat.

- Igen felség. A követek, teljes kíséretükkel, épségben megérkeztek.

Ledobja a kezében tartott levelet, melyen a francia király pecsétje díszeleg. - Helyes. Végre valami, ami miatt nem kell aggódnom. – dõl hátra a székében, a levélre vetve egy dühös pillantást.

Ha jól hallottam azt amit Wolseynak mondott, akkor elfogták az árulót, aki értesíthette a franciákat az egyesség kezdõdõ megbomlásáról, azonban már túl késõn fogták el. De… nem értem. Miért akarná a francia király megöletni Henriket, ha közben levelet küld neki, amiben kérdõre vonja? A szavakból, amit lopva kiolvasok az asztalra terített papírról úgy tûnik, hogy pletykákra alapozta a küldeményt. És mi haszna származna nekik abból, ha megölné a királyt? A trónt Mária hercegnõ örökölné és Katalin lenne a régens, hátuknál a német-római császárral. Ferenc király nem nyerne semmit, az angolok rosszindulatán kívül.

- Felség, ha megengedi, megkérdezhetem, hogy mi történt az árulóval?

- A Towerben senyved a nyomorult! Wolsey késõn fedezte fel, s így majdnem mindent tönkretett. – sóhajtva idegesen a homlokát nyomkodva.

- Wolsey…? – csúszik ki a számon, mielõtt még meggondolhattam volna.

- Õ leplezte le a kémet. – pillant fel rám - Mi van magával Robert?

- Bocsássa meg felséged a kíváncsiságom! Csupán szeretnék megbizonyosodni arról, hogy ezentúl semmi nem jut a franciák fülébe õfelsége szándékait illetõen. – kissé meghajlok, de szerencsére nem bosszantottam fel.

Henrik hirtelen haragú férfi, s emiatt épp oly könnyû kiesni a kegyébõl, amilyen nehéz bekerülni oda. Igaz ugyan, hogy mindig is kivételezett velem, emiatt nagyobb szabadsággal beszélhetek vele, de ettõl függetlenül nem felejtem el, hogy olyan messze állunk rangban, amit a jóindulata ellenére sem hagyhatok figyelmen kívül.

- Azok az átkozottak lefizetik a hivatalnokokat és mindezt a nagykövet, s annak küldöttsége intézi! – morogja, majd kiüríti a borospoharát és lecsapja az asztalra. – Ülj le Robert! Beszédem van veled.

Kihúzom a széket, majd leülök a királlyal szemben, de nem szólalok meg, csak várom mit akar mondani. Még mindig azon vívódom helyes döntést hozok-e ha nem szólok most rögtön az árulásról. Amilyen dühös most, abban a pillanatban hívatná a követeket, kérdõre vonná õket, s azok mindent tagadnának. A király nem hinne nekik, a végén pedig minden a legrosszabb mederbe terelõdne.

Nem, azt semmiképpen sem akarom. Bizonyíték híján - és így, hogy még név szerint sem vádolhatom meg a franciákat, vagy legalább az angol árulót – egyenlõre fölösleges lenne. Meg kell tudnom ki lehet az, aki a legtöbbet nyerne az udvarban Henrik halálával. Buckinghamen kívül kinek állna még érdekében?

- Buckingham hercegét hamarosan kivégzik. – szólal meg Henrik, rövid hallgatás után, mintha csak a fejembe látna – Addig is Essexbe utazom pár napra. Nem kívánom végignézni a kivégzést, a többi pedig várhat. Lord Darcy egy pompás szarvasbikáról számolt be levelében. Le akarom teríteni.

Hihetetlen, hogy képes ilyen könnyedén hátrahagyni mindent pusztán a vadászatért. Tudom, hogy az az második legnagyobb szenvedélye a fiatal lányok után és talán még nagyobb örömét is leli benne.

- Még ma elõkészítek mindent felség. – talán még jobb is ha most nem lesz a palotában, viszont ez azt is jelenti, hogy a nemesekre hagyja a követek fogadását, vagy az ünnepség a visszatérte után lesz megtartva. – Ha óhajtja…

- Nem Robert. Ön itt marad. – pillant rám határozottan.

Meglepetten kapom fel a fejem, mert még soha nem utazott el nélkülem bárhová is ment éppen. – Felség…?

- Itt van szükségem önre, mert magában megbízhatom. – fogja Ferenc levelét, s a kandalló lobogó tüzébe hajítja - Nem tévedek?

- Nem felség. Hû alattvalója és szolgája vagyok, amíg csak felséged úgy kívánja! – felelem határozottan, mert ez az amiben sohasem kételkedhet.

Elmosolyodik. - Ezzel tisztában vagyok. Éppen ezért bízom meg önt, hogy figyelje követeket. – feláll, ezért én sem maradhatok ülve, s az asztal mellett szobrozva figyelem, ahogy körbejárja a szobát, majd megáll az ablak mellett. – Tudni akarok minden lépésükrõl. Elõbb akarom ismerni a gondolataikat, mint õk maguk. Még mielõtt Ferenc tudna bármirõl és személyesen nekem jelent, amint visszatértem.

Ez épp kapóra jön, ugyanis pontosan ez az amit tennem kell, hogy megakadályozzam a felségárulók terveit. Nem lesz egyszerû, de megvan az az elõnyöm, hogy a franciák hamar elbízzák magukat, és óvatlanná válnak. Sérthetetlennek érzik magukat egy olyan uralkodó védelme alatt, akit egy tenger választ el tõle.

- És ha tudomást szereznek arról, hogy inkább a császárral lépne szövetségre?

- Miután a császár válaszol a levelemre, ez már jelentõségét veszti. – felém fordul – Addig is, míg el nem jön ez a nap, tartsd szemmel õket.

- Úgy lesz felség!

Még percekig beszélgetünk a vadászatról és arról, hogy kik tartanak majd vele az udvarból. Ez alatt a rövid idõ alatt is láthatóan teljesen megnyugszik, nem remegnek a kezei az idegességtõl, még a tekintete is meglágyul. Az udvaroncok nem szívesen vannak a király közelében ha elszabadulnak az indulatai, de csak azért, mert nem tudják hogyan csillapítsák a haragját. Én sem lennék tisztában ezzel, ha nem ismerném már olyan régen. Ha mással nem is, de azzal mindig meg lehet nyugtatni, amit szeret. Mint például a vadászat, vagy egy kellemes emlék a lovaglással töltött nyári délutánokról, amikor még nem nyomta a korona terhe a vállát. Amikor még merõben más ember volt…

***

A király távozása után a lordok visszatértek birtokaikra, s csak a megbízottak maradtak az udvarban az ügyeiket intézve. Szinte már üresnek tûnik a palota, s ezzel a nem várt szabadidõvel talán mégis lesz lehetõségem rá, hogy egyik este hazalátogassak anyámhoz.

A királyi vendégház felé tartva alaposan körülnézek a piacon, a lovam nyeregtáskájában ott a megbízólevél mi szerint õfelsége felhatalmazott, hogy eljárjak a követek ügyében, ha panaszuk vagy kívánságuk lenne, így még kevésbé lesz feltûnõ, ha gyakran látnak maguk körül.

Kikötöm a lovam az itatóhoz, közben finomam megpaskolom a hátát és végigsimítok a fején.

- Ezúttal ne csavarogj el. – simítok az orrárra halvány mosollyal, majd füttyentek az egyik istállófiúnak, aki nyomban ki is fut a pajtából. – Etesd meg, amíg bent vagyok.

A cselédbejárót használva egyenesen a konyha irányába megyek, hogy legelõször a szakácsnõvel válthassak pár szót, akit tegnap kénytelen voltam megfenyegetni, hogy elárulja Julian hollétét. Remélem a fiú biztonságban hazajutott, mert aggódom érte. Idefelé jövet egyetlen katonát sem láttam, sem idegen öltözetû embert pedig azt hittem mostanra égen-földön kutatni fognak utána.

Reggel gondoltam csak erre, mikor felöltözve a hiányzó köpenyemrõl eszembe jutott Julian. Hogy a király távoztával nem csak én kaptam nagyobb szabadságot a felségárulás leleplezéséhez, hanem a bûnösök is kevesebb figyelemfelkeltéssel és nagyobb erõvel kutathatnak a fiú után.

Maude asszony szinte elfehéredik, amint meglát, remegve leteszi a kezében tartott edényt.

- Üdvözlöm!

- Uram, kérem, ha megint a fiú miatt… - kezdené, de félbeszakítom.

- Elnézést kérek a tegnapi viselkedésem okán, de mentségemre szóljon, hogy nem volt vesztegetni való idõm. – mondom nyugodtan, de az asszony akkora szemmel mered rám, hogy azok szinte kiesnek a helyükrõl és meg sem szólal, ezért folytatom – Önnek hála megtaláltam Juliant. Csak figyelmeztetni szeretném, hogy az esetrõl egy léleknek se szóljon a saját és mindnyájunk  biztonsága érdekében.

- Julian… mit csináltak azzal a szegény fiúval, jóuram?

Összeráncolom a szemöldököm. – Semmit, csupán válaszokat kértem tõle, de nem esett bántódása.

- Akkor biztos nem mert visszajönni… - suttogja az asszony a megpakolt asztalra pillantva, amin egy vászonnal átkötött kosár magasodik.

- Nem látta azóta? – kérdezem, magam sem tudom, hogy aggódjak, vagy megnyugodjak amiért nem jött a vendégház közelébe. Elbújt valahol?

Az asszony nem válaszol, a kezeivel görcsösen gyûrögeti a kötényét. Azt gyanítom még midig nem bízik bennem és próbálja menteni Juliant, mert nem tudhatja, hogy eszem ágában sincs bántani. Épp ellenkezõleg.

- Nem… nem láttam. Nem jött az ételért. – nyögi ki akadozva, majd ismét a kosárra pillant.

- Ne aggódjon, majd én megkeresem. – nyugtatom meg, mert most már tényleg szándékomban is áll utánajárni annak, hogy merre lehet, vagy ha ne adj isten még is elkapták és… - A vendégek odafent vannak?

- Azok már a kakasokkal fent vótak jóuram. El is mentek mind egy szálig.

Mindenki? Ahogy sejtettem. Viszont ha még keresik, akkor nem találták meg. Felsóhajtok, majd számba veszem a lehetõségeket, hogy mit is tehetnék. Beszélni akartam még vele ha netalántán itt találom, hogy esetleg a császárról nem esett-e egy két elejtett szó.

- Merre mentek a vendégek? – fordulok vissza az asszonyhoz.

Az ablakhoz lép, húsos ujjaival egyenesen arra mutat, amerrõl jöttem.

- A díszesebbeket a palota felé vitte a hintó, a katonák meg bementek a városba. – magyarázza.

- S a városban merre? – kapom fel a fejem, mert ezek szerint keresik.

Kifaggatom az asszonyt az utolsó emberrõl is aki elhagyta a vendégházat, majd mindet megjegyezve lóra pattanok, hogy utolérjem õket. Különös, hogy még a szakácsnõ – aki úgy tûnt szívén viseli Julian sorsát – sem tudta, hogy hol laknak, csak annyit, hogy van családja.

A városban, a piacon felállított sátrak között keringve egyetlen katonát sem veszek észre, de az idõ egyre csak telik. Mire átvizsgálom a környéket, keresztül-kasul lovagolva mindenfelé és egyetlen katonába se botlom belé, megállok és megkérdezem az egyik földmûvest, látott-e erre katonákat.

Az útbaigazítás után gyorsabb vágtára ösztönzöm a lovamat, bosszúsan, amiért értékes idõt vesztegettem el. A földmûves abba az irányba mutatott, amerre a templomoz kell menni. Hát persze. Julian a múltkor is a templomban bújt el elõlem, talán ismét ott keres menedéket. Okos fiú, tudja, hogy keresik, nem maradna otthon.

Alig fordulok be a templomudvarra, majdnem átgázolok a kétségbeesetten járkáló papon, még éppen csak sikerül erõsen megrántanom a kantárt, hogy visszafogjam a lovam.

- Itt van Julian? – kérdezem rögtön, mire a pap remegve mutat a templom bejárata felé, ahol egy idegen ruhás katona áll. – Itt van?

- Már elment, uram. – suttogja, hogy csak én halljam, de most szokatlanul segítõkész – Utol fogják érni. Nem hittem volna, hogy idáig merészkednek… átkutatják a templomot, mint valami barbárok…

- Atyám, nincs idõm. – mordulok rá, idegesen féken tartva a ló húzását. - Hol a pokolba van az a fiú?

- Gyalog indult Westminster megyébe. – suttogja keresztet vetve – Az Úr óvja meg õt…

Alig fejezi be, máris kivágtatok a templomudvarból tovább haladva a nyugati úton, egyenesen Westminster megye felé, mert az Úr ugyan senki kezébe nem ad kardot hogy megvédje magát. Fogalmam sincs mennyi elõnye lehet, de gyalogszerrel haladva egy lovas mindenképp utolérné és nekem sem sok elõnyöm van, mindössze pár perc a katonákkal szemben.

Okosan tette, hogy nem maradt a városban, viszont úgy tûnik a bûnösök nem érik be annyival, hogy a londoni utcákat átkutassák. A percek csak úgy elúsznak fölöttem, néha-néha lehagyok egy szekeret, vagy hintót, ami legalább lelassítja a katonákat, míg átvizsgálják majd mindet, azután végre megpillantom az út mellett haladó, alacsony, törékeny alakot, szõke hajjal és egy összekötött batyuval a hátán.

Megkönnyebbülök, hogy még idõben utolértem, s mikor a lódobogást hallva hátrapillant elkerekednek a szemei és megtorpan az út szélén.

- Maga?... Mit csiná itt? – kérdezi meglepetten hátralépve, ahogy leugrom a nyeregbõl.

- Érted jöttem. – kifújom magam egy kicsit, majd folytatom – A katonák nem találtak a városban, de ez nem gátolja meg õket abban, hogy London összes megyéjét átfésüljék érted.

- Utánam jönnek? – pillant rám ijedten

- Pár percnyire vannak innen. – bólintok, majd a rémült tekintetét látva a vállra simítom a kezem, hogy megnyugtassam. – Ne félj, nem fognak elkapni.

- De uram, ha meglátnak…

- Nem fognak. – jelentem ki határozottan, majd a nyeregtáskámhoz lépve kioldom az egyik csatot, hogy elõ tudjam venni belõle azt, ami megmenti az életét. – Add azt ide.

Még mindig tágra nyílt szemekkel bámulja az utat a hátam mögött, de lehúzza a csomagját a válláról és a kezembe nyomja. Rögzítem a nyeregtáskához, majd elõhúzom az anyámnak szánt ajándékot, egy smaragdzöld bársony utazóköpenyt, amit egy postakocsival akartam elküldeni neki, de most nagyobb hasznát veszem.

Még azzal a mozdulattal amivel elõvettem a át is vetem a vállán.

- Uram! Mit csiná! Ez… ne piszkos lesz! – kiáltja és még meg is próbálja lelökni magáról, de megkötöm. - Uram…

Az álla alá nyúlok és finoman felfelé biccentem, hogy nekem is szenteljen a figyelmébõl - Ne aggodalmaskodj már annyit, az életed fontosabb, mint egy köpeny.

Megszeppenten néz egy pillanatig, majd elpirulva lesüti a szemeit mikor a hüvelykemmel végigsimítok az arcán. Elmosolyodom, mert igazán szép így, de sajnálatomra nincs idõ benne gyönyörködni. Felhajtom a fejére a csuklyát, ami teljesen elfedi majd az arcát. Úgy tûnik valahányszor találkozunk, mindig fel kell öltöztetnem, de mint mondta, a franciák elég ostobák. Egy nõi köpeny alatt nem keresnének egy parasztfiút.

- Ne szólj egy szót sem, így nem leplezõdsz le a katonák elõtt. – visszaülök a nyeregbe kicsit hátrébb csúszva, hogy helyet adjak neki is. – Add a kezed!

- Ezt nem tehetem uram…

- Szólíts Robertnek. – kérem. Ha nem muszáj nem szívlelem ha az emberek uramnak szólítanak. Olyan érzésem van tõle, mintha ezzel azt fejeznék ki, hogy több vagyok bárkinél is.

- De… uram… - nyöszörgi kipillantva a bársony alól, idegesen az utat nézve.

Türelmetlenül felsóhajtok, mikor a távolból már hallom a lovak patáinak dobogását a döngölt földúton. – Ha megparancsolom, megteszed? – lenyújtom a kezem és várok.

Egy pillanatig még habozik, de nyilván õ is belátja, hogy ez a helyes, vagy ha nem akkor a félelem efelé a döntés felé hajtja. Megragadja a csuklóm és én is az övét, majd vigyázva, hogy ne rántsam meg nagyon, felhúzom magam elé a lóra, mintha oldalnyeregben ülne. Ha másképp tesz, kilátszana a ruhája a köpeny alól. Eligazítom rajta, hogy mindenhol takarjon, majd az egyik karomat a dereka köré fonva tartom meg kapaszkodó híján, de nincs nehéz dolgom, mert teljesen át tudom fonni, olyan vékonyka.

Megrántom a kantár mire a ló könnyû ütemben megindul, de ezúttal nem vágtázunk, mert amúgy is be fognak érni és jobb ha még elõttünk elhaladnak a megyén.

- Hová mentél éppen? – kérdezem a füléhez hajolva, hogy meghallja.

- A Westminster apátságba. – pillant hátra azokkal a sugárzóan kék szemekkel – Azt atya írt az egyik rokonának, szerint ott elbújhatok.

Hátranézek, nyilván most álltak meg a hintó miatt, de csak percek kérdése. - Nagyon sajnálom, hogy ez történt. Nem hittem volna, hogy idáig elmerészkednek, de úgy látszik tévedtem.

- Nem a maga hibája uram. Akkor is jöttek vóna, ha nem kap el az erdõben.

Rámosolygok, ahogy elfordulok az elágazásnál a megfelelõ irányba. – Még mindig haragszol rám, amit hogy kergettelek?

Vet felém egy éles pillantást, ami jórészt meg is adja a választ, de nem tudom igazán komolyan venni. – Hát örülni nem fogok neki, uram.

- Robert. És egyébként talán elégtételül szolgál, hogy beletelt egy órába kiverekednem az erdõbõl a tüskés bozót miatt. – valószínûleg csak én nem tudtam, mert van az ösvény, mert nem szoktam abban az erdõben mászkálni.

Csak nem kuncogott az imént?

- Aztán még a lovam után is kutatnom kellet, de mint kiderült az a férfi fogta be, akinek te kiestél a szekerébõl, mert ez a drága jószág vígan falatozott a szénájából.

Gyakran még így is lopni kényszerülök, mert az egyik közelben élõ lord elõszeretettel dézsmálja meg anyám fõztjét. Váltig állítja, hogy ehhez joga van, pedig mind tudjuk, hogy ez nem igaz... anyám valamiért mégsem mer neki soha ellent mondani. Nem hibáztatom érte, nagyhatalmú urakkal veszélyes szembe szállni, és inkább újra meg újra lopásra adom a fejem, minthogy bármi baja essen a szüleimnek.

A bûntudat viszont egyre gyakrabban eluralkodott rajtam, ezért egyszer elmentem a templomba és meggyóntam az atyának a bûneimet. Reméltem, hogy így talán nyerek annyi megbocsátást, hogy sose derüljön ki, mit kell tennem azért, hogy étel legyen az asztalon, és így a szüleimnek soha ne kelljen miattam szégyenkeznie... A szerencse pedig végül tényleg rám mosolygott, mert az atya nemcsak feloldozott a bûneim alól, de azóta folyamatosan ellát munkával, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Boldog mosollyal lépek be a vastag függönnyel eltakart bejáraton, de ismét történhetett valami, míg nem voltam itthon, mert anyám szomorú, apám pedig szokatlanul szótlan és mogorva.

- Ma kitakarítottam a templomi istállót és elláttam a lovakat, apám – lépek oda hozzá, majd a zsebembe nyúlok és odaadom neki a fizetségemet az utolsó ezüstpennyig.

- Köszönjük, fiam – szorítja meg a vállamat egy pillanatra, aztán a konyhapult alatti rejtekajtóhoz lép és ezt is hozzáteszi a kevéske összegyûjtött pénzünkhöz.

Anyám is odalép hozzám, szorosan magához ölel és mindkét orcámat megcsókolva hálálkodik suttogva, majd az asztalhoz terel. Apám jobbján foglalok helyet, miközben anyám az asztalra tesz egy kis lábost és leveszi a fedelét. Egy kicsit meglepõdök, mikor meglátom, hogy milyen kevés leves van benne, az elmúlt héten kétszer is dolgozhattam az atyának egy teljes napig és jól emlékszem, anyám milyen bõséges adaggal fõzött a minap, hogy jól lakhassunk.

- Sajnálom, de már csak ennyink van – szólal meg anyám, pedig szándékosan még csak nem is mutattam a meglepettségemet. – Lord Donovan ismét itt járt és...

Mindketten összerezzenünk, mikor apám olyan erõvel csap az öklével az asztalra, hogy még annak a kevéske éltetõ levesnek is kilöttyen néhány cseppje. Értetlenül nézek rá, de nem szól semmit, csak dühösen összepréselt ajkakkal hátralöki a székét és döngõ léptekkel kimasírozik a házból.

- Anyám...? – nézek rá értetlenül, így éppen megpillantva, hogy leroskad a székére. Felugrok és átsietek az asztal másik oldalára, letérdelek mellé és piszkos szoknyájára simítom a tenyerem. A szemeit szégyenkezve süti le, én pedig egyre kevésbé értem, mi folyik itt. – Mi lelte apámat?

Felemeli a fejét és gyengéden, szeretettel mosolyog rám, de látom a szemében a könnyeket.

- Semmi, édes fiam – simít végig az arcomon. – Semmi olyan, amivel törõdnöd kellene.

Hagyom, hogy magához öleljen, de közben már elhatározom magamban, hogy ki fogom deríteni, mi folyik itt. És persze az is biztos, hogy délután ismét el kell mennem a vendégházba.

***

A hátsó ajtón osonok be a fogadó konyhájába, ahol – mint ilyenkor mindig – most is csak Maude asszony van. A szolgálók az étkezõt készítik elõ míg õ a vacsorát fõzi, az illatok már most olyan ínycsiklandozóan finomak, hogy megkordul a gyomrom.

- Mindenre, ami szent! – kapja a kezét húsos mellkasához a szakácsnõ ijedten, mikor mellé lépek. – Egyszer még a szívbaj fog elvinni miattad, fiam – néz rám szúrósan.

- Sajnálom, asszonyom – villantok rá egy zavart, de ragyogó mosolyt.

- Az ördögbe veled meg az angyalarcoddal! – pirít rám, miközben tovább kavargatja a kondérban rotyogó ragunak kinézõ finomságot, de a hangjába szeretet vegyül. – Hát hogy haragudjak így rád? – ingatja a fejét, mire kiszélesedik a mosolyom.

Õ is törõdik a sorsunkkal, sokat segített már nekünk, amióta itt élünk... Pedig azt hiszem, sejti, hova tûnnek el néha a dolgok a vendégházból, mégsem szólt soha se nekem, se senki másnak.

- Maude asszony... – suttogom, de a mosoly már nincs az arcomon. – Szükségünk lenne egy kis segítségre.

Az asszony nagyot sóhajt és sajnálkozva néz rám.

- Lord Donovan még mindig eljár hozzátok, igaz-e? – kérdezi, mire csendesen bólintok. – Hogy ütné meg a ménkû! Szegény anyád, az a jó asszony...

- Hogy érti ezt? – ráncolom a homlokom.

- Ne is figyelj rám, aranyom – int le. – Nagyon díszes vendégek érkeztek nemrégen, úgyhogy bõséges és laktató vacsorát kell fõznöm, amibõl lesz elég maradék is. Csak gyere vissza sötétedés után és addigra be is csomagolom neked.

- Köszönöm! – szorítom meg a karját hálásan, de õ csak rám mosolyog.

Már sietnék is kifelé, de még az ajtó elõtt megállít a hangja.

- Julian! – szól utánam, mire hátrapillantok rá. – A vendégek tényleg díszesek és az a hír járja, hogy francia honból jöttek a királyhoz. Légy óvatos, fiam!

Érzem, hogy két apró szégyenfolt jelenik meg az arcom két oldalán. Szóval tényleg tudja... Halkan motyogok egy köszönetfélét az orrom alatt, aztán már ott sem vagyok.

Persze nem idõzök sokáig odakint. Meggyõzõdtem róla, hogy mindenki, aki esetleg arra járt, jól látta, hogy elsétálok még a környékrõl is, aztán a fák között, a kíváncsi szemek elõl rejtõzve lopózok vissza. Az erdõ szélérõl figyelem, ahogy meggyújtják a gyertyákat a földszinti helyiségben, és az ablakoknak köszönhetõen azt is ki tudom venni, mikor ürülnek ki a szobák, hogy a vendégek vacsorázni térjenek.

Csak ekkor osonok a hátsó ajtóhoz, egy kicsit hallgatózok, hogy biztos lehessek benne, nincs odabent senki, aztán gyorsan belépek és célba veszem a cselédek lépcsõjét, ami arra a folyosóra vezet, ahonnan a szobák nyílnak. Vacsoraidõben úgysem jár erre senki. Halkan felmegyek a lépcsõn, majd a rejtekajtót használva hamar ki is jutok a folyosóra. Maude asszony szerint tehetõs vendégek vannak, amibõl arra következtetek, hogy a legtágasabb szobát is biztosan kivették. Már jól ismerek minden szobát, ezért tudatosan azt veszem a célba, és akadálytalanul be is jutok. Halkan beteszem magam mögött az ajtót, majd körülnézve már tudom is, hogy jó helyen járok.

Díszes öltözékek az ágyakon, megannyi kisebb-nagyobb utazóláda, némelyik zárva, némelyik nyitva... Elõhúzom a zsebembõl anyám hajtûjét, majd a szoba hátuljából indulva kezdem módszeresen, gyorsan átfésülni a ládák tartalmát.

Az emberek túlságosan kiszámíthatók. Azok a ládák, amiket eleve nyitva találok, nem tartalmaznak mást, csak ruhákat és számomra felesleges holmit, viszont azok, amiknek a kinyitásához szükségem van a hajtûre is... tele vannak kincsekkel.

Mielõtt még bármit is zsebre tennék, mindet át akarom nézni, és éppen emiatt történhet meg, hogy a lépéseket csak akkor hallom meg, mikor már a folyosón közelednek, nem a lépcsõn. A szívverésem felgyorsul, de nem engedem magamnak, hogy kõvé dermedjek, gyorsan a padlóra vetem magam és bekúszok az ajtóhoz legközelebb lévõ ágy alá. A kezemben ott van egy kisebb láda, amit még nem is volt idõm kinyitni, de valószínûleg ez lesz mára az egyetlen zsákmányom... csak remélni tudom, hogy pénzt is találok benne, hiszen más számomra teljesen haszontalan lenne. Az ékszereket nem adhatom el, azonnal tömlöcbe vetnének.

Éppen sikerül behúznom a lábaimat is az ágyról lelógó díszes lepedõ alá, mikor kinyílik az ajtó. Hevesen dobogó szívvel nézek ki az apró rés alatt, és két-két elegáns, díszes csizmába bújtatott lábat pillantok meg. A hangjukból egyértelmû, hogy férfiak, de olyan szavakat használnak, amiket még soha életemben nem hallottam. Így beszélhetnek a franciák?

Sokáig egyáltalán nem tudok megnyugodni, mert nem távolodnak el az ágytól, aztán ráadásul újabb lépteket hallok közeledni... Egy új férfi érkezik, az õ csizmája egy kicsit más, ráadásul amikor megszólal, végre felismerem az angol nyelvet.

- Egy kicsit késõbb is jöhettél volna – szólal meg az egyik férfi neheztelve, aki az elõbb még azokat az érthetetlen szavakat és hangokat használta. Még az angolt is furcsán beszéli, de azért ki tudom venni a szavait. – Ki fog hûlni a vacsora, mire visszaérünk.

- Csak ilyenkor nem tûnik fel senkinek a távozásom – feleli a tiszta angolt beszélõ. – Miért hívtatok?

- Tudnod kell a küldetésünkrõl és segítened kell a végrehajtásában is – hallom meg most a második francia hangját.

A szívverésem újra felgyorsul és a szemeim is elkerekednek. Küldetés? Ó, édes Istenem, milyen beszélgetésnek leszek én itt a fültanúja? Becsukódik az ajtó, majd mindhárman a szoba hátsó végébe sétálnak, de én még így is tisztán hallom minden szavukat.

- Mirõl lenne szó? – kérdezi az angol férfi.

- Végre kell hajtanunk egy merényletet az ittlétünk alatt, de ezt nem tudhatja meg senki sem elõtte, sem utána. Nem bukhatunk le.

- Még egyszer megkérdezem: mirõl van szó? Ennyire nehéz lesz elkerülni, hogy kiderüljön?

- Meg fogjuk ölni a királyt.

A francia férfi szavaira kis híján felkiáltok, a számra kell szorítanom a tenyeremet, hogy ne hallják meg a nyikkanásomat. A francia küldöttek meg akarják ölni a királyt...? Csengeni kezd a fülem és a szívem olyan hevesen dobog, hogy attól félek, kiugrik a helyérõl, de kényszerítem magam, hogy tovább koncentráljak. Most éppen egy király elleni merénylet tervét hallgatom ki... Figyelnem kell, hogy akárhogyan is, de értesíthessem a királyi udvart. Errõl tudniuk kell, hogy megvédhessék õfelségét.

- Mikor és hogyan tervezitek? – szólal meg ismét az angol férfi, én meg legszívesebben rákiabálnék, hogy hogyan hallgathatja ezt ilyen nyugodtan...

De ami még rosszabb: hogyan segédkezhet ebben nekik?!

- Hivatalosak vagyunk Henrik születésnapi báljára – feleli az egyik francia. – A nagy tömegben könnyû a közelébe férkõzni, de ha nagyon õrzik, akkor el is lehet csalni. Ez majd tõled is függ, ott is szükségünk lesz a segítségedre.

- Tudok szerezni embereket is, ismerek jó néhányakat az udvarban, akik szívesen látnák holtan Henriket.

Olyan erõsen szorítom a számat, hogy az ujjaim az arcbõrömbe mélyednek. Õfelsége közvetlen közelében olyan emberek vannak, akik a halálát akarják...?

- Minden segítség busás jutalomban részesülne, ezt megígérhetem. – A francia férfi hangján szinte hallatszik, hogy vigyorog.

Egyszerre remegek a dühtõl és a félelemtõl, de ezeket a szörnyûségeket hallva egyre biztosabb, hogy mihamarabb el kell tûnnöm innen. És valahogy értesítenem kell az udvart is... Talán Maude asszony tud segíteni, hogy eljuttassak egy levelet a palotába. De ahhoz elõbb észrevétlenül és épségben ki kell jutnom a szobából.

Nagyon óvatosan és nagyon lassan elfordítom a ládát, hogy ellenõrizzem, mennyire csörög a tartalma, de szerencsére egyáltalán semmilyen hangot nem ad ki. Egy kicsit közelebb kúszok a lepedõ aljához, hogy kileshessek, muszáj felmérnem, mennyi esélyem van az észrevétlen távozásra.

A három férfi éppen egy láda fölé hajolva diskurálnak valamit – nekem háttal. Egy másodpercig sem késlekedek, hangtalanul kimászok az ágy alól, és közben hálát adok a fogadósnak a vastag, puha szõnyegért. Az ajtóhoz lépek, fél szememet a mit sem sejtõ férfiakon tartva, majd lassan lenyomom a kilincset...

A kilincs nyikorgása úgy hasít a csendbe, mintha csak egy hangos kürtszó akarná felhívni a figyelmet a távozásomra.

Mindhárom férfi felkapja a fejét és egy pillanatra egyikünk sem mozdul. Látszólag teljesen kizökkentettem õket, de én sem számítottam a leleplezõdésre... A tekintetük így is döbbent és rémült, valószínûleg azt találgatják magukban, hogy mindent hallottam-e, de aztán az egyik férfi, aki az öltözéke alapján biztosan francia, a kezemben lévõ ládára szegezi a tekintetét és szabályosan elkerekednek a szemei.

Egy másodpercig sem várok tovább, feltépem az ajtót és kiugrok a folyosóra. Hallom a kiáltásukat és hogy rögtön utánam iramodnak, ezért a fõlépcsõt célzom meg, mert az egyenesen a fõbejárathoz vezet. Ha ott rohanok ki, még véletlenül sem kockáztatom meg, hogy azokhoz a házakhoz jussanak el, ahol mi is élünk. Lélekszakadva rohanok végig a folyosón majd le a lépcsõn, út közben hálát adva, hogy indulás elõtt magamra kanyarítottam apám õsrégi utazóköpenyét. Az anyag foltos és szakadozott, de a csuklyája ép, ezért azt még futás közben a fejemre rántom. A szobában lévõ három férfi már az arcomat is láthatta, de a többi vendégházban tartózkodó így még a hajam színét sem fogja majd tudni kivenni. 

- Utána! – üvölti az egyik francia, mikor kirohanok az épületbõl. – Tolvaj! Fogják el!

Hallom a székek lábának csikorgását a padlón, de a lábak dobogásából azt is könnyedén megállapítom, hogy csak néhányan erednek a nyomomba, feltehetõleg a többi francia. Nem nézek hátra és egy pillanatra sem állok meg, végigrohanok az úton, egyenesen az erdõ felé tartva, de még akkor sem fékezek le, amikor eltûnök a fák között.

Legalább hatan vannak a nyomomban és biztos, hogy szét is fognak szóródni... Az emberek kiszámíthatóak. Én viszont éppen ezért használom ki a több méternyi elõnyömet, a ládát elrejtem az egyik bokor mélyén, aztán alig néhány másodperc alatt felkapaszkodok az egyik dús lombú fára. A ládát nem keresnék nélkülem, engem pedig nem fognak meglátni a sötétben a falevelek között.

A magasból, mozdulatlanul figyelem a franciákat, akik tényleg szétszóródva, egymás között nagyjából kétembernyi helyet hagyva sietnek a nyomomban... vagyis csak hiszik, hogy a nyomomban vannak. Fölfelé egyikük sem néz, a ládának pedig még csak a közelébe sem mennek, de még jó ideig várok, miután elhaltak a lépteik a távolban. Csak azután ugrok le halkan a fáról, felkapom a ládát és elindulok az ellenkezõ irányba.

Az erdõ másik végéig meg sem állok. Az egyik dús bokrokkal tarkított rész mellett leülök a földre és a hajtûvel kinyitom a ládát, magamban imádkozva némi aranyért vagy ezüstért. Az égiek ismét rám mosolyognak, találok is egy kisebb zacskó aranyat, ezek kívül viszont csak ékszerek és egy levél van a ládában. Az ékszerek számomra haszontalanok, olvasni pedig nem tudok, ezért ezeket meg sem nézem tüzetesebben, csak visszazárom a ládát. A kis zacskót a hajtûvel együtt a zsebembe süllyesztem, majd a bokrok közé gázolok és az ujjaim segítségével olyan mélyre ásom a ládát a földbe, hogy egy erre tévedõ kutya biztosan ne kaparhassa ki. Elegyengetem az ásás helyét, a bokrokat is visszaigazítom, hogy ne látszódjon rajtuk semmi, majd elrejtem apám utazóköpenyét is és visszalopózom a fogadóhoz.

A fél szememet mindig a környezetemen tartom, bár szerintem jó ideig úgysem adják fel a keresésemet. Eltûntetem a földet az ujjaimról és a körmeim alól is, mégis kicsit idegesen megyek be a hátsó ajtón, hiszen Maude asszony mindent tud...

- Julian! – szisszen fel, mikor meglát, szerencsére most is egyedül van. – Mi történt, fiam? Az elõbb...

- Semmi, Maude asszony – rázom meg a fejem, de a gyomrom görcsbe rándul, mikor eszembe jut, miért is van hatalmas szükségem a segítségére. – Viszont segítenie kell, nagyon gyorsan.

- Persze, már összecsomagoltam...

- Nem abban, asszonyom – vágok közbe. Gyorsan körbepillantok a konyhában, és mikor megpillantok egy darab papírt és egy ceruzát, rögtön megindulok felé. – Meg kell írnia egy rövid üzenetet.

- Egy üzenetet...? Mirõl beszélsz, fiam?

- Kérem! – teszem le elé az eszközöket, esdekelve nézve rá. – Nagyon fontos lenne, élet-halál kérdése.

- Élet-halál kérdése? – hüledezik. – De hát... Jól van, jól van, csak mondd, mit írjak!

- Azt, hogy meg akarják ölni a királyt a születésnapján.

***

Másnap reggel már hajnalban talpon vagyok, kezemben egy kosárban némi ennivaló, amit anyám csomagolt nekem, hogy munka közben legyen mit ennem, és útban vagyok a vendégház felé. Maude asszony szerint az egyik inas a nap elsõ sugaraival indul a palotába, és õ el tudná vinni a levelet. Könyörögtem neki, hogy nekem sokkal hamarabb kellene eljuttatnom oda az üzenetet, de azt mondta, olyan késõn már senki nem indult volna útnak... Így hát egész éjjel alig tudtam aludni, még az a sok étel sem tudott jobb kedvre deríteni, amit Maude asszony küldött velem haza. Csak álmatlanul feküdtem a pokrócokon és úgy szorongattam az általa írt levelet, mintha az életem múlna rajta.

Éppen napfelkeltekor érek a fogadóhoz, és egyenesen az istálló felé veszem az irányt. Nem félek, ilyenkor a franciák még biztosan az igazak álmát alusszák. Az istállóban meg is pillantok egy férfit, aki az öltözéke alapján is inasnak néz ki, ezért megszólítom.

- Mr. Morrison? – Maude asszony ezt a nevet mondta nekem tegnap.

A férfi felkapja a fejét, de mikor végignéz rajtam, elfintorodik.

- Menj innen, fiú, nem osztok alamizsnát koldusoknak.

A szavai bántóak, de nem veszem magamra. Megszoktam már az emberek reakcióját és viselkedését, és most amúgy is sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt.

- Kérem, uram... – lépek közelebb. – Nem alamizsnáért jöttem, de szükségem lenne a segítségére egy nagyon fontos dologban.

- Nem teszek szívességet koszos kölyköknek! – rivall rám bosszúsan.

- Könyörgöm, uram, nagyon fontos lenne! Csak egy levelet kellene eljuttatnia a palotába...

- Kotródj innen! – hesseget távolabb, mint valami állatot, majd úgy vezeti el mellettem a lovát, hogy ki híján el is tapostat vele, de ezzel sem tud eltántorítani.

- Nagyon szépen kérem! – sietek utána, kapkodva megelõzöm és közvetlenül elõtte állok meg. Összekulcsolom a kezeimet, olyan esdeklõn nézve rá, amennyire csak tudok, épp csak nem térdelek le elõtte. Ezúttal nem végigmér, csak az arcomra néz, vagy még inkább a szemeimbe, és mintha kicsit enyhülni látnám a viszolygását. – Tényleg nagyon fontos lenne uram, csak egy darab papír... Kérem!

Homlokráncolva néz rám óráknak tûnõ másodpercekig, majd egy hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasából.

- Jól van, add ide! – nyújtja ki a kezét.

Óvatosan a kezébe helyezem az összehajtogatott papírdarabot, majd gyorsan, hálálkodva távozom, mielõtt még meggondolhatná magát.

A délelõttöm eseménytelenül telik. Ezúttal a templomban kell takarítanom, meg a padlásán csinálnom egy kis rendet, mert szegény Joseph atya már egy széket is alig bírna odébb mozdítani. Miután a padláson is összesöpörtem elindulok az istálló felé, hogy megnézzem a lovakat, de az atya kiáltása megállít.

- Julian! – Megfordulok, és mikor meglátom, hogy idõs korát meghazudtoló tempóban igyekszik felém, inkább gyorsan elébe szaladok. – Maude most üzent a fogadóból... – mondja lihegve. – Valaki téged keres és most ide tart.

Úgy érzem, megfordul velem a világ. Engem keres és ide tart...? A franciák? Vagy az az angol, aki velük tárgyalt tegnap? Ó, Istenem...

- Mit tegyek, atyám? – kérdezem rettegve.

Reggel mindent elmondtam neki, képtelen voltam hallgatni róla. Meggyóntam neki az újabb lopást, és muszáj volt ezt is... Még most is úgy érzem, hogy ha nem jutott el a megfelelõ emberhez az üzenetem, bûnrészes leszek a merényletben. Az atya megnyugtatott, hogy errõl szó sincs, ugyanakkor így már õ is tudja, hogy veszélyben vagyok amiatt, amit tudok.

- Bújj el odabent, fiam, gyorsan! – int a templom felé a fejével. – Én majd elküldöm és semmiképpen sem engedem be.

- Köszönöm, atyám – szorítom meg ráncos kezét óvatosan.

Berohanok a templomba, de csak az ajtó mögött bújok meg, hogy láthassam, ki keres engem. Ha az a két francia vagy az angol férfi lesz tegnapról... Remélem, legalább annyi tisztesség van bennük, hogy egy szent embernek nem mondanak ellent, pláne nem próbálják meg bántani. Bár abban az esetben inkább elõjönnék...

A pompás lovon érkezõ férfi öltözéke szerencsére egyáltalán nem hasonlít a franciákéra, de tegnap este óta már tudom, hogy sajnos ez sem jelent semmit. Az is biztos, hogy nem is az angol férfi tegnapról, mert egyáltalán nem hasonlít rá, de hát éppen õ mondta, hogy sokan vannak még, akik mellette állnának... Ki tudja, ez a férfi miért keres.

Elegáns mozdulattal ugrik le a ló hátáról, majd kiköti az állatot a kúthoz és az atya felé indul, aki az istállónál áll, a lehetõ legtávolabb a templom bejáratától. A férfi vállig érõ fekete haja egy szalaggal van hátrakötve, innen is magasnak tûnõ testén egyszerû lovaglónadrágot, csizmát és inget visel, a hátán egy köpeny, és bár egyik ruhadarab sem hivalkodó, valahogy mégis fontos és elõkelõ embernek tûnik. Ami megint csak nem biztosíték semmire...

Az a gyönyörû paripa viszont túl nagy elõnyt jelent számára velem szemben, ezért gyorsan kicsusszanok a templom ajtaján és az állathoz sietek, míg a férfit lefoglalja az atya. Akár el is vihetném, de túlságosan nagy feltûnést keltenék vele. A ló kíváncsian néz rám sötét szemeivel, és mikor finoman a nyakára simítok, az orrát is az arcomhoz nyomja. Elmosolyodom, ez a reakció Willowra emlékeztet. Megnyugtatóan simogatom a nyakát, miközben lassan kikötözöm a kantárt, aztán mellé lépve megpaskolom a farát, az állat pedig elüget a friss fûtõl zöldellõ mezõ felé. Túl hamar áll meg, de mikor utána iramodnék, a szemem sarkából megpillantom, hogy a férfi éppen sarkon fordul.

Gyorsan beugrom a templom takarásába, kétségbeesetten nézek körül, és rövidesen meg is pillantom az egyetlen menedékemet: egy szénával megrakott szekeret. A ló már be van fogva a kocsi elé, a gazdájuk viszont sehol nincs, ezért felé iramodok és néhány gyors mozdulattal beásom magam a szénakazal jótékony takarásába. Az a férfi soha nem fog megtalálni, fõleg, ha már most feladta a keresésemet.

Hamarosan megérkezik a szekér gazdája is, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Nyugtalan is nyerítést hallok, ami egészen biztosan a férfi lovától származik. Ökölbe szorítom a kezem, hát így kell bánni azzal a pompás állattal?! De legalább elmegy...

A következõ hangos nyerítésre nem vagyok felkészülve, ugyanis az a szekér elé befogott ló irányából jön. Amire még inkább nem vagyok felkészülve az az, hogy a következõ pillanatban megbillen a világ, alig tudok megkapaszkodni a szekér oldalában, de aztán egy hangos reccsenés, és a kocsi végleg megadja magát... én pedig a szénával együtt a földre esek róla.

Hallom a kocsis bõsz káromkodását, ami elsõ sorban a ló felé irányul, de aztán a cipõje megjelenik az orrom elõtt és azt hiszem ez az a pillanat, amikor észrevesz.

- A koszos kölkit! – üvölti ezúttal már felém. – Tûnnyé innen vagy a vasvillára hánylak te mihaszna semmirekellõ!

Nem hat meg a hangereje, az ijedtségem sokkal inkább annak szól, ahogy a templom felé fordítom a fejem. Vajon az a férfi... Igen. A lova mellett áll, és a kantárt tartva éppen errefelé bámul. Lehetetlen, hogy nem vett észre.

Felpattanok a földrõl és egy pillantást sem vetve a gazdára, elrohanok mellette és a szekér mellett is. Alig néhány másodperccel késõbb nem lépteket, hanem patadobogást hallok meg magam mögött, ami azt jelenti, hogy mindenképpen az erdõt kell megcéloznom és odáig is a lehetõ legnagyobb elõnyre kell szert tennem. Ha elõbb utolér...

Szerencsére jóval elõbb bejutok a fák közé, és míg õ leugrik a lováról, még több elõnyt nyerek. Gyakorlott vagyok az erdõben futásban, éppen tegnap este volt alkalmam begyakorolni, így rutinosan kerülgetem a fákat és a bokrokat, bár egy-két szúrósabb ág egy egészen kicsit így is megkarcolja néha a karomat.

- Állj meg! – hallom meg magam mögött a kiáltását. – Nem foglak bántani!

Hát persze, mi mást is mondana? Eszembe sem jut megállni, fogalmam sincs kinek hihetek vagy kiben bízhatok, de ha valaki így üldöz, az biztosan nem jót akar nekem... Lélekszakadva rohanok tovább, fürgén kerülöm ki a fákat és a rönköket, de közben egyre inkább kezdi összepréselni a mellkasom a félelem. Ez a férfi nagyobb termetû, mint én, és ha elkap...

- Állj már meg nem hallod! – kiált utánam ismét. – A palotából jöttem, a levélrõl kérdeznélek!

És én éppen tegnap tudtam meg, hogy a palotában is vannak olyan emberek, akik a király halálát és emiatt most az én halálomat is akarhatják. Kitartóan futok és nem lassulok le, mégis mintha egyre közelebbrõl hallanám a lépéseit. Sokkal hosszabbak a lábai, lehet, hogy gyorsabban fut... A biztonság kedvéért hátrapillantok, hogy felmérjem a köztünk lévõ távolságot, de alig látom meg nem sokkal magam mögött, a lábam beleakad valamibe, aztán már csak a zuhanást érzékelem. Felnyögök a fájdalomtól, mikor valami beleékelõdik a bõrömbe a bordáim felett, de nem törõdve a fájdalommal már pattanok is fel, hogy futhassak tovább...

Azaz csak pattannék, mert két nagy kéz fonódik a bokám köré és hátrébb ránt, egyenesen a férfi alá, aki ilyen közelrõl még sokkal nagyobbnak tûnik. Nem adom fel ilyen könnyen, kétségbeesve kezdek rúgkapálni, mikor a karom után nyúl, hogy megpróbáljon lefogni. Megpróbálom megütni, és bár az arcát nem érem el, máshol azért sikerül néhányszor, és annál is többször tudok bevinni néhány rúgást a lábára. Amikor egyszer-kétszer felszisszen csak felbátorodok és újra megrúgom, de aztán megint a bokámra fogja a vasmarkait és lefogja a lábaimat.

- A pokolba kölyök, fejezd már be! – mordul rám dühösen.

- Engedjen el! – kezdek újra kapálózni, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy hagyom magam csak úgy megölni.

A következõ pillanatban viszont újra megrántja a bokámat, ezúttal teljesen maga alá rántva, aztán... ráül a combomra. Ha nem állnék éppen a halál küszöbén, most talán zavarba is jönnék, azt hiszem mások ezt nevezik illetlen helyzetnek, de mikor könnyedén az egyik tenyerébe fogja mindkét csuklómat és a fejem fölé szorítja, komolyan feldühödök. Micsoda kiszolgáltatott helyzet, és most már mozdulni sem tudok!

Tovább vergõdök a szorításában, de aztán minden maradék küzdési vágy kiveszik belõlem, amikor meglátok a tenyerében megcsillanni egy jókora tõrt. Elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy a nyakamhoz emeli a pengét, a szívem hevesen kezd dobogni a mellkasomban és lepereg elõttem az életem.

- Na végre! – fúj egy nagyot, némi elégtétellel veszem észre, hogy kapkodja a levegõt, de aztán újra megérzem a fém hidegét a nyakamnál és erõt vesz rajtam a halálfélelem.

A szüleim soha nem fogják megtudni, mi történt velem... Soha nem fogják megtalálni a testem, vadállatok fogják szétmarcangolni itt, a fák között...

Õ meg mosolyog?! Újult erõvel lángol fel bennem a harag. Kapkodjon csak levegõ után, szenvedjen és legyen dühös, amiért majdnem rászedtem, de ne merészelje mosolyogva átvágni a torkom! Még mindig dühösen és félve, ugyanakkor kicsit értetlenül figyelem, amikor a következõ mozdulatával visszacsúsztatja a tõrt a csizmája szárába. Inkább meg akar fojtani...?

- Meg akar ölni? – szalad ki a számon.

- Ha azt akartam volna, már halott lennél – sóhajt fel. – Mint már mondtam néhány kérdésem lenne hozzád és ha válaszolsz rájuk szabadon távozhatsz.

- Engedjen el! – szólítom fel újra, ha tényleg csak kérdezgetni akar, akkor semmi szükség erre a durva bánásmódra

- Nem – feleli egyszerûen.

Dühösen meredek rá, összepréselt ajkakkal figyelem, de nem szólok semmit. Micsoda felfuvalkodott alak! A király udvara ilyen emberekkel van tele? Nem csodálom, hogy némelyikük még a felségárulás gondolatával is eljátszott... No meg persze semmi garancia nincs arra, hogy ez a férfi itt nem arra készülne, ha nem állnék az útjukban.

Ahogy némán nézzük egymást, felfedezek valami nagyon furcsát. A szemei... különbözõ színûek? Igen, az egyik egészen világoszöld, a másik pedig... fekete? Nem, csak az ismét a szemébe lógó tincsek miatt tûnik annak, inkább sötétbarna. Különös, még soha nem láttam ilyet.

- Az a levél... te írtad? – térít vissza a hangja a jelenbe.

A hangja már sokkal fegyelmezettebb, és a csuklóimat is elengedi végre.

- Nem tudok írni – ismerem be halkan, a sajgó bõrfelületet dörzsölgetve az ujjai helyén.

- Akkor ki írta? A vendégház szakácsnõje?

- Igen – biccentek. – De én mondtam neki, hogy mit írjon.

- Valóban a király megölésérõl volt szó, vagy csak kitaláltad? – kérdezi komoran, mire rámeredek.

Ez a feltételezés még rám nézve is sértõ. Lehet, hogy szegények vagyunk és mûveletlenek, de azért nem kell rögtön elmeháborodottnak gondolni...

- Az’hiszi kitanánék ilyesmit? – kérdezek vissza dühösen. – Bolondnak gondol jóuram?

- Nem hiszem, hogy ostoba volnál, mindössze kíváncsi vagyok, hogy miként sikerült meghallanod, egy ilyen beszélgetést.

Homlokráncolva nézek rá, erre most mégis mit kellene mondanom? Hogy kihallgattam õket, mert az ágy alatt bujkáltam az egyik francia utazóládájával? Meg sem állna velem a várbörtönig.

- Megütötted magad? – kérdezi hirtelen. – Megsérültél?

Nem értem, mi ez a hirtelen aggodalom, de aztán rögtön ki is zökkent, hogy egyszerûen felhúzza az ingemet. Így én is meglátom rajta az árulkodó vörös foltot, valószínûleg az a seb vérezhet a bordámnál.

- Hogyne ütöttem vóna – felelem, hát nem látta, mekkorát estem? – Sajog is rendesen.

Újra megpróbálom kihúzni alóla a lábaimat, de haszontalan, nem enged el. Bosszús sóhajjal támaszkodok fel a könyökömre, hogy legalább ne feküdjek teljesen a sárban, mert a föld nedvessége kezdett túl hideg lenni a hátamnak.

- Miért rohantál úgy elõlem? – kérdezi, miközben a zsebébe nyúlva elõvesz egy olyan fehér kendõt, amilyet még talán sosem láttam.

Újra illetlennek érzem a mozdulatot, hogy õ szorítja a sebre az anyagot, ezért gyorsan ellököm onnan a kezét és magam tartom ott a kendõt. Egyébként is, milyen ostoba kérdés ez?

- Mer’ kergetett – felelem.

Újra összeráncolom a szemöldököm, ezen meg mi mosolyognivaló van?

- Okosan tetted, hogy a palotába juttattad a hírt, ugyanakkor szükséges hogy elmondod mit tudsz, különben nem tehetek ellene semmit. – Különbözõ színû szemeivel úgy néz az enyémekbe, mintha azt akarná éreztetni, hogy egyenrangúak vagyunk, pedig attól a lehetõ legtávolabb állunk. De legalább úgy tûnik, hisz nekem. – A királyi testõrség tagja vagyok és az a dolgom, hogy megvédjem õfelségét. Ezért kérlek, mondj el mindent, amit tudsz. Nyilván te sem szeretnéd, hogy ténylegesen is merényletet kíséreljenek meg a királyunk ellen, máskülönben nem törted volna magad, hogy eljuttasd a palotába.

Elõhúzza a zsebébõl azt a darab papírt, amit egész éjszaka õrizgettem. Elgondolkozva nézek újra az arcára. Nagyon õszintének tûntek az elõzõ szavai, és lássuk be, még mindig életben vagyok, pedig már többször is végezhetett volna velem. Ez azt jelenti, hogy tényleg nem velük van? Vagy csak ki akarja belõlem szedni, mit tudok és kinek mondtam el?

- Elõször engedjen el, aztán mindent elmondok – teszem próbára, mire felvonja a szemöldökét, de nem mozdul rólam.

- Ha elengedlek nyomban elmondod amit tudni akarok, az utolsó szóig? – kérdezi, mire bólintok. – Vagy elengedlek és te megszöksz az elsõ adandó alkalommal, majd eltûnsz a föld színérõl?

- Ha elenged tudni fogom, hogy nem fog megölni, ha elmondtam amit tudok – nézek a különbözõ színû szemeibe.

Ismét felvonja a szemöldökét, de nem vág vissza és nem ellenkezik, inkább felemelkedik rólam, megszabadítva a súlyától a lábaimat. Rajtam tartja a szemét, a tekintetén és a testtartásán is látom, hogy bármelyik pillanatban kész lenne elkapni akár a hajamnál fogva is, ha el akarnék futni. Mivel azonban õ is tett egy lépést afelé, hogy hihessek neki, én sem szegem meg az ígéretemet, és csak annyira mozdulok meg, hogy én is feltápászkodjak a földrõl. Egy kicsit megmasszírozom a combjaimat ott, ahol elzsibbadtak, aztán hátranyúlva elhúzom a hátamról a nedvességtõl rátapadt inget, hogy lehetõleg elkerüljem a megfázást.

- Tehát? – szólal meg már kevésbé gyanakvó hangon, mikor rápillantok.

Felsóhajtok és összefonom a karjaimat a mellkasom elõtt, mielõtt belekezdenék.

- Tegnap este a fogadóba mentem...

- Miért? – vág közbe azonnal, mire kap egy szúrós pillantást, de legalább nyerek egy kis idõt.

Még nem tudom, hogyan meséljem el a történetet kereken úgy, hogy a lopás ne legyen benne...

- Gyakran járok oda, mer’ ha szükségünk van rá, Maude asszony inkább nekünk adja a maradékot mint a kutyáknak – felelem halkan, oldalra pillantva. – Egyébként se vesz észre senki, ha ott vagyok – vonok vállat.

- Folytasd – kér egy kicsit finomabban.

- Maude asszony megkért, hogy kerítsem elõ az egyik szolgálót, aki segédkezés helyett mindig az emeleten lófrál. Az’onta, nézzek be minden szobába, mer’ lehet, hogy rosszban sántikál... Épp az egyik szobába voltam, mikó hallottam, hogy valaki arra jön. Megijedtem, hogy tolvajnak néznek majd, ezér’ inkább elbújtam az ágy alá. Onnan hallottam mindent.

- Pontosan mit mondtak?

- Hát... elõször nem értettem egy szót se, mer’ valami érthetetlen nyelven beszélt egymással két férfi.

- Érthetetlen nyelven? – vonja fel a szemöldökét.

- Maude asszony azt mondta, valami franciák jöttek aznap délután, gondolom azok vótak – húzom fel a vállam. – De aztán jött egy harmadik is és az már angol vót.

Erre már szabályosan felkapja a fejét. – Egy angol is ott volt? Biztos vagy benne?

- Az volt, ha mondom – bólintok. – Láttám a csizmáját meg utána a ruháját, még az is más volt, olyan, mint az itteni uraké.

- Aztán mi történt? – faggat tovább homlokráncolva.

- Akkor már azok a franciák is angolul kezdtek beszélni, bár elég furcsán, az r-et mondták a legkülönösebben, de azér’ megértettem õket. Nem tetszett nekik az idõzítés, de az angol valami olyasmit magyarázott, hogy csak olyankor nem veszi észre senki, ha eltûnik.

- Emlékszel rá, nagyjából mikor volt ez? – kérdezi, mire bólogatni kezdek.

- Éppen vacsoraidõbe, a vendégházba mindenki odale vót. – Kérdõ pillantásomra egy biccentéssel jelzi, hogy folytathatom. – A franciák azt mondták, hogy a segítségére lesz szükségük, mert valami... feladatot kaptak, amirõl senki se tudhat.

- A nevén is nevezték ezt a feladatot vagy csak más szavakból következtetted ki?

Erre ismét szúrósan nézek rá, talán mégis bolondnak hisz?

- Még szép, hogy a nevén nevezték. Elõször csak merényletként emlegették, de aztán az egyik ki is mondta, hogy meg fogják ölni a királyt. Pontosan így, ezekkel a szavakkal.

Látom, hogy összeszorítja az állkapcsát, feszült figyelemmel hallgat. – Honnan derült ki, hogy a születésnapján tervezik?

- A franciák azt mondták, hogy hivatalosak õfelsége születésnapi ünnepségére. Az angol ezt nem mondta ki szó szerint, de úgy beszéltek róla, mintha õ is az lenne.

- Említettek valamilyen részletet? – kérdezi, a homlokán egyre inkább elmélyülnek a ráncok.

- Semmit – rázom meg a fejem. – Olyasmik vótak, hogy a sok ember között könnyebb hozzáférni, vagy ha túlságosan vigyáznak rá, akkor el kell csalniuk... és itt jött szóba újra, hogy az angolnak segítenie kell majd nekik. És... – nyelek egyet – az angol azt is mondta, hogy még ismer olyanokat, akik örömest segítenének nekik.

- Csak ennyit hallottál? – Csak ennyit?! Hitetlenkedve nézek rá, mire gyorsan meg is rázza a fejét. – Úgy értem, mást nem beszéltek meg?

- Nem tudom – sütöm le a szemeimet. – Én... úgy éreztem, eleget hallottam és minél hamarabb üzenni akarta a palotába, ezér’ megpróbáltam kilopózni.

- Megpróbáltál? – vonja fel a szemöldökét.

- Nyikorgott a kilincs – húzom fel a vállamat.

- Láttak téged? – kerekednek el a szemei.

- Igen, az a három látott. De aztán futni kezdtem és közben a fejembe húztam apám köpenyének a csuklyáját, úgyhogy a többi már nem láthatott belõlem semmit.

- A többi? – döbben meg még jobban.

- Az’hiszem hatan jöttek utánam. Kergettek, mint maga – ajándékozom meg egy újabb szúrós pillantással, de ahelyett, hogy szégyenkezés vagy megbánást mutatna, elmosolyodik.

- És hogyhogy õk nem kaptak el? – A hangjába vegyül némi önelégült él is, ami igazán dühítõ, még akkor is, ha igaza van.

- Mer’ ostobák voltak és kiszámíthatók. Nem néztek fölfele – vonok vállat, mire kiszélesedik a mosolya.

Nagyon jól áll neki, ha mosolyog, bár még sosem láttam hozzá fogható férfit mosolyogni. Bár... egyáltalán férfit sem láttam még, aki hozzá hasonló lett volna, és nem feltétlenül csak a szemei miatt. Csak nagyon kevés nemes úrral találkoztam életem során, de azok mind köpcösek és dölyfösek voltak, úgy jártak-keltek, mint a kiskakasok. Ez a férfi viszont nagy és erõs, nincs benne semmi pökhendiség és valamiért nem úgy néz rám, mint a gané rakásra. Nem tudtam, hogy ilyen urak is élnek az udvarban vagy egyáltalán bárhol.

- Ugye tudod, hogy ha megláttak, akkor valószínûleg még mindig téged keresnek? – komorodik el ismét.

- Tudom, de félrevezettem õket, teljesen más irányba indultam el, mint ahol élünk. És óvatos is vagyok.

- Ezek nagyon súlyos dolgok – ingatja a fejét. – Ha nem akadnak rövidesen a nyomodra, mindent fel fognak forgatni utánad, függetlenül attól, hogy merre vezetted õket.

Érzem, hogy összeszorul a mellkasom a szavaira. Én... erre nem is gondoltam...

- Majd... – Nyelek egy nagyot. – Majd kitalálok valamit.

Szólásra nyitja a száját, néhány másodpercig úgy tûnik, mintha mondani akarna valamit, de aztán inkább becsukja. Észrevétlenül toporogni kezdek egy kicsit, az ingem teljesen átázott a sáros földtõl és már a csontjaimban érzem a hideget. Remélem, nem akar sokáig faggatni, már mindent elmondtam, amit tudok.

- Körül tudod írni nagyjából hogy néztek ki azok, akiket láttál? – szólal meg végül.

- Hát... – gondolkozom el egy kicsit. – Egyikük sem vót különösebben magas, talán csak az egyik francia, de õ sem annyira... mint mondjuk maga – fordítom el a pillantásomat zavartan az egyetlen hasonlattól, ami eszembe jutott. – A franciáknak díszesebbek vótak a ruháik és az alacsonyabbiknak majdnem a háta közepéig érõ világosbarna haja vót, talán egy kicsit hullámos is. A másik francia haja fekete vót és elég rövid. A szemüket nem láttam jól.

- És az angol? – kérdez tovább. – Õ hogy nézett ki?

- Elég elõkelõnek tûntek a ruhái, de nem vót különösebben magas vagy nagydarab, inkább olyan... átlagos. Ha jól emlékszem, neki is rövidebb barna haja vót.

Az ajkamat harapdálva gondolkozom el, mintha lett volna egy sebhely a szája bal oldalánál... de nem emlékszem pontosan, és lehet hogy nem is láttam jól. Ezt inkább nem is mondom el, lehet, hogy még a végén félrevezetném egy téves információval.

- Csak ennyi? – kérdez vissza kissé csalódottan, mire értetlenül nézek rá. – Éppen most írtad le a fél udvart.

- Sajnálom, uram – sütöm le a szemeimet szégyenkezve. Próbáltam megerõltetni az emlékezetemet, de mindent elmondtam, amit láttam. Olyan kevés hozzájuk hasonlóval találkoztam, számomra mind ugyanolyanok és nem is ismerem úgy az öltözékük minden darabját, hogy pontosan leírhassam õket. – Én csak... csak ennyit tudok mondani.

Közben egyre inkább érzem, hogy megvesz az Isten hidege, megremeg a testem is, de próbálom elrejteni a dolgot azzal a mozdulattal együtt, ahogy egy kicsit megdörzsölöm a kezemet. Látom, hogy a karomra szegezõdik a tekintete, és csak remélni tudom, hogy nem szúrta ki a mozdulatot, amivel egy kicsit át akartam melegíteni a karomat. És hogy a lúdbõröket sem látja meg...

- Teljesen átfagytál – szólal meg, minden reményemet romba döntve. Ha nem tudnám, hogy egy nemes úr, a király testõre az udvarból, akkor azt hinném, hogy szinte aggodalmas a hangja. – Tessék...

Elkerekedett szemekkel bámulom, hogy kioldja a köpenyét tartó szalagot a mellkasán. Hevesen rázni kezdem a fejem, miközben gyorsan hátralépek. Az a köpeny ránézésre is olyan drága lehet, hogy az árából egy teljes hónapig jóllaknánk odahaza.

- Ne...

A köpeny viszont már a karján van és felém nyújtja. – Vedd ezt fel!

- Uram, erre semmi szükség... – hebegem, még egyet lépve hátra.

Bosszúsan összevonja a szemöldökét és utánam lép, egyetlen lépéssel téve meg azt a távolságot, ami nekem az imént kettõbe tellett.

- Innen látom, hogy reszketsz – veti ellen rosszallón, de én még mindig a fejemet rázom és feltartom a kezemet, mikor újra felém nyújtja a köpenyt. – Gyerünk, vedd már fel! Mindjárt megfagysz itt nekem.

- Ne, uram, kérem...

Az a holmi túl szép ahhoz, hogy akár csak megérintsem... Õt viszont úgy tûnik egyedül a makacs ellenkezésem zavarja, mert az égre emeli a pillantását, majd egy hosszú lépéssel mellettem terem. Elõször megijedek, hogy mit akar tenni, de egyszerûen csak a vállamra teríti a köpenyét és egy kicsit el is igazgatja rajtam, hogy teljesen körbevegyen.

Akaratlanul is felsóhajtok a jótékony melegre, ami szinte azonnal körülvesz. A köpeny anyaga finom és puha, szinte azonnal felmelegít... és most csupa mocsok lesz miattam. Ráadásul olyan nagy rám, hogy a földre ér az alja, úgyhogy gyorsan feljebb is kapom, nehogy nagyon sáros legyen.

- Köszönöm – motyogom halkan, a földre szegezve a tekintetem. – Ígérem, kitisztítom és...

- A tiéd.

A szemeim elkerekednek a döbbenettõl, hitetlenkedve kapom felé a fejem, ilyen közelrõl egészen fel kell néznem rá.

- D-De... De hát... uram, ez... – habogom összefüggéstelenül. Egész hátralévõ életemben neki kéne robotolnom, hogy visszafizessek egy ekkora szívességet. – Én... én ezt nem fogadhatom el...

- De igen, tartsd csak meg! Ha akarod, vedd egy ajándéknak azért, mert lelepleztél egy készülõ merényletet a király ellen.

Lassan bólintok, bár tudom, hogy képtelen lennék megtartani. Talán ha anyámnak vagy apámnak kell, akkor náluk maradhat, de ha nekik nem kell, akkor mindenképpen kitisztítom és visszaküldöm neki a palotába. Én képtelen lennék bûntudat nélkül viselni egy ilyen holmit. Talán Mr. Morrison majd ezt is elviszi magával egyszer.

- Köszönöm – suttogom elhaló hangon. – Most... Most már elmehetek?

Nem nézek rá, ezért csak az árnyékából látom, hogy bólint. – Én köszönöm, amit a király érdekében tettél. Õfelsége nevében is.

- Azt tettem, amit helyesnek tartottam – motyogom.

Nem várom meg a válaszát, inkább gyorsan sarkon fordulok és elindulok tovább az erdõben. Most szükségem lesz egy kis egyedüllétre, mielõtt hazamennék. Azt is ki kell találnom, mi tévõ legyek, hova menjek, hogy ne sodorjam veszélybe a családomat...

- Várj! – állít meg a férfi hangja néhány lépés után. Megtorpanok, de csak a vállam felett nézek hátra rá. Különbözõ színû szemeivel olyan furcsán néz rám, amit nem is tudok hova tenni. – Mi a neved?

- Julian – felelem halkan, de azért úgy, hogy hallhassa.

Sietõs léptekkel folytatom az utamat és ezúttal már nem állít meg. Én nem kérdezem meg az õ nevét, hiszen egészen biztos, hogy soha többé nem látom.

Széles mosollyal pillantok a velem szemben ülõ Sir Walter-re, aki már harmadjára fog vereséget szenvedni ellenem. A kártya nem az erõssége, de õ az a fajta ember, aki mindig újra és újra megpróbálja még akkor is, ha veszít.

- Erre mit lépsz Bolton? – teríti ki negyedszerre is a lapjait.

Rápillantok az elõttem heverõ lapokra. Bubi és ász.

- Elismerésem Sir Walter, ezúttal valóban ügyesen játszott. – mosolygok rá, az arcán azzal a diadalittas kifejezéssel vigyorog, de mielõtt még ihatna is a vélt gyõzelmére kiterítem a lapjaim – De sajnos nem elég ügyesen.

- Az ördög vigyen Robert!

Felnevetek, megemelem a poharam és iszom a gyõzelmemre, magam elé húzva az érméket, amiket újfent elnyertem tõle.

- Egyszer még biztosan legyõzlek. – ígéri teletöltve a poharát.

- Vigyázz, mert a végén koldusbotra juttatlak. – ahányszor veszített már… kisebb vagyont, viszont a családja vagyonához mérten ez a veszteség pusztán elenyészõ.

- Ameddig a királyunk kedveli a lovagi tornákat, mindig lesz mit feltennem az asztalra. – felém dob egy újabb érmét, amit el is kapok és a többi közé csúsztatom.

Henrik valóban elég sok tornát rendezett ez évben, mivel mindig talált valami okot az ünneplésre, s hamarosan ismét estélyt ad majd az udvar nemesei és persze a francia küldöttek tiszteletére, akik a hírek szerint máris megneszelték, hogy valami készül az udvarban.

Nem tudom honnét, vagy ki üzente meg, hisz csak a király belsõ köre tudhatta, hogy követeket küldött a német-római császárhoz, a franciákkal kötött egyezség ellenére is. Valószínûleg egy kém van õfelsége közelében, akit nem ártana minél elõbb eltávolítani a helyérõl.

- Miért nem indulsz te is a tornán? Néhány gyõzelem és lovagi címet kapnál, ami után már számottevõ járandóság és nagyobb föld jár.

Kiiszom a poharam, majd körbenézek a tánctéren és azonnal megtalálom a királyt, egy fiatal hölgy társaságában.

- Pontosan tudod miért nem. – nem a veszély miatt, sokkal inkább, mert õfelsége is gyakorta részt vesz a tornákon. Ha ez megtörténik az ütközet végkimeneteli már adott, hisz ki lenne oly bátor és ostoba, hogy gyõzzön a király ellenében?

- Akkor te csak múlasd az idõt a kártyával én pedig… veszélyesebb szórakozás után nézek. – vigyorog maga elé, s közben sietve odébb áll.

A veszélyes nem éppen a megfelelõ szó, ami kifejezi azt, amire készül. Sokkal inkább nevezném vakmerõségnek, tekintve a lady kilétét. Elvigyorodom, mikor meglátom az apja villámló tekintetét, de Sir Walter máris a táncolók közé vezeti a lady-t. Pedig nem javasolnám, hogy vele kezdjen viszont, mert a férje igen gyanús körülmények között hunyt el.

A táncolókat figyelve elfogyasztom a bort és a vacsorát. Úgy tûnik a király újabb ágyast talált magának a nem éppen ártatlan virágszál, Lady Margaret személyében, aki nyíltan kacérkodik Henrikkel. Valójában már követni is nehéz, hogy éppen mely udvarhölgyet csábítja el. Mintha Katalin királyné udvartartása csak azért lenne, hogy a férje vágyait kielégítse a temérdek ifjú hölgy, akik gyakorta cserélõdnek az udvarnál.

Nem csak mert férjhez mennek, hanem mert hosszas betegeskedésre hivatkozva majd egy évet töltenek vidéki birtokaikon. Tekintve hogy a palotában az ártatlanság olyan erény, amit senki sem õrizget sokáig, nem csodálom, hogy a nemesek vonakodnak a lányaikat udvarhölgyé avanzsálni. Kivéve persze, ha a lányaik a király szeretõjeként többet érnek, mint erényükrõl híres szüzekként.

Ilyenkor büszke vagyok arra, hogy nem születtem nemesnek.

A Lordok Háza olyan, mint egy örökké szaporodó viperafészek. Sosem tudhatod pontosan mennyien támadnak majd hátba, de biztos lehetsz benne, hogy rövid úton megteszik.

***

Másnap reggel a cselédbejárón keresztül sétálok le a szobámból, de már meg sem lepõdnek rajta. A fõuraktól hemzsegõ fõkaput mindig szíves örömest kikerülöm ha tehetem, mert néha igen csak bosszantóak tudnak lenni. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, az viszont igen csak irritáló tud lenni, ha lépte nyomon összesúgnak a hátam mögött. Ha úgy tartja kedvük nyíltan nevezzenek akármilyen senkinek, fattyúnak… a véleményük egy csöppet sem mérvadó.

Az inasok asztala mellett elhaladva kisebb csoportra figyelek fel. Homlokráncolva közelebb lépek, hogy megnézzem mi olyan érdekes. - Történt valami?

Felkapják a fejüket és hátratekintenek rám, majd az egyikük felemel egy gyûrött papírdarabot. Elég furcsa arckifejezéssel bámulja, nem tudnám eldönteni, hogy sápadt, riadt, vagy meglepett.

- Mr. Bolton… ez az elõbb érkezett egy inassal. Azt mondta egy fiú nyomta a kezébe, azzal, hogy mindenáron hozza el a palotába.

Elveszem a papírost, a gyûrõdések között egy igencsak csáléra sikerült mondat áll, amit nehéz kivenni a görbe betûk miatt, de…

Az elsõ pillanatban nem is tudom, hogy mit gondoljak. Mégis mi lehet ez?

Felpillantok az inasokra, akik hasonlóan tanácstalan arccal merednek a papírra.

- Hol van az az inas? – kérdezem, bár még mindig kétségeim vannak afelõl, hogy mit is kellene tennem. Ez fenyegetés, vagy figyelmezetés? Vagy csak egy tréfa?

Nem… erre még nem volt példa és ki merészelne tréfát ûzni egy király elleni támadással? Ezért azonnali fõvesztés járna, ha a király fülébe jut.

- Az istállóhoz, ment lovat váltani. – mondja Thomas.

- Errõl egy árva szót sem senkinek, értettek? – komoran nézek rájuk, sosem szerettem félvállról venni semmit, ami õfelsége ellen irányul. Ha ez csak egy rossz tréfa, akkor a kieszelõje megkapja a büntetését, de ha esetleg több…

Miután egységesen bólintottak az istállókhoz sietek, minden karámba benézek míg végül megtalálom a bosszúsan mormogó inastt. Egy erõs kancával küszködik éppen, de mikor meglát, abbahagyja.

- Ki adta ezt önnek? – mutatom fel a papírt.

- Egy kölyök, uram. – ráncolja a homlokát - Nem ismerem.

- Akkor miért hozta el?

- Addig nem hagyott békén míg el nem vettem tõle. Azt mondta nagyon fontos. – húzza el a száját – Persze nem hiszem, hogy az lenne. Ugyan mi fontos dolgot közölhetne egy olyan koszos semmirekellõ…

- A sértõ megjegyzéseit tartogassa más alkalomra! – mordulok rá ingerülten.  – Ön is csak a lordok szolgája, nem több. – emlékeztetem, majd visszatérve arra, ami fontos… - Hol van az a fiú és hogy néz ki?

Türelmetlenség villan a tekintetében. - Nem tudom uram. A királyi vendégháznál az istállóban volt, de amint elvettem a levelet elfutott... világos haja volt… kék szeme… - gondolkodik - … a ruhái elég viseltesek és egy fonott kosár volt nála… többre nem emlékszem.

Odébb állok, hogy kivihesse a lovat, de nem értem ezt az egészet. Tulajdonképpen éppen a királyi vendégházba kell mennem a király megbízásából. Azt az utasítást kapta, hogy tartsam szemmel a francia követet és a többi vele érkezettet, mert egyenlõre szeretnék titokban tartani a császárral folytatott tárgyalás miértjét. Ki kell deríteni ki az az alávaló áruló, aki a francia kutyáknak kémkedik. És ha már ott vagyok… megbizonyosodhatom róla, hogy ez az üzenet valóban csak egy tréfa-e.

***

A vendégházban legalább harminc szolgáló, inas, szakács és lovász van, valamint a többi munkás és mindenkit körbekérdezi nem kis feladat. Már kezdem feladni, hogy bárki is látta volna, mikor a konyhára betérve is körbekérdezek mindenkit. Ahogy szakácsnõre kerül a sor, ideges kezdi kavargatni a rotyogó ételt és alig néz rám.

- Látta a fiút, akirõl szó van? – kérdem nyugodt hangon, de valójában már feszült vagyok.

- Ne-nem uram.

Sóhajtva dörzsölöm meg a homlokom, órák óta itt vagyok, de semmire sem jutottam, mintha senki sem látott volna semmit, s most itt van ez az asszony és nem akarja elárulni. Tényleg csak egy rossz tréfa miatt töröm magam?

- Van fogalma róla hogy ha egy király elleni összeesküvést leplez, akkor felségárulást követ el? – ez az egyetlen olyan dolgot, ami mindenkiben a legnagyobb félelmet kelti és így van ez most is.

Az asszony kezébõl kiesik a kanál, majd sápadtan fordul felém a fejét ingatva.

- Nem tettem semmit uram! Nem vagyok felségáruló!

- Akkor mondja el az igazat. – nyomatékosan az asztalra teszem a papírt. – Ki küldte ezt a palotába?

- Az csak egy szegény fiú uram, nem akar rosszat senkinek. – sóhajtja a székre rogyva – Azt mondta halotta hogy… valaki õfelsége ellen szövetkezik… nem tudja az, hogy mit beszél.

Jól jönne most egy bölcs ember tanácsa, mert magam nem tudok dûlõre jutni. Ha az üzenet hamis lenne, pusztán kitaláció… mi értelme lett volna? Mindenki tudja milyen bûn a hamis vádaskodás. És ha hallotta, de mégis hol?

- Ne bántsa jó uram…

- Nem akarom bántani, de meg kell találnom. Tudja merre lehet?

Az asszony a szája szélét harapdálva csavargatja a ruhája szélét, csak ki kellene mondania, de láthatóan félti azt a fiút és ezért nem mond semmi. Veszek egy mély lélegzetet, emlékezve a gúnyos megjegyzésre, amit Sir William tett rám, mert szerinte dühösen olyan vagyok, mint a pokol kutyája.

- A becsületemre esküszöm, hogy nem fogom bántani. – ígérem az aggódó asszonynak, most már nyugodtabb hangom. – De ha valóban merénylet készül õfelsége ellen azt mielõbb tudnom kell.

Pár perces unszolás és gyõzködés után, hogy nem esik baja a kölyöknek végre kiböki, hogy a templomba ment, ahol munkát kapott mára. Azonnal oda vágtatok, éppen az lóistálló elõtt érve utol a papot és kérdõre is vonom. Isten látja lelkem, sosem voltam szentéletû, a papokat sem gyûlölöm, de némelyik engem annál inkább. Mintha attól hogy kétféle színû szemmel születtem, máris a félnivalójuk lenne tõlem.

- Sajnálom atyám, de elõbb beszélnem kell azzal a fiúval, aki az istállót takarítja. – kerülöm meg, de odabent mindegyik karám be van zárva és síri csend. – Hol van?

- Mondtam már, hogy nincs itt senki! Menjen innen! – nyöszörgi vénségesen rekedt hangján a keresztet markolva.

Összeszorítom az ajkaim, istenemre mondom nem így képzelte el a mai napot. Egy fiú után kutatni Londonban, de… hol a lovam?

Az udvart pásztázom körül egy szegletet sem hagyva ki, míg végül megpillantom azt a nyüves lovat nyugodtan legelészve egy fa alatt. A kantárt szabadon húzza maga után a földön.

Pedig kikötöttem. Biztos vagyok benne, hogy a kút mellé kötöttem.

Kilépek az útra mindkét irányba kémlelve, de csak szekeret és három asszonyt látok az úton, akik a templomból tartanak hazafelé.

- A pokolba vele! – ingerülten a lovamhoz trappolok, megragadom a kantárt és az útra vezetném, de nem egykönnyen hagyja magát. Az állatok is érzik a gazdáik kedvét, s így teljesen megmakacsolja magát. Percekbe telik mire hangos nyerítés közepette végre kivezethessem az útra, mikor egy másik ló nyerítésére, majd hangos döndülésre kapom fel a fejem.

A szénásszekér irányába pillantva még éppen látom, hogy a felágaskodott ló a földre ereszkedik, majd a kocsi egyik kereke összeroppan a súlya alatt, a széna pedig mind az útra szóródik, de ami igazán megragadja a figyelmem, az a zöldessárga fûszálak közül elõbukkanó alak, aki a takarmánnyal együtt borul ki a kocsiból.

A dühös férfi leugrik a bakról sûrûn szidva a lovát, majd mikor megpillantja a fiút már nem csak a lovat káromolja.

Az a fiú… szõke hajú…

- A koszos kölkit! Tûnnyé innen vagy a vasvillára hánylak te mihaszna semmirekellõ! – ordít a kölyökre, aki egy pillanatra rám néz, de túl messze van, hogy láthassam a szeme színét… õ lenne az?

A következõ pillanatban felugrik a földrõl, s mint akit maga a halál ûz, a szekér mellett elfutva rohan elõre, én meg azonnal a lovamra pattanok és utána vágtatok. Nem kímélem a lovamat, valami azt súgja, hogy õ az a fiú, másképp ugyan miért rohant volna el, amint meglátott? De merre ment?

Átugratok a kiborult szénakazal fölött nem törõdve a dühös férfi veszett szitkozódásával, s ahogy körülnézek már csak egy fehér villanást látok a fák között elsuhanni. Arra ment…

A lovamat hátrahagyva futok utána, be az erdõbe. A fákat kerülgetem, az egyenetlen rögös talajon egyensúlyozva, s még a tüskés bokrokra is figyelve kerülgetem az utamba akadó fákat egy pillanatra sem tévesztve szem elõl a világos vászoninget.

- Állj meg! Nem foglak bántani! – kiáltok utána, de mint aki meg sem halja. Nem hiszem el, hogy egy kölyköt üldözök a bozótban! Ha ez az udvari nemesek fülébe jutna, akkor valóban lenne rá okuk, hogy remekül mulassanak a hátam mögött.

Az ördögbe is, de gyors! Amilyen kicsi olyan fürgén kerülgeti a fákat, hogy minden figyelmemre szükségem van, ha nem akarom szem elõl veszteni. Hirtelen Sir Walter ajánlata ötlik fel bennem a lovagi tornát illetõen, s még futás közben is elfintorodom. Ezt neked lovagi torna! Most örömmel elcserélném vele a mai nap történéseit, valami kellemesebb idõtöltésre.

- Állj már meg nem hallod! – próbálkozom ismét, hogy megállásra késztessem - A palotából jöttem, a levélrõl kérdeznélek!

Persze nem áll meg. Szitkozódva meggyorsítom az iramot, bár elképzelésem sincs merre futunk, csak arra figyelek, hogy a távolság egyre inkább csökkenjen közöttünk, mert a mellkasom már veszettül szúr a szapora levegõvételektõl.

Mikor már a közelében járok a fiú futtában pillant hátra, s ekkor követi el részérõl a legnagyobb hibát: figyelmetlenségében nem veszi észre az elõtte lévõ akadályt. Egy kidõlt, korhadt rönkben megbotolva elvágódik, még éppen hallom a fájdalmas nyögését, mielõtt reccsenne a talpam alatt a rönk. Máris felállna készen arra, hogy folytassa a fölösleges menekülést elõlem, viszont még azelõtt elkapom a bokáját hogy újra futni kezdhetne és egy mozdulattal magam alá rántom. Próbálom lefogni, ami egyáltalán nem bizonyul olyan egyszerû feladatnak. Úgy kapálózik, üt, rúg, mintha az életéért küzdene, néhányszor el is találja a lábszáram. Fájdalmas szisszenéssel tûröm ugyan, míg meg nem elégelem.

Felmordulva szorítom meg a bokáját, arra késztetve, hogy kevésbé kapálózzon. - A pokolba kölyök, fejezd már be!

- Engedjen el! – kiáltja vehemensen küzdve.

Elkapom mindkét bokáját és teljesen magam alá rántom a könnyû testet, majd a combjaira ülök, hogy ne tudjon megrúgni többször. Ki gondolná, hogy ilyen erõ van egy ekkora fiúban!

Egyik kezemmel a csuklóit kapom el, a másikkal pedig elõrántok egy fényes tõrt a csizmám szárából, mert úgy tûnik a szép szóból nem ért.

A csillogó penge láttán a szemei riadtan kerekednek el, s ahogy közelebb emelem a nyakához teljesen megdermed, minden ellenkezést abbahagy és csak rettegve bámulja a tõrt.

- Na végre! – fújom ki a levegõt.

Kell néhány másodperc, hogy levegõhöz jussak és lecsillapodjak annyira, hogy ne akarjam a kezemet a vékony kis nyakára vonva megszorongatni, amiért majdhogynem a lelkemet is kifutottam miatta. Érdeklõdve szemügyre vegyem a fiút, aki így közelrõl nézve nem is tûnik már olyan kölyöknek, csupán alacsony és vékony, de nem gyermek már. És telis tele van szénával.

A helyzet ellenére elmosolyodom a látványon, mire haragosan villannak rám az ég kék szemek. Nocsak…

Most, hogy vélhetõen nem próbálkozik újfent a lábam eltörésével, visszacsúsztatom a tõrt a csizmámba, a kibomlott tincsimet pedig hátrasimítom a szemembõl.

- Meg akar ölni? – szegezi nekem a kérdést riadtan.

- Ha azt akartam volna, már halott lennél. – sóhajtom, az izmaimban mintha tûz égne - Mint már mondtam néhány kérdésem lenne hozzád és ha válaszolsz rájuk szabadon távozhatsz.

- Engedjen el!

- Nem. – ahhoz még túl nem bízom benne eléggé. És nincs nekem idõm arra, hogy újfent üldözõbe vegyen, keresztül a londoni erdõkön.

Egymásra meredünk, de egyikünk sem mozdul. Õ tudja, hogy ha megteszi a tõr visszakerül a nyakához, én pedig tudom, hogyha elengedem, esetleg megpróbál majd elszaladni. Amilyen virgonc nem olyan biztos, hogy nem tûnne el elõlem végleg.

Õt látva el sem tudom képzelni, hogy honnan szerezhetett volna tudomást egy felségárulásról, de még ha talán nincs is semmi igazság az állításában, akkor is megnyugtatom a lelkiismeretem, hogy legalább meghallgattam, mert ha nem foglalkozom ezzel, s aztán mégis történik valami…

- Az a levél… te írtad? – kérdezem most már nyugodt hangon. A csuklóját elengedem, de nem mozdulok róla.

- Nem tudok írni. – motyogja és megdörzsöli a csuklóját ahol az elõbb megszorítottam.

Lehet, hogy kicsit túl erõsen…

- Akkor ki írta? A vendégház szakácsnõje? – találgatok, mert az az asszony igen csak ideges volt.

- Igen. – bólint - De én mondtam neki, hogy mit írjon.

Tehát valóban hallott valamit. – Valóban a király megölésérõl volt szó, vagy csak kitaláltad? – szegezem neki a kérdést komoran, s mintha sértettség villanna a szemeiben.

Ez a kékség szinte világít a koszfoltos arcából, mintha nem is hozzá tartozna. Különös…

- Az’hiszi kitanánék ilyesmit? Bolondnak gondol jóuram?

Igaza lehet… korábban én is arra a következtetésre jutottam, hogy nem él Angliában olyan halálvágyó ember, aki ilyen fontos ügyben merne tréfálkozni. Ez esetben viszont egy roppant fontos és kényes ügyrõl lehet szó, amit - ha valóban nem hazudik - nem vehetek félvállról, csak mert ezúttal nem egy lordot kaptam áruláson.

- Nem hiszem, hogy ostoba volnál, mindössze kíváncsi vagyok, hogy miként sikerült meghallanod, egy ilyen beszélgetést. – az ilyen terveket nem az utcán szokás megvitatni, már amennyire tudom, hisz a palotában talán nincs is olyan család, ami ne rendelkezne legalább egy felségárulás miatt lefejezett felmenõvel.

A fiú elgondolkodva mered rám, addig én is õt tanulmányozom, míg eldönti válaszol-e. Próbálok komoly maradni, ugyanakkor igen csak mulatságos látványt nyújt a hajából innen-onnan kiálló szénaszálakkal. Elsõ látásra gyermeknek néztem, de a tekintete sokkal több tapasztalatról árulkodik. Ahogy végigpillantok rajta az ingje elején egy vörös vérfoltra leszek figyelmes.

- Megütötted magad? Megsérültél? – megemelem a régi anyagot és a bordáinál látom, hogy egy apró sebbõl vérzik, bizonyára megszúrta egy faág vagy valami élesebb kõ mikor elzuhant.

- Hogyne üttem vóna. Sajog is rendesen. – mormogja halkan az ingjére pillantva, majd megpróbálja kihúzni alólam a lábait, de természetesen nem engedem.

Egy csalódott sóhajjal támaszkodik a könyökeire, hogy ne a sáros földön feküdjön.

- Miért rohantál úgy elõlem? – elõveszek egy kendõt a nadrágom zsebébõl és a sérülésre szorítom.

Hamar ellökdösi onnan a kezem és õ maga tartja ott a fehér anyagot, majd végre hajlandó válaszolni.

- Mer’ kergetett.

Mosolyra rándulnak az ajkaim, nem vádlón mondta, csak mint kijelentést, mégis úgy hangzott mintha számon kérne. Elég szûkszavú, de nem vethetem a szemére, tekintve ezt a nem éppen kellemesre sikeredett elsõ találkozást.

- Okosan tetted, hogy a palotába juttattad a hírt, ugyanakkor szükséges hogy elmondod mit tudsz, különben nem tehetek ellene semmit. – magyarázom az értelmet sugárzó szemeibe nézve – A királyi testõrség tagja vagyok és az a dolgom, hogy megvédjem õfelségét. Ezért kérlek, mondj el mindent, amit tudsz. Nyilván te sem szeretnéd, hogy ténylegesen is merényletet kíséreljenek meg a királyunk ellen, máskülönben nem törted volna magad, hogy eljuttasd a palotába.

Elõhúzom a zsebembõl a már összegyûrt papírt és felmutatom.

Rövid ideig tanulmányozza az arcom, mintha azt próbálná megfejteni, vajon igazat mondok-e.

- Elõször engedjen el, aztán mindent elmondok. – pillant rám.

Felhúzom a szemöldököm, de nem mozdulok.

- Ha elengedlek nyomban elmondod amit tudni akarok, az utolsó szóig? – bólint. – Vagy elengedlek és te megszöksz az elsõ adandó alkalommal, majd eltûnsz a föld színérõl?