Meglepõ, de ez a vásárolgatás, egész jó. Persze nem mondhatom, hogy nem jár az eszem Cornon, hogy megint itt hagyott a francba és nem jön vissza, vagy hogy azzal a köcsöggel nem akarok találkozni többet, de tényleg jól érzem magam. Egész jókat nevetünk és különben is éljen a pozitív gondolkozás!

- Alex nem a világvégére készülünk. Minek ennyi kaja? – Nézek fel a csomagtartóból, ahova négy szatyor élelmiszert, két karton vizet, üdítõt, sört és fogalmam sincs, hogy mit pakoltunk be. De õ csak nevet és közli, hogy hétvégén jöhetünk újra. Naaa azt nehezen hiszem el, de egy vállvonással nyugtázom a dolgot és go vissza a lakáshoz. Szinte meg sem áll az autó, de már ki is pattantam, két csomag kaját felkapok, és már szedem is a lépcsõfokokat. Persze nem megy olyan simán, mert megbotlok, és majd elejtem a szatyrokat, de felérek, s itt van.

- Már azt hittem, hogy vissza sem jössz.

- A cuccaimért ugortam haza. - tudom, de…

- De otthon is maradhattál volna akár. - fejezem be hangosan a gondolatom. Szomorú mosollyal nézem õt, s hiába próbálok rájönni hol basztuk el ennyire, egyszerûen fogalmam sincs.

- Még bepótolhatom a mulasztást.

Fáj a válasza, de megfogalmazni igazán mégsem tudom mi is bánt benne. S talán ami még zavaróbb, hogy válaszolni sem vagyok képes, hisz régen egy „Tudom, hogy hiányoznék.” vagy „Úgysem hagynál itt (engem) egy ilyen lehetõséget, hogy ne kelljen a tanyán robotolnod.” mondattal reagáltam volna, de most. Az elmúlt hónapok után nem tudom, hogy reagálna rá, vagy én hogy viselném a választ. Nem jönnek a szavak, így némán engedelmeskedve nyitom az ajtót, bár nem is én lennék, ha elsõre sikerülne a dolog, de a cuccokat legalább nem ejtem le. Beengedem, és csak nézem a hátát és a táskáját. Õ sosem ragaszkodott semmihez sem, talán kettõnk közül is csak én kapaszkodok. Otthagyna, ha én nem csüngnék rajta? De hisz már erre a kérdésre megkaptam a választ, hisz ismét én akaszkodtam rá. Nekem szükségem van PoCornra nélküle nem létezik a világ számomra.

- Hogy utaztál? – sablon kérdés, de mégsem kérdezhetem meg, hogy hiányoztam-e. Vagyis nem tudom, hogy még feltehetném-e és a válasz ugyanazt a jelentést hordozná magában számomra, mint eddig. Felnevet és a gerincem mentén végigfutó kellemes borzongás sokkal, de sokkal nagyobb hatással van rám, mint szokott… mint kéne.

- Tegnapi napomat gyakorlatilag a kocsimban éltem, nem bánnám, ha végre leülhetnék, vagy esetleg vízszintesbe vághatnám magam.

- Corn....Én tényleg sajnálom. – nem érti, miért nem ért meg?

- Elhiszem, szívem, de ettõl még nem leszel felmentve az alól, amit tettél.

- Meddig büntetsz még? – hangom halk. Nem vagyok képes felfogni, hogy miért. Tudom hibáztam, hibás vagyok, de miért nem látja be, hogy nem csak én vagyok a bûnös, nem egyedül követtem el a rosszdöntéseket.

- Jah mert, hogy én most éppen büntetlek téged? – hangjában az él fájóan hasít belém. De a mozdulatai, minden mozdulata gyógyír sebes lelkemnek, szívemnek. Felsimít a nyakamon és már nem is vagyok benne biztos, hogy bántott-e a szavaival, fájdalmat okozott-e valaha. Az asztal széle finoman nyomódik a hátamba, s hogy megint ilyen közzel van hozzám, minden értelmes gondolatot töröl a fejembõl. - Áruld el nekem, melyikünk volt az, aki úgy döntött, hogy unja földi életét és inkább koporsóban szeretné eltengetni az idejét oszló hullaként?

- A-az miattad volt, mert... – mert undorodok a gondolattól is, hogy más megérintsen, fõleg egy másik pasi.

- Máris jobban érzem magam. Szóval azt akarod mondani, hogy talán én kértelek téged minderre?

Istene, mikor lettem egy hisztis, mazochista picsa? Elbódít a közelsége, s ez dühbe csap át, mint mindig, mikor többet kezdek gondolni, érezni.

- Nem! Te egyszerûen elküldtél a közeledbõl, le sem szartad a fejemet hónapokon át, aztán van pofád eljönni és kérdõre vonni!

- Miért nem próbálsz engem is megérteni legalább egy kicsit baszd meg? Csak egy egészen kicsit gondolj bele az én helyzetembe, jó? Nem kérek tõled sokat, azt sem, hogy teljesen belásd a saját hülyeségeidet, nem akarom, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyél csak azért, mert én azt mondtam.

- Akkor mégis mi a francot akarsz? – szorítom össze a szám. Bármit megtennék neki, hisz itt vagyok. Mégsem értem meg, de õ sem engem. Mintha elbeszélnénk egymás mellett, szar egy patthelyzet. Talán, ha nyílt lapokkal játszanánk, játszanék, jobb lenne?

- Hiányoztál – egy szó, egy lágy mosoly, s a szívem gyorsabban ver, Õ tart egyben engem. Lágyan érint. Utoljára akkor éreztem ezt mikor a kocsmából hozzájuk mentünk és együtt voltunk. Mintha egy élettel ezelõtt lett volna, s készségesen bújok hozzá. Minden fenntartás nélkül hajolok érintésébe, de régvolt mikor csak érintett és én érinthetem. Mozdulok, nem tudok olyan lágy lenni, mint õ, s mikor talán sikerülne, azt is elbénázom, de utálom ilyenkor magam. Csuklómra fog és megállítja bénázásom, ajkai nyakamra tévednek, nem tudok gátat szabni a feltörõ sóhajomnak, bárcsak öröké tartana ez.

De a pillanatnak vége az ajtó nyílik és én ugyan olyan dermedten állok, mint a házigazdánk. Aztán ösztönösem bújok az egyetlen biztonságot nyújtó helyre, Corn háta mögé. Õ, csak felnevet, én pedig reménykedek, hogy ennél gázabb nem lesz.

- Megmagyaráznátok ezt, srácok? – öhhmm nem!?

- Ez még magyarázatra szorul?

- Nem – rázza meg a fejét összezavarodva. - Azt hiszem, hogy nem. De azért segíthetnétek megérteni. Mégis mióta? Miért?

Megmarkolom Corn pólóját, arcomat, pedig beletemetem. Nem akarok errõl beszélgetni. Mióta? Egy csaj nélküli részeg este óta. Miért? Mert csak, mert így volt oké, mert.. Nem felejthetné el? Csak ne törõdjön vele, s tegyük meg nem történté, hogy ránk nyitott.

- Nem számolom. Te? – PoCorn hangja nyugodt szinte már semmilyen. Válaszul a hátába dünnyögök, de erre csak felmordul, és maga mellé ránt, de nem enged el. Keze könnyedén pihen a derekamon. Valahogy biztonságot add az érintése, hogy nem enged el. Nem mondom ki hangosan, de 16 éves korom óta vagyunk barátok extrákkal, egy részeg este, amikor nem volt kedvünk prostiért fizetni és csajt nem tudtunk felszedni. Valahogy teljesen természetesnek tûnt, hogy elkezdtünk csókolózni. De nekik csak vállat vonok.

- Passz nem írtam fel. – felelem végül. Hümmögést kapok válaszul, s a derekamon nyugvó kéz finoman megszorít, mint valami támasz, biztatás képen.

- Hogy miért?- Cornelus hangja elgondolkozó, felnézek rá, de ahelyett, hogy a nõvérét, vagy a falat vizslatná, engem néz. Tekintetünk összekapcsolódik, s nem birok máshova nézni, nem mintha akarnék. Hogy miért is, talán mert éppen nem volt máshoz kedvünk, vagy nem volt kéznél más. Nem is igazán emlékszek mivel is magyaráztuk régen a dolgot. Mára, annyira természetes, hogy kívánom õt és akkor vagyunk együtt, amikor csak eszünkbe jut, meg lehetõségünk van rá.  Elveszek a tekintetében, s Alex elképedt hangja zökkent ki.

- Ti szeretitek egymást. – zavartan nézek rá. Érzem, hogy arcom felforrósodik. Persze, hisz õ a legjobb barátom, õ az én PoCornnom, én…szeretem õt. Megrázom a fejem és felnézek azokba a halványzöld szemekbe, s várom, hogy cáfoljon, hogy mondjon, vagy tegyen valamit, de csak néz, olyan furcsa megfejthetetlen arckifejezéssel. Mintha õ sem tudná a választ.

- PoCorn. – csak sóhajtom a nevét, a szám kiszáradt. Megnyalom, kicserepesedet ajkaimat. Kérlek, szólalj meg, mond hogy ez egy hülyeség, hogy hülye vagyok. Beszélj, mert valami olyat mondok, amit megfogok, megfogunk bánni, ami tönkre fog tenni. Kérlek… - Szeretlek.

Az a szó, ami ezer meg egyszer elakarta hagyni a szám, most kiszökött. Talán a remény miatt, hogy õ is így érez, vagy mert más is látja, nem csak én érzem, fogalmam sincs. Szemei kikerekednek, keze lecsúszik a derekamról. Most tettem tönkre mindent. Bárcsak visszavonhatnám, vagy elnyelne a föld. A kurva életbe mit csináltam!!

- Ne utálj. – hangom halk nyöszörgésként tör fel a torkomból. Ohh basszus a kurva, a kurva eget mit tettem. A csönd szinte már süketítõ, az ajtó csukódása, épp hogy eljut a tudatomig. Alex kiment.

- Corn … Corn én..- mit is kéne mondanom. Sajnálom. Ne utálj. Felejtsd el. Szeres.

Érezni akarom mindenhol, jobban kell a levegõnél is. Az érintést is újra kell tanulnom, az élmény pedig jelenleg a farkamig hattól. Ujjaim újra és újra belefúrom a selymes puhaságba. Ohh olyan jó, úgy imádom tépni a haját. Testem lángol és issza minden figyelmességét, hisz mióta vagyok már elvonón. A remegésem kontrollálhatatlan, s önkéntelen szívom be a hasam…

- Folytasd csak… kérlek. – kérek, könyörgök, sõt olyan romlót ribancként viselkedek, mint még soha, ha azt kéri más nem számít. Keze vágyamon, kezem ingén, de ennyi nem elég.

- Ha így kéred, nem tudok ellenállni neked. - mosolyog. Istenem menten elveszek, de rég láttam õt így.

Jelenetek esnek ki az egészbõl. Hogy miként került a kezembe vágya, vagy hogy mikor lett a szája egy forró kínokkal teli katlan, azt nem tudom, de minden cseppet kiélvezek.

Órák, talán percek nekem mindegy, csak a kielégült kimerülés, és õ van. Elmém lassan elnyeli az álom csendje, de még így is felfogom, ugyan döcögve és késleltetve, de az ajtó csukódik…. s azt hiszem a lelkemen lévõ seb felszakadt. Itt hagyott, eljött, hogy megint összetörjön, vagy belém rúgjon? Vagy most minden visszazökken? Remélem ig….

*

Délután térek magamhoz megint, vagyis arra tippelek a fény viszonyokból és abból, hogy motoszkálnak kint. Bár, hogy hogy vagyok képes ilyen összetett gondolkozásra fogalmam sincs. A fejem még mindig fáj, csak most szinkronban lüktet mellé a seggem meg a derekam. Nyögve kacsázok ki az ágyból.

- Basszus Cornelus legközelebb te leszel alul az asztalon. - morgom, csak hogy rögtön keressem is az említettet. Most komolyan se puszi se pá?! Eskü beverem a pofáját, ha üzit se kapok.

Pufogva totyogok fürödni. A langyos víz segít gondolkozni, persze fáj, hogy elment, és nem lesz könnyû mindent felülírnom, de.. Nem akarom ennyiben hagyni, mert ismét elveszíthetem x idõre és az nem kell. Így megint én leszek a hülye és estére kap egy „Jó éjt. Álmodj rémeket. „ sms-t. Kicsit még durcisan mászok ki a zuhany alól. Magamra kapok pár göncöt, bekapok két fájdalomcsillapítót és uccu kifele, mert éhen pusztulok.

- Mi a kaja Bryannn..Adrian??? Adrian, te itt? Bryan hol van? – pislogok nagyokat a prof asszisztensére. Ritkán jár erre, szerencsére. Valahogy mindig kiráz tõle a hideg.

- Vissza kellet mennie, egy fél óra és itt is van. Én pedig gondoltam összedobok valami ehetõt. – mosolyodik el és elém tol egy pohár vizet két saridon-nal. – Két perc és kész. Addig is gondolom ez jót fog tenni. – kacsint és huss, nem kell egy levegõt szívnom vele.

Szemezek a fehér kis bogyeszokkal, de ártani nem árthatnak, így egy mozdulattal küldöm le õket az elõzõek után. Belül harapdálom a pofám, csak hogy kussban tudjam letenni a tomporom a székre. Juj, az elsõ menetet követõen volt ilyen szar érzés utoljára. PoCorn, te marha.

A kaja szervírozva, én pedig úgy esek neki, mint ha két hete nem kajáltam volna. Tömöm a burám, de félszemmel a telom sasolom, hátha lesz valami. De naná, hogy semmi, ezért még tényleg kap. Jó, hogy részemrõl minden happy, de ennyi kihagyás után egy „Remélem, nem tudsz ülni egy jó darabig.” vagy „Próbáld meg nem mindenkinek a tudtára adni a járásoddal.” szöveget vártam volna, vagy valamit.

- Minden rendben? – ijedtemben félre csúszik a kaja és köhögve bólogatok.

- Megmaradok, csak cigányútra ment. – közlöm két köhögés között, de ez égiek bírnak, így megúszom a fulladást.

- Fáradtnak tûnsz.

- Csak nem aludtam eleget, de mesélj te. Jól haladtok?

- Igen, nagyszerûen… – és blablabla.

Rohadtul nem érdekel. Ki nem állhatom õt, ha még Edison prof dumcsizna, de így. Nagyon nem bírom Adriant. Tenyérbe mászó és okoskodó, valamint a hideg futkos a hátamon tõle. Igazán vissza érhetne Bryan, nem, inkább Corn, és megmenthetne.

- Allan figyelsz egyáltalán?- nos, hála az égnek most nincs semmi a számban, de hozom a formám. Arca csak pár centire az enyémtõl, s ijedtemben lezúgok a székrõl, jól odacsapva a seggem, a fejem, de még a lábam is. Ohh hogy az a két bal kezes mindenemet.

- A kurva életbe… - hangom elcsuklik a végére. Ez kurvára fáj. – PoCorn.. – motyogom. – Remélem, minimum csuklasz.

- Úr isten nagyon fáj? Jól vagy? – tornyosul fölém ez a köcsög. Anyád van jól te fasz. Hogy menne át rajtad egy kamion. – Nagyon megütötted magad?

- Túl élem. – tápászkodok fel figyelmen kívül hagyva a felém nyújtott kezét. Tûnjön a közelembõl és boldog leszek. Szisszenve fogom az ülõalkalmatosságom. Jaj, de nem tett jót neki ez.

 Vicces valószínûleg pingvin járással indulok a szobám felé. Per pill nagyon nem érdekkel, hogy így lát, csak a puha ágyikómat szeretném. Álmos vagyok, meg a tabik is gyorsabban hatnak, ha alszom…. remélem. Pár lépés választ el az ajtótól, mikor egy kéz kulcsolódik a csuklómra, megpördít és a hátam a falnak ütközik. A levegõ bennem reked és hirtelen fel sem fogom, mi van. Aztán minden egyszerre tódul arra a pici helyre, amit agyamnak nevezek. Elfog a hányinger és az undor, kiráz a hideg és elborít a hideg verejték. Egy röpke pillanat kell, s belemélyesztem a fogam a nyelvébe. A hányás gondolata még jobban kerülget a sós, fémes íztõl, de elkapja a fejét.

- Mi a faszt képzelsz te magadról? Mit mûvelsz? - üvöltök rá dühösen, majd megpróbálok kiszabadulni. – Eresz már el!!!

- Miért? Ezt szereted nem? Ha durván megraknak. – passzíroz még inkább a falnak.

- Nem!! Honét szedted ezt, megvesztél?? Engedj már el!

- Ne hazudj!! Látom, hogy jársz. Kéreted magad, sõt könyörögsz, hogy így bánjak veled. – Hajamba mar. Lángol a fejbõröm, s még a fogaim is össze koccannak, ahogy a téglának ütközök. Gatyájához kap.. Most komolyan.. õ tényleg megakar…

A kulcs zörgése, és Edison halk mormolása éles tõrként hasít a levegõben. Nekem sem kell több, ellököm magamtól, bár, hogy miként sikerül, azt nem tudom és berohanok a szobámba. A hátam neki csapva csukom be az ajtót, lecsúszva ülök a földön, a zihálásomtól alig hallom, hogy elkezdenek beszélgetni. Undorodva törölgetem a szám. Oh, hogy dögöljön meg. Hülye köcsög… Még mindig érzem magamon, ez az íz ocsmány. Háborgó gyomorral támolygok a wc -hez, de csak öklendezni vagyok képes. Lecsapom a tetejét és már a mosdó elõtt állva sikálom a fogam egyszer, kétszer, négyszer, de nem jobb… Visszacsörtetek a szobámba és egy félig teli piás üveg a sarokban. Gondolkodás nélkül robogok oda, majd húzom meg. Az alkohol végig marja a nyelõcsövem, de nem érdekel, csak nyelem és nyelem, hogy nyoma se maradjon méh az emléknek se.

*

Színes furcsa minták, elmosódott, nyújtott, szinte már vicces hangok. A testem nehéz, nem engedelmeskedik nekem, a buksim pedig ólomból van. Mintha egy pillanatra valami bekúszna a foltok közzé, ismerõs is talán, de… Ez azt jelenti, hogy nyitva a szemem?? Vajon a vibráló kis foltok eddig merre voltak? Nem rémlenek… Nedves valami ér hozzám.. azt hiszem… Gyomrom tartalma elõttem, és még akkor is jön fel, mikor már nincs benne semmi. Az undor visszatér ahogyan ezzel együtt megindulnak a könnyeim is. Egy kéz a hajamban, de még idejében felismerem a hangot, mint hogy elokádjam magam… megint.

- Ha szerencséd van, elkerülöd a gyomormosást, ha nem, legalább egy életre megtanulod, hogy soha többé ne tégy ilyet – kapok egy homlok puszit, s a megkönnyebbülés végig szánkázik a lelkemen. Aprót bólintok, hogy jelezzem felfogom, mit mond, de most próbálom helyre tenni magamban a dolgokat.

- Hiányzik a tanya? Vagy miért tetted ezt? Nem értelek. – nem ez volt a célom, de ezt nem mondhatom neki, mert tudni akarná mi történt, de azt el akarom felejteni örökre. Azt az embert pedig elkerülni minden áron.

- Nem is a tanya maga. A lovaglás hiányzik. – mondom az elsõ dolgot, ami az eszembe jut, de meg is bánom. Rögtön hallom a szavait, hogy kéretem magam, és megakar ba…

- Itt legfeljebb rajtam lovagolhatsz. Vagy elmehetünk az állatkertbe és fogok neked valami nagyvadat.

- Te – vágom rá rögtön. Nem, nekem nem kell más pasi. Én nem akarom.

Léptek, aztán két egyenruhás érkezik. Kérdések és válaszok röpdösnek. Gyorsan ellenõrzik az állapotom,  aztán hamar a mentõautóba kötök ki. Kérdezgetik, hogy vagyok, de most erre mit mondjak, szarul. Felveszik az adataim, még anyáékat is értesítik. Tuti jön majd a sopánkodás és a fejmosás. Az estét bent kell töltenem, de a gyomormosást a kövi alkalomra halasztottuk. Corn itt van bent, mert bárhogy akarták nem tudták kipaterolni, így végül megengedték, hogy itt maradjon. Álmosan figyelem, nem tudom mit is mondhatnék neki.

- Sajnálom Cornelus. Nem, nem ezt akartam. Kérlek, higgy nekem. – az álom elnyel, de sajnos nem a csendes feketeség vár, hanem a feldolgozás….

*

Veszekedés, kiabálás, csapkodás. Lassan fogom fel és még nehezebben nyitom ki a szemem, hogy megnézem, mi folyik itt. Hunyorognom kell, hogy kitisztuljon a kép. Anya… nem csak Edison proffal, de Cornnal és a dokival is pampog. Nehézkesen körbe nézek, aztán Emi és apa aggódó mosolyával találom szembe magam. Automatikusan viszonzom a gesztust.

- Csak hülye voltam. Késõbb gondolkoztam, mint mindig. – mondom, mire hugi megölel, apu megszorítja a kezem, anya pedig hátra fordul olyan gyilkos aurával, hogy azon gondolkozok, hogy inkább visszaalszok.

- Az nem kifejezés!! Eltudod egyáltalán képzelni mit éreztem mikor hívtak!! Hogy te mekkora egy… - és mondja. Minden dühét, bánatát és féltését rám zúdítja egy jó nagy lecsesz keretében. Nem tudok mást tenni, mint vigyorogva hallgatni, tudom ezzel jobban emelem benne az ideget, de naaaa.

Délután mindenki megbékélve, na jó csak egy kicsit megbékélve megy haza. Persze négyszáznegyvennyolc esküt kellet tennem, de sebaj.  Viszont a kapuba nem várt vendég. Megdermedek, és ülnék is vissza az anyósülésre Corn mellé, de az agyam túl elfoglalt ahhoz, hogy cselekvésre bírja a végtagjaim.

- Allan. Úgy örülök, hogy jól vagy. A Professzor mondta mi történt. Ha tudom, mire készülsz nem mondtam volna, hogy hagyjon, mert biztos alszol. – szomorúan megrázza a fejét, és elindul felénk. Erõltettet mosolyt varázsolok az arcomra.

- Dehogy, ez csak egy meggondolatlan baleset volt. Ne is agyalj rajta. – mondom. Kicsit remegõ lábakkal kerülöm ki, de ahogy elhaladok mellette a szívem kihagy egy dobbanást. Nem kell ez az érzés, mégis végig fut rajtam.

- Ha szeretnél beszélgetni…

- Van neki kivel, de azért köszi. – Corn hangja kilukasztja a buborékot, ami eddig körülvett, így sokkal könnyebben megy a lélegzés. – Szóval mehetsz is.

Nem tudom megállni mosoly nélkül és belekarolok. A sóhaj, csak kibuggyan a számon, mikor Adrian távozik.

- Most mi lesz? Te mikor indulsz?- nézek a kavargó zöld szempárba. Csak néz, és nem mond semmit. A tekintete pedig túl zavaros, hogy olvassak belõle. – Kérlek, ma még maradj velem. Még egy picit.

Bólint, végigsimít az arcomon. Beledõlök az érintésébe, bárcsak máris felülírna minden mást. Hazamegyünk, aztán, a konyhában teázva beszélgetünk a semmirõl, a suliról. Mikor csörögni kezd a telefonja felvont szemöldökkel nézi a kijelzõt. Vajon ki az? Lábam lóbálva vizslatom, ahogy odébb sétál, hogy ne halljam. bosszant, de az arcát tanulmányozni minden pénzt megér. Aztán the and.

- Allan, csomagolj.

- Mert?

- Alexhez költözünk. – csipp csipp csipp, hogy mi van?

- Alexhez, de miért, és most?

- Igen, most. Segítek pakolni és azért, mert én is ott maradok. – ezzel le is zárta a témát.

Némán pakolunk egymás mellett. A sok könyvet dobozoljuk, a ruháimat bõröndözzük, minden más pedig oda, és úgy ahogy találunk helyet. Ketten egy óra alatt végzünk körülbelül, de így is rohamtempó volt. Nem értem miért fontos már most mindent elvinni. Mikor kérdem egy vállvonás a válasz, s minden kérdésemre is, maximum egy tõmondat. Lex megérkezik, és még Edisonnal beszél, mi bepakolunk a kocsikba. Elköszönök Bryantõl és már az új lakóhelyünk felé tartunk. Az egyetemen tudok majd beszélni vele, de azt hiszem hiányozni fognak a beszélgetéseink. Gondolataimból a csönd rángat ki. Végállomás, kiszállás. A lakás nagy, kényelmesen elfogunk férni hárman szerencsére. Behordunk mindent, s csomagolok kifele, mikor Corn lép be.

- Segítesz?

- Nem. Egyszer már elég volt, köszi. – vigyorodik el. – Haza kell mennem a dolgaimért. Holnap estére jövök vissza. Ne fordíts a feje tetejére mindent.

- Nem fogok. Vigyáz magadra, jó?

- Ezt nekem kéne mondanom. – és megy is. Kicsit rossz így, de nem vagyok kisgyerek, akinek fogni kéne a kezét.

Alexxel jól elbeszélgetünk, s szerencsére kerüli az ide költözésük elõzményeit. Bár, hogy hogy engedték meg ezt, azt nem értem. Viszont panaszkodni nem fogok. Este nem jön álom a szememre. Minden árnyékban õt látom, minden neszben a hangját, közeledõ lépteit hallom. Pedig ha bele gondolok azon kívül, hogy lekapott és leribizett, semmi nem történt, de akkor miért. Nézem a plafont és már a háromezredik bárány jön, de semmi. Fáradt vagyok, de nem merek aludni. Röhejes…

A reggel alig másfél óra alvással jön el, s elõre utálom a mai napot… csak érj már haza Corn.

- Bassza meg, Corn! - nem a megfelelõ szavak, de mást nem adhatok neki. Pár mozdulat, s az ágyra hanyatlok, ahogy elenged.

Végig fut a remegés a belsõmön…. hiányérzetem van, mintha azzal, hogy itt hagyott nem lennék egész. Persze ez nem újdonság, hisz az elmúlt pár alkalommal mindig ezt éreztem. Már nem is tudatosítom, csak elhessegetem, elzárom ezt az érzést, mert nem létezhet, a jelentését se tudom. Gondolataim helyet környezetem mérem fel, csakhogy megtudjam, hol van. Bizsergetõ melegség a bordáim között, ezt egyedül Corn képes elõidézni. Magam elõtt látom azt az embert, akit csak én ismerek, aki matt tûzbe mennék, mindent vállalnék, elviselnék. Mindkettõnket megtisztít, majd elhelyezkedik és a takaró melege ölel körül, de nekem ez nem elég. Közelebb fészkelem magam hozzá, fejem mellkasára döntöm. Hallgatom a szívverését és élvezem azt a gyengéd cirógatást, amit csak tõle kapok meg. Testem elnehezül, agyamra köd borul, egyre közelebb sodródok az álomhatárához.

-  Hé, ebihal, mit gondolsz, tetszeni fog majd neked az egyetemi élet? Nagyváros, új hely, új világ, új barátok, új ismerõsök.

- Mi? Nem értelek – hangja zümmögésként jut el hozzám. Átölelem, csakhogy még több felületen érintkezzek vele. Az illata, a jelenléte megnyugtat, otthon vagyok. Ide tartozok.

- Ígérd meg nekem, hogy elmész innen és kezdesz egy olyan életet, amire mindig vágytál.

- Corn, álmos vagyok, aludjunk. – fel se akarom fogni a szavait, bár jelenleg ha akarnám se tudnám igazán. De kellemetlen ez a téma és nem is értem miért hozta fel.

- Jó, de elõtte még ígérd meg nekem, hogy amint virrad, hazamész, mindent megbeszélsz anyádékkal, összepakolsz és másnap utazol. Nem nézel vissza, nem gondolod meg magad, legfõképp nem törõdsz azzal, akit hátrahagysz. Megértetted?

- Rendben – Szusszantok és nyakába temetem az arcom. Mondja, csak mondja, így kénytelen vagyok bele egyezni, hiába nem értem igazán mit akar ezzel.

- Ígérd meg, kérlek...

- Jó-jó-jó, ígérem. Megteszek mindent, amit mondtál, de most már aludjunk. – kérelem végleg elkeseredve. Különben sose szakad le a témáról.

Mintha csak erre várt volna, megcirógat. A miértekre nála nem mindig tudom a választ, most se igazán, mégis… Keserûvé válik a nyál a számban, a torkom elszorul. Bármi lesz is ebbõl, egyvalami nem változik. Lusta mosollyal csókolok a tenyerébe, köszönve, hogy van nekem. Ujjainkat összekulcsolom, és próbálok rájönni miért is alakultak, alakulnak így a dolgaink.

- Minden rendben lesz. – rám mosolyog, tekintetünk összekapcsolódik.

Belém pedig villámcsapásként hasít a tudat. Sosem fogom megbánni bármit tettünk, vagy tenni fogunk, mert Corn nélkül semmim sem lenne. Õ a fényem az örök éjszakában, amibõl nem tudok szabadulni, vagy csak nagyon ritkán. Gyakran eszembe jut, hol lennék most, ha anno nem keresztezi a sors az útjainkat. Talán neki jobb lenne, vagy könnyebb, esetleg rég a saját elképzeléseit követve teljesen máshol lenne. Ezek és ilyen gondolatok között, a szíve dallamát hallgatva és közelségét élvezve nyel el lassan az álom.

- Egy barom vagy. – komolyan, hogy a faszba lehet, így kelteni az embert?! Egy pohár hideg víz a nyakba. Se csaj nem vagyok, se Húsvét nincs. Arcom a párnába fúrom, csakhogy magamban mérlegeljem a helyzetet, na nem a nyakon öntõs részt. - Azt hiszed minden úgy lesz majd, ahogy te eltervezed? Belegondoltál egyáltalán abba, hogy vajon én is elszeretnék-e innen menni? Vagy csak az lebegett egész végig a szemed elõtt, hogy minél távolabb legyek tõled? Hogy megszabadulj egy újabb kolonctól, amit neked jelentek?

- Ne viselkedj gyerekesen! – hangra szigorúan cseng, de jelenleg kurvára leszarom. - Javasolj egy jobb megoldást, vagy fogadd el az enyémet.

- Megoldást? Mégis mire?

- Arra, hogy boldog légy. – erre a kijelentésére felröhögök.

Mintha csak anyám hallanám. Röhejes mennyivel jobban tudják, mit szeretnék, és mi tesz boldoggá. Felülök és megdörgölöm fájó mellkasom. Elakar küldeni maga mellõl, de miért? Miért most?

- Cornelus, én boldog vagyok így is. – nézek mélyen a szemébe, hogy fel is fogja, mit mondok. Felhorkan és a szemébe megvillan az a fény, ami azt jeleni bármennyit, bárhogy pofázhatok, hajthatatlan. Eldob és ezzel a mondva csinált ürüggyel szúrja ki a szemem. A tehetetlen düh eluralkodik rajtam, és gondolkozás nélkül vágom hozzá szavaimat. - Hogy tudsz ilyen lenni, így viselkedni? Amit magad körül felépítesz, azt egyetlen mozdulattal romba döntöd és elszúrsz magad körül mindent, mert nincs egyetlen kedves megnyilvánulásod sem. Azt hiszed azzal majd elõrébb jutsz bármiben is, ha mindenkit elzavarsz magad mellõl?

Látom és tudom, hogy messzire mentem. A szívembe fájdalom nyilall és ismerem már annyira, hogy nem csak az enyémbe. A mimikája, a tartása, a kisugárzása. Nem akartam ezt, nem így.  A párkány recseg, a hátán feszülnek az izmok, jobb ha nem maradunk egy légtérben.

-  Egy seggfejûek törzsébe tartozó utolsó genetikai hulladék vagy. – sziszegem a fogaim között.

Kimászok a jéghidegnek tûnõ ágyból, és magamra rángatom a gatyám. Remeg a kezem, mire kinyitom a zárat, már röhögnék kínomban, ha nem lenne ekkora a feszültség, a harag. A fürdõbe robogok csak azért, hogy a csapot kinyitva a földre csússzak bõgve, mint valami picsa, aki rájött, hogy csak egy éjszakára kellett. Úgy érzem valami felemészt belülrõl, lassan fogyaszt el, mert ki akarja élvezni minden pillanatát a kínomnak. Reszketek, a könnyeim sós sávot vájnak az arcomba…. kidob, kidobja  a koloncot, amit eddig tudott elviselni. Már nem kellek neki, talán megérezte, hogy néha hülyeségeket gondolok, hogy számomra olyan már, mint a levegõ? Felkelek a kõrõl, a tükörbõl pedig a múlt nézz vissza. Keserû mosollyal mosom meg az arcom, vissza kell mennem. Hogy miért, mert tõle ezt is elviselem.
Kivételesen sikerül halkan közlekednem, és feldöntött tárgyak nélkül vissza jutnom a szobába. Háttal áll nekem. Mindig csak ezt a hátat látom, mikor megvéd, de sosem tûnt még ennyire távolinak, idegennek. Könnyed érintéssel simítok fel a karján. Mint egy függõ, muszáj hozzá érnem, vagy megörülök.

- Corn, ne vedd komolyan azt, amit mondtam. Csak egy vicc volt. – a hangom még magamnak is erõltetett.

- És azt is csak viccbõl mondtad, hogy mindig én cseszek el mindent, mert képtelen vagyok a kedvességre? Mert én komolyan vettem és épp rohadtul próbálkozom, ha nem tûnt volna fel. De tudod mit? – felemeli a hangját. - Ha ez nem elég jó neked, akkor húzhatsz is haza most rögtön.

- Igen, ez pont úgy hangzott, mintha szeretnél – morgom. Miért neki áll feljebb? Hát, hogy én mit érzek, gondolok, tényleg nem számít?

- Akkor rohadj meg, de lehetõleg csöndben. – a szék csattanása visszhangzik a fülemben. Ott állok sután, bugyután az ágy mellett.

- Te tényleg ennyire utálsz engem? – kérdem halkan felnevetve. Fáj, de úgy tûnik, most nem várhatok mást, vagy sosem várhattam? Még a barátságunk sem létezett? A libabõr végig fut a testemen. - Majd megfagyok.

- Ott a takaró...

- De az vizes.

- Akkor így jártál, vagy gyere ide.

- Na persze, bocs, de derogál ezek után csinálni.

- Akar téged megdugni a fene, vinnyogsz te eleget anélkül is. Azért mondtam, hogy felmelegítselek. De mindegy, már minden mindegy. Old meg magad. – a végét már csak suttogja és sötétség borul ránk.

A tekintetétõl nem tudok elszakadni. Keresem a válaszokat, a reményt. Elsõre fel sem fogom, hogy elkezdtem sírni. Nem tetem elõtte még ilyet, mindig azt szerettem volna, hogy csak a vidám, folyton nevetõ marhát lássa, arra emlékezzen. A boldog, ökörködös percekre, de most.. Szipogva bújok mellé, kétségbeesve. A takaró pozíciót vált és rajtam még jobban elnehezedik a fájdalom.

- Rémálmokat. – dühös vagyok, és tehetetlen.

Keze az enyémre siklik és megnyugtatóan kezd cirógatni. Nálam meg végleg betelik a pohár, de ahelyett, hogy elkezdem ütlegelni, szorosan Cornhoz préselõdõk és próbálom az eszembe vésni a boldog dolgokat és a szívembe. Megvárom míg légzése egyenletesé válik, a teste ellazul, és nem reagál arra, hogy megharapom. Kimászok mellõle és egy puszit lehelek ajkaira. De csak gondolatban köszönök el tõle, mert ha hangosan ki mondom, talán valóssággá válik, és örökre szóló lesz. Amilyen csendben csak tudok felöltözök. Az ajtajából még visszanézek rá, és elmosolyodok a látványon, ilyenkor igazán jó fiúnak látszik. Nehéz szívvel hagyom hátra, ahogy kérte, de nem örökre.

Otthon kitörõ örömmel fogadják a döntésem és mást se hallgatok, csak hogy végre megjött az eszem, meg hogy mennyire jó lesz nekem. Mintha tudnák… Én kevésbé, sõt semennyire sem díjazom ezt a felhajtást, amint lehet úgy is jövök vissza, bár nem tudom lesz-e hová. Hisz Cornelus… akarattal állítom le a gondolataim ilyen irányú folyását, és koncentrálok inkább a jelen helyzetemre. Amit egyenesen rühellek,  hol lélektelen bábnak érzem magam, hol szétvet a düh, a harag és a tehetetlenség kaotikus egyvelege. Ezt az egész katyvaszt bennem egyedül a picike hugicám veszi észre, és egész végig aggódó szemekkel pillog rám. Hiába próbálok megnyugtatóan mosolyogni rá vagy elbohóckodni az egészet. Nem verhetem át.

Reggeli után hívom a Proft és vele is megbeszélem a dolgokat. A papírokat majd bent aláírom és holnap reggel utazok is. Viszont a szállással baj van, mert ameddig nem találnak nekem helyet a koleszban a csávónál fogok lakni. Rohadtul nem díjazom a dolgok és húzom is miatta a szám, de mindenki tesz rá magasról. Sõt anyu szinte szárnyal, hogy ott leszek, persze hálás vagyok érte. Jó lehetõség, de mégsem tudom díjazni, hogy egy idegenhez kell költöznöm. Remélem minél hamarabb elmehetek onnan.

Ez az egész nem az én álmom, hanem anyámé, és most sikerült neki, hogy bejuttasson álmai sulijába. Neki nem sikerült, a tesóimnak sem, így rajtam keresztül akarja kiélni a nem létezõ fõiskolai éveit, és ezáltal akar karriert befutni. Fáj, és talán egy kicsit taszít is ez. De megértem… nem, nem tudom felfogni bármennyire is szeretném, hisz õ is mehetne tanulni oda, nem kéne nekem. Próbálom máshogy nézni a dolgokat, de nem megy. Egyszerûen képtelen vagyok felfogni, miért is kell egy álmot kergetnünk, és miért kell elmennem innen. Hisz levelezõs is lehetnék, vagy online tanuló. Csak legyen vége ennek a cécónak, és… Õnélküle úgy se tûnök el.

Végül a szobámba menekülök pakolás címszó alatt, de csak az üres tekintettel meredek a telomra. Az ágyon ülök, mikor Emi bejön hozzám. Csak néz rám a nagy szemeivel, majd az ölembe ülve dõl nekem és fogja a kezem.

- Miért éjszaka jöttél haza? Miért akkor vitted vissza a kocsiját? Miért nem hívod? Miért mész el? Miért… - nevetve takarom be a száját a tenyeremmel. Nyomok egy puszit a homlokára, és a fejére döntöm a sajátom.

- Kicsit össze kaptunk, és a kocsijára szüksége van. Biztos kint segít és sosincs nála a mobilja azért nem keresem. Elmenni meg… talán jobb lesz így.

- Kinek? – az én okos kis testvérem. Nem válaszolok a kérdésére, érti is, hogy senkinek vagy legalább is nem nekünk, de nem beszél többet, csak segít csomagolni.

A nap lassan halad, és csak nem bírom ki, hogy ne keressem. Hívom, egészen a hangpostáig csörgetem, nem is tudom hányszor vagy, hogy hány darab sms-t küldök neki, de nem reagál. Egyre ramatyabb a kedvem és csak rátesz egy lapáttal anyám. Már meg is bántam az egészet, de megígértem…. megígértem neki. A szavamat pedig mindig betartom, ha Cornak adom, úgy ahogy minden mást is, amit neki adtam már az az övé. 

Estére jár, az idõ mire befejezem a pakolást. Teljesen kiürítettem a szobám, hisz a cuccom másik fele otthon van. Azokért, ha akarnék, se tudnék elmenni, nem lenne hozzá erõm. Viszont az, hogy nem jelez vissza arra, hogy keresem, elkeserít, és olyan mintha egy kést forgatna a hátamban, vagy a mellkasomban, tökmindegy. Azon agyalok, mit baszhattam el, hogy ezt érdemlem tõle, nagyszerû elfoglaltság. Önmarcangolásomból apám zökkent ki. Miszerint beszéljek Cornnal, hogy vigyen ki reggel a pályaudvarra, mert szar a kocsi és csak három nap múlva lesz kész. Hát igen apunak nincs nagy baja a Wilde gyerekkel, ahogy õ nevezi. A kocsi baja meg biztos nem nagy dolog, vagy maradandó, csak egy kis mûszaki gikszer, amik kiszoktak jönni egy kis segítség nélkül késõbb, de mindenképp. Az eddig egy huzamban írt kérlelõ, mondhatni kétségbe eset üzeneteimre sem válaszolt, így más nem lévén ismét a tárcsázás és csengetés verziót választom. Ami legnagyobb meglepetésemre és örömömre be is válik végre, halhatom a hangját. Elõadom neki a problémám, és a szokást tartva megoldja az egészet azzal, hogy vállalja a taxi szerepét.

Alig alszok pár órát, egész végig csak rágom magamat, vagy szidok mindenkit, aki csak az eszembe jut. Nem szerettem volna ezt az egészet, mégis rám kényszerítették. Reggel, mire ideér Corn, teljesen kivagyok idegileg és szellemileg is. Emi megígérteti velem, hogy mindennap hívjam skypon, és megígéri, hogy figyel Cornelre, valamint mindenrõl beszámol majd. Hosszan köszönök el tõle és legalább ezerszer köszönöm meg neki, hogy van nekem.

Biccentéssel köszön, hát tényleg csak egy nyûg vagyok számára. Bevágódok a helyemre, miután bepakoltunk a kocsiba és elkezdem basztatni a rádiót, csak ne rá figyeljek, ne nézek rá. Nagy nehezen találok egy megfelelõ számot és ott hagyom azon az adón.  (Zene)

Megérkezünk a vágóhídra, apuék pedig mennek is megvenni a sorszámom. PoCorn segít cipelni a táskáim, lepakolunk, de nem bírom tovább ezt a fájdalmas csendet, tudnom kell mi a helyzet.

- És most mi lesz? – nézek a szemébe és szét tárom a karom tehetetlenségemben, hisz miatta vagyok itt.

- Te nem keresel többé és én elfogadom.

*

„Buli, pia, csajok és rengeteg graffitiiiii. Nyolc hónapja kerültem be a nagy városi életbe. Szinte zökkenõ mentes volt a procedúra, és a haverok beszerzésében nem volt gáz, a Proff pedig haláli. Természetesen nem minden napfény és boldogság, de az elsõ hetemhez képest jó, sõt minden nagyon király. A suli nem vészes, nem hagyom az utolsó utáni percekre a feladataimat, így ha fogalmazhatok lazán, akkor gyerekjáték lesz ez az egész. Az esték és a hétvégék alkoholtól terhesek és sok dögös szõke csajtól élvezetesek. Az egészet koronázza, hogy itt senki sem ismer, így ha élek a hobbimnak és rajzzal színesítem a szürke falakat, akkor nem basznak le másnap reggel. Persze pucolás van, ha rendõr téved a környékre, az itteni dutyiban félteném a seggem, és nincs is, aki kihúzna a trágyából….”

Megáll a kezem a lap felett és csak meredek az alig pár miniméteres résre a toll és papír között. Elengedem a feleslegesé vált eszközt, az asztalon való csattanása sokkal hangosabban hat az üres szobában, mint kéne. Szórakozott mosollyal kezdem átolvasni a lefirkált sorokat, csak hogy a következõ gondolatra összegyûrjem és kidobjam ezt a ponyvaregényesre sikerült viccet. Nem is tudom, minek erõltetem ezt a levélírást. Az este hangtalanságába beleszövõdik a szék nyekergése, ahogy hintázni kezdek rajta. Karjaim testem mellett lógnak és a plafont bámulva próbálom ismét megtalálni az értelmet, a célját ennek. Tudom és felfogom, miért ajánlotta ezt Emi, de nem hiszem, hogy képes lenne betölteni a szerepét, mert… Cornnal azóta nem beszéltem, nem kerestem, nem kereset pont, ahogy mondta. Jó egyértelmûen vannak infóim hugica által, de ez számomra csak vegetálás. Nem tudom megszámolni, hányszor akartam felhívni, vagy sms-t, képet küldeni neki. Mégis végül nem tetem meg, mert nem vagyok elég erõs, úgy ahogy az indulásom napján sem voltam az. Persze utólag bánkódni és okoskodni egyszerû, élem a mindennapjaim, boldogan és 110%-on, de nem az igazi. Így kaptam az isteni sugallatot, hogy a régen használt kézzel körmölt, postai, regénybe illõ módot használjam. Jó, talán megtudnám vele röhögtetni, vagy botránkoztatni, csak ezért lenne értelme, de nem megy, még így sem vagyok képes rá.

- Allan! – nevem hallatán abba hagyom a szökdécselést és fejem forgatva keresem a hang forrását. A probléma szerencsére megoldja magát, mikor integetve megérkezik Timboy.

- Miben lehetek segítségedre Ó nagy varázsló?? – kérdem vigyorogva, kézfogás közben.

Õ azok az arcok közé tartozik, akikkel lespannoltam. Elég vegyes társaság. Vannak különcök és suli kedvencei is. Ez a legfurább banda, amivel itt találkoztam. Persze nem olyan, mint otthon, de egész jó. Tim becenevei fogalmam sincs honnan erednek, de míg jót röhöghetek rajta, nem is érdekel. Befut a csapat többi tagja is, úgy tûnik õt futtatták az utolérésem érdekében.

- Este megyünk kocsmatúrára. Gondoltuk szívesen csatlakoznál pár pohárkára.

- Hogy a rákba hagynám ki!! – csattanok fel boldogan és jól hátba is lapogatom a mellettem árcsorgó srácot, csak azért, hogy egyensúlyom vesztve tehénkedjek rá. A nevetés kirobban, és nem tudok nem velük nevetni, bár hiányzik valaki…

Lüktetés, dobolás… a vérem forr, a szívem a zene ütemére ver. A bõröm alatt szikrák pattognak, izmok feszülnek, csak hogy egy pillanat múlva el is ernyedjenek. Érzem, hogy izzadság lepi a testem, elmémet kitölti a fények játéka, a ritmus, és a köd…. az alkohol okozta jótékony köd. Ismeretlen testek nyomodnak hozzám, idegenek tapiznak, de egyik sem érdekel. Lerázom a kéretlen piócákat, vagy feladják, fogalmam sincs. Most csak az a fontos, hogy a testem a zenére tekeredjen, mozduljon, és minél több pia folyón le a torkomon. Felejteni jövök mindig ide, semmi másért. A környezetem homályos és mintha lassítva látnám a dolgokat, már amit felfogok belõlük. Mégis a szemem sarkából egy színes mozgó folt felkelti a figyelmem. Hirtelen nem is tudom miért. Oda kapom a fejem, csak hogy a tüdõmben ragadjon a levegõ. Corn…. Corn, CORN! Testeknek csapódok, anyázások és lökések akadályoznak, de nem tarthatnak vissza. A tekintetem csak a kifelé tartó alakon tartom, így váratlanul ér a kezemre fonódó vasmarok. Hirtelen megállásra késztet és szembe találom magam egy kopasz nagydarab barommal. Megpróbálom kitépni a kezem, de nem tudom megfelelõen kontrollálni magam. Dühösen meredek Mr. Izomagyra.

- Mi van?? – kiabálom túl a zenét, de tekintetemmel ismét a sárga sapkát és a hozzá tartozót keresi. A válasz érkezik, bár fogalmam sincs mi az. – Rohadtul nem érdekel haver. Szóval engedj el és húzz a francba, mert dolgom van. – lökök rajta egyet, és megyek is tovább.

Egy erõteljes ütés, hogy honnan, vagy miért is passz, de elég zsibbadt vagyok hozzá, hogy föl se vegyem a fájdalmat. Csak egy cél lebeg a szemem elõtt, kijutni és megtalálni Cornelt. Nem nagyon tudom, hogy is kerülök ki az utcára, csak az biztos, hogy a friss levegõ szinte mellbe csap, a benti szaghoz képest olyan mintha újra kéne tanulnom a légzést. Egy pillanatra elfog a szédülés és a hányinger, de leküzdöm a kényszert, hogy pocak kiszökjön, a fal pedig relatíve stabil pontot biztosít. A szemem meresztem mégsem találom. Nem, nem, NEM! Itt kell lennie, valahol itt, mert tudom, hogy gondol rám és nem csak én szenvedek a hiányától. Értem jött végre, ide hozzám. Megbeszélünk mindent, és….. Hol a picsába van???? A falnak dõlve, remegõ kézzel szedem elõ a mobilom, és csak megnyomom az egyes gyors hívót, mert igen, Õ az elsõ. Hallgatom, hogy kicsöng, csöng, csak csörög… aztán csend.

- Baszd meg Corn!! Remélem tudod, hogy egy szemét, önzõ fasz vagy! Miért, miért kellet ezt csinálnod? Felhívhatnál, üzenhetnél, vagy akármi, de te NEM, csak hagyod, hogy szenvedjek egymagam. Tudod te mennyit rágódok, szenvedek miattad? Persze, hogy nem, mert kurvára nem érdekel téged! Nem keresel… miért, miért? Corn?! - a szavak csak ömlenek belõlem. Még azt sem tudom, hogy neki beszélek, vagy a hangposta fiókjának, de nem tudom abba hagyni. – Most se vagy itt mellettem. Pedig mindent igyekeztem jól csinálni. Annyira sem méltattál, hogy megkérdezd, hogy milyen itt, hogy érzem magam, találtam-e haverokat….. Ha mindig is kolonc voltam, miért nem hamarabb tetted ezt velem? Kérlek, csak egy szót, csak egy aprócska valamit, hogy tudjam még… még te vagy az én Cornnom. - a szavak elfogynak, csak hogy a könnyek vegyék át a helyüket.

A földre csúszok, ölembe ejtem a kezem és csak nézem a kijelzõt, de nem látom rendesen, csak a nevét tudom kivenni. Fogalmam sincs, mit csináljak. A percek telnek, mikor egyszer csak, egy pár cipõ és egy üveg vodka kerül a látóterembe. Lassan fókuszálok az arcára és nehezen, de beazonosítom Timet. Némán leül mellém és a kezembe nyomja a piát. Gondolkozás nélkül választom a felejtést.

A számban vattacsomó, a nyelvem duzzadt és a szájpadlásomhoz tapad. A szemem kiakar esni a helyérõl, a gyomrom pedig úgy kavarog, mintha lenne benne még valami. Fasza másnaposság. Nyüszögve próbálom összébb húzni magam és a takarót a fejemre varázsolni, csak hogy megszüntessem a fényt. A szemhéjamon keresztül is kiakar égni a retinám. Egy ideig csak a saját szuszogásom hallgatom és igyekszek összeszedni a tegnap történteket. A buli eleje meg van és valami olyasmi is rémlik, hogy ott volt Corn, és beszéltem is vele, bár hogy ebbõl mi igaz. Valószínûleg a sztori eleje és hogy, hogy kerültem ágyba az egy rejtély. Léptek hangzanak fel a folyosóról, megzavarva haldoklásom, de olyan erõsnek hat a hang, mintha légkalapács csapkodná a koponyám. Szenvedve szorítom össze a szemem és ahogy nyílik a szoba ajtaja, úgy szólalok meg.

- Lerohad a helyérõl. – hangom rekedt, és nyúzót én se nagyon ismerek rá. – Kérlek, mond, hogy Algopyrinnel vagy? – a dobbanások, megtorpannak egy pillanatra, csak hogy folytatják az útjukat, de válasz nem érkezik. – Nyaaaa a Saridon is megteszi, vagy bármelyik bogyó… - nehézkesen levakarom a fejemrõl a puha szövetet, de így is csak hunyorítva tudok felnézni a Néma Leventére. Sokat nem láttok, de megkímél a szenvedéstõl, többé kevésbé, és pontosan elém és a fény közzé áll. Viszont ami ez után történik, azt el se akarom hinni.

- Mégis milyen megfontolásból csináltad ezt? Elment a maradék eszed is? És ha történik veled valami, mert taccsra vedeled magad. Bárki összeszedhetett volna, vagy kurválkodnál, vagy rég eladták volna a belsõ szerveidet. Úgy tudtam több ész szorult abba a pici fejedbe, de ezek szerint marhára nem! – nem emeli meg a hangját. Halk, hideg és nagyon fenyegetõ, mégis az egyetlen dolog, amire figyelni tudok, hogy valóságos… ugye?

Nehézkesen és lassan ki ülök az ágy szélére, és félve felé nyúlok. A kezem remeg és most nem a pia utóhatásaitól. Hangja zümmögésként jut el hozzám. Istenem, de hiányzott, kérlek, mond, hogy igazi. Ráveszem magam és bezárom a pár centis távolságot. Nem foszlik szét, mint egy szellem, vagy, mint egy álomkép. Kezem szilárd, valós anyagot érint, õt... Õt. Megmarkolom a felsõjét, aztán nagy lendülettel pattanok fel, csak hogy neki esek. A lábaim nem akarják megtartani a súlyom, és a koordinációm még pocsékabb, mint általában. Mégis érzem az illatát, a teste melegét. Itt van…

- Corn… Corn itt vagy, végre itt vagy velem. Ne hagy el. Kérlek, többé ne taszíts el.

-           Hol vagy most pontosan? – kérdésére végre körül nézek és betájolom magam.

-           A mi házunk és a ti házatok között félúton – motyogom halkan. - De, ha gondolod, elõre megyek és megvárlak téged a kocsmába. – ajánlom fel. Hisz lenyúltam a kocsiját, haza pedig most biztosan nem megyek érte. Gyalog meg azért ez is messze van tõlük.

-           Menj a picsába a hülye ötleteiddel. Maradj ott, ahol vagy. Pár perc és ott vagyok érted. – szívem nagyot dobban, és érzem, hogy a feszültség egy része lekerül a mellkasomról.

Tudom, hogy azt mondta maradjak a picsámon, de egy részt neki kevesebbet kell jönni-e, más részt talán nem fagy be a seggem, ha mozgok. Így go elõre, mert jó hogy nyár van, de rohadtul lehûlt a levegõ mostanra, és a fölsõm nem melegít semmit se. Magamban dúdolva kocogok elõre a félhomályban, és azon igyekszek, hogyne nyaljak el. Ha pedig sikerrel járok, hamarabb találkozunk és ki is melegedek. Fogalmam sincs mennyi idõ telt el mióta beszéltünk, de meglátom közeledõ alakját. Sétálásra válok, majd megállok és csak figyelem, ahogy kifúja magát. Nem tudom anyámnak miért kell õt mindig bántania, ha nem lenne valószínûleg, már rég kinyírtak volna, vagy én magam, de harmadik opcióként a világvégén lennék. Minél messzebb a családtól annál jobb alapon.

-           Baszd meg, Allan. – szusszantja és hirtelen magához ölel.

Arcom nyakába fúrom és magamba szívom az összetéveszthetetlen illatál, ami az otthont jelenti számomra. A hátam simogatja, én pedig fázva, s a sírást visszafojtva kapaszkodok belé. Bújok, hogy minél közelebb és közelebb legyek hozzá. Eltol és a pulcsiját lekapva a kezembe nyomja azt.

-           Így te fogsz megfázni. – ölelem magamhoz a Corn illatú anyagot.

-           Akkor nem, ha szeded a lábaid – vigyorog rá. - Gyere, menjünk.

-           De nem lesz baj? – kérdem. Egyre többet alszok nála, nem akarom még jobban terhelni a szarjaimmal.

-           Az én szüleim szemében te nem egy lecsúszott drogfüggõ vagy, aki másra sem képes, mint szégyent hozni mindenki fejére. Téged mindenki szeret, mert okos vagy, kedves, udvarias, szép és imádni való. – rám mosolyog és megcirógatja az arcom, s tudtán kívül szárítja így fel az el nem sírt könnyeim. - Kicsit jobban vagy.

-           Kicsit elterelted a figyelmem. De nem akarom az idõdet rabolni, biztosan van jobb dolgod is, mint engem pesztrálni.  – mosolyodom el vérszegényen.

 Hisz Cornalus Lucas Wilde nem az a pasi, akinek semmi dolga, vagy senki ne látná szívesen akár az ágyában is. Persze rengeteg hibája van, de az tény, hogy nélküle megállna az életem.

-           Momentán semmi halaszthatatlan. Szívesen vagyok veled. – szemeibe nézek, majd lehúzom magamhoz egy csókra.

 Nem vagyunk egy pár, nem vagyunk szeretõk, csak alkalmanként egy kis barátság extrákkal. Néha eszembe jut milyen lenne, ha komoly lenne a dolog, de el is hessegetem. Ez így van jól, ahogy van. Elválok tõle és végig nyalom a szám. Tudom, hogy látja a szemeimben a vágyat és most csak abban reménykedek, hogy megfelelek neki mára, mert különben mehetek be a faluba, hogy összeszedjek valakit. Megszorítja a kezem és visszaránt egy sokkal vadabb, követelõzõ csatára. Belenyögök a szájába, és mint egy fuldokló kapaszkodok belé. Élvezem, ahogy felfal és kétségesen hódolok be. Lihegve válunk el egymástól, és mintha misem történt volna, indul is hazafele.

-           Corn.. –hangom rekedtes és már nem a hideg miatt remegek.

-           Minél hamarabb vissza érünk, annál hamarabb …. – már csak a hangjától megborzongok, de ahogy rám néz. Kiszárad a szám és az összes vér délre költözik.

-           Jó. – indulok a nyomában, még mindig a pulcsiját szorongatva.

Az út alatt, csak néhány szót váltunk, hisz futás közben nehéz beszélni. Szikrázik közöttünk a levegõ, és a kimondatlan megegyezés. Egyikünk sem akar tovább kint idõzni, mint szükséges. Egyszer állunk meg, de csak annyi idõre, míg rám adja a pulcsiját. Az, hogy ez után csókot váltunk teljesen természetesen jön. Nehezen szakadunk el, és úgy érzem, öröké tart mire érünk a célunk.

Fujtatva lassítunk le, és megbabonázva követem a szóbájába. Becsukom az ajtót és kulcsra zárom. Még mindig pihegve nézek rá. Tekintetünk összekapcsolódik, és érzem, hogy a gerincem mentén végig fut a borzongás. Lassan ellököm magam a szilárd felülettõl, leveszem a felsõjét.

-           Hálóruhának is hordhatnám a pólóid. – mosolyodok el pimaszul. – Mit szólnál, ha egyszer csak abban várnálak? – kérdem. Elé érve végig simítok a mellkasán. – Corn kérlek…. – de nem kell befejeznem a mondatom, mert rögtön lecsap a számra.

Levegõért kapkodva válok el tõle, de idõt sem hagy, ajkai már a nyakam bõrét falják. Nyögve túrok a hajába és vonom még közelebb, mikor belemélyeszti a fogát a vállgödrömbe.

-           Méhhgg. – csúszik ki a számon és ösztönzésként végig karmolom a hátát, válaszként megismétli, csak hogy utána eleresszen.  Csalódottan felsóhajtok, de rögtön kárpótol is a látvány. Vágytól ködös szemekkel nézem, ahogy megszabadul a felsõétõl, és már gombolja a nadrágját is.

-           Allan. – csak a nevem ejti ki, de megborzongva engedelmeskedek a ki nem mondott parancsnak, s elkezdek vetkõzni.

Persze nem én lennék, ha a boxerbe nem akadnék bele, de legalább a szõnyeg helyet Corn karjaiban kötök ki. Kuncogok egy jót a bénázásomon, de nyögésbe fullad mikor, ágyékát ez enyémnek feszíti. Az ereimben végig cikázik a vágy és követelõzve marok ajkaira. Átöleli a derekam, és magával von, ahogy az ágyra ül. A kényelem kedvéért lovagló ülésben helyezkedek el rajta. Rámarkol a fenekemre, csak hogy fejem hátra hajtva nyögjek fel. Szája mellkasom járja be, de még így is érzem, hogy elégedetten mosolyog. Válaszul dörgölõzni kezdek hozzá, körözni a csípõmmel, csak hogy minél nagyobb súrlódást kapjak és õt is az õrületbe kergetsem. Mordulásába beleremegek és a hajába marva kérem, hogy mézen rám. Kimászok az ölébõl és a szemkontaktust tartva helyezkedek el a két lába között, Lassan végignyalom a szám, csak hogy biztosan tudja mire készükül. Végignyalom a hosszát, s apró puszikat hintek be a tetejét, csakhogy kínozzam egy kicsit. Látom a szemében, hogy alig bírja türtõztetni maját, a hajamba túró keze remeg és meg is feszül, mégse ránt rá a farkára. Talán megtenné, ha nem rólam lenne szó. Nem fecsérelek több gondolatot erre, hanem minden további játék nélkül fogadom mélyen a számba. Hangos nyögése elégedettséggel tölt el. Elég gyors tempót diktál kezével, de nem zavar. Testem remeg a kielégületlenségtõl, épp magamhoz nyúlnék, hogy ugyan abban a tempóban verjem ki magamnak, mint ahogy õt szopom, mikor elhúzza a fejem. Kérdõn nézek rá és remegve várom, mit szeretne.

-           Térdelj fel az ágyra. – hangja rekedt és olyan mintha a kút fenekérõl szólna. Remegve engedelmeskedek és vállam felet átnézve figyelem minden mozdulatát. A fiókból az ágyra dobja a síkosítót. a koton csomagolását foggal tépi fel, de én ezt nem bírom ki ép ésszel.

-           Nehm kell. Csahk gyehre.– jobban bepucsítok neki és pihegve nézek rá. Elégek, ha nem siet. Jelenleg nem érdekkel, ha holnap nem tudok majd ülni, csak basszon már meg.

Valamiért nem akarok válaszolni. Na, nem mintha az elsõ, vagy ne talán az utolsó eset lenne, csak ez a téma nem a szívem csücske. Corn pedig… Talán ez az egyetlen olyan téma, amit tényleg nem tudunk megbeszélni. Õ máshogy látja ezt, mint én, és pont.

- Egyetem, tovább tanulás. Csak a szokásos. Anyám meghívta az egyik ismerõsét, jó arc, sok hallgatója van, szeretik õt, mert érti a dolgát, de nem akarok elmenni innen. Nem akarok neves egyetembe kerülni úgy, hogy közben te itt lapátolod a szart. – vonom meg a vállam.

- Te tényleg hülye vagy. – felnevet, nekem meg a számba tódul az a kesernyés íz, amit utálok. Ezért automatikusan vissza szólok.

- Tudsz mást is mondani? – fonom össze a karom védekezõen. Szám lebiggyesztem, és így meredek rá. Gyerünk, üsd el a témát és lépjünk tovább! De csak tovább nevet, nekem meg egyre kevesebb kedvem van ehhez.

- Hát, most, hogy így hallgatlak, egyre kevésbé.

Kész! Nekem ez most túl negatív! Az idegeim nem bírják ezt, így inkább agy kikapcs és játszunk. A tojásokkal baromkódok és próbálok tovább lépni, mielõtt túl agyalom a dolgokat. Hallom az öngyújtó jellegzetes hangját és orromba kúszik a dohány illata. Elfog a késztetés, hogy én is elszívjak egy szálat. Vagyis kilopjam Cornel kezébõl, vagy az ajkai közül a füstöt, de jelenleg egyik sem használható ötlet. Maradjunk hát a játéknál. De érzem, hogy egyre nagyobb köztünk a feszkó, csak hogy nem tudok most mit kezdeni vele.

- A jövõdrõl van szó, Allan Shan, ha azt mondod nekem, hogy nem akarsz elkerülni innen jó messzire, akkor nagyobb barom vagy, mint amit eddig hittem rólad. Ne aggódj azért, mert engem esetleg itt hagysz. Nyugi, ilyen könnyen nem szabadulsz tõlem.

Nem tudom megállni, egy megkönnyebbült kis nevetés szakad fel belõlem, de még mindig nem nézek rá, mert nem tudom, mit látnék és….

- Majd szólok, ha arra pályázok.

Szemem sarkából felnézek rá, de igaza van Õ az én, én pedig az Õ része vagyok és bármi van, így is marad. Felállok és mellé lépve fordítom magam felé a cigit tartó kezét. Félig a tenyerébe puszilva lopok egy slukkot, belenézek a szemébe.

- Sose engedem meg. – rá vigyorgok és ellépek tõle. Indulok befelé. – Na, akkor lépek. Kölcsön kérem a verdát és húzok haza, majd beszélünk. – intek még hátra, és huss, csak ne basznám be a lábam a kerítésbe. Aúú.

A haza érésben egyetlen pozitív dolog van még pedig az oldalamnak csapódó törpilla. Puszit lehelek a fejére és halkan köszöntöm hugicám. Corn után õ az egyetlen vigaszom, meg hogy boldogság bomba vagyok, de ez mellékes. Hála az égnek anyámék még kint vannak, így nem kell már most hallgatnom a papolást. Rendbe szedem magam, átvedlek. Narancs hosszú ujjú, fekete passzos farmer, acélbetétes, és természetesen a breki satyi. Mire leérek megérkezett a vendég is. Tálalás és bájcsevej. Hányhatnékom van ettõl, de mosolygok és minden elõítélet nélkül beszélgetek a proffal. Kedve, értelmes csávó és nem csodálom, hogy szeretik a diákjai. Jó beszélgetõ partner és még akkor sem húzom, a pofám mikor a suliról beszél. Egészen addig kóser minden, míg nem jön a papírokkal. Most írjam alá és mehetünk is. Anyád! Jó, hogy nem csomagolnak be egy bõröndbe és adnak fel postán.

- Sajnálom, de ez nem fog megtörténni. - közlöm és visszaadom az elém tett tollat.

 A pápaszemes veszi a lapot, elpakol és lép is le. Persze elõtte megköszön minden és ad egy névkártyát hátha meggondolom magam. Zsebre vágom a fecnit és biccentek köszönésként. Nincs vele több dolgom. Az órára nézek, hmm ideje indulni a kocsmai élet nemsokára kezdõdik. Épp veszem a kabátom, mikor anyám becsörtet, és dühös kiabálásba kezd.

- Miért kell ezt csinálnod? Tönkreteszed az életed és…… - a többit kizárom az agyamból és csak figyelem, hogy pattog.

Kedvtelenül nézem az idõ múlását, jó lenne, ha mára befejezné. Csak átfolyik az agyamon, amit hadovál, de egyszer csak visszaáll a hallásom és rákapom a tekintetem.

- Az egész annak az undorító haverodnak a hibája. Az a Cornelus húzz vissza, mert õ egy szerencsétlen senki, aki….

- Most hagyd abba. – nem emelem meg a hangom, de nem is kell.

Anyám arcán elterül a gyõzedelmes grimasz. szemében pedig elégedettség villan, hisz rá figyelek és veszem a szavait, valamint kiakasztott. Ennek a nõnek nincs jobb szórakozása, mint megpróbálni élni helyettem az életem. Nem fecsérelek rá több percet és nem vagyok hajlandó egy levegõt szívni vele. Felkapom az övtáskám, és nem törõdve azzal, hogy utánam kiabálnak, gyalog indulok el.

Nem tudom, mióta sétálok, mire lenyugszok annyira, hogy feltudjam hívni Cornt és ne vágja le rögtön, hogy valami gáz van.

- Sziamia! Elindultam, de gyalog és meguntam. – röhögök fel. – Gyere értem! Légyszi, légyszi, légysziiiii. – nyafizok neki a teloba. Csak, hagy lépjek túl ezen a napon.