|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| linka | 2014. 06. 01. 23:10:30 | #30065 |
 Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: LastBreath-nek
Nem hagyja abba! Nem megy el és nem hallgat rám! Mintha szánt szándékkal provokálna. Unom ezt a napot. - Nem értetted? Húzz el innen! - kiáltok ki neki, amikor újra bekopog. Vakarja le magát az ajtómról és menjen mást boldogítani.
- Engedj be – halkan, könyörögve beszél, de még így is tisztán értem minden szavát.
- Semmi humorom hozzá.
- Ha akarod bocsánatot kérek, amiért megütöttelek, csak engedj be – emeli feljebb a hangját. Mi a frász baja lehet, hogy hirtelen ennyire be akar jutni hozzám? Összeveszett a tükörképével, vagy mi? Ha tesz, vagy mond valamit, annak legalább akkor legyen valami értelme is. Orrnyergemet masszírozva lépek közelebb az ajtóhoz. Tenyeremet a sima felületre simítom, majd közelebb hajolok. Nem hallom őt, így tudom, hogy továbbra is mozdulatlanul ácsorog az ajtóm előtt. Nem akarom őt most látni, de mindennél jobban érdekes, hogy miért keresett fel. Miért pont most, miután megütött? Hallom hogy megmozdul az ajtó túloldalán. Talán többé nem lesz ilyen lehetőségem. Önként jött el hozzám és akármennyire is hihetetlen számomra, de segítséget kért tőlem.
Mennyire kell reménytelen helyzetbe kerülnie valakinek ahhoz, hogy tőlem várjon segítséget? Mennyire kell valakinek ostobának lennie ahhoz, hogy azt higgye a tetteimet őszinte önzetlenség vezérli?
Lépések tompa koppanásai hívják fel magukra a figyelmem.
Legyen Ben! Segítek neked, ha ezt akarod.
Nem hagyom túl messzire lógni őt, kivágom az ajtót, megragadom a karját és behúzom magamhoz a szobámba. Szemöldökömet ráncolva nézek le rá. Itt van, beengedtem. Akár már rebegheti is, hogy mi miatt kellek neki ennyire. Szemei lejjebb vándorolnak az arcomról. Tudom mit néz, de semmi köze hozzá.
- Halljam!
- Ne haragudj, hogy megütöttelek – nem néz rám. Újra a tükrét pásztázza tekintetével. Ezzel pedig az agyamra megy már.
- Ha már bocsánatot kérsz, legalább a szemembe nézhetnél.
- Ne haragudj – néz rám - , hogy megütöttelek.
- Máris jobb – bólintok valamelyest visszavéve magamból.
- Mit csináltak veled?
- Nem nyilvánvaló? - intek a nyakamra, ahová a szúrást is kaptam. Hogy rohadnának meg, ezt még megkeserülik. - Engem inkább az érdekelne, hogy mi késztetett arra, hogy ilyen gyorsan meggondold magad.
Idegesen toporog, egyik lábáról súlyát átteszi a másik lábára. Már megint kerüli a tekintetem, ha nem ismerném őt most azt hinném ő is fél tőlem. De nem. Ennél sokkal keményebb fából faragták. Nem retteg, nem pánikol, nem lármázik feleslegesen.
Azt hiszem kedvelem őt, vagy legalábbis nem érzek késztetést, hogy örökre elhallgattassam.
- El akarnak vinni – szólal meg kisvártatva. El? Ki? Miért?
- Hova? - úgy tűnik nem szükséges hellyel kínálgatnom őt. Jófiúként ül le a sarokba. Nem bánnám, ha sietősebben felelne a kérdéseimre. Nagy erény a türelem, ám én soha sem rendelkeztem vele.
- Egy fehér szobába, ahol egy fehér asztal van. A fehér asztal két oldalán egy-egy fehér székkel. Az egyik székben fehér köpenyes doktor ül, az ajtók mellett fehér köpenyes ápolók állnak. Gyűlölöm. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a kérdéseket ismételgetik, és muszáj rájuk válaszolnom, különben megvernek – merengve foglalok helyet én is, mialatt alaposabban szemrevételezem halvány bőrét. Hegek, zúzódások, kisebb nagyobb foltok, amik ezek szerint mind az orvostól vagy az ápolóktól származnak.
- Csak addig hagyd, hogy itt legyek, amíg vége van.
- Reggel még látni sem akartál – mosolyodom el, hirtelen jött „barátságunk” miatt. Bármi van, egyből hozzám siet. Ez igazán aranyos. - Miért pont hozzám jöttél most?
- Tőled mások félnek. Nem csak a betegek, de az ápolók is. Úgy gondoltam, ez az egyetlen megoldás, ha a közeledben maradok – nos, legalább őszinte velem. Egyszerűen kihasználja a hatalmam. Ez is valami. Legalább valamilyen szinten szüksége van rám.
- Akkor gondolom számoltál azzal is, hogy nem eresztelek, amíg meg nem válaszoltál minden kérdést, amit felteszek.
- Nem fogok elárulni semmit – igen csak helytelen válasz. Valamit valamiért.
- Ne akard, hogy drasztikus lépéseket tegyek- veszem el tőle a tükrét. Fontos neki, könnyen zsarolható vele.
- Add vissza! - hiába küszködik, nem kapja meg - Add vissza a tükröt!
- Miért? Miért van folyton nálad a tükör? Kihez beszélsz a tükörben? Őt miért tünteted ki ennyire a figyelmeddel? - elegem van ebből a sötétségből, amiben folyton magamra hagy mindenki. Tudni akarom végre, mi a titka.
- Őt...- motyogja, de megint elvesztettem a fonalat. Most sem értem, mire akar kilyukadni.
- Mi van?
- Azt kérdezted, hogy miért tüntetem ki a figyelmemmel őt – nyomja meg az utolsó szót.
- Tudom, hogy mit kérdeztem!
- Te vagy az első, aki ezt mondta rá.
- Térj már a lényegre – ragadom meg vállait.
- A testvérem. Vele beszélgetek – döbbenten nézek rá. A testvérével? Neki is volt, vagy talán lett volna testvére? Valaki, aki vele lett volna? Mert a testvérek ilyenek, kitartanak egymás mellett. Még akkor is, ha a látszat kedvéért eljátsszák, hogy szívből gyűlölik egymást.
- Láttad az arcomat reggel – bólintva adom tudtára, hogy igen. Valóban láttam az arcát, de nem értem ez miért fontos most. - Velem született, gyenge volt. A testem bekebelezte az iker testvéremet. Ide került – mutat az arcának azon felére, ami takarásban van. - A szüleim torzszülöttnek tekintettek, nem bírták elviselni az arcom látványát, ezért elvették tőlem a testvéremet. Megölték. Gyűlöltem őket érte. De minél többször néztem a tükörbe Ő annál többször nézett vissza rám. Sok idő kellett, mire felfogtam, hogy a testvérem nem halt meg. Hét éves voltam, amikor ide kerültem, már szinte alig emlékszem valamire abból amit idebent csak a „kinti világként” emlegetnek. - Itt elhallgat egy kicsit, majd folytatja. Ám egyáltalán nem úgy, mint ahogyan azt én várom. - Add vissza a tükröt.
Megnyílt előttem. Ilyesmi még nem fordult elő velem. Emiatt nem is tudok mit reagálni erre sokáig. Tudom, hogy én követeltem tőle, de miért avatott be az élete legrejtettebb titkaiba? Így most nekem is el kellene mondanom neki magamról mindent? Vagy... nem. Nem tudom. Mit vár most tőlem? Mert ennek fejében valamit biztosan akar majd. Ő is ember. Ugyan olyan mint mindenki más. Ugyan olyan, mint én. Önző, semmit sem tesz kedvességből. Kérdés az, hogy mit akarhat majd tőlem. A védelmem?
Dermedtségemből ébredve nyújtom vissza neki a tükröt. Ez az övé, nincs jogom elvenni tőle.
Talpra szökkenve megy ki a szobámból, maga után bezárva az ajtót.
- Egész végig ezt akartad nem? Hogy észhez térjek? - megdörzsölöm a szemeimet, de a női alak nem szűnik meg. Áll, néz, hallgat. - Poklot teremtettem magamnak, mert azt hittem ez kell ahhoz, hogy hozzám szólj végre. De téves úton jártam egész végig.
Csalódottsággal telve vágom ökleimet a falba. Újra és újra, mígnem véres lenyomatokat hagyok. Tenyeremet, szétfeszített ujjakkal a falra tapasztom és szép lassan leguggolok. Homlokomat véres kézfejemnek döntöm. Miért van ez? Miért rossz minden, amit én csinálok. Rontok, de hol? Egyszerűen nem veszem észre a hibáimat, csak későn.
Valamivel ki kéne fejezni ezt a tátongó ürességet, amit most a mellkasomban érzek. Valami nem jó, de még azt nem tudom, hogy mi. Pislogok néhányat, mialatt rendezem összekuszált tincseimet. Kilépve az ajtón minden szem rám szegeződik. Nem foglalkozom a folyosón kóválygó emberekkel. Már semmi sem érdekel.
Nincs semmi, ami hosszútávon lekötné a figyelmem.
Már nincs senkim. Az apám is magamra hagyott. Talán soha nem is volt mellettem.
Ez így most reálisabbnak tűnik.
Nem szeretek egyedül lenni. Senki nem szeret egyedül lenni! Pedig mindenki egyedül van.
Több milliárdan élnek magányosan a földön. Magányosan párokba tömörülnek.
Velem szemben két ápoló jön, mindkettejük tekintetében ott gyökerezik mélyen a bizonytalanság. Miért is bízna bennem bárki. Nem is akarom, hogy szeressenek. Már rég nem akarok megfelelni senkinek. Az általam keresett személyt hamar megtalálom. Egymagában üldögél, mint mindig. Kezei között alakjának állandó kísérőjét szorongatja. De már értem. Nem zavar, nem is bosszant. Mert már tudom, miért nem válik meg a tókörtől. Én megértem azt, amit mások nem.
- Az anyám... - szólalok meg mellé lépve. Hirtelen felbukkanásommal, és hangommal sikerül ráijesztenem. De nem kezd el kapálózni, vagy üvöltözni amiatt, mert előtte állok és hozzá beszélek. Talán már megszokta, hogy nem szállok le róla. De ezután minden más lesz.
- Mi? - rám néz. Halvány szürke szeme megtalálja az én zöldjeimet. Egyre gyakrabban létesít velem szemkontaktust. De ez vajon most jó?
- Te is elmondtad, amit tudni akartam. Most én jövök. Kérdezted, kit láttam, akkor... Az anyám az. Ez így korrekt, ha én is elmondom neked.
- Elhagyott téged? Vagy apád tartotta tőled távol? - ezen már tényleg fel kell, hogy nevessek. Nem is tudom. Nélküle ez a hely annyira unalmas lenne. Kezdem élvezni ezt a kiszámíthatatlanságot nála.
- Ne ötletelj kölyök. Egész egyszerű a válasz. Meghalt. Nem bírta elviselni a jelenlétem és inkább a halálba menekült, mintsem, hogy még egy percet eltöltsön velem – merengve bámulok magam elé. Ő is itt van, de ettől inkább késztetést érzek, hogy folytassam. Nem tudom. Kicsit, talán olyan, mintha ezzel az anyámat leplezném le. De megérdemli. - Azt hiszem gyűlölt engem. Nem tudta elviselni, hogy a legelső gyermekét elveszítette. Kislány lett volna – mosolyodom el kedvesen. Mindig is szerettem volna egy testvért. De nekem nem lehet. - A harmadik hónapban volt, amikor elvetélt vele, aztán rá két évre jöttem én. Érdekes mi? Az első gyermek meghal, de a második egészségesen megszületik. Azt hiszem most már kvittek vagyunk – hervad le ajkaimról a mosoly és nemes egyszerűséggel tovább állok. Körbefordulva nézek körül a teremben. Úgy néz ki megint sziesztáznak a hibbantak. Ujjaimat kiropogtatva ülök le a székre, pontosan ugyan ahhoz a lányhoz, akit bántottam. Hátrébb húzódik tőlem és látványosan kerüli a tekintetem.
- Szia – mosolygok rá államat a tenyerembe támasztva. Zavartan néz fel egy gyors pillantást vetve rám, majd azon nyomban le is süti a szemeit. - Mit csinálsz?
- Ajándék – motyogja összébb húzva magát. Meghunyászkodás első jele. Dominánsabb vagyok, nem tudom ennek most örüljek-e, vagy sem.
- Kinek csinálod? - érdeklődök továbbra is halkan beszélve. De szavaimnak ezúttal nem adok fenyegető élt.
- Szeretnéd? - pislog fel rám rettegve a válaszomtól.
- Nem bánom – vonok vállat.
Szerkesztve linka által @ 2014. 06. 01. 23:25:14
|
| LastBreath | 2014. 05. 31. 21:41:45 | #30055 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: linkának
Lekuporodom a sarokba és magam elé bámulok. Ajkaimat harapdálom. Bámulom az eltorlaszolt ajtót és hallom ahogy nevet. Kiröhög. Lenéz. Játékszernek tart. Aztán már nem hallok semmit. Elment.
- Látta? - kérdezi testvérem. - Jól megnézte magának, igaz?
- Sajnálom. - motyogom halkan. - Ezt nem tudtam kivédeni.
- Hallottad, ahogyan nevetett?
- Igen. Többé látni sem akarom.
- Megütötted. Ez új számomra. Soha senkit nem bántasz.
- Ezt is sajnálom. De nem hagyott más lehetőséget.
- Mit fogsz tenni?
- Elkerülöm. Nem akarom látni.
- És ezzel minden meg van oldva? Hidd el, hogy találna módot, hogy megtaláljon, hogy a közeledbe férkőzzön. - összeráncolja szemöldökét. - Féltelek Ben. Itt ő a keselyű és mi vagyunk a nyulak a pusztán.
- Csak én vagyok a nyúl. - mosolygok rá fájdalmasan. - Amíg rólad nem tud, biztonságban vagy.
- Meg tudom magam védeni! - csattan fel.
- Nem tudod. - rázom meg fejem és elönt a szomorúság. - Ha meg tudtad volna védeni magad, anyánk nem úgy hoz a világra minket, ahogy akkor. Megöltelek, és a nyoma örökre az arcomon lesz, de nem vagyok képes szembesülni vele.
- Mit érzel?
- Dühöt, megbánást, sajnálatot. Sok mindent. - felelem halkan. - Neked még csak nevet se adtak, mert nem voltál más számukra csak egy „parazita”....
- Most sem vagyok több. - vág szavamba. - A lelkeden élősködök és rágom magam egyre mélyebbre.
- De nélküled képtelen lennék bármire is Mirror! Meg kell értened, hogy szükségem van rád! Félek! Össze vagyok zavarodva és félek. Már nem tudom mit hoz a holnap, mert idejött az az Ördög és felforgatta a mindennapjainkat. Kiszámíthatatlan lett minden. Ha kimegyek akkor összegabalyodunk, de ha bent maradok, akkor ettől a bezártságtól fogok becsavarodni. Szükségem van rád, hogy erőt merítsek belőled. A Te tanácsaid mindig jóra vezettek. Nélküled talán már rég halott lennék.
- Csillapodj öcsi. Tudod jól, hogy én leszek az utolsó, aki elhagynálak. Ezt már rég megígértük egymásnak, nem? Együtt születtünk és addig együtt is maradunk, amíg meg nem halunk. Születésünktől fogva egy testen osztozunk, és egyikünk sem tudja hol ér véget az Én és hol kezdődik a Te.
- Talán azért mert egyik sincs. Se Te se Én... Csak Mi vagyunk.
***
Ez az a nap. A nap amit leginkább gyűlölök, s mert nem kezdődött jól, így nem is végződhet rózsásan. Egy héten egyszer ápolók jönnek. Elvisznek. Kihallgatnak. Minden alkalommal ugyanabban a székben ülve kell felelnem ugyanazokra a kérdésekre, melyeknek válaszaitól csodát remélnek. De én ezt gyűlölöm és ez ma sincs másként. Nem véd meg senki, nem tudok hol elrejtőzni. Kénytelen vagyok velük menni. Lassan itt az idő, hogy elvigyenek.
Nem akarok menni. Ki kell találnom valamit. Talán Ő... tudom, hogy ostobaság, de más nem jut eszembe. Ha érdeklem annyira, amennyire ez látszik rajta, talán elrejt. Tőle félnek és nem mernek dacolni vele, nekem pedig kapóra jön az alakja egy ilyen helyzetben. Barátságokat kell kötni a túlélés érdekében.
- Jól meggondoltad, hogy mit csinálsz? - kérdezi ikrem, mikor már a folyosón nyargalunk.
- Nincs más választásom. - felelem kurtán.
Ez lesz az Ő ajtaja. Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom és kopogásra emelem a kezem, de az ajtó hirtelen kitárul és az Ördög személyesen néz le rám. Kába és dühös és gyűlölködő. Rossz hangulatában értem. Talán nyugtatót kapott, ez megmagyarázná nyakán a tűszúrást.
- Nahát. - mormogja majd becsapja az ajtót. Nem hiszem, hogy rám haragudna, vagy mégis? Bekopogok. - Tükrösgyerek bármit is akarsz, hidd el, tökéletesen hidegen hagy. Szóval akár tovább is állhatsz. - érkezik a felelet. Pár másodperc elteltével újra bekopogok. - Nem értetted?! Húzz el innen!
- Engedj be. - kérem halkan az ajtótól.
- Semmi humorom hozzá.
- Ha akarod bocsánatot kérek, amiért megütöttelek, csak engedj be! - kiáltom rekedten.
Kínkeservesen hosszú ideig nem érkezik válasz. Ezek szerint tőle sem várhatok segítséget. Kár volt azt remélnem, hogy ő talán embernek néz, s nem torzszülöttnek. Neki is csak amolyan unalom űző játék vagyok. Sarkon fordulok és elindulok, beletörődve sorsomba, de ekkor nyílik az ajtó és egy erős kéz beránt; majd az ajtó becsapódik. Menekülési útvonalam ezzel nullára redukálódott, mert az Ördög az ajtó és köztem áll. Szemöldök ráncolva méreget, gyanút látok villanni szemeiben, s nem alaptalanul. Karjaira téved tekintetem melyek vörösek, s néhol véresek. Mintha saját magát akarta volna élve megnyúzni körmeivel.
- Halljam. - utasít.
- Ne haragudj, hogy megütöttelek. - felelem szemlesütve, tükrömbe mélyedve.
- Ha már bocsánatot kérsz, legalább a szemembe nézhetnél.
- Ne haragudj – emelem fel fejem és nézek szemeibe - , hogy megütöttelek.
- Máris jobb. - bólint, de tekintete még kába és hangulata is rossz. Nem szabad sokáig itt maradnom.
- Mit csináltak veled? - kérdezem, mielőtt bármit is kérdezhetne, vagy mondhatna.
- Nem nyilvánvaló? - mutat a nyakára. - Engem inkább az érdekelne, hogy mi késztetett arra, hogy ilyen gyorsan meggondold magad.
Idegesen állok egyik lábamról a másikra, konokul a tükröt vagy a padlót fixírozva tekintetemmel. Nem tudom, válaszoljak-e neki vagy sem. Ha nem válaszolok, egyszerűen kidob, vagy előbb eltöri a karomat aztán dob ki. Nem tudom mire vélni agresszivitását, de ebben egy hajszálnyit hasonlítanak Mirrorral. Talán ezért is voltam képes kettőnél több szót váltani vele.
- El akarnak vinni. - motyogom végül orrom alatt.
- Hova? - hökken meg. Igen, most hangján az őszinte meghökkenést hallom.
Kinézek magamnak egy kényelmes sarkot és lekuporodom.
- Egy fehér szobába, ahol egy fehér asztal van. A fehér asztal két oldalán egy-egy fehér székkel. Az egyik székben fehér köpenyes doktor ül, az ajtók mellett fehér köpenyes ápolók állnak. Gyűlölöm. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a kérdéseket ismételgetik, és muszáj rájuk válaszolnom, különben megvernek.
Igen ez így van. Az ápolók és az „orvosom” előszeretettel használnak erőszakot, mondván az minden problémát megold. Sok friss zúzódás van a testemen, amik tőlük származnak, és sok régi heg emlékeztet beszélgetéseinkre. És eddig soha nem menekülhettem el. Némán leül elém, és csak bámul. Fürkészi testem minden apró szegletét, amit szabad szemmel láthat.
- Csak addig hagyd, hogy itt legyek, amíg vége van.
- Reggel még látni sem akartál. - ismét az a számító mosoly s a negédes hang. - Miért pont hozzám jöttél most?
- Tőled mások félnek. Nem csak a betegek, de az ápolók is. Úgy gondoltam, ez az egyetlen megoldás, ha a közeledben maradok.
- Akkor gondolom számoltál azzal is, hogy nem eresztelek, amíg meg nem válaszoltál minden kérdést, amit felteszek. - ráncolja össze szemöldökét.
- Nem fogok elárulni semmit.
- Ne akard, hogy drasztikus lépéseket tegyek. - villannak meg szemei, de válaszolnom sem kell, kikapja a kezemből a tükröt.
- Add vissza! - kiáltom és felpattanok, de testvéremet elérhetetlen magasságba tartja az Ördög. - Add vissza a tükröt!
- Miért? Miért van folyton nálad a tükör? Kihez beszélsz a tükörben? Őt miért tünteted ki ennyire a figyelmeddel? - vagdalkozik a kérdésekkel, s talán nem is sejti, hogy az utolsó kérdésével rést ejtett a magam köré emelt falon.
- Őt... - ismétlem halkan, s ezzel kizökkentem.
- Mi van? - kérdezi mohón.
- Azt kérdezted, hogy miért tüntetem ki a figyelmemmel Őt.
- Tudom, hogy mit kérdeztem! - csattan fel.
- Te vagy az első, aki ezt mondta rá. Gondolom észrevétlenül vagy akaratlanul, de azt mondta, hogy Őt.
- Térj már a lényegre! - ragadja meg vállam ingerülten.
- A testvérem. Vele beszélgetek.
Elhallgatok, majd rá nézek. Látom rajta, hogy még nem egészen érti, miről is beszélek, és valószínűleg tudni akarja az egész történetet. Nyilván való, hogy nem fog többet kérdezni; inkább bánt vagy a tükröt bántja.
- Láttad az arcomat reggel. - kezdek bele és ő bólint megerősítés képen. - Velem született, gyenge volt. A testem bekebelezte az iker testvéremet. Ide került. - mutatok arcom eltakart felére. - A szüleim torzszülöttnek tekintettek, nem bírták elviselni az arcom látványát, ezért elvették tőlem a testvéremet. Megölték. Gyűlöltem őket érte. De minél többször néztem a tükörbe Ő annál többször nézett vissza rám. Sok idő kellett, mire felfogtam, hogy a testvérem nem halt meg. Hét éves voltam, amikor ide kerültem, már szinte alig emlékszem valamire abból amit idebent csak a „kinti világként” emlegetnek. - elhallgatok. Soha nem beszéltem ennyit senkinek a testvéremen kívül, és ez feldühít. Mintha elárultam volna őt. - Add vissza a tükröt. - kérem halkan, de nem adja. Meg sem szólal, elmereng. Csalódottan ülök ismét a sarokba, s karolom át felhúzott térdeimet; homlokomat karomnak döntöm. Az Ördög megdermedt, mint egy szobor. Már nem hall és nem is lát engem. Magába merült, a gondolataiba, és eltűnt számára a külvilág.
Lassan sötétedik odakint és én fáradt vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy itt, ebben a veszélyes és kiszolgáltatott helyzetben elaludjak, de nem mehetek el, amíg vissza nem kapom a tükrömet. Hosszú percek telnek el, mire végre megmozdul és visszaadja a tükrömet. Felkelek és kirohanok a szobából, és ő nem akadályoz meg benne. Visszatérek a saját szobámba és a takarót lekapva az ágyról begubódzom a kedvenc sarkomba.
- Szóval amíg nem tud rólam biztonságban vagyok, mi?
- Nem tehettem mást! El kellett neki mondanom, különben...
- Összetöri a tükröt. Na és? Pár óra és hoztak volna neked másikat, csak kérned kell, ezt te is tudod. - dühös rám. - Nem öcsikém, te azért mondtál el neki mindent, mert el akartad neki mondani. Túl hosszú ideje nyomta már a szíved és soha senkinek nem tudtál beszélni róla rajtam kívül. Az, hogy nem akartad, hogy összetörje a tükröt, csak egy kifogás volt.
- Ez nem igaz! - nézek rá kétségbeesetten.
- Nem? - mosolyodik el gúnyosan. - Na és mire gondoltál, miután elmondtál neki mindent? Csak nem arra, hogy vele is majdnem olyan sokat tudsz beszélni, mint velem? - arca eltorzul a dühtől. - Én megmondtam, hogy ennek rossz vége lesz! Ha közel engeded tönkre fog tenni, ki fog csinálni! De persze miért is hallgattál volna rám? Én csak az arc vagyok a tükörben!
- Ne mondj ilyet kérlek! - szemeim könnybe lábadnak, s ilyen évek óta nem történt már velem. - Te tudod a legjobban, hogy most mennyire össze vagyok zavarodva! Tartok tőle, minden egyes porcikám azt üvölti, hogy meneküljek, amint meglátom, de mintha saját gravitációs mezeje lenne, egyszerűen magához vonz és én nem tudok megszabadulni az érzéstől. - nem válaszol semmit, talán úgy gondolja mára elég a veszekedésből.
Lefektetem a tükröt a padlóra. Sokáig küszködöm még saját gondolataimmal, de nem jutok dűlőre velük. Végül ott ér az álom a sarokban.
|
| linka | 2014. 05. 31. 15:03:47 | #30047 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: LastBreath-nek
- Curt! Fiam, gyere ide – nyelvem végigsiklik kiszáradt számon és apám irányába indulok. Táskával a kezében áll, ezúttal nem kezd hátrálni közeledő lépteimre. Úgy tűnik, mit sem tud az itt töltött időmről. Senki sem mondta el nekem, hogy mindenki retteg a puszta jelenlétemtől. De ő nem fél. Ennek igazán örülök. Nem bántom a tulajdon apámat. Az ő vére vagyok. De valami most mégis más rajta. Mintha izgatott lenne. Miért érzem úgy, hogy valamiről lemaradtam.
- Az ő szobáját kaptam – mosolyodom el beszélgetést kezdeményezve, mert tudom, hogy ha én nem mondok semmit, akkor ő szó nélkül hagy magamra. Arcáról pillanatok alatt dermed le a mosoly, helyét pedig jeges gyűlölet veszi át. Önelégülten biccentem félre a fejem. Így minden sokkal jobb. Ezt az arcot már ismerem, nekem ne próbálja megjátszani a szerető apát. Ne merje elhitetni másokkal, hogy közöttünk minden a legnagyobb rendben van!
- Curtis! Ne kezd...most ne! - förmed rám.
- Ő legalább velem van – teszek felé még egy lépést. Hátrálni próbál, szemeivel kétségbeesetten pásztázza a minket figyelő ápolókat. De egyik sem siet a segítségére. Mert azzal csak hozzám kerülnének még közelebb.
- Anyád meghalt! - üvölti karomat megragadva, mire én mélyebben szívom be a levegőt. Nem mondhatja ezt! Hiszen itt van. Most is itt áll.
- Bárcsak te is követnéd – kiáltom tehetetlen haraggal. Ujjai még mindig vasmarokkal szorulnak a karomra, körmei pedig bőrömbe vájnak. Nem...nem teheti. Miért akarna fájdalmat okozni az egyetlen családtagjának. Én még élek! Nem gyűlölnie kellene, hanem szeretni. Tenyereimet mellkasának feszítem és nyomást gyakorolva rá nagyot taszítok rajta. Gyűlölöm őt...
- Itt fogsz megrohadni! Végeztem veled! - kiáltja hátat fordítva. Léptei sokáig visszhangoznak a fülembe. Gyűlölöm őt, mindent elvett. Az életemet is. Imádkozzon, hogy idebent maradjak, hogy ne szökjek el, ne keressem fel, és ne öljem meg. Mert legszívesebben most azt tenném. Megölném őt. Aki engem bánt ne számítson tőlem semmi jóindulatra. De...ő akarta így. Magának köszönheti.
„Tanulni mindig késő”
Fejemet felkapva meredek magam elé. Itt van. És vár rám. Mindig is várt. Gyűlöllek téged is! Gyűlöllek, mert mindent megtettem a szeretetedért, de cserében csak a csendet kaptam tőled. Hosszú út vezet odáig, míg az ember rádöbben arra, hogy gyökértelen, hogy nincs hova kapaszkodnia. Hiába vesz körül számtalan ember, senkihez sem tudok kötődni. Nincs kapcsolat, amit ápolhatnék, vagy egyáltalán kialakíthatnék. Ismerős szempár jelenlétét érzem. Tudom, hogy engem figyel. Nem csak én vagyok rá kíváncsi. Ajkaim mosolyra kúsznak, tudtam, hogy itt lesz. Senki sem hagyná ki ezt a műsort. Nincs is jobb egy ingyen mozinál, nem igaz? Ezt mindenki szereti. Mellőlem valahonnan valaki élesen felsikolt. Hangja sértő a fülemnek. Közelebb lépek a kölyökhöz. Mozdulatlanul áll, mintha tényleg nem tartana tőlem. Talán így is van, de ezt én néma kihívásnak veszem. Ha úgy akarom, valóban elhozhatom a saját, személyre szabott poklát. Csak kérnie kell rá...
- Nem félsz – mondom, amint elérek hozzá. Nem is tudom. Ez olyan, bosszantó és valahol mélyen mégis felborzolja a kíváncsiságomat. Még az eddiginél is jobban.
- Nem félek – bólint. Majd fogsz, erről személyesen fogok gondoskodni. - Kit láttál az előbb?
- Az apámat...- ő nem tudhatja meg. Nem láthatja, azt amit én. Az apámról kell, hogy beszéljen. Ő állt előttem. Mielőtt befejezhetném mondatom a szavamba vág.
- Nem. Miután az öregember elment, Te elrévedtél. Láttál valakit, akit senki más nem lát rajtad kívül. Elcsíptem a tekinteted, de én sem láttam.
- Ha elárulod, kihez beszélsz a tükörben, akkor én is elmondom, hogy kit láttam – újra mosolyt bűvölök ajkaimra. Nem fog összezavarni semmivel. Nem tud, mert én mindig előtte járok egy lépéssel. De látta, nem...nem látta. De tudja! Tudja azt, amit más nem.
- Mindenkinek megvannak a titkai – sóhajtja. Ez igaz. - Nem faggatlak róla. Nem is érdekel igazán. - Ez pedig hazugság.
- Akkor minek kérdezted?
- Nem tudom – néz a szemeimbe. Milyen ritka, és érdekes ez a szürke szempár, ami most engem pásztáz. - Ez egy apró kincs lesz számomra – biccenti oldalra a fejét. - Megtartom magamnak a pillanatot, mikor felfedeztem a gyengeséged – dermedten bámulok utána. Gyengeség? Valóban ez lenne nekem? Nem...nem keresek értelmet a szavaiban. - Ne keresd a semmit, fogadd el a mindent – motyogom megrázva a fejem. Mire célzott ezzel? Anya... Nem! Ő nem gyengeség. Ő mellettem van...némán, szomorúan, de mellettem van. És gyűlöl...amiatt gyűlöl, amit nem követtem el. Én nem vagyok gyilkos, nem bántottam a húgomat. Én...én nem tennék ilyet. Megborzongok, kezeim finoman reszketnek. De ez nem harag, ez valami más. Milyen érzés olyan világban élni, ahol tudod, senki sem szeret? Nem tartozom semmilyen társasághoz, hiszen nincs semmilyen társaság. Most sikerült kirántania a talpam alól a talajt. De ne örüljön annyira. Szükségem van valamire, talán a tudatom módosítására. Lenézve a karomra, párhuzamos karmolásokat látok. Még mindig vérzek. El kell tüntetnem őket, de nem most.
Másnap, várok rá. Sokáig ücsörgök magamban, de nem jön. Nem látom őt. Talán valami más dolga akadt. Biztosan megint lekötötte őt az a nyavalyás tükör. De ez így unalmas. Felkönyökölök az asztalra és államat tenyereimbe támasztom. Felsóhajtva bambulok magam elé. Velem szemben egy lány ül, aki – ha jól látom – papírokat vagdos egy eléggé életlen ollóval. Ebből az egész kócerájból hiányzik a logika.
- Te meg mit csinálsz? - közelebb hajolok hozzá, de ő, mintha észre sem venne csak dúdolgat tovább és egyre gyorsabban munkálkodik.
- Ajándék – jön a kuncogó felelet. Hát persze, hogy az. - Neked csinálom.
- Nem kell!
- De! Ez a tiéd – nyújt át nekem egy szétcincált papírt. Távolabb húzódom tőle. Nekem senkitől nem kell semmi. Nem akarok közéjük tartozni, ha elfogadnék bármit is, az azt jelentené, hogy feladtam. Hogy elfogadtam az ide tartozásomat. De nem. Ez nekem sosem lesz az otthonom! Én nem vagyok őrült. Feláll a székéből és áthajol az asztal fölött. Felém nyújtja még mindig azt a vackot. Miért nem ért meg engem senki? Felkapom az asztalon hagyott ollót és a lány asztalon felejtett kézfejébe nyomom. Tompább, mint gondoltam, de az erő, amivel a lány húsába vágtam túl nagyra sikerült. Felsikoltva csapkodja szabad kezének tenyerét az asztalhoz. Jól tudom mit érez most. Az olló csontokat és inakat ért. Lyukat ütöttem a kézfejébe, de magának köszönheti. Zihálva néz fel rám, most már ő is retteg tőlem. Felállok a székből és elindulok megkeresni azt, akire egész nap türelmesen vártam. De nem jött el, így magam megyek utána. A meglepett ápoló, engem kikerülve siet az asztalhoz szegezett lányhoz, aki már csak csendesen sírdogál és hüppög.
Ajtaja mögül halk kuncogást hallok. Úgy tűnik jó kedvében bukkantam rá. Bekopogok hozzá, de úgy, mint előzőleg most sem jön válasz. Talán nem is fog, de nem baj. Nem veszem magamra.
- Nem jössz reggelizni? - belépek hozzá, takaróba bugyolálva fekszik. Úgy tesz, mintha mélyen aludna. Milyen mulattató! Nem válaszol. Hát jó. Én nem haragszom rá emiatt. Testem súlya alatt megsüpped a matrac, ahogyan leülök az ágyára.
- Tudom, hogy ébren vagy – hajolok közelebb hozzá. - Hallottalak nevetni az előbb.
Azt hittem ennél nagyobb az ellenállása. Kellemesen csalódtam benne. Apró, bosszantó hangocskát hallatva ül fel és húzódik tőlem távolabb azon nyomban. Miért ilyen elutasító velem?
- Szóval? Nem jössz reggelizni?
- Hagyj békén. Már ettem – ez igazán szomorú. De az még szomorúbb, hogy nem láthatom mindkét szemét. Rám nézzen, ha hozzám beszél.
- Tudod. Elég rosszak a fényviszonyok, hogy látsz te rendesen félig letakart szemmel?
- Ahhoz neked semmi közöd – morogja bosszúsan. Már megint goromba velem, pedig én csak egy ártatlan kérdést tettem fel neki. Nem mondhatja, hogy nem voltam kedves vele. Beszélhetett is volna, de ő ismét a szótlanságot választotta. Közelebb ülök hozzá és a kezemmel félresimítom az arcát takaró tincseket. Arcának ezen felén különbnél különb hegek futnak végig. De ettől nem lett csúnyább a szememben, inkább még érdekesebbé vált tőlük. Hegek, amiknek saját kis történetük van. Mielőtt bármit is mondhatnék szemei dühtől égve merednek rám, ahogy kezét emelve vág arcon. Meglepettségemtől mukkanni sem tudok. Életem első pofonját pont tőle kapom. Nem tudom eldönteni most mit is érzek pontosan. Azt hiszem halvány büszkeség. Ilyet még senki sem tett. Hagytam neki. Elkaphattam volna a kezét, de nem tettem.
- Ezt soha többet ne próbáld – ordítja, de én gondolataimba mélyedve meredek rá, de közben mégsem. Nem fókuszálok szemeimmel semmi konkrétra. Érzem, hogy lök rajtam egyet, majd kirángat a szobájából. Nem teszek semmit, jelenleg túlságosan is lekötnek a gondolataim. Ajtócsapódásra eszmélek föl. Ez...egyedül hagyott engem. Hangosan felröhögve terülök el a padlón.
Hát ez kész!
Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd engem fognak pofon vágni. Még csak meg sem érdemeltem. A bezárt ajtóra nézve elkomorulok. Ez képes volt megütni engem!
Hirtelen lesz úrrá rajtam a harag, a csalódottság és a tompa, zsibbadó érzés, ami az arcomat környékezi meg. Órákig el tudnék fetrengeni itt, de úgy gondolom sokaknak útba lennék. Itt az ideje, hogy megnézzem a szobámat részletesebben, mint eddig. Szaladva vágom ki az ajtót és lépek be. Tényleg itt volt ő is, bár csak három hónapot, aztán apa más helyre vitte őt. Ha itt maradt volna, akkor most mások is látnák, nem csak én. De ő szeret bújócskázni. Nedvesség csorog le a penészes, koszos falakon. De ez csak egy foltban van, a szoba többi része elfogadható. Amúgy sem tervezek túl sok időt itt tölteni. Lenézek a karomra, még mindig a bőrömön vannak apám nyomai. Nem akarom, hogy a bőrömre hegesedjen a gyűlölete!
Bőrsejtjeim magukat megadóan nyílnak szét körmeim nyomában. Véremnek utat nyitok, hagyom, hogy vöröslő csermelyként törjön fel. Vörösre karmolom magamat, hogy eltüntethessem az érintései nyomát.
- Ne nézz rám így! Gyenge ember voltál. Inkább a halálba menekültél, mintsem, hogy szembefordulj a félelmeiddel – kiáltom az előttem álló alaknak. Már megint ugyanaz van rajta. Az, amiben legutoljára láttam őt. Fekete gyászruha. Tesz felém egy lépést, amit én hátrálással fogadok. Nem akarom a közelemben tudni őt. Nem tudok mit tenni az ellen, amit látok. Nem ért meg senki. Ő itt van. Akárhányszor elmentem meglátogatni őt, láttam megfordulni. Túl sok volt neki, hogy elviselje azt amit látott. Túl sok volt, hogy elviselje, amit tettem.
Legyen az bármi...
De én ártatlan vagyok, minden, amivel engem vádolt hazugság volt.
- Tűnj innen – ujjaim ökölbe szorulnak, újabb lépést teszek hátra, de ő nem áll meg. Egyre közelebb kerül hozzám, míg én lassan kerülök sarokba. Hát ezt akarta? Hogy csapdába essek? Kezeim közé kapok egy széket, amit azon nyomban hozzávágok a felém közeledő alaknak. Hangos reccsenéssel törik darabokra, de még így sem tudom megállítani őt. Szüntelen teszi egyik léptét a másik után. Tőlem valamivel magasabb férfi lép be az ajtón. Egy törött széklábat kapok fel. Kerek, tompa, de megölöm, ha közelebb jön hozzám. Kezeit felemelve torpan meg, láthatóan zavarba jött. Ez még az ő tudásán is túltesz.
- Curt, nyugodj meg. Nem bántalak, ülj le szépen – még mosolyog is ahhoz, amit mond. Már megint úgy kezelnek, mint valami vadállatot. Figyelmetlenségből hagyom, hogy közel kerüljön hozzám. Valamit a nyakamba szúr, pillanatnyi fájdalom. Na most valamiért hirtelen elöntött a szeretet. Nem is baj.
Zsibbadtan fordulok meg. Kicsorduló nyálamtól nedves foltot hagytam a párnámon. Zsongó fejjel ülök fel.
- Bassza meg – kapok fejemhez, amint függőlegesbe kerülök. - Ti állatok.
Morogva állok fel. Ezeknek volt képük leszedálni engem. Lábamhoz húzom a táskámat, amit az a szemétláda hozott be nekem. Kihúzom a cipzárt és beletúrok. Ujjaim barna, faragott ládikát tapintanak. Nem hittem volna, hogy ezt is behozza nekem. Megvonom a vállamat. Történnek még csodák. Kinyitom és kiveszem belőle a régi, foltos képet. Különös. Mindent, amit egykor egy kicsit is szerettem, most megvetek. Hajamba túrva megyek az ajtóhoz. Kinyitom. Szürke szem bámul vissza rám. Kezében tükör, soha nem teszi le?
- Nahát – mondom és becsapom előtte az ajtót. Ha most kimennék a szobámból, akkor a káosz újra átvenné az irányítást az egész épületben. Néha még nekem is jól jön egy kis nyugalom.
Kopognak...
- Tükrösgyerek bármit is akarsz, hidd el, tökéletesen hidegen hagy. Szóval akár tovább is állhatsz – morgom alkarommal eltakarva a szemeimet. Most jó lesz így. Adok nekik szabadnapot, legyen egy kis nyugtuk tőlem.
|
| LastBreath | 2014. 05. 30. 21:20:12 | #30043 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: linkának
Épp hogy felébredek, s még mindig félig álmodom, de kopognak az ajtón. Ki lehet az? Az ápolók és az orvosok nem kopognak soha. A betegek nem mernek a közelembe se jönni. Évek teltek el azóta, mióta bárki is kopogott volna azon az ajtón. Az anyám volt az utolsó. Akkor azért keresett, hogy elmondja, új életet kezdenek, s hogy gyermeket vár. Azóta nem jött, és azóta senki sem kopogott.
Lehetetlen elképzelés, hogy most anyám jött volna vissza. Talán még álmodom, s illúzió volt az ébredés. Visszafojtott levegővel várom, hogy belépjen, s bármennyire gyűlölt is, várom, hogy anyám legyen az.
A kilincs ólom nehézséggel, lassan nyomódik le, majd az ajtó megnyikordul, először résnyire, majd teljesen kitárul és a csalódás pofonként hat rám, mitől jóval éberebbnek érzem magam. Az intézet önjelölt ördöge lép be szobámba.
- Menj el! - kérem határozottan, bár ásítok egyet. Semmi kedvem pont őt látni, a nap minden egyes percében.
- Legyen, de akkor ezt nem kapod meg – felmutat egy tükröt. Zsarolni próbál. De várjunk! Honnan szerezte a tükröt.
- Várj... - nem viheti el a tükröt. Nem teheti. Ez olyan, mintha a testvéremet ejtené túszul. De nem, odaadja a tükröt, s én nyomban ellenőrzöm, minden rendben van-e ikremmel. - Itt vagy. - konstatálom halkan.
- Hogy van a karod? - kérdezi szemöldök ráncolva.
- Már nem fáj. Csak tompán érzem.
- Tudod, hogy gyűlöllek bántani!
- Nem hagytál más lehetőséget. Már így is épp elég őrültnek hisznek, ha nem foglak vissza infúzión kapjuk majd a gyógyszereket, és akkor lehet, hogy örökre elveszítelek. Te is tudod, hogy ezt nem kockáztathatjuk meg.
- Kihez beszélsz? - kérdezi Curtis.
- Hagyj. - felelem oda sem figyelve igazán.
- Miért van megint a közeledben?
- Ő hozta a tükröt...
- Ben ez az ember nem a mi súlycsoportunk, őrültebb valamennyiünknél. Ne keveredj bele túlzottan a dolgaiba.
Az Ördög -igen ez találó, így fogom hívni- nem hagyja annyiban a dolgot. Ránehezedik bekötözött kezemre. A fájdalom végigvillámlik testemben, de igyekszem meg sem rezzenni.
- Most még egyszer megkérdem. - mosolyog barátságosan. - Kihez beszélsz?
- Menj el. - szűröm fogaim között.
Összezavar. A tettei nincsenek párhozamban a non-verbalitásával. Erőszakos, de a mimikája barátságos. Ez az ember veszélyes. Nem szabad belekeverednem semmibe, ami vele kapcsolatos. Az ajtóból néz vissza, mikor újra megszólal.
- Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
- Mi? - kérdezem elrévedve, de nem kapok választ és elhagyja a szobát.
Nem találom szavainak értelmét. Hasonló dolgot mond, mint amit az a bolond, mikor a tükröm eltört. Az ő szájából hallva viszont súlyos nyomatékosságot érzek. A szavainak súlya van.
- Érdekel?
- Nem. - vágom rá azonnal dühösen, de elbizonytalanodom. - Nem tudom.
- Ne hagyd, hogy manipuláljon csak azért, mert nem viselkedik veled úgy mint a többiek. Csak mert nem mutatja, hogy nem néz többre téged, mint hulladékot, nem jelenti azt, hogy...
- Tudom.
- Csak én kellek neked Ben.
- Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - nézek szemeibe ellágyulva.
Kint megbolydul a nyugalom. Rohanó léptek, aggódó hangfoszlányok.
- Megnézzük? - kérdezem, s testvérem bólint.
Kimegyünk. Az Ördögöt egy korosabb férfi fogja karon, olyan erősen, hogy Curtis vére vékony kígyókban csordogál. Valamit kiált a férfinek, majd durván fellöki. A férfi szemeiben nagyobb az undor és a gyűlölet, mint a félelem. Az ápolók és betegek is megriadnak, utóbbiak a legtávolabbi sarokba kuporodnak és nyüszítenek félelmükben.
- Itt fogsz megrohadni! Végeztem veled! - üvölt fel a férfi, majd sietve feltápászkodik és elhagyja az épületet.
A sokkos csendben csak én veszem észre, hogy az Ördög tekintete elréved, messze, túl a falakon, az időn. Szemeiben látom, hogy lát valakit. A lángjai homályosan lobognak. Pár másodperc ez csupán, ez után ismét visszatér köré a baljós légkör és a lángok újult erővel lobbannak fel szemeiben. Észrevesz. Félelmetes, eszelős és céltudatos félmosoly kunkorodik szája sarkába. Felém lép. Egy ápoló felsikolt. Fél attól, hogy mi fog történni.
- Nem félsz. - állapítja meg, mikor fenyegető termete megáll előttem.
- Nem félek. - bólintok. - Kit láttál az előbb? - kérdezem de tekintetemet nem emelem rá, tükrömbe nézve várom a választ.
- Az apámat...
- Nem. - szakítom félbe. - Miután az öregember elment, Te elrévedtél. Láttál valakit, akit senki más nem lát rajtad kívül. Elcsíptem a tekinteted, de én sem láttam.
- Ha elárulod, kihez beszélsz a tükörben, akkor én is elmondom, hogy kit láttam. - mosolyodik el számítóan.
- Könyörgöm ez nem óvoda, „Megmutatom az enyémet, ha te is a tiédet.” - morran fel Mirror.
- Mindenkinek megvannak a titkai. - sóhajtok fel. - Nem faggatlak róla. Nem is érdekel igazán.
- Akkor minek kérdezted? - válaszom nem lepte meg, valószínűleg ilyesmire számított.
- Nem tudom. - felemelem fejem és most először létesítek vele hosszabb szemkontaktust. - Ez egy apró kincs lesz számomra. - oldalra billentem a fejem. - Megtartom magamnak a pillanatot, mikor felfedeztem a gyengeséged. - ezzel hátat fordítok neki és elindulok a kantin felé, éhes vagyok.
Nem követ. Persze, hogy nem. Talán meghökkent, talán gondolkodóba esett, vagy csak más dolga akadt.
- Ennél ostobább nem is lehetnél drága öcsém. - sóhajt fel testvérem.
- Hm? - nézek rá két falat között.
- Ha azt akartad, hogy békén hagyjon, miért adtál neki még több okot arra, hogy érdeklődjön irántad?
- Csak... elmondtam az észrevételeimet. Visszavágtam neki. Amúgy sem válaszolt volna a kérdésemre, nem?
- Már látom magam előtt, hogy elhanyagolsz és egyre több időt töltesz AZZAL együtt.
- Ne legyél hülye. Semmi és senki számomra. Mindenki csak két lábon járó hulla rajtad kívül és ezt te is tudod. Nem értem, miért vagy féltékeny, amikor semmi okod nincsen rá. Különben is, ha annyira nem érdekel, miért róla kezdtél el beszélgetni?
Nem mond semmit. Pár percig hallgat, megvárja, hogy befejezzem a vacsorát, aztán megszólal.
- Azért csak vigyázz. Nehogy az legyen a vége, hogy közel engeded és hátba szúr.
- Hiszen itt vagy nekem te! - kuncogok fel. - Megvédesz, ha kell, nem?
- Valahogy mindig rajtad csattannak ezek a „megvédelek” szituációk. - sandít keserűen bekötözött karomra.
A mosoly eltűnik az arcomról. Sok heg jelzi már, hogy kénytelen voltam visszafogni ikremet. Többek között a bal kezemről hiányzó kisujj is. Meg akarta ölni az ápolót, aki a gyógyszereket hozta. Nem vagyunk gyilkosok, ezért kénytelen voltam drasztikus lépéseket tenni. Hát leharaptam az ujjam. Ezt gyűlöli bennem a legjobban. Előbb ártok magamnak, mint másoknak. Engem nem érdekel a külvilág, nem a mások iránti szeretetem miatt szenvedem el a sérüléseimet. Őt akarom megvédeni a külvilágtól. De ezt nem érti, nem értheti. Eleget szenvedtünk már. Csak le akarom venni az ő vállairól a terhet. Nekem az is bőven elég, hogy nem hagy magamra, és lefoglal, hogy ne kelljen másokkal foglalkoznom.
***
Másnap egy rövid szoknyás nővérke ébreszt. Kicseréli a kötést a karomon és ellenőrzi a sebet. Ez után megkérem, hogy had egyem a reggelit a szobában. Ma semmiképp nem akarok másokkal találkozni. Vannak olyan napok, amikor egész nap a szobámba zárkózóm. Ezek a napok egyre sűrűsödnek körülöttem. Már nem látok senkiben semmi érdekeset. Már semmi sem tud lenyűgözni.
Megérkezik a reggeli. A nővérke behozza. Próbál velem kedvesen cseverészni, míg falatozom, de én csak hümmögök, vagy semmit sem szólok. Szegénynek muszáj megvárnia, hogy megegyem a reggelimet, nehogy valami kárt tegyek magamban az evőeszközökkel. Ha könnyebben tudnék kommunikálni másokkal, akkor biztosítanám róla, hogy nem fogom bántani sem őt sem magamat. De nem mondok neki végül semmit. Átnyújtom neki a fémtálcával az üres tányért, és ő kilibben a folyosóra, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Hirtelen eszembe jut a kép, ahogy az Ördög a messzeségbe bámul, ahogy szinte már fájdalmas haraggal néz egy olyan alakot, aki talán csak az ő fejében létezik. De számára annyira valóságos, mint nekem a testvérem, kinek létezését soha meg nem kérdőjeleztem. Ő az egyetlen támpont az életemben, egy tartóoszlop, ami segít megtámaszkodni, amitől még nem omlottam össze végleg.
Már semmi nem tud lenyűgözni... Ez nem egészen így van. Az a lopott pillanat, amit csak én láthattam a zúgó csöndben. Az a pillanat lenyűgözött. Olyan emberinek tűnt, mint eddig senki más az életem során. Nem volt sebezhető, inkább... végtelenül magányos.
Egy pillanatra végigfut rajtam a sajnálat. Neki nincs senkije, nem úgy mint nekem. Mi itt vagyunk egymásnak a testvéremmel, de ő egyedül van, mint a kisujjam. A szó legszorosabb értelmében, mert hogy nekem abból is csak egy van. Ezen a morbid kis poénon felkuncogok.
- Neked is jó reggelt...
- Ah, bal lábbal keltél?
- Tudnék mással, ha az első gondolataid is körülötte forognak?
- A kisujjamra gondoltam éppen. Ez meg inkább hozzád köthető, mármint a hiánya.
- Ezzel is tudnék vitatkozni...
- Te mivel nem tudnál vitatkozni? - nevetek fel halkan.
Kopogás az ajtón. Ő lesz az. Lefekszem az ágyra, fülig betakarózom és hátat fordítok az ajtónak. Hátha akkor elhiszi, hogy alszom és odébb áll.
- Nem jössz reggelizni? - nyit be, s kérdezi negédes hangon.
Nem válaszolok. Összeszorítom szemem. Léptek a padlón, besüppedő matrac. Leült.
- Tudom, hogy ébren vagy. - súgja fülembe. - Hallottalak nevetni az előbb.
Sóhajtva ülök fel és húzódom tőle minél távolabb az ágyban. Tükrömet egy pillanatra sem felejtve el. Most sem létesítek szemkontaktust.
- Szóval? - teszi fel a kérdést. - Nem jössz reggelizni?
- Hagyj békén. Már ettem.
- Bosszantó kutya. Miért koslat utánad folyton?
- Tudod... - szólal meg elgondolkodva. - Elég rosszak a fény viszonyok, hogy látsz te rendesen félig letakart szemmel?
- Ahhoz neked semmi közöd. - felelem ingerülten.
Úgy tűnik megelégeli a kedvességet és ezt a kis kérdezz-nem felelek játékot. Mire észreveszem már előttem ül közvetlenül, és kisöpri hajamat arcomból. Ez volt az, amit soha nem lett volna szabad megtennie. Az arcom egy temető, ahol a testvérem nyugszik. Öntudatlanul lendül a kezem, és őt váratlanul éri a pofon.
- Ezt soha többet meg ne próbáld! - kiáltok rá.
A meglepetés erejével élve lelököm az ágyról, és szabályosan kivonszolom a szobából a betolakodót. Látta. Láttam rajta, hogy látta, és ahogy nézte... Mintha a testvérem kiterített hulláját szemlélte volna épp. És én undorodom ettől. Bevágom mögötte az ajtót és amilyen gyorsan csak tudom, odahúzom az éjjeli szekrényt az ajtó elé, hogy ne tudjon többet bejönni. Mirrornak igaza volt. Jobb, ha nem keveredünk bele egymás dolgaiba...
Szerkesztve LastBreath által @ 2014. 05. 30. 21:23:18
|
| linka | 2014. 05. 30. 14:40:45 | #30035 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: LastBreath-nek
Értékes percek vesznek kárba, míg arra várok, hogy rám nézzen végre. Semmit mondó, életunt ember ő is, akárcsak a többi itt lakó. Nemlétbe vágyó sejthalmazok mind, felesleges vesződni velük. Senkinek sincs rájuk szüksége. Ők jelentik a társadalom legalját. És most én is ide kényszerültem, bár az okát még most sem tudom. Szürke szemeit lassan emeli rám, tűnődve figyeli arcom, mintha nem tudna dűlőre jutni, vajon ki lehetek én. Ha akarja egy „barát”, ha akarja a legrosszabb rémálma. Rajta áll minden. Nekem nincs feltétlen szükségem másokra, ahhoz, hogy kialakítsam saját közegemet itt. Ha kell egymagam teremtek poklot.
- Áh, szóval mégsem vagy süket – húzom ajkaim félmosolyra. Lelkesítő a tudat, hogy szavaim nem találtak süket fülekre. A többiek unalmasnak tűnnek, de ő érdekes. Nem tudom mi miatt, de ha jobban megfigyelem, majd rájövök.
- Zavarsz – fordul el ismét, mintha ennyivel le is lennék rendezve. De ugyan...mégis miben zavarhatnék valakit, aki monoton folyvást ül és magát bámulja a tükörben?
- Nem csinálsz semmit.
- Beszélgetek – feleli csendesen.
- Kivel? - Velem nem az biztos. Nekem mintha, csak kényszerből válaszolgatna. Ennyivel azonban nem fogom beérni.
- Curtis – dörren mögülem egy ismerős hang. Ennél jóval többet vártam tőle, de sebaj. Így legalább már tudom, mire számíthatok tőle. Várakozásomat és hirtelen feltörni készülő, elfojtott haragomat felülmúlja kíváncsiságom. Lazítok tartásomon és hagyom, hogy magával vigyen. Hallom még a férfi jó tanácsát, miszerint jobban tenném, ha minél messzebbre elkerülném a tükrös kölyköt. Milyen kár, hogy nem célom megfogadni senki csupaszít tanácsát. Érdekel, magam sem tudom mi módon, de tudni akarom miért teszi. Tudni akarom, hogy miért bámulja folyton folyvást önmagát abban az átkozott tükörben? Belépek az apró mellékhelyiségbe, ami a szobából vezet. Kevés a hely, és nincs valami sok minden. Egy négyszögletű, fehér tükör, amin jobb szélen egy repedés van, egy zuhanytálca, fölötte a falba beszerelve egy zuhanyrózsa, egy mocskos vécé, és egy mosdókagyló, csappal. Megállok a tükör előtt, a szemem fehérje kitölti az egész szemgolyómat. Óránként funkcionál a szembogaram, az eltelt idő arányában tölti ki a szemgolyómat. Egyszerű...minél kevesebb az idő, annál több látszik a tekintetemből. Hiába próbálok rájönni, még most sem értem, mit láthat magán...
Csupán két napomba telik, míg megmutatom másoknak kivel állnak szemben. Hogy ki vagyok. Eddig akármi történt, ha jó fiú voltam, mindig rém jelentéktelennek könyveltek el. Tetszik az emberek reakciója, amit a puszta jelenlétem vált ki belőlük. Nincs kapcsolatuk a közvetlen környezetükkel és mégis látják, tudják, érzik, hogy van bennem valami, ami menekülésre sarkalja őket. Még azok is - akiktől menedéket és védelmet várnak - tartanak tőlem. Nem merészkednek a közelembe, nem szólnak hozzám. Úgy gondolják, olyan vagyok, mint egy sebzett vadállat. Ha ők nem közelednek felém, akkor én sem eresztem ki a karmaimat. Mulattat ez a gyerekes felfogás. Engem azonban csak egy személy köt le. Nem tudom, de akarom. Mindennél jobban meg szeretném érteni, hogy mi miatt keltette fel az érdeklődésem. Amióta itt vagyok, ha tehetem őt figyelem. Tanulmányozom a szokásait, azt, hogy kikkel beszél, mit csinál, próbálom megfejteni mit miért tesz.
- Még...még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól – kiáltja az egyik beteg. Biblia. Zsoltárok könyve. Majdnem jól mondta. Figyelemmel kísérem esetlen mozgását, ahogyan önön lábába megbotolva elesik, mozdulatával földre taszítva a tükröt is. Apró, fénylő szilánkokká válik a kölyök legféltettebb kincse, ami engem csak újabb mosolygásra késztet.
- Eltörted. Eltörted a tükrömet. Azt hiszed, hogy ezzel meg tudod ölni? - töprengve figyelem őket, próbálom összekapcsolni a hallottakat a látottakkal. Baromira idegesítő, ha az ember nem ért valamit. Így olyan, mintha én kimaradnék valamiből az ostobaságom miatt. Felkapja a szilánkot, majd mintha védelmező ösztöne felülkerekedne saját húsába vágja az éles tárgyat. Vöröslő vére pillanatok alatt tőr fel és festi át a hófehér padlót. Szórakoztató! Mondhatni tetszik a műsor. Mellésietnek, megpróbálják elszorítani a sebét és minél hamarabb elviszik őt. Újra összekulcsolom kezeimet a hátam mögött, lábujjhegyemről a sarkamra állva dülöngélek. Szemeim a sarokban álló, fekete ruhás, néma nőre vándorolnak. Mosolyom villanásszerűen tűnik el ajkaimról. Hát még itt sincs nyugtom tőle? Meddig akar még kísérteni azokkal az átható, üveges tekintetével. Mit ártottam neki, hogy pusztán születésem miatt ilyen mélységgel gyűlöl? Most a szobájában van és az ágyában pihenve panaszkodik az egyik ápolónak arról a nyomorult tükörről. Egyre jobban érdekel az ok, amiért ennyire fontos neki. Kétlem, hogy hiúságból ragaszkodik hozzá ennyire. Csalódnék benne, ha így lenne. Az ominózus jelenet után, néha, elszórtan, mintha egy nevet hallottam volna. Eleinte figyelmen kívül hagytam, majd dühös lettem saját figyelmetlenségem miatt. Későn kapcsoltam, holott ez nem vall rám. Benjamin. Így már sokkal mókásabb lesz minden. Most, hogy tudom a nevét. Elnéz a nő mellett és engem is észrevesz. Nem nehéz, ha egy olyan feltűnő jelenség, mint én a nyitott ajtóban áll. Elfordul a nő pedig kilép a szobájából és gondosan bezárja maga mögött az ajtót. Oldalról sandít rám, aztán úgy dönt nem jelentek nagy veszélyt. Néhány perccel később vissza is tér és ismét bemegy a fiú szobájába. Bealtatózza, Benjamin pedig mit sem tudva a körülötte zajló világról, édesdeden csucsukálni fog.
Unottan foglalok helyet a többi beteg között az egyik székben. Elnyúlok benne, fejemet hátra biccentve veszem szemügyre a ránk vigyázó ápolót. Ezektől nincs egy perc nyugtom se? Fiatal, zsenge husi. Tekintetével a termet pásztázza, túl nagy a hangzavar itt. Gesztenyebarna haj, szív alakú arcában mélyen ülő barna szemek. Alacsony és vékony test. Első ránézésre rávágná bárki, hogy gyakornok.
Mikor barna tekintete engem is megtalál, vigyorogva mozgatom meg ujjaimat köszöntés gyanánt. Bizalmatlanul viszonozza mosolyom, majd minél hamarabb próbál beletemetkezni az előtte lévő ostoba női magazinba.
Felsóhajtok...
Sokat kell még tennem a kedvemre való környezethez.
- Szia... - nem az a meglepő, hogy vette valaki a bátorságot és rám köszönt. Nem, ez koránt sem mondanám bátorságnak, inkább ostobaság és figyelmetlenség. Izzadtságának kesernyés szaga az orromba kúszik, amitől fintorognom kell.
- Kopj le! - nézek a szemeibe. Rövid ideig állja a tekintetem, majd elfordul. Többször láttam már őt. Pontosan harminc másodpercenként kapja fel a fejét, hogy körülnézhessen. Most is ezt teszi.
- Te nem vagy jó ember – nyögi ki nagy nehezen. Szóval emiatt ült le mellém? Hogy közölje velem ezt?
- Figyelnek téged – intek körbe kezemmel hanyagul. Ujjai alkaromra fonódnak, körmei a pulóveremen keresztül is a bőrömbe marnak.
- Ho...hogy mondod?
- Nem vagy biztonságban sehol. Követnek téged, megfigyelnek mindig...- közelebb hajolok hozzá, hangomat lehalkítom, hogy csak ő hallhassa azt, amit neki mondok -...mindenhol!
- Ne...nem – nagyot nyelve csúszik le a földre, teste finoman reszket, mialatt ő egészen összegömbölyödik félelmében. Csak a fejét rázza, mialatt megállás nélkül motyog. Minden mozdulata arról árulkodik, hogy elhitte amit neki mondtam.
A hozzá hasonló, paranoiás emberekkel könnyű elhitetni akármit.
Ha úgy akarom, teljesen tönkre tehetem az életét, mert ezentúl hinni fog nekem. Akármit mondhatok neki, mondjuk, nem mintha mások szavain nem függne.
Naiv, borzasztóan ostoba és beteg.
Kíváncsi vagyok meddig hagynák, hogy elmenjek vele.
Egy ismerős nő jelenik meg, kezében egy tükörrel. Székemből felpattanva kerülöm ki a földön kuporgó romhalmazt és az ápolóhoz lépek legbájosabb mosolyomat elővéve.
Nem kell mondanom alaposan megdöbben, amikor önként vállalkozok, hogy elviszem a tükröt leendő gazdájának. Ezt még ki is használja, tényleg elhiszi, hogy pusztán ostobaságomból, vagy önzetlen kedvességemből ajánlottam fel neki, hogy elintézem én a feladatát.
Tükörrel a kezemben indulok el a nekem szükséges szoba irányába. Ha jól sejtem már az altató is mulandóban van. Ébren lesz, vagy legalábbis ébredezni fog. Mutatóujjammal megkocogtatom az ajtót háromszor. Nem jön válasz, így belépek a szobába. Kába, mégis haragos szemekkel mered rám az ágyából.
- Menj el – utasító hangjába csúnyán belerondít az ásításával.
- Legyen, de akkor ezt nem kapod meg – vonok vállat felemelve a kezemben tartott tükröt. Megdöbbentő, hogy eddig észre sem vette.
- Várj...- kíváncsian emelem meg egyik szemöldököm. Várok, de mire is? Közelebb lépek hozzá és átadom neki. Maga felé fordítva fekszik vissza a párnára és kezdetét veszi a végeláthatatlan motyogásnak.
- Kihez beszélsz? - nézek le rá. Eddig egymagam próbáltam rájönni, de mostanra e kell látnom lehetetlen. Senki nem mond semmit, így az egyedüli, amit tehetek az az, hogy tőle kérdezem meg. Jobban örülnék neki, ha elmondaná, így legalább nem kell további ötleteken agyalnom. Ez így mindkettőnk számára egyszerűbb megoldásnak bizonyul. Elárulja, kivel diskurál, és én békén hagyom őt. Legalábbis ezzel.
Egyébként meg rájöttem miért lettem rá kíváncsi.
Van benne valami bizarr és fura. Valami, ami magamra emlékeztet. A többiek nem mennek közel hozzá, mintha valami fertőző betegségben szenvedne.
Még az ápolók szemeiben is gyakran látok értetlenséget és tehetetlenséget, akárhányszor a fiú közelébe kerülnek.
- Hagyj – szól oda foghegyről. Felsóhajtok, és elnézően mosolygok rá. Ezt senkitől, semmilyen körülmények között nem fogadom el! Tenyeremmel enyhe nyomást gyakorlok bekötözött kezére. Nem szakítom fel a sebeit, erre ügyelek, de még így is fájdalmat okozok súlyommal neki.
- Most még egyszer megkérdem – mosolygok rá töretlen kedvességgel. - Kihez beszélsz?
- Menj el – szól újra. Biccentve eresztem el a kezét és sajátomat megtörölve hátat fordítok neki, de az ajtóban még visszanézek rá.
- Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem – mondom ujjaimat a kilincsre fonva.
- Mi? - néz fel rám a tükréből. Elnevetem magam és kinyitom az ajtót. Magam mögött bezárva indulok el, ha minden igaz most kell jönnie az apámnak is.
|
| LastBreath | 2014. 05. 29. 19:26:28 | #30028 |
Karakter: Benjamin Howard (Mirror)
Megjegyzés: linkának
- Itt mindenki annyira ostoba. Nem értik meg, hogy létezel. Be akarják mesélni, hogy csak kitaláltalak. Pedig ez nem így van. Csak én tudom, hogy létezel. Együtt születtünk. A testemben növekedtél, amíg el nem vettek tőlem. Soha nem bocsájtom meg nekik! Itt hagytak minket megrohadni, hogy ne lássanak. Gyűlölik az arcom, amit ők csúfítottak el azzal, hogy téged elvettek tőlem. De mindig itt leszel nekem, igaz? - mosolyodom el a tükörbe bámulva, ahonnan testvérem néz vissza rám.
- Csak bennem bízhatsz. - mondja kisvártatva. - Csak magunkban bízhatunk.
- Tudom. - bólintok.
- Bódult agyad kezelik, és míg elveszted a fejed magadra hagynak és azt mondják...a legjobb szándékkal segítenek rajtad és a problémáidon. - ismeretlen hang szólal meg körülöttem.
- Ki ez? - kérdezi Mirror.
- Nem tudom. - fogom halkabbra hangomat, hogy csak testvérem hallja. - Majd elmegy, ha megunja, hogy nem figyelünk rá.
- Mond, hallod te egyáltalán, amit neked mondok? - s hozzám ér.
- Küldd el. - tanácsolja ikrem.
Lustán emelem tekintetem az idegenre. Nem szoktam megfigyelni környezetem, így nem lenne csoda, ha egy régebbi „beteget” nem ismernék fel. De rajta még utcai ruha van. Látogató lenne? Kizárt. A szemeibe nézve valami megmagyarázhatatlan láng lobog. Szenvedély és gyűlölet lángja. Ilyen szemei nincsenek egy családtagnak sem.
- Áh, szóval mégsem vagy süket. - konstatálja apró, cinikus félmosollyal.
- Küldd már el! - morran ingerülten Mirror.
- Zavarsz. - mondom halkan s figyelmemet újra testvéremnek szentelem. Azaz csak szentelném, ha nem szólna közbe.
- Nem csinálsz semmit.
- Beszélgetek.
- Kivel?
- Ha tovább kérdezősködik verd szét a fején a legközelebbi széket. - sziszegi fogai közt testvérem.
- Curtis! - egy ápoló üvölti el magát a folyosó másik végéről.
Az említett izmai ugrásra készen megfeszülnek egy pillanatra, aztán mintha meggondolná magát ellazulva kel fel s ahogy az ápoló hozzánk ér úgymond kegyesen megadja magát neki. Szemmel tartom, ahogy elcipelik, s halom ahogy az ápoló a fogai közt odasúgja neki, hogy velem nem érdemes „barátságot” kötni.
- Bosszantó. - néz utána Mirror.
- Az. - bólintok, majd visszanézek testvéremre, amint eltűntek a folyosó végén. - Szörnyen unatkozom. Van valami ötleted?
- Felvetném, hogy megszökhetnénk, de esélyünk sem lenne egyedül a kinti világban. Hamar megtalálnának minket és ha nem is lenne így előbb vagy utóbb éhen halnánk. Egyelőre jobb nekünk itt. Amúgy sem zavar senki.
- És ha Ő vissza jön és kérdezősködik?
- Majd elintézzük, hogy békén hagyjon.
- Nem teszek kárt másokban.
- Nem, te nem. Majd én.
- Felejtsd el.
***
Egy vagy két nap telik el békében az intézetben, azután minden a feje tetejére fordul. A bentlakók többsége retteg az új lakótól. Ha meglátják sikoltoznak, vagy üvöltöznek; maguk alá vizelnek, reszketnek. Nincs nyugalom. Az ápolók szemeiben is félelem csillan meg néha, mikor óvatlanok. Ki lehet „Curtis”, hogy ennyire félik az alakját. Az intézetben úgy tűnik végleg elszabadult az őrület.
Én nem veszem ki a részemet ebből. De folyton érzem magamon a tekintetét. Kiráz a hideg az undortól, hogy nincs jobb dolga, mint engem bámulni. Egyszerűen nem tudok olyan sarokba ülni, ahol nem találna meg. Mirror egyre dühösebb és frusztráltabb, ami engem is egyre nyugtalanabbá tesz. Sarokba szorítva érezzük magunkat.
- Még... Még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól! - üvölti az egyik beteg a közelemben. Szerencsétlenségére meg is botlik és nekem esik kiverve kezemből a tükröt, ami lehullik a földre és apró darabokra törik.
A levegő megdermed. Az ápolók megfeszült izmokkal merednek rám. Álmatag szemeim dühösen villannak meg.
- Eltörted. - suttogom halkan, mint aki még mindig nem hiszi el. - Eltörted a tükrömet. Azt hiszed, hogy ezzel meg tudod ölni? - kérdezem kis mosollyal. Mirror átveszi az irányítást dühöm fölött felkap egy tükörszilánkot, egy nagyobbat, és már készül rá, hogy a beteg szemébe döfje, de én gyorsabb vagyok és szabad kezemet a szilánk útjával keresztezem.
Hosszú vörös vágás, mély vágás. Bugyog melegen a vér, s én elrévedve figyelem, ahogy a fehér padlót befesti vörösre. Egy ápoló felsegít, de már nem nagyon érzékelem a külvilágot. Azt hiszem artériát találhattam el. Szédülök, talán el is ájulok.
***
Mikor magamhoz térek a szobámban vagyok. Egy női ápoló ül az ágy szélén. Az állapotomat ellenőrzi. Mikor meglátja, hogy magamhoz tértem, rám mosolyog.
- Hogy érzed magad?
- Hol van a tükröm? - hagyom figyelmen kívül a kérdését.
- Már intézkedtünk, pár órán belül kapsz egy újat, megígérem. - mosolyog töretlenül.
- Kapok altatót?
- Miért kéne az neked? - hökken meg.
- Minden egyes perc a testvérem nélkül elviselhetetlen és undorítóan unalmas. Ha megengedik alszok, amíg nem kapok új tükröt.
Ekkor veszem észre, hogy az ajtó nyitva és a Curtis nevű áll a nyitott ajtóban. Elfut a méreg. Még most is, még itt is néz. Egyetlen hely sincs, ahol ne látna. Összeszorul a torkom és inkább elfordítom a tekintetem. Az ápoló nő kimegy a szobából és becsukja az ajtót maga mögött. Nem sokára visszatér az altatóval, amit kértem. Ennek örülök, még egy perc annak a tudatában, hogy egy idegen folyamatosan figyel és megőrülök. Inkább a tudatlanságba menekülök.
|
| linka | 2014. 05. 29. 15:01:33 | #30027 |
Karakter: Curtis Bush
Megjegyzés: LastBreath-nek
Kezemet dörzsölve nézem, ahogy a víz rózsaszínné válva mossa le bőrömről a rá száradt mocskot. Micsoda tragédia, hogy vannak akik a tökéletes bosszút tervezik, és mégsem ismerik fel a kezükben lévő eszközt. Egyre jobban dörzsölöm a bőrömet, de a vér, nem szűnik.
- Curtis...- félelme, amit miattam érez ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne. Pedig őt nem bántanám...Őt szeretem. - Mitől véres a kezed?
- Aprócska baleset, nem komoly – fordulok felé biztatóan rámosolyogva. Kezében telefonnal áll, távol tőlem, de közel az ajtóhoz. Annyira bosszantó, hogy ennyire nyugtalan a közelemben. Ő nem ismer engem. Téves következtetéseket von le mindenből, amit teszek. Szemei bénán lógó, vérző kezemen függnek. Nem is érzem, hogy fáj, épp kellemesen zsibbad. De ez jó. Hiszen okkal kaptam.
- Mit tettél magaddal? - vértől csöpögő ujjamat ajkaim elé emelem csitítva őt. Nem néz már a szemeimbe, a kezében tartott telefont figyeli, mintha attól várna megoldást. Csak nézegeti, hogy mit is kezdjen vele és végül ahelyett,, hogy előnyére fordulna, ez okozza gyötrelmes bukását. Nem tudja kijátszani a lehetőségeit, mert retteg.
- Hallgass el...- kérlelem szolidabb mosolyra fogva, eddigi vigyorom. Épp kezemet végigsimítom a friss seben, arcom megrándul. Mindössze ennyi az egész. Nem kell félnie, én tényleg nem fogom bántani.
- Curtis... engedd, hogy segítsek – elindul, csodálom azért az egy lépésért, amit felém tesz. Őt még most sem bántanám...anya nem hagyná. Szomorú és csalódott lenne. De nem is ez az, ami zavar.
A szótlansága, a sötét szemei, minden rezdülésével elutasított engem. De nem haragszom ám rá. Tudom miért tette. Felsóhajtva állok egy helyben, és próbálom csitítani magamban a feltörni készülő haragom. Gyűlölöm őt...annyira, de annyira gyűlölöm az anyámat.
- Olyan esetlen volt minden mozdulata, mintha nem is tervezte volna, csak úgy, robbanás szerű ötletként úgy gondolta jó móka lesz, ha kiveti magát az ablakon – mosolyodom el nosztalgikusan.
- Fogd be a szád...- meggyötört, letört hangon szól hozzám. - Anyád évek óta halott.
- A hozzá hasonlóak lelkét olyan könnyű megszerezni – sóhajtom mosolyogva és ellépek mellette. Ezúttal nem úszom meg ennyivel. Átléptem egy határt, de ne várja, hogy megbánom bűneimet. Halk nevetés kíséretében lépek el mellette. Ujjai megszorulnak és elfehérednek a telefonkörül. Hívjon csak segítséget, nem fogok ellenkezni. Üdítő lenne egy teljesen más környezetben élni. A bejárati ajtó melletti szobába megyek. Az a ház legkisebb helysége. Nincs szükségem ennél nagyobb szobára. Tenyeremet az ablaküvegre tapasztom. Hideg, sima, gyűlöletesen tiszta. Mélyet szippantok a levegőbe. Egyedül az ágyam mellől sercegő hang tölti meg a szoba csendjét. Küzdött és megharapott. De végül mégis én győztem, mert ő már meghalt. Államat tenyerembe támasztom és még mélyebbet szippantok a kesernyés levegőből.
- Istenem...- vállam felett pillantok hátra. Arcának ráncai félelemtől kitágult, apró, sötét gombszemeket ölelnek körül.
- Ég a hús, érzed a szagát a levegőben, ugye? - fordulok felé kezemmel a dög felé intve, amit behoztam a szobámba.
- Hol van Penny Curtis? Mit műveltél vele? - lép be ökölbe szorított ujjakkal.
- Veled ellentétben én nem ismerek minden kutyát a környéken – vonok vállat hozzálépve, és biztatóan megérintem vállát a tenyeremmel. Megremeg, de nem hátrál el. Figyelmesen tanulmányozom arcát, míg végül megértem. Óh, hát ő is elárult engem. Amíg nem voltam mellette, ő felhívta őket. Eddig mindig csak fenyegetőzött velük, de most megtette. Ujjaimat gyűrögetem, hátat fordítok neki, aztán egyből ránézek újra. Ha szem elől tévesztem hátba támad. Nem hagyhatom...pedig megmondta, hogy ez lesz. Ő figyelmeztetett engem előre. Miért nem hallgattam rá. Megmasszírozom orrnyergemet, meg akarom ütni, de nem tehetem.
Testem súlya alatt megsüpped a matrac, fejemet nyomja a párna csücske. Meredten bámulok a túloldalra. Ott, a sarokban áll valaki.
Nyelni próbálok, de a torkom kiszáradt.
Nyelvem végigsiklik kicserepesedett ajkaimon.
Én tudom, hogy itt vannak! Hallom a hangjukat. Szemeim rátalálnak az ismerős szempárra.
Tudtam, hogy eljön, egy alkalmat sem hagyott eddig ki.
Jó újra látni...anya.
Lassan ébredezem, és nyitom ki szemeim. Látásom éles, fehér fény vakítja el. Tenyereimmel támaszkodom meg, kábán forgatom fejem. Ez nem szoba. Ez nem az én szobám. Végignézek magamon, ruhában vagyok, fekete öv szorít mellkasomnál fogva az üléshez. Sérült kezemet felemelem, fehér kötés van rajta. De... hogyan?
- Ez a tiéd. Reggelizz meg – nyújt át apám egy szalvétába csomagolt szendvicset. Hunyorogva dőlök hátra az ülésben. Történt valami, amire nekem emlékeznem kell! Elveszem tőle és csendesen leharapok egy falatot. Szemeim az ablakon túli világra vándorolnak. Most majd ő is elfog hagyni. Őszintén nem számítottam rá, hogy ez ennyire gyorsan be fog következni.
Úgy hittem legalább várni fog pár napot, megnézi, hogyan viselkedek.
Megoldottam volna, hogy otthon maradjak, ha hagy elegendő időt. Újabb falatot harapok a szendvicsbe. Különösebben nem hoz lázba, hogy diliházba visz. Minden egy adott rendszer alapján működik. A rendszert pedig apróbb tapasztalatok után könnyű kijátszani. Ez majd legalább leköt. Egy kovácsoltvas kerítésen át megyünk be, leparkol, megvár és elindul. Sóhajtva követem, holott semmi kedvem ehhez az egészhez.
A bent ücsörgő alak életuntan köszönt minket és csevejbe kezd apámmal. Mosatlan, ápolatlan pasas valahol az ötvenes éveiben járhat. Kefeszínű hajával és halványbarna, érdektelen szemeivel nem lopta be magát a szívembe. Pontos útbaigazítást kapunk. Útban az apám számára fontos irodához körülnézek egy kicsit. Koszos, pergő vakolatú, hajdanán fehér falak. Laminált padló, magas plafon és széles folyosók.
Bent a pasas irodája rendezett, tiszta és túl tökéletes. Itt minden bézs és pezsgőszínű. Asztalán egy örökmozgó koppan újra és újra.
- Curtis Bush – belelapoz az aktámba. Felesleges mondanom magamról bármit is, hiszen már mindent tud rólam. - Hallod a hangokat és tudom, valódinak hathatnak, de nem azok.
- Köszönöm, hogy ismertette velem mi valóságos, és mi nem az – mosolygok rá. - Indulhatunk? - fordulok apám felé.
- Kap majd egy listát, hogy mikre lehet szüksége a fiának. Holnap, ha ideje engedi elhozhatja neki – újra az asztal túloldalán ülő felé fordulok. Egy szóval sem említettem, hogy itt maradok. Itt nem tesznek semmi mást, minthogy hazudnak, csak azért, hogy a látásom erőszakkal elvegyék. Begyógyszereznek és úgy irányítanak, mint egy drótokon függő bábot. És még van képük megparancsolni, és eldönteni, hogy hogyan érezzek.
A lehető legjobb szándékkal kezelnek, hát persze.
Aki ide egyszer belép legközelebb hullazsákba távozik.
Apró, kék pirulát ír fel nekem, amiből kapok is egyet egy pohár víz társaságában.
Nem nézek az apámra, tudom, már az ajtóban áll és várja, hogy indulhasson. Elköszönését már lerendezte a kocsiban. Elveszem tőle a gyógyszert, mosolyogva teszem a nyelvemre. Nyálamtól olvadni kezd, kesernyés izétől émelyegni kezdek. Aprót kortyolok rá, van tíz percem, míg a gyógyszer elbomlik bennem és felszívódik. Lábaimon dobolok ujjaimmal, nyugtalanságom legapróbb jelei. Egy magasabb, tömzsibb férfi lép be hozzám.
Ápolók...
Már előre rühellem ezt a helyet.
Készségesen állok fel és lépek utána, haja egészen rövidre le van nyírva, rövid ujjú pólója alól kilátszik egy fekete mintázat, ami a bőrébe van varrva. Érdekes, ám nem foglalkozom vele túl sokáig. A hely, és az útirány jobban leköt. Körülöttünk csak néhányan lézengenek, némelyikük felénk fordul és rám néz. Viszonozom pillantásukat, kósza nyugalmuk mindössze addig tart, míg szemeik lejjebb nem vándorolnak vigyorra húzódó ajkaimra.
- Curtis – nevemet egy hangosabb, tompa hang követ.
- Miért csapott az ajtóra a tenyerével? - kérdem szemöldököm megemelve.
- Hogy mondtad? - Ez komolyan ennyire hülyének néz engem?
- A tenyereddel rácsaptál arra a rohadt ajtóra. Úgy nézek ki, mint valami állat? Szavakkal is felhívhatod magadra a figyelmem – morranok rá. Ijedtsége éppen ha pár másodpercre ül ki az arcára, de ott van, mélyen benne gyökerezik és újra meg újra elő fog jönni, akárhányszor engem meglát. Mérgem nagy részét próbálom kontroll alatt tartani, nem tehetek most semmit. Azzal mindent elrontanék magam körül. Szemeimet lehunyva nyugtatom magam. Jó adagnyi levegőt engedek ki ajkaimon és ránézek. Rossz kezdet volt. Nem így terveztem, de most, hogy már így alakult nem tudok ellene mit tenni. Eltelik pár pillanat, mire sikerül valamennyire visszatérnem önmagamhoz. Kinyitja az ajtót, tenyeremet észrevétlenül tartom hátához, majd amint nyílik az ajtó belököm őt rajta és rázárom. Egy mosoly perdül az arcomra, ahogyan elképzelem őt úgy lángok között. Tőlem valamivel távolabb beszéd neszeit hallom, időhöz juttattam magam, ez az alak még fel sem fogta mi történt vele. Lassan indulok el, megvárom, amíg a léptek elhalnak és csak azután lépek ki a másik folyosóra. Vékony, mértani test üldögél egymagában. A kezében lévő tárgy visszaveri azt a kevéske napfényt, ami az ablakokon át bejut, és elvakítja látásom. De csak annyi időre, míg elé nem érek. Nem bírom ki, hogy ne szóljak oda neki. Rosszul viselem, ha figyelmen kívül hagynak, ő pedig láthatóan belecsöppent saját kis világába, melyből eszében sincs újra felszínre bukkanni. Halkan duruzsol, mereven fürkészve önmagát a tükörben. Fejemet oldalra billentem, ujjaimat összekulcsolom a hátam mögött és elmosolyodom.
Ez igazán érdekes...
- Bódult agyad kezelik, és míg elveszted a fejed magadra hagynak és azt mondják...a legjobb szándékkal segítenek rajtad és a problémáidon – szólalok meg halkan. Közvetlen előtte állok, leguggolok elé. Kíváncsivá tett. Tudni szeretném ki az, aki ily módon leköti minden figyelmét, hogy még pillantásával sem méltat. Tudni szeretném milyen érzés, amikor valaki nincs egyedül. Én nem vagyok magányos.
Mellettem mindig volt...van valaki.
Anya most már soha nem hagy magamra...
Ehhez az elhatározásához csak meg kellett halnia.
Egészen apró, és jelentéktelen esemény, ahhoz, hogy velem lehessen.
A gond az, hogy én mélységesen csalódtam minden személyben, aki kicsit is közel állt hozzám.
- Mond, hallod te egyáltalán, amit neked mondok? - mutatóujjammal vállára koppintok. Ennél jobb figyelemfelhívás nincs. De, ha erre sem reagál semmit, magam sem tudom még mit teszek vele.
|
| vicii | 2012. 08. 29. 20:42:51 | #23216 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Elf-társnak)
Hosszú, puha csend ül közénk, amíg gondolkodik a válaszon, én pedig türelmesen várok, közben pociját cirógató kezem derekára siklik. Valamiért megnyugtat selymes bőrének érintése.
Ő egyik kezét mellkasomra simítja, de nem néz fel rám, inkább lehunyja a szemeit, úgy válaszol.
- Másnak látlak-e?- kérdi elgondolkodva, lágy hangja szinte simogatja a hallójárataimat. - Igen, jóval másabbnak, mert most már többet tudok rólad. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a dolgok rosszabbik fényében látnálak.- mondja, minden szót alaposan megrágva, mielőtt kiejtené. - Shoji, tudod mit látok benne?- kérdi, de ez amolyan költő kérdés, nem vár rá választ. - Akármennyire nyugodtnak mutatod magad, az élet rád is rád nyomta a bélyegét. Látom a szemeidben az elkeseredettséget és a dühöt, mert te magad sem érted, miért voltak veled ilyenek az emberek. Mert fogalmad sincs arról, hogy miért nem szeretett senki.- mondja lágy sóhajjal, én pedig lehunyom a szemeimet. Különleges ez a fiú, már az elejétől éreztem. Mintha csak egy nyitott könyv lennék, amelyből könnyedén olvas.
- Honnan tudod?- kérdem lassan, bágyadtan. Évekkel ezelőtt eltemettek magamban ezeket az érzéseket, ő pedig hirtelen újra a felszínre rántotta őket...
Másik kezemet a hátára simítom, úgy érzem, szükségem van a kontaktusra.
- Mert én is ilyen vagyok.- kúszik az arcára egy édesbús mosoly. - Bár közel sem hasonlít a múltunk, ugyanazt élhettük át mindketten. Amint kiderült, hogy beteg vagyok és nem mehetek ki a napra, a szüleim teljesen elidegenedtek tőlem. Az apám szimplán csak elkerült, amikor csak tudott. Soha többet hozzám se szólt, mintha nem is léteznék. Az anyám pedig undorodott tőlem. Akármennyire is kerestem a társaságát, mindig elüldözött és szörnyű dolgokat vágott a fejemhez. Egy nyolcéves kölyöknek ez szinte felfoghatatlan volt. Ekkortájt érkezett Iori.- meséli, majd kényelmesebb pózba ficergi magát, arcát a nyakamba temetve, én pedig megborzongok a leheletétől. - Kétségbeesve próbálta megszeretteti magát anyával, de hiába. És megjött Jino, aki mindenkit gyűlölt, és addig-addig erősködött, míg végül megadtam magam. Rájöttem, hogy igaza van. Miért éljen az olyan, aki szörnyetegnek tart? Persze Iori beleroppant és azóta is gyászolja azt az életet, amiben nem voltunk egyebek, csak elrettentő példák a vérfertőzésre. A tűz miatt hetekig nem láttam semmi mást, mint elmosódott foltokat. Kórházba kerültem és doktorok meg rendőrök kérdezgettek minden áldott nap.- súgja, majd pille érintést érzek, ahogy ujjacskáival apró kis köröket kezd rajzolgatni a bőrömre. - Aztán jött a műtét, és amikor levették a kötést a szememről, már abban a diliházban voltam, ahonnan ide kerültem. Még most sem látok túl jól, és a szemüveg valahol ott van az egyik orvosnál, nehogy összetörjem.
- Miért?- kérdem halkan, kissé rekedt hangon, az elhangzottak felzaklattak.
- Ugyanazért, amiért ilyen hosszú a frufrum. Úgy gondoltam, hogy nem akarok semmit sem látni ebből a világból, így engem se lásson senki.- meséli, én pedig álla alá csúsztatom ujjaimat, hogy fejét felemelve ránézhessek.
- Pedig egy ilyen kedves arcot bűn elrejteni.- súgom lágy mosollyal, végigcirógatva gyönyörű arcát.
- Felesleges ilyesmit mondanod.- válaszolja szintén mosolyogva, kezeit vállaimra simítva.
- Talán nem hiszed el?- kérdem meglepetten.
- Ha nem rólad lenne szó, nemmel válaszolnék, de...
- De?- kérdem, álla alá nyúlva ismét, de válaszát meg sem várva puhán megcsókolom. Mikor pedig kissé sután, de viszonozza a csókot, mosolyra húzódnak ajkaim. Olyan ártatlan... olyan tiszta... csupán a környezete volt az, ami bemocskolta őt.
Sokáig faljuk egymást, a végén szinte a másik szájából kapkodjuk a sóhajt. Arca így kipirulva még gyönyörűbb, duzzadt ajkairól nem is beszélve. Gyengéden cirógatom meg arcát, majd könnyed mozdulattal tűröm el rakoncátlan tincseit, hogy belenézhessek azokba a gyönyörűen csillogó szemekbe.
- Nézz engem.- súgom halkan, ő pedig kérdőn pillant rám. Lágy mosollyal nyomok csókot a homlokára. - Nem kell mást látnod, csak engem. Én majd eltakarok előled mindent. A pajzsod leszek... megvédelek majd ettől a szörnyű világtól.- súgom, a szemei pedig szívmelengetően felcsillannak.
- Shoji...- súgja meghatottan, én pedig csak magamhoz vonom, arcomat a hajába temetve. Annyira megnyugtató az illata...
- Cserébe pedig nem kérek mást, csak hogy maradj velem.- susogom lehunyt szemekkel, szorosan ölelve magamhoz, a vékony kis karok pedig nyakam köré kúsznak.
- Rendben...- súgja, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Még tényleg nem találkoztam hozzá hasonlóval... vajon... ha korábban találkozunk... mi történt volna? Jobb életünk lenne? Támaszt nyújtottunk volna egymásnak...? Vajon... nem végeztük volna diliházban?
Az idilli hangulatot léptek zaja zavarja meg. Valóban, már este van... itt az ideje a fürdésnek. Daisuke sóhajtva enged el, majd mászik ki az ölemből, én pedig fáradtan felállok. Nemsokára az ajtó is nyílik, és két felszerelt, nagydarab ápoló biccent, hogy fáradjunk kijjebb. Így hát elindulunk, szorosan egymás mellett, a két debella pedig végigkísér minket a folyosón. Jóleső bizsergés kerít hatalmába, ahogy az ápolók és orvosok rettegve félre állnak. Összevigyorgunk.
Végül kilyukadunk a zuhanyzónál, ahol aztán a kezünkbe nyomnak egy-egy törülközőt, meg pizsamát. Belépünk, az ajtó csukódik mögöttünk, gondolom a két nagydarab állat őrt áll, vagy mi a szösz.
Letesszük a cuccainkat a sarokban álló kis műanyag kosárra, majd vetkőzni kezdünk. Én minden szégyenérzet nélkül dobálom le a cuccaimat, majd beállok az egyik zuhanyrózsa alá és megnyitom. Lehunyt szemel felsóhajtok, ahogy a langyos vízpermet a bőrömre hullik.
Viszont magamon érzem a tekintetét, ezért hátra pillantok. Daisuke már a nadrágjával bíbelődik, de minden bizonnyal elbambult egy kicsit. Mikor a tekintetünk találkozik, elvörösödve kapja el rólam a szemeit, de csak felkuncogok. Igazán aranyos.
Végül csak mellém lép, és ő is magára engedi a vizet. Leplezetlenül mérem végig. Annyira gyönyörű, ahogy a testén végigszánkáznak a vízcseppek... hihetetlenül formás, és bár kissé talán sovány, ettől csak még törékenyebbnek tűnik.
Végülis nem tudok ellenállni a kísértésnek, hátulról hozzá simulok és átkarolom a derekát. Először megmerevedik, majd felém fordul és megadóan simul hozzám. Kis karjait a nyakam köré fonja és édesen felpipiskedik egy csókért. Kuncogva hajolok le hozzá, ezúttal a csók viszont sokkal szenvedélyesebb, tüzesebb. És ahogy odaadóan viszonozza, egészen beleborzongok… egyre jobban csókol. Hogy is volt, gyakorlat teszi a mestert…?
Elégedett morranással szakadok el tőle, majd siklok a nyakára hogy hófehér, puha bőrét piros kis foltokkal lássam el. Sóhajtva dönti oldalra a fejét, és ahogy hangja mézként csúszik a hallójárataimba, megborzongok…
A hatás lent is érezhető, a kis édes pedig pirulva húzódna el, de nem engedem, formás kis fenekébe markolva húzom vissza magamhoz.
- Ne aggódj, amíg te sem akarod, nem fogok semmit csinálni…- súgom a fülébe vágytól fűtött hangon. Ettől megnyugszik, újra hozzám simul, én pedig csókolgatom, simogatom formás kis testét. Amikor pedig úgy látom, sok neki, elengedem, ő pedig elrebben, mint egy kismadár. Viszont muszáj kezdenem valamit magammal, mert egyszerűen szétvet a vágy…
Ezért hát hátamat a hideg csempének vetem és ujjaimat forró merevedésem köré kulcsolom. Persze Daisuke csak vörös fejjel, zavartan mered rám.
- Ne haragudj… de ezt most muszáj…- sóhajtom önkívületben…
|
| vicii | 2012. 08. 04. 22:16:33 | #22673 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Elf-társnak)
- Magamról nem mesélek.- jelenti ki egyszerűen, én pedig csak felvonom a szemöldököm. - Nincs mit mesélnem. Vagy kiismersz egy idő után, vagy nem. Daisuke mesél majd magáról, ha megkéred, de Ő...- fintorodik el, én pedig kíváncsian temetem arcomat a hajába.
- Hmm?
- Iori. Ezt választotta. És itt haljak meg, ha nem igaz rá az, hogy bármit is kérsz tőle, megcsinálja.- mondja bosszúsan, én pedig szórakozott mosollyal hallgatom. Szóval Iori... milyen bájosan hangzó név... - De komolyan, ha azt mondod neki, hogy: "Ha tényleg kedvelsz, akkor leszopsz." A kis hülye meg is teszi. Undorodom tőle. Annyira vágyik a szeretetre, hogy az már... abnormális.- jelenti ki, majd egy kis fészkelődés után elhelyezkedik az ölelésemben. - De miért mindig én meséljek?- kérdi felásítva, bágyadt hangon. - Legközelebb rajtad a sor.- közli, majd lehunyja a szemeit.
Elgondolkodom a szavain. Igaz, én egyre többet tudok róluk, magamról viszont annál kevesebb információt közöltem... rendben, legyen, legközelebb én mesélek majd...
*
Reggel tűkön ülve várjuk, hogy végre meghozzák a reggelit. Ott kuporgunk az ajtó előtt lesben állva, várva, hogy végre benyúljanak a karok és véletlenül se késsünk le róla.
És mikor végre megjelenik a tálca, felvillan a tekintetünk. Jino szépen elveszi, én pedig berántom a kis kacsókat. Hófehér, kecses kis kezecskék, könyékig be is férnek... vékony, női hang sikolt fel a túlolalon.
Jino egy kanalat kap a kezébe, sajnos más evőeszközt nem kaptunk. Érdekes feladat lesz egy kanállal levágni ezeket a karocskákat... hehe...
Míg ő kifeszíti az egyik kart, addig én nekikezdek a procedúrának. A fém könnyedén hatol a bőr alá, elszaggatja az izmokat, de a csonttal nem boldogulunk. Már percek óta szenvedünk, az időnk pedig fogy.
- Várj.- mondja végül Jino, én pedig kíváncsian tekintek rá. - Semmi esélyed egy kanállal átvágni két csontot.- villant meg egy szadista vigyort, majd ránehezedik a karra. Hangos, borzongató reccsenés hallatszik, vér fröccsen, izom szakad, a kar pedig elválik gazdájától. A túloldalon a nő elhallgat, másik karja elernyed, bizonyára elájult a fájdalomtól. Hmm, pedig a nőknek általában magasabb a fájdalomküszöbük...
Jino vigyorogva még kezet is fog a karral, én pedig nevetve lóbálom meg. Sajnos azonban a móka nem tarthat túl sokáig, mert ápolók özönlenek be a kis helyiségbe. Mire észbe kapok, már vagy öten a padlóra küldtek, teljes súlyukkal rám nehezednek. Küzdök, makacsul vergődöm alattuk. Megérzem az első szúrást, de a nyugtató meg se kottyan, azt hiszem már eléggé megszokta a szervezetem. Még egy tű, és ekkor kezdem csak fáradtabbnak érezni magam, de tovább vergődöm. A harmadik adag nyugtató viszont már kezd kiütni, lassan elszáll belőlem minden erő...
Oldalra pillantok, és meglátom Jino ernyedt testét... én is elájulok...
*
Különösen nehezen ébredek... minden forog körülöttem, hányingerem van... a végtagjaim zsibbadtak és nehezek... homályosan látok a körülöttem lévő zajok pedig tompán jutnak el a tudatomig...
Nyögve fordulok hanyatt, rábámulva a fehér plafonra... a fenébe, mindjárt elokádom magam...
Lassan pislogok, hátha attól kitisztul a kép, de csak nem akar jobb lenni. Daisuke hangját hallom távolról... halk, nyugodt hang, megfontolt szavak.. igen, ez Daisuke lesz...
- Sokkal jobb ebben a cellábban összezárva lenni, mint a többi nyáladzó senki közt. Ez a hely barátságosabb és békésebb.- mondja, én pedig lassan felé pillantok... egy ágyon fekszik, a karjába infúziót vezettek... vért kap. Ó igen, emlékszem már...
- Rossz hatással vagytok egymásra.- jön a válasz egy szintén ismerős hangtól. Ó igen, emlékszem erre a dokira, egy ideig kezelt... - Ha nem szedünk szét titeket, nem fogtok meggyógyulni.
- Na és ki akar meggyógyulni?- kapcsolódom be a beszélgetésbe, lassan felülve. Azonban ez nem bizonyult túl jó ötletnek, mert megfordul velem a szoba. Hányingerrel küszködve simítom a kezem a homlokomra. - Meggyógyulni úgysem fogunk, akkor legalább hadd ne kelljen közéjük mennünk.- érvelek kissé színtelen, de annál magabiztosabb hangon.
- Ennyi luxus kijár nekünk is.- ért egyet Daisuke. - Maguknak meg úgyis teljesen mindegy, ha netán megoljük egymást idebent, nem? Egy gonddal kevesebb.- mondja pajkosan, én pedig elmosolyodom. Milyen kis találékony, pontosan tudja, hogy húzza el a mézesmadzagot a doki orra előtt...
A doki nem válaszol, csak lassan kihúzza Daisuke karjából a tűt, de látom a szemeiben, hogy vészesen pörög az agya. Mikor elkészül, megadóan felsóhajt, és ekkor már tudom, hogy nyert ügyünk van.
- Ha megígéritek, hogy az ápolóknak nem okoztok több gondot, akkor nem bánom, maradhattok.- adja be végül a derekát.
- Éljen a demokrácia.- mosolyodik el Daisuke. - Akkor újabb reformot indítványozok.- mondja villanó szemekkel, én pedig csak kíváncsian nézek rá. Mire készülsz, te kis kópé? - Fürdés! Napi egyszer legalább. És takaró éjszakára, hogy kényelmesen aludjunk.
- Bonnie és Clyde.- morran fel az egyik nagydarab ápoló, aki nemrég még a hátamon térdelt. Kedvem lenne felröhögni a megjegyzésen, de a rosszullét visszatart. Találó, az egyszer biztos..
- Megnézem, mit tehetek.- mondja végül a doki beleegyezően, végül lassan szedelőzködni kezdenek. Amint becsukódik mögöttük az ajtó és kettesben maradunk, a gyönyörű arcon őszinte aggódás árad szét, ahogy felém fordul.
- Jól vagy?- kérdi aggódva, csillogó szemekkel. - Hány tűt döftek beléd?
Halvány, apró kis mosolyt varázsolok a szám sarkába. Szívből jövő mosolyt. Ennyire aggóna értem?
Mióta az eszemet tudom, senki nem aggódott értem... mi ez a furcsa érzés a mellkasomban?
- Kicsit émelygek, de amúgy semmi gond.- nyögöm halkan, miközben lassan masszírozni kezdem a nyakam. - Hármat, azt hiszem, de lehet, hogy volt az négy is...- sóhajtom végül, válaszolva az utóbbi kérdésére. Lassan feláll és hozzám lép, lekucorodik mellém az ágyra.
- Hadd nézzem...- mondja, majd kezemet elhúzva szemrevételezi a nyakam. - Három friss szúrás van.- mondja bosszúsan, ujjai hegyével finoman végigsimítva a bőrömön... megborzongok a kellemes érzésre.
- Úgy érzem magam, mint akit egy elefátnak is elég nyugtatóadagal terítettek le...- sóhajtom, majd kérlelően rápillantok. - Daisuke, megmasszíroznád a nyakam?- kérem halkan, ő pedig meglepetten pillant rám.
- Honnan...?- kérdi kíváncsian, de csak huncut mosollyal borzolok a hajába.
- Ez a higgadtság és a fürge észjárás rád jellemző.- kacsintok rá kuncogva, mire mintha elpirulna a kis édes. Végül mögém mászik, fürge kis ujjacskái pedig dolgozni kezdenek rajtam. Jólesően felsóhajtok, lehunyt szemekkel... - Mondtam már, hogy jó üzleti érzéked van?- jegyzem meg idő közben nevetve.
- Még nem.- kunco a hátam mögül.
- Akkor ezentúl hangoztatni fogom...- nyögöm kéjesen, mikor egy érzékeny pontra talál. Lassan, de biztosan masszírozza szét a nyakamban a csomókat...
- Rajtad a sor.- jegyzi meg kis idő múlva, de nem értem, mire céloz.
- Hogy?- kérdem hátrapillantva, mire kifürkészhetetlen, csillogó szemekkel néz rám.
- Mesélj magadról. Te már olyan sokat tudsz rólam, én viszont rólad szinte semmit...- mondja halkan, én pedig halványan elmosolyodom. Vagy úgy...
A kezemet nyújtom, ő pedig elfogadja, így hát az ölembe húzom. Kényelmesen elhelyezkedik a karjaim között, én pedig először lehunyt szemekkel magamba szívom kellemes illatát... aztán elrévedő szemekkel mesélni kezdek...
- Egészen fiatal voltam, amikor elkezdődtek a gondok. Nem emlékszem pontosan, talán általános iskolás lehettem... egyre kezelhetetlenebb lettem, nem fogadtam szót a szüleimnek... dühkezelési problémáim voltak... bármit mondtak nekem, csak magamból kikelve ordítottam. Apámnak persze nem tetszett a dolog, sokszor felpofozott emiatt. Azt hitték, ez csak amolyan átmeneti dolog, majd kinövöm... de nem így lett, a gondok nem múltak el. Ha valami nem tetszett, csapkodni kezdtem, tányérokat és vázákat vágtam a földhöz, rongáltam. Ekkor apám keresett egy pszichológust. Heti két vagy három alkalommal kellett járnom hozzá. Az az ember viszont ijesztő volt... még ma is emlékszem a szúrós tekintetére és a grimaszaira... szigorú volt és kegyetlen.- súgom halkan, egy pillanatra engedve, hogy magával rántson a múlt. Feltűnik előttem egy ráncos, idős arc... metsző tekintet... megborzongok. - De ettől sem jett jobb semmi. Mivel féltem az orvostól, nem igazán voltam hajlandó beszélni vele. Az egész pénzkidobás volt. A helyzet stagnált, egy ideig se nem rosszabbodott, se nem javult.- mondom, közben elrévedve besimítok a felsője alá, s pociját kezdem körkörös mozdulatokkal cirógatni. - Majd következett a középiskola. És mindent megvadult körülöttem. Azokból az időkből csak zavaros, kusza emlékeim vannak... csak arra emlékszem, hogy a szomszéd néni macskája az ablakon keresztül beszökött a szobámba, én pedig elkaptam, aztán levittem a garázsba... kerestem egy fűrészt, és apró kis darabokra vagdostam...- elakadok, az emlék élesen tolakszik az elmémbe, látom magam előtt a macska véres, szőrös cafatjait, orromban a vér szagát... - Nem tudom, miért csináltam. Nem emlékszem semmire, csak az érzésre, hogy hatalmam van az állat felett... ez lett az új hobbim, megrészegített az új érzés. Kisebb állatokat kezdtem kínozni, macskákat, kistermetű kutyákat, madarakat... egy alkalommal anyám rám nyitott. A kifejezés, ami szétterült az arcán... még sosem láttam így nézni. Végtelen undor és félelem ült a szemeiben... nem szólt semmit, csak kifordult a garázsból. Pár perc múlva pedig apám berontott, és úgy megvert, hogy napokig nem tudtam kikelni az ágyból. Azok után anyám kerülni kezdett. Rettegett tőlem...- mondom megremegő hangon, az emlékek felkavarnak... az egyetlen ember, akihez egy kicsit is kötődtem, megvetett, undorott tőlem... azt hiszem, azon a ponton végleg elszakadt bennem valami. - Onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Egyre nagyobb állatokat öldöstem, de ez sem volt elég. Egy alkalommal az egyik srác az osztályból belém kötött. Nem is tudom, mi volt az oka, nem emlékszem... dühös voltam, és egyszerűen kilöktem az ablakon. Kilenc métert zuhant, majd szétkenődött a betonon. Én pedig abban a pillanatban nem éreztem mást, csak végtelen elégedettséget... és elszabadult a pokol. Az esetet balesetnek könyvelték el. Én azelőtt is rengeteget verekedtem, de miután belekóstoltam, milyen megölni valakit... sokszor ok nélkül megtámadtam a társaimat. Többeket kórházba küldtem, sokszor felfüggesztettek, fegyelmi tárgyalásom is volt... már a harmadik suliból rúgtak ki, mikor egy alkalommal annyira megvertem az egyik gyereket, hogy az belehalt- Tárgyalás lett a dologból, és a fiatalkorúak börtönébe küldtek.- mondom, ezen a ponton a kezem megáll egy pillanatra. Könnyed, puha érintést érzek a karomon... szorosabban ölelem magamhoz a vékony kis testet, és nagy levegőt véve folytatom. - Amit ott tapasztaltam, az valahogy... hogy is mondjam... az idő alatt, amit ott bent töltöttem, nem tettem semmi rosszat, mégis napról napra egyre nőtt bennem az "őrület". Úgy éreztem, elvesztem önmagam, nem járt semmi más a fejemben, csak a gyilkolás... mikor betöltöttem a 18-at, kiengedtek. Az első dolgom pedig az volt, hogy megöljek valakit. Nem ismertem, csupán összefutottunk az utcán, én pedig kegyetlenül kivégeztem... míg odakint voltam, egy lánnyal is megismerkedtem. Azt hiszem, csak a veszély vonzotta bennem, semmi több. Mindezek ellenére mégis menthetetlneül belészerettem. Vele vesztettem el a szüzességem is. Aztán egy alkalommal rajtakaptam valaki mással. Eldurrant az agyam. És egy vascsővel agyonvertem mindkettejüket.- súgom halkan, beleborzongva az emlékbe.. egy pillanatra lehunyom a szemeimet, arcomat pedig a puha fürtök közé temetem. Szerettem azt a lányt, szívemből szerettem, ő mégis csak játszadozott velem... - Elkaptak a rendőrök, bevittek a sittre. Megvizsgált egy pszichológus is. A tárgyaláson bűnösnek találtak 29 ember meggyilkolásában. Életfogytiglanra ítéltek, de mivel a doki azt mondta, nem vagyok beszámítható, a büntetésemet egy diliházban kell eltöltenem. Így hát egyszerűen bezártak ide. 19 éves voltam ekkor. Azóta pedig itt vagyok...- vonok vállat. - Innentől nem túl érdekes a történet. Eleinte úgy éreztem, elvesztem az eszem ettől a helytől. Mindennap ugyanaz a rutin, ugyanaz az arcok... időnként bekattant bennem valami és ámokfutásba kezdtem. Olyankor mindig magánzárkába zártak - mint most is -, de amint kiengedtek, kezdtem az egészet elölről. Ennyi. Rengeteg orvost és alkalmazottat öltem már meg, talán megszámolni sem tudnám...- elmélkedem hangosan, a hideg falnak döntve a hátam. - Ennyi lenne az én történetem. Nos, mit gondolsz? Másnak látsz, mint azelőtt?
|
| vicii | 2012. 06. 19. 22:23:52 | #21602 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Bolond ELF-társnak)
- Nem tagadom.- bólint, én pedig elégedetten felkuncogok. Hát mégis... örülök.
Ekkor újra léptek zaja hangzik fel, Daisuke pedig az ajtóhoz lép, kikukucskálva az apró kis résen.
- Megkaphatom a pulcsimat?- kérdi, de nem válaszolnak. - Fázom.- mondja, én pedig felvonom a szemöldököm. Kis buta, miért nem szólt?
- Meglátom, mit tehetek.- válaszolja az ápoló, bár hangjából kihallatszik, hogy úgysem fog semmit tenni az ügy érdekében.
- Szóval fázol?- kérdem halkan, ő pedig megfordul, s lecsüccsen a földre, hátát az ajtónak vetve.
- Nincs meleg.- jelenti ki. Tökéletes alkalom...
Felállok, majd leülök szembe vele, karnyújtásnyi távolságra.
- Térjünk vissza a beszélgetéshez.- vetem fel újra a témát. - Hol is tartottunk?- kérdem rásandítva.
- Hogy mit gondolok rólad.- mondja, én pedig szélesen elmosolyodom.
- Nos?- kérdem türelmetlenül, fellobbanó kíváncsisággal.
- Kedvellek.- mondja őszintén, mélyen a szemembe nézve. - Őszintén. Nagyon kedves ember vagy, és ez olyasmi, amit még nem volt módom megtapasztalni semmilyen formában. Általában titkolni való torzszülöttként bántak velem.
- Ezzel nem vagy egyedül.- mondom halkan, visszagondolni szörnyű gyermekéveimre.
- Nem igazán voltak olyan barátaim, mint te. Sőt... egyetlen barátom sem volt.- meséli, én pedig sajnos tudom, miről beszél. Jól tudom.
- Hívhatsz hős megmentőnek.- vigyorgok rá szavait idézve, hogy kicsit oldjam a hangulatot. - Mesélj egy kicsit a harmadikról.- kérem halkan, már megint túl kíváncsi vagyok.
- Neki sincs problémája veled.- jelenti ki, én pedig elnevetem magam.
- Nem így értettem. De azért ez sem egy utolsó tényező.
- Nos, ő...- gondolkodik. - Állandóan morgolódik valamin. És agresszív, ha feldühítik. Olyankor nem bírok vele és a felszínre tör... Lényegében neki köszönheted, hogy most itt vagyok.- válaszolja sután mosolyogva, én pedig szintén elmosolyodom. Milyen érdekes... szóval mindhárom énje kedvel. Ez több, mint nagyszerű.
Olyan ártatlan, naiv gyerek... biztos rengeteget bánthatták. Amit mondott... hogy nem volt soha egyetlen barátja sem...
Elnézem, ahogy szétfut bőrén a libabőr. Tényleg fázik, fel kellene melegítenem...
Végigsimítok a karján, és örömmel konstatálom, hogy újra megborzong, ezúttal nem a hidegtől. Kíváncsian pillant rám hajának függönye mögül, aztán elfordítja a fejét. Összehúzom a szemeimet, majd álla alá nyúlva finoman újra magam felé fordítom.
- Mi a baj?- kérdem halkan, arcát fürkészve.
- Semmi.- motyogja lesütve a szemeit. Puhán elmosolyodom. Milyen kis édes...
Biztatóan megsimogatom a fejét, aztán ujjaim közé csippentem az állát és hozzá hajolok, engedve vágyamnak. Érezni akarom, legalább egy kicsit...
Számat lágyan az övére simítom, kedvesen, gyengéden csókolom, kíváncsiskodva. És legnagyobb örömömre viszonozza. Magamhoz húzom, átölelve karcsú testét, felmelengetve, hogy ne fázzon, s lehunyt szemmel falom ajkacskáit.
Majd nyakára csúszok, apró, lágy csókokkal hintem be, s elragadtatva kezdem gombolni pizsamafelsőjét. Gyönyörködve simítok végig csupasz testén, élvezve selymes bőrének érintését. Felsóhajt, én pedig beleborzongok izgató hangjába. Egyre lejjebb vezetem a kezem, tapogatózva, de mikor hasához érek, rémülten pattannak fel a szemei s tol el magától
- Ne...- nyög fel riadtan. - Félek.
- Tőlem?- kérdem halkan, vágytól rekedt hangon.
- Nem. Az ismeretlen érzésektől.- mondja kétségbeesetten, nekem pedig elszorul a torkom. Ahogy sejtettem, tényleg nem volt még dolga férfival... sőt, senkivel. - Fel fogok robbanni.- nyögi, kis kezét a mellkasára simítva.
- Nem fogsz.- mosolygok rá megnyugtatóan.
- Shoji, ismerem a halált, attól nem félek, de ezt... ezt nem ismerem.
Gyengéden cirógatom meg arcát. Szegénykém, tényleg megijesztettem... a fene, hogy sosem tudok uralkodni magamon.
- Semmi baj. Nem erőltetem.- mondom halkan, a szemeibe nézve, s ettől megnyugodni látszik. Nem szeretném még jobban megijeszteni.
- Bocsánat.- motyogja bűntudatosan, lehajtott fejjel, miközben újra begombolja a felsőjét. Nagyot dobban a szívem. Én hibáztam, mégis ő kér bocsánatot... milyen édes. Milyen naiv. Milyen ártatlan...
Közben megérkezik a vacsora is, de mielőtt az ápoló távozhatna, Daisuke megragadja a kezét.
- Hol a pulcsim?- kérdi dühös hangon, én pedig csak felvonom a szemöldököm.
- Nem kaptam rá felhatalmazást, hogy odaadjam.- válaszolja az ápoló demokratikusan.
- Nem?- kérdi, hangjából csöpög a visszafojtott düh. Kíváncsian várom, mi fog történni. - Akkor szerezz felhatalmazást. Fizetek is érte. Itt az előleg.
Könyékig berántja a kart a szűk résen, ami gyakorlatilag megnyúzza a végtagot. Majd Daisuke felkap egy villát, és kísérletet tesz, hogy örökre megcsonkítsa a nagyképű ápolót, ahogy látom, teljes sikerrel. Érdeklődve figyelek. Ez a mérhetetlen düh... nem jellemező rá... talán... Ő lenne? A harmadik?
Mikor a pasas keze már csak egy véres, összeszurkált csonk maradt, Daisuke abbahagyja. Azonban a kar beszorult, és a pasas bármennyire erőlködik, nem tudja kitépni a nyíláson.
- Kérem a pulcsimat.- követeli rideg hangon. - Most.
Ápolók jönnek, és nagy nehezen kirángatják a beszorult kart és elviszik az üvöltő férfit. Majd ahogy távoznak, Daisuke felém fordul, érdeklődéssel az arcán. Nyugodtan szemlélem. Igen, biztos Ő lesz...
- Meghatott a lelkesítő beszéded. Választottam magamnak egy saját nevet.- jelenti ki, majd felém nyújtja az ápoló vérétől vöröslő kezét. - Üdv, Jino vagyok.- villant meg egy pszichopata vigyort.
Én pedig felkuncogok.
- Örülök, hogy megismerhetlek.- fogadom el a kezet, majd megrázom. Ő igen, sokkal erősebb kézfogása van, mint Daisukénak... szóval egy igazi őrülttel van dolgom.
Elégedett vigyorral ül le mellém, én pedig nem titkolt érdeklődéssel és jókedvvel nézek rajta végig.
- Szóval Jino... mint valami olasz maffiavezér.- nevetek, mire szinte felcsillannak a szemei.
- Ugye? Nekem is ez jutott eszembe.- vigyorog önelégülten, én pedig nevetve állok el, majd hozom el a tálcánkat. Leülök vele szemben, és közénk helyezem. Kicsi véres lett a pereme. Annyi baj legyen.
- Illik rád.- jelentem ki, miközben jókedvűen letörölöm a villáról az ápoló vérét.
- Szerintem is.- vigyorog töretlenül, majd enni kezdünk, de az első falat után elfintorodik. - Ez undorító. Most komolyan ezt nevezik kajának?- kérdi dühösen, a villáját a falhoz vágva, de csak megvonom a vállam.
- Mit vártál? Egy diliházban vagyunk.- mosolygok rá. - Én speciel annak is örülök, hogy egyáltalán kapunk kaját.- jegyzem meg, mire jókedvűen felnevet. Én is vele kuncogok. Végül neki adom a villámat, ő pedig nagy ímmel-ámmal, de azért megeszi az adagját. És csodák csodájára nemsokára kattan a zár, és egy halálra rémült, sápadt nő jelenik meg. Résnyire nyitja az ajtót, majd egyszerűen bedobja a pulóvert és sietve újra bezár minket.
Felnevetek.
- Meggyőző vagy. El sem hiszem, hogy tényleg behozták.- vigyorgok, Jino pedig elégedett, szadista vigyorral lép az említett holmihoz és kapja magára.
- Nem volt más választásuk. Ha nem hozták volna be, a következő ápolónak levágtam volna a karját. Egy kanállal.- villant meg egy eszelős vigyort, én pedig elgondolkodom.
- Végül is... simán meg lehet csinálni. Bár még nem próbáltam.- sandítok rá. Összenézünk. Pontosan tudja, mire gondolok... a következő ápolónak levágjuk a karját... hehe...
Végül leül mellém, én pedig érdeklődve pillantok rá.
- Daisuke azt mondta, te is kedvelsz engem. Igaz?- kérdem. Nem mintha nem bíznék benne vagy ilyesmi, de azért a saját szájából hallani mégiscsak más...
- Igaz. Tetszett, hogy mikor az előbb megcsonkítottam azt a szemetet, te nem úgy néztél rám, mintha leprás lennék.- jelenti ki, én pedig elgondolkodva túrok a hajamba, arcomon halvány mosollyal.
- Ezt Daisukénak is mondtam. Mindketten őrültek vagyunk, csak másként. Szóval mért ítélnélek el?- kérdem halkan, ő pedig jókedvűen felnevet. Már láthatóan nem fázik, kényelmesen támaszkodik a falnak, keresztbe font kezekkel.
- Tetszik a felfogásod. Bár minden ember így gondolkodna.- húzza el a száját, de csak felnevetek.
- Inkább ne. Az egész csak még kaotikusabb lenne... rühelleném.- fintorgok...
És ekkor valami furcsa dolog történik. Jino fogja magát, és az ölembe ül, arcán számító, kéjenc kis mosollyal. Meglepetten pillantok rá.
- Valamit nemrég elkezdtél. Itt az alkalom, hogy befejezd...- duruzsolja, miközben a nyakamhoz hajol s egy helyen nekiáll kiszívni. Nyögve döntöm oldalra a fejem, miközben kezeimet combjára simítom.
- Daisuke nem lesz boldog...- duruzsolom mosolyogva.
- Nem érdekel Daisuke.- súgja a fülembe, majd bele is nyal. Megborzongok. - Akarlak.
Eddig bírtam. Hanyatt döntöm és leteperem, ő pedig elégedetten vigyorral fonja a kezeit a nyakam köré. Mohón, szenvedélyesen tapadok az ajkaira, vadul török a szájába s birtoklóan térképezem fel. Majd ahogy megtalálom fürgén ficánkoló nyelvét, forró táncra hívom, leteperem, betöröm.
- Te aztán belevaló vagy...- duruzsolom a fülébe, majd megrágcsálom a fülcimpáját. Sóhajtva bújtatja kezeit a felsőm alá, majd körmeit a hátamba mélyeszti és vörös csíkokat rajzol bőrömbe.
- Kevesebb duma, több akció.- parancsol, én pedig vigyorogva engedelmeskedem...
A nyakára tapadok, forró csókokat égetek bőrébe, itt-ott érzékien beleharapok és megszívom, de vigyázva, nehogy nyomokat hagyjak rajta. Végtére is, alapvetően ez Daisuke teste és biztos nem örülne a dolognak... ennyi tisztelettel tartozom az irányába.Egyik kezemet a felsője alá csúsztatom, szétterített ujjakkal végigsimítva csupasz mellkasán, majd lustán gombolgatni kezdem. Majd ahogy feltárul előttem teste, mély morranással vetem rá magam.
Nyögve markol a hajamba, én pedig, akár valami finom édességet, úgy kezdem kóstolgatni. Vállát, kulcscsontját, mellkasát halmozom el csókjaimmal, és elégedetten mosolygok, mikor meg-megborzong alattam vagy felsóhajt... nagyon érzéki, erotikus hangja van. Már csak attól képes lennék elmenni, hogy hallgatom...
Mellbimbóira akadva azokat is kezelésbe veszem. Élvezettel nyalogatom, szopogatom őket, majd számba véve finoman rájuk harapok.
D Jino sem tétlenkedik, felránt magához egy újabb, szenvedélyes csókra én pedig elégedetten adom meg magam. Majd fordít a helyzeten, és immáron én fekszem hanyatt a földön. Élveteg vigyorral figyelem, ahogy szétrántja a felsőm, majd a nyakamra tapad s fogait kieresztve jelöl meg. Hangosan nyögve, sóhajtozva élvezem, ahogy szívogatja, harapdálja a testem, közben forró ölét az enyémhez dörgölve... még nadrágom keresztül is érzem, mennyire kemény...
Felülök, majd visszahúzom az ölembe, lovagló ölésbe, élvezettel a hátsójába markolva. Kéjenc mosollyal karmolja végig a mellkasom, majd hirtelen a nadrágomba süllyeszti a kezét és keményen rámarkol lüktető férfiasságomra. Nyögve vonaglok meg, de nem hagyom annyiban a dolgot, leutánzom mozdulatait, s kényeztetni kezdjük egymást.
Közben a másik ajkait faljuk, egymás szájába nyögünk... forró testünk szinte szikrákat vet, ahogy összesimul...
Majd hirtelen nyakamba mar, teste megfeszül felettem, bőrömbe kiált, én pedig kezemen érzem forró magját. Ennyi kellett nekem is, mély hörgéssel rándulok meg, s lehunyt szemmel élvezem, ahogy az orgazmus végigbizsergeti minden tagom...
Majd Jino pihegve dől a mellkasomnak, én pedig fáradtan ölelem át...
- Hát ez jó volt.- sóhajtja, én pedig bőrébe kuncogok.
- A számból vetted ki a szót.- duruzsolom, majd váltunk még egy édes csókot, végül papírzsebkendőt veszek elő és megtisztogatom magunkat. Végül megfordul és lábaim közé ül, hátát mellkasomnak vetve, én pedig átkarolom.
- Mesélj egy kicsit.- kérem halkan.
- Mégis miről?
- Magadról. Daisukéról. A kis édes, érzelgős srácról. Akármiről.- kérem mosolyogva.
|
|
