A hazavezetõ úton sem volt különb a felállás: csendben róttuk az utcákat. A nap már lemenõben volt, utolsó sugaraival simogatta a tájat, vele együtt minket is. Fáradt voltam s gondolataim kusza szálai megbolondítottak. A házba érve Galea rögvest nekiesett a vacsorának, én pedig a sebemnek. Lüktetett már, mint a fene, s nem akartam újabb láztól ködös éjszakát. Kötést cseréltem, leápoltam, s máris jobb volt pár fokkal.

Nagyot sóhajtva vettem le találomra egy könyvet a többi közül, majd ágyam végébe ültem, s belelapoztam. Nem maradtak meg a szavak, se értelmük. Fejemet törtem azokon az eseményeken, amik velem történtek a leány megismerése óta. Nem lehetett véletlen, hogy szerencsétlen asszonyt is megölték. Torkát nyesték, hogy holtában se tudjon beszélni. Nyelvét igaz nem vágták ki, de egyre ment. Emellett a Hadi fivérek is bosszantottak: eddig nem futottam velük össze. Minden oly kusza volt, oly felháborítóan kusza…

- Kész a vacsora – zökkentett ki Galea hangja gondolataimból. - Bevihetem? – Szemöldökömet ráncolva raktam össze szavait. Mármint hozzám, be a szobába? A motoszkálásból úgy tûnt így gondolta, én pedig rögtön álltam is fel.

- Hagyd csak, kime... – álltam fel s léptem a falba vágott lyukhoz, míg õ döbbenetében majdnem elejtette tálcát, nekem pedig torkomon akadt a mondatom többi része. Bár ettõl függetlenül elkaptam kezét, nem akartam, hogy vacsorám a padlón kössön ki vagy rajtam kössön ki.

Gyengéden, de határozottan tartottam kezét, míg õ döbbenettel vegyes ijedt tekintetét az enyémbe fúrta. Rég láttam azokat a kék szemeket utoljára így csillogni, s valamiféle nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Akkoriban még nem tudtam mi vár rám…

- Bocsáss meg... – hebegte, mintha oly hatalmas nagy galibát okozott volna. Nem tudtam, hogy ez a megállapítás hamarosan érvénytelen lesz.

- Nem történt semmi – közöltem vele nyugodtan, sõt, talán kissé lassabb szójárással. Furcsa volt. Akkor döbbentem rá, hogy furcsa volt a leány. A határozottság elillant megjelenésébõl, helyét átvette a bizonytalanság s tanácstalanság. Persze, érthetõ volt, hogy gyászolta Barist, de ez mégse ugyanaz volt… Volt valami a háttérben, de még én magam sem tudtam biztosan mi. Kártyázási adósság? Rossz jövõjövendölés? Rossz embert lopott meg? Nem tudtam még, de biztos voltam benne, hogy csak idõ kérdése volt, hogy a levegõben lógó kérdésre választ kapjak.

Hiába is esett bizonyos szinten jól puha bõrét érinteni, elvettem tõle a tálcát, s míg o dolgára ment és visszaültem ágyamra, hogy megvacsorázzak, azonban a bús képe, a lógó orra másra késztetett. Óvatosan a kisasztalra raktam tálcámat, majd utána léptem.

- Minden rendben? – Nyoma sem volt hangomban a mindennapi keménységnek s durvaságnak. Sõt, még számomra is él nélküli volt, gyengéd s óvatos. Ajka egy röpke pillanatra megremegett, de hamar rendezte magát.

- Igen, csak eléggé kimerültem, úgyhogy ha nem bánod, ledõlnék - motyogta sóhajtva - Az edényeket majd holnap reggel elrendezem. – Oh igen, a házimunka fontossága. Nem akartam faggatni, akkor nem.

- Rendben. Akkor jó éjszakát! – intéztem el aznapi beszélgetésünket, majd visszaléptem szobámba, hogy megvacsorázzak. Addig legalább törhettem fejemet a helyzeten.

Furcsán viselkedett, furcsábban, mint eddig. Sohasem értettem meg a nõket, a hozzá hasonló fiatalokat meg végképp nem, ez azonban más volt. Volt valami a szemében, amit eddig nem láttam: a feladás. Feladta, de vajon mit, s mennyire? Nem tudtam, kérdezni sem kérdeztem: mindig is a tetteknek voltam híve. Tudtam, hogy addig úgysem cselekedett volna, míg útját álom, így ledõltem pihenni. Aznap is eseménydús napunk volt.

Galea azonban nem fáradt ki eléggé. Halk motoszkálásra lettem figyelmes félálmomban, s mire felkeltem az ágyból s megnéztem, a leány már a bejárati ajtónál járt.

- Most meg mit mûvelsz?! Éjszaka van, ráér holnap reggelig –állítottam meg értetlenül. Se egy szó, se egy levél, semmi. Persze, nem tud írni – ugrott be. Ez akkor sem volt ok arra, hogy mindenféle jelzés nélkül elmenjen. Joga volt hozzá, de amennyit tettem érte, ez járt.  

- Nem, sajnos nem ér rá – motyogta orra alatt, tekintetét szigorúan leszegve, s folytatta a szökését. Legalábbis tervezte, de közbeszóltam. Lassan összerakódott bennem a kép, a homályos részletek is megvilágosodtak.

- Tudod, hogy kik tették, igaz? – suttogtam a kérdést, míg gyengéden a kilincsre szorító kezére, pontosabban a csuklójára simítottam. Nem élvezhettem sokáig puha bõrének érintését, hamar kiszabadította magát a gyenge fogásból. Láttam rajta mennyire nem tetszett neki eme „búcsú”, de én tudni akartam. S biztos voltam benne, hogy a sok hazugság és csalás után új érzés lesz neki az igazság. Ott álltam továbbra is, s vártam.

- Igen – suttogta oly halkan, hogy az esti csendben is erõsen figyelnem kellett. - Igen tudom – tette hozzá sokkal magabiztosabban, egyfajta átszellemült hanggal. Csak sejtettem mi játszódott le benne, sosem voltam az érzelmek hû rabja. Emellett, mit tesz minden ember, ha megölik, kit szeret? Bosszút fogad. Mind azt tesszük.

- Bosszút akarsz állni? – érdeklõdöm enyhe gúnnyal a hangomban. Pont õ? Engem se tudott a háta mögött hagyni. Mégis… valami furcsa érzés is a hatalmába kerít. Én még fiatalabban találtam anyámra. Az egész világot utáltam, s azt hiszem még utálom is.

- Lehet - szinte hozzám vágta ezt az egy szót. Tényleg, ennyi lenne? Csalódtam benne.

- Ennél okosabbnak tûntél, legalább a söprût vidd el... – görbült mosolynak csúfolt grimaszra ajkam, de õ csak komoran meredt maga elé.

- Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Ennyire talán még sohasem tudtam – törte meg a csendet egy kis hallgatás után. Nem hittem a fülemnek, de nem is akartam. Tudta? Ugyan már! Hol tudta volna, mikor az éjszaka közepén kívánt nekiindulni!

- Megölöm – dörmögtem, ami fejembe ötlött, s ez meg is lepett. Nem volt szokásom kimondani azt, amit gondolok. - Megmentettelek, ez ne váljon hiábavalóvá, mert ha holnapra átvágott torokkal feküdnél valahol, akkor azzá válna – taglaltam neki a tényt, amit magamnak is próbáltam beadni. Nem, nem szabadott sajnálnom, se védenem. Semmi érzelem. Semmi.  Azonban ez már rég nem így volt. Bizonyos szinten ragaszkodtam a leányhoz. Tán mind gazda a kutyájához… azt hiszem.

- Mégis mit érnék halálával? Barist nem hozza vissza – pördült felém hirtelen, szikrázó szemekkel. Nem értettem én eme hirtelenséget, a hangulatváltozásait. Nem is tapasztaltam még hasonlót tõle. S emellett nem stimmelt: bosszúra szomjazott, azt mondta. De ennek az ellenkezõjét adta tudtomra ezzel a mondatával.

- Ha nem a halálát akarod, akkor mit? – érdeklõdtem, mire szemei szomorúan csillantak, s tekintetét újra leszegte. - Ha elpusztulna mást már nem ölne meg.

- Hogy mondhatja épp egy gyilkos, hogy csupán jól sülhet el egy másik megölése, kissé képmutatás, nem? Hisz megölhet akár egy nálánál rosszabbat is.

- Galea ez ostobaság... – dörmögtem, homlokomat ráncolva, de õ csak folytatta.

- Nem az, az értelmetlen halál, az az ostobaság, és én nem akarok olyan lenni, mint te vagy õ – köpködte a szavakat felém gondolkodás nélkül - és nem is telne mibõl megfizeti egy bérgyilkost! – vágta még hozzám utolsó kõdarabját kegyetlenül.

- Elég fizetség lett volna... – bukott ki belõlem, de végül abbahagytam. Mi lett volna elég fizetség? Ha marad? Ugyan. Miket nem képzelek, miket nem merek remélni! Bolond lettem az évek folyamával, de nem, a leány tett bolonddá. Hagynom kell, had menjen. Néha már én magam sem értem mit miért teszek, s ez oly ijesztõ, mint még soha semmi más nem volt.

- Mi? Mit akarsz tõlem Amasai? – Oly élesen csendült a hangja a sötétben s éjszakai csendben. - Csak engedj elmenni...

Ezernyi gondolat lepte el elmémet, de egyik sem volt vidám. Miért nem öltem meg? Miért mentettem meg? Miért marasztaltam? Miért védtem meg? Miért nem hagytam már, hogy világgá menjen és megöletesse magát? Nos, mindegy miért nem tettem vagy tettem meg ezeket. itt volt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Menni akart? Elõtte volt a lehetõség. Vetettem még rá egy utolsó pillantást, majd szó nélkül visszasétáltam a szobámba. Ez így lesz a legjobb.

- Bejöhetek? – törte meg a csendet kicsivel késõbb egy halk hangocska. Még mindig itt van.

- Nem épp menni készültél? – érdeklõdtem, mire halk léptekkel a leány közelebb lépett.

- Bocsáss meg. Elfáradtam és dühös vagyok, de nem rád és nem gondoltam komolyan... – emelte el a függönyt, hogy az ajtóba állva rám nézhessen, ahogy az ágyon ültem. - Nagyon sajnálom, borzasztóan viselkedtem veled. – Bizonyos szinten megleptek a hangjai, de ahelyett, hogy bóknak, inkább gúnyolódásnak vettem fel az egészet.

- Azt ki hagytad, "hogy valójában jó ember vagy Amasai!"

- Az biztos, hogy türelmes ember – görbült ajka halovány mosolyra. - És nem érdemled meg, hogy még egyszer átverjelek... – Nekem sem kellett több. Sok minden forgott már a fejemben, hogy mennyi s mi köze lehetett az eseményekhez, de ezzel a mondatával aláírta a halálosnak még nem biztosan mondható szerzõdését.

- Mit tettél már megint? – hördültem mérgesen, míg szempillantás alatt felpattantam ágyamról. Megijedt? Meg. Hátrált is egy lépést.

- Semmit a világon... – próbálta egy mosollyal javítani a reménytelen helyzetet. Annyi mindent tett és mondott, hogy ezért mást már rég kivéreztettem volna. Oh, bizony. Nem tudta mennyire szerencsés volt, hogy mennyit tûrtem már idáig. S az ártatlan tekintete egyáltalán nem hatott meg, jól tudtam mire volt képes a saját érdekéért cserében.

- Miattad ölték meg... igaz? És miattad kaptam a sebet? Ezért akarsz elmenni, ugye?! – vontam kérdõre a szokottabbnál hangosabban, míg megindultam felé. Kiömlött a vödör, ennyi volt, nem volt tovább. Pillanatok alatt tett dühödt állattá, aki bizonyos szinten még sebzett volt az elmúlt pár percek miatt.

- Azt mondtad mindannyian hordozzuk a saját keresztünket, emlékszel? – Emelte felém védekezõen két tenyerét, de nem érdekelt. tenyerem - Csak engedj elmenni és nem esik bajod...

- Fenyegetsz? – hördülte, míg egy könnyed mozdulattal elsöpörtem az útból két kezét, s jobb tenyeremet is ujjaimat szorosan a nyakára szorítottam. Nem, nem öltem meg, csak akartam, hogy érezze a nyomást minden lélegzetvételkor s nyeléskor: itt biza az életével játszik, újra.

- Féltelek – susogta, míg óvatosan, de gyengéden kecses ujjait a torkát markoló kezem csuklójára fonta. -  Tudom, hogy dühös vagy rám, de haragod nem érhet fel az enyémmel... - Egy pillanatra elgyengültem… egy pillanatra engedtem a szorításán, õ pedig lehajtotta kissé fejét, de észbe kaptam. Állánál fogva kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen.

- Ugye tudod, hogy mi következik? – Biztosra akartam menni, hogy sejti, nincs tovább. Éreztem, ha csak elmegy… az nem elég. Vagy él, vagy hal: s utóbbi tûnt akkor a legjobb ötletnek.

- Nem is érdekel, hogy mit akarnak tõlem? – pislogott rám szomorú kék szemeivel. Nos, lehet mégis életben hagyom még…

- Majd megkérdezem õket – feleltem hanyagul, majd elengedtem torkát, s mintha semmi sem történt volna, mintha nem akartam volna megfojtani, visszamentem az ágyamhoz.  

- Inkább ölj meg, de kérlek ne adj nekik! – kérlelt hangosan, nagy meglepetésemre elveszett és elkeseredett hangnemmel. Ami mégis a végszó volt arra, hogy a leány teljesen beleõrült a helyzetébe, a tanácstalanságba s bizonytalan sorsába, hogy elpityeredte magát.  

- Pedig aki ilyen busás jussot fizet egy koldusleányért, annál nem lenne rossz sorod – szólt közbe egy ismerõsen ismeretlen, rekedtes férfihang.

- Mit akarsz? – szegeztem neki a kérdést, no meg az asztalon tartott kést is.

- Add át a kisasszonyt, és már itt sem vagyok – felelte, míg én lassan felismertem az egyik helyi bérgyilkost benne, aki már nem csak a korban, de az italban is bõven benne volt. Galeát hátulról fogta le, sõt, gusztustalan s mocskos ujjaival a haját becézgette.

- Azt kérdeztem, mit akarsz? – tettem fel újra a kérdést a lehetõ legnyugodtabb s határozottabb hangon. Meg akartam ölni, belémélyeszteni a késemet, újra és újra, míg a vére mellett az alkohol is kifolyt volna belõle…

 - A leányt, kinek 6000 dirham az ára. A régi szép idõk emlékére és 1000 dirham ellenébe kérlek ne nehezítsd meg a dolgom. – Átgondoltam minden hallott szót. Vérdíj lett volna a lány fején? Miért nem tudtam eddig róla? S ki tudhatott róla, kiket kellett még kitessékelnem az otthonomból?

- Amasai kérlek... – rebegte Gelea, de nem tudta befejezni.

- Ugyan, csak nem elvette az eszed ez a kis fehérnép? – szegezte nekem mocskosan röhögve a kérdést. - Öreg hiba volna, szomorú hiba. Olyan, ami az életedbe kerülne.

- Nyugodj meg, éppen eléggé észnél vagyok ahhoz, hogy ne nézhess marhának. 6000 dirhamért én magam adom át Galeát, a fejeddel együtt – búgtam elégedetten, míg gúnyos mosoly kúszott ajkamra. Hatezer! Mennyi pénz az, mily értékes könyveket tudnék belõle venni…

- Próbáltam ezt elkerülni. Azt hittem a Hadi fivérek figyelmeztetése elégségesnek bizonyul majd, s legyengít a méreg, míg én eljövök a leányért, ám túl sokan keresték, s történt némi zûr. Szerencsére én akadtam leggyorsabban a nyomára... ugye megérted, hogy nincs idõm a bájcsevejre?! – Oh, sejtettem… nem csak õ tudott a vérdíjról. Rajtam kívül minden bérgyilkos tudott volna róla? Mily faragatlan!

- Igazán nem akartalak megölni, drága barátom...

- Te ölted meg Barist? – szólt halkan közbe a leány.

- Gale... – szóltam volna én többet is, csak nem tudtam mit és hogyan. Nem volt itt ennek az ideje, s úgyis mindegy volt már ez: Baris részérõl is.

- Te voltál? – makacskodott mégis.

- És ha igen, mit teszel aranyom? Meghúzod a szakállam – fröcsögte röhögve, míg állát Galea nyakához fúrta.

- Nem kell, hogy bármit is tegyek, Amasai úgyis nemsokára végez veled. – Szegte fel a fejét, amin én magam is meglepõdtem. Ily biztos volt benne, hogy megmentem? Én sem voltam még ebben teljesen határozott… egészen addig, míg Broza – mert így hívták a férfit –  meg nem ütötte nagy erõvel. Galea a falnak ütközött, ajka kicsattant.

- Ostoba kislány, most nézd meg mit tettél az ennivaló kis száddal… - Teljesen megfeledkezett rólam. Mennyit ihatott? Oh, mindegy volt. Én már jól tudtam tõlem mennyit tehet majd gyomorba: egy pengét biztosan.

- Nem én öltem meg az asszonyt tündérem, bár a levelet én írtam, hátha ki tudlak vele csalogatni rejtekhelyedrõl. De ez az átkozott kis féreg közbeszólt – bökött fejével felém, amire csak felhúztam a szemöldökömet. Az átkozott féreg még rendben is volt, de kis? - Akik megölték, azokat nem a 6000 dirham érdekli, sokkal inkább a bájos kis fejecskéd. De cseppet se félj, az öregasszony inkább meghalt, mintsem eláruljon téged. Még csak azt sem tudják hogy nézel ki. Továbbá nemsokára úgyis indulunk, amint felhasítottam a lovagod mellét.

- Galea, amint tudsz, menj ki és bújj el! – éreztem idejét annak, hogy közöljem vele eme apró kis tényt: nem volt kedvem õt kerülgetve Brozát megtámadni.

- Ez a beszéd fiam! – rikkantotta Broza, míg elõkapta dupla élû tõrét. - Aztán jól bújj el, mert megtalállak! – S megindult felém, kissé tántorogva. Ezt õ komolyan gondolta? Hiába volt a részeg állapota hátráltató tényezõ számára, nagyon is jól tudtam, hogy ennek ellenére tudott teljesíteni a harcközben is. Emellett nálam csak egy egyszerû kés volt.

Dulakodni kezdtünk, azonban hamar letaszítottam a földre, s egy gyors mozdulattal a tõrt szorító kezébe vágtam. Ordított, ahogy az csak a torkán kifért, én pedig a mocskos ujjait, melyekkel Galeát cirógatta s érintette, egy gyors mozdulattal, saját tõrével, levágtam.

- Meg foglak ölni, Broza. Itt fogsz megdögleni, gondoskodom róla – sziszegtem. – S nem csak azért, mert betetted a lábadat a házamba, s megtámadtad vendégemet. Hanem mert nem voltál õszinte…

- Õszinte voltam! Õszinte! – ordította, mire én kifújtam a levegõt.

- Akkor meg semmi hasznom nincs, mert többet nem tudsz – dörmögtem, s végül egy könnyed mozdulattal torkára szorítottam kezemet. Hamar megfulladt. Vetettem egy utolsó pillantást a vértócsában fekvõ férfira, majd átlépve, lábát megfogva elindultam kifelé a szobából.

- Vége – morogtam, magam után húzva a testet. Galea eközben egy kést szorongatott bõszen, fél szemmel kiszúrtam.  - Tedd le a kést! – parancsoltam egyszerûen meg neki.

- Elõbb tudnom kell, mit fogsz tenni – állt fel, s láthatóan ideges volt. Oh, igen, mintha céloztam volna arra, hogy kihasználom a vérdíját…

- Mit tennél a helyemben? – érdeklõdtem, míg kissé oldalra döntöttem fejemet. Érdekelt a véleménye, amúgy is épp csevegõ hangulatomban voltam. A düh, a keserûség s minden más úgy távozott belõlem, mint Brozából a vére. Patakokban, hamar.

- Nem vagyok a helyedben, ahogy te sem az enyémben. Boldog lennék, ha bárkivel cserélhetnék – felelte.

- Mégis mit akarsz vele? – majd látva, hogy még mindig a kést szorongatta, hozzátettem - Tedd le, mert fájni fog, ha kicsavarom a kezedbõl. – Untam, hogy nem értette meg  a dolgokat. Persze… asszony volt. Mit is vártam tõle?

- Nekik fogsz adni? – méregette a kést a kezében. Igazán jó választás lett volna, ha nem ellenem kellett volna használnia. Esélye sem volt.

- Megeshet – feleltem. Azt akartam, hogy szenvedjen. Még jobban, eleméssze az érzelmek kavalkádja. Akartam, hogy fájjon neki. Egy kicsit… egy kicsit érezze, hogy milyen az, mikor mindenki ellene van. Õ is ellenem volt nemrégiben. Igaz, csak hazudott. De nálam ez ugyanaz volt. Halálos bûn.

- Akkor az is megeshet, hogy inkább nem akarok tovább élni – vágta hozzám, míg én legszívesebben homlokon pöcköltem volna, hogy térjen észhez.

- Félretehetnénk az esetleges dolgokat, mindkettõnkre ráférne a pihenés - sóhajtottam, s megpihentem az egyik széken. Hosszú nap volt ez, nagyon hosszú. Vermet ástam, embert öltem, asszonnyal hadakoztam…  

- Elmehetek? – suttogta szomorúan, míg kis naivan a kést a zsebébe csúsztatta.

- Mégis hova mennél az éjszaka közepén? Egy pillanat alatt a nyomodra akadnának. – élcelõdtem rajta, majd azért még hozzátettem. - A kést meg az asztalon akarom látni, nem a zsebedben!

- Eddig még nem akadtak –tett eleget szavamnak, s kirakta az asztalra a kést.  

- Képzett bérgyilkosok, akárcsak én... és nekem sem jelentettél túl nagy kihívást. – Eközben fejemmel a másik székre böktem, hogy foglaljon csak helyet. Láthatóan kissé remegett még, járásán észrevehetõ volt.

- Akkor mégis mit tegyek? Várjam meg, amíg ránk rontanak, s ketten haljunk meg? – Ült le.

- Valószínûleg még a társai sem tudják, hogy itt vagy, hogy velem vagy... túl zsugori volt az öreg, és világ életében remekelt mások félrevezetésében. Ez lett hát a veszte... na meg az ital – világosítottam fel sejtéseimrõl.

- És mi van Baris gyilkosaival? – terelte a szót másfelé gyorsan.

- Baris bizonyára azt is letagadta, hogy ismer. Úgy hihették, zsákutcába futottak. – Arcára kiült, hogy nagyon gondolkozott valamin, így folytattam. - Annyi biztos, hogy a többiek már keresnek – böktem fejemmel a földön heverõ, élettelen test felé. - Egy bérgyilkosnak is jókora kihívás elmenekülni más bérgyilkosok karmaiból, valószínûleg ezért vetemedett ekkora ostobaságra, hogy egyedül, ráadásul részegen jött ide. Ám ha olyannyira szorult lenne a helyzet, inkább megosztotta volna a pénzt a Hadi fivérekkel, mintsem idõt veszítsen. Ha több esze lett volna, inkább velük jön ide – dörmögtem gondolataimat hangosan. -  Viszont a Hadi fivérek sem ostobák, pár nap múlva már lehet, hogy õk kopogtatnak – ráncoltam homlokomat, de beugrott még valami kellemetlen dolog… - Ezért akartál maradni, igaz? Hogy megvédjelek – susogtam.

- Úgy érted a biztonságért? Nem... Illetve részben... Elgondolkodtam rajta, s végül úgy döntöttem elmegyek. Nem akartalak belekeverni. Amikor befogadtál, még nyomuk sem volt. – hadarta, s volt valami nosztalgikus ebben. Oh, igen. Hasonlóan magyarázta miért ne öljem meg…  - Mikor a városba jöttem, azt hittem egy életre megszabadultam tõlük... el sem tudom képzelni mik lehetnek ezek, ha eddig követtek érte.

- Mik? – érdeklõdtem, ugyanis nem volt tiszta mire is célzott pontosan.

- Születésem óta megvannak – felelte, míg óvatosan felhúzta derekán a ruháját. Nos, puha bõrét nem érinthettem, de a látványa is kellemes volt. Persze, a tetoválásokra koncentráltam végül is.  

- Sohasem érdekelt? – érdeklõdtem, de még mindig a mintákat figyeltem. Soha nem láttam még ilyet.

- Nem. Már kisgyermekként meg akartak ölni érte, úgyhogy inkább nem akartam tudni. – kezdett bele, majd nagy döbbenetemre kissé leeresztette felsõjét, így még jobban kivehetõek voltak a tetoválások, amiket egyszer, még régebben röpke pillanatra láthattam. Akkor még azonban… nem érdekelt se a tetoválás, se a tulajdonosa. - Maradni pedig csupán csak addig szerettem volna, míg feladják a keresést, ám amikor megsérültél belegondoltam, hogy a sebesülésed talán egy figyelmeztetés volt. Figyelmeztetés neked, ahogy a részeg mondta... és összeállt minden. A méreg elõzõ otthonom környékérõl való, nem honos errefelé... Baris levele volt a következõ. Így beláttam, hogy mennem kell... - hadarta.

- Azt ugye tudod, ha a figyelmeztetésekre hallgatva elindulsz egyedül, az éjszaka közepén, ez a részeg alak várt volna rád. Szerencsénk, hogy hamar elfogyott a türelme – sóhajtottam.

- Szerencsénk? Akkor nem adsz el?

- Egyelõre nem, amíg ki nem derítem ki vagy, s amíg még egy hazugságon nem kaplak. Van valaki, aki segíthet. Õ talán ismeri a jeleket. Csupán pár napi járásra lakik innen, a hegyek lábánál – adtam elõ a tervemet nyugodtan.

- Mikor indulunk? – tette fel a kérdést izgatottan, akár csak egy kíváncsi gyermek.

- Megvárjuk a hajnalt – feleltem nemes egyszerûséggel.

- Miért? És ha õk nem várnak addig? Nem hiszem, hogy jó ötlet... – sutyorogta egy cseppnyi rémülettel.

- Így is úgy is követnek majd, a piac pedig kiválóan alkalmas a lerázásukra. Most pedig feküdj le, holnap hosszú nap lesz.

- Tényleg sajnálom a történteket. Ha elõre tudom, nem keverlek bele – állt fel s indult kevéske holmijáért.

- Ha elõre tudom, otthagytalak volna – szólok utána, s míg hangomból nem hallatszódik ki, magamban jót szórakozok ezen a mondaton. Hányszor is mondtam már neki? Sokszor.

- Milyen kár, hogy nem tudtuk elõre – válaszolta, azonban oly keserûséggel a hangjában, hogy már cseppet sem volt számomra vicces.

- Mindig a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? – sóhajtottam, míg õ nem felelt, csak halovány mosollyal. Úgy tûnt mégsem volt oly elveszett, úgy tûnt talán lassan újra magára talált. Utoljára végigmértem még, s a kezemben tartott könyvre koncentráltam inkább. Nem mintha oly érdekes lett volna…

Hiába tettem le fejemet párnámra, álom nem kerített hatalmába. Gondolataim a másnapi munkámon jártak. Hisz az volt: egy munka a sok közül, csak itt én voltam saját magam felbérlõje. A jutalmam pedig… nos, reméltem, hogy tudás lesz. Nem sokáig tudtam tétlenül ágyamban feküdni, ugyani az ezernyi gondolat, mozgásra késztetett. Elsõnek is – bármily furcsának is tûnhetett – a könyveimet az ágyam alatt rejlõ kis gödörbe rejtettem. Nem egyszer esett már meg, hogy rossz dologba ütöttem méltán híres orromat, aminek következtében felgyújtották apró kis lakásomat. Erre találták ki a mélyre leásott kis gödröt. A biztonság kedvéért azért még egy ládába is beleraktam õket, majd úgy torlaszoltam el a kiásott földdel, majd döngöltem vissza. Persze, látszódott, hogy ott kiásták: de ha felgyújtják, nem lényeg.

Eme tevékenységemre Galea is felébredt, majd zavartan dugta be fejét az ajtómat elfedõ rongyon át. Nem szólt semmit, hamar rájött mit csinálok, így visszament a konyhába s elkezdett készülõdni. Lepénykenyeret rakott, mely több napig is elállt. Én magam a két tömlõmet vettem elõ, melybe vizet kívántam tölteni, no meg pár tégely kenõcsöt tettem még batyumba, a gyógyulófélben lévõ kezemre. Csizmámba tõrt rejtettem, ahogy bõ ujjú csuklyám alá is.

- Elgondolkoztál már azon, hogy egy csuklyás férfi még szembetûnõbb? – szegezte nekem a kérdést Galea egyszer csak, mire én lassan felé fordultam. Ruhája kiemelte derekát, fõleg a szépen megkötött övvel, felsõjének kivágása csak sejtette apró melleit. Apró kis csipke vonal húzódott a kivágás aljától a hasáig, amin jól esett tekintetemet végigfuttatni. Haját felfogta, apró kis kendõt is kötött rá, amit nem igazán értettem. Eddig nem láttam így.

- Itt annyira nem – feleltem végül. – Így jössz? – böktem felé fejemmel, mire õ felsóhajtva felhúzta szoknyáját. Meglepõdtem volna, ha nem nadrágszár simul lábaira.

- Álca – közölte velem, majd a derekára kötött övbe akasztotta ujját. – Egyszerû szoknya egy felsõrésszel.

- Még jól jöhet – dünnyögtem halkan. – Mindened elpakoltad? – Válaszul csak bólintott. – Rendben van. Készen állsz?

- Azt hiszem – bólintott aprót, összeszorított ajkakkal. – Gyalog megyünk?

- Egy darabon, de majd meglátod. A piacon legyünk túl, onnan minden simán megy majd. Ám elsõnek: ha külön kell válnunk, tudod merre van a keleti fõkapuja a piacnak, igaz?

- Persze, hogy tudom! – felelte kissé sértetten. – Én is jártam arra ezerszer.

- Csak nem így. Nos, akkor amint beérünk szétválunk s ott találkozunk – húztam még jobban arcomba csuklyámat, majd további felesleges szó nélkül kiléptem házamból hátam mögött a leánnyal, hogy nekiessünk a piacnak. Éreztem, hogy nem lesz könnyû menet. Ahogy kitettük lábunkat, elfogott az ismerõs érzés: a figyelemé. Feszült csendben siettünk a piac felé, ami fontos szerepet játszott tervemben: ott volt a fontos momentum, a lerázás. Anélkül nem indulhattam el, nem kockáztathattam mindent.

Egyre több ember csordogált a szélesedõ utcákon, ki portékájával, ki anélkül. A szegénynegyedet elhagyva a házak is egyre nagyobbak, szebbek és értékesebbek voltak már, helyenként sas szemmel figyelõ õrökkel. Azonban még mindig nem õk aggasztottak: hanem a távolból figyelõ szempár. Párszor hátralesetem Galeára, aki könnyed léptekkel nézelõdött. Remekül játszotta a nyugodt falusi leány szerepét, csak épp feleslegesen. Akik követtek minket, már jól tudták hogy õ õ.

Az izgalom akkor járta át teljesen testemet, mikor átléptük a piac kapuját. Emberek masszája fogadott minket, árusok tömkelege kínálta portékáját. Tyúktól méregig minden akadt eme helyen, amit jobb napjaimon értékeltem is.

Egy pillanatra megálltam, majd hátra néztem vállam mögött. Galea nagy szemekkel bámult rám pár lépéssel s jó pár emberrel hátrébb. Félt. Láttam rajta, hogy akkor már nem tudta oly könnyedén érzelmeit kontrolálni, nyugodtságot magára erõltetni. Ebben a tömegben bárki könnyedén kést szúrhatott belé. Ahogy ez a gondolat átfutott fejemen, homlokomat ráncolva siettem oda hozzá.

- Siessünk – ragadtam karon. – A keleti szárny a piac másik végében van.

- Tudom! De… de mi van a szétválással? – nyögte elhaló hangon, ahogy nagyot rántottam rajta.

- Elvetettem! – vágtam rá rögvest, majd fürkészõ tekintettel figyeltem mindent s mindenkit. A kellemetlen érzés nem akart megszûnni, sõt, szinte már égetett a tudat, hogy figyelnek. A piac felénél jártunk, mikor a fegyvereket árusító árus sátra mellett egy ismerõs alakot s kopasz fejet ismertem fel: az egyik Hadi fivér. Kelletlenül szisszentem fel, még élénken élt emlékezetemben, sõt, húsomban az ajándékuk.

Nagyot rántottam a lányon, aki a hirtelen irányváltoztatástól felbukott, de hamar rendezte lábait. Mérges pillantást küldött felém, de épp nem érdekelt tiltakozása. Nem érthette, nem tudhatta! Ez veszélyesebb volt, mint gondoltam. A másik irányból próbáltam a keleti kapu felé közeledni, azonban a fûszeres sátor mellett a másik hadi testvér nézett vissza ránk. Újabb sietõs rántás következett, ujjbegyeim a leány felkarjába vájódtak, amitõl felszisszent.

- Ez fáj!

- Dehogy, ez még nem fájdalom – sziszegtem oda neki feszülten, mire elcsendesedett. Félõ volt, hogy nem jutunk ki kíséret nélkül. Nem kockáztathattam. Az egyikkel még elbántam volna, de ketten voltak, így Galea is dupla veszélyben volt. No meg a karom se volt még egészséges, mindenféleképpen meg kellett lógnunk. Harcra nem kerülhetett sor, csúfos, sõt, halálos vége lett volna.

Árusok kacskaringás útján vezettem át, aminek az elsõ hadi testvér vetett véget. Ekkor már Galea is felfedezte a férfit, aki üres tekintettel bámult minket, enyhén oldalra döntött fejjel, kezét a kardjának markolatán tartva.

- Amasai…! – suttogta nevemet, számomra mégis olyan volt, mintha ordította volna.

- Tudom, tudom! – fordítottam vissza az elõzõ irányba, míg hátam mögött hátranézve szemmel tartottam amazt. – Csak szedd a lábaidat, de sebtében!

Nem sikerült a keleti kapuhoz közelebb jutnunk, csakis a déli körül ingáztunk kétségbeesetten. Sõt, nagy örömömre a nyugati felé sodródtunk, aki teljes ellentéte volt a helyes iránynak. Kezdtem kételkedni abban, hogy józan eszem megmaradt még: jobban jártam volna tényleg, ha feladom a lányt, s mindenki békén hagy, s visszatérhettem volna régi életemhez.

- Most mit fogunk csinálni? Mindenhol ott vannak. – Eme szavaira elengedtem kezét, s gondterhelten néztem körbe. Törtem fejemet, hirtelen jött tanácstalanságom s kétségbeesésemet felváltotta a kihívás szelleme. Lassan lépdeltem a tömegben, visszavettem a sietõs tempóból, így Galea is. Kellett lennie valami megoldásnak…

- Ha… ha netán mégis kettéválnánk. Õk is ketten vannak. Egy jutna mindkettõnkre… talán… - próbálkozott Galea is valamivel elõrukkolni, mikor a szemem megakadt egy kis sikátoron. Oh, messzire elkerültem azt a részt, a többi magányos férfival ellentétben. Nem kívántam beteg lenni egy kéjnõtõl sem. Igen. Ott sorakoztak bent szépen, csábosan. Fél szememmel lelestem a leányra, aki továbbra is orra alatt motyogva tervezett. Én azonban döntöttem. Más helyzetben sohasem gondoltam volna ilyenre… de élni akartam, s õt is életben tartani. Kíváncsiságom hajtott, mit akarhattak egy szélhámostól ennyire.

- Kövess, s ne kérdezz! – adtam ki neki ellentmondást nem tûrõen a parancsot, majd karon ragadtam, s megindultam vele a sikátor felé. Nos, ahogy meglátta a lányokat, szólásra nyitotta a száját, azonban látván, hogy míg õ bámészkodott én fél kezemmel csuklyámat levettem magamról, s tarisznyámmal együtt egy laza mozdulattal az egyik szemétdombra hajítottam, benne rekedt minden szó.

- Menj, menj! – sziszegtem, majd hátranéztem vállam felett. Két kopasz fejû férfi sietett át a tömegen. Szem elõl tévesztettek minket.

- Hé, kedves uram… nem cserélné le rám? – búgott az egyik szajha, mire Galea nagy szemekkel felé nézett. Én erre sem méltattam, nem érdekeltek bájai, akkor meg bõven nem.

- Nem, nem, tökéletes lesz õ nekem! – hárítottam, mire én kaptam egy szúrós s kétségbeesett pillantást Galeától. – Bízz bennem, különben pórul járunk mindketten! – suttogtam oda neki, majd mielõtt válaszolhatott volna a sikátor falának löktem, két kéjlány között. Az egyik épp térdelõ munkába kezdett a lehúzott nadrágú férfinál, amit Galea fél szemmel a homályban kiszúrt.

- De én…! – kezdett volna bele megtalált hangjával a tiltakozásba, mire én egy gyors mozdulattal leszedtem fejérõl a kendõt s haját kiszabadítottam.

- Nyisd ki a szád! – adtam ki az utolsó parancsot, mielõtt hajába túrva s állát fogva ajkaira nem hajoltam volna. Gyengéden érintettem ajkaimat övéhez, amitõl benne rekedt a levegõ. S õszintén: bennem is. Oly puhák voltak, édesen puhák… szívesen eljátszadoztam volna velük, lassan, míg eszét vesztve nyitotta volna résnyire õket, hogy engedjen nekem, magától, mindenféle veszély s kötelesség nélkül…

 Azonban nem volt ez lényeg - nem volt szabad lényegnek lennie – más kellett ide. A kezdeti gyengédséget felváltotta a mohóság, s minden elfojtott mocskos gondolatomat ajkának falásával próbáltam elûzni s kiélni, hogyha el is szaladnak mögöttünk a Hadi testvérek, ne is gondoljanak arra, hogy esetleg eme csellel próbáljuk õket kijátszani.

Tarkójára simítottam, másik kezemmel elengedtem állát, s csípõjét átkarolva szorosan magamhoz húztam, amitõl halk, döbbent nyögés hagyta el ajkait. Nem hiába mondtam, hogy nyissa ki száját, egy kis ajakfaldosással nem lehetett bérgyilkosokat eltéríteni. Gyorsan dugtam át nyelvemet szájába, mire õ hirtelen mart vállaimba. Nem, nem hinném, hogy jó kedvébõl, de nem érdekelt. Egyrészt, mert az életünk múlt ezen, másrészt… édes nyelve kárpótolt mindenért, hiába volt mozdulatlan s passzív. Ámbár még ennél is hitelesebbnek kellett lennünk…

Csípõjét fogó kezem lecsúszott fenekére, onnan pedig combjára. Körmei vájta a vékony szöveten át húsomba, míg én morogva rámartam combjára, s határozott mozdulattal felhúztam lábát, hogy derekamra kulcsoljam. Gyors léptek zaja csapta meg félig figyelõ elmémet.

Nem tudom, hogy õ is meghallotta e õket, ezzel rájõve arra mit s miért tettem, vagy esetleg… nem. Soha nem lelte volna bennem örömét, ezt már rögvest el is vetettem. Egy volt a lényeg: addig tétlen nyelve lassan megmozdult s enyémre simított, apró sóhajt is elengedett s belém mélyedõ körmei gyengéd fogásba alakultak át. Nem bírtam betelni ezzel a kinccsel, ezzel a mézesen édes gyöngyszemmel. Tarkóját fogó kezemmel állához, ujjbegyeimmel arcára simítottam majd vissza állára, rá nyakára majd mutató s hüvelykujjammal két kulcscsontjára, de oly gyengéden, ahogy csak tudtam.

Apró sóhajjal jutalmazott meg érte, ajkaink közé, a számba. Éreztem, hogy minden porcikám bizsergett, ahol pedig megérintett égett. Mikor érintettem utoljára asszonyt? Oly régen. Talán ez lett volna a baj forrása? Megálltam addig. Nem hiányzott. Azonban Galea puha ajkat, édes száját falva… csak az járt a fejemben, hogy mennyire de mennyire folytatnám eme játékot a beteljesülésig.

Azonban a belém nevelt s jól kiképzett józanész ellentmondott ennek egy kis segítséggel. A mellettünk lévõ kéjlány végzett munkájával, s heves szócsatába elegyedett a férfival, aki nem találta elegendõnek a szolgáltatást annyiért. De nem tudtam csak úgy elválni ajkaitól, elhajolni tõle s tovasuhanni. Lassítottam a vad tempón, lassan s komótosan kóstoltam ajkait, míg lábát is leengedtem, s ajkait el. Csóktól duzzadt, nyáltól csillogó rózsaszín szájával s döbbenettel vegyes tüzes tekintettel nézett rám. Pihegtünk. Mindketten. S nem a futástól.

- Elmentek – szólaltam meg végül rekedt hangon. – Siessünk tovább. Itt az alkalom – fogtam meg jobb kezét, míg õ lassan lökte el magát a faltól. Visszaindultunk a piacra, a szemétdombról csakis a batyumat vettem fel gyorsan, majd ahogy kiértünk a sikátorból, kezét is elengedtem. Siettem, a keleti kapu felé, Galea pedig mögöttem. Szívem hevesen vert, nem gyõztem jobbra s balra nézni, azonban egy kopasz se nézett vissza rám, ahogy a kellemetlen érzés is elmúlt.

Kilépve a piacról pár utca kellett ahhoz, hogy a városi nagykaput is elhagyjuk a kifelé tartó tömeggel. Nem fogtam már tovább a leány kezét. Nem mertem, nem tudtam… a sikátorban egy pillanatra elvesztettem az irányítást magam felett. Egy pillanatra csak én voltam s õ, aminek soha de soha nem szabadott volna megtörténnie. Csuklyám nélkül sebezhetõbbnek éreztem magamat, hiába volt batyumhoz erõsítve kardom: csodáltam is, hogy nem vitték el a szemétkupacról, vagy a Hadi fivérek egyike nem szúrta ki. Emellett a leány is kényére s kedvére nézegethette sebhelyektõl eltorzult arcomat. Azét, aki nemrégen mohón falta fiatal ajkait.

<#>*~¤~*<#>

Egész nap nem szóltam hozzá pár szónál többet. Õ sem erõltette igazán ezt a dolgot, láthatóan zavarban volt. Legalábbis azt hiszem, nem igen néztem rá, nem kísértettem magamat azzal a képpel, ahogy csóktól duzzadt ajkakkal nézett fel rám félig lehunyt pillákkal a sötét sikátorban. Belém égett ez a kép, s csak remélni tudtam, hogy egy idõ után elfelejtem.

Egy karavánhoz szegõdtünk, fûszerkereskedõk kis csoportjához, akik még örültek is kardomnak. Estig nem álltunk meg, akkor is csak azért, mert a lovaknak s a gyerekeknek no meg az asszonyoknak pihenniük kellett. Nagy tüzet raktak, letáboroztak. A négy férfinak összesen vagy tíz porontya szaladgált a karavánok között, az asszonyok pedig nekikezdtek a fõzésnek. Az árusok mellé telepedtem a tûzhöz, s onnan figyeltem Galeát, ahogy az egyik fiatalabb asszonykával elegyedett szóba.

- Veszélyes úton haladtok, gyalog. – szólt oda az egyik kereskedõ. - Hova tartotok?

- Minharaka felé – feleltem halkan. Végtére is az a város is tervben volt, kikerülés szempontjából. Bolond lettem volna mindent megosztani velük.

- Szerencsét próbáltok? – csatlakozott egy másik. – Mert gondolom tán együtt vagytok… - puhatolózott széles mosollyal az ajkán. – Fiatal leányka. Csinos is.

- Ha te mondod – hagytam rá, míg tekintetemmel megkerestem az említett lánykát a többi asszony között. El volt foglalva a fõzéssel, s nyoma sem volt az elõzõ esti kétségbeesett nõnek. Nagyot sóhajtva dõltem elõre, s támaszkodtam térdeimre.

- Feleséged, nem? – kérdezett vissza az elsõ. Valamiféle melegséggel töltött el a kérdés, sõt, meg is mosolyogtatott. Nekem, feleségem? Ugyan már. Bérgyilkosnak az nem kell, nem jár, nem való.

- Megbíztak, hogy vigyem el apjához – füllentettem gondolkodás nélkül, de nem adtam választ kérdésére.  –Atyja és én együtt harcoltunk még réges-rég.

- Ily kevés portékával? – nézett végig rajtam a harmadik. – Sátratok akad? – Válaszul csak megcsóváltam fejemet. – Egy régim akad még, feleslegbe. Ha már fizetni nem tudunk ezért a kevés szolgálatért… Persze, ha elfogadják.

- Köszönjük – biccentettem aprót, majd nagyot sóhajtva felálltam. – Megnézem mit csinál – tettem hozzá,míg fejemmel Galea felé böktem. Bár igazán csak pár szót kívántam vele váltani.

- Én addig elõszedem a sátrat – biccentett a szakállas, majd õ is felállt s megindult karavánja felé. Én magam komótosan lépdeltem a nõi csapathoz, akik nevetgélve ügyködtek vacsoránk felett. Amint felfedeztek, egyikõjük mosolyogva bökte oldalba Galeát, majd bökött fejével felém. Nem szólt semmit, csak egyenesen a szemeimbe nézett. Megálltam s elvesztem egy darabig azokban a mélykék szemekben, melyek akkor boldogan csillogtak.

Megvártam, míg odasétált hozzám. Kezei lisztesek voltak, arca kissé maszatos volt a nagy kenyérlepény gyúrás miatt. Haját felkontyolta, de pár rövidebb tincs kiszabadult, s táncot jártak a szellõvel orcája körül. Újra felrémlett elõttem a délutáni afférunk, s szégyenemre, beleremegett a gyomrom.

- Igen? – lépett elém, s nézett fel rám.

- Minden rendben van? – bukott ki belõlem a kérdés, ami nem csak õt, de engem is meglepett. Gyorsan folytattam. – Nem árultad el nevedet, igaz?

- Persze, hogy nem. Khawla névvel mutatkoztam be. S te?

- Masaf, s azt mondtam atyádhoz kísérlek, Minharaka városa felé. Emellett kapunk sátrat, lesz hol aludnod. Míg az asszonyokkal fõzöl, felállítom – informáltam halkan az eseményekrõl. Aprót bólintott, miszerint mindent megértett, nekem pedig nem kellett több.

- Egy gond van. Nem lányodnak néztek, hanem késõi feleségednek – emelte rám tekintetét, amiben egyfajta szórakozottság csillogott. Szóval már az asszonyok is errõl faggatják…

- Mit mondtál rá? – vontam fel szemöldökömet kérdõen, mire ajkába harapva mosolygott. – Azt ne mond, hogy nem tiltakoztál kézzel-lábbal – dörmögtem én magam is egyfajta jókedvvel. – Öreg is meg csúnya is vagyok… mit nem gondolnak – motyogtam orrom alatt inkább magamnak, mintsem neki.

- A levegõben hagytam a témát – intézte el egy vállrándítással. – A képzelõerejükre hagyom mit keresek egy öreg s csúnya férfival erre.

- Túl jó kedved van – vontam fel a szemöldökömet, s talán kicsit sértetten is. Az teljesen más volt, ha én mondtam magamra ezeket, neki egyáltalán nem kellett helyeselnie.

- Jól érzem magam. Otthonos. Gyerekek is szaladgálnak körülöttünk, meghitt… nincs semmi gyilkos hangulat – suttogta a végét titokzatosan, én pedig oh de értettem a célzást. Vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd fordultam is vissza a férfiakhoz.

- Masaf! – megálltam a leány hangjára, s érdeklõdve néztem vissza a hátam mögött. – Az elsõ kérdésedre a válaszom, igen. Minden rendben van. A helyzethez képest – tette még hozzá, majd visszasietett vacsorát készíteni.  

- Rossz álmok? – kérdezte, bár akár kijelentés is lehetett volna.

Megszoktam a magányt, ahogy a titkolózást is, azt pedig a legkevésbé sem akartam, hogy a rémképek valósággá váljanak. S már évek óta az tûnt a leghatásosabb védõbástyának, ha egyszerûen elfelejtem õket. Elfelejtem, hogy most is utánam kutatnak...

- És ha igen? – igazítottam vissza vállamra trikóm lecsúszott pántját, flegma szavak mögé rejtve zavaromat. A vén Osberhten kívül nemigen volt szerencsém férfitársasághoz, bár azt tudni véltem, hogy Amasai biztosan nem egy nõt lát bennem. Valószínûleg egy idegesítõ kölyköt, vagy egy kis boszorkát... egy jó útra tért tolvajt, vagy akármilyen más kreatúrát, de semmiképpen sem egy nõt. Még én sem éreztem igazán annak magam, ennek ellenére sajnos már sokan megpróbáltak ebbe a kiszolgáltatott szerepbe kényszeríteni. Amasai hajlékában azonban egészen biztonságban éreztem magam.

Igazság szerint csak néha gondoltam bele, hogy õ voltaképpen egy férfi, hisz a viselkedése legtöbb esetben hasonlatosabb volt egy kõszoborhoz... bár meg kell vallanom, ahogy felderengett mezítelen mellkasának érintése, kezdtem még kényelmetlenebbül érezni magam. Ezt az érzést csak tetõzte a tény, hogy õ voltaképpen tényleg egy férfi, majd ezen is túltett a gondolat, hogy mi lenne, ha mondjuk én idõsebb volnék, õ pedig nem lenne egy bérgyilkos...

- Mindannyian hordozzuk a saját keresztünket, Galea – mondta, s felállt . Megleptek szavai. Mintha a lelkem mélyére látott volna.

Rongyért fordult, míg én lassan feltápászkodtam, s pakolni kezdtem.

A tiszta ronggyal, s néhány tégellyel szobája felé indult. Tudtam, hogy egy valamire való nõ már rég rávetette volna magát egy ilyen férfira, azt remélve, hogy az õ karjai közt biztosan nem érheti semmi baj. Én azonban, bár naiv voltam, már akkor sem hittem a hõsökben. Amasai is épp olyan halandó volt, mint akárki, s az elmúlt napok remek tanúbizonyosságot szolgáltattak erre. Ráadásul nem egy valamire való nõ voltam, csak egy szerencsétlen utcakölyök. Ha módom lett volna ilyen téren kihasználni óvó karjait, akkor sem tettem volna meg. Vérbeli csaló vagyok, de önmagammal sohasem üzletelnék. Karjai pedig így is engem vigyáztak, ha nem is tudott róla, ám ez már cseppet sem boldogított. Úgy éreztem jobb lesz, ha mielõbb elhúzom a csíkot.

Váratlanul kopogást visszhangzott a piciny épületben. Villámgyorsan elbújtam, csak az ajtócsapódásra dugtam ki fejem. Amasai rám sem nézett, már indult is volna szobájába kezében egy aprócska levéllel.

 - Ki volt az? - kérdezem érdeklõdve.

- Csak egy fiú. Levelet hozott. - kaptam a gyors választ.

 - Levelet? Kitõl? - adtam hangot egyik legbosszantóbb tulajdonságomnak . Gondoltam maximum lehurrog, hogy semmi közöm hozzá.

A férfi szavaim hallatán felkapta a fejét. Elsõ ízben azt vártam volna, hogy valóban megfed, amiért mindenbe beleütöm az orrom, de szerencsére kellemesen csalódtam. Fél szemét rám kanyarintotta, majd olvasni kezdett. Valami azonban nem tetszett nekem ebben az olvasásban, szeme minél lejjebb kalandozott a papíron, arca annál komorabbá vált.

- Neked jött. Baris hívat - sétált közelebb, s felém nyújtotta a levelet. Elkapott egy különös rossz érzés, mintha rémálmom fordult volna valóságba. Átvettem, s beleolvastam az üzenetbe, illetve csak olvastam volna...

- Ezt nem tudom elolvasni - adtam vissza neki, értetlenséggel leplezve szégyenemet, mire õ felvonta szemöldökér, ezzel kicsit sem oldva a helyzetet - Ne nézz kérlek így rám!

- Engem is a mesterem tanított meg rá - felelte meglepõen könnyedén, mintha csak azt sugallná, nem néz le tudatlanságom miatt. - S a legtöbben nem is értenek a betûkhöz. Ez héberül van, és az áll benne, hogy Baris hívat téged, menj a lakására minél hamarabb. - bármennyire is jól estek szavai, gyanúm nem ült el tõle, épp ellenkezõleg. Egyre biztosabb voltam benne, hogy tényleg baj van. Annak is a nagyobbik fajtája.

- Ez furcsa… - mormoltam - Nem emlékszem arra, hogy Baris tudna írni, bár… ha szeretne tõlem valamit, biztosan õ jött volna el értem.

- Akkor ne menj - gyûrte össze a papírt lendületesen.

- S ha komoly dologról van szó? - kérdeztem - Baris fontos számomra! Õ az egyetlen, aki törõdik velem - tettem hozzá kétségbe esetten, ám nem véletlenül. Szerettem kitapogatni, hányadán is állok a körülöttem lévõkkel, s nem Galea lenne a nevem, ha nem használnám ki kegyetlenül az elsõ adandó alkalmat. Akár hogy is reagál, semmin sem változtat, csupán jó móka. Talán az utolsó móka.

- Akkor menj csak. - Pontosan ezt a sértett hangot vártam, ám  az adott helyzetben valahogy nem tudtam önfeledten örülni neki.

Aggasztott Baris hogyléte, ahogy az elválás egyre közelgõ pillanata is, bár egyvalamiben biztos voltam, a hátam mögött tudom hagyni Amasait, akár mi történjen is.

 - Bár elõtte, merre lakik ez a Baris? - tette hozzá gyorsan.

- Nem messze a piactól - feleltem, csomagomhoz sétálva, s bele se gondolva a kérdés miértjébe.

- Veled tartok - jelentette ki, mire kissé ledermedtem. - Egyelõre hagyd itt a ruháidat, majd visszajössz késõbb értük.

- Velem tartasz? - értetlenkedtem. Úgy gondoltam, ez vagy azt jelenti, tényleg komoly a baj, vagy pedig azt, hogy még annál is nagyobb. "Még a végén kiderül, hogy megkedvelt egy bérgyilkos..." - mosolyogtam magamban keserédesen.

- Úgyis dolgom akad a piac felé – magyarázta, de valahogy nem tudtam hinni neki - Csakis addig.

Jó lett volna tudni, valójában miért teszi, amit tesz, de úgy sejtettem, még õ maga sincs tisztában okával. Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Nem akartam belerángatni semmibe, mégis minden porcikám tiltakozott ellene, hogy visszautasítsam, s egyedül menjek Barishoz. Megnyugtatott a jelenléte. Ennek ellenére a szokottnál is óvatosabban, a jeleket jól elrejtve kezdtem meg utam.

Tudtam, hogy újdonsült testõröm mögöttem van, s precízen figyel. Néha hátrapillantva nyugtáztam vélekedésem. Legalább is kívülrõl úgy tûnhetett, de nem a kételkedés késztetett erre, sem pedig a féltem, hogy esetleg énelõttem képes bajba keveredni. Sokkal inkább egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Elõször akkor kapott el, mikor a tõle lopott pénzzel menekültem. Nem pusztán azt éreztem, hogy valaki figyel, ez annál fojtogatóbb. Olyan, mintha egy ragadozó választana prédájául, s minden porcikádban azt éreznéd, hogy a sötétben ugrásra készen várakozik... de tudtam, hogy ezúttal nem én leszek a préda, az érzés viszont így is frusztrált. Vészjósló volt, és dermesztõ, akárcsak az elmúlt napok történései. Ráadásul felidézte azt a napot, amikor ez a ragadozó majdnem megölt. Meg is õrültem volna, ha nem nézhetek hátra, s nem villognak rám furcsa gyöngédséggel azok a zöld szemek. A sok baljós, fenyegetõ érzés mellett, ez a két szempár volt egyetlen menedékem.

Ahogy közeledtünk Baris házához, egyre jobban siettem. Úgy éreztem menten elájulok, ha nem tudhatom meg végre, mi történt. Nem törõdtem vele, hogy sietségem hány tekintetet von maga után. Nem is tudtam volna, hisz a félelem kitöltötte elmém minden apró zugát.

Az ajtó elõtt viszont megtorpantam. A félelem egyre erõsödött bennem, ahogy megláttam a résnyire nyitott ajtót. Erõs szédelgés kapott el, mintha csak álmodnám az egészet. A remény kezdett elszállingózni szívembõl, átadva helyét a józan eszembõl túlcsorduló félelemnek. Éreztem, ha nem cselekszem gyorsan megbénít, hát erõt vettem magamon, s elindultam.

- Elsõnek én - csattant acélos öklének bilincse csuklómon. Nem tetszett az ötlet, hogy elõreengedjem. Úgy éreztem, ami bent vár az egyedül engem terhel.  - Maradj itt. Hamar megnézem biztonságos e odabent.

- Nem kell engedelmeskednem neked - suttogtam szédelegve. Egyre inkább úgy éreztem, hatalmas a baj. Ha õ akar elõre menni, akkor biztosan az. Ha pedig ennyire erõsködik, akkor pedig már nincs helye reménynek.

- Nem, tényleg nem kell - mondta, s szavai megleptek. Cseppet sem voltak utasítók, vagy lenézõk.

Megakasztot a kijelentés, nem tudtam rá mit mondani, nem is volt erõm. Kábultan kihúztam csuklóm kezébõl, s hátralépve utat engedtem neki.

- Siess - suttogtam. Picike bólintással válaszolt, majd el is tûnt az ajtó mögött.

Síri csend költözött a szûk kis sikátorba. A várakozás egy örökkévalóságnak tûnt, ráadásul a hosszú csendet sem tudtam mire vélni. Baris ekkortájt mindig itthon szokott lenni. Az addig rendben van, hogy Amasai csendben mozog, na de Baris?! Beléptem hát én is, nem bírtam tovább.

- Amasai? - suttogtam, amint tekintetünk találkozott. Láttam az arcán a tehetetlenséget.

- Várj kint - mondta rövidesen, mire én elindultam felé. Már tudtam, mi történt, az arca mindent elárult. - Ezt nem kellene látnod - próbált megállítani, de nem sikerült - Ha eltakarítottam nagyjából, talán…- Eltakarítani?! Barist?! Mit tettek vele?! Úgy éreztem a szívembe költözött félelem az utolsó cseppig céltalan dühvé alakul. Hol lenne a hiba? Ha a puszta létezésemért ily nagy árat kell fizetnem, talán jobb lett volna, ha világra sem jövök. Ez után arra gondoltam, ha én kellek nekik, miért egy ártalmatlan öregasszony életét ragadják el. Miért kellett meghalnia, miért nem élhetett... Megragadtam Amasai ruháját csuklójánál, s felnéztem rá. Baljós gondolataimból a bennük rejlõ félelem visszatántorgott szívembe, mégis megpróbáltam a lehetõ leghatározottabban a tudtára adni, hogy oda kell engednie. Látnom kell mit tettek vele és az emlékezetembe kell vésni. Ennyivel tartozom neki, akármennyire fáj is.  Nagyot sóhajtva lépett hátrébb, láttam, hogy nem igazán tetszett neki a dolog, de nem ellenkezett. Én pedig beléptem a szobába. Ami ott várt, arra valóban nem voltam felkészülve. Hogy is lehet felkészülni arra, hogy egy ilyen kedves barátod, akire szinte már családtagként tekintesz, s aki elõzõ nap még nyugodtan éldegélt, most átvágott torokkal terül el elõtted... hiába próbáltam az emlékezetembe vésni, már nem tudom mit láttam. Az elmém vastag kõfalat terített az emlékkép elé, s tudom, ha nem így lenne, már beleõrültem volna látványába. Nem az elsõ eset volt, hogy hozzám közel álló személy erõszakos halált halt... de mégiscsak egy védtelen asszony feküdt elõttem vérben fürdõzve, ami óriási tengerként terült el körülötte. Az értelmetlenség tengereként.

Elindultam felé, hogy legalább a szemét lecsukjam, Amasai azonban ismét megragadott.

- Ne menj oda - dörmögte.

- Engedj el - feleltem még mindig kábultan, de egyre inkább kezdtem felfogni mi is történt - Oda akarok hozzá menni. - motyogtam és sírni volt kedvem, de nem tettem. Baris nem szerette, ha sírok... mindig azt mondta, úgy ronda vagyok. Azt szerette, ha nem sírok, így nem tehettem meg vele, hogy sírva búcsúztassam.

Amasai elengedett, mire én a holttest mellé léptem, s elmormoltam az egyetlen imát, amire még emlékeztem. Nem tartottam magam hívõnek, s Baris nem tudott latinul, de nem számított. Tudtam, hogy jólesne neki. Nem érdekelt, hogy ránk találhatnak, az sem, ha meghalok. Úgy éreztem az is jobb volna, mint elviselni ezt.

- Amasai… - mondtam halkan, mire õ komótosan felém fordult. - El kell temetnünk. Megérdemli. Rajtam kívül nincs senkije… nem hagyhatom így itt - reménykedtem benne, hogy segít majd nekem, egyedül nem gyõztem volna, még erõm teljében sem. Most pedig kimerült voltam, átkozottul kimerült, de a pihenésre még csak gondolni se bírtam.

- Nem támogatnám az ötletet - kezdett bele, én pedig az ellenérvek gyûjtögetésébe, ám nem volt rájuk szükség -, de segítek benne. Készítsd el a testet, senki nem érdemli meg, hogy ilyen helyen nyugodjon. Én addig… - köszörülte meg a torkát, s a temetõ felé nézett. Ennél hálásabb addig még nem voltam.

- Köszönöm… - álltam fel, s nyomban tiszta vízért, s valami rongyért indultam.

 - Siess. Akik ezt tették még a közelben lehetnek. - figyelmeztetett.

- Értem - eresztettem tekintetem a döngölt padlóra. Nem is sejtette, hogy az egész miattam van.

- Hol találok egy nagy rongyot, amibe majd belecsavarhatjuk? - kérdezte, mire elgondolkodtam.

- Kövess. - mondtam.

Õ pedig követett. Elõvettem egy nagy lepedõt, majd hozzáláttam a test lemosásának és átöltöztetésének, míg õt kiküldtem. Akármennyire is akart segíteni, nem illõ, hogy egy idegen férfi részt vegyen ebben. Dolgom végeztével együtt belecsavartuk szegény Baris testét a lepedõbe, majd Amasai vállára vette. A temetõ felé indultunk, ahol aztán csendben eltemettük. Nem ismertem több mát, úgyhogy egy-két búcsúszó után el is földelte õt Amasai.

Mielõbb haza akart indulni, õ is kimerült. Akárhogy is próbálta titkolni, sebe még mindig megnehezítette dolgát. Én pedig nem tiltakoztam, elhozta nekem Barist, megásta a sírt, s el is temette. Kérnem sem kellett rá. Nekem pedig még annyi dirham sem volt zsebemben, hogy a sírhelyet kifizessem. Ezek után aztán végképp nem volt okom ellenkezni vele. Szégyelltem is magam, hogy még ezt is neki kell állnia. Ha nem lett volna feltétlenül szükséges, biztosan nem fogadom el nagylelkû ajánlatát, túl sok volt már a rovásomon, ám Baris nem maradhatott temetetlen. Egy pár órás kártyázással összejött volna az a pár dirham, de perpillanat nem volt túl sok kedvem hozzá, sem idõm. Ideje volt indulnom.

______

 

Mire visszaértünk Amasai házába, már alkonyodott. Egybõl nekiláttam a vacsorának, addig sem kellett gondolkodnom. Tagine-t készítettem egy kis erõs paprikával, s köretnek krumpligombóccal. Legalább ezzel, legalább utoljára kedveskedni akartam neki. Míg fõtt az étel megpróbáltam végiggondolni, mi legyen következõ lépésem. Baris halálával a kivárás stratégiájába fektetett minden reményem szerte foszlott. Amasai elvonult átcserélni kötését, így egyedül maradtam, amit cseppet sem bántam. A "fõzicskézés" remek alkalmat biztosított maradék holmim összepakolásának, a sok zörgés, pakolás közben fel sem tûnik majd. Úgy gondoltam, ha szerencsém van, ma már az orrát sem dugja ki könyvei közül. Õt is megviselte a mai nap.

- Kész a vacsora - adtam harsány kedvességgel tudtára, majd folytattam - Bevihetem?

Nem kaptam választ. "Biztosan belefeledkezett egyik könyvébe" - gondoltam, s elindultam szobája felé. Már épp elhúztam a függönyt, mikor meghallottam szavait, de már késõ volt.

- Hagyd csak, kime... - de befejezni már nem tudta. Olyan váratlanul elõttem termett, hogy kis híján rá borítottam a tálcát.

Szerencsére a reflexei fáradtan is jól mûködtek. Egybõl elkapta, s megtartotta tálcát tartó kezem, míg én csak ijedten meredtem rá.

- Bocsáss meg... - szabadkoztam.

- Nem történt semmi. - mondta lassú, nyugodt hangon, szemeit kíváncsian enyémbe ásva.

Fogalmam se volt, mit kutatott. Azt is csak remélni tudtam, hogy még nem gyanakszik rám Baris halálát, s saját sérülését, no meg miegymást illetõen. Tekintetem villámgyorsan a gõzölgõ ételre vezettem. Baljával még mindig gyengéden támasztotta tálcát tartó jobbom. Óvatosan átvette az ételt, s én már mentem is. Szemem sarkából még láttam, ahogy a tálcát a kisasztalra csúsztatva utánam lép, így megtorpantam.

- Minden rendben? - kérdezte óvatosan, mintha csak a tûzzel játszana... vagy inkább egy vékonyfalú agyagedénnyel, ami már megrepedt, s fél, hogy összeroppantja.

Semmi szükségét nem éreztem sem a kedveskedésnek, sem az óvatoskodásnak, bár õszintén szólva aznap tényleg megrepedtem kicsit.

- Igen, csak eléggé kimerültem, úgyhogy ha nem bánod, ledõlnék. - motyogtam sóhajtva - Az edényeket majd holnap reggel elrendezem.

- Rendben. Akkor jó éjszakát! - mondta, s már el is tûnt függönye mögött.

Úgy éreztem ez az egész túl simán ment. Mielõbb el kellett tûnnöm, s minél inkább úgy, hogy kiküszöböljem Amasai gyanúját. Bár eredetileg aznap kellett volna elmennem, biztos voltam benne, hogy a történtek után úgysem engedne útnak éjjel. Én viszont menni akartam, féltem, hogy másnap már késõ lesz. Tudtam, hogy ha az éjszaka észrevétlenül felszívódok, nem fog követni, s ezzel jó eséllyel õt is megvédem.

Megvártam, míg elaludt, amire egyenletes, nyújtott szuszogásából következtettem, majd némán elindultam. De csak a bejárati ajtóig jutottam, s már ott állt mögöttem.

- Most meg mit mûvelsz?! Éjszaka van, ráér holnap reggelig. - értetlenkedett megszeppenve. Láthatóan nem esett jól neki, hogy egy szó nélkül eloldalogtam volna.

- Nem, sajnos nem ér rá. - motyogtam magamba roskadva. Nem néztem rá, túlságosan bántott, hogy így itt hagyom, ahogy az is, hogy voltaképp õt is belekevertem... , de talán még nem késõ.

- Tudod, hogy kik tették, igaz? - állította meg a kilincs felé nyúló bal kezem, tenyerét csuklómra csúsztatva. Megtorpantam egy pillanatra, majd félve kicsúsztattam aznap már sokadszorra kezemet kezébõl. Amasai nem erõsködött, nem nyúlt újra csuklóm után, de nem is tágított. Válaszra várt.

- Igen. - mondtam halkan  - Igen tudom. - ismételtem, a szavak érdekes, furcsa boldogsággal töltött el, végre nem hazudtam. Úgy éreztem, legszívesebben mindent elmondanék neki, ha nem hiszi el, akkor is. Ha megöl, akkor is. Soha többé nem hazudnék, de úgy gondoltam, hogy úgysem hinne szavaimnak. Én sem hinnék olyannak, aki nem elõször vert át.

- Bosszút akarsz állni? - kérdezte kissé gúnyosan, mégis együttérzõ szomorúsággal.

- Lehet. - válaszoltam közömbösen. Nem akartam feldühíteni, de a feltételezés jó indokként szolgált a távozásra.

- Ennél okosabbnak tûntél, legalább a söprût vidd el... - erõltetett az arcára egy halovány mosolyfélét, amiért hálás voltam, de sajnos akkor és ott nem tudtam mit kezdeni vele.

Képtelen voltam mosolyogni, mintha lelkemet elemésztette volna az elmúlt nap. Torkomat sírás fojtogatta, de tudtam, nem engedhetem felül kerekedni. El akartam tûnni, minél messzebb a várostól, minél messzebb tõle. Talán meg kellene halnom, akkor aztán kereshetnének. Nem lenne több fájdalom, nem lenne több félelem, sem rémálmok. Nem lenne ez az átkozott élet. Ott várna rám Osberht, Baris, s mindenki, aki valaha fontos volt.

- Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Ennyire talán még sohasem tudtam. - Kár, hogy késõn jöttem rá... de végül csak sikerült.

- Megölöm. - dörmögte váratlanul. A kijelentés õt is meglepte, mintha csak egy óvatlan pillanatban csúszott volna ki tétova ajkai között - Megmentettelek, ez ne váljon hiábavalóvá, mert ha holnapra átvágott torokkal feküdnél valahol, akkor azzá válna. - magyarázta vontatottan, de nem kellet sok sütnivaló hozzá, hogy értsem, itt többrõl van szó furcsa logikájánál... legalább is utólag. Persze én ostoba akkor és ott csak egy rideg bérgyilkos sajátos megoldását láttam, amit remekül alkalmaz mindenre: a gyilkolást.

Dühös lettem, újra nagyon dühös és túl fáradt voltam ahhoz, hogy ne ragadjanak el indulataim. Pedig bizonyára csak egy kedves gesztusnak szánta. Talán megsajnált, vagy talán tényleg meg is kedvelt, de mit ért, ha az az egy váratlan szó kitakart minden egyebet szemem elõl...

- Mégis mit érnék halálával? Barist nem hozza vissza. - fordultam felé szigorúan. Amint tekintetünk találkozott megláttam szemében az értetlen megdöbbenést, nem tudta mire vélni ellenséges szavaimat.

Ráadásul azt kellet volna hinnie, hogy a bosszú vezet utamon, s elengednie. Ez volt a terv, eszembe se jutott, hogy megszán és netalántán segíteni szeretne. Ahogy az sem, hogy ennyire elragadnak az indulatok, hogy ennyire gyûlölni akarom az utolsó embert, aki fontos volt számomra.

- Ha nem a halálát akarod, akkor mit? - tapintott a lényegre, ám szótlanságom hallatán, s valószínûleg szomorúságom láttán folytatta elõzõ kijelentésének okfejtését - Ha elpusztulna mást már nem ölne meg.

- Hogy mondhatja épp egy gyilkos, hogy csupán jól sülhet el egy másik megölése, kissé képmutatás, nem? ...hisz megölhet akár egy nálánál rosszabbat is. - fakadtam ki.

- Galea ez ostobaság... - jól tudtam, hogy ostobaság, de bántani akartam. Gyûlölni, s hogy õ is gyûlöljön, s elengedjen végre.

- Nem az, az értelmetlen halál, az az ostobaság, és én nem akarok olyan lenni, mint te vagy õ. - estem neki dühösen, pedig csak saját magamra neheztelhettem, ennek ellenére úgy tettem, mintha az bántana, aki - és nem is telne mibõl megfizeti egy bérgyilkost! - fejeztem be ridegen.

- Elég fizetség lett volna... - kezdte halkan, de a vége elmaradt. Csak nézett rám fájdalmas tekintettel.

- Mi? ... Mit akarsz tõlem Amasai? - szegeztem neki durván, majd halkan hozzá tettem - Csak engedj elmenni...

Nem szólt semmit, csak állt és üveges tekintettel meredt maga elé, ajka rándult egy aprót, de inkább megtartotta magának mondandóját, amiért hálás voltam. Nem akartam még jobban megbántani. Újra az ajtó felé fordultam, ám ahogy meghallottam távolodó lépteit összeszorult a szívem. Tökéletes pillanat volt, tökéletesen egyszerû és kegyetlen. Csak ki kellett volna sétálnom az ajtón, s biztosan nem jött volna utánam. Ha képes lettem volna valaha erre, akkor talán még Baris is élne. Érzelmeket színlelni sohasem volt nehéz, na de ha már valóban ott voltak, lehetetlenségnek tûnt kiûzni õket szívembõl. Nagyon megkedveltem Amasait, de ott tudtam volna hagyni. Ám nem így, hogy azt hiszi gyûlölöm. Táskámat leraktam az ajtóba, s óvatosan szobája felé vettem az irányt. Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetem volna.

- Bejöhetek? - kérdeztem halkan.

- Nem épp menni készültél? - kaptam én is egy kérdést, úgy éreztem a beszédesebb fajtából.

- Bocsáss meg. Elfáradtam és dühös vagyok, de nem rád és nem gondoltam komolyan... - bújtam be, a függönyt megemelve - Nagyon sajnálom, borzasztóan viselkedtem veled.

Tekintete komor volt, szemei mégis meglepetten, érdeklõdve pislogtak.

- Azt ki hagytad, "hogy valójában jó ember vagy Amasai!" - gúnyolódott.

- Az biztos, hogy türelmes ember. - erõltettem magamra a nap elsõ mosolyát - És nem érdemled meg, hogy még egyszer átverjelek...

Ahogy sokat sejtetõ szavaim elhagyták ajkaim szélét, már láttam a tekintetén, hogy ez volt az utolsó darabja a régóta rakosgatott képnek. Míg a szobájában pihent, volt ideje végiggondolni minden együtt töltött napunkat, s végül rájött... vagy ha akkor nem is, ezekkel a szavakkal, tetõzve minden eddigi félresiklott mondatom, rávezettem az utolsó darabkára.

- Mit tettél már megint? - pattant fel olyan lendülettel, hogy ijedtemben hátráltam egy lépést.

Tudtam, hogy nagyon okos, tudtam, hogy pillanatok alatt összerakja a képet, elég egy morzsa, de reméltem, hogy ez már csak távozásom után történik meg.

- Semmit a világon... - Mosolyodtam el, s közben a lehetõ legártatlanabb képet próbáltam vágni hozzá. Természetesen egy pillanat alatt átlátott rajtam.

- Miattad ölték meg... igaz? És miattad kaptam a sebet? Ezért akarsz elmenni, ugye?! - emelte fel hangját, s felém indult.

- Azt mondtad mindannyian hordozzuk a saját keresztünket, emlékszel? - emeltem felé védekezõen  tenyerem - ...csak engedj elmenni és nem esik bajod...

- Fenyegetsz? - söpörte félre egyik karjával kezeim, míg a másikkal torkon ragadva taszított a falnak. Egy mozdulattal megfojthatott volna, vagy összeroppanthatta volna nyakam.

- Féltelek. - böktem ki, s kezeim gyöngéden nyakamat szorongató kezének csuklójára fontam -  Tudom, hogy dühös vagy rám, de haragod nem érhet fel az enyémmel... - hajtottam le fejem, ám szinte rögtön állam alá kapott.

- Ugye tudod, hogy mi következik? - kérdezte komolyan. Azt hihette, megint át akarom verni.

- Nem is érdekel, hogy mit akarnak tõlem? - emeltem rá újból szomorú tekintetem.

- Majd megkérdezem õket. - elengedett, hátat fordított, s lassan elindult a szoba másik vége felé. Moccanni se mertem.

- Inkább ölj meg, de kérlek ne adj nekik! - kiáltottam utána keservesen, s szemembõl kibuggyantak az elsõ könnycseppek.

- Pedig aki ilyen busás jussot fizet egy koldusleányért, annál nem lenne rossz sorod. - ütötte meg fülemet egy idegen, rekedtes hang, s rövidesen megcsapta orromat bormámorban fürdõzõ leheletének gyomorforgató szaga.

- Mit akarsz? - fordult meg szélsebesen Amasai, kezében egy, az asztaláról felvett késsel.

- Add át a kisasszonyt, és már itt sem vagyok. - túrt bele hajamba az idegen, s egy apró tincset leválasztva komótosan tekergetni kezdte azt.

- Azt kérdeztem mit akarsz? - ismételte meg kérdését Amasai, nyugodt, határozott hangon, mégis olyan tekintettel, ami elõl a legtöbb ember már menekülne.

 - A leányt, kinek 6000 dirham az ára. A régi szép idõk emlékére és 1000 dirham ellenébe kérlek ne nehezítsd meg a dolgom. - nem hittem a fülemnek. Még az is megfordult a fejemben, hogy összekever valakivel... milyen jó lett volna.

- Amasai kérlek... - kezdtem volna bele, de az idegen közbevágott.

- Ugyan, csak nem elvette az eszed ez a kis fehérnép? - röhögött förtelmes, reszelõs hangján, majd vigyorogva hozzátette - ...öreg hiba volna, szomorú hiba. Olyan ami az életedbe kerülne.

- Nyugodj meg, éppen eléggé észnél vagyok ahhoz, hogy ne nézhess marhának. 6000 dirhamért én magam adom át Galeát, a fejeddel együtt. - húzódott egy apró mosoly Amasai szája szélére.

Jogos lett volna, hogy ezt tegye, mégis szíven ütött a gondolat. Reméltem, hogy blöfföl.

- Próbáltam ezt elkerülni. Azt hittem a Hadi fivérek figyelmeztetése elégségesnek bizonyul majd, s legyengít a méreg, míg én eljövök a leányért, ám túl sokan keresték, s történt némi zûr. Szerencsére én akadtam leggyorsabban a nyomára... ugye megérted, hogy nincs idõm a bájcsevejre?!

"Többen kerestek?! Mégis hányan?" - fogant meg bennem a kérdés, egyenlõre azonban pisszenni se mertem. Az idegen még mindig fürtömet csavargatta, amitõl kirázott a hideg. Bár háttal állt, mozdulatain éreztem az ital mámorító hatását. Ettõl felbátorodva megpróbáltam oldalra kitérni elõle, õ azonban derekamnál fogva magához rántott.

- Igazán nem akartalak megölni, drága barátom... - ömlengett tovább.

- Te ölted meg Barist? - kérdeztem halkan. Ha õ volt az egyetlen, aki valóban nyomomra akadt, jogosnak éreztem a feltételezést.

- Gale... - csitított volna Amasai. Igaza is volt, teljesen mindegy ki tette, mégis tudnom kellett.

- Te voltál? - ismételtem.

- És ha igen, mit teszel aranyom? Meghúzod a szakállam. - röhögte, s közben nyakamba fúrta szõrös állát.

- Nem kell, hogy bármit is tegyek, Amasai úgyis nemsokára végez veled. - éppen csak kimondtam, mikor hatalmas ököl csattant arcomon, amitõl az oldalsó falnak estem. Iszonyúan fájt. Alsó ajkam széle felrepedt, s vér csordult végig államon.

- Ostoba kislány, most nézd meg mit tettél az ennivaló kis száddal. - lépett felém az idegen.

Végre láthattam kinézetét. Mocskos, barna zubbonyt viselt. Állát sûrû, fekete szakáll borította, arcát pedig eltorzította az ital, sok mély ráncot hagyva maga után. Legalább 15 - 20 évvel idõsebbnek saccoltam Amasainál.

Az említett nem szólt semmit, de nem is volt szükség rá. Arckifejezése elárulta, hogy az idegen a pofon százszorosát kapja majd vissza tõle.

- Nem én öltem meg az asszonyt tündérem, bár a levelet én írtam, hátha ki tudlak vele csalogatni rejtekhelyedrõl. De ez az átkozott kis féreg közbeszólt. - biccentett Amasai felé. - Akik megölték, azokat nem a 6000 dirham érdekli, sokkal inkább a bájos kis fejecskéd. De cseppet se félj, az öregasszony inkább meghalt, mintsem eláruljon téged. Még csak azt sem tudják hogy nézel ki. Továbbá nemsokára úgyis indulunk, amint felhasítottam a lovagod mellét.

- Galea, amint tudsz, menj ki és bújj el! - utasított Amasai.

- Ez a beszéd fiam! - örvendezett a férfi, elõkapva két dupla élû tõrt  - Aztán jól bújj el, mert megtalállak!

A szakállas elindult Amasai felé, én pedig kitántorogtam. Nem kellett kétszer mondani, s jótevõm képességeit ismerve egy részeg nem jelenthet neki túl nagy kihívást.

Pedig egyszerûbb lett volna, ha a szakállas gyõz. Tudtam mi történne akkor. Semmiképpen se ezt akartam, de tény, hogy átláthatóbb volt.

Mivel biztos voltam benne, hogy Amasai gyõz, nem bújtam el. Letöröltem államról a vért, majd némán lekuporodtam a tûzhely elé és vártam. Kezembe egy evéshez használt kiskést szorongattam, arra az esetre, ha megérek neki 6000 dirhamet.

______

Nem sokkal késõbb elültek a vérfagyasztó zajok. Pár perc elég volt Amasainak, hogy elintézze a részeges öreget.

- Vége. - morogta, mialatt lábánál fogva kihúzta, s kiterítette a holttestet. Szerencsére úgy tûnt, egy karcolás nélkül megúszta az összecsapást. - Tedd le a kést! - folytatta rám sandítva.

- Elõbb tudnom kell, mit fogsz tenni. - pattantam fel. Fogalmam sem volt róla, abból a szögbõl hogy szúrhatta ki.

- Mit tennél a helyemben? - döntötte kissé oldalra fejét, mialatt immár teljes testtel felém fordult.

- Nem vagyok a helyedben, ahogy te sem az enyémben. - vágtam rá - Boldog lennék, ha bárkivel cserélhetnék.

- Mégis mit akarsz vele? Tedd le, mert fájni fog, ha kicsavarom a kezedbõl. - vonta össze szemöldökét. Úgy tûnt, unja már a dolgot.

- Nekik fogsz adni? - néztem le a kezemben nyugvó késre.

- Megeshet. - válaszolt elhalkulva.

- Akkor az is megeshet, hogy inkább nem akarok tovább élni. - jelentettem ki makrancosan.

- Félretehetnénk az esetleges dolgokat, mindkettõnkre ráférne a pihenés. - sóhajtotta, s leült az asztal romjainál lévõ egyik székre. Úgy tûnt egy percig sem gondolta, hogy képes lennék az öngyilkosságra. Igaza is volt.

- Elmehetek? - kérdeztem szomorúan, s közben próbáltam észrevétlenül zsebembe csúsztatni a kis fegyvert.

- Mégis hova mennél az éjszaka közepén? Egy pillanat alatt a nyomodra akadnának. - csipkelõdött - A kést meg az asztalon akarom látni, nem a zsebedben! - lebuktam.

- Eddig még nem akadtak. - léptem az asztalhoz óvatosan rátéve a szóban forgó tárgyat.

- Képzett bérgyilkosok, akárcsak én... és nekem sem jelentettél túl nagy kihívást. - mutatott rá a lényegre, majd a szemközti szék felé biccentett.

- Akkor mégis mit tegyek? Várjam meg, amíg ránk rontanak, s ketten haljunk meg? - ültem le engedelmesen.

- Valószínûleg még a társai sem tudják, hogy itt vagy, hogy velem vagy... túl zsugori volt az öreg, és világ életében remekelt mások félrevezetésében. Ez lett hát a veszte... na meg az ital. - Már elsõ felbukkanásánál feltûnt, hogy Amasai ismerte a szakállas férfit. Pont ezért nem szándékoztam mélyebben belemenni a dologba, ennyi tapintat még bennem is lakozott.

- És mi van Baris gyilkosaival? - váltottam témát.

- Baris bizonyára azt is letagadta, hogy ismer. Úgy hihették, zsákutcába futottak.

Tudtam, hogy Baris mindenre képes volt értem, mégis mélyen megrázott  gondolat, hogy miket kellett miattam átélnie.

- Annyi biztos, hogy a többiek már keresnek. - biccentett a hulla felé - Egy bérgyilkosnak is jókora kihívás elmenekülni más bérgyilkosok karmaiból, valószínûleg ezért vetemedett ekkora ostobaságra, hogy egyedül, ráadásul részegen jött ide. Ám ha olyannyira szorult lenne a helyzet, inkább megosztotta volna a pénzt a Hadi fivérekkel, mintsem idõt veszítsen. Ha több esze lett volna, inkább velük jön ide.  - gondolkodott el - viszont a Hadi fivérek sem ostobák, pár nap múlva már lehet, hogy õk kopogtatnak. Ezért akartál maradni, igaz? Hogy megvédjelek. - sütötte le szemét.

- Úgy érted a biztonságért? Nem... illetve részben... Elgondolkodtam rajta, s végül úgy döntöttem elmegyek. Nem akartalak belekeverni. Amikor befogadtál, még nyomuk sem volt. - magyaráztam, mintha csak életem múlna rajta - Mikor a városba jöttem, azt hittem egy életre megszabadultam tõlük... el sem tudom képzelni mik lehetnek ezek, ha eddig követtek érte.

- Mik? - szabadította rám kíváncsi tekintetét.

- Születésem óta megvannak. - húztam fel óvatosan felsõmet, látszani engedve a derekamon is végighúzódó mintázatot. Úgy gondoltam a látvány beszél helyettem.

- Sohasem érdekelt? - kérdezte, de szemeit továbbra is derekamon járatta.

- Nem. Már kisgyermekként meg akartak ölni érte, úgyhogy inkább nem akartam tudni. - vágtam rá, leeresztve felsõmet - Maradni pedig csupán csak addig szerettem volna, míg feladják a keresést, ám amikor megsérültél belegondoltam, hogy a sebesülésed talán egy figyelmeztetés volt. Figyelmeztetés neked, ahogy a részeg mondta... és összeállt minden. A méreg elõzõ otthonom környékérõl való, nem honos errefelé... Baris levele volt a következõ. Így beláttam, hogy mennem kell... - hadartam.

- Azt ugye tudod, ha a figyelmeztetésekre hallgatva elindulsz egyedül, az éjszaka közepén, ez a részeg alak várt volna rád. Szerencsénk, hogy hamar elfogyott a türelme.

- Szerencsénk? Akkor nem adsz el? - reménykedtem.

- Egyenlõre nem, amíg ki nem derítem ki vagy, s amíg még egy hazugságon nem kaplak. Van valaki, aki segíthet. Õ talán ismeri a jeleket. Csupán pár napi járásra lakik innen, a hegyek lábánál. - magyarázta.

- Mikor indulunk? - kérdeztem izgatottan. Iménti szavai csordultig töltöttek valamiféle boldog szorongással. Örültem, hogy még mindig oldalamon tudhatom, ám féltem mi lesz, ha a jelek valami szörnyûséget rejtenek.

- Megvárjuk a hajnalt. - kaptam gyors választ.

- Miért? És ha õk nem várnak addig? Nem hiszem, hogy jó ötlet... - nyöszögtem.

- Így is úgy is követnek majd, a piac pedig kiválóan alkalmas a lerázásukra. Most pedig feküdj le, holnap hosszú nap lesz.

- Tényleg sajnálom a történteket. Ha elõre tudom, nem keverlek bele. - álltam fel, majd holmimért indultam.

- Ha elõre tudom, otthagytalak volna. - szólt utánam.

- Milyen kár, hogy nem tudtuk elõre. - mondtam fájdalmas keserûséggel hangomban.

- Mindig a tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? - nem szóltam semmit, csak halványan rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy veszi a lapot,  ha nem is viszonozta mosolyomat, a szigorú szemek kedvesen mértek végig, majd visszakúsztak könyvének lapjaira.

Lassan simított végig arcomon, míg én nagy szemekkel figyeltem arcát, próbálva minden apró részletet az agyamba vésni. Mindig úgy gondoltam, hogy gyönyörû nõ volt ébenfekete hajával, s ragyogó zöld szemeivel. Utóbbit tõle örököltem, tagadhatatlanul az õ lelkének a tükre ragyogott vissza rám, mikor pocsolyába néztem.

- Ígérd meg Raanan, hogy akármi is történjék, sose adod fel! – suttogta, majd homlokon csókolt. Mielõtt bármit is felelhettem volna, két erõs kar nyúlt be hónom alá, s úgy húztak el tõle. Anyám ajkai megremegtek, szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmi sem.

- Ne... nem akarom!  - rúgkapáltam kétségbeesetten. - Anyám... nem hagylak itt! – kiáltottam neki, mire addig visszatartott könnyei végigcsordogáltak orcáján.  – Engedj! – még egy utolsó próbát tettem, hogy szabaduljak, de nem sikerült. Karjaik a sötétségbe húztak, oda, ahonnan menekvés már nem volt.

Az új helyszín a piac volt, ahol a kis pódiumra vezettek fel engem pár fiatal fiúval. Nem hallottam semmit. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam venni a tömegbõl, egy sötétruhába bújt, fejét hasonló ronggyal betakart férfi volt, aki egyenesen rám mutatott.

- Amasai!- zengett a hangja, amitõl oly ismerõsen a gyomrom mocorogni kezdett.

- Miért hívsz így? – suttogtam, mire õ állt mellettem, s oly erõsen szorította karomat, hogy ujjbegyei már fehérlettek. – Eressz el, nem akarok menni… nem ez a nevem! – tiltakoztam, de oly erõvel fogott le, hogy csak magamnak okoztam ezzel fájdalmat.

A lépéseink zaja elhalkult, helyette a régi udvarban találtam magamat. Minden oly ijesztõen csendes volt, mellettem pedig mesterem állt. Jobbja a vállamon volt, amit egy határozott mozdulattal elráztam, mikor megláttam a földön fekvõ alakot.

- Eressz el! – sziszegtem, majd a földön fekvõ asszonyhoz siettem. Mikor gyengéden a hátára fordítottam, vértõl maszatos arcán a félelem suhant át, majd lassan úgy tûnt megvilágosodott kilétemrõl. – Raanan vagyok… - suttogtam, mire a zöld szempárban könnyek gyûltek, s gördültek végig vértõl koszos orcáján. – Ne sírj – suttogtam. – Én itt vagyok veled. Itt leszek végig.

- Én nagy fiam…

- Végig itt leszek, anya. – suttogtam, miközben a teste alatt egyre nagyobb és nagyobb lett a vértócsa. – Itt maradok veled.

Ujjai görcsösen szorították felsõruházatomat, míg én gyengéden ringattam. Mikor keze teste mellé bicsaklott, s szemei üresen meredtek a semmibe tudtam, hogy a lelke az égbe szállt. Mert bár nem hittem sose istenekben vagy akár egyben, ha létezett is, neki ott volt a helye fent, a jó emberek között.

<#>*~¤~*<#>

Száraz torokkal, lüktetõ fejjel és szörnyen viszketõ felkarral ébredtem. Még mindig gyengének éreztem magamat, de már nem verejtékeztem úgy, s határozottságom is visszatért. Miután lassan a környezetemet is érzékeltem, az elsõ meglepõ dolog, ami ért, az Galea volt. Ágyam mellett térdelt, feje lábamhoz közel pihent, s jól láthatóan az igazak álmát aludta. Egyenletesen szuszogott, én pedig nem bírtam betelni a látványával.

Bár tény és való nem értettem, hogy is került oda, lelkem mélyén jól esett jelenléte. Az emlékeim haloványak és kuszák voltak az elõzõ estével kapcsolatban. Már nem is tudom mióta figyeltem, mikor mozgolódni kezdett. Álmos tekintettel nézett fel, egyenesen rám. Gyorsan kapcsolt, sokkal gyorsabban, mint én. Egyet pislantottam, s máris pár lépésre az ágytól állt.

- Jobban vagy? – érdeklõdött, miközben orcája kipirosodott.

- Sokkal - adtam ki magamból valamiféle hangot, majd lassan ülõ helyzetbe tornáztam magamat.

- Hála az égnek – felelte nagy meglepetésemre egy mosollyal az ajkán. Oly szinten megdöbbentett, hogy igazából nem is tudtam erre mit kéne válaszolnom. Újra végigmértem, melytõl eszembe jutott gyengéd érintése a bõrömön. Ajkam rándult, próbáltam szólásra nyitni, de mikor felrémlett elõttem az oly ismerõs zöld szempár, torkomon akadt minden durvaság. Nagyon reméltem, hogy álmomban egy árva mukkot sem szóltam.

- Erõs vagy, így élsz, de tudd, hogy nem sokon múlt az életed – szólt hozzám komoly hangon. - Kinek a pengéje vágott meg? – vont kérdõre, karba tett kézzel.

- Ez meg milyen kérdés... – értetlenkedtem.

- Mérgezett volt – mutatott egyenesen a bekötözött kezemre, majd biccentett egyet, hogy le szeretné kezelni még. - Aki adta, okkal adta a sebet – lépett mellém, míg én úgy éreztem magamat, mint egy leszidott gyermek.

- Tudom, hogy ki vágott meg, és ez épp elég – nyújtottam karomat, majd hirtelen beugrott egy dolog, ami nagyon furdalta az oldalamat. - Honnan értesz ennyire a mérgekhez?

- Az elsõ, aki gondomat viselte egy orvos volt. Osberht Wilcox, tõle a nevem – kezdett bele a csacsogásba, miközben keze is munkálkodott a kötésemmel. - És nem a mérgekhez értek, hanem gyógyításukhoz – lesett rám fél szemmel. - Lehet, hogy nem vagyok nagy, sem erõs, de sohasem vetemednék arra, hogy bárkit is megmérgezzek. Ezzel csak elismerném, hogy nagyobb és erõsebb nálam – vigyorgott rám dacosan, míg én csak unottan bámultam õt. Én mindenkit levágtam. Biztos velem volt a baj.

- Készítek reggelit –jelentette ki, miután befejezte a kötést. - Addig is pihenj, nem tesz jót a sebnek, ha megerõlteted magad.

Nagy levegõt véve mozgattam meg elaludt vállaimat. Mielõtt azonban visszafeküdtem volna a frissen átkötött sebre néztem. Gyengéden meglapogattam, érezhetõen lohadt az éjszaka folyamán. Lassan újra lefeküdtem, s nem sokkal ezután hozta is az ételt. Gõzölgött, jó meleg volt és finom is. Jól tudtam, hogy én magam nem remekeltem a fõzésben, s már nem is tudtam mikor ettem utoljára annyiszor, egymás után hozzáérte asszony által készített étket.

Étkezés után a nem messze lévõ könyvért nyúltam, amit még a rosszullétem elõtt lapozgattam. Annak tanulmányozása közben lépett be a szobába Galea, hogy kivigye a tányéromat. Érdeklõdve figyeltem, ahogy lassan sétált felém. Mielõtt azonban a kezébe vette volna a tálcát, felém fordult s szólásra nyitotta száját.

- Mi az igazi neved? – puhatolózott. Roppant váratlanul ért a kérdés, s bár egy bizonyos szinten jogosnak éreztem, másrészrõl felháborított. - Az Amasai bizonyára csak felvett név... – tette hozzá furcsa hangszínben, mire én a homlokomat ráncolva az ölembe tettem a könyvet.

- Amasai az igazi nevem – mordultam mérgesen, de õ ahelyett, hogy visszavonulót fújt volna bölcsen, maradt.

- Minek nevezett édesanyád, mikor megszülettél? – kérdezte halkan, majd lassan a padlóra nézett.

- Azt a nevet már eldobtam – vágtam rá közömbös hangsúllyal, míg belül az éjszakai álmok után éreztem, hogy nagyot dobbant a szívem. Talán mégis… mégis motyogtam valamit.

- Te is tudod az igazi nevemet... – villogtatta kék szemeit rám, mit sem érve velük. - Én is kíváncsi vagyok a tiédre.

- Pedig semmi jelentõsége – néztem inkább más irányba, mintsem reá. Ennél durvábban talán csak szavakkal tudtam volna elküldeni dolgára.

- Számomra igenis van jelentõsége!

- A nevem Amasai! – közöltem vele emelt hangon, s szikrázó tekintetemet az övébe fúrtam. Talán még fújtattam is, akár a bikák, de az sem érdekelt. Jobb erõmben lettem volna, már rég felé magasodva intettem volna csendre. Ehelyett csak az ágyban ültem, s onnan próbáltam a mogorva arckifejezésemmel távozásra bírni. Ámbár eléggé dacos tekintettel állt a szoba közepén.

- Világos – motyogta, majd hátat fordítva kisétált a szobából. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ugyanis semmi erõm és kedvem nem volt vele errõl beszélni. Volt elég gondom anélkül is, hogy egy kislány a múltamról faggatózzon. Emésztett kicsit a düh, de nem azért, mert korához méltóan – no meg neméhez is – kíváncsi volt, hanem mert nem tudtam kellõ képen kezelni a helyzetet. Merõ nyugalommal kellett volna neki elmondanom azt, hogy Amasai vagyok, s még ha nem is ezen a néven születtem, már rég nem számít.

Sokáig emésztettem magamat ezen a dolgon, törtem a fejemet, s hiába volt kezemben a könyv, nem haladtam vele. Rég nem bolygatták meg a múltamat, senkit nem érdekelt ki voltam, vagy honnan jöttem. Kellõképpen kipihentem magamat, erõm lassan visszatért. Halkan felnyögve álltam fel az ágyról, hogy kinyújtóztassam elzsibbadt végtagjaimat. A könyvet visszaraktam a helyére, s ha már ott jártam a kicsit kilógó testvérét is megigazítottam. Nem emlékeztem mikor vettem ki onnan, de megesett ez már párszor. Az elõzõ esti állapotom miatt pedig nem is csodálkoztam, hogy kiment a fejembõl.

Lassú, de annál stabilabb lépésekkel sétáltam ki a szobából, hogy aztán az asztalhoz üljek. Fél szemmel figyeltem csak Galeát, aki a veszekedésünk ellenére a tûz körül dolgoskodott. Nem néztem tovább, helyette az asztalt kettészelõ széles repedést figyeltem. Már csupán a gondolat, hogy egy másik asztalt kellett szereznem, gondolkodásra késztetett. Galea idõközben elém rakta a készételt, míg bennem úrrá lett a nyugtalanság. Tekintetemet az ajtó felé emeltem, amin hamar kopogtak is. Felálltam, s nesztelenül odasétáltam. Mielõtt azonban kinyitottam volna hátrafordultam, hogy Galeára nézhessek. A szobám felé vette az irányt, én pedig csakis akkor nyitottam ki az ajtót, mikor a függöny mögött volt.

Azonban az ajtó másik oldalán álló korosabb asszony minden volt csak az nem, akit vártam. Homlokomat ráncolva mértem végig, míg õ láthatóan ijedten vizslatta felé magasodó alakomat.

- Miben segíthetek? – érdeklõdtem.

- Galea itt van? Sürgõsen beszélnem kell vele... – felelte, amitõl még jobban ledöbbentem.

- Ki keresi? – döntöttem oldalra fejemet, ugyanis biztosra akartam menni.

- Baris! – csendült az emlegetett hangja, mire felé fordultam. Kérdõ pillantást küldtem felé, hisz megbeszéltük, hogy hallgasson arról, hol is tartózkodik igazán. Elég volt, ha a környékbeli csürhe tudta, hogy asszony van a házamban. De mit is várhattam? Kikotyogta, s tessék, itt volt az eredménye. A fejemben már megfogalmazódtak a kedvesnek nem mondható szavak, de vendég elõtt nem volt kedvem kioktatni.

- Galea?!  Hála az égnek, hogy megtaláltalak! – Örült a leánynak az asszony.

- Baris mondtam, hogy itt ne... – csitította Galea, de a nõ szavába vágott.

- Galea baj van! – Ült ki a félelem ráncos arcára.

- Rögtön kimegyek...

- Jobb lenne, ha idebent beszélnénk... – jött a válasz, amin én is meglepõdtem. Nem invitáltam be senkit se.

- A...azt nem lehet – rázta fejét Galea. - Értsd meg kérlek, ez nem az én házam...

- Megértem, de ez fontosabb annál, minthogy odakinn... – S csak úgy szálltak a levegõben a félmondatok, amik a másik közbevágásnak voltak hála.

- Amasai a ház ura, és arra kért, hogy amíg itt vagyok még a legvégsõ esetben se... – Ez már sokkal jobban tetszett, s hiába csinált egy kisebb galibát ez a leány, tudta, hogy kell kicsit helyrehozni.

- Kérlek! Rólad van szó... – felelte a nõ, majd lassan felém fordult, s mélyen a szemeimbe nézett. - ...kérem Uram!

- Tíz perc... a szobámban leszek. – Hagytam rájuk, ugyanis nem volt kedvem tovább hallgatni a nõi fecsegést.

- Köszönöm – motyogta nekem Galea, de én szó nélkül hagyva bevonultam a szobámba. Nem vettem kezembe könyvet, csak leültem az ágyra s füleltem. Azonban elég halkan beszéltek ahhoz, hogy pár elcsípett szavon kívül mást ne halljak meg. Kicsit zavart a dolog, de nem akartam odaállni melléjük, hogy mindent kristálytisztán halljak. Jobbnak láttam, ha lefoglalom magamat, s a polcról leemeltem egy gyógynövényekkel foglalkozó könyvet. Elmerültem benne, egyedül az ajtócsapódása zökkentett ki. Nem álltam fel, helyette folytattam az olvasást. Tányérommal a kezében lépett be a szobába.

- A támadás miatt jött? – kérdeztem, de fel sem néztem rá.

- Igen – vágta rá túl gyorsan. - Hallotta és aggódott értem. A két alak, akik betörtek... – itt volt az ideje, hogy én vágjak közbe szavainak.

- A munkám miatt jöttek, de semmi közük a sérüléshez... – közöltem vele azt, amin már gondolkoztam egy ideje, majd folytattam.  -  Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennél. Veszélyes egy bérgyilkos házban élni. – S mellesleg nem ártott volna már egy kis magány. Olyan magány, ahol egy körülöttem sürgõ-forgó csinos fehérnép képe már nincs. Nem kísért se álmomban, sem a valóságban.

- Maradok, amíg törlesztek – lépett közelebb. - És ne aggódj, tudok vigyázni magamra! – vágta hozzám gúnyosan, mire én ráemeltem tekintetemet.

- Nem aggodalomból mondtam – közöltem vele egyfajta szigorral a hangomban. Bolondságot képzelt rólam, s ezt nem szerettem. A könyvet az ágyra téve magasodtam felé, hogy tudja kivel beszél. Úgy tûnt, ha ülök, azt hitte õ itt az úr.

- Akkor mibõl? – nézett dacosan a szemeimbe, de hiába volt benne annyira erõ, aznapra pont elégszer kellett használnia. Láthatóan megingott.

- Egy magamfajta nincs híján az ellenségeknek, ezek pedig minden apró gesztust megpróbálnak kihasználni –kezdtem bele az észérvekbe, miközben közelebb léptem hozzá s ép karomat óvatosan a vállára csúsztattam. Túl közvetlen voltam, amitõl megijedt, s kihátrált az érintésembõl. Józanító pofon volt ez nem csak neki, hanem nekem is. Nem az érintése volt a fontos, hanem az, hogy meggyõzzem ideje eltûnnie.  - Az ittlétedbõl törõdésre, a törõdésbõl pedig arra következtethetnek, hogy rajtad kell beteljesíteniük bosszújukat.

- Már mondtam, hogy ne aggódj, egyenlõre még élek – vágta a fejemhez, de láttam rajta, hogy érti. Azt azonban nem bírtam felfogni miért nem hajlandó kapni az alkalmon, s magamra hagyni. Mindkettõnknek sokkal jobb lett volna.

- Nem szokásom – kezdtem bele az ellenérvekbe. -  Csak próbálom elkerülni, a kellemetlenséget. Például, hogy a véreddel mázolják ki a lakásom – közöltem vele azt a tényt, ami könnyen megeshetett, majd mérgesen kikerültem s elindultam a konyha felé.

- Ennyi erõvel akár meg is ölhettél volna... hogy ne okozzak semmi kellemetlenséget! – kiabált utánam dühtõl remegõ hangon, mire megfordultam. Elegem volt abból, hogy mindig az utolsó szó jogát akarta, s hogy visszakanyarodtunk a kezdetekhez. Ezerszer megbántam már, hogy hittem szavának.

- Ha tudom, hogy így felvágták a nyelved, otthagytalak volna – gúnyolódtam vele, de ettõl higgadt maradtam. Kívülrõl.

- Mióta ismerlek mindig olyan átkozottul racionális vagy, ott akkor mégsem az eszed gyõzedelmeskedett... de ez nem az én bûnöm –vágta hozzám a kegyetlen igazságot. Én azonban nem voltam rá mérges, hisz a tényekkel nem tudtam mit kezdeni. S mellette ott volt orcáján az a kétségbeesés is, amit nem tudtam hová rakni. Biztosan nem miattam aggódott, hogy talán égett koszton kell majd ellennem.

-  Lerovom a saját részem, te is tedd ezt a magadéval – suttogta, s szemeiben ott csillogtak az elsõ könnycseppek. Utáltam, ha egy nõ sírt, de szerintem sok férfi volt így ezzel.

- Galea... – Szólítottam nevén a szokásosnál is halkabban. Rendesen meg kellett volna beszélnünk, de úgy éreztem nem fog összejönni.

- Maradok és törlesztek, ez a biztosíték rá, hogy többé nem kell majd találkoznunk – szûkült össze tekintete, s közölte velem ridegen. Inkább elfordultam. Elég volt a hangját hallani.

- Törlesztettél, ha elmész ígérem, hogy soha többé nem hallasz rólam – lépdeltem tovább.

- Akkor összepakolok, és holnap reggel elmegyek – ért utol hangja, de nem álltam meg, hogy válaszoljak. Ez volt mindkettõnknek a legjobb, ha minél hamarabb elmegy. Vissza kellet térnem a régi kerékvágásba, mert mindkettõnknek hatalmas nagy pofont adott volna az élet. A nap további részében nem szóltunk a másikhoz, s kerültük a másik tekintetét. Nem volt már igazán mit mondanom neki, s azt hiszem õ is így volt ezzel.

<#>*~¤~*<#>

Jól esett az, hogy újra átaludtam az éjszakát. Legtöbbször ezt nem engedtem meg magamnak, de a gyorsabb gyógyulás érdekében jobban tettem, ha rendesen aludtam. Sok kíntól kíméltem így meg magamat. Bár mesterem biztosa elítélte volna puhányságomat, miszerint több mint háromórányi alvást megengedtem magamnak. Mi tagadás, nem voltam már az a suhanc kölyök, aki mindenbõl kilábalt könnyedséggel.

Álmomat hangos sikítozás zavarta meg. Úgy pattantam ki az ágyból, s léptem kardomért, mintha nem mélyálmomból keltettek volna. Kirohantam a konyhába, ahol megkönnyebbülve jöttem rá, hogy senki nem ölt senkit, egyszerûen Galea rosszat álmodott. A kardot a törött asztalra raktam, majd a leány mellé siettem. Jól tudtam milyen volt az, ha a múlt démonjai beférkõztek az álmainkba.

- Galea. Galea! – szólítgattam, de ettõl függetlenül még mindig nyöszörgött s fel-felsikított. Ekkor döntöttem úgy, hogy hozzáérek, felrázom, ha más nem segít. Azonban ahogy hozzáértem, tiltakozóan próbált ellökni magától. – Galea! –ráztam meg vállát, míg õ ott ütött, ahol ért. – Galea ébredj, csak álom! – Mellkasomon csapódtak kicsi öklei, de egyre gyengédebben. Lassan tért vissza a valóságba. – Nyugodj meg, vége van – mordultam halkan, míg a vállánál fogva tartottam.

- Sajnálom… - pihegte, míg kezei mellkasomon pihentek. El kellett volna engednem, elhajolnom, vagy csak férfiasan a földre dobnom. De nem tudtam megtenni egyik se. – Bocsáss meg, nem akartalak… - szabadkozott, majd megtámasztotta magát. Elengedtem hát, majd feltérdeltem. Zavar nélkül figyeltem kipirosodott orcáját, félrecsúszott blúzát.

- Rossz álmok? – kérdeztem rá, míg õ felsõjét igazgatta.

- És ha igen? – támadott rögtön vissza, amibõl tudtam, kutya baja sem volt már.

- Mindannyian hordozzuk a saját keresztünket, Gelea – feleltem, majd álltam fel mellõle. Abbahagyta a homloka ráncolását, sõt, döbbenten pislogott fel rám. Végül csak lesütötte tekintetét, s válaszul hümmögött egyet.

Hajamba simítottam épp kezemmel, majd elindultam rongyot keresni, hogy átcserélhessem. Ha jól vettem ki a szavaiból aznap távozásra készült. Egyszerre volt ez a gondolat kellemesen bizsergetõ, s torkomat szorongató. Így volt ez helyes, jól tudtam, nem lehetett tovább velem. Mindkettõnknek jobb volt ez így. A rongyot a kezembe vettem s pár tégelyt is. Míg Galea a fekvõhelyét pakolta össze én bevonultam a szobámba s átkötöztem a sebemet. A használt kötést a parázsló tûzre dobtam, majd elpakoltam magam után.

Pontosan ekkor dörömböltek az ajtómon, amire felkaptam a fejemet. Kifújtam a levegõt, majd úgy ahogy voltam – félmeztelenül – az ajtóhoz léptem. Azt hittem az elõzõ napi asszony lesz az, ki biztosan a leányért jött, de csalódnom kellett. Egy fiú állt az ajtóban, fekete borzos hajjal, hatalmas nagy sötét szemekkel.

- Amasi? – kérdezte halkan, mire én felvont szemöldökkel néztem le rá. – Egy úr adta ide nekem ezt a levelet, hogy adjam át – nyújtotta felém a papírlapot, amit el is vettem tõle. Héberül volt rá írva. Mikor lenéztem újra, a fiú már az utcán szaladt. Nagyon sóhajtva zártam be az ajtót, majd indultam vissza a szobám felé.

- Ki volt az? – érdeklõdött Galea.

- Csak egy fiú. Levelet hozott.

- Levelet? Kitõl? – kérdezte a leány, amire felkaptam a fejemet. Igaza is volt, hisz meg sem néztem mi állt a papíron. Fél szemmel Galeára néztem, ki engem figyelt. Válaszra várt, de még én magam sem tudtam rájuk igazán mit mondani. Olvasni kezdtem, s ahogy egyre több mindent értettem meg belõle, arcom úgy sötétült el.

- Neked jött. Baris hívat – néztem rá. Odasétált hozzám, mire én átnyújtottam a levelet.

- Ezt nem tudom elolvasni – adta vissza, mire felvont szemöldökkel lenéztem rá. – Ne nézz kérlek így rám!

- Engem is a mesterem tanított meg rá – feleltem. – S a legtöbben nem is értenek a betûkhöz. Ez héberül van, és az áll benne, hogy Baris hívat téged, menj a lakására minél hamarabb.

- Ez furcsa… - ráncolta homlokát. – Nem emlékszem arra, hogy Baris tudna írni, bár… ha szeretne tõlem valamit, biztosan õ jött volna el értem.

- Akkor ne menj – gyûrtem össze a papírt.

- S ha komoly dologról van szó? – kérdezett vissza. – Baris fontos számomra! Õ az egyetlen, aki törõdik velem – tette hozzá. „Én is törõdöm veled…” gondoltam magamban, kissé sértetten.

- Akkor menj csak. Bár elõtte, merre lakik ez a Baris?

- Nem messze a piactól – felelte a leány, miközben a cókmókjához sétált.

- Veled tartok – jegyeztem meg, mire visszanézett rám. – Egyelõre hagyd itt a ruháidat, majd visszajössz késõbb értük.

- Velem tartasz? – kérdezett vissza. Túl nyilvánvalóan fogalmaztam, ki kellett javítanom magamat.

- Úgyis dolgom akad a piac felé – indokoltam. – Csakis addig. -  Nem lett volna különösebb okom, hogy vele tartsak a rossz elõérzetem kívül. Útjára engedhettem volna egyedül, de a belsõ hangom tiltakozott ez ellen.

Láttam rajta, hogy nem értette igazán a dolgot, de nem ellenkezett kíséretem ellen. Szokásos csuhámat öltöttem magamra, majd kicsit lemaradva, de szemem elõl nem tévesztve kezdtem el követni. mindkettõnknek jobb volt, ha nem láttak minket még az utcán is együtt. Nem akartam újabb bonyodalmakat. Láthatóan nem zavarta a dolog útközben, úgy suhant az utcákon, akár egy értékes énekesmadár. Néha szétnézett, figyelte a környezetét. Párszor még rám is hátranézett, ott vagyok e még. Természetesen ott voltam még, követtem mintha komoly pénzeket fizettek volna érte. S az ostoba énemre mondom, még élveztem is.

Volt valami a járásában… Talán a kecsesen ringó csípõje. nem, biztosa amiatt is volt. Kezdtem azt érezni, ha nem szabadulok meg tõle egyhamar, az ösztöneim felülkerekednek a józan eszemen. Mégse fûlött ahhoz a fogam, hogy elkergessem magam mellõl. Oly sok éve, sõt, egész életemben õ volt addig az egyetlen, akinél nem tudtam magamat kontrolálni. Zavarnia kellett volna. Borzasztóan. De igazából csak piszkálta a csõrömet.

Lassan közeledtünk a végcélhoz. Galea egyre gyorsabban szedte a lábait, érezhetõen izgatott volt. Nem csodáltam, a reggeli incidens után más is hasonlóan reagált volna. Befordult egy kisebb utcába, én pedig pár nagyobb lépéssel be is értem õt. Az ajtó elõtt állt, amit már résnyire nyitva talált. Arcán a döbbenet hamar átváltott felismerésbe, de mielõtt besiethetett volna, elkaptam.

- Elsõnek én – jelentettem ki. Láttam arcán, hogy nem tetszett neki, ahogy azt is, hogy félt attól, ami bent várhatta. Nem tudom miért, de meg akartam óvni attól, ami bent várhatta. – Maradj itt. Hamar megnézem biztonságos e odabent.

- Nem kell engedelmeskednem neked – suttogta.

- Nem, tényleg nem kell – feleltem. Válaszom megdöbbentette, azt várhatta, hogy leszidom. Kihúzta csuklóját a kezembõl, majd hátrébb lépet egyet. Egyértelmû jele volt ez annak, hogy rám hagyta a dolgot, nehezen.

- Siess – suttogta, mire én bólintottam egy aprót. Nesztelen léptekkel, szinte besuhantam az ajtó. Orromat hamar megcsapta az oly jól ismert fémes illat: a vér illata. Pár lépés kellett csak, s máris felfedeztem kisebb s nagyobb vércseppeket a padlón. Bérgyilkos énem szüntelenül suttogta, hogy figyeljek oda mindenre. S nem is igazán a házban rejtõzõ veszély, hanem Galea miatt.

Hátrapillantottam, követ e, de az ajtó úgy volt, ahogy hagytam. Leskelõdõ alakját sem láttam a kis részen, így bátrabban folytattam utamat a következõ ajtóig. Kezemet nyújtom, lassan tárom ki. Az elém táruló látvány hiába volt számomra mindennapi, egy bizonyos szinten nyomasztott. Baris, az elõzõ napi asszony, úgy tûnt fontos volt Galea számára. S ha egy fontos személy meghal, az elveszítése fájdalmas. Fõleg, ha ily módon történik. Elmetszették a nyakát, saját vérében feküdt a döngölt padlón. Újra hátrapillantottam. Nem akartam a halott asszonyt így a leány elé tárni. Ámbár hamar rá kellett jönnöm, hogy kezeim meg voltak kötve. Nyikorgott a bejárati ajtó, Galea lépett be rajta.

- Amasai? – suttogta nevemet, míg én teljes alakommal próbáltam a másik ajtóba beállni.

- Várj kint – feleltem. Homlokát ráncolva indult el felém, gyanított valamit a háttérben s nem alaptalanul. – Ezt nem kellene látnod – próbáltam megállítani. – Ha eltakarítottam nagyjából, talán…- Ez volt az utolsó csepp a poharába. Idegesen ragadta meg csuklómnál csuklyámat. Felnézett rám, arcán félelemmel vegyes dac keveredett.

- Átéltem már sok mindent – suttogta. – Engedj át, had lássam. – Egy futó gondolatnyi idõre haboztam, majd nagy levegõt véve hátrébb léptem. Úgy voltam vele õ akarta, s én próbáltam tenni érte valamit a magam módján.

Galea arcára kiült a döbbenet, elsõnek fel sem fogta igazán mit is látott. Elsápadt, arca eltorzult a fájdalomtól, ajkai megremegtek, s indult is volna az asszonyhoz, de elkaptam a kezénél fogva.

- Ne menj oda – dörmögtem.

- Engedj el – felelte erõtlenül, miközben végig Barist nézte. – Oda akarok hozzá menni. – Szipogta, de egyetlen egy könnycsepp sem hagyta el szemeit. Erõs lány volt õ. Elengedtem hát, mire õ a halott asszonyhoz lépdelt, s leguggolt mellé. Halkan beszélt hozzá, nem értettem egy szavát sem. Míg õ gyászolt, én körbenéztem a kis szobában. A polcokon rengeteg minden volt, de belegondolva felesleges volt az elkövetõ nyomait keresni. Nem állt szándékomban bosszút esküdni, s reméltem a leány sem.

- Amasai… - szólított újra, mire én lassan felé fordultam. – El kell temetnünk. Megérdemli. Rajtam kívül nincs senkije… nem hagyhatom így itt – kérlelõ tekintetét rám emelte. Szemei csillogtak a visszatartott sírástól, tartotta magát. Két keze között az asszony hideg jobbja pihent, aki a saját házában, saját vérében feküdt…

- Nem támogatnám az ötletet – kezdtem bele, s õ már ellenkezett volna, de leintettem -, de segítek benne. Készítsd el a testet, senki nem érdemli meg, hogy ilyen helyen nyugodjon. Én addig… - köszörültem meg a torkomat, majd kelet irányba néztem. Arra volt egy temetõ féle, ahol a szegények ásták el halottaikat.

- Köszönöm… - állt fel, s indult el a folyosó felé.

- Siess. Akik ezt tették még a közelben lehetnek.

- Értem – sütötte le tekintetét.

- Hol találok egy nagy rongyot, amibe majd belecsavarhatjuk? – dörmögtem, mire õ gondolataiba mélyült.

- Kövess.

Nem tágított attól, hogy lemossa róla a vért s átöltöztesse egy másik ruhába. Tiltakoztam ellene, s hogy haladjunk segíteni is akartam, de kiküldött azzal, hogy ezt nem szabad látnom. Úgy tett, mintha nem láttam volna asszonyt, halottat meg végképp. Kissé zavart a dolog, de végül az ajtó melletti falnak támaszkodva vártam a folyosón rá. Mikor elkészült behívott, együtt belecsavartuk a hatalmas lepedõbe, majd felvettem a testet s vállamra helyeztem.

Nem messze volt egy temetõ, ahol kevéske pénzért egy sírt lehetett venni. Arra vettem az irányt oldalamon a leánnyal, aki újra elvesztett valakit, aki fontos volt a számára. Oly érzésem volt, mintha csak az én cipõmben járt volna, csak éppen nõi lábakkal. Nem értettem magamat, se a gondolataimat se a tetteimet, de segíteni akartam neki a sajátos módomon. Ez már csak rajta múlott, hogy igényt tartott rám, vagy sem.

Gyors léptekkel indultam Amasai szobája felé. A halk zörejek hallatán tudtam, hogy felébredt. Reméltem, hogy már jobban van, s végre rendesen ki tudta pihenni magát. Biztosan jól esne neki egy kis étel, vagy egy pohár meleg tea. Ahogy elhúztam a függönyt szinte már láttam magam elõtt a gyertyafénynél olvasgató hatalmas alakot. Veszélyes ember volt, mégis olyan békés nyugalmat árasztott ez a kép. Ám amikor kikeveredtem a szövet takarásából nem az elképzelt látvány fogadott.

A férfi az ágyon ült, teste úszott a verítékben épp úgy, ahogy leszedett kötése vérében. Láztól ragyogó szemébe nézve sajnos világos volt, hogy mi gyötri. "Ne... nem lehet, kitisztítottam és átkötöztem a vágást, mégis sebláza van!" Valamitõl elfertõzõdött. Pedig rendesen elláttam ahogy õ is magát mikor hazaért, láttam a kötésén. Most mégis zihálva kapkod levegõ után. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem halhat meg, hisz olyan erõs... Verejtéktõl gyöngyözõ, libabõrös mellkasa még mindig nyers erõtõl izzott, a láztól pirult arcából kitekintõ homályos szempár pedig acélosan ragyogott. Még sohasem láttam ilyen férfit. Nem engedhettem, hogy ágyában érje az alattomos halál. Legyen gyilkos, vagy akármi, jobbat érdemelt.

Nem vesztegettem az idõt, egybõl a konyha felé indultam. Tudtam, hogy hol tartja a kenõcsöket, volt idõm kifigyelni. Azt viszont nem tüntette fel, hogy melyik micsoda, így kénytelen voltam megpróbálni illatuk alapján azonosítani õket. Szerencséjére hamar megtaláltam, amire szükség volt. Az egyik üres edénybe vizet mertem, s a tûz fölé lógattam, ez után magamhoz vettem a tiszta rongyokat és a kenõcsöket, s újra Amasaihoz indultam.

Mire visszaértem, már felállt. Fejét a hûvös falnak döntve jobb kezével támasztotta magát.

- Atyaég, kérlek ülj vissza! - adtam hangot ijedelmemnek, mire rám emelte fáradt tekintetét.

Gyorsan lepakoltam asztalára, szabaddá téve kezeim. Véres rongyát odébb hajítva léptem közelebb hozzá, s tétován nyúltam felé, de nem mertem hozzá érni. Nem tudtam hogyan is tegyem.

- Nem tudom, hogy segíthetnék... nem bírlak el... - hadartam zavaromban, pedig pontosan tudtam hogy hogyan segíthetnék, csak azt nem miképpen érjek hozzá. - Amasai! - léptem még közelebb - Kérlek… Segíteni szeretnék, ülj vissza az ágyra. - könyörögtem.

Lassan elszakadt a faltól. Nehézkesen és fájdalmasan mozgott. Úgy tûnt kezdi elveszíteni egyensúlyát, ennek ellenére végül sikerült leülnie, én pedig mellé kuporodtam. Kezemet óvatosan vállára téve jeleztem, hogy nekilátok ellátásának. Kenõcseit közelebb pakoltam, felnyitottam valamennyit.

- Szerencse, hogy ismerem a többségüket, s felismerem a jellegzetes illatukat - motyogtam elgondolkodva, s közben a cickafarkot kerestem. - Többõl is kenek rá, attól függõen a seb melyik részénél vagyok. De Amasai - hangom hirtelen megcsuklott, majd elhalkult -, elsõnek ki kell tisztítanom a sebet. Csúnyán begennyesedett. -  szinte suttogtam a szavakat, mivel nagyon féltem. Nem akartam túl nagy fájdalmat okozni neki, ahogy azt sem, hogy belehaljon a fertõzésbe, vagy esetleg csonkolni kelljen...

- Csak csináld - kaptam meg a választ. Rám sem tekintett, csak fásultan meredt maga elé. Egyre rosszabb volt az állapota, nem volt idõm ostobaságokra, el kellett kezdenem.

Akármilyen kegyetlen is legyen, már másodjára mentett meg, ideje volt, hogy én is így tegyek. Egy szava sem volt, mialatt sebét a felforralt vízzel kitisztítottam. Ezután cickafarkot kentem rá, errefelé ez a legjobb sebkezelésre. Leviszi a gyulladást, és megtisztítja a sérülést. Ezt követõen a vágás felduzzadt szélét vettem kezelésbe, majd átkötöttem a kezét. Közben azon töprengtem, mitõl is kaphatott ilyen hirtelen seblázat. Túlerõltette volna magát a cipekedésben? Engednie kellett volna, hogy segítsek... Ám jobban belegondolva maga a seb is furcsa volt. Vajon milyen penge érhette? Kinek a pengéje? Ki tette ezt veled Amasai? - néztem végig kezén.

Miután végeztem ismét bizonytalanul mozdult felé karom, ezúttal azonban célt ért. Segítettem neki lefeküdni, majd jó alaposan betakartam. Ha a lázát nem sikerül elûznöm, tovább verítékezik, s akkor megárthat neki a hideg, éji levegõ. A maradék forró vízbõl zsályateát készítettem, ez majd megnyugtatja s megállítja a verítékezést... talán kicsit el is nyomja, ami nem baj. Pihennie kellett. Mostantól már nem rajtam múlott, hogy él-e, vagy hal, azonban ez cseppet sem töltött el megnyugvással. Egyre biztosabb voltam benne, hogy mérgezett acél sebezhette...

"de mi van, ha azt gondolja majd, hogy én voltam?" Minden oka megvolt erre, hiszen rosszulléte elõtt én érintettem a vágást utoljára. Ráadásul meg akart ölni, gondolhatja, hogy bosszút akartam állni. Pedig sohasem lettem volna képes ilyesmire.

- A sebed meg fog gyógyulni. - jelentettem ki leszegett fejjel, miután homlokára hideg vizes rongyot simítottam. - Lehet úgy gondolod most, hogy talán én tettem ezt veled, mikor elláttam sebedet, de… eszem ágában sem volt ilyet tenni veled. Lehet hogy nem jövünk ki jól, s tudom, ez nem is lényeg, de azt akarom, hogy tud… Nem tettem volna veled ilyet. - fakadtam ki. Szégyelltem, hogy nem bírtam a szemébe nézni, s úgy elmondani mindezt, ahogy azt is, hogy így rá zúdítottam.

- Tudom - mondta nehézkesen zihálva. Megleptek a szavai. Végül hátat fordított, jelezve, hogy most már magára hagyhatom, de én nem tettem.

- Köszönöm… - motyogtam. Nem tudtam hallja-e még, de nem is számított. Úgy éreztem bízik bennem és ez többet jelentett mindennél.

Nem gyakori, hogy valaki a bizalmába fogadott... ami jobban belegondolva nem is csoda, elvégre nem vagyok más, mint egy csaló. Egy vérbeli hamiskártyás. Pedig világéletemben õszinte voltam azokkal, akiket tiszteltem. Õt pedig kezdtem tisztelni. Sokszor arra kényszerített a nyomor, hogy olykor azokat is átverjem, akiket kedvelek, de azzal sohasem tettem volna meg, akit becsülök. Nem tudtam, hogy vele meg tudnám-e még tenni, azt azonban igen, hogy nem szándékozom. S már nem az életemet féltve, hanem miatta.

Mellette akartam lenni, ha már ennyi idõt szenteltem gyógyításának, és szívembõl reméltem, hogy meggyógyul. Ágya mellé térdeltem, s nem tágítottam onnan. Még akkor sem, mikor megmozdult. Fölé hajoltam, mivel nem tudtam eldönteni ébren van-e, vagy csupán álmában mocorog.

Ez azonban nem mocorgás volt, inkább gyötrõdés. Fejét jobbra-balra rángatva kezdett levegõ után kapkodni, s motyogni valamit.

- Ne... nem akarom! - tisztultak le szavai - Anyám... nem hagylak itt - szorította ökölbe kezét - Engedj...

- Amasai! - ráztam meg óvatosan vállát, majd tenyeremet homlokára csúsztattam. Tûzforró volt.

- Miért hívsz így? Eressz el, nem akarok menni... nem ez a nevem... - lihegte csukott szemmel.

- Amasai ébredj, Galea vagyok! - kezdtem kissé kétségbe esni, mivel nem akart felébredni.

- Eressz el! Raanan vagyok... ne sírj... - folytatta kábultan, fejét párnáján görcsösen forgatva. Szinte harapta a szavakat.

Egy edényben tiszta vizet hoztam, belemártottam a rongyot, s azzal törölgettem lázban égõ arcát. Nem tudtam mi mást tegyek, valójában talán nem is tudtam mit tenni. Csak néztem, ahogy görcsösen rángatja tagjait. Sokáig motyogott még, ám ezek már nem voltak olyan összefüggõek, és érdekesek, mint amiket elõször mondott. Közben szüntelenül hûtöttem testét. Már pirkadni kezdett, mire végre úgy éreztem alábbhagyott a láz. Egyedül hagyni viszont nem mertem. Csak néztem és néztem immár nyugodtan szuszogó alakját, míg el nem nyomott az álom. Eszembe sem jutott a polcból kilógó könyvecske, pedig milyen remek alkalom lett volna a megigazítására...

____

Ágya mellett aludtam el, itt is ért a reggel, s akármilyen kényelmetlen is volt térdepelve szenderegni, rég aludtam ilyen nyugodtan. Jó volt hallgatni a lélegzetét, érezni testének melegét. Nem tudom hogy gondoltam, hogy egy idegen férfi mellett alszom, de nem is akartam belegondolni. Hiányoztak azok az idõk, amikor még gondtalan kisgyermek voltam. Osberht éjszakánként óvatosan átölelt. Mindig megkérdezte, nem nehéz-e a keze, ha nehéz is volt, azt mondtam nem az. Amikor átkarolt biztonságban éreztem magam.

Amikor felnéztem, tekintetem találkozott Amasai szempárával. Nem tudtam mióta lehet ébren, elég kábának tûnt, de nem mertem reménykedni. Láttam rajta, hogy nem nagyon érti a helyzetet, de nem tette szóvá. Villámgyorsan felkeltem, s hátráltam pár lépést.

- Jobban vagy? - kérdeztem gyorsan, leplezni kívánva zavaromat. Hiába. Éreztem, ahogy a kényelmetlenség kínos piros rózsája benövi arcomat.

- Sokkal. - morogta lassan felülve.

- Hála az égnek. - húzódott mosolyra szám, az öröm és a megkönnyebbülés mosolyára.

Szavaim hallatán gondosan végigmért aprót rándítva ajkán. Ismét szótlan maradt, ami nagyon feszélyezett. Azon gondolkodtam, hogy vajon nem tud, vagy nem akar mit mondani. Kitessékelés nyomát azonban nem véltem felfedezni halvány gesztusaiban. Az viszont nagyon kellemetlen volt, hogy csak állok és nézzük egymást, s egyébként is volt bõven mondandóm.

-  Erõs vagy, így élsz, de tudd, hogy nem sokon múlt az életed. - tûnt el a mosoly arcomról - Kinek a pengéje vágott meg? - kérdeztem komolyan, kezemet mell elõtt kulcsolva.

- Ez meg milyen kérdés... - húzta fel a szemöldökét.

- Mérgezett volt. - mutattam kezére, s biccentettem jelezve hogy át kívánom kötözni. - Aki adta, okkal adta a sebet.

- Tudom, hogy ki vágott meg, és ez épp elég. - nyújtotta felém mogorván karját, szemében azonban kíváncsiság csillogott - honnan értesz ennyire a mérgekhez?

- Az elsõ, aki gondomat viselte egy orvos volt. Osberht Wilcox, tõle a nevem. - magyaráztam, mialatt leoldottam kötését. Ezúttal nem ázott át, s a seb sem gennyedzett már. - És nem a mérgekhez értek, hanem gyógyításukhoz. - világosítottam fel - Lehet, hogy nem vagyok nagy, sem erõs, de sohasem vetemednék arra, hogy bárkit is megmérgezzek. Ezzel csak elismerném, hogy nagyobb és erõsebb nálam. - húztam dacos vigyorra számat.

Láthatóan nem nagyon díjazta a dolgot, így taktikát váltottam.

- Készítek reggelit. - indultam a konyha felé - Addig is pihenj, nem tesz jót a sebnek, ha megerõlteted magad.

Ahogy kiértem lemosakodtam, tiszta ruhát vettem, majd nekiláttam az ételkészítésnek. Sok erõre volt szüksége egy ilyen éjszaka után, így igyekeztem ízletes és kiadós fogást összedobni. Dolgom végeztével rögvest bevittem neki, amíg evett, addig kimostam a véres rongyokat. Ekkor jutottak eszembe a lázálom alatt hallottak. Nem gondoltam volna, hogy egy magafajtát is gyötörheti a keserû múlt. Nagyon érdekelt a dolog, csakhogy nem tudtam miként kérdezzek rá. Ezen tépelõdve indultam tányérjáért. Épp olvasott, ám ahogy kiléptem a függöny takarásából egybõl érdekesebb lettem mint a könyve. Talán sejtette, hogy akarok valamit, meg szokták érezni, ha így van.

- Mi az igazi neved? - kérdeztem épp olyan bizonytalanul, mint amilyen váratlanul. A dolog láthatóan mindkettõnket váratlanul érte - Az Amasai bizonyára csak felvett név... - jegyeztem meg valamivel harsányabban, mintha csak az elõzõ kérdés is teljes egészében szándékos lett volna. Hiába, nem vagyok jó a puhatolózásban, ha valóban érdekel a dolog szinte mindig elsietem.

- Amasai az igazi nevem. - vágta rá felém csillantva újonnan szikrázó smaragd tekintetét amitõl megborzongtam, ámde az is világossá vált, hogy valóban nem ez a neve. Különben miért lett volna zabos?!

- Minek nevezett édesanyád, mikor megszülettél? - halkultam újra el, tekintetemet a döngölt földpadlóra vezetve.

- Azt a nevet már eldobtam. - mondta szenvtelenül, ami nagyon nem esett jól. Gyûlölöm a közönyt.

- Te is tudod az igazi nevemet... - villantottam rá bosszúsan szemeim - ...én is kíváncsi vagyok a tiédre.

- Pedig semmi jelentõsége. - kapta el ezúttal õ a tekintetét. Nem is bántam, ha nem teszi én tettem volna. Még mindig nem tudom felfogni, hogyan lehetnek valakinek ilyen szemei. Nem csoda, hogy bérgyilkos lett, a tekintetével ölni tud.

- Számomra igenis van jelentõsége! - jelentettem ki.

- A nevem Amasai! - emelte kissé fel a hangját, szemeink pedig újra összecsaptak.

Biztos voltam benne, hogy nem ezt a nevet kapta, s hogy valaha még szívébõl gyûlölte is, ám végül elfogadta. Legyen ahogy akarja, így is többet tudtam, mint amit tudni szerettem volna. Ennek ellenére bántott a dolog. Nem akartam háborgatni, ahogy  vitába szállni sem vele, de kíváncsi voltam. Nem gondoltam, hogy ilyen dühös lesz rám emiatt.

- Világos. - motyogtam és tovább nem szaporítva a szót kisétáltam szobájából.

Már dél körül jár az idõ mikor felkelt. Nyoma sem volt rajta az esti kínlódásnak. Saját lábán sétált ki, s ült az asztalhoz ebédelni. Bizonyára õt is bántotta a reggeli dolog, vagy csupán apátiáját akarta ismét orrom alá dörgölni... nem tudtam eldönteni, mivel nem szólt, szinte rám sem nézett. Alig tettem elé az ételt, mikor hirtelen az ajtó felé emelte tekintetét, s kisvártatva kopogtatnak. Szótlanul indul meg az ajtó felé.  Odaérve, mielõtt kinyitotta volna, rám nézett.  Vettem a célzást, s óvatosan szobájának függönye mögé kullogtam.

- Miben segíthetek? - éreztem a hangján, hogy váratlan vendég érkezett.

- Galea itt van? Sürgõsen beszélnem kell vele... - hallottam meg Baris hangját, mire elõjöttem.

- Ki keresi? - hajtotta kissé oldalra a fejét Amasai.

- Baris! - adtam hangot csodálkozásomnak, hiszen valóban õ állt az ajtóban.

A férfi felém fordult. Tekintetét kérdõen vetette rám, hisz világosan megkért rá, hogy ne tudódjon ki nála tartózkodásom. Nem is mondtam el senkinek... csak Barisnak. Neki sem meséltem részleteket, de az egekre, vele illendõ volt megosztanom! Aggódott volna, ha nem teszem. Ráadásul nyomatékosítottam, hogy itt a legvégsõ esetben se keressen, igazán nagy baj lehet, ha mégis megtette... nem is tudom ez zavart-e jobban, vagy Amasai ábrázata. Úgy éreztem kapok még ma egy kis fejmosást. Örülhetek, ha nem zavar el.

- Galea?!  Hála az égnek, hogy megtaláltalak! - örvendezett az asszony.

- Baris mondtam, hogy itt ne... - próbáltam kerülgetni a mérges tekintetet.

- Galea baj van! - Láttam meg a rémületet az asszony arcán.

- Rögtön kimegyek... - hebegtem. Ötletem sem volt mirõl is lehet szó.

- Jobb lenne, ha idebent beszélnénk... - nézett rám komolyan Baris.

- A...azt nem lehet - ráztam meg a fejem kissé feszülten - Értsd meg kérlek, ez nem az én házam... - szabadkoztam.

- Megértem, de ez fontosabb annál, minthogy odakinn... - magyarázta, mire közbevágtam.

- Amasai a ház ura, és arra kért, hogy amíg itt vagyok még a legvégsõ esetben se... - kezdtem bele, mire õ is félbeszakított. Hiába.

- Kérlek! Rólad van szó... - gyõzködött, de hamar rájött, hogy nem én vagyok akadálya, ez után kérlelõen Amasaira nézett. - ...kérem Uram!

- Tíz perc... a szobámban leszek. - Nem is hittem a fülemnek, bár abban biztos voltam, hogy még visszaköszön a dolog.

- Köszönöm. - motyogtam. Pár pillanat múlva már el is tûnt függönye mögött.

- Jaj Baris, mi történt ami ennyire felzaklatott? - invitáltam be, betéve mögötte az ajtót.

- Ma hallottam a piacon, ahogy egy férfi bizonyos jelek után érdeklõdött, az egyik árustól... - nyúlt hadarva kezemért.

- Pszt! Csendesebben, nem akarom, hogy meghallja! - suttogtam.

- Bocsáss meg! Szóval azok a jelek... a te karodon, és oldaladon is ilyenek vannak... - magyarázta riadt tekintettel.

- Nyugodj meg! Hisz tudod, gondosan ügyelek rá, hogy ne lássa akárki... és? Mit mondott az árus? - figyeltem feszülten arcának minden apró rezdülését.

- Semmit, nem tudott semmit... de az az alak... azok nagyon erõszakos volt, meg is vesztegette...

-  Hogy nézett ki? - kérdeztem félve.

- Magas volt, a bõre pedig koromfekete, ahogy ruhája is. Hatalmas köpenye eltakarta arcát... Galea, féltelek! Kérlek rejtõzz el, míg el nem tûnik... - fakadt ki.

- Úgy lesz! Köszönöm Baris! ...kérlek te is vigyázz magadra! ...Csak nehogy megsejtsék, hogy tudsz valamit. - öleltem át.

- Engem ne félts, tudok én... viszont jobb lenne, ha pár napig nem mozdulnál ki a házból... - fogta tenyerei közé arcom. - Most megyek, vigyázz magadra! - intett búcsút, s már csukódott is az ajtó.

Egy darabig csak álltam, s bámultam magam elé. Reméltem, hogy Amasai nem hallott semmit. Tartoztam neki, így nyugodt szívvel túladhatott rajtam, s még pénzét is visszakapta volna. Természetesen reméltem, hogy nem tenné, de ki tudja... Tányérját emelve indultam szobája felé. Az ágyán olvasott, biztos voltam benne, hogy nem hallgatózott. Semmi oka nem lett volna azt feltételezni, hogy õt is érdekelheti vagy akár érintheti a dolog.

- A támadás miatt jött? - kérdezte könyvébe temetkezve.

- Igen. - ragadtam meg az alkalmat - Hallotta és aggódott értem. A két alak, akik betörtek... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- A munkám miatt jöttek, de semmi közük a sérüléshez... - világosított fel elgondolkodva  -  lehet, hogy jobb lenne, ha elmennél. Veszélyes egy bérgyilkos házában élni. - hozta ismételten a színtelen hangot.

"Azt hittem már kedvel, s hogy a hasznára vagyok. Mégis csak nyûg lennék? Vagy az a baja, hogy elmondtam Barisnak? És pont most, éppen most akarja, hogy elmenjek. Odakint engem keresnek..."

- Maradok amíg törlesztek. - vágtam rá közelebb lépve - És ne aggódj, tudok vigyázni magamra! - kötöttem gúnyosan az orrára. Sok volt már ez a nap.

- Nem aggodalomból mondtam. - vágta rá szigorúan. Alakja hirtelen elkezdett fölém magasodni, mire feleszméltem már elõttem állt.

- Akkor mibõl? - néztem fel rá, s minden erõmmel próbáltam megõrizni eltökéltségem, de ahogy ott állt elõttem úgy éreztem elszáll minden erõm.

- Egy magamfajta nincs híján az ellenségeknek, ezek pedig minden apró gesztust megpróbálnak kihasználni. - magyarázta, s közben felém lépett, ép kezét pedig óvatosan vállamra csúsztatta. Félénken hátráltam ki érintésébõl, amitõl õ is megtorpant kissé - Az ittlétedbõl törõdésre, a törõdésbõl pedig arra következtethetnek, hogy rajtad kell beteljesíteniük bosszújukat.

Nem értettem. Mi volt ez, ha nem aggodalom?! Persze világos, hogy õ ezt így nem mondhatta ki. Utólag már minden egyszerû. Nem volt dühös rám, bizonyára csak hálából akart elengedni, s nem is gondolta, hogy ezzel többet árt nekem... bár ki tudja, úgy nézett ki mindkettõnket egyaránt üldözi a balszerencse.

- Már mondtam, hogy ne aggódj, egyenlõre még élek. - nyomatékosítottam álláspontomat.

- Nem szokásom. Csak próbálom elkerülni, a kellemetlenséget. Például, hogy a véreddel mázolják ki a lakásom. - vágott vissza, majd engem megkerülve indult a konyha felé.

- Ennyi erõvel akár meg is ölhettél volna... hogy ne okozzak semmi kellemetlenséget! - kiáltottam utána dühösen, mire megfordult. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan amit mondott, mégis tovább kínoztam. Az igazat akartam hallani, ennél nem is lehettem kegyetlenebb vele.

- Ha tudom, hogy így felvágták a nyelved, otthagytalak volna. - mondta kissé gúnyos hangon, ám meglepõen higgadtan. Ez még jobban feldühített.

- Mióta ismerlek mindig olyan átkozottul racionális vagy, ott akkor mégsem az eszed gyõzedelmeskedett... de ez nem az én bûnöm. - ripakodtam rá. Kissé elfelejtettem kivel is beszélek. Fáradt és feszült voltam, s enni se nagyom bírtam mindeddig, és õszintén szólva nem azt vártam, hogy gyógyulása után ki leszek rakva -  Lerovom a saját részem, te is tedd ezt a magadéval. - éreztem, hogy szemembe könnyek gyûlnek. Nem akartam elmenni, mert tudtam, hogy õ erõs. Tudtam, hogy megvéd és önzõ módon ki akartam használni.

- Galea... - Szólított meg halkan. Nem dühösen, vagy arrogánsan, ahogy megillettem volna, ez pedig még borzasztóbb érzés volt.

- Maradok és törlesztek, ez a biztosíték rá, hogy többé nem kell majd találkoznunk. - mondtam ridegen.

- Törlesztettél, ha elmész ígérem, hogy soha többé nem hallasz rólam. - indult meg újra.

- Akkor összepakolok, és holnap reggel elmegyek. - tettem hozzá, de már nem állt meg.

Szó nélkül kiment és tette a dolgát. Követtem a példáját. Nem szóltunk a másikhoz, nem is néztünk egymásra. Én legalább is nem bírtam ránézni. Nagyon fájt amiket mondtam, nem akartam megbántani, mégis így volt a legjobb. Szabadon elmehettem, és nem hoztam bajt rá. Nem érdemelte meg, hogy galibába keverjem. Megkedveltem ezt a férfit. Igaz, nagyon féltem, hogy mi lesz velem egyedül, de ezt a félelmet elnyomta az a pillanat, ahogy azon a napon nevemen szólított. Egyébként sem törlesztettem, hisz õ is megmentett, mikor betört az a két alak. Ismét én tartoztam neki és az eltûnésem bizonyult a legjobb adósságtörlesztésnek.

___

Este nehezen jött a szememre álom. Egyre csak azon gondolkodtam, hogy nem lenne jó úgy elválni, ha azt hinné nem kedvelem, bár ha azt mondanám hiányozni fog, biztosan azt hinné, hogy csupán vissza kívánom könyörögni magam. Ezen morfondírozva ért az álom, észre sem vettem, hogy elaludtam.

Hó, újra hó.

A fehér, jeges mindenségben térdelek, s akármerre néztem, csak métereket láttam a ködtõl. Mintha összefolyt volna az ég és a föld. Lassan felálltam, de nem tudom merre induljak. Néma csend ölelt, mozdulatlan és rémítõ. Beszélni próbáltam, de nem hallottam tulajdon hangom. Érezni kezdtem valaki, vagy valami tekintetét a bõrömön. Egyre tisztábban tudatosult bennem, hogy figyel, de nem tudtam a köd mely részén búvik meg. Találomra rohanni kezdtem az egyik irányba. Csak szaladtam és szaladtam, és hallani kezdtem magam mögött a nehéz lépteket. Egyre jobban fáztam. A hidegtõl már szinte fájtak tagjaim, úgy éreztem nem tudtam tovább futni. Lenéztem, s láttam, hogy a lábamból csak egy véres csonk maradt. Sikítani próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon, a lépések zaja persze egyre közeledett. Egy fekete ruhás, magas férfi alakja rajzolódott ki elõttem, mire én újra és újra sikítani próbáltam.

- Galea! - rázta meg valaki a vállam - Galea ébredj, csak álom! - Azon kaptam magam, hogy egyre csak Amasai mellkasát ütlegelem. Csattogott a tenyerem bõrén és õ tûrte. - Nyugodj meg, vége van.

Fölém hajolt, úgy tartott erõsen a vállamnál fogva. Nagyon szégyelltem magam, biztosan megijesztettem, biztosan sikoltoztam.

- Sajnálom... - pihegtem ijedten, ujjaim még mindig õt érintették - bocsáss meg, nem akartalak... - engedem el hirtelen, megtámasztva magamat, így õ is visszavette karjait.

Egész úton a tekintete kísértett. Belebolondultam már, de nem tudtam elmémbõl kirázni azt a bûvös kék szempárt, egészen addig, míg úti célomhoz nem értem. Ott viszont már nem volt helye másnak, csakis a koncentrálásnak. A munka mindig is fontosabb volt számomra bárminél, hisz egy rossz mozdulat az életembe kerülhetett. Fontos volt, hogy mindent megjegyezzek, amit késõbb akár egy súlyos szituációban felhasználhattam.

Jól körüljártam a birtokot, s nagy meglepetésemre csakis két õrt figyeltem meg a ház körül: egyet a fõbejáratnál, a másikat pedig a hátsó udvaron. Még egyszer jól körbenézte, mindent alaposan áttanulmányoztam, de nem láttam semmi akadályát annak, hogy belülrõl is felmérjem a terepet. Minden eszköz nálam volt, bár nem terveztem, hogy végrehajtsam a feladatot.

A Hold magasan járt, egy felhõ sem volt az éjszakai égbolton. A levegõ csípett, nyoma sem volt a nappali forróságnak. Nesztelenül osontam a tetõkön, méterrõl méterre. A tervem az volt, hogy az egyik hátsó, sötétebb erkélynél lopózom be. Azért is esett arra a választásom, mert nem volt résnyire húzva a függöny. Természetesen könnyebb lett volna a dolgom, de elsõnek tényleg fel akartam mindent térképezni, nem rögtön nyakakat elvágni.

Egy határozott ugrással sikerült a kiszemelt erkélyre érkeznem. Egy darabig csak guggoltam ott, majd miután semmi zajt nem hallottam, folytattam dolgomat. Kardomat elõrántottam, s azzal húztam szét a függönyt. A sötétben semmi mozgást nem láttam, légzés zaja sem ütötte meg fülemet, így belopóztam. Ekkor éreztem azt, hogy itt nincs minden rendben.  Nem tudtam szavakba foglalni, mint ahogy máskor sem, de jól tudtam, hogy ez nem valami képzelgés volt.

Idõben fordultam meg, máskülönben a hátamba egy kard állt volna, pontosan a szívem felé célozva. Szerencsémre a kezemben volt még a kardom, így hárítottam a csapást. A fém oly ismerõs csendülésére gyomrom összeszûkült, s minden érzékem munkához látott. Balról újabb csapás ért, majd jobbról. Ketten voltak és nagyon gyorsan mozogtak. Egyszerre. Pár súlyosabb csapás kikerülése után rájuk ismertem. Õk voltak a Hadi fivérek, akik szintúgy bérgyilkosságból keresték kenyerüket.

Nem volt más menekülési utam a szobából, csakis az ismeretlen, melybe belevetettem magamat. Hangos robajjal törtem ki a folyosóra vezetõ ajtót, majd rögtön pördültem is, hogy hátamat védjem. Míg lábamat szedtem, s kardomat forgattam agyam is járt. Hogy kerülhettek oda? Miért? Talán valaki más is ki akarta iktatni a kalmárt?

A lépcsõhöz értünk, a testvérek pedig ugyan olyan lendülettel ostromoltak. Háttal, lefelé indultam meg, minden lépcsõfokon több ütést is kivédve. Rég éreztem úgy, hogy minden izmom megfeszült a küzdelem során. Más helyzetben, mondjuk több fénnyel és kevesebb kockázattal, még élveztem is volna a harc által nyújtott szabadságot.

S íme, a mesterem szavai, miszerint harc közben ne járjon máson agyad újra bebizonyította, hogy mily igaza van. A lépcsõ közepén járhattam, mikor az egyikük gyorsabb volt nálam. Bal felkaromba mélyesztette pengéjét, melyen mikor visszahúzott, a vérem csillant. Igazán nem fájt, halkan mégis felszisszentem. A testem egyelõre még jól bírta a harcot, de jól tudtam ez csak átmeneti állapot. A sebembõl ömlött vérem, s nem voltam olyan helyzetben, hogy beköthessem. Drasztikus lépésre kellett szánnom magamat, nagyot dobbantva ugrottam át a korláton, hogy a földszinten földet érve futásnak eredjek.

- Hova szaladsz, te gyáva? – szólalt meg az egyik, de utánam már nem iramodtak. Épp vállammal feszültem a vaskos bejárati ajtónak, mikor egy penge forródott fejem mellett bele a fába.

- Azt kérdeztük, hová szaladsz, te gyáva. – Kezemet elvettem a faragásokkal díszített fõbejáratról, majd lassan kiegyenesedtem. Ingem fele már véremben ázott, a szövet gyorsan itta magába folydogáló lelkemet. Lassan fordultam a mögöttem állóhoz, aki a hangjából ítélve, nos, akár az elõzõ is lehetett.

- Vagy szólítsunk Amasainak? – lépett ki mögüle a másik, mire én felszisszentem. Nem hiányzott a bájcsevej. – Nem szólsz hozzánk…

- Szóra se méltatsz minket.

- Goromba dolog ez. Nem szeretjük a goromba embereket.

Volt valami földöntúlian idegesítõ abban, ahogy beszéltek. Tekintetemmel õket figyeltem a halovány fényben, melyet a falon lógó éppen csak pislákoló lámpások biztosítottak. Fejük kopaszra volt borotválta, szemöldökük sem volt. Az elsõ dolog, ami eszembe jutott róluk a tátogó hal volt, melyet éppen hogy csak kifogott a halász. Mindkettõjük tekintete engem vizslatott, szemük a sötétben ravaszul csillant. Utáltam a hozzájuk hasonlókat. A külsejük tükrözte a bennük lakó szörnyeteget.

- Mit akartok? – szegeztem nekik a kérdést, mire mind a két ajak gúnyos mosolyra húzódott.

- Csak átadni egy üdvözletet.

- Egy kis fájdalommal.

- És figyelmeztetni téged arra – kezdett bele a másik, majd együtt folytatták -, hogy beleütötted az orrodat más dolgába, Amasai. – Szemöldökömet ráncoltam, nem egészen értettem a dolgot. Az volt a dolgom, hogy elvarrjak szállakat, akaratlanul is beleütöttem az orromat mások dolgába…

A vérem pár cseppje lecsöpögött a padlóra. Épp kezemmel lassan simítottam fel a seb felé. Pillekönnyen érintettem a csuklyám anyagát, de így is nedves lett a kezem. Jó jel nem volt, bár maga a helyzet, miszerint se ide, se oda, még rosszabb volt. Éreztem, hogy egyre fáradtabb lettem a vérveszteség miatt. Nem volt súlyos, de már éreztem…

- Mi a fészkes fene folyik itt, és maguk mit keresnek az én házamban? – egyszerre pillantottunk a lépcsõ tetején lévõ homályba. Egy középkorú férfi állt ott, gyéren öltözve, bosszúsan. „A ház tulaja, akit még kéne ölnöm.” – ugrott be a dolog. Lendületen munkaszellememre mutatott a gondolatom, miszerint vészhelyzetben is csakis ezen járt az agyam.

- Ha nem takarodnak, õrért kiálltok! – A jól ismert nemesi hozzáállás. Csak ehhez értettek. Más helyzetben még halovány, gúnyos mosoly kúszott volna ajkamra, de mikor ajkai nyíltak s tényleg õrért kiáltott. A fõbejárati ajtó nagy lendülettel nyílt ki, s az egyik õr állt ott, lándzsáját felém tartva. Nagy meglepetésemre a Hadi fivérek két irányba indulva, az õrt megzavarva hamar eltûntek a villából, engem otthagyva. Nem mintha bántam volna távozásukat, így legalább nem kellett rájuk is figyelnem.

Sebesülten, erõsen vérezve is teljesítettem a feladatomat. Az õrnek nyakát szegtem, a kereskedõnek pedig fejét vettem, majd mint aki jól végezte dolgát, bekötöztem kezemet, s elindultam haza. Csendesen lopóztam a házak között, s magamhoz képest is lassan. Éreztem, hogy a vérveszteség sokat kivett belõlem, s jól tudtam, hogy egy alapos alvásra volt már végre szükségem.

A házba lépve érdekes látvány fogadott: Galea a földön aludt, a parázsló tûz mellett. Mielõtt távoztam tényleg azt mondtam neki, hogy csináljon alvóhelyet, de õszintén bevallom, azt magamnak értettem. Mellé léptem, alvó alakját figyeltem. Oldalán feküdt, két kicsi kezét használta párnának. Nyugodtan szuszogott, ajkai apró résnyire nyitva voltak, melyet a haloványan pislákoló parázsdarabok világítottak meg. Összességében, s akárhogy is tiltakoztam ösztöneim ellen, szemrevaló leány volt. Szép. Csinos. Igaz tetoválások borították testét, melyeket ellátásánál közelebbrõl is szemügyre vehettem, de míg õ ezt cipelte magán, és a sebhelyeket.

Jobbnak láttam, ha inkább magammal törõdöm, mint õt bámuljam alvás közben. Másrészrõl nem is lett volna jó dolog, ha felébred közben, s rajtakap, ahogy sóvárogva méregetem. Ráfoghattam volna a vérhiányra, vagy arra, hogy rég érintettem asszonyt… De egyik sem lett volna teljesen igaz.

A szobámba lépve elõszedtem pár rongyot, majd levetve felsõruházatomat elláttam magamat. Lefertõtlenítettem a még mindig erõsen vérzõ sebet, fogamat összeszorítva tûrtem a fájdalmat. A vágás nem volt mély, de annál hosszabb. Erõsen elgondolkoztam azon, hogy talán felébresztem a leányt, hogy segítsen egy cseppet, de úgy döntöttem, nem teszem meg. Vastagon betekertem ronggyal, erõsen, hogy kicsit szorítson is, majd nagyot nyögve a másik oldalamra feküdtem. Hosszú napom volt, oly hosszú, mint amelyeket a kiképzésem alatt éltem meg.

<#>*~¤*~<#>

Álmomban egy nagy asztalnál ültem, melyen ételek sokasága sorakozott. Mindnek ínycsiklandó illata volt, melytõl gyomrom megszólalt. Egy illat azonban erõsebb volt mindegyiknél: a berber kenyér illata egy kis olajban sült zöldséggel. Nagyon mordulva fordultam hátamra, épp kezemmel hasamra simítva. Kezdtem ébredezni, s felfogni hol is vagyok. Az illat még mindig az orromban volt, s egyre világosabbá vált, hogy bizony az étellel kapcsolatos álmomnak volt valóságalapja.

A kegyelemdöfést végül a tálca koppanása adta meg, melytõl szemeimet résnyire nyitottam. Galea volt az, a szobában ügyeskedett, a nappali ruhájában. Nagy nehezen felültem, majd magamra húztam a takarót. Meleg volt a lakásban, én mégis libabõrös lettem. Pihennem kellett még.

- Nem akartalak felébreszteni… - fordult felém, mire én szavába vágtam.

- Pedig sikerült.

- Viszont te felébreszthettél volna. – Fejével felém biccentett, s rögtön tudtam, hogy sebesülésemre célzott.

- Mit értem volna vele? – hajoltam a tányérért, de közben megcsapott az õ illata is. - Csak útban lettél volna. – dünnyögtem álmosan, majd egy mogorva pillantást küldtem felé. nem tetszett, hogy úgy állt ott ágyam mellett, mintha oly megszokott dolog lett volna, hogy reggelit készítsen nekem s csevegjen, akár egy fehérnép. Nem kérdezett, se szólt, csak hátat fordítva kisétált. Én pedig hátát s formás fenekét figyeltem, melyet szoknyába bújtatott.

Felmordultam saját ostobaságomon, majd inkább két kezembe vettem a még meleg ételt, s beleharaptam. Üres gyomrom hamar megtelt a reggelivel, majd miután végeztem, leraktam a tálcát a földre, s oldalamra fordulva, jól betakarózva pihentem. A halk lépések nem kerülték el figyelmemet, a csésze halkan koppant az ajtónál lévõ asztalon. Miután kiment kifújtam a tüdõmben rekedt levegõt. Kísértett a boszorka, vagy csak én hagytam magamat?

Nem aludtam olyan mélyen, mint az éjszaka, ugyanis tudatomhoz eljutott a seprû és a döngölt föld találkozásának jellegzetes hangja. Ez egészen addig ment, míg egy hatalmas nagy robaj nem szakította félbe. Fél szememet nyitottam csak ki, s egy darabig hallgatóztam. Az én házamban történt mindez… Nagy nehezen felültem, majd felállva a kardomhoz léptem. Lassú léptekkel indultam meg az ajtó felé, ahonnan a két férfi hangja egyre erõszakosabb lett. Láttam, hogy Galeát próbálták megleckéztetni, aki az asztal alá menekült, s egy villával próbálta megvédeni magát.

 Egy határozott mozdulattal szúrtam le az idõsebbet, aki a földön feküdve lehelte ki lelkét. A második támadót mellkason szúrtam. Az elsõ mozdulatnál megrándult szám széle, ugyanis hasogatott a sebem, de nem hagyhattam, hogy az én váramban ezt mûveljék.

- Sokra mentél volna a villával… - mértem végig a leányt, aki szerencsére épségben volt. Közelebb léptem hozzá, nem törõdtem a földön fekvõ két halottal. Õk tudtak várni. Kezemet nyújtottam Galeának, hogy segítsek neki felállni, de büszke csillanással a szemében nem fogadta el. Egyedül állt fel, majd körbenézett.

 -  A seprûvel is jutottam valamire –védte saját igazát. – Ki voltak ezek? – érdeklõdött, mire én felsóhajtottam. – Igaz, a te dolgod… vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit – küldött felém egy halovány mosolyt, majd az asztal maradványaihoz lépett. Erõs leány volt, erõsebb, mint akiket addig láttam. Legtöbbjük ettõl már rég zokogva lábamhoz kuporodott volna, már ha túlélte volna a támadást.

Egy nagy sóhajjal forgattam meg vállaimat, majd nem törõdve fedetlen mellkasommal, nekiláttam a két hulla eltakarításának. Szövetzsákba raktam õket, majd egyesével a szegénynegyed temetõjéhez hordtam õket. Mindig akadt egy nyitott tömegsír, amit még nem fedtek le. Oda hajítottam õket, s mint aki jól végezte dolgát, hazaindultam.

Egész úton fájó kezemet szorongattam. Galea felajánlotta segítségét, de nem fogadtam el. Rólam jól tudták, hogy mikre vagyok képes. Neki elég volt, ha a vért felmossa a padlóról. Jó munkát végzett, még egy kis zsályát is égetett, hogy elnyomja a vér vas szagát. Teát melegített, kiszolgált, pedig igazán oka nem volt rá. Aprót biccentettem érte, majd gondterhelten az asztalhoz, mármint ami maradt belõle, ültem.

Egyre furcsább dolgok történtek velem, pedig elõtte is dicsekedhettem izgalmas élettel. Mindenki azzal jött, hogy orromat rossz dologba dugtam, rosszabba, mint addig. Pedig a bérgyilkosnál ez lehetetlen. Legalábbis ezt gondoltam. Nem volt elég az éjszakai perpatvar, még a házamból is vértócsát kellet csinálniuk.

- Hoztam egy kis meleg teát… - lépett mellém, s tette le a poharat. Nagy meglepetésemre nem ment el, helyette odahúzott egy másik széket, s mellém telepedett. - … amíg megiszod, átkötözöm a karod. – tette hozzá, míg én egy kis tétovázás után hagytam, hogy ellásson.

Teámat szürcsöltem, s figyeltem, ahogy vékony, kecses ujjai letekerték a véres rongyot kezemrõl, majd gyengéden, szinte pillekönnyûen megnyomkodta a seb környékét. Minden érintése hevesebb szívdobogást eredményezett nálam, s hiába szorítottam oly görcsösen a poharamat, nem segített. Kicsit elõre hajolt, mikor ellátott, rálátást engedett nyakára, melyen feszült hófehér bõre. Milyen lehetett az íze? Éles nyelve ellenére, biztosan mézédes…

Épp idõben lett kész, mert a teám is elfogyott s a józan eszem is. Ahogy felállt mellõlem én is így tettem, s minden köszönet nélkül besiettem a szobámba. Nagyon nyögve vetettem le magamat a székre, hogy aztán nézegessem egy darabig a könyvek gerincét. Találomra vettem egyet le a polcról, majd az ágyra kuporodva, akár fiatal koromban, elmerülhessek a tudományok tengerében. Így nem gondoltam másra, se a furcsaságokra, se a lányra.

Egyre lassabban lapozgattam a könyvet. A sorok összefolytak, az ábrák elkorcsosultak. Nagy levegõt véve csúsztam lejjebb az ágyon, fejemet a párnára ejtve. A bolond ostobaságot szül. Túlerõltettem magamat, s nem csak aznap, hanem elõtte való éjszakákon is. Nem aludtam eleget. Épp ideje volt pótolnom…

<#>*~¤*~<#>

Álmatlan álmomból estére ébredtem. Hátamon feküdtem, kezem lüktetet, légzésem szapora volt. Félhomály volt a szobában, az asztalon egy gyertya égett. Nyakamig be voltam takarva, egyszerre izzadtam és fáztam… Nem kellet sok idõ, hogy ráeszméljek: sebláz keserítette meg életemet. Épp kezemmel nyúltam a kötésért, mely már véremben ázott. Fogamat összeszorítva kezdtem el letekerni. A seb környéke felduzzadt, vöröslött, s még váladékozott is. A szaga…

Kínomban felmordultam, s próbáltam felülni. A takaró lecsúszott rólam, leizzadt felsõtestemet megcsapta az esti hûvös szellõ, amitõl libabõrös lettem. Kellõ képen lekezeltem a sebet, mindig jól odafigyeltem erre. Lábaimat a földre csaptam, de ettõl a kevés mozgástól is pihegnem kellett. Az összes erõm elszállt, amelytõl még mogorvább lettem.

Apró lábak zajára lettem figyelmes, s mikor Galea megjelent az ajtóban, jobban kihúztam magamat. Végigmért, elidõzött a kikötött kezemen, a véres rongyon, amely félig a földön volt, félig pedig az ágyon. Nem mondott semmit sem, csak visszaszaladt a konyhába. Számat húzva fordultam újra a fal felé, s talán enyhe csalódást is éreztem. Úgy gondoltam majd odaszalad hozzám, hogy segítsen. „De mit is képzelek én? Talán a láz tesz ilyen ostobává…Ez a lány pont annyira foglalkozik velem, mint ahogy én tenném vele.”

Épp kezemmel a hideg falra simítottam, hogy annak támaszkodva fel tudjak állni. Nagy nyögéssel sikerült csak merev lábaimat kiegyenesíteni. Homlokomat a falnak döntöttem, mellkasom is súrolta. A levegõt kapkodtam, jobbommal pedig a falat fogtam. Hamar valami gyulladáscsökkentõ növényt kellett magamhoz vennem, különben búcsút inthettem bal karomnak. Hallottam már egykezû bérgyilkosról, nem egyrõl, de egyikük se volt túl hatásos. Sokszor egy küldetés során vesztették életüket, sebezhetõségük miatt.

- Atyaég, kérlek ülj vissza! – az ismerõs hang felé fordultam lassan. Láztól csillogó szemekkel figyeltem Galeát, ahogy jobbjáról lepakolta a rongyokat. Baljában több tégelyt is szorongatott, amelyekben felismertem a kenõcsöket, melyeket én készítettem. Felszedte a földrõl a véres rongyot, majd a szoba közepére dobta. Közben ajkai mozogtak, biztosan fecsegett közben, de agyamig már ez nem jutott el. Csak hófehér kezeit figyeltem, világosbarna haját, melyet kontyban fogott össze. Pár tincs a nyaka körül kunkorodott, vagy a füle mögött.

- Amasai! – Nagyon közel állt hozzám, szinte már érezni véltem illatát. Aggódó tekintettel figyelt engem, míg én mindig a hideg falnak támaszkodtam. – Kérlek… Segíteni szeretnék, ülj vissza az ágyra. – Elemeltem fejemet a faltól, majd testemmel is elhátráltam. Jobbommal azonban még mindig a hideg falat érintettem, s csak nagy nehézségek árán tudtam újra az ágyra leülni. Minden forgott, a szoba, Galea, a szavaiból is csak foszlányok jutottak el agyamhoz.

Mellém ült, gyengéden érintette meg bal vállamat, míg én ködös tekintettel meredtem magam elé, s a padlón lévõ apró gödröt figyeltem. Galea közben maga köré gyûjtötte a tégelyeket.

- Szerencse, hogy ismerem a többségüket, s felismerem a jellegzetes illatukat – dünnyögte. – Többõl is kenek rá, attól függõen a seb melyik részénél vagyok. De Amasai – halkult el a hangja -, elsõnek ki kell tisztítanom a sebet. Csúnyán begennyesedett.

- Csak csináld - rá sem emeltem tekintetemet, jobb volt ez így. Hallottam a szövet susogását, majd ahogy krémet kent rá. Cickafark illata csapta meg orromat, majd hamar már ez se érdekelt. Fogamat összeszorítva tûrtem azt, ahogy Galea a lehetõ leggyengédebben kezdte el kitakarítani a sebemet elõször vizes ronggyal. Egy hangomat sem hallattam, helyette ajkamba harapva tûrtem a fájdalmat.

Miután végzett a kitakarításával, elsõnek a cickafarkkal kente be vastagon a sebemet, körülötte pedig vékonyabban a duzzanatra pedig mást használt. Kezemet jól bekötötte, de elõtte még a rongyra is kent egy kevéske cickafarkos kenõcsöt, majd segített lefeküdnöm. Jól betakart, majd elsietett. Zsályateával tért vissza, meg egy vizes ronggyal, melyet a homlokomra rakott. Egy szót sem hallatott, csak ellátott. Arca azonban egyre gondterheltebb lett, s miután teljesen ellátott megszólalt:

- A sebed meg fog gyógyulni. – Fél szemmel néztem fel rá, míg õ lehajtotta a fejét. – Lehet úgy gondolod most, hogy talán én tettem ezt veled, mikor elláttam sebedet, de… eszem ágában sem volt ilyet tenni veled. Lehet hogy nem jövünk ki jól, s tudom, ez nem is lényeg, de azt akarom, hogy tud… Nem tettem volna veled ilyet.

- Tudom – préseltem ki magamból, mire õ rám emelte kék szemeit. A döbbenettel vegyített megkönnyebbülés csillant tekintetétben. Fejemet a másik irányba hajtottam, jelezvén, hogy nem kívánok többet beszélni. Nagyon fáradt voltam, s a tea is kezdett hatni.

- Köszönöm… - ez volt az utolsó szó, amit hallottam, mielõtt újabb álomtalan éjszakába kezdtem volna.

A fejemet még mindig leszegve tartottam. Most már nem a látszat, sokkal inkább arcomra kiülõ érzéseim elrejtése kedvéért. A kínzó izgalom sajgó oldalamon át egészen zsigereimig hatolt. Tudtam, tudni véltem mit hisz rólam, s úgy gondoltam nincs igaza… vagy csak ezt akartam hinni.

- Gondolom a hátrányai a fõ tényezõ. – suttogtam keserûen.

- Jól látod. Ámbár azt kell mondanom, míg annak, hogy kirakjalak, kevesebb hátulütõje van, mint annak, hogy itt marasztaljalak… Az elõnyök, melyeket ezek hoznak magukkal, pontosan fordítva vannak. Érdekes dolog, az biztos. Bár neked már kevésbé az – bõrömön éreztem szigorú tekintetét, s bizonyításra sarkallt. Igazolni akartam, hogy nem így van, hogy többet érek, mint gondolja – S ha úgy döntenék, hogy meghúzhatod magadat a házamban, akkor pár szabályt tisztáznunk kell. Kérdésem is lenne. De elõtte… – szakította félbe mondandóját egy mély sóhajtással. Szinte tudtam, hogy mit akar mondani.– Elõtte pihenj le. Nem akarok feleslegesen beszélni.

Igaza van. Gyenge vagyok. Sebesült és gyenge, de attól még…

- Mindent... Mindent értek – kezdtem bele halkan - Fel is fogom. Mond csak... Hisz ha el kell mennem...

- Feküdj le pihenni, te ostoba - morogta.

Nem tudtam hogyan is kellene esnie szavainak, még csak azt sem, hogy valójában hogyan is estek. Érdekelt milyen arcot vághat hozzá, hogyan is mondja amit mondott... ezek nélkül mintha sötétben tapogatóztam volna. Lassan felemeltem a tekintetem. Éppen csak találkoztak szemeim a smaragd szempárral, s már ott is állt mellettem.

- Mi... mi az? – emeltem újból rá tekintetem.

- Vagy elindulsz magadtól a szoba felé, vagy én viszlek oda, s nem túl kedvesen beleváglak. Gyerünk kislány – nyújtotta a kezét.

Visszakozva vettem szemügyre erõs, érdes tenyerét, ám végül belecsúsztattam kezemet, s õ felhúzott. Ahogy kiegyenesedtem kiszabadítottam kezem, és elindultam. A szobába érve lefeküdtem ágyára, s már az sem izgatott, hogy miként pásztáz az a mélyzöld szempár. Nagyon fáradt voltam.  Szinte azonnal elaludtam.

___

Hó. Tiszta, hófehér és hideg. Szörnyen hideg.

Mezítláb tapostam benne.

Nem tudtam hol vagyok, vagy hogyan kerültem ide. Sûrû köd ölelt körül, nem láttam mást, csak havat. Meztelen testemet egy pokrócba takartam, a jeges idõ szinte már csontjaimig hatolt. Hirtelen hangokat hallottam, engem kerestek. Valamiért egészen világosan tudtam, hogy menekülnöm kell, ámbár keresésem oka, s célja csak úgy, mint üldözõim a sûrû ködfátyol mögé rejtõztek. Nem tudtam merrõl is jönnek, nem hallottam tisztán. Egyszeriben minden elcsendesült. Észrevettek. Futni akartam, de merre is indulhattam volna… csak forogtam körbe-körbe, de hiába. Nem láttam mást, csak a fehér mindenséget. Pisszenni se mertem, ám szívem egyre kétségbeesettebben jajveszékelt. Egyszeriben elszédültem, s jókora koppanással a földre estem. Hûvös volt ugyan, de biztosan nem hó. Felnézve az ismerõs könyvespolc már egészen megnyugtatóan magasodott fölém. Csak álmodtam…

Nem is tudtam mióta gyötör már ez a visszatérõ rémkép. Pedig ez elõtt az álom elõtt meg sem fordult volna a fejemben, hogy a havas táj lehet akár fenyegetõ is. A vén Wilcox mindig azt mondta, hogy biztos a hegyekbõl való vagyok. Szerinte, akinek ilyen hófehér a bõre, s ilyen viharkék a szeme, az biztosan a hegyek gyermeke. Egyszer, mikor még apró voltam el is vitt északra, fel a havasokba, „ahol összeér az ég s a föld”. Olyan volt, akár egy álom. Akkor láttam elõször és mindeddig utoljára havat…

Sóhajtva tápászkodtam fel a padlóról. Csend volt, mint Aasainál mindig. Óvatosan indultam el a konyhácska fele, hisz a nesztelenség nem jelentette azt, hogy õ nincs itthon. Miután szépen lassan körbejártam mindent, és meggyõzõdtem róla, hogy tényleg másutt akadt dolga. Kissé megkönnyebbülve ültem vissza ágyára, ám nem sokáig bírtam nyugton ülni. Szemem hamar könyvespolcára tévedt. Mohó kíváncsisággal nyúltam a könyvek felé, ám nem volt nagy választási lehetõségem. Anyanyelvemen szinte nem is tudtam olvasni és írni. Ezt a tényt mindig is titkoltam, kissé szégyelltem is. Egy-két betût ismertem ugyan, s megértettem néhány szót, sõt, még az írásukat is megtanultam, de ezek leginkább a meggyõzést szolgálták. Épp elég volt ez egy boszorkánynak, egy tenyérjósnak, egy hamiskártyásnak… egy utcakölyöknek.

Latinul viszont folyékonyan olvastam, s írtam. Az alapjait még kiskoromban volt szerencsém elsajátítani az öregtõl. Eredendõen orvos volt. Szerintem csak a nyelv iránti rajongás miatt adta erre a fejét, s ezt a rajongást gyorsan átragasztotta rám. S mivel ezen a nyelven tudtam csak olvasni, ha olvasni akartam, és írni, ha írnom kellett hamar elmélyítettem betûit, szavait és szabályrendszerét. Ám ellentétben anyanyelvem bemagolt kliséivel, melyekre leginkább az átverések miatt volt szükségem, ezzel sohase kérkedtem. Nem is tudtam volna, hisz nem túl elfogadott errefelé, így sajnos a latinul íródott könyvekre sem volt egyszerû rábukkanni. Ami akadt, az meg legtöbbször csak elvakult keresztény maszlag volt. Nem tartom magam istentelennek, de gyûlölöm a vallási értekezéseket. Az én istenem nem templomban lakik, vagy a magas felhõk között, hanem a szívemben, és köszöni, jól van. Nincs szüksége se közvetítõkre, se vezeklésre el nem követett vétkeim miatt.

Szerencsére Amasai könyvei között találtam pár latin nyelvût. Már majdhogynem belelapoztam egybe, mikor felsejlett elõttem a kép, mi is történne, ha a férfi rajtakapna. Kikukucskálva az ablakon megállapítottam, hogy dél körül járhat az idõ, talán már el is múlt. Jó lett volna tudni, a ház ura mikor is távozott.

Megmosakodtam és átötöztem. A szobából immár másodjára kilépve vettem csak észre az asztalra készített ételeket. Mindeddig fel sem tûntek. Messzemenõ következtetést ugyan nem mertem levonni, de reméltem, hogy ezt célzásnak szánta, s úgy döntöttem vacsorát készítek. Legalább lefoglalom magam, és talán így még a férfi kedvébe is járhatok. Talán, bár elég lehetetlennek látszik.

Megpucoltam a zöldségeket, s némi hússal együtt a fazékba aprítottam õket, majd felöntöttem vízzel, és tüzet gyújtottam. A fazekat gondosan a tûz mellé készítettem. Nem lógattam fölé, az még korai lenne. A vacsorakészítés ezen stádiuma jó alibiként fog szolgálni, ha hazaérne, mialatt én a könyveit lapozgatom. Mikor hallom majd, hogy nyílik az ajtó, visszacsúsztatom kezembõl, s megyek is a konyhába babrálni. Tökéletes. Mohón vettem kezembe az elsõ olyan könyvet, mit el is tudtam olvasni, s óvatosan lapoztam bele. Valamilyen földrajzi jellegû enciklopédia lehetett. Tele volt térképekkel, továbbá az egyes területekrõl hosszadalmas, de annál pontosabb és érdekesebb leírásokat is tartalmazott. Nagyon tetszett, talán túlságosan is, hisz egyszeriben csak azon kaptam magam, hogy a megrakott tûz leégett. Villámgyorsan, szinte már kapkodva raktam meg, s gyújtottam be újra, s ez a kapkodás lett a vesztem. Én bolond nem vettem észre, hogy a nagy igyekezetben összekormoztam ujjaim hegyét, illetve mikor észrevettem, már a könyvlap is kormos volt. Szoknyám aljával kezdtem dörzsölni a finom papírt, de csak elmaszatoltam, s végül el is téptem sarkát. Azon melegében el akartam tûnni.

Beleszédültem a gondolatba, hogy vajon mi lesz, ha Amasai észreveszi… vajon mit fogok majd mondani neki… valójában a tényleges eltûnésem is eszembe ötlött. Óvatosan toltam vissza a könyvet polcára, ügyelve arra, hogy gazdája a pontos helyén, pontos állásában találja. Nem szerettem volna, hogy figyelmetlenségem buktasson le. Úgy gondoltam, ha elég alapos vagyok, itt tartózkodásom alatt talán nem kerül a férfi keze ügyébe. Ideges voltam. Feszült, szomorú, bûnbánó és ideges, ezért úgy döntöttem nekilátok a vacsorának.

Egészen belefeledkeztem az ételkészítésbe, s majdnem készen is volt mikor ajtócsapódást hallottam. Egybõl eszembe jutott a görcsösen feledni kívánt enciklopédiácska. Szívemet mély bûnbánat öntötte el, attól rettegtem, hogy ez kiült arcomra. Mély levegõt vettem, s próbáltam a lehetõ legtermészetesebben viselkedni…

- Lassan kész a vacsora – néztem Amasai mosolyogva, ám hamar eszembe ötlött, hogy ennek lehet egy bajos oldala is – Remélem nem csináltam ezzel gondot. Az asztalon voltak a hozzávalók… - kezdtem volna bele, de hamar félbeszakította magyarázkodásomat.

- Nem, jó így. – jelentette ki kissé zavartan, úgy éreztem rég másutt jár.

- Dolgod akadt? – szegeztem neki az erõltetett kérdést.

- Igen – pakolta le dolgait az asztalra. – Munkám van. Megvárom az ételt, eszek, s megyek is.

- Értem – mondtam elgondolkodva.

Örülnöm kellett volna neki, hogy elmegy. Már csak a könyv miatt is, ám ahogy néztem, amint elmélyülten készülõdik egy furcsa érzésre kerített hatalmába. Ahogy szótlanul matatott, míg én az étellel babráltam, valamiért kellemes nyugalommal töltött el. Jó érzés volt, hogy itt van. Még akkor is, ha fejemet veszi a könyve miatt. Békés, szinte idilli… kezdett megijeszteni a dolog, miért is éreznék így?! Nem vártam, sõt, egyenesen élveztem, hogy nincs itthon. Nem hiányzott, szinte eszembe sem jutott, hacsak akkor nem, amikor épp annak örültem, hogy még nem ért ide. Mégis ezt érzem, és ez nem jó. Talán valóban nincs helyem házában. A legjobb az lenne, ha mielõbb elmennék, hisz elõbb utóbb úgyis mennem kell. Jobb elõbb, mint utóbb. Gyûlölöm, de megszoktam már az egyedüllétet, fájdalmas lenne ilyen rövid idõre a magányon kívül valaki máshoz szokni.

Mikor végre megfõtt az étel, szedtem neki egy tállal. Szótlanul bekanalazta, s már indult is. Nem akartam, hogy elmenjen, azt meg még inkább, hogy ezt érezzem.

- Mikor jössz vissza? – néztem végig alakján.

- Reggelre. Vagy hajnalban, nem tudom. – válaszolta. Nem akartam várni a hajnalt.

- Készítek akkor valamit reggelre – mondtam, mire felém fordult.

- Ne gondolkozz nagyban. Elsõ dolgom lesz, hogy ledõljek. Inkább csinálj valami fekvõhelyet a tûz mellé. Hideg az éjszaka, jól jön majd, mikor visszaértem. – igazította meg csuklyáját, s elindult. Ostobaságok jutottak eszembe, sok üres szó, amit ilyenkor mondani illik… parancsoltam a számnak, de kezem akaratlanul is ruháját markolta.

- Amasai… - kezdtem el bátortalanul, felnézni sem mertem.

- Mi az már? – morogta.

Legszívesebben visszaszívtam volna mindent. Végül egy olyan valami csúszott ki a számon, amirõl már én magam sem tudtam, hogy több elõnye lenne-e, mint hátránya.

- Ez azt jelenti – néztem fel rá szomorúan -, hogy maradhatok?

- Igen. Csak eressz – mondta, s elviharzott.

Vissza se nézett. Én pedig úgy tettem, ahogy mondta. Fekhelyet készítettem, ám úgy döntöttem, visszaadom neki saját alvóhelyét. Új, tiszta ágynemût tettem ágyára, amiben pedig én feküdtem, a tûz elé készített kis fekhelyre tettem. Kikészítettem a reggelinek valót, majd elmosogattam. Ez után levettem a kötést oldalamról, lemosakodtam, átkötöttem a sebet, s felvettem legkényelmesebb ruhámat. Egy ujjatlan, csipkés tetejû fehér szoknya volt, amit legtöbbször, akár csak most hálóruha gyanánt használtam. Még utoljára megkukucskáltam a „sebesült” könyvet, majd lekuporodtam helyecskémre, s megpróbáltam aludni. Eleinte nem sikerült, de aztán szépen lassan elnyomott az álom.

___

Már jócskán felkelt a nap, mikor felébredtem. Nagyon nyújtóztam, s vettem egy mély levegõt. Kifejezetten jól aludtam, még a rémálom is elkerült. A házban csend volt… ijesztõ, komor csend. Félve tápászkodtam fel, s csak remélni tudtam, hogy Amasai visszatért már. Halk léptekkel indultam szobája felé, s boldog megkönnyebbülés fogott el, mikor láttam, hogy már itthon van. Az ágyában aludt. Egy darabig néztem õt, majd szemeimet törölgetve elindultam, illetve el akartam indulni, hirtelen mégis megtorpantam.

A könyv… az éjszakai akcióm után kissé ki van csúszva helyérõl. Sürgõsen orvosolnom kell ezt a problémát. Most úgyis alszik, odaosonhatnék, és visszatolhatnám, gondoltam. Már majdnem el is indultam, mikor elgondolkodtam azon, mi is lenne, ha rajtakapna. Nem. Kell valami álca. A reggeli, tökéletes… halkan behozom neki, s ha esetleg felébred és észrevesz, tökéletes magyarázatként szolgál majd mászkálásomra.

A lehetõ legnagyobb csendben csináltam mindent. Miután elkészült a reggeli, egybõl hozzá indultam. Fel sem öltöztem, nem akartam tovább zörögni. Óvatos, halk léptekkel indultam a kezemben lévõ tállal a könyvespolc felé. A férfi háttal feküdt nekem, úgy tûnt mélyen alszik. Már majdnem beteljesítettem célom, mikor egy halk nyögéssel felém fordult. Ekkor láttam meg karján a kötést. Eléggé eláztatta már a vére. Rondán megsérülhetett, ha ennyire vérzik… õ maga még mindig aludt, én pedig, eredeti célomat félrerakva léptem közelebb ágyához. Lassan végigjárattam szememet mezítelen, izmos mellkasán, melybe a harc számos heget vésett, majd megfordultam, hogy helyet keressek tányérjának. Az ételt egy halk koppanás kíséretében polcára tettem, s már megfordulnom sem ellett ahhoz, hogy tudjam felébredt. Éreztem, ahogy rám emeli mogorva tekintetét, hallottam, ahogy mellkasát megemelve felül, és magára húzza takaróját.

- Nem akartalak felébreszteni… - fordultam felé.

- Pedig sikerült. – vágta rá morcosan.

- Viszont te felébreszthettél volna. – jelentettem ki sérült karja felé biccentve.

- Mit értem volna vele? – vette maga elé tányérját - Csak útban lettél volna. – jelentette ki álmosan, majd egy várakozó és meglehetõsen mogorva pillantással jelezte, hogy most már magára hagyhatnám.

Így is tettem. Miután ettem egy keveset, némi tiszta ronggyal, s egy bögre gyömbéres teával indultam vissza Amasaihoz, ám ezúttal nem mentem ágyához. Megálltam a küszöbön, s a dolgokat a szoba bejáratánál lévõ asztalkára tettem. A férfi ismét háttal feküdt, de lemertem volna fogadni, hogy még nem alszik.

Úgy döntöttem kitakarítok, amíg pihen, délutánra pedig egy kis kártyázást terveztem. Az mindig jövedelmezõ, s legalább addig sem zavarom. Az is lehet, hogy meglátogatom Barist. Miután felöltöztem, elsõként a felsöprésnek láttam neki, s már majdnem végeztem, mikor kopogtattak. Mire lejátszódott bennem, hogy Amasai azt kérte én itt ne nyissak ajtót senkinek, már nem is volt ajtó. Betörték.

- Te meg ki vagy, õ hol van? – rontott be egy férfi másodmagával.

Meglehetõsen otromba volt, akárcsak mögötte lévõ társa, ám ellentétben vele nemesi ruhát viselt. Úgy a negyvenes éveiben járhatott. A kezében lévõ cifra tõrrel kapkodva hadonászott felém. A másik nyilván a szolgája lehetett, fiatalabb is volt, s ruhája is szegényesebb. Õ egy vaskardot szorongatva lépett tása mögé.

- Nem én törtem be más hajlékába uraim! – kiáltottam rájuk szigorúan, ami láthatóan meglepte õket.

Nyilvánvaló volt, hogy nem harcosok, ahogy az is, hogy ostoba mindkettõ. Nappal törnek be egy bérgyilkoshoz… na jó, lehet, hogy ezt nem pont nekem kellene leszûrnöm…

- Ne feleselj kurva, Amasait keressük! – szólalt meg a hátulsó.

- Kit? – vágtam értetlen képet - Sajnos nem ismerem. És kurva sem vagyok. – húztam össze szemöldököm.

- Ne szórakozz te kis kígyó… - kapott torkom felé szabad kezével az elsõ.

Én sem restelkedtem, elhajoltam, s a kezemben lévõ seprû nyelével jókorát böktem legsebezhetõbb pontja felé. Nyögve rogyott össze.

- Ezt még megbánod te ringyó! – iramodott felém kardját lendítve a második.

Ijedten dobtam felé a seprût, s az asztal alá bújva próbáltam kitérni suhintása elõl. A kard hatalmas csattanással vágódott az asztallapba, kissé átszakítva azt. A férfi a következõ mozdulatával lerúgta felõlem az asztalt. Mire én egy villát a kezembe kapva próbáltam védekezni. Ekkor vettem csak észre, hogy az imént ideiglenesen ártalmatlanított férfi teste alól vér patakzik. Tekintetem támadómra emeltem, akinek mellkasába hátulról épp egy penge hatolt.

- Sokra mentél volna a villával… - mért végig a már jól ismert szempár.

A szolga hörögve rogyott a földre, ahogy a hideg acél kisiklott testébõl, majd oldalra borult. Amasai közelebb lépett. Pár pillanatig csak meredtem magam elé, majd felnéztem félmeztelen alakjára. Libabõrös lettem. Õ maga vetett még egy pillantást a mellette elterült férfira, majd kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Nem fogadtam el, szótlanul feltápászkodtam, s körülnéztem.

 -  A seprûvel is jutottam valamire. – motyogtam dacosan fejemet forgatva – Ki voltak ezek? – szegeztem neki a kérdést, mire õ sóhajtott egyet – Igaz, a te dolgod… vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. – erõltettem felé egy mosolyt, majd némán felállítottam az asztalt.

Míg elhordta a hullákat, feltakarítottam a vért, és rendet tettem. Nem engedte, hogy a cipekedésben segédkezzek, pedig láttam rajta, hogy nagyon fáj a keze. Melegítettem egy kevés teát, s kitöltöttem neki. Õ az asztalnál, ült, illetve annál, ami az asztalból maradt. Fáradtnak és gondterheltnek tûnt. Nem ment el pihenni, nem olvasott, csak ült és gondolkozott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, szinte kizártam, hogy csupán a két férfi jötte aggasztja, s reméltem, hogy én sem vétettem semmi fõbenjárót.

- Hoztam egy kis meleg teát… - léptem hozzá. Elétettem a poharat, s széke mellé húztam egy másik széket –… amíg megiszod, átkötözöm a karod. – mondtam halkan.

Kelletlenül vetette rám szemeit, de végül nem szólt. Hagyta, hogy ellássam sebét, minden bizonnyal azért, hogy elõbb szabadulhasson. Késõre járt már, úgy döntöttem, a városjárást másnapra halasztom. Dolgom végeztével nekiláttam a vacsorakészítésnek, õ pedig a szobájában olvasott. Már csak az hiányzik, hogy észrevegye a szakadást...

Szavaimtól komoly gondolkodásba esett, szemein láttam, hogy a gondolatok csak úgy cikáztak fejében. Biztosan tetteim célját próbálta kifürkészni, de nehéz volt oly cselekedet értelmére rájön, melyet elkövetõje sem értett teljesen. Mert igen, én sem tudtam volna igazán jó indokot mondani arra, miért is hagytam, hogy az ágyamban kialudja magát, majd a lakásomban lehessen. Hisz már azzal, hogy elláttam a sebeit megmentettem az életét, nem kellett volna érdekelnie, hogy aztán mi is történik vele.

- Eszes vagy, jóval okosabb, mint én... de ez nem ok arra, hogy balga gyermeknek nézz – nézett rám dühösen, mire én inkább a falat kezdtem el bámulni, ugyanis sápadt arcából a dühtõl csillogó szemei szinte kiragyogtak.

- Mibõl gondolod, hogy okos vagyok? – dörmögtem vissza egy keresztkérdést, mert nem volt kedvem arról felvilágosítani, hogy attól, hogy párszor szembenézett komolyabb dolgokkal, miért is lenne felnõtt. 

- Rengeteg könyved van – kezdett bele. - Vagy nagyon okos vagy, vagy még annál is ostobább, ha nem olvastad el valamennyit. - jelentette ki. - Rám találtál, így ostoba nem lehetsz – tette hozzá, amin magamban jót virultam. Kicsit nagyképû volt a kisasszony…

- Ne légy olyan biztos benne. A mennyi nyomot hagytál, egy agyalágyult is rád akadt volna – jelentettem ki önelégülten.

- Nem – tiltakozott, csak éppen feleslegesen. - Tudom milyenek azok, belõlük élek. Eddig még egy sem talált rám, aki mégis, az pedig nem tudta, hogy az is én vagyok – nevetett fel. - Világosan tudjuk, hogy az egál részemrõl volt, mikor megsérültem.

- Ha elõre tudom, hogy ilyen "elmés" vagy, otthagytalak volna – fújtam ki a levegõt, s közöltem vele a fájó tényt. Nagyobb baj volt vele, mint gondoltam.

- Nem kértem, hogy megments! – tekintetét lesütötte, s úgy folytatta. - Igazából nem is gondoltam, nem tûntél olyannak. Ráadásul magad is tudhattad, hogy nem életedet féltve ugrottam oda, hanem sajátomért. Ám ha már erre vetemedtél, világosan láthatod, hogy most én tartozom neked. Hálás vagyok, és ez a legkínosabb tartozás. Ritkán hálás az ember errefelé, s én nem szeretek tartozni – ekkor felemelte végre tekintetét, s egyenesen a szemeimbe nézett. - Kellemetlenségemet tetõzi, hogy nincs hová mennem... – Nem bírtam tovább, szavába vágtam.

- Itt nem maradhatsz – jelentettem ki. Még a végén azt hinnék, hogy érzelmileg vagy akárhogy is kötõdöm hozzá, ami rossz hírt vetne rám, s a munkámra is. Vagy esetleg megölnék, s kikennék vele a lakásomat azok, akiknek egyszer – vagy többször – keresztbe tettem. Egyik sem vonzott túlságosan.

- Tartozásomat törleszteni kívánom, viszont úgy nehéz, ha megtagadod a támogatást...

- Úgy gondolod, hogy majd én eltartalak, míg szépen lassan összeszeded a pénzt? – érdeklõdtem gúnyos hangnemben. Ezt õ sem gondolta komolyan. Igaz?

- Eltartom én magam, csak éjszakai szállás kellene... cserében segítek akármiben. Jól fõzök, kitakarítok mindent, amit mondasz megcsinálom, és ha akarod, egész nap nem is látsz...  s csak két hetet kérek minderre. Addigra meglesz a pénz, én pedig eltûnök...

- És mégis hol alszol majd, az ágyamban? – érdeklõdtem tovább a csodás terve felõl. Éppen csak tapsolni nem volt kedvem hozzá.

- A tûz elõtt megfelelõ, sokkal jobb, mint a szabad ég alatt. Viszont cserébe én is kérnék valamit... – tette hozzá, mire én bámultam rá értetlenül.

- Cserébe?! Mégis mit...

- Erõsebb vagy nálam, nem kívánhatod tõlem, hogy csak úgy kezedbe adjam életem! – jelentette ki nagy gondját, mire én összeszûkült szemekkel figyeltem. - Kérlek! Legalább fél mázsa van köztünk…  s ezen a környéken amúgy sem könnyû életben maradnia egy magam fajtának – pislogott rám angyalian, mintha ez a tekintet hatott volna mocskos lelkemre. Láttam már tõle sokkal ártatlanabb fehérnépet, s tudva pár dolgot róla, még ezt se vettem fel igazán.

- Egy szélhámosnak?! - hajtottam oldalra fejemet. Nagyon érdekes asszonyfajzat volt, vagy nem volt tisztában azzal én ki vagyok, vagy komolyan saját magát dicsõítette túlzásba.

- Nem volt könnyû, de itt vagyok... és nem szeretnék épp a legszebb korban meghalni – nagy meglepetésemre ajkait mosolyra húzta. Elmosolyodott.

- És mégis mit szeretnél? Kössem hátra a kezemet? – Kezdtem érteni mire értette. Attól tartott, hogy egyik este fejemet elvesztve, letépem róla ruháit, felé mászok, s bemocskolom törékeny testét. Mintha erre olyan nagy esély lett volna. Szemrevaló teremtés volt, de több gondot okozott már a nyakamba, mint élvezetet…

- Elég, ha szavadat adod – ráncolta komolyan homlokát, amitõl egy pillanatra elfogott a nevethetnék, majd beletörõdve abba, hogy nem szabadulok tõle felsóhajtottam, s beleittam poharamba.

- Nem vagyok jó ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel, ha találkozom eggyel. – Taktikát váltott, elkezdett dicsõíteni. Biztos másnál ez volt a bevált terv, ha az „ész érvek” porba hulltak, de én már oly fáradt voltam a dolgaihoz.

- Jobb lenne, ha lepihennél.

- Az ágyadba? – méregetett kétkedõen, mire ráemelte tekintetemet.

- Igen, az ágyamba. – Ekkor nadrágzsebébe nyúlt, hisz még mindig a csavargó fiú ruhájában volt, majd egy kis erszényt vett elõ. Nem tudtam mire vélni a dolgot, még akkor sem, mikor nagy nehezen felállt, s apró léptekkel megindult felém. Talán pénz volt benne? S ha igen, mire készült?

- Ez a tiéd, nem sok mindenre elég... Talán a levesre sem, amit megettem, viszont kezdetnek megteszi – adta kezembe a kicsiny erszényt. -  Ja, és legközelebb én fõzöm a levest! – jelentette ki mosolyogva.

- Ennyire nem ízlett? – néztem fel rá, miközben szám szélén mosoly bujkált. Nem ez volt a mesterségem, férfiember létemre mégis úgy gondoltam, ehetõt hoztam össze minden alkalommal. Persze más volt egy asszonyi szakértelem…

- Nem akarom, hogy miattam fáradj. Már mondtam, hogy segíteni akarok, fogok is... És igen, pocsék volt... – ajkán széles vigyor terült el -, bár egy bérgyilkoshoz képest egész jó.

Végül otthagyott, visszaindult szobám felé. Én csak szavait emésztettem, miközben a teám utolsó cseppjeit is megittam. Jót tett a lelkemnek, érezhetõen lenyugodtam tõle. Hisz ha nem így lett volna, pár kijelentése miatt nem lett volna oka mosolyognia…

<#>*~¤*~<#>

Másnap, a délelõtti két órás alvásom után, megéhezvén fõztem magamnak egy kis levest. Galea, kiindulva az elõzõ napi szavaiból, biztosan nem kért belõle. Míg fõtt, én olvastam, az új könyvemet. Lekötött, sok érdekesség volt benne. Sokan eretnekségnek tartották a nyugatiak könyveit olvasnia, én viszont szerettem õket, mert sok mindent megtudott belõlük az ember. Nem csak a világlátásukról, gondolkodásukról, de a kultúrájukról is. Közben a leány is felkelt, megmosakodva máris jobban festett, bár a férfiruhák még mindig csalókán álltak karcsú testén. Nem kötötte orromra úti célját, de arról biztosított, még visszatalál. Sõt, azt is volt mersze közölni, hogy a vacsorát bizony õ készíti. Nem tetszett a dolog, mintha asszonyom lett volna…

Alighogy elmenet, kész lett a levesem. Jól laktam, majd újra leheveredtem. Az elmúlt pár napban nem aludtam túl sokat, s a boszorkány jelenléte a házamban sem adott túl sok indokot a biztonságos álmoknak. Aznapra nem akadt dolgom, így hát kihasználtam eme ritka pillanatokat. Ha nem lett volna a nyakamon a nagy gond, bizony kicsit ellustulva csak az ágyamban feküdtem volna, könyveimet bújva. Így azonban, hogy az egész szobámban az õ kellemes, nõies illata volt érezhetõ, csakis addig voltam hajlandó bemenni, míg könyvemet a polcra raktam.

Délután körül kopogásra lettem figyelmes. Sejtettem, hogy Galea tért vissza a fontos dolgából, de meglepett, hogy nem nyitott be úgy, mintha hazatért volna. Végtére is a szobámat már kisajátította… Odacammogtam az ajtóhoz, majd egy könnyed mozdulattal kinyitottam. Amit ott láttam váratlanul ért.

Egy igazi nõ állt elõttem. Semmi mocskos pofi, foltozott nadrág, bõ póló. Tiszta bõr, kifestett arc, de csak enyhén, hogy még jobban felkeltse az emberek figyelmét. A ruhája pedig kiemelte szép alakját, tenyérbesimuló melleit, karcsú derekát. Egy ilyen szörnyeteget engedtem be a házamba? Elment a józan eszem. Õ lesz mostantól a megtestesült Csábítás, ki fel-alá fog libbenni konyhámban, mintha asszonyom lenne, ágyamban fog hálni, nálam fog lakni…

- Ez a tiéd – szakította félbe gondolataimat hangja, mire lenéztem a kezében lévõ csomagra.

- Mi ez? – Talán még az orromat is felhúztam, annyira nem kötött le ajándéka.

- Étel – felelte.

- Honnan szerezted? – vettem el tõle. Tartalmából ítélve nem valami könnyen beszerezhetõ dologról beszéltünk. Lehet lopta… Kár, hogy feleslegesen. Bár megnéztem volna, ahogy a csinos szoknyácskájában szedi apró lábait.

- Ajándék - morogta sértetten. - Magam sem gondoltam volna, de akadt, aki ennyire örült annak, hogy viszontláthat. S mivel ez a te érdemed, téged illet – hangja egyre halkabb lett. Érezhetõen õ sem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Gyere! – invitáltam be. Nem örültem volna annak, ha bárki is meglátja, ahogy egy fehérnép lép be az ajtómon.

Mozgása lassú volt, vontatott. Biztosan túl sokat sétált, túlerõltette magát. Sebesülése nem volt túl komoly, de igenis pihenést igényelt. Úgy tûnt nem érdekelte ez a tény, így a házban való csekély mozgás is rossz hatással volt már rá. Nagy nehezen sikerült leülni az egyik székbe, miközben jobbjával oldalát támasztotta. Már éppen indultam volna dolgomra, láthatóan sápadt volt és fáradt, mikor megszólalt.

- Hogy döntöttél? – kérdezett rá az elõzõ esti beszélgetésünkre. Tekintetét a padlóra szegezte, véletlenül sem rám. Bezártam az ajtót, majd megindult felé. Nem igazán gondolkoztam ezen a dolgon, tovatoltam, mintha lett volna értelme halogatni egy ilyen fontos témát. Erre tessék: ott volt megint, s válaszra várt.

Helyet foglaltam elõtte, közelebbrõl még fehérebbnek tûnt. Ereje csak pislákolt, kezét még mindig erõsen oldalához szorította, szemei mégis eltökélten csillogtak. Akármit is tett ellenem, s akármilyen bajkeverõ kis nõszemély volt, azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az akaratossága s a bátorsága is szóra méltó volt. De ezek mégse tudtak lenyûgözni annyira, hogy józan észérvek nélkül bármire is rábólintsak.

- Nem döntöttem még teljes mértékben – feleltem õszintén, míg õ továbbra is a padlót tanulmányozta nagy szakértelemmel. – Azt azonban tudom, hogy mindkét oldalnak megvannak a saját elõnyei s hátrányai.

- Gondolom a hátrányai a fõ tényezõ – suttogta.

- Jól látod. Ámbár azt kell mondanom, míg annak, hogy kirakjalak kevesebb hátulütõje van, mint annak, hogy itt marasztaljalak… Az elõnyök, melyek ezek hoznak magukkal pontosan fordítva vannak. Érdekes dolog, az biztos. Bár neked már kevésbé az – figyeltem mozdulatlan alakját. – S ha úgy döntenék, hogy meghúzhatod magadat a házamban, akkor pár szabályt tisztáznunk kell. Kérdésem is lenne. De elõtte… – sóhajtottam fel, mivel láthatóan már bóbiskolt a fáradtságtól s a fájdalomtól, halk zihálását is hallottam már.  – Elõtte pihenj le. Nem akarok feleslegesen beszélni.

- Mindent… Mindent értek – suttogta. – Fel is fogom. Mond csak… Hisz ha el kell mennem…

- Feküdj le pihenni, te ostoba – dörmögtem, de még mindig ott ült, s oldalát szorította. Lassan felemelte fejét, láztól csillogó tekintetét rám emelte. Igen, túlságosan is túlerõltette magát. Nem hezitáltam, felálltam, majd odaléptem mellé.

- Mi… mi az? – nézett fel rám.

- Vagy elindulsz magadtól a szoba felé, vagy én viszlek oda, s nem túl kedvesen beleváglak. Gyerünk kislány – nyújtottam a kezemet. Egy darabig csak nézte, majd nagy sóhajjal tenyerembe simította kecses kis kacsóját. Felhúztam, alig volt már ereje. Azonban nem hagyta, hogy támogassam, maga sétált a szoba felé. Lassan ült le az ágyra, majd hátára feküdt. Egy szava nem volt azért se, hogy mindezt figyelemmel kísértem. Túl fáradt volt, s túl ostoba is.

Valamikor estefelé dörömböltek az ajtómon. Éppen a fegyvereimet tisztítottam át, így jobbomban egy tõrrel nyitottam ajtót, bár elõtte még fejemre hajtottam csuklyámat. Ismerõs, kutyaképû férfi vizslatta alakomat, szemeiben enyhe félelemmel. Megköszörülte torkát, ádámcsutkája alig láthatóan megmozdult, majd végre megszólalt.

- Amasai, megbízatás ügyében járok nálad. Beengednél? – érdeklõdött. Beugrott. Õ volt az egyik legutálatosabb hírvivõ a környéken, hiába félt tõlem, ettõl csak még lekezelõbben bánt velem. Érezhette, hogy csak azért nem ölöm meg, mert a munkák, amiket hozott, mindig jól fizettek. Pedig oly szívesen kiteregettem volna belét, nyakát metszve saját vérében.

- Nem – közöltem vele nemes egyszerûséggel. Soha senkit nem engedtem be, bár megesett, hogy ez a mitugrász bemerészkedett, de kezemben meglátva fegyveremet nem próbálkozott.

- Itt kívánod megbeszélni a részleteket? – kérdezett vissza felháborodottan.

- Nem. – Nem tudott eme viselkedésemmel mit kezdeni. Zavartan nézett jobbra majd balra az utcán. Csak pár kósza lélek volt a környéken, nem több.

- Akkor mégis hogy kívánod megtudni a részleteket, ha szabad ilyet kérdeznem?

- Keleti híd. Holnap délben. A bordély felöli oldalán – jelentettem ki, majd legnagyobb félelmére a pengém végét a nyakához érintettem. – S ne késs! Nem szeretek várakozni – tettem hozzá vészjóslóan. Miután visszaeresztettem kezemet, lassan bólintott. Meg se várta, hogy bezárjam az ajtót, gyors léptekkel távozott.

<#>*~¤*~<#>

Az éjszaka folyamán párszor ránéztem a mélyen alvó Galeára. Jobb színben volt, mint korábban. Egyszer lázát is megnéztem, szerencsére elmúlt már. Nem volt kedvem egy képzelgõ fehérnépet a házamban hagyni, míg én munkaügyben jártam el. Apropó, a munka. Mielõtt elindultam, kiraktam pár ehetõ dolgot az asztalra, hogyha fõzésre adná magát, tudja mibõl kell gazdálkodnia. Ott volt az elõzõ napi koszt is, melyet õ hozott. Valamelyest nyugodtabban hagytam el a házamat, s indultam el a megbeszélt helyre.

A megbízatás tervezést és elõ készületeket igényelt.  Be kellett törnöm egy jól ismert kereskedõ házába, hogy aztán elvágjam a nyakát. Nem érdekelt milyen összetûzésbe keveredett a másik kereskedõvel, de már csupán az elõleg több volt, mint az elõzõ munkám végösszege. Miután elválltak útjaink a hírvivõvel, rögtön elindultam, hogy beszerezzem a megfelelõ dolgokat. Erõs kötél, kampó, különféle hallucinogén szereket, melyek nem csak akkor jöhettek jól, hanem késõbb is. Sokszor megesett, hogy sietnem kellett: ilyenkor a családdal nem foglalkoztam. Azonban ha idõm engedte, s kicsi gyerek volt a közelben, próbáltam õket is kiütni addig, míg a családfõvel végeztem. Nem nekik szólt sosem a büntetés.

Hazamenetel elõtt még a delikvens lakását is megnéztem kívülrõl. Láthatóan akadt egy-két õr, már csak az volt a kérdés, hogy éjszaka is ott álltak e az ajtó elõtt, vagy csak a látszat kedvéért, nappal. Ezt persze csak úgy tudtam kideríteni, ha éjszaka is visszatértem. Jobbnak láttam elõször hazanézni, meggyõzõdni arról, nem e lopott e mindent el a boszorkány, vagy fõzés címszó alatt már a fél nyomornegyedet felégette. Meglepetésemre a tûz felett állt, éppen a bográcsban ügyeskedett valamit. Roppant jól festett. Kipihent volt, könnyed és nõies.

- Lassan kész a vacsora – nézett rám halovány mosollyal az ajkán. – Remélem nem csináltam ezzel gondot. Az asztalon voltak a hozzávalók…

- Nem, jó így – vágtam rá, mielõtt neki esett volna magyarázkodni. Már csak a csilingelõ hangja megõrjített.

- Dolgod akadt?

- Igen – dörmögtem, miközben lepakoltam az asztalra. – Munkám van. Megvárom az ételt, eszek, s megyek is.

- Értem – felelte, miközben gondterhelten ráncolta a homlokát. Míg elpakoltam megfõtt az étel, s szedett is nekem. Mintha asszonyom lett volna… Bolond gondolat. Messze ültem le tõle, s hiába volt még forró az étel, gyorsan bekanalaztam. Készülõdnöm kellett. Meg kellett tudnom, milyen mozgás van éjszaka a lakásban.

- Mikor jössz vissza? – szólt hozzám Galea, miközben övemet csatoltam magamra.

- Reggelre. Vagy hajnalban, nem tudom.

- Készítek akkor valamit reggelre – jegyezte meg, mire én felé fordultam.

- Ne gondolkozz nagyban. Elsõ dolgom az lesz, hogy ledõljek. Inkább csinálj valami fekvõhelyet a tûz mellé. Hideg van éjszaka, jól jön majd, mikor visszaértem – igazítottam meg utoljára a csuklyámat, majd indultam el az ajtó felé. Azonban egy kéz, mely ruhámba kapaszkodott, megállásra kényszerített.

- Amasai…

- Mi az már? – mordultam hátra. Nagyon zavart, hogy nem hagyott elmenni. Még az se hatott meg, hogy fejét zavarában leszegte.

- Ez azt jelenti – kezdett bele, majd nézett fel rám kék szemeivel, melyekrõl az egyik ismerõsöm kutyája jutott eszembe -, hogy maradhatok?

- Igen. Csak eressz – feleltem, mire kezét teste mellé ejtve figyelte, hogy kirobogok a lakásból.

Ezek szerint õ volt az. Vajon miért tette? - tápászkodtam fel. Az oldalam lüktetett, kitakartam magam, felhúztam ingem és... elmosolyodtam. Még be is kötözött. Ha bántani akarna nem tette volna... ha úgy akar bántani, keseredett el mosolyom.

Nem volt épp az a fajta, aki érdek nélkül megmentene egy tolvajt, vagy félreismertem volna?! Nem hiszem! - csúsztattam le meztelen talpamat az ágyról. Ráadásul ismételten tartoztam neki... életemmel. Ez nagyon nem tetszett.

Felemelkedtem, s szinte azonnal össze is csuklottam. Egy darabig mozdulatlanul vártam a hatást, de elmaradt. Minden csendes volt - talán nincs itthon. A legjobb az lenne ha elmennék. Már biztosan nem kívánná halálom, így nem is követne... , de mi van, ha mégis?! Amennyiben okkal hozott ide, megeshet. - emelkedtem fel újra, ezúttal sikerrel. Ám ahogy elindultam volna, lábam újra megrogyott, s ezúttal a mögöttem lévõ falnak estem. Megtámasztottam magam, de nem mozdultam.

Pihennem kell! - sütöttem le szemem. Csak a lépések zajára eszméltem fel újra.

- Ne közelíts! - kiáltottam... illetve próbáltam, mikor feltûnt hatalmas alakja.

Gyenge voltam nagyon gyenge, s amit erejébõl láttam, nos, legjobb formámban sem jelentettem volna kihívást neki.

- Hoztam enni. - koppant a tányér az asztalon - És én a helyedben nagyon kedves, udvarias és hálás lennék. Otthagyhattalak volna, s akkor nem lett volna ilyen kellemes ébredésed. - morogta.

- K-köszönöm. - nyöszögtem. Valóban hálás voltam, ám ezt még mindig beárnyékolta gyanakvásom.

- Ne köszönd. Egyenlõre ne . - fordított hátat. Mégis mire céloz?! Megmentett, ezt már nem lehet visszacsinálni... remélem. - morfondíroztam, s csak ekkor ötlött eszembe:

- Mi lesz az étellel? - kérdeztem gyanakvóan. Abban biztos voltam, hogy megölni nem fog, ám sokféle szer még a halálnál is kegyetlenebb.

- Mi lenne? - villantja felém smaragd tûzben égõ szemeit - Megeszed. Jót tesz. Ha pedig attól tartanál, hogy megfûszereztem valami mérgezõ dologgal... Jobb szeretem a kétkezi munkát. A méreg az asszonyok szakterülete, nem pedig az enyém. Edd meg, addig hozok anyagot. - Igaz, ha van valaki akinek nincs szüksége efféle fortélyokra, az õ.

- Anyagot? - kérdeztem rá értetlenül. Kissé elvesztem tekintetében, még mindig gyönyörûek a szemei. Ha mást igazán nem is, ezt irigylem tõle.

- A sebedre. - fordult sarkon, majd kisvártatva egy jókora ronggyal tért vissza. Addigra már megettem a leves nagy részét, farkaséhes voltam. Megállt a küszöbön, és engem mustrált. Akármilyen szépek is azok a smaragd szemek, hidegrázást kapok attól, ahogy nézni tud velük.

Biccentettem, jelezvén hálámat.

- Hazudtam. Boroszlánt morzsoltam bele. - bökött cinikusan tálkám felé fejével. Megijedtem, majdhogynem el is hittem, csak a kezében szorongatott rongydarab árulta el. Igazán nem tudtam mi baja...  - Itt az anyag. Menni fog egyedül, ugye? - bólintottam - Ha végeztél, hozd ki a tányért. Ne hagyj mocskot a szobámban. A véres rongyokat is. Tûzre velük. - utasított, majd kisétált.

Elhúztam küszöb feletti függönyt és fájdalmak közepette bújtam ki ingembõl. Nagy nehezen lehántottam magamról a kötést, a seb még ronda volt ugyan, de látszott, hogy szépen gyógyul. Valóban mindent megtett... még mindig furcsálltam. Átkötöttem sebem.

Nem kérdezett a tetoválások felõl. Pedig látnia kellett, mikor ellátta sebemet, mégsem faggatott.  Talán tud valamit... ,de még ennél is valószínûbb, hogy lényegtelennek tartja. Biztos azt hiszi, kölyökhóbortból csináltattam. Legalább rejtegetnem nem kell már elõle... illetve felesleges lenne, hisz minden bizonnyal szemrevételezte már.

Volt, aki felismerte, igaz nem mondott semmit. Hála az égnek hallgatott, mert láttam arcán ahogy a rémület undorral vegyült, mikor karjaimra nézett. - Nem tudom mi lehet, de nem is akarom megtudni. Lehet, hogyha Amasai tudná, életben sem hagyott volna... de ez már nem lényeges.

Ahogy a mozdulatlan függönyre néztem, egy teljesen más jellegû dolog kezdett aggasztani. Sohasem voltam túlzottan szégyellõs, ám az õ jelenléte mégis nyugtalanított.

Még mindig bágyadt voltam, s õ még mindig olyan átkozottul hatalmas volt hozzám képest. Ráadásul férfi. Egy férfi, akinek tartozom, és akit nem hat meg semmi.

Ezt az egy dolgot pedig amúgy is különösen féltettem, mert már csak ez maradt.

Az ártatlanságom... a szemérmem. Ez  volt egyetlen erényem. Már minden mástól megfosztott ez a bûnös élet, és ezt nem egy ilyesfélének szántam.

Pedig már jó pár ipse megpróbált... de egyik sem járt sikerrel.

Mikor kiléptem háttal állt nekem. Mintha nem is érdekeltem volna... Valójában kissé megkönnyebbültem, de egyre jobban dühített, hogy nem látom át a helyzetet.

- Végeztem. Itt a tányér és a használt rongy. - mondtam, mire õ rám nézett, majd a tûz felé biccentett. Elindultam.

- Hé, kölyök. Ha fáj az oldalad, szólj. Van rá valamim. - szólalt meg nemsokára.

Egy gyilkos... egy érzéketlen bérgyilkos, akinek 500 dirham még talán most is többet ér mint én, mégis hogy kérdezhet ilyet? - nem tudtam hinni szavaiban. Hisz mindeddig remekül bizonyította, hogy annyi emberség sincs benne, mint házának kemény falában. Meg sem kérdezte, hogy miért kell megölni azt a szerencsétlent, s ugyanilyen egyszerûséggel vágott volna ketté engem is. Megmentettem ugyan, de nem hittem, hogy ez túlzottan meghatotta. Tudnia kell, miért álltam oda. Így volt a lehetõ legnagyobb esélyem arra, hogy életben maradjak, és be is jött. És pontosan tudhatta, hogy csak ezért tettem, mégis hazahozott, mégis ápolt...

- Ugye nem boroszlán? - fordultam felé - bár biztos hatna... - vágtam oda konokul, de nem vette zokon.

- Van rá gyömbérem. - Legszívesebben tovább csipkelõdtem volna, végül azonban szótlanul bólintottam. - Ülj le.

Úgy döntöttem, hiszek neki. Meglehet, nem ez volt a legmegfontoltabb döntés, de bizonyára a legkényelmesebb. Egy magamfajta nem teheti meg, hogy nem kockáztat. Egyenlõ lenne az éhhalállal.

- Segíteni akarok... - suttogtam.

- Nem kell. Most még nem. Menj és ülj le. - kezdte megint az utasítgatást, ami akár milyen jogos is volt, nem tetszett túlságosan, de mit is tehettem volna... örülhetek, hogy egyáltalán élek, bár ájulásom óta nem éreztem magam túlzottan elevennek.

- Fenékig. Jobb lesz tõle. - ült a szemközti székbe.

Ahogy tekintetem sandán végigsiklattam alakján, óhatatlanul is szemeire tévedtem. Nem egy gyilkoséi volta, sokkal inkább valaki másé...

- Holnap elmegyek. - jelentettem ki - Így is többel tartozom, mint amit adni tudok.

- Csak az életeddel. - jelentette ki a nyilvánvalót - De te is segítettél nekem. Igaz, megloptál, betörtél hozzám, de ... segítettél. Ezért én s tartoztam neked, de most térítettem.

Igen, õ is így akarja. Õ is azt akarja, hogy elmenjek, s ennek zavartalansága okán még az én lelkiismeretem nyugtatására is képes vetemedni - öntött el  méreg. - Azt hittem van valami oka rá... erre kiderül, hogy én voltam az ostoba, s õ valóban egy jó ember? Na persze, megmentett, s nem tud vele mit kezdeni, ezért gyorsan bemagyaráz egy ilyen átlátszó dolgot, hogy egálban vagyunk... csak, hogy végre eltakarodjak.  Azt hiszi, hogy  egy semmirekellõ vagyok, hogy ilyen rosszul járna a szolgálataimmal... - Büszkeségbõl legszívesebben ott is hagytam volna, ám kíváncsiságom újonnan gyõzedelmeskedett.

- Eszes vagy, jóval okosabb mint én... de ez nem ok arra, hogy balga gyermeknek nézz. - meredtem dühösen rá, mire elkapta rólam szemét.

- Mibõl gondolod, hogy okos vagyok? - tette fel szerintem a világ legbugyutább kérdését.

- Rengeteg könyved van. Vagy nagyon okos vagy, vagy még annál is ostobább, ha nem olvastad el valamennyit. - jelentettem ki. Buta kérdésre buta válasz - Rám találtál, így ostoba nem lehetsz. - tettem hozzá valamivel halkabban.

- Ne légy olyan biztos benne. A mennyi nyomot hagytál, egy agyalágyult is rád akadt volna. - gúnyolódott.

- Nem. - õriztem meg nehezen megszerzett nyugalmam - Tudom milyenek azok, belõlük élek. Eddig még egy sem talált rám, aki mégis, az pedig nem tudta, hogy az is én vagyok. - nevettem - világosan tudjuk, hogy az egál részemrõl volt, mikor megsérültem. - tértem a lényegre. Talán így világossá válik miért hozott el.

- Ha elõre tudom, hogy ilyen "elmés" vagy, otthagytalak volna. - morogta.

- Nem kértem, hogy megments! - sütöttem le szemeim megadóan - Igazából nem is gondoltam, nem tûntél olyannak. Ráadásul magad is tudhattad, hogy nem életedet féltve ugrottam oda, hanem sajátomért. Ám ha már erre vetemedtél, világosan láthatod, hogy most én tartozom neked. Hálás vagyok, és ez a legkínosabb tartozás. Ritkán hálás az ember errefelé, s én nem szeretek tartozni. - felnéztem, s õ kíváncsian meredt rám - Kellemetlenségemet tetõzi, hogy nincs hová mennem... - fojtattam volna, de nem nagy meglepetésemre közbevágott.

- Itt nem maradhatsz. - jelentette ki hidegen.

- Tartozásomat törleszteni kívánom, viszont úgy nehéz, ha megtagadod a támogatást... - kezdtem bele, de befejezni ismételten nem tudtam.

- Úgy gondolod, hogy majd én eltartalak, míg szépen lassan összeszeded a pénzt? - bökte ki gúnyosan.

- Eltartom én magam, csak éjszakai szállás kellene... cserében segítek akármiben. Jól fõzök, kitakarítok mindent, amit mondasz megcsinálom, és ha akarod, egész nap nem is látsz... , s csak két hetet kérek minderre. Addigra meglesz a pénz, én pedig eltûnök...

- És mégis hol alszol majd, az ágyamban? - csipkelõdött tovább.

- A tûz elõtt megfelelõ, sokkal jobb, mint a szabad ég alatt. - ráncoltam értetlenül homlokom - Viszont cserébe én is kérnék valamit... - tettem hozzá.

- Cserébe?! Mégis mit... - kezdett roppantmód bosszantani, hogy minduntalan szavamba vág.

- Erõsebb vagy nálam, nem kívánhatod tõlem, hogy csak úgy kezedbe adjam életem! - kezdtem bele, mire õ összébb húzta szigorú szemeit. Láthatóan nem tetszett neki a dolog - Kérlek! Legalább fél mázsa van köztünk…  s ezen a környéken amúgy sem könnyû életben maradnia egy magam fajtának. - szavaimat akaratlanul is angyali ábrázattal kísértem. Megszokás volt, vagy inkább rutin.

- Egy szélhámosnak?! - hajtotta oldalra fejét. Úgy éreztem kezd elege lenni belõlem.

Nem, egy árvának. -  Visszhangzott keserûen tudatomban.

- Nem volt könnyû, de itt vagyok... és nem szeretnék épp a legszebb korban meghalni. - mosolyogtam rá.

- És mégis mit szeretnél? - kezdte el - kössem hátra a kezeim?

- Elég, ha szavadat adod. - próbáltam a lehetõ legszigorúbb arcomat felvenni.

Nem szólt semmit, csak sóhajtott egyet, s belekortyolt a gyömbéres vízbe.

- Nem vagyok jó ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel, ha találkozom eggyel. - lágyultak el vonásaim.

- Jobb lenne, ha lepihennél. - fordította el fejét.

- Az ágyadba? - vetettem rá egy kétkedõ pillantást.

- Igen, az ágyamba. - morogta.

Nadrágzsebembe nyúlva elõhúztam egy aprócska erszényt. Volt benne egy kevés kis tartalék, pont annyi, amennyi szükséges egy új élet kezdetéhez. Felálltam, illetve inkább tápászkodtam, s apró léptekkel elindultam felé.

- Ez a tiéd, nem sok mindenre elég... talán a levesre sem amit megettem, viszont kezdetnek megteszi. - ejtettem kezébe -  Ja, és legközelebb én fõzöm a levest! - tettem hozzá mosolyogva.

- Ennyire nem ízlett?! - nézett rám, s mintha egy kis mosoly bujkált volna ajkai között, de mindent megtett, hogy ne üljön ki ábrázatára.

- Nem akarom, hogy miattam fáradj. Már mondtam, hogy segíteni akarok, fogok is... és igen, pocsék volt... - vigyorodtam el még jobban -, bár egy bérgyilkoshoz képest egész jó.

Vissza indultam szobája felé. A gyömbér tényleg használt, egyre kevésbé lüktetett sebem.

___

Nem bírtam soká a tétlenséget, csakhamar felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem. Dél felé járt az idõ. Amasai levest melegített, s olvasott a tûz elõtt. Miután ettünk, összeszedtem dolgaimat, s azt mondtam neki, van egy kis elintézni valóm.  Megígértem, hogy nemsokára visszaérek, s a vacsorát már én készítem. Láttam a szemében, hogy jobban örülne neki, ha ez nem éppen így lenne.

Az utam Baris-hoz vezetett. Egy öreg kereskedõnõ volt, mélyen a nyomornegyed szívében, s talán az egyetlen ember, aki örülni tud annak, ha viszontlát. Sokszor húztam meg magam nála, s cserébe mindenben segítettem amiben tudtam. Szüksége is volt rá. Özvegy volt, s már mind a hat fiát eltemette.

Mielõtt elmentem nála hagytam Galea földi javainak nagy részét, hogy ne lehessen ezen csecsebecsék alapján felfedni kilétem. Megígérte, hogy megõrzi õket, s nem ad túl rajtuk - ,bár ez még halálhírem elcsepegtetése elõtt történt, így mire hozzá értem, már nagyrészükön túladott. Hála az égnek a legszebbeket megtartotta, így a medálomat is.

Ezt a medált még elsõ "Apámtól", a vén Osberht Wilcoxtól kaptam. Tõle származtatható voltaképp egész hamiskártyás tudományom. A nyaklánc egy nõé volt, a szerelméé, aki karjai közt halt meg. Egyik nap az öreg a kezembe nyomta, és elment. Nem láttam többé.

Még maradtak más ékszereim is, de úgy döntöttem, azt már tényleg Baris-ra hagyom.

Ruháimból is jócskán akadt még, s alig vártam, hogy ledobhassam a férfigúnyát. Úgy néztem ki bennük, akár egy lovászfiú. A feltûzött haj, egy kevés festék, és a sötétebb, lány esésû ruhácskák azonban már sokkal idõsebbnek láttattak. Ennek megvoltak a maga elõnyei, például sokkalta komolyabban vettek az emberek... mondjuk voltak hátrányai is. Vonzza a tekinteteket, s ez egy ilyen környéken elég kellemetlennek mondható. Pedig kényesen ügyeltem rá, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy kéjhölgy.

Magamra kaptam sötétlila ruhácskámat, s mivel pántjai kissé nagyok voltak, s túlzottan mélyre lógott, egy nagy szürke kendõvel takartam el magam. Derekamra szoros övet kötöttem. Élveztem, hogy végre nõi ruhában vagyok, ezt tetõzték Baris dicsérõ szavai.

Szegény Baris. Kegyetlenség volt elhitetnem vele halálom, de ott, akkor úgy éreztem így lesz a lehetõ legjobb. Mindkettõnket bajba keverhetett volna, ha nem így teszek.

Most is azt akarta, hogy maradjak, pedig egyedül is nyomorgott. Nincs még egy ember, akinek ekkora szíve van, mint neki.

Épp indulni akartam, mikor a kezembe nyomott egy kis csomagot. Egy üveg bor, néhány szelet friss kenyér és egy kis sózott hús volt benne. Meghatott a gesztusa, nem akartam elfogadni, de gondoltam Amasai örülni fog neki... és így talán nekem is.

Amasai házához érve bekopogtam. Nem mertem csak úgy benyitni, jobb, ha türtõztetem magam. Rövidesen nyílt az ajtó, s újra pásztázni kezdtek a smaragd szemek, ám most valahogy másképp, mint szoktak. Nem tudtam, hogy ez rossz vagy jó jel, így kissé zavartan kezdtem bele:

- Ez a tiéd. - nyújtottam felé a csomagot.

- Mi ez? - kérdezte kételkedve.

- Étel. - vágtam rá dacosan.

- Honnan szerezted? - kételkedett, miközben tartalmát vizsgálta.

- Ajándék. - morogtam sértetten- Magam sem gondoltam volna, de akadt aki ennyire örült annak, hogy viszontláthat. S mivel ez a te érdemed, téged illet. - halkultam el.

- Gyere! - lépett oldalra.

Betotyogtam, nagyon fáradt voltam, még ez a kis séta is sokat kivett belõlem. Az oldalam szúrt, kezemet rátapasztva ültem az egyik székbe. Ostobaság volt  elmászkálni, kissé túlerõltettem magam.

- Hogy döntöttél? - szegeztem neki a kérdést. Rá nézni nem mertem, nehogy azt higgye, meg akarom hatni.

Becsukta az ajtót, s leült, velem szembe. Már bántam, hogy rákérdeztem. Szorosabbra húztam a kendõt nyakam körül, majd kezem ismét oldalamra tapadt. 

 - 500 dirham-et  ígér, ha holnap reggelre fejét veszed – törte meg a csendet, míg én õt bámultam.

 - Hova vigyem a fejét? – kérdeztem rá. Nem bíztam benne, de ez volt a dolgom. A kételkedés. A bizonytalanság. Ebbõl éltem.

 - Pontban délre, a nyugati hídhoz, ott foglak várni a pénzzel – mosolygott rám, de nem hatott meg. „Ha keresztbe tesz, úgyis megölöm.”

 - Ott leszek! – Jelentettem ki, hisz tényleg így terveztem. Felálltam, s elindultam a kijárat felé, jelezvén, hogy nagyon ideje van már annak, hogy kikotródjon.

- Akkor holnap! – fordult még hátra az ajtóból, ártatlan mosollyal ajkán. Nem viszonoztam a gesztust, egyszerûen kizártam.

Nagy sóhajjal az ajkamon mentem vissza a szobámba, majd igazgattam el a könyveimet. Utáltam, ha rendezetlenül sorakoztak. De legalább helyes sorrendben hagyta õket… Megvacsoráztam, olvastam még egy kicsit, majd nyugovóra tértem. Nem izgultam a másnap miatt. Rég kiölték belõlem a gyilkolások. Rutin volt, semmi több.

Reggel a szokásos készülõdéssel kezdtem. Összekészítettem a fegyvereket. Igaz, legtöbbször több információt kaptam, de a hallottak alapján annyi talán pontosan elég volt. Délre végeznem kellet. Nem akartam sokáig a munka felett ülni, délutánra egy kis kikapcsolódást terveztem a könyveimmel. Múlthéten sikerült egy új darabot beszereznem, de nem volt elég idõm elmélyülni benne… Pedig már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

De aznap semmi sem úgy alakult, ahogy az tervbe volt véve. Megöltem a kért tagot, egy vágással. Nem vacakoltam a dolgokkal, az csak felesleges idõ volt. Feje a zsákban volt már. A férfi ujján ott díszelgett egy gyûrû, lehúztam hát. Nem tudom miért, a motívuma ismerõs volt számomra, de nem tudtam honnan. Utána kellett néznem. Galea azt mondta, a fej lesz a biztosíték számomra, hogy elvégeztem a feladatot. Persze, hamar feltûnt volna a helyi lakosoknak, hogy a férfi eltûnt, majd pedig a bûz, amit rothadó tetemének köszönhettek volna.

A megbeszélt idõpontban ott voltam a nyugati hídnál. Csak éppen a kedves közvetítõ nem volt sehol. Nem vártam sokáig, nagyon is jól tudtam, hogy a legtöbb ember ezen hamar túl akart esni. S ha nem volt ott idõ elõtt, vagy idõben a dolog veszett volt… s nem részemrõl, hanem részérõl. mert a jól beígért megölés biza az ajtaján kopogtatott az én képemben.

<#>*~¤*~<#>

Nem volt nehéz megtalálnom. A bolond nõszemély sok nyomott hagyott maga után, pedig a hallottak alapján el akart tûnni a környékrõl. Örökre. Nem is sejtette mennyi segítõkészség rejlett bennem eme terve felé. Hisz a világról való eltûntetésben ritkán talált volna jobbat, mint én. Bár sejtettem, hogy nem igazán így tervezte a dolgot. Ahogy én se a napomat, s a keserûségemet ki kellet valakin élnem. S mivel õ okozta a rengeteg kellemetlenséget, õ volt a szerencsés élõlény.

A pénz arra kellett neki, hogy adósságát törlessze az egyik negyedben. Az egyik ház mellõl vártam, hogy kilépjen. Nem kellett csalódnom, nem tartózkodott bent túl sokáig, szabadulni akart. Tekintetemmel követtem az utcán. Érezte, hogy figyelem… Ajkamra elégedett mosolyt csalt ez a tény.  Megindultam utána, a sikátorokon keresztül elé vágtam. Miközben várakoztam hátamat a házfalnak vetettem. Lehajtott fejjel kutyagolt, azonban mikor már elég közel került hozzám, megérezte a jelenlétemet. Fejét felkapta, s egyenesen felém nézett. Oldalra hajtott fejjel vártam, hogy hátat fordítson s elkezdjen futni. De nem tette meg. Felém tartott, igaz nem határozott lépésekkel, de nem fogta menekülõre.

- Már nincs meg a pénzed – lépett elém, lesütött tekintettel. Ezen nagyon felháborodtam, legalább térdre borulhatott volna kegyelemért!

- Jobban tetted volna, ha… - kezdtem bele, de még nagyobb meglepetésemre közbevágott.

- Ha nem te, hát megöltek volna õk – nézett bele a szemembe.

- Egyszer már átvertél, ne feledd! – feleltem kicsit hangosabban, de igazán nem érdekelt a dolog. Elhatároztam, hogy megölöm. Ezen már nem volt mit szépíteni.

 - Amennyiben minden áron az életemet óhajtod az ellopott pénzért, csak tessék... vedd el de nem mész vele sokra – kezdte el halkan, de határozottan -, és biztosíthatlak, hogy nem könnyítem meg a dolgod – közben feltûnõen elkezdett az ingujjában kutatni. Volt egy tippem, hogy nem kellemes meglepetés miatt. - Viszont ha szolgálatodba állhatnék, ledolgoznám. Az ellopott pénz nem menne kárba, ahogy az életem sem – tette hozzá kicsit határozottabban. Biztosan megtalálta a pengéjét. Végre…

 - Nincs szükségem a szolgálataidra! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Megvoltam segéd nélkül, fehérnép meg akkor se kellett volna, ha fizetnek érte. Itt volt az idõ, kardom markolatára simítottam ujjaimat.

- Számomra mindennél becsesebb kincs az élet, de látom, neked csak 500 dirham-et  ér az életem – hajtotta le a fejét.

- A legtöbb ember még ezt is sokallná érted… Fõleg azok, akiket már megloptál – horkantottam fel. Sokat képzelt magáról a kicsi lány, pedig nem volt más csak egy koszos utcakölyök. Már éppen kihúztam volna kardomat, hogy egy kíméletes, de annál erõsebb csapással kettévágjam, mikor zajokra lettem figyelmes.

- Elfeledkeztél a kamatról kislány! De ne aggódj, a fõnök megengedi, hogy természetben fizess…

- Inkább a halál! – pördült meg tengelye körül az említett, míg én õszintén meglepetten álltam a helyzet elõtt. Éppen meg akartam ölni! Ez egyáltalán nem volt ínyemre, aznap elégszer ment füstbe a tervem. – Kifizettem, amivel tartoztam, s õ szabadon engedett!

- No csak, látom találtál magad mellé valakit. – Feltûntem nekik, kés csoda volt. Igen, mert a férgek csoportosan jártak, a csorda szellem dagasztotta lelkükben a bátorság csalfa képét.

- Nem, õ nem… - pillantott hátra rám ijedten Galea. Mindegy volt, már õk is a bögyömben voltak, nem ártott végre egy kis tisztogatás.

- Nem baj, élvezet lesz megölni – repült felém a kés. Legalábbis a feladója úgy gondolta. El se kellett hajolnom a penge elõl, viszont kinyúlva érte magamhoz vettem. Utáltam, ha beleavatkoztak a dolgomba. Nagyon. A tõrt egy gyors mozdulattal visszaküldtem a feladónak, csak õ nem úszta meg a dolgot olyan szerencsésen, mint én.

Kirántottam kardomat, s vártam a gyenge próbálkozásokat. Hiába voltak négyen, nem zavart a dolog. Talán ha képzettebbek lettek volna, jobb fegyverekkel akkor még a gyomromban is éreztem volna a bizsergést… De így még izgalmasnak sem volt mondható. Az elsõnek kezét vágtam le, felkarjától. Kardom éles volt, úgy vitte a húst és a csontot, mint a vajat. Reggel éleztem, majd délután is. Igazából Galeának szántam, de már édes mindegy volt.

A következõ ordítva szaladt nekem. Azt hitte több esélye lesz társánál, aki saját vérében fetrengett a koszos földön, épp kezével a vérzõ csonkját szorítva, kínjában vonyítva. Megpörgettem kezemben a kardomat, támadásra készen vártam, hogy nekem rontson, majd mikor megtette, egy mély és hosszú vágással díjaztam a mellkasán.

- Amasai vigyázz! – hasít a levegõben Galea hangja, mire rutinosan megpördülök. A leány oldalba lökte, láthatóan a támadót is váratlanul érte a dolog. Nem volt idõm velük foglalkozni, a másik talpon lévõ nekem ugrott. Határozott kézlendítéssel mélyesztettem belé a pengémet. Nyöszörgés hallatszódott mögülem, övemre erõsített tõrömet egy gyors mozdulattal kihúztam hüvelyébõl majd egyenesen Galea felé dobtam.

Láttam a tekintetében a halálfélelmet. Azonban õ még nem tudta azt, amit én: a segítségéért cserébe elhatároztam, hogy megkímélem az életét. Füle mellett süvített el a penge, s a háta mögött álló támadója fejébe ékelõdött.

Még egy hátra volt, s hiába hallottam a földön puffanó testet, vele kellett foglalkoznom. Õ bírta a legtovább kétszer is összetalálkozott pengénk.  Mikor végeztem, kifújtam a levegõt, majd a helyére csúsztattam a vértõl csöpögõ kardomat. Fél szemmel körbenéztem, egyedül a mellkasi sérüléssel ellátott bátor ifjú mozgott. Galea nem messze feküdt a törõmmel díszített férfitól. Elsõnek hozzá léptem, egy erõs rántással kitéptem arcát és agyát roncsoló tõrt, majd visszahelyeztem a helyére.

Megfordult a fejemben, hogy a boszorkát a koszos, véres földön hagyom. De mikor megláttam az oldalán a vérfoltokat, nagy sóhajjal bár, de lehajoltam érte, s a vállamra dobtam. Gyors léptekkel siettem haza. Az utca igaz kihalt volt, de ha netán a leány felkelt volna, s nem tudja hol is van, hangjára sokan oda özönlettek volna.

<#>*~¤*~<#>

Miután sikeresen a házamba vittem, s az ágyamra fektettem, elláttam a sebét. Nem volt komoly, csak le kellett fertõtlenítenem, s erõsen bekötöznöm. Még sokáig eszméletlen maradt, így jobbnak láttam, ha a dolgomat intézem. Az új könyvemet böngésztem gyertyafény mellett. Mikor végeztem, már a Nap feljövõben volt, így egy kevés húsból levest fõztem. Én magam részére, és persze a sebesültére is. Éjszaka párszor megitattam, nem volt láza, viszont eszméleténél sem volt.

Éppen a levesemet kanalaztam be, az éjszakázás és idegesség miatt nagyon jól esett gyomromnak, mikor motoszkálás hallottam a szobám felõl. Egy darabig csak füleltem, a hang elhalt. Mikor újra enni kezdtem volna, a szoba felõl ugyanazok a hangok hallatszódtak. Biztos voltam benne, hogy felébredt, így a másik tányérba szedtem egy kevés levest, kanalat belekészítettem, majd megindultam. Nem terveztem, hogy megetetem. Így is rengeteg dolgot tettem érte, pedig már ha az elején megölöm, amiért betört a lakásomba…

- Ne közelíts! – szólt rám, mikor meglátott az ajtóban. Nem hatott meg a dolog. Az én házam falának támaszkodott. Az én szobámban. Az én ágyam mellett.

- Hoztam enni – tettem le a tányért a falnak tolt íróasztal egyik sarkára. – És én a helyedben nagyon kedves, udvarias és hálás lennék. Otthagyhattalak volna, s akkor nem lett volna ilyen kellemes ébredésed – dörmögtem, míg õ zavart tekintettel végigmért.

- K-köszönöm.

- Ne köszönd. Egyelõre ne – feleltem, majd hátat fordítottam neki, hogy otthagyjam.

- Mi lesz az étellel? – szólt utánam, mire én mérgesen felé villantottam tekintetemet. Nyilvánvaló volt a célzás: attól tartott, hogy megmérgezem. Naiv kicsi leány…

- Mi lenne? Megeszed. Jót tesz. Ha pedig attól tartanál, hogy megfûszereztem valami mérgezõ dologgal… Jobb szeretem a kétkezi munkát. A méreg az asszonyok szakterülete, nem pedig az enyém. Edd meg. Addig hozok anyagot.

- Anyagot?

- A sebedre. – Hagytam rá a dolgot. Az egyik ládában csupa használaton kívüli rongy volt, pontosan erre a célra. Én magam is megsebesültem párszor, jól jött. Kivettem belõle egy hosszabbat, majd visszaindultam a szobához. Galea mohón kanalazta az ágy szélén ülve az elõbb még mérgezettnek titulált levesemet. Mikor felfigyelt arra, hogy õt bámulom, lenyelte a szájában lévõ adagot, majd biccentett egyet. Úgy tûnt nagyon hamar megbékélt a helyzettel. Nem tetszett a dolog.

- Hazudtam. Boroszlánt morzsoltam bele – böktem fejemmel a tányérjára, mire õ nyelt egy nagyot. Ismerte a növényt, halálosan mérgezõ volt. – Itt az anyag. Menni fog egyedül, ugye? -  A válasz egy bólintás volt. – Ha végeztél, hozd ki a tányért. Ne hagy mocskot a szobámban. A véres rongyokat is. Tûzre velük.

 Nem volt ajtó a házon belül, így csak a falba vert szög mögé húzott ronggyal takart el az ajtókivágást. Minden asszony oly szégyenlõs volt, mintha én magam nem láttam volna még dús kebleket, finom, nõi combokat… Erre a gondolatra kelletlenül bár, de mosolyt kúszott ajkaimra, majd dús hajamba túrtam ujjaimat. Oh, igen, az asszonyok. Megvoltam nélkülük, de ez a részük minden pénznél csábítóbb volt… S ezt a legtöbbjük jól tudta, fõleg azok a bestiák, akik az utcán álltak. De õk veszélyesek voltak. Több értelemben is.

- Végeztem. Itt a tányér és a… a használt rongy – szólalt meg mögöttem vendégem, mire én felé sandítottam. Ajkamon már nyoma sem volt mosolynak, ugyan olyan komor volt, mint mindig. Fejemmel a parázsló tûz felé böktem, amin nemrégiben még a leves fortyogott. Fontos volt, hogy a véres rongyokat elégesse az ember. Nem hagyott nyomot, s nem hozott kórságot a házhoz.

Lassú, vontatott léptekkel megindult a tûz felé. Elõzõ nap járása még kecsesnek volt mondható, de akkor még nem volt oldalán egy hosszú seb. Fájt. Tudtam jól, hogy fájt. De nem volt oly kellemetlen még, mikor gyógyult. Akkor húzódott a bõr, s közben a seb viszketett. Utáltam. Jobban, mint azt a pillanatot, mikor belém vájták a kést.

- Hé, kölyök. Ha fáj az oldalad, szólj. Van rá valamim.

- Ugye nem boroszlán? – fordult felém. Sápadtabb volt, mint elsõ találkozásunkkor. Sõt, mintha a szobában is több szín lett volna benne. – Bár biztos hatna...

- Van rá gyömbérem – feleltem nyugodtan. Egy darabig gondolkozott rajta, majd végül rábólintott. – Ülj le.

- Segíteni akarok… - suttogta, miközben kezét az oldalára tapasztotta.

- Nem kell. Most még nem. Menj és ülj le. – Vizet öntöttem a kannába, tüzet raktam, majd felforraltam a kis vizet. Mindig volt otthon, a tanárom istenítette. Tényleg jó volt szinte mindenre, a fájdalomcsillapítástól az étvágytalanságra. Egy pohárba õrölt gyömbért szórtam, majd egy adagnyi forró vizet öntöttem rá. Magamnak is készítettem, majd odavittem a leánynak. Az egyik széken ült, s végig azt figyelte mit csinálok. Egy szavam sem volt, ereje nem volt elég a feleseléshez.

- Fenékig. Jobb lesz tõle – ültem le a másik székbe. Nem szóltunk egymáshoz, csak a gyömbéres vizet iszogattuk. Kereskedelem útján hozták keletrõl, mindig beszereztem, ha fogyóban volt. Sok mindent rejtett még a szekrényem, ami a fegyvereim mellett volt. Hisz nem csak harcolni kellet tudni, hanem gyógyítani. Egy harcos mindig megsérült. Egy bérgyilkos pedig még többször, s õt szinte soha senki nem ápolta. Rengeteg éjszakát vergõdtem át egyedül, miközben a sebláz kínzott. Napokig nem ettem, sokszor csakis az a kis víz tartott életben, amit a benti vödörben tartottam.

- Holnap elmegyek – törte meg a csendet, mire én felé pillantottam. A poharat két keze között tartotta, hideg ujjait melengette vele. – Így is többel tartozom, mint amit adni tudok.

- Csak az életeddel – közöltem vele a tényt, mire ajkába harapott, s homlokát ráncolta. – De te is segítettél nekem. Igaz, megloptál, betörtél hozzám, de… segítettél. Ezért én is tartoztam neked, de most térítettem. Kvittek vagyunk. – Bár ez nem így volt, alig vártam, hogy kilépjen az életembõl. Nagy, mélykék szemeivel úgy tudott nézni, mintha a világ összes ártatlanságát belé rejtették volna. Nem tetszett a dolog…

 Már egy hete figyeltem. Eddig még egyszer sem mutatkozott fedetlen fejjel, olybá tûnt gondosan ügyel rá, hogy arcának nagy része csuklyája árnyékában maradjon.

Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a környéken mindenki rettegte, s inkább csak legendák keringtek róla, mintsem csupasz tények. Meg kell vallanom, én sem repestem az örömtõl, hogy kénytelen leszek a leskelõdésnél "közelebbi viszonyba" keveredni vele - ám céljaim így kívánták, így megtettem, s mondhatni kellemesen csalódtam.

 Ahogy ott ült velem szemben, úgy éreztem, a sebhelyek ellenére  igazán érdekes, megragadó jelenség. Arca mondhatni szép és markáns, ajkai a dacosan komor szájtartás ellenére formásak,  s ezt tetõzi a végletekig tiszteletet parancsoló, férfias kiállás. Ha nem tudnám, hogy bérgyilkos, még csodálkoznék is, hogy nincs asszonya, s gyermeke. Pedig benne van már a korban...  már biztosan megvan harminc. Ennyi idõsen a legtöbb férfi már nõs, mondjuk kevés is a feleségnek való nõ errefelé. No meg senki sem szegõdne szívesen egy gyilkos mellé - bár úgy hírlett, bomlanak utána a fehérnépek, szerintem legjobb esetben is csak a háta mögött mertek sugdolózni.

 - Munkaügyben… - villantotta felém fenyegetõen szemeit. Akármilyen komorak is, még mindig káprázatosnak találom õket. – Milyen munkát tud nekem biztosítani egy csapzott utcakölyök?


- Nem vagyok utcakölyök. Jósnõ vagyok – válaszolom, s közben próbálom magamba rejteni felháborodásom. Meglehet, hogy nem vagyok túl koros, de már rég kinõttem a gyermekkorom!


- Még jobb . Csak egy gond van vele – fordult felém cinikus tekintettel -, hogy én ebben nem hiszek.

 Ha tudnád, hogy én sem... - mosolyogtam magamban. Ekkorra már kedvelt fogásommá vált a pénz kicsalásának eme remek módja. Épp nekem való.

- Galea Wilcox vagyok – árultam el becses nevem. Mulatságos, hogy csak félig a valódi. Most már bánom, hogy anno, múltamat legalább hetedszerre hátrahagyva ezen a néven kezdtem el ténykedésem itt, az isten háta mögött. Úgy gondoltam, ez lesz az utolsó otthonom...


- Nem kérdeztem a nevedet. S nem is lényeg, hisz ha megöllek, nem kell tudnom. Betörtél a lakásomba.  - jelentette ki.


- Te pedig Amasai vagy, a bérgyilkos. Az egyik ügyfelem gazdájának dolga akadt valakivel, akit meg kéne ölni. Engem küldtek, mint összekötõt, s hogy megkérjelek, vállald el. Természetesen megfizetnek érte. Busásan.  – Végigmér, majd sóhajtva indul el. Megvártam amíg int, s aztán követtem. Többször is hátrapillantott, majd leült. Tudtam, határozottnak kell lennem mindenek felett. Helyet foglalva ismételten végigmértem, majd kisvártatva a lényegre tértem...

 - 500 dirham-et  ígér, ha holnap reggelre fejét veszed. - törtem meg a csendet.

 - Hova vigyem a fejét? - kérdezte egyhangúan.

 - Pontban délre, a nyugati hídhoz, ott foglak várni a pénzzel. - mosolyogtam, de legbelül már most a hatalmába kerített a félelem.

 - Ott leszek! - állt fel, s a kijárat felé indult. Vettem a célzást, s csendben követtem.

 - Akkor holnap! - fordultam hátra, egy ártatlan mosoly kíséretében az ajtóból. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. S mindez egy ostoba fogadás miatt. Istenem, olykor szenilisebb vagyok, mint egy vénasszony...

 Miért is kellett belemennem?! Nem gondoltam volna, hogy egy történetesen megnyer fogadás ilyesféle zûrbe tud keverni.
Tudtam, hogy gyõzni fogok, de azt nem, hogy vannak olyan körök, ahol ez mit sem ér. Sebaj, holnap estig még van idõ. Átadtam a megbízást, s az úr biztosan már reggel elküld, a pénzzel együtt... az összeg pont annyi lesz, amennyire szükségem van. Amasainak az úr kínált ennyit, õ maga meg úgy fogja tudni, a gyilkos kér épp ennyi dirham-et.
Én pedig felszívódok vele, még valahol a bérgyilkos és a megbízó között. Estére a lebujba is érek. Kifizetem és továbbállok, új életet kezdek valahol.

 Hibátlan... leszámítva azt az egy szépséghibát, hogy kénytelen leszek megválni saját nevemtõl. Nem baj, az életemért bármit!

Már azt is kitaláltam, hogy lelencfiúnak álcázom majd magam, s gyorsan, indulás elõtt még elcsepegtetem Galea halálhírét - bár nem sok esélyt látok, hogy Amasai megelégszik ennyivel.

 Amasai, nos õ eléggé aggaszt... félek tõle. Félek, hogy alábecsülöm. Láttam, hogy mennyi könyörületesség lakozik hûvös szívében. Lehet akármilyen bájos arcocskám, és akármennyire megható és hihetõ mesém, õ egy kegyetlen gyilkos. Nem találhat meg, nem! Az egyenlõ lenne a halállal...

 Elindulok, s hallom ahogy az ajtó becsapódik mögöttem. Elkezdõdött a játék.

____

 Sikerült. Tudtam, hogy sikerülni fog. Elhoztam a pénzt, megszámlálták, és elengedtek.

Boldog vagyok, átmeneti jókedvemet azonban beárnyékolja jövõmre vetülõ szürke aggodalmam. Nem tudok megnyugodni. Vajon keres, ha igen meddig fog keresni... és mit tesz velem, ha megtalál? Nem akarok rá gondolni többet! Megérdemelte.
Aki bérgyilkosnak áll, az rászolgál a balszerencsére.

 Mindezek ellenére mégis kételyek közt lépek ki az ajtón. Az óra nemsokára elüti a tizenegyet.
Éreztem, hogy valaki figyel. Érzem, a csontomig hatol, de nem emelem fel a fejem. Úgy gondoltam egy ember ellen nagyobb eséllyel bírok, mint egy kisebb szervezettel szemben... lehet, hogy tévedtem.

 Kisvártatva megemelem tekintetem, s a rémület, mely ez után kerít hatalmába leírhatatlan. Nem is rémület, inkább fájó reménytelenség... megláttam õt.
A szemközti utcasarkon állt, engem várt. Alig láttam el odáig a sötétben, de tudtam, hogy õ az. A falnak dõlt, s várakozón oldalra billentette fejét.
Kissé meglepõdve egyenesedett ki, ahogy elindultam felé. Biztosan azt hitte megpróbálok majd elmenekülni. Megtalált most is, meg fog legközelebb is. Amúgy sem szeretem halogatni a dolgokat.

 -  Már nincs meg a pénzed. - motyogtam lesütött szemmel az út túloldalára érve.

 -  Jobban tetted volna, ha... - kezdte el szigorú hangon, bõrömön éreztem jeges tekintetét.

 - Ha nem te, hát megöltek volna õk. - emeltem rá tekintetem. Nem színlelek sem ártatlanságot, sem pedig megbánást. Ez volt az egyetlen lehetõségem.

 - Egyszer már átvertél, ne feledd! - emelte fel hangját, mely még így is komoran, érzéketlenül csengett.

 - Amennyiben minden áron az életemet óhajtod az ellopott pénzért, csak tessék... vedd el de nem mész vele sokra - kezdtem el halk, mégis határozott hangon - , és biztosíthatlak, hogy nem könnyítem meg a dolgod. - ujjaim szinte görcsösen kezdték keresgélni ingujjamba rejtett késem - Viszont ha szolgálatodba állhatnék, ledolgoznám. Az ellopott pénz nem menne kárba, ahogy az életem sem. - motyogtam apró fegyveremet szorongatva.

 - Nincs szükségem a szolgálataidra! - morogta fagyosan, s kardjának markolatára eresztette kezét.

 - Számomra mindennél becsesebb kincs az élet, de látom, neked csak 500 dirham-et  ér az életem. - hajtottam le a fejem. Igazságtalannak érzem az egészet. Olyan közel voltam már...

 - A legtöbb ember még ezt is sokallná érted... fõleg azok, akiket már megloptál. - válaszolta.

 
Vége a játéknak. Megtalált, és most meg fog ölni.

 - Elfeledkeztél a kamatról kislány! - szisszen fel egy ismerõs hang  - ...de ne aggódj, a fõnök megengedi, hogy természetben fizess...

 - Inkább a halál! - fordulok meg egy határozott mozdulattal- kifizettem, amivel tartoztam, s õ szabadon engedett! - jelentettem ki.

 - No csak, látom találtál magad mellé valakit. - indult el felénk ötödmagával. Kések, tõrök, és kardok villantak a halovány holdfényben.

 - Nem, õ nem... - pillantottam ijedten a hátam mögött álló férfi felé.

 - Nem baj, élvezet lesz megölni. - s már röpült is a kés.

 Ráeszmélve, hogy saját fegyverem, illetve fegyverecském még mindig a kezemben pihen, viszonzásul felé lendítettem. Eltaláltam ugyan, de megállítani nem tudtam. Ezt megtette helyettem a bérgyilkos. Egy suhintással leterítette, de így is maradtak még négyen.

 Túl sokan voltak... s mind az õ életére tört, ám õ sorra terítette le õket. Olyan volt, akár egy oroszlán. Fegyverek csattogtak, s a holdfény vértócsákból ragyogott vissza arcomba. Csak álltam és néztem magam elé. Moccanni se bírtam.
El kell tûnnöm - visszhangzott elmémben - itt a lehetõség!

 Épp hátrálni kezdtem volna, ám ahogy megláttam, hogy az egyik hirtelen Amasai mögé került, testem önkéntelenül is a másik irányba mozdult. Miattam került ilyen helyzetbe, nem hagyhatom magára. Így még talán életben hagy.

 - Amasai vigyázz! - kiáltottam, ahogy a torkomból kifért.

 Már csak az oldalát érem támadójának, de így is jókorát taszított rajta lendületem, amitõl pengéje elsiklott Amasai teste mellett. Õ maga reagálva hangomra megfordult, s egy határozott mozdulttal felénk lendítette fegyverét.
Ellenfelünk gyorsabb volt, de ezúttal nem Amasai volt a célpont. Kardjának éle minden igyekezetem ellenére oldalamat érte, de nem ez volt a legrosszabb. Láttam ahogy Amasai pengéje szépen lassan közeledik felém. Miért is hittem, hogy ez kifizetõdõ, hisz végig meg akart ölni. Ostoba voltam, hogy nem futottam el...

 Csak arra eszméltem fel, hogy a mellettem lévõ férfi hörögve rogy össze. A penge mozdulatlanul pihent elõttem, majd irányt váltva folytatta gyilkos táncát.
Nem ölt meg. Megtehette volna, de nem tette.


Mosolyogva hátráltam pár lépést, majd összeestem.