Mivel nem jött utánam, belegázoltam egyedül a hűs vízbe. Az utóbbi időben nem szenvedtem hiányt tisztálkodás szempontjából se, de valahogy a zöld fák, bokros és növények között a sötétkékes víz látványa nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jót tett. Olyan volt, mint egy oázis, melyet csak az látogathatott, aki ismerte az odavezető utat. Óvatosan vizeztem be felsőtestemet, hogy hozzászokjak a víz hőmérsékletéhez, majd miután ez bekövetkezett, elmerültem a tóban.

Isteni volt, legalábbis amennyire egy magamfajta, hitetlen elképzelheti milyen is az. Amint a felszínre jöttem, Galea irányába néztem, ki gondterhelten méregette a habokat.

- Csatlakozol? – kiáltottam oda neki, de ő csak rázta fejét tagadóan, makacs módon. – Ha nem, hát nem!

- Várj! – állított meg abban, hogy újra alámerüljek.  – Megyek! – gondolta meg igen hirtelen magát, s akár egy újszülött őzgida, megindult a víz felé.

- Mi lelt, hogy ilyen gyorsan meggondoltad magad? – érdeklődtem vigyorral arcomon, hisz a helyzet igen mókás volt.

- Meg kell tanulnom, ki tudja meddig tudsz még vigyázni rám!

- Ameddig rá nem jövünk tested titkaira… – Ahogy elhagyták a szavak a számat, rájöttem, mennyire hihetetlenül rosszul hangoztak. – Úgy értem megfejtjük a tetoválásaid jelentését, ha addig meg nem halunk – tettem gyorsan hozzá. Mit nem akarok! Hihetetlen. Rossz hatással van rám az öreg…

Galea nem felelt, csak állt ott nagy kék szemeivel szomorúan bámulva, egy sóhajt eleresztve. Nem tudtam elképzelni miért kellett ily drámai módon megszabadulnia a levegőjétől, de az évek alatt megtanultam, hogy ha nő, ha férfi, az érzéseiről sose faggassam. Hazugság vagy igazság hagyta el ilyenkor az ajkaikat: egyik se volt hasznos. Hisz egyikkel se tudtam igazán mit kezdeni. Nem éreztem át őket, tárgyilagosan kezeltem mind, s rögvest megoldásom volt rájuk, amiket sose értékeltek.

Azonban most rákérdezés helyett inkább a tettek mezejére léptem. Nem tudtam mi gond lehetett, ahogy azt se, hogy segíthetek e… de azt tudtam, hogyha nem tanulja meg leküzdenie a víz iránti félelmét, a jövőben sok gondja akad majd. Ehhez azonban meg kellett magában bíznia – miszerint tudja, hogy kell kezelnie a dolgot. A kulcs pedig az úszás volt.

Közelebb úsztam hát a parthoz, majd addig gázoltam a vízbe, míg már csak a térdemig ért. Nem szóltam semmit, csak kezemet nyújtottam felé. Rám nézett nagy, kék szemeivel, majd levetette fehér ingje feletti felsőruházatát, hogy aztán bizonytalanul bár, de elfogadja a segítségemet. Addig sétáltam vele oldalamon, míg a víz egészen a derekáig nem ért. Ott aztán megálltam, s belekezdtem az alapvető dolgok magyarázásába.

- Nem is figyelsz rám! – szóltam rá, mikor feltűnt, hogy a víz felszíne jobban lekötötte, mint amit mondtam neki. Félt, értettem én, de ha nem küzdött ellene, ezen nem lehetett változtatni.

- Sajnálom… Nagyon aggódom – felelte panaszosan.

- De itt vagyok melletted – igyekeztem megnyugtatni eme ténnyel, mire felnézett rám. – Nincsen min aggódnod, csak figyelj rám!

- Rendben!

A hallgatás még egész jól ment neki, de aztán jött az alkalmazása is a hallottaknak… ott pedig kezdődtek a gondok is. Már azt is felajánlottam, hogy megtartom a vízfelszínen, csak terüljön el rajta, akár egy vízililiom, de így se.

- Most tedd meg, mert itt vagyok, ki tudlak húzni, ha megfullasztanád magad! – próbáltam észérvvel rávenni a mozgásra.

- Tudom, felfogni felfogom…de a félelem nem logikus dolog!

- Emlékszel a csónakázásunkra?

- Igen, borzasztó volt! – felelte homlokráncolva.  – Lehet, hogy épp azért van most ennyire ellenemre!

- Ott bátran viselkedtél, szedd hát össze magad! – emlékeztettem a múltra, s próbáltam ezáltal a jövőbeli teljesítményére hatni.

- Ott az életünk volt a tétemény! – vágott vissza. A kifogások, oh, azok a nyamvadt kifogások. Egyike volt azoknak, amikkel rekordsebességgel lehetett kihozni oly alacsony sodromból.

- Ha nem, hát nem – tudtam le ennyivel, majd elindultam a tó közepe felé. Éreznem kellett a mélységet magam alatt, hogy a talpam alatt nincs föld, hogy küzdenem kell… igazából csak úszni akartam, hogy lenyugodjak.

- Várj! – szólt újra utánam, pedig nem jártam még oly messze. – Összeszedem magam…, csak segíts benne kérlek.

- Ha akkor ment gondold megint azt, hogy az életed múlik rajta – sóhajtottam, míg visszaindultam hozzá. Láttam ám, hogy a nyelvén volt valami csípős válasz, de inkább lenyelte. Odalépett hozzám, mire én automatikusan a vízfelszínre nyújtottam kezeimet, hogy azokra dőlhessen.

Félt. Láttam rajta. Ahogy ajkait összeszorította, szemei a vizet kémlelték, mozdulatai darabosabbak lettek. Inkább oda se nézett, de csinálta. Kezeimre dőlt, én pedig megtartottam. Eleve nem volt oly nehéz, de a hosszú út alatt fogyott is, emellett a víz is rásegített arra, hogy pehelykönnyűnek érezzem. Miután ezt konstatáltam magamban, újra magyarázni kezdtem, ő pedig lehunyt pillákkal hallgatott. Tudtam, hogy hallgat… nem tudom honnan, de éreztem.

Egy pillanatra én magam is elkalandoztam, de hamar visszatért tekintetem a tájra. Egyszerűen bűnösnek éreztem magam, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben legeltessem rajta a szemeimet, főleg, hogy jól tudtam, hogy csont és bőr volt. Rögtön azon gondolkodtam mi lehetett az öregnél, ami eme mozgalmas nap után megtölthette az ő és az én bendőmet is. Azonban inkább beszéltem tovább, és csak mondtam és mondtam a magamét, míg kezemet szépen lassan elvettem alóla, ő pedig ezt észre sem vette.

Az azonban nem volt jó ötlet, hogy ezt közöljem is vele, ugyanis úgy megijedt és meglepődött  hogy elvesztette az egyensúlyát, majd alámerült a vízbe. Egy gyors sóhajjal nyúltam utána, hogy aztán a hóna alá nyúlva újra a vízfelszínére segítsem, no meg a lábaira is.

- Ha már megfulladsz, legalább ne ily sekély részen tedd, hol a lábad is leér! – oktattam ki jókedvűen.

- Nem is volt olyan vészes… – motyogta, miközben akár egy ijedt kis madárka, úgy simult hozzám és kapaszkodott belém.

- Akkor most ezt gyakorolni fogod egészen addig, amíg nem megy egyedül! Aztán mehet a mélyben! – ecseteltem a tervet neki talán túl lelkesen.

- Még mit nem! – köhögte rám méltatlanul a választ. – Ez nem is úszás!

- Mégis ha bajba kerülsz, s a vízfelszínen tudsz maradni az nagyban növeli túlélésed esélyeit. – magyaráztam neki, míg ujjról ujjra haladva, lefeszegettem magamról. – No meg az úszás nem megy egyről a kettőre, de miután a lebegés megvan, jöhet az is.

Végül csak belement, és a sekélyebb vízben tovább gyakorolta a vízen való lebegést. Egész jól haladt, s miután ráérzett az ízére, úgy döntöttem, úszom egyet. Ő lehet nagy erőkkel dolgozott, s nem fázott, de a vízben állva, átázva, a széllel hűtve… én igen. Így magára hagytam, míg úsztam egy nagyobb kört, hogy újra mozgásba lendüljek, s ezáltal kicsit felmelegedjek.

Ezután jöhetett Galeának a következő lépés: méghozzá az, hogy a hasán kezdjen el megbarátkozni az alatta elterülő víztömeggel. Míg ő a félelmeivel küszködött, én a szavaimmal próbáltam eme csatájában segíteni, bár… nem haladtunk így a legfényesebben.

- Ha ily lassan megy, még holnap reggel is ezt fogjuk gyakorolni… – sóhajtottam, mikor már a kezem kezdett elzsibbadni. Azt hittem gyorsabban haladunk majd, vagy legalább ettől gyorsabban…

- Már tudok lebegni, s ne mond, hogy nem tanultam meg gyorsan! – jött rögvest a felháborodott válasz egy megrovó pillantással fűszerezve.

- Pár óra és sötétedik. Ha még nappal vissza szeretnénk érni egy-két órán belül el kellene indulnunk – pillantottam az égre.

- Addig nem megyünk, míg meg nem tanulok úszni!

- Bírjál magaddal pendelyes! – Hogy kinyílt a csipája egy kis gyermeki pancsolástól, hihetetlen! Bár, egyáltalán nem bántam, hogy végre előkerült a lelkesedése és az akaratereje. Ez volt ő, nem pedig ama remegő kismadárka. – Én legkésőbb egy óra múlva hazaindulok Borzassal, te nyugodtan itt maradhatsz lebegni a tavon. Majd holnap érted jövök!

- Nem vagy vicces! – közölte velem, majd inkább visszafordult, hogy folytassa a gyakorlást. – Megpróbálhatom egyedül?

- Egyelőre még ne, nem megy még úgy… - kezdtem volna bele.

- Meg tudom csinálni! – vágott a szavamba dacosan, mire én elengedtem. Menni akart? Hát menjen!  – Mondtam, hogy menni fog!

- Majd a mélyben kiderül, de előbb döntsd el pontosan milyen úszást is szeretnél alkalmazni, mert amit csinálsz inkább egyhelyben pancsolás – oktattam, de nem kioktatóan. Megfogtam a két kezét, majd belekezdtem újra a magyarázásba. Mikor már úgy véltem, hogy a csapkodásai erőtlenekké váltak, felvetettem a pihenést, ő pedig belement.

Jólesően szusszantottam egyet, ahogy hátammal a fűbe feküdtem. Melegebbnek hatott a napon, emellett étel is volt még nálunk, ami újfent erőt adott az előttünk álló kemény pancsolásra. Hisz nem volt az más, mint gyermeki lubickolás a sekélyebb vízben. Azonban kicsit se bántam, élveztem a dolgot, ahogy a madarak dallamát is. Én fütyültem, ők pedig visszaénekelték a dallamot. Legénykoromban mennyit jártam erre… s mennyit csináltam ugyanezt. Bár akkor egyedül. Fütyülgetésem Galeának is kedvet adott, így a pihenőnk végén ő is adott az erdő dallamához valami újat.

A leány ismeretlen lelkesedéssel és magabiztossággal indult a víz felé, mire én nem bírtam ki, hogy ne intsem figyelemre. A későbbiekben se zavartatta magát, hiába hívtam fel figyelmet a hibáira, ő csak kölyökkutya módjára szelte a vizet. Egyre mélyebbre és mélyebbre úszott, s mire megszólalt bennem a vészjelző hang, már késő volt. Valami félresiklott, ő pedig alámerült a vízbe, ahol lába már nem igen ért le. Rögvest utána vetettem magamat, ő pedig kétségbeesetten kapott utánam, hogy belém csimpaszkodjon, életét féltve.

- Gale… Galea! – próbáltam felrázni, s közben magamról is lerázni, de csak annyira, hogy ne fulladjunk mindketten meg. A hátára fordítottam, majd így húztam a sekélyebb vízbe. Láthatta az eget, s közben érezhette, hogy biztonságban van.

Minden lépéssel egyre kevésbé zakatolt a szívem, majd mikor már kedvezően sekély vízbe értünk, segítettem Galeának talpra állni.

- Ha ilyenkor pánikba esel és belém csimpaszkodsz, mindketten megfulladunk – mondtam neki oktatás, de nem kioktatás céljából.

- Sajnálom – pihegte, majd ahogy csak lehetett, hozzám bújt. Biztosan halálra ijedt. – Igazad volt.

- Nincsen semmi baj, mindig ott leszek, hogy kimentselek. – Nyugtatásomra hátranézett válla felett, hogy röpke pillantást vethessen arcomra.

- Le kellene szidnod, meg is halhattunk volna – fordult vissza.

- Tudtam, hogy előbb-utóbb felbátorodsz majd, ahogy azt is, hogy még nem vagy biztos úszó, ahhoz évek kellenek. Azt is tudtam milyen fuldoklót menteni, ügyesebbnek kell lenned ennél, ha vízbe kívánsz fojtani bennünket – biztattam, míg elengedtem karjaim közül. Azonban hiába sikerült mosolyognom, legbelül hibáztattam magamat azért, hogy erre rávettem. Végtére is… ha megoldottuk a rejtélyt, biztonság várt rá, nem igaz? Elköltözhetett olyan helyre, ahol vizet csak a vödörben láthatott. – Menjünk haza, gondolom mára elég volt a vízből…

- Dehogy! Tudom hol rontottam el, ezt már többé nem fogom! Próbáljuk újra, úgyis ki fogsz menteni, ha baj van! – incselkedett, majd vigyorral az arcán indult vissza a mélyebb vízbe. Vitatkozhattam volna, de ha már ilyen jól belejött, ráhagytam a dolgot, s inkább segítettem neki.

Még egy-két órát voltunk a vízben, majd visszaindultunk Borzashoz, ki már szép elégedettre legelte magát. Mivel idő már nem akadt arra, hogy kiüljünk megszáradni, s a nap sugarai se értek el úgy minket, nem volt más választás, mint így visszalovagolni.

- Vedd le a vizes inget, odaadom az enyémet! Arra ráveheted a felsőd! – dobtam oda Galeának a száraz ingemet.

- Megfázol! – ellenkezett.

- Magamra terítem a pokrócot, ha fázom majd! – vágtam rá, míg nekiestem Borzos felnyergelésének. Mikor végeztem vele, rögtön nyeregbe is szálltam, hogy aztán megvárjam az öltöző Galeát. Amint feltűnt neki, hogy rá várok, intettem neki, ő pedig kapkodva apró lábait, odasietett hozzánk.

Még hosszú út volt előttünk a barlangig, s az idő is lehűlt már, de legalább túl voltunk egy újabb mozgalmas napon. Nem is lepett meg, hogy ama kevés élelem, amit magunkkal hoztunk, se nekem, se neki nem volt elég. Borzos patadobogása mellett is meghallottam, mekkorát morgott a gyomra.

- Még ki kell bírnod egy darabig – jegyeztem meg halkan neki. Válasz nem érkezett, s nem sokkal később rá is jöttem, miért. Bealudt. Egészen addig nem volt gond, míg vissza nem értünk.  Ott aztán el kellett döntenem hogy keltem fel. Picit felráztam, majd leszálltam mögüle, hogy aztán segítsek neki. Ő azonban félúton visszaszunnyadt, amit nem igen tudtam hová tenni. Biztosan leszívta a nap, de… ennyire? Mindegy is volt, felvettem, s elindultam vele. Úgy voltam vele, hogy majd visszamegyek Borzost lenyergelni, ha már alszik.

Már az én izmaim is pihenőért kiáltoztak, de nem volt még idő arra, hogy megálljak. Galea a karjaimban aludt, én pedig örültem, hogy mindezt ennyivel megúsztuk. Oh, úszni… én meg a hülye ötleteim! Mindegy is volt, bevittem a szobájába, ahol kérlelésbe kezdett, én pedig nem tudtam ellenkezni. Azt akarta, hogy maradjak? Hát maradtam… Persze csak azután, hogy Borzost lenyergeltem.

<#>*~¤~*<#> 

Remekül aludtam, pihentetően és álom nélkül. Utóbbinak kifejezetten örültem, hisz az előző nap után már csak az hiányzott, hogy éjszaka is visszaköszönjön valami. Ahogy kinyitottam a szemeimet, egy engem figyelő Galeát szúrtam ki először. Rögvest nem volt kedvem egy kis reggeli nyújtózáshoz, felültem hát. Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit kellett volna. Sajnálom az előző napot? Esetleg jó reggelt? Vagy megkérdezni hogy van? Egyáltalán… miért akartam ennyire megfelelni bármiféle igényének? Miért akartam tudni, hogy jól van e? Ugyan már…! Hisz ha mindent felderítettünk, mindketten tudtuk, hogy útjaink szétválnak. S nekem miért ez ugrott be a tegnapi napról, az elválás? 

- Jó reggelt! – szólalt meg végül Galea. – Felkelthettél volna, mikor ideértünk, éhen halok! – ecsetelte, én pedig magamban konstatáltam, hogy nem emlékezett arra, mikor farra kért, hogy maradjak. Így lett volna? Valószínűleg…

- Nagyon mélyen aludtál, nem akartalak. Fáradtnak tűntél. Ettem egy keveset, s én is… nem akartalak egyedül hagyni. Féltem, hogy az ijedtségtől visszatérnek a rémálmaid.

- Tudom. Megnyugtat, ha itt vagy, ezért kértelek rá. Jól alszom, ha mellettem vagy. – susogta, ami igen meglepett. Azonban mielőtt bármint is válaszolhattam volna, szinte kipattant az ágyból. – Bocsáss meg, de kilyukad a gyomrom!

Kettőt pislogtam, s ő már a konyha felé robogott. Nekem azért kicsit több idő kellett, hogy hasonlóan eljussak odáig. Emellett direkt kerültem az összefutást Babuttal, ráhagytam Galeára a válaszolgatást. Hisz tudtam, hogy az öregnek ezer és egy kérdése volt.

- Nagy szerencsétek volt, hogy utatok összefonódott. – jegyezte meg Babut, mikor beléptem a konyhába.

- Neki volt szerencséje! Ő él, én pedig bujdoshatok, s próbálhatom életben tartani – osztottam meg az én véleményemet erről.

- Ha módomban áll majd, kárpótollak érte – mosolyogta kipihenten Galea, mintha tegnap fulladt volna bele a vízbe.

- Megjóslod jövőmet boszorkány? Vagy megtanítasz néhány kártyatrükkre? Esetleg végre megadod tartozásom? – érdeklődtem, majd egy sóhajjal lezártam részemről a témát. Felesleges volt ezt feszegetni, nem tudtam még mindig miért választottam ezt az utat, de azt jól tudtam, hogy nem igen tudta Galea nekem megadni eme sok kalamajka árát. Még én magam sem tudtam mekkora összeg állta volna a sok gondot, utazást és egyéb idegeskedést.

- Nem is tudtam, hogy értesz az effélékhez! – lelkesült fel Babut.

- Csak a szemfényvesztéshez ért – kotyogtam bele, míg magam elé húztam egy tiszta tányért.

- Kellemesebb dolog a torokmetszésnél! – vágott vissza Galea. Remek, megmarad.

- Eszembe jutott, hogy nem csak könyvekben kutakodhatnánk! Emlékszel még az özvegy Madam-ra, a közeli városban? Mertice Malinorra? – érdeklődött felém nézve Babut.

- Nem értem ő miben segíthetne… – morogtam. Semmi kedvem nem volt odamenni. Túl sok emlék volt ott, s biztos voltam benne, hogy ahogy az én emlékeim se fakultak ki, úgy a madamé se.  Az pedig csak hó lett volna a hegytetőn, ha Ő is ott lenne még…

- Vénebb már, mint én magam, s ott ahol ő van, nem a könyvek beszélnek, hanem az emberek. Millió férfi és nő megfordult már bordélyában, akadhatott olyan is, ki hasonló jegyeket viselt. Érdemes volna rákérdezni! – próbált meggyőzni Babut, majd ahogy vártam, jött is a csibészi mosoly ráncos arcán. – Biztos ott van még az a kedves kis kurtizán, akit úgy körülzsongtál még ifjabb korodban! Hogy is hívták… Aiza, vagy Adina? … Á, megvan, Anissa!

- Egyelőre kutassunk itt, s ha már végképp kifogytunk az ötletekből és a könyvekből, jöhet Madame Malinor – zártam le eme témát végleg, majd a használt tányért félretettem.

- Madame Malinor? – szólalt meg egy hosszabb hallgatás után Galea, mire én szúrós szemekkel ránéztem az öregre.

- Tudod - kezdett bele Babut, míg szemei környékén a szarkalábak vidám táncba kezdtek -, eme falucska igen fontos megálló egy kereskedelmi úton. Így elég sok férfi fordul meg erre, így…

- Bordélyház vezetőnője. A madame-ból sejthető volt – zárom rövidre a dolgot, hisz ha az öregen múlik, tovább dalol szórakozottan. – S pontosan a nagy forgalma miatt lesz az utolsó ments kövünk, értve? – néztem komolyan az öregre.

- Persze, értem én… - felelte komorabban. – S mára mit terveztek?

Galea várakozóan rám nézett, mintha nekem kellett volna döntenem helyette is. Sóhajtottam egyet, majd végigsimítottam arcomon. Szerencse, hogy a kérdés csak aznapra volt értetendő, ugyanis egyre jobban elveszítettem ama képességemet, hogy mindent precízen előre megtervezzek. Valahogy Galea mindig keresztülhúzta oly jól kiagyalt eszességeimet.

- Megetetem a lovunkat, s megnézem milyen az idő. Bár a tegnapi nem után, inkább kutatni kéne.

- Nem pedig visszamenni? – kérdezett vissza rögvest Galea, mire én ránéztem.

- Úgy látom, hogy felesleges. Nem rettegsz tőle, vagy ha igen, le akarod küzdeni. Ha holnap is jó idő lesz, elmehetünk újra. Ma azonban pihenni kell, neked is és nekem is. Emellett haladnunk kell azzal is, amiért idejöttünk – emlékeztettem a fő célra, mire szemei újra szomorúan csillantak fel. Az én szájízem se örült ennek, de minél jobban egymásba gabalyodtunk, annál nehezebb jövő állt előttünk. Én pedig szerettem egyszerű életemet, s szerettem volna visszakapni oly hőn szeretett könyveimet, melyeket elbújtattam a ház alatt.

Mégis, egy részem arra vágyott, hogy maradjak. Élvezzem a hegy adta szépségeket, a tó vizét, a könyvek illatát… az asszonyi mosolyt…

Nagy sóhajjal álltam fel, s mikor Babut arról érdeklődött nem e ennék még valamit, csak tagadóan megráztam fejemet. Magamhoz vettem egy vizes kancsót, majd elindultam a könyvtár felé. Kellett egy kis idő – egyedül, az ismerős lapok között.

Annyi érzés kavargott bennem, ami már megijesztett. Tudtam, hogy léteznek, hogy én magam is képes vagyok rá. Tisztában voltam az érzés szó fogalmával, és a mögötte megbújó nehézségekkel is. Azzal viszont nem, hogy mindezt lehetett fokozni.

Az elmúlt évek alatt megtanultam hogyan kezeljem a feltörő érzéseimet – a haraggal akadtak gondjaim, de mesterem szerint ezen már csak a kor segíthetett. Segített is, s a bérgyilkosi lét úgy emelkedett felül rajtam, mint homokvihar a fel nem készülten. Egyszerűen elsodort, magával vitt, betemetett. Galea azonban, ő volt az özönvíz. A kék szemei láttán már tudnom kellett volna, hogy ama ötszáz dirham nem érte meg a fáradozásaimat. Én mégis mentem, hisz kíváncsi voltam. Ezt bezzeg a korral se nőttem ki.

Gyertyát gyújtottam, majd elindultam a polcok között. A csendet egyedül a lépéseim és a vízcseppek csepegése törte meg ritmikusan, ami valahogy megnyugvással töltött el. Míg az iratok között kutattam, vigyáztam, nehogy egy is lángra kapjon. Nem csak nemzedéknyi tudás lett volna oda, hanem mi is.

Miután pár tekercset és könyvet összegyűjtöttem, leültem a legközelebbi asztalhoz olvasni. Nem is szakított félbe senki se, habár hallottam erről meg arról motoszkálást. Babut valószínűleg úgy ítélte a kisasszonnyal együtt, hogy ideje volt Amasait egyedül hagyni kicsit. S milyen igazuk volt! Mikor Galea megjelent, hogy korai vacsora, sokkal jobb kedvvel indultam meg utána. Persze, nem voltam szószátyár, de legalább nem húztam számat mindenre.

Mikor mentem volna vissza a korai vacsora után olvasni, Galea utánam sietett. Felvont szemöldökkel fordultam hátra hozzá, mire ő megállt s egyenesen a szemeimbe nézett.

- Veled jöhetek?

- Persze – feleltem. Azt hiszem kellett neki a bizonyosság, hogy nincs útban, emellett ismert annyira, hogy tudja, ha zavarna, elmondanám.

Csendben ült mellettem, átlapozott pár könyvet, s az ábrákat figyelte. Ha talált valamit, amiről úgy gondolta hasznos lehet, odarakta nekem a többi közé. Miután ráunt, csak annyit mondott, hogy elmegy fürödni, majd lefekszik aludni. Válaszom egy kurta biccentés volt csupán, lefoglalt az olvasnivaló, de azért rá is figyeltem.

- Amasai… - szólított meg halkan, mire egy kis idő után ránéztem. Még mindig mellettem ült, de olyan furcsa fénnyel a szemeiben. – Szerinted fogunk itt bármit is találni?

Elgondolkodva ráncoltam össze homlokomat, majd nagyot sóhajtva raktam le az asztalra a kinyitott könyvet.

- Őszintén, Galea? Nem tudom - néztem újra rá. – Sokat segítene, ha találnák valamit… bármit.

- Eddig semmi?

- Semmi. Egy árva nyom se.

- Értem – susogta, majd végül felállt. – Akkor én megyek.

- Rendben, jó éjt – nyúltam a könyvért.

- Holnap… holnap, ha jó idő lesz, megint elmegyünk a tóhoz? – szegezte nekem a kérdést, miután felállt. Újra ránéztem, majd megráztam a fejemet. – Miért? – Válaszul csak az asztalra böktem a fejemmel, mire ő felsóhajtott. – És ha végzel velük? Akkor?

- Talán – fordítottam oldalra a fejemet. – Ha gyakorolni akarod az úszást, a barlangi tóban is megteheted.

- Tudom, de az nem ugyanaz – felelte.

- Melegebb és biztonságosabb.

- És nem vagy ott – tette hozzá, mire homlokráncolva méregetni kezdtem. – Mindegy, majd gyakorlok, hogy jobban menjen.

- Lábmunkára és a kezedre figyelj oda! Mindig kalimpálsz - emlékeztettem. – Az csak ront a dolgon, ha a rossz mozdulatok égnek be.

- Értettem. Akkor, jó éjt – tette hozzá halkabban, amit én egy biccentéssel viszonoztam. Felvette az asztalon lévő egyik gyertyatartót, majd el is indult. Figyeltem egy darabig, majd mikor már nem láttam, csak a fény jelezte, hogy úton van, visszafordultam az olvasnivalómhoz.

Azonban végig azon kattogtam, amit mondott. Nem leszek ott. Persze hogy nem! Fürödni ment… csak nem mehettem vele. Vagy igen? Felhorkantottam, majd megmasszíroztam a két szemöldököm közötti részt a homlokomon. Egy részem azon volt, hogy túl legyek mindenen, s visszamehessek oda, ahol voltam. Talán még az ölés is hiányzott: olyan egyszerű volt. Én voltam a rossz, aki pénzért bármit elvállalt. Tudtam, hogy nem várnak el semmit tőlem, hogy nem okozhatok csalódást. Hisz az ölésben mindig is jó voltam. Persze, voltak, amiket nem vállaltam el. Azt hiszem erkölcsös bérgyilkosnak hívtak, de ettől függetlenül se éreztem magamat jobbnak vagy többnek bárkinél.

A másik részem viszont nem bánta a kialakult helyzetet. Várta a kihívásokat – az érzelmek kifürkészhetetlen, viharos tengerét. Meg akarta tanulni ezt is, hisz a tudásra szomjazott. Ez pedig ingoványos talaj volt, amitől csak még jobban lázba jött. Emellett Galea… ah, nem tudtam megfogalmazni mit indított el bennem, csak azt, hogy ha továbbra is így haladtam, visszafordíthatatlanná válhatott. S bizony igen közel voltam ama határhoz. Éreztem, s nem tudtam mit kéne tennem. Én, Amasai… nem tudtam mi tévő legyek.

Végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom az olvasást. Eloltottam a gyertyákat, egyet kivéve, majd elindultam én magam is megmosakodni, aztán pedig aludni. Egyedül, az én szobámban.

<#>*~¤~*<#> 

Teltek s múltak a napok, az elolvasott papiruszok, tekercsek és könyvek száma csak nőtt és nőtt, azonban nem jutottam se én, se Babut semerre. Galea is hiába próbált segíteni, az egész egyre jobban halott ügyre kezdett el hasonlítani. Főleg, hogy annyi tudás volt felhalmozva a barlangban, hogy eme céltalan keresés csak időt vett el tőlünk, s nem adott semmit cserébe. Nem akartam télig maradni, vagy még rosszabb, olvadásig.

Azonban, hogy elkerüljük ezt, segítség kellett. Kintről. A faluból… A Madame-tól. Már a gondolattól futkosott hátamon a hideg, de ahogy teltek a napok, úgy voltam egyre biztosabb abban, hogy ez egy szükséges muszáj lesz. Azonban a nagy bejelentést nem akartam csak úgy reggelinél megtenni, inkább egy napsütötte, még igen kellemes napon úgy döntöttem, újra elviszem Galeát fürödni. Ő persze lelkesen ment bele a dologban, s nem igen értette, hogy én miért nem ugrom ki a bőrömből.

Míg a leány boldogan esett neki az úszáshoz való készülődésnek, én a terven gondolkodtam, hogy s mint legyen. Borzos újra kiélvezte a fű adta boldogságot, gondja nem volt az életre. Jó volt neki.

- Ma lehetőleg ne próbált megfulladni, jó? – kérdeztem, míg bementem Galea után a vízbe.

- Ugyan, úgyis kimentesz.

- Ki én, de kell holnapra az erőm – jegyeztem meg, mire ő felvont szemöldökkel egyenesedett fel a vízben. – Nem haladunk a kutatással. – Rám pillogott, de úgy tűnt nem érti mire akadok kilyukadni. – Segítség kell. – Felismerés csillant a szemeiben.

- A madame? – aprót bólintottam. – Veled megyek! 

- Oh, nem, még nem. Holnap lemegyek a faluba, megnézem mi a helyzet. Körülkérdezek, nem e keresnek minket – ecseteltem neki a tervet. – Én egyedül talán kevésbé vagyok szemet szúró, megborotválkozva, normális ruhában. Nélküled.

- Mi baj van velem? – fonta keresztbe mellkasa előtt kezeit.

- Semmi, csak két embert keresnek, nem egyet – feleltem őszintén. – S így nem kell aggódnom, merre csatangolsz el.

- Csatangolok? – kérdezett vissza kissé felháborodva.

- Nem tudom emlékszel e, de a legutóbbi városlátogatásunk alatt, összeszedtél egy kisbabát-  mutattam rá szórakozottan. – Nem egy kiskutyát.

- De… hát eldobták!

- Erről beszélek. Figyelmet vonsz magadra, s most pont ez nem hiányzik. Ígérem, ha minden jól megy, másnap leviszlek téged is, ha jó leszel.

- Miért ne lennék – duzzogta.

- Akkor jó. Szóval, mutasd mit gyakoroltál a fürdőben! – szólítottam fel, míg elmerültem én is a vízben, hogy aztán mellúszásba váltsak át.

Hiába láttam, hogy élvezte az úszást és annak oktatását, valami mégis visszatartotta. Talán zavarta, hogy másnap egyedül merészkedem le a faluba. Tudtam, hogy okos lány és megérti, de az érzéseinek kordában tartásával mindig is gondjai voltak, amit mostanában rám is rám ragasztott.

Nem maradtunk egész nap, kora délután visszaindultunk a barlanghoz. Dolgom volt még, hisz elő kellett készülnöm másnapra. Nem indulhattam el üres kézzel, főleg nem fegyver nélkül. S őszintén, az utóbbi időben, elhanyagoltam a fegyvereket, amiket sikerült magammal hoznom. Pedig régi s aranyszabály volt, hogy egy bérgyilkosnak mindig oda kell figyelnie a munkaeszközeire.

Azonban Galea csendessége a visszaúton valamiért arra késztetett, hogy duplán élesítsek meg mindent. Hisz ha nem csacsogott és nem aludt, valamin kattogott, abból pedig a legtöbb esetben soha nem sült ki semmi jól. Szinte biztosra vettem, hogy nehezményezte, hogy egyedül akarok lemenni a faluba, nélküle.

A nap hátralevő részében segítettem Babutnak, főleg olyanokban, amiket az idős kora miatt már nem tudott megcsinálni. Addig Galea a ruhák között matatott, és ha lyukasat talált, megfoltozta. Babut ruháit is, végtére is az öreg, csontos ujjaival tűt már igen nehezen tudott befűzni.

Aznap úgy tértem nyugovóra, hogy tudtam, most megfordult az érem. Előző napokban én marcangoltam magamat, most pedig Galea. Bár, inkább hívtam volna kattogásnak, hisz míg én elmélkedtem a dolgaimon, ő, biztosra vettem, ötleteket gyártott. A reggel pedig nem volt messze, nekem pedig aludnom kellett. Hisz, ha sejtésem igaz volt, a másnap igen nehéznek ígérkezett. Nem azért, mert az életünket kellett féltenem, hanem mert a büszkeségemet és a türelmemet: sok nő egy helyen… sose vezetett még semmi jóhoz.

Gyorsan felöltöztem hát, hogy a dolog végére járhassak. Rövidesen konstatáltam, hogy nincs vész, csak Babutnak segít. Nyugtalanságom viszont nem múlt el, ellenben új erőre kapott szótlanságát hallva… vagy épp hogy nem hallva. Nem értettem miért lett hirtelen még a szokottnál is szófukarabb. Nem beszélt, nem csak velem. Babuttal sem nagyon. Mintha valami történt volna vele, vagy körülötte. Csak remélni tudtam, hogy nem a tegnap este hagyott ilyen nyomot benne.

Miután megettük reggelinket folytattuk a kutakodást. Én Amasai furcsa szótlansága végett inkább Babuttal kotorásztam a könyvek között. Így ment ez délig, mikor is gyorsan megebédeltünk, majd újult erővel ástuk bele magunkat a könyvek világába. Aggasztott, hogy Amasai kitart a még az ő mércéje szerint is rendhagyónak mondható viselkedés mellett. Egyre fáradtabbnak és gondterheltebbnek tűnt minden egyes átfutott tekercs és átmatatott könyv után.
Nem csodáltam, nincs is rosszabb, mint az eredménytelen fárasztó munka. Mi sem találtunk semmi érdemlegeset, csupán hasonló formavilágú, de némileg eltérő motívumokat. Nyomnak nemigen volt mondható, mert kevéske volt ahhoz, hogy elinduljunk mentén. De én őszintén hittem, hogy előrébb vagyunk, legalább ennyivel.

Estefelé aztán Babut javaslatot tett rá, hogy függesszük fel aznapra az információkeresést, s helyette főzzünk valami finomat. Igazán csábító ötletnek hangzott az egész napos kimerítő olvasgatás után, pláne hogy hozzátette, biztos Amasai is jókedvre derülne egy-két finom falattól. Mikor az étel már a tűzön rotyogott Amasai is felbukkant végre.

- Oh, előkerültél! – intett felé az öreg. – Annyira olvastál, hogy inkább ott hagytunk. Találtál valamit? – kérdezte. Láttam az arcán, hogy ő sem járt sikerrel.

- Nem, semmit – ült le az asztalhoz – És ti?

- Babut megmutatott egy térképet, amin az északi törzsek területei voltak megjelölve – kezdtem bele a nyomkezdemény ecsetelésébe izgatottan, bízva benne hogy ő, az okos és művelt Amasai, majd megfejti merre is indulhatunk mindez alapján. – Volt hozzájuk leírás is, mármint a törzsekről, és…

- Vikingek? – vágott szavaimba, én pedig már vártam a folytatást.

- Igen, azok – mondtam pár elnyújtott pillanatnyi hallgatás után.

- Oh, ők érdekesek – sóhajtotta hátradőlve. Az volt az érzésem, hogy ironizál, de nem igazán voltam biztos benne. Pláne hogy nem értettem miért tenné.  – Mi lesz a vacsora?

- Ami sikerül – próbálta oldani Babut a furcsa légkört, ami mintha egész álló nap követte volna a bárgyilkost. Nyomában járt amerre csak ment. – Azonban lesz köze húshoz, zöldséghez, és vízhez.

- Tán leves lesz? – nyomkodta meg nyakát.

- Ki tudja – homályosított Babut, mintha oly különleges, oly megfoghatatlan fogás készülne.

Ám a különlegesnek ígért fogás mégsem volt különleges, legalábbis Amasai hangulatát nem volt képes megváltoztatni. Sőt, olyan érzésem volt, mintha egyre inkább bezárkózna. Napok teltek el így, változatlan csendben. Sokszor gyűlöltem már a köztünk megtelepedő némaságot, de így még soha. Mellette aludtam továbbra is, de olyan volt mintha ott se lenne. Mellettem feküdt, mégis hiányzott, rettenetesen hiányzott. Ha kérdeztem nem válaszolt, ha szomorúan nézve vártam, hogy észrevegyen nem tette. Mintha másik világban éltünk volna, két egymástól távoli valóságban.
Aztán végül enyhülni kezdett a dolog, legalábbis úgy tűnt. Beszélt velem. Nem sokat, de akkor is beszélt, nap közben többször is. Vacsoránál azonban az egész a visszájára fordult.

- Babut – csattant fel hirtelen – Ugye tudod, hogy a mester halála után három évvel, otthagytam a rendet?

A hirtelen és komoran felvetett kérdést csend követte. Nem értettem teljesen mi a jelentősége a dolognak. Arra tudtam gondolni, hogy kételkedik az öreg lojalitásában. Az én fejemben is megfordult néhányszor, hogy mi lesz, ha ő, vagy akárki más elárul.

Sokáig azt hittem Amasai is el fog, de ez csak időpocsékolás szerintem. Persze fontos a szemfülesség, de nincs is nyomorúságosabb, mint félelemben létezni, senkiben sem bízva. Az együtt töltött idő alatt megtanultam, hogy a múlandóság nem átok, s a folytonos változás pedig nem csak fájdalmat szül, hanem megannyi örömet is. Ha mégis bárki elárul, azt szerencsém pártfordulásának fogom betudni, nem pedig a hibámnak. Nyugodt szeretnék maradni, amíg csak tudok. Bízni Babutba, s mindenkibe, aki segít. Amasai pedig… ő már a barátom… vagy kedves ismerősöm. Vagy talán már mintha a családom lenne. Benne sokszor jobban bízok már, mint magamban.

- Tudom – szólalt meg Babut végre valahára – S nem zavar. Ezzel a tudattal segítek nektek.

- Ha betoppan valaki a rendtől? – kérdezte Amasai, mire az öreg elmosolyodott.

- Az év elején jártak itt, egyszer, a nagy havazás elvonulta után – magyarázza. – Nem hinném, hogy jönnek erre. Ha igen, tudod, hol lehet ama rövid időre elbújni. Nem szoktak maradni, csak jönnek, kérdeznek, majd mennek.

Hiába kapta meg a választ, Amasai csak meredt egyenesen az öreg tekintetébe, akár egy vadászkutya. Babut pedig kisvártatva inkább a vacsorával kezdett el foglalkozni, mintsem vele.

- Oh, milyen finomat eszünk mi ma, gyerekek! – örömködött, ami nagy meglepetésemre mosolyra késztette az eddig leginkább egy támadó menyét ábrázatát viselő zöldszeműt.

Amint elkészült Babut a levessel Amasai segített megteríteni, s mind asztalhoz ültünk. Babut mesélt és mesélt, Amasai pedig ezzel a mosolyba fulladó végső kirohanással úgy tűnt egyelőre lezárta gondterhelt fázisát.

- Míg el nem felejtem, édes fiam – intett a történetmondást megszakítva a smaragdtekintetű felé az öreg.

- Ne hívj így – reklamált teli szájjal az édes fiú.

- Emlékszel a kis tóra odalent? A hegy esősebb felén, a hó vonal alatt. Olyan… két óra gyalog talán. A fűzfa szigettel.

- Így már dereng valami – felelte Amasai – Miért kérded?

- Elvihetnéd oda Galeát.

- Mehetünk a lóval is- mondta elgondolkodva, nekem pedig nagyon jól esett, hogy szó nélkül belement a dologba – Szegény úgyis alig lát minket, bár arany élete van a friss legelőn itt fent.

- Lovak… - mormogta Babut.

- Akkor elmegyünk? – kérdeztem hát rá izgatottan, mire csak bólintott – Holnap? – Újabb bólintással válaszolt, én pedig széles vigyorral kezdtem el várni a másnapot – És szólni is fogsz végre hozzám?

- Csak ha nagyon muszáj, s nem bírod ki, hogy ne – felelte már rég nem velem foglalkozva – Az illatból úgy ítélem, hogy kész a vacsoránk.

- Ha a szaglásod máshoz is ily jó lenne, sokkal jobb lenne minden – sóhajtott Babut. Nem igen értettem mire gondol, elvégre Amasai tudása igen sokrétű. Mégsem ezen kezdtem el végül elmélkedni, helyette inkább a másnapi kalandra koncentráltam. Leginkább azt vártam, hogy végre beszélgessünk. Az elmúlt néma napok alatt sok gondolat felderengett agyamban, miket mással nem tudtam megvitatni, csak vele.

________

Másnap korán indultunk. Megreggeliztünk, Babut csomagolt nekünk ebédet és már mentünk is. Ám sajnos olybá tűnt visszatért Amasai szótlansága, bár őszintén megvallva kora reggel én sem voltam a helyzet magaslatán.

- Végig nem fogsz hozzám szólni, igaz? – kérdeztem tőle mialatt lovunkat nyergelte.

- Honnan veszed? – kérdezte. – Most is beszélek hozzád.

- Csak mert megszólítottalak. Kerülsz. Nem szólsz hozzám, de ha igen, akkor is szűkszavú vagy. Nem tudom mi bajod van, de… – kezdtem bele, leginkább hogy még idejekorán tisztázzuk a dolgot.

- Nincs semmi bajom – fordult felém –, ezt akarod hallani? – értetlenül pislogtam rá kérdése nyomán. Nem tudtam mire vélni mondandóját – Sok gondom van Galea, s legtöbbet te idézted elő. Nem beszélek hozzád, mert nincs mit mondanom. Nem kerüllek, de nem vagyunk összenőve, ezért nem lehetünk mindig együtt… én… nem tudom mit vársz tőlem.

„Én sem tudom.” – válaszoltam volna, de ettől az egésztől olyannyira összeszorult a szívem, hogy nem voltam képes megszólalni. Igaza volt, de mégsem. Az az Amasai, aki kiszabadított a ketrecből sohasem mondott volna ilyesmiket, hogy „nincs mit mondanom”, meg „nem vagyunk összenőve”. Az volt a benyomásom, hogy dühös rám valami miatt.

- Tettem valamit? – kérdeztem halkan, míg ő elvégezte az utolsó simításokat is. Minden készen állt az induláshoz – Azért vagy ilyen most? – mivel továbbra is hallgatott nem tudtam mit tenni, találgatni kezdtem. – Talán az a baj, hogy esténként ott kell lenned velem?

- Ha veled lenne konkrétan bajom leány, nem nyergelném most a lovat, hogy elvigyelek kirándulni – sóhajtotta kivéve kezemből az étellel teli batyut, hogy a nyeregre erősítse – Ne vegyél mindent a szívedre.

- Azt nehéz… főleg, ha rólad van szó – szaladt ki a számon a fájdalmas gondolat. Nem bírtam ránézni, a földet tanulmányoztam arca helyett már réges-rég.

- Akkor tudhatod, ha rólam van szó, minden kegyetlen és rideg – pattant fel a lóra, s kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Felnéztem rá, de valami visszatartott a mozdulattól. Kezével intett, hogy menjek már.

- Ez nem így van – próbáltam mosolyt erőltetni gyászos ábrázatomra – Alulbecsülöd magadat.

- Ha! Mondtak már nekem sok mindent, de ezt nem – horkantott fel szórakozottan – Ha gyalog kívánsz jönni, mutatom lóháton az utat, de ha nem… - intett újból, ezúttal eredménnyel. Hamar hagytam magam felsegíteni, rövidesen már előtte ültem lovunkon.

- Nosztalgikus…

- Nem kéne még annak lennie, alig egy hete vagyunk még csak itt – fordult meg a lóval. Kemény szavait hallva kezdtem sejteni mi is a baj – Hogy is hívtad?

- Mit? – kérdeztem gondolataimba merülve.

- A lovat.

- Borzasnak – mosolyodtam el ismét, ezúttal boldogabban. El is felejtettem már, pedig mennyire ragaszkodtam hozzá, hogy nevet kapjon jószágunk.

- Tényleg… mert olyan borzos – emlékezett vissza elindítva az említettet – Akkor menjünk. Így is hosszú út lesz, szerintem senki nem jár arra, lehet gyalogolni is kell.

- Nem baj – suttogtam – Jót fog tenni egy kis természet, emberek nélkül.

Nem is figyeltem merre megyünk, helyette azon törtem a fejem, hogy vajon lehetséges-e, hogy az bántja, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Vajon nem hiszi el, hogy képes leszek elengedni? Vagy megkedvelt és nem akar majd fájdalmat okozni? Vagy csak szimplán egy bűnöst keres, ki azért felel, hogy felfordult élete… na ez minden kétséget kizárólag én vagyok.
Persze nem lennék Galea, ha csendben végigmerengtem volna az utazást. Mikor már kellő időt átutaztunk megkérdeztem Amasaitól biztos-e abban, hogy tudja az utat, s hogy nem tévedtünk el. Ezt a kérdést még párszor, különféle változatokban megismételtem, ám végül csak elértük a tavat.

Gyönyörű napsütés terítette be a környéket, arany ruhába öltöztetve a faleveleket. A tó vize tükörként adta vissza a mesebeli látképet minden apró kis aranyszemet megcsillogtatva. Bogarak duruzsoltak, madarak csiviteltek… ilyesmiben az elmúlt néhány évben csak ritkán volt részem. Egészen megrészegített a látvány. Ahol mindeddig bujkáltam, ehhez képest egy temető. Itt burjánzik az élet.

- Ez… gyönyörű – suttogtam Amasai felé nyújtva kezemet. – Segíts leszállnom!

- Ne légy ilyen türelmetlen, ama pár pillanat már nem oszt se szoroz – dörmögte, majd gyorsan leszállt ő maga, hogy teljesíteni tudja kérésem.

- Olyan, mint a természet egy városa… tele van élettel! – próbáltam szavakba foglalni benyomásom – Egész nap el tudnám nézegetni.

- Hát, inkább csak fél napig – tette tönkre egyből az egészet cinizmusával, amit egy szúrós pillantással jutalmaztam – S annak is csak a feléig.

- Miért?

- Nem túl mély – mutatott a tóra, s először azt hittem kedvemet akarja szegni ismét – Ha van benned elég bátorság, adok neked pár úszó órát. Legalább addig bírd ki vízben, míg utánad ugrok.

Szemeim elkerekedtek. Végre megvan, amit olyannyira akartam, vele lehetek, de megéri? Merészkedjek be a rémítő mélységekbe? Persze abban biztos voltam, hogy vigyáz rám, hiszen mindig azt tette. De eddig olyan kedvetlen volt, meg kötekedő… a mostani Amasaiból kinézném, hogy ott hagy bent egészen addig, míg a félelemtől meg nem csömörödöm, s csak aztán húz ki.

- Azonban ha a parton akarsz csak ülni, nekem az is jó. Kóborolhatsz is, de ne messze, sűrű a növényzet, ha elveszel, a hangodat se hallom – indult el a víz felé – Bár… nem tudom mekkora a rigó populáció, ha elég nagy, velük lehet üzenni – tereltem inkább másfelé a témát.

- Ezt hogy érted? – követtem őt érdeklődve.

- Még a mesterem mutatta annak idején… ha fütyültél egy kicsinyke dallamot, fütyülnek veled. Ha sokan vannak, sokan teszik, így lehet tudni merre van a másik… na nézzük – mutatta be tudományát. Egy kis dallamot fütyült, amit a rigók rögtön vissza is adtak. Elképesztő volt - Na, hallod? – mutatott a hang irányába, a túlpartra. Én pedig csak ámultam rajta.

- Sok mindent tudsz – suttogtam ismételten levonva.

- A korommal jár.

- Nem mindig, s nem mindenkinél – javítottam ki, de ő nem vitatkozott. Borzosról vette le inkább az étkes batyut, s a földre telepedett.

- Gyere, együnk, aztán szabadon csinálhatsz, ami jól esik.

Nem szóltam, csak odatelepedtem én is. Ettünk, majd ő elpakolt, míg én csak élveztem a csodaszép helyet. Földön fekve hallgattam a madarakat, magamba szívva a friss fű és réti virágok illatát.

- Annyira jó! Selymes, és… jó illata van. Szerettem, mikor ilyen helyre vitt a sors.

- Szerintem minden sivatagi nép bálványozza azt, mikor a táj zöld – jegyezte meg mellém érve, majd vetőzni kezdett. Először csizmáit vette le, majd ingjétől is megvált, rálátást engedve mezítelen mellkasára.

- Te… te most…

- Megyek úszni. Nem vagyok az a henyerésző típus – indult el a víz felé, én pedig fejben még mindig izmos mellkasánál tartottam – ha majd úgy tartaná kedved leány, csak rikkant, s jövök oktatni! – intett vissza se nézve.

Egy darabig csak bámultam utána. A vízbe gázolt derékig, majd bevizezte felső testét és el is merült a tó sötétkék vizében. Olykor fel-felbukkant, én pedig felállva, s még úgy is ágaskodva néztem utána.

- Csatlakozol? – kiáltott ki nekem, mire csak a fejemet ráztam – Ha nem, hát nem!

- Várj! – kiáltottam utána – Megyek! – indultam el a víz irányába, bár minden porcikám azt ordította ne tegyem.

- Mi lelt, hogy ilyen gyorsan meggondoltad magad? – Vigyorgott Amasai, amit nem csodálok. Az arcom épp olyan lehetett, mint egy ijedt kisállaté.

- Meg kell tanulnom, ki tudja meddig tudsz még vigyázni rám! – próbáltam szavaimmal célozni arra, mennyire tisztában vagyok közös utunk lángéletűségével. Jó indok vízbemenetelemre, no meg talán meg is nyugtatja, ha valóban ez volt baja… gondoltam.

- Ameddig rá nem jövünk tested titkaira… – mondta kimérten, majd kicsit zavartabban hozzátette – Úgy értem megfejtjük a tetoválásaid jelentését, ha addig meg nem halunk. – igazán nem értettem zavarát, az viszont bántott, hogy ennyire nyomatékosítja utunk majdani véget érését. Mintha még mindig nem hinné el, hogy értem, s elfogadom… jaj mi mást is tehetnék?! Nem vagyok ostoba, nem képzelem, hogy örökkön dajkálni fog!

Nem szólaltam meg, csak szomorúan sóhajtottam egyet, mire ő közelebb úszott, s kijött egészen addig, míg már csak térdéig ért a víz. Nedves nadrágja rátapadt izmos lábaira. Kezét nyújtotta, én pedig levettem felsőruházatom, majd a tóba tipegtem. Fehér térdig érő alsónadrág és egy ugyanazon színű ing volt rajtam, mind férfiruha. Úgy éreztem magam akár egy bohóc.
A víz nem volt hideg, csak egy egészen kicsit. Kézen fogva vezetett egészen a derékig érő vízbe. Ott aztán megállt, elengedte kezemet és felém fordult. A víz természetéről kezdett magyarázni, s arról hogyan tarthatom a felszínen testemet vész esetén, azonban nem sokat értettem belőle. Elmémet elhomályosította a félelem.

- Nem is figyelsz rám! – kezdett méltatlankodásba, amint feltűnt neki a dolog.

- Sajnálom… – motyogtam őszinte bűnbánattal – Nagyon aggódom. – panaszoltam.

- De itt vagyok melletted. – mutatott rá nyugodt hangon, én pedig felnéztem egyenesen szép szemeibe – Nincsen min aggódnod, csak figyelj rám!

- Rendben! – sóhajtottam, s igyekeztem minden erőmmel szavaira koncentrálni.

Ám amikor a hallottak gyakorlati alkalmazása következett, azaz Amasai azt kérte dőljek hátra az egyelőre sekély vízben, csődöt mondtam. Pedig még két kezét is derekam alá csúsztatta volna, én mégsem mertem hátradőlni.

- Most tedd meg, mert itt vagyok, ki tudlak húzni, ha megfullasztanád magad! – érvelt logikusan.

- Tudom, felfogni felfogom… – nyafogtam tovább – …de a félelem nem logikus dolog! – okosítottam ki én is. Persze azon voltam, hogy tegyek ellene, de őszintén nehezemre esett.

- Emlékszel a csónakázásunkra?

- Igen, borzasztó volt! – ráncoltam homlokomat – Lehet, hogy épp azért van most ennyire ellenemre!

- Ott bátran viselkedtél, szedd hát össze magad! – nézett vissza rám hasonló szigorral, mint én őrá.

- Ott az életünk volt a tétemény!

- Ha nem hát nem. – fordított hátat nemes egyszerűséggel és elindult a mélység felé.

- Várj! – szóltam ismét ösztönösen utána – Összeszedem magam…, csak segíts benne kérlek. – motyogtam, lenézve a sötét vízben kámforrá vált lábaimra, míg ő visszafordult felém.

- Ha akkor ment gondold megint azt, hogy az életed múlik rajta. – sóhajtotta unottan, én pedig legszívesebben mérgesen rávágtam volna, hogy az azért nem úgy megy! Persze megembereltem magamat és közelebb léptem hozzá.

Mozdulatom láttán a vízfelszínre rakta kezeit, majd fejével biccentett, hogy dőljek rá. Összeszorítottam ajkaimat, s lehunytam szemeimet, majd óvatosan hátradőltem. Nem csapott be, megtartott. Majd újra hozzálátott a magyarázáshoz, ezúttal azonban hegyeztem a fülemet, de hegyeztem ám! A rettegés jó motiváló erő, na meg a rettegésen kívül is tudtam volna millió butaságra gondolni, amit nem akartam. Okom viszont nem volt a félelemre, hiszen ő rendületlenül tartott, ügyelve rá, hogy még csak fejem se kerüljön víz alá. A többi aggály viszont…
Elég zavarba ejtő volt csuromvizes ruhában hátamon feküdni, s viselni kezének érintését. Próbáltam nem is gondolni erre, sem arra hogy a vékony fehér ing sokkalta áttetszőbb lehet, mint ahogy feltételeztem ezt a tóba menetelnél. Helyette minden erőmmel szavaira figyeltem, próbálva tudomást sem venni környezetemről.

Arról mesélt milyen fontos az egyensúly, majd mikor mondandója végére ért közölte, hogy már az elejétől kezdve nem tart. Én persze kétségbeesve húztam össze magam, amitől alámerültem. Ő azonban nem volt rest hónom alá nyúlva megfogni és talpra állítani.

- Ha már megfulladsz, legalább ne ily sekély részen tedd, hol a lábad is leér! – vigyorgott

- Nem is volt olyan vészes… – motyogtam görcsösen kapaszkodva két karjába, melyekkel még mindig engem tartott. Tán csak azért nem eresztett el mindeddig, mert ilyen nagy hévvel kapaszkodtam beléje.

- Akkor most ezt gyakorolni fogod egészen addig, amíg nem megy egyedül! Aztán mehet a mélyben!

- Még mit nem! – károgtam akár egy morcos vénasszony – Ez nem is úszás!

- Mégis ha bajba kerülsz, s a vízfelszínen tudsz maradni az nagyban növeli túlélésed esélyeit. – foglalta össze türelmesen, miközben szép lassan lefejtette magáról kezeimet – No meg az úszás nem megy egyről a kettőre, de miután a lebegés megvan, jöhet az is.

Mit tehettem hát, belementem. Nem sokkal később Amasai már egyedül is mert hagyni a sekélyben, s úszott egy keveset amíg én gyakoroltam újdonsült tudományom. S bár voltak kétségeim a mélyvízzel szemben, az ottani lebegés sem volt lehetetlen.
Úgy éreztem egészen hamar elsajátítottam, persze a félelem nem múlt el. Azonban lelkesen vágtam neki a következő lépcsőfoknak, mikor is Amasai immár hasam alá nyúlva tartott a felszínen, s magyarázta mitévő lehetek kezemmel, s lábammal. Én pedig minden erőmmel a feladat teljesítésére koncentráltam, arra hogy végre kipipálhassam az úszást listámon.

- Ha ily lassan megy, még holnap reggel is ezt fogjuk gyakorolni… – sóhajtotta türelmetlenül, amit igazán nem értettem. Valóban úgy tűnt gyorsan haladunk.

- Már tudok lebegni, s ne mond, hogy nem tanultam meg gyorsan! – duzzogtam oldalról felsandítva arcára. Nagyon igyekeztem, tényleg! Minden erőmmel, a kezdeti visszakozással ellentétben.

- Pár óra és sötétedik! – mondta – Ha még nappal vissza szeretnénk érni egy-két órán belül el kellene indulnunk. – nem is tűnt fel, hogy így eljárt az idő. Egészen olyan benyomásom volt, hogy még csak alig egy-két órája gyakorlunk.

- Addig nem megyünk, míg meg nem tanulok úszni! – közöltem ellentmondást nem tűrően. Nehogy már azért szenvedjek egy napot az ijesztő mélység felett, hogy aztán csak úgy a semmibe menjen!

- Bírjál magaddal pendelyes! – ripakodott rám játékosan – Én legkésőbb egy óra múlva hazaindulok Borzassal, te nyugodtan itt maradhatsz lebegni a tavon. Majd holnap érted jövök!

- Nem vagy vicces! – morogtam, s visszafordultam menetirányba, hogy aztán elismételjem újra meg újra a tanult mozdulatokat – Megpróbálhatom egyedül?

- Egyelőre még ne, nem megy még úgy…

- Meg tudom csinálni! – közöltem dacosan, ő pedig nem vitatkozott, elengedett. S csodák csodája ment is! – Mondtam, hogy menni fog! – örvendeztem végtagjaimmal a vizet fötörve.

- Majd a mélyben kiderül, de előbb döntsd el pontosan milyen úszást is szeretnél alkalmazni, mert amit csinálsz inkább egyhelyben pancsolás. – fogta meg két kezem ismételten elmutatva az egyik tanult mozdulatot.

Pár percnyi gyakorlás után aztán tartottunk egy nagyobb pihenőt. Bőrünk ázott, ajkaink pedig szinte már kékek voltak a sok lubickolástól. Kifeküdtünk az illatos fűre, csipegettünk egy keveset maradék ennivalónkból, s csak hallgattuk a madarakat. Amasai olykor fütyült egy-egy rövidebb dallamot nagy örömömre, amit aztán visszacsivitelhettek a rigók. Pihenőnk vége felé én is megpróbálkoztam a madárfütyültetéssel, s elragadtatva hallgattam hogyan is adják vissza az én dallamomat is.

Pihenőnk végeztével már úgy éreztem mindent tudok. Persze Amasai ismét óvatosságra intett, de nem tudott lebeszélni a mélységről. Fűtött a vágy, hogy végre legyőzzem. Hiába mondta a kékszemű, hogy „megint kalimpálsz”, „nyisd ki a szemed”, „ütemesen vedd a levegőt”, vagy „egyenletes tempóban mozogj”, oda se figyeltem rá.
Meg is lett a baj, hiszen mikor kiestem a ritmusból ösztönösen letettem volna lábamat, ám immár nem volt hova. Elmerültem. Ő pedig utánam kapva húzott a felszínre, vagyis húzott volna, de amint megéreztem a mellém úszó alakot rácsimpaszkodtam.

- Gale… Galea! – kiáltott rám lefejtve magáról kezeimet, majd hátamra fordítva, kezével mellkasomat átkarolva húzott a sekélyesbe. Ott aztán lábra állt és talpra állított engem is – Ha ilyenkor pánikba esel és belém csimpaszkodsz mindketten megfulladunk. – mondta nyugodt, mély hangon.

- Sajnálom. – pihegtem engem ölelő karját még jobban magamhoz húzva, hátammal testéhez furakodva. Egész testem remegett – Igazad volt.

- Nincsen semmi baj, mindig ott leszek, hogy kimentselek. – mondta halkabban, lágyabban, szinte búgva, én pedig vállam felett felnéztem arca felé. Azt kutattam vajon mi mondatja vele ezeket a szavakat. Aztán inkább jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.

- Le kellene szidnod, meg is halhattunk volna. – hajtottam le végül fejemet, s szégyenkezve lazítottam karját szorongató kezeimen.

- Tudtam, hogy előbb-utóbb felbátorodsz majd, ahogy azt is, hogy még nem vagy biztos úszó, ahhoz évek kellenek. Azt is tudtam milyen fuldoklót menteni, ügyesebbnek kell lenned ennél, ha vízbe kívánsz fojtani bennünket. – engedett ő is kezein, mire eltávolodva fordultam feléje. Mosolygott – Menjünk haza, gondolom mára elég volt a vízből…

- Dehogy! – vágtam rá rögtön – Tudom hol rontottam el, ezt már többé nem fogom! Próbáljuk újra, úgyis ki fogsz menteni, ha baj van! – incselkedtem elvigyorodva, majd indultam is vissza a vízbe.

Nem vitatkozott, helyette segített mindenben. Csak akkor szólt, mikor már jócskán letelt az az egy-két óra. Ideje volt indulni. Kievickéltem hát a partra, majd Borzashoz siettem. Csurom víz voltam, szárítkozni viszont már nem volt időnk.

- Vedd le a vizes inget, odaadom az enyémet! Arra ráveheted a felsőd! – dobta felém az említett ruhadarabot Amasai.

- Megfázol!

- Magamra terítem a pokrócot, ha fázom majd! – kezdett bele Borzas felnyergelésébe, amit a szokottnál is tempósabban csinált.

Kihasználva hogy nem figyel, levetettem ingemet és felvettem övét, ahogy kérte. Rá pedig felsőmet. Alulra felhúztam szoknyámat, majd megváltam a vizes alsónadrágtól is. Mire felnéztem már a lovon ült és engem figyelt, majd intett, hogy iparkodjak. Rögvest oda is szaladtam hozzá, ő pedig a lóra segített. Hamar el is indultunk.

Utoljára még hátranéztem, búcsút véve a gyönyörű tájtól, a madaraktól… a legyőzetett mélységtől. Persze továbbra is viszolyogtam a víztől, s még mindig nem mondhattam, hogy tudok úszni, na de rengeteget tanultam! Tudtam, hogy immár ha vízbe esek, s sikerül megőriznem nyugalmamat, jószerivel ki is kászálódhatok.
Mielőtt azonban még visszafordulhattam volna gyomrom nagyot kordult, jelezve a vacsoraidő közeledtét. A fárasztó úszkálás után nem is csoda, ha kifejezetten éhes voltam, főleg mivel ez alatt a hét alatt megszoktam már, hogy rendszeresen és rendesen táplálkozom. El is kezdtek visszajönni elvesztett kilóim, s sokkal jobban is éreztem magam, ennek hála.

- Még ki kell bírnod egy darabig. – válaszolt pocakomnak.

Nem szólaltam meg, csak sóhajtottam egy nagyot. El voltam fáradva, bár kellemesen, de nagyon. Nem csoda hát, hogy útközben el is szenderedtem. Nem zavart a ló ütemes lépéseinek rázkódása, sem az erősödő hideg szél. Amasai hasának dőlve leltem menedéket a hűvösödő idő elől.

________

Fogalmam sincs miképp csinálta, de pusztán csak akkor ébredtem fel, mikor már ölében voltam. A barlang folyosórendszerében voltunk, közel szobámhoz ahová igyekezett velem. Reggel már ott ébredtem, ő pedig nagy meglepetésemre mellettem szuszogott. Nem fordult elő gyakorta, hogy korábban ébredtem nála, főleg mióta megkértem rá, hogy maradjon mellettem, míg el nem alszom. Tulajdonképpen azt sem sejtettem, hogy reggelig marad.

Nem keltem fel, pihentem még. Jólesett, ahogy a férfi közelsége is. Azt kívántam bárcsak így ébrednék minden reggel. Nem telt bele sok időbe, s ő maga is felébredt. Tán megérezte, hogy a félhomályban alvó alakját figyelem. Alig hogy kinyíltak szemei fel is emelkedett a párnák közül, s szóra nyitotta száját.
Hang azonban nem hagyta el ajkait. Megmozdultak, szétnyíltak, megremegtek, de mindezt némán, s a szürkeségben alig láthatóan. Nem láttam jól arcát sem, s fogalmam sem volt róla mi tükröződhet szemein keresztül.

- Jó reggelt! – törtem meg a csendet – felkelthettél volna, mikor ideértünk, éhen halok!

- Nagyon mélyen aludtál, nem akartalak. Fáradtnak tűntél. – mondta csendesen – Ettem egy keveset, s én is… nem akartalak egyedül hagyni. Féltem, hogy az ijedtségtől visszatérnek a rémálmaid. – magyarázta, pedig semmi szükség nem volt rá.

- Tudom. Megnyugtat, ha itt vagy, ezért kértelek rá. Jól alszom, ha mellettem vagy. – motyogtam, majd inkább gyorsan felpattantam, mielőtt még valami butaságot mondok neki – Bocsáss meg, de kilyukad a gyomrom! – siettem el rögtön, pedig immár nem az éhség hajtott.

Felöltözve a konyhába siettem, ahol Babut étellel és temérdek faggatózó kérdéssel várt. Elmeséltem neki napunkat töviről hegyire, de csak nem hagyta abba. A harmadik, negyedik után rákérdeztem, hogy ő miért nem jött velünk. Persze gyorsan magyarázott valamit a lovak iránti ellenszenvéről, a koráról, no meg az időjárás-változások iránti rendkívüli érzékenységéről, de elértem a célom: abbahagyta kalandunk kivesézését. Én pedig végre istenesen megtömhettek reklamáló pocakom.

- Sohasem volt hétköznapi, a gyilkosok közt sem… – vigyorodott végül el az öreg arcomat fürkészve, mikor már lenyeltem az utolsó falatot is.

- Tudom. – Válaszoltam őszintén – Ezért kedvelem őt, ellentétben a többi, hétköznapi gyilkossal. Egészen furcsa dolgokat tudunk kihozni a másikból. Olykor mintha más emberek lennénk…

- Nagy szerencsétek volt, hogy utatok összefonódott. – foglalta össze esetünk tanulságát Babut, ami valljuk be, azért megállta a helyét. Persze a zöldszemű épp a végszóra toppant be, s egészen más elképzelései voltak a dolog tanulságáról.

- Neki volt szerencséje! Ő él, én pedig bujdoshatok, s próbálhatom életben tartani. – morogta leülve az étkezőasztalhoz.

- Ha módomban áll majd, kárpótollak érte. – mosolyogtam, hátha kedves szavaim enyhítik nyomorát.

- Megjóslod jövőmet boszorlány? Vagy megtanítasz néhány kártyatrükkre? Esetleg végre megadod tartozásom? – intézett felém egy szúrós pillantást sóhajtva Amasai. Mindketten tudtuk, hogy azért akármilyen hálás is vagyok, köszönetemnek sok gátat szabott az élet.

- Nem is tudtam, hogy értesz az effélékhez! – vágott közbe ízibe Babut, mielőtt még módom lett volna reagálni a szurkálódásra.

- Csak a szemfényvesztéshez ért. – vette maga elé az egyik tiszta tányért a bérgyilkos.

- Kellemesebb dolog a torokmetszésnél! – jött is rá a riposzt, elvégre kicsit rosszul esett a durva hangnem. Még ha volt is igazságtartalma…

- Eszembe jutott, hogy nem csak könyvekben kutakodhatnánk! – kezdett ismételt témaelterelő-akcióba az öreg – Emlékszel még az özvegy Madam-ra, a közeli városban?
Mertice Malinorra?

- Nem értem ő miben segíthetne… – mondta szinte már duzzogó hangnemben Amasai. Akár egy kisfiú, akinek nagyon nincsen kedve bebiflázni a tanulnivalót…

- Vénebb már, mint én magam, s ott ahol ő van, nem a könyvek beszélnek, hanem az emberek. Millió férfi és nő megfordult már bordélyában, akadhatott olyan is, ki hasonló jegyeket viselt. Érdemes volna rákérdezni! – érvelt Babut, majd vigyorra húzva ráncos arcát hozzátette – Biztos ott van még az a kedves kis kurtizán, akit úgy körülzsongtál még ifjabb korodban! Hogy is hívták… Aiza, vagy Adina? … Á, megvan, Anissa! – örvendezett az öreg, én pedig nem hittem a fülemnek.

Nem mintha féltékeny lettem volna, vagy ilyesmi, csak Amasai nem tűnt amolyan körülrajongós fajtának… amilyen távolságtartó, azt hittem minden nővel egyaránt ilyen… biztos gyönyörű ez az Anissa, hogyha ennyire… hogyha tetszett neki.

- Egyelőre kutassunk itt, s ha már végképp kifogytunk az ötletekből és a könyvekből, jöhet Madame Malinor. – zárta rövidre a beszélgetést kedvetlenül Amasai, majd hozzálátott a reggelihez.

Talán az út nehézsége, vagy a kósza gondolatok voltak azok, amik oly örömre serkentettek Babut láttán. Az se zavart, hogy magához vont egy ölelésre, pedig nem volt szokás nálunk ilyet tenni. Megnézett magának alaposan, megállapította, hogy az idõ vasfoga nem csak hozzá nem volt kegyes, hanem hozzám se – én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak erre -, így megvártam, míg rákérdez jöttöm okára. Akkor aztán belekezdtem a történetem rövid és tömör változatába. Arcán mintha újabb ráncok jelentek volna meg, pontosan azoké, amik az enyémet is újonnan otthonuknak hívhatta. A gondok mély árkai.

- Értem, értem… gondolom a segítségemet szeretnéd kérni mind az ok felkutatásában, mind abban, hogy legyen hol addig is lennetek, biztonságban. – Örültem, hogy összefoglalta, nem akartam még több erõvel kipréselni magamból a szép szavakat.

- Igen.

- Rendben van, segítek. Mutasd meg a kisasszonyt, aztán egyetek, tisztálkodjatok meg és pihenjetek. Itt úgyse talál rátok senki.

- Kivétel, ha már a mi rendünk is benne van – jegyeztem meg, mire Babut felhorkantott s felém küldte a „legyél csendbe” tekintetét. Nem kellett szólnia, igazából csak örültem neki, hogy nem akarta kicsikarni belõlem az elmúlt évek összes eseményét pár percben. Hisz tudtam, hogy megtette volna, de tekintettel volt a nyúzott képemre és fáradt lényemre.

Mikor visszaértünk a kiindulási pontra, ahol Galea is várt, a kisasszony kissé megszeppenve vágta magát egyenesbe, miután feleszmélt. Jól szórakoztam rajta, hisz nem láttam még ilyennek, velem szemben is pimasz volt és felelõtlen, pedig tudta, hogy bérgyilkos vagyok. Babut pedig, nos õ rengeteg tudást õrzött és gyûjtött, szóval egyáltalán nem értettem miért járt az neki ki. Talán a tudástól jobban félt, mint a pengémtõl? Hm…

- Jó napot Babut Úr! A nevem... – kezdett volna bele a nõszemély, miután felállt, de Babut nem hagyta, hogy befejezze.

- Galea, Amasai már sokat mesélt rólad! Szólíts egyszerûen Babut-nak! Én is üdvözöllek, ifjú virág! – köszöntötte õt az idõsödõ férfi, majd belém fordult. – Mosakodjatok meg, egyetek, s pihenjetek le! Úgy néztek ki, mint két ázott, fészkét vesztett madárfióka. Alig álltok a lábatokon!

- Rendben – feleltem. Alig vártam mindegyiket, de talán az alvás volt az, ami a legjobban csábított. Évek óta nem voltam oly fáradt, mint akkor. Öregedtem, ez tény, annak idején ennyi meg se kottyant volna… fránya idõ. Fránya évek.

- Amasai mondta, hogy miért jöttünk, ugye? – érdeklõdött Galea.

- Majd holnap nekilátunk a kutatásnak. Ma gyûjtsetek erõt hozzá! – tudta le ennyivel Babut, sokkal lelkesebben, mint mikor velem beszélt.

- Gyere, megmutatok mindent! – intettem a leánynak, mert félõ volt, ha tovább ott maradunk, elõtör Babut kíváncsi természete, s akkor nem végzünk nyugtató dolgunkkal egyhamar. Én már szedtem lábaimat, igaz lomhán, de Galea egyszer csak megállt és visszafordult az öreg felé. 

- Köszönjük a menedéket!

- Köszönd magadnak! Te kerítettél ilyen útitársat – bökött fejével felém az öreg szórakozott mosollyal az arcán, mire én enyhén felvontam a szemöldökömet. Ilyen útitársat? Õ kerített? Nem is tudom, valahogy nekem máshogy rémlik minden… Bár már mindegy. Legalább korai halálom elõtt, amit eddig oly ügyesen kijátszottam, nagy kalandban lesz részem. Nem erre vágyik minden suhanc?

Inkább hagytam a gondolataimat, s elindultam Galeával magam mögött egy leegyszerûsített körbevezetésre a lakrészen belül. A könyvtárhoz még én is kevés voltam, ott csak Babut tudta volna igazán elmondani mi merre van. Akkor csak a kis konyha volt lényeg, az alvásra elkülönített kis lyukak, majd végül a kedvencem, a fürdésre használt rész. Nem is esett le neki egy darabig, mi tárult elé, majd végül meglepetten pislogott hol rám, hol a barlangban tátongó tóra.

- Más módja nincs a tisztálkodásnak? – kérdezte, míg a vízfelszínt méregette kételkedve. Nem tudta még mire képes a gyógyvíz: nem csak ellazítja az izmokat, de gyógyít is.

- Ha gondolod, kiállhatsz az esõre – feleltem, míg elmémben az összes jó kis emlék felrémlett. Sok idõt töltöttem eme helyen ifjonc koromban, sokszor én magam is hoztam ide könyveket, mert Babut megkért rá. – Van fürdõszoba is, de az ottani szûk kis dézsa összehasonlíthatatlan ezzel. A víz pedig gyógyerejû. Hidd el jót fog tenni, fõleg az elmúlt pár nap után – ecseteltem neki, hogy végre felfogja: ez kell neki.

- Pár hét – kotyogott közbe, hogy kijavítson. Belegondolva igaza volt, nem csak ama pár napot kellett kipihennem. – Milyen mély?

- Legbelül alig egy méter. Ha ebbe képes belefulladni egy olyan mázlista némber, mint te, akkor itt a világvége! – sóhajtottam, míg azt nézegettem, mennyit változott a hely. Szinte semmit. Olyan idõtálló volt, mint maga a hegy.

- De félelmetes – hallatta nyávogós hangját, amibõl rögtön tudtam, hogy így se nyerte el tetszését.

- A jó dolgok elsõre van, hogy azok – tudtam le ennyivel, míg nyújtózkodtam egy hatalmasat. A végtagjaim kezdtek zsibbadni, s jól tudtam, hogy hiába ráztam volna õket, nem múlt volna el. Ez már annak volt a jele, hogy az erõm fogytán volt, s hamar pihennem kellett.

- Ha te mondod! – felelte végül egy nagy sóhaj után. - Fáradt vagyok! Az összes létezõ módon fáradt!

- Osztozom az érzésben. Mosakodj le hamar, hogy utána én is megtehessem, s végre pihenhessünk! – biccentettem a tavacska felé. Én is meg akartam végre mártózni biza befele jövet láttam arcképemet egy tócsában, és még én is megijedtem magamtól. – Éhes nem vagy?

- Csak egy egészen kicsit – felelte immár mosollyal az ajkán.

- Míg lemosakodsz, kerítek ételt! – biztosítottam róla. Az én bendõm is bõszen kongatott valami laktatóért.

- És mézbort? – kérdezett rá, mire majdnem felnevettem. Megmaradt neki ez is?

- Azt csak a felnõttek ihatnak – világosítottam fel szörnyû sorsáról, míg belekócoltam hajába. – Amott találsz tiszta ruhát és rongyot, amibe megtörülközhetsz! – tereltem vissza a témát az elõzõ medrébe, míg megmutattam neki ama kis falba vájt ajtót, mi mögött az említett dolgokat találhatta.

Éreztem, hogy a lábaim kezdtek egyre jobban zsibbadni, így igyekeztem is kifele, hogy lerakjam magamat egy közeli székre pihenni. Az utolsó métereket már úgy tettem meg, hogy a barlang falának támaszkodtam fél kézzel. Oly hirtelen és élesen nyílalt belém, hogy megöregedtem, hogy nem is tudtam volna megmondani az, vagy a fájdalom kényszerített oly nagy nyögéssel a kis sámlira.

- A kisleány már tisztálkodik? – jelent meg Babut, mire én bólintottam egyet. – Remélem a terveid között szerepel, hogy eltávolítsd az álladon lévõ hajadat is, mert öregít.

- Jaj, már te is… - morogtam, míg két kézzel végigsimítottam az arcomon. – Öreg vagyok, nem csak öregít.

- Oh, lehet te ezt gondolod, de akad itt valaki, aki nem – jegyezte meg kuncogva, míg tovább tipegett kezében egy kosárral, amiben ezernyi finomság lapult. Mikor elhaladt elõttem, bele akartam nyúlni, hogy egy répát kivegyek belõle, de Babuthoz méltóan rácsapott a kezemre, és csendben folytatta tovább az útját.

Egy darabig csak ültem ott tovább a rozoga sámlin, melyet fogalmam sincs miért hagyott ott Babut, majd mikor felcsendült Gale éneklése, felvont szemöldökkel hallgatóztam. Nem igen értettem minden szavát, de volt pár, mely hasonlított a latinéhoz. Már épp hagyni akartam a dolgot, mikor Babut tûnt fel újra, immár üres kosárral, hogy felsóhajtva közölje velem az énekecske fordítását. Felvont szemöldököm csak még jobban eltûnt borzos hajamban, ami akkor se változott, mikor az öreg a második kör élelemmel sétált vissza a konyhába. Gondoltam arra, hogy követem, de túl jól ültem, és túl jó volt hallgatni a leányt. Talán még mosolyt is csalt az ajkamra. Már elcsendesült, s bár nem hallottam, hogy motoszkált volna, biztosra vettem, hogy végzett és már csak az öltözéssel babrált. Felálltam hát, hogy mikor kijön, rögvest utána bemehessek, mikor egy nagy dübbenés rázta meg a szûk teret.

- Áááu! – csendült Galea fájdalmas hangja, mire én, mint valami óvó vad, szinte bevetettem magamat az ajtón, bele se gondolva, hogy netán még nem végzett az öltözéssel.

- Mi történt?  Épp csak ideérünk, s te máris összetöröd magad?! – kérdeztem korholó hangnemben, míg mögé léptem, hogy felsegítsem.

- Csak elcsúsztam... – motyogta orra alatt – ..., de te mit keresel itt? – kapott hirtelen észbe, majd rögvest nekem szegezett egy rakat ostoba kérdést.– Netalántán hallgatóztál? Vagy kukkoltál? – méregetett felvont szemöldökkel, én pedig nem hittem a fülemnek. Ilyeneket nézett ki belõlem? Pont belõlem? Láttam már illetlen helyzetben, mikor sebét kötöztem, s akkor még jobb formában is volt. Oh, pimasz leány, pimasz kis fruska! Az!

- Chöö... majd biztos ilyesmire fecsérlem a maradék erõmet! Úgy hallottam kiabálsz, de csak kornyikáltál, az csalt ide – füllentettem. Nem mondhattam neki, hogy oly fáradt voltam, hogy nem jutottam már messzire. -  Nem kellene ilyen baljós dalokat énekelned! – tettem még hozzá, hogy végre kimásszak ama feltételezésbõl is, hogy leskelõdtem.

- Mi ebben a baljós? – kérdezett vissza. Ah, magam sem tudtam volna megmondani, a dallama, a mondandója, mindene… fáradt voltam, túl sok minden volt a hátam mögött, s valahogy ez a kornyikálva dalolás oly nõszemélyek képét hozta elmémbe, ami nem igen tetszett. Az egyik édesanyám volt, a másik meg… hosszú történet. – Hiszen itt vagy, s vigyázol rám. Játszhatunk, énekelhetünk... – kuncogta el a helyzetet. Nem vette komolyan, nekem pedig nem volt már erõm ilyen fiatalos lelkesedéshez.

- Menjünk! – állítottam végül talpra.

- Különben is, ha zavar, miért hallgatod a dalomat? – csacsogott tovább.

- Mondtam már, azt hittem baj van s segítségért kiabálsz, mire pedig ideértem eltaknyoltál. Csendben nem tudtál volna mosakodni?! – vontam kérdõre, míg éreztem, hogy a feszültség szépen lassan visszakúszott testembe. Mintha csak elbújt volna, hogy röpke ideig helyet adjon a nosztalgiával járó örömnek.

- Féltem, ezért tettem – adta tudtomra a tényt, amivel már nekem sem volt kedvem kötözködni.  Inkább mutattam neki az utat vissza a lakrészbe. A csend bekúszott kettõnk közé, de nem kívántam kiélvezni. Akadt pár kérdésem, s nem voltam rest feltenni õket.

- Mi volt ez? Milyen nyelven volt?

- Gallul. Osberht tanította a dalt.

- Értem. De remélem azért tudod, hogy nincsenek errefelé farkasok! – susogtam neki a választ, mielõtt még attól is úgy megijed, mint az én ostoba viccemtõl.

- Ez a dal nem holmi erdei farkasokról szól, te is tudod!

- Persze, hogy nem – pillantottam hátra rá. – Ha tudnád kikrõl, nem énekelnél ilyesmit!

- Épp elég érdekes emberrel találkoztam már, te is tudod! – vágott vissza dorgálóan.

- Nocsak! Az egyik éppenséggel én vagyok – vágtam rá, míg újra menetirányba néztem. Miért kellett nekem ennyit szenvedni? Miért nem maradtam a jó kis lakomban? Mi lehetett szerencsétlen könyveimmel…? Vajon az utcagyerekek kiásták és gyújtósnak használták? A szívem is belesajdult a gondolatba.

- Bérgyilkos vagy, pontosan tudom – szólalt meg mögöttem, mire rájöttem, hogy az érdekest nem úgy értette, mint én. Nekem annyira hétköznapi volt ez, inkább azzal mertem kitüntetni magamat, hogy örök érdeklõdést mutattam minden írott tudás iránt. – S igyekszem minden egyes pillanatban észben tartani! – Valamiért beugrott egy kép, egy olyan kép, amit nem igen kívántam felidézni újra. Nekem nem volt új a vér látványa, de az õ arcára minden rá volt írva.

- A bokorban kellett volna maradnod, nem kellett volna utánam jönnöd akkor! – tört ki belõlem halkan a dolog. Addig nem zavart olyan dolog, hogy láttak munka közben. Ez azonban más volt… enyhe sejtelemmel bár, de éreztem, hogy miért.

- Nem ért meglepetés – ért utol a válasza, amit inkább jól magamba itattam. Nem volt neki meglepetés, hisz tudta jól, hogy bérgyilkos vagyok. Látott már máskor is ölni, nem igaz? Nem az volt az elsõ alkalom. S vélhetõleg az utolsó sem.

Csendben tettük meg a fennmaradó utat, gondolatainkba mélyülve. Az étkezõasztalon lévõ finomságok illata pedig szépen lassan bekúszott az elmémbe, s félresöpört minden gondot pár percre. Éhes voltam, addig nem is gondoltam bele mennyire. Rögtön a húst szúrtam ki, mely oly nagyon hiányzott már, de tudtam, hogy míg nem mostam le magamról az út porát, nem ehettem. Így hát a helyzetemhez képest gyorsan visszasétáltam a tóhoz, hogy jól megmártózzak benne.

Csak ültem benne nyakig elmerülve, élvezve, hogy a meleg víz ellazítja a görcsbe rándult izmaimat. Az igazi egy alvás lett volna, egy laktató vacsora után, de így is megtette. Visszaadott annyi erõt, hogy a sajgó lábaim tovább vigyenek, a duzzadt kezeim pedig a borotválkozásba kezdjenek. Szinte áldás volt, ahogy az erõs szõrtõl megszabadult képemen siklott érdes kezem. Csak addig néztem a használtas tükörbe, míg megnéztem nem e vérzik valahol arcom, de így is feltûnt, hogy rögtön letagadhattam pár évet. Reméltem, hogy a pihenés után csak növelhettem számukat.

Visszaindultam hát, hogy megtömjem üres bendõmet Babut finomságaival. Galea már ott ült, láthatóan már csak egyetlen egy falattal a tányérján, de inkább engem bámult evés helyett. Feszélyezett a helyzet, úgy méregetett, mint húst szokás a piacon, én pedig ezt valahogy nem élveztem.

- Ne kamillázz, egyél! – förmedtem rá.

- Már nem bírok. Tele vagyok! – felelte panaszosan, de azért még lenyomta a torkán a maradékát.

- Adj idõt neki, s majd helyrejön – szólt közbe az öreg, míg én csak felhúztam az orromat. Õ is tudhatta volna, hogy nem volt szabad pocsékolnunk. Minden falat fontos volt. Bár igaza is volt egyben, a kevés ételhez szokott szervezetének vissza kellett szoknia arra, hogy ehetett. Ez rám is vonatkozott, de szerencsére – vagy éppen sajnálatra – elégszer voltam már hasonló helyzetben, így nekem ez könnyebben ment. Nem volt hát rest magamba pakolni mindent, mit a gyomrom még bírt. Mikor pedig a határaihoz érkezett, úgy döntöttem, hogy elvonulok végre pihenni.

Nem akartam velük beszélgetni, mert már alig álltam a lábamon. Remekül tudtam leplezni, de mint mindennek, ennek is megvolt határa. Akár csak a gyomrom, a lábaim is kezdték érezni, hogy itt az alvás ideje. Hamar elnyomott az álom, de éktelen szomjasságom felrázott egy idõ után. Nem érzékeltem az idõt, s Galea hablatyolásának is csak a felét fogtam fel arról, hogy nem tudott aludni a kényelmetlen ágy miatt. Nekem olyan volt, mintha a legpuhább felhõkön térhettem volna nyugovóra, de az igazság, hogy a föld is hasonlóan hatott volna már.

Mentem volna tovább, de a kis panaszkodása után úgy bámult rám, mint még soha. Nem tudtam hova tenni a halovány mosolyt a szája szélén, a csillogó szemeket… csak az ugrott be, hogy a sima képem egyfajta nosztalgikusan hatott rá.

- Ennyire borzasztó? – érdeklõdtem.

- Csak szokatlan. Rég láttalak így, megszoktam már a szakállad – jegyezte meg eléggé gyorsan, én pedig büszke voltam magamra, hogy megértettem. Hálát adtam mindennek, ami létezett, hogy Babutnál ért eme lassú idõszakom, különben biztosan ekkor öltek volna meg minket. Nem, az üldözõinknek kellett a legkisebb bajomnak lennie. Pontosan.

 - Amit mondtam, azzal nem akartalak bántani – szólalt meg egy kisebb szünet után, amit ha lett volna erõm, megmosolygok. Félt, hogy megbántott volna? Ugyan, eddig ez eszébe se ugrott. Talán a fáradtság rajta így jött ki.

- Tudom – feleltem, mire õ a környezetünket kezdte el felmérni. – Mit csinálsz idekint?

- Már mondtam. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Biztosan az idegen hely okozója, meg hogy végre vége az üldöztetésnek – felelte, nekem pedig derengeni kezdett a dolog. Tényleg, mintha mondta volna… bár amilyen gondterhelt arcot vágott, szerintem akkor is rákérdeztem volna, ha teljesen képben vagyok. Bár nem igen értettem, hogy miért nem akart beavatni abba, hogy mi nyomja annyira a szívét.

- Ha nem akarod firtatni, mond azt hogy nem tartozik rád Amasai – csúszott ki a számon halkan.

- Jól ismersz – felelte.

- Pedig nincsen könnyû dolgom – vágtam vissza, majd megköszörültem a torkomat. 

-  Kényelmes az ágyam és szokatlanul megszokott már most a biztonság. Ha nem így lenne nem ébredtem volna rá, hogy valójában sokkalta több dologtól félek üldözõinknél. Jobban is félek – vallotta be végül.

- Nincs mitõl. Akármi derüljön is ki megbirkózol vele, elvégre ez aggaszt leginkább, ugye? – érdeklõdtem tõle, de válasz se kellett tõle szóban, a testbeszéde mindent elárult, fõleg, ahogy az ajkába harapott. – Nem lesz semmi baj!

- Tudom – susogta, akár egy barlangi szellõcske. Nem volt ereje, de ott volt. Nem volt túl biztató, reméltem, hogy nem fogja a pihenés alatti magatehetetlenség kivetni rá a hálóját, hogy aztán bekebelezze. Sok ember tehetetlen volt tõle, elmúlt a veszély, az agy elkezdte feldolgozni mi történt, rémálmok, rémképek, elfojtott érzések… Nem értettem a nõi lélek eme mélységéhez, igazából ilyen téren még a sajátom is rejtély volt számomra. Voltak idõszakok, mikor nehezebben viseltem egy-egy küldetést, de volt, hogy a szemem se rebbent. Galea azonban nem volt bérgyilkos, nem kellett átélnie mindazt, mit nekem, se megtennie. Nem volt könnyû élete, de azt hiszem az elmúlt napok – vagyok ahogy õ kijavított, hetek – rányomták bélyegüket testére és lelkére.

- Te miért nem alszol? – tudakolta meg végül, míg mindketten egymást néztük gondolatainkba mélyülve.

- Felébredtem a kepesztetésedre – füllentettem egy mosollyal. Igazából, ha nem a szomjúság, akkor tényleg a csattogó talpai keltettek volna fel. Ha nem is rögtön, de egyhamar.

- Bocsáss meg! – vigyorogott cseppet se sajnálkozóan.

- Nem kell ezért elnézésem kérned, csak aludjunk! – ásítottam. – Ha úgy könnyebb, áthúzhatom hozzád ágyamat – jegyeztem meg csipkelõdve.

- Nem köszönöm! Menni fog! Nem hiányzik a hortyogásod! – tette hozzá.

- Rendben – feleltem pislogva. Hortyognék? Tényleg? Fene se gondolta… Mindegy is, vissza aludni! Miután intettem neki, õ is elindult, ahogy én is, bár jó magam inkább cammogtam. Eme kis járás is fájdalomra késztette lábaimat.

- Még meg sem köszöntem! – fordult hirtelen felém, míg én azon gondolkodtam miért is indultam el.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Mindent! Neked köszönhetem, hogy még mindig élek – magyarázta kicsit gyorsabban, nem egyenesen rám nézve, így rögtön tudtam, hogy zavarban van. – Mikor nem voltál mellettem is te tartottál életben, mert tudtam, hogy értem jössz.

- Ha ilyen ravasz némber maradsz, hamar fogsz majd egy férjet! – mosolyogtam meg fej rázva a kis elõadását.

- Ezt most mire mondtad? – pislogott fel rám kérdõn.

- Arra amilyen angyali képet tudsz vágni, boszorka! – simítottam rá immár selymesebb hajára, majd minden további szó nélkül elindultam vissza a szobámba. Mikor már az ágyra vetettem magamat s az recsegve adta tudtomra nemtetszését ugrott csak be, hogy a szomjúságomat kívántam oltani. Feküdtem még egy kicsit, aztán nagy nehezen felálltam, hogy elcammogjak egy kancsó vízért. Babut nem volt semerre, és Galea se jött már ki a szobájából. Ideje volt, hogy én is újra aludjak. Sokáig.

<#>*~¤~*<#>

Oly mélyen aludtam, hogy egy álom se kísértett. Pedig lett volna miért, hisz annyi mindent tudhattunk a hátunk mögött. Elmém mégis úgy döntött, hogy nem jött el annak az ideje, hogy ezek feldolgozásával zaklassa fáradt testemet. Inkább hagyja, hogy gondtalanul aludhassak, amivel igaz nem pótolom a kihagyott alvást, de legalább helyrehozom az ez által elszenvedett károkat. Erre rásegített az evés is, amit nem voltam rest kihagyni a felkelés után.

- Sokkal jobb bõrben vagytok már most! – jegyezte egyszer csak meg Babut, mikor már jó ideje lakmároztam az általa hozott ételekbõl. Semmi egyébbel nem rendelkezett, mint egy közönséges parasztember jó aratás után, mégis jobb ételt el se tudtam volna akkor képzelni.

- Engem a tegnapinál javarészt csak rosszabban láthattál – jegyeztem meg, míg tömtem magamba az ételt.

- Oh, láttad volna fiatalon! – jegyezte meg széles vigyorral a képén Babut, ami épp csak annyira botránkoztatott meg, hogy újra közbeszóljak.

- Mintha most oly öreg lennék!

- A hasa kõkemény volt, mint a szikla. Csupa színtiszta izom, a hátán pedig tésztát lehetett volna gyúrni! Amerre járt mindenütt hüledeztek tõle a fehérnépek, a mestere legnagyobb örömére!

- Most sem olyan nagy a hasa! – szólt közbe Galea is, hogy védelmemre kelhessen. Bár, ezzel nem javított  a helyzeten, sõt!

- Nem olyan nagy? – kérdeztem vissza enyhén felháborodva. Éheztem én is, vele együtt, bõven leadtam jó pár kilót, elõzõ nap se ama erõs férfi nézett vissza rám a víztükörbõl, mint amihez hozzá voltam szokva.  – Épp reggelizek, ne bosszantsatok ilyesmivel!

Szerencsére abba is hagyták a fülem rágását, s inkább más vizekre eveztek. Fél füllel hallgattam õket, néha rájuk pillantottam, ahogy Babut Galea kezén lévõ tetoválásokat tanulmányozta.

- Van másutt is? – kérdezte az öreg, míg én már pakolni kezdtem.– Megmutatnád?

- Igen – felelte, majd egy kis szünet után folytatta. - Kérem... elfordulnának?

- Persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül, még a pakolást is abbahagyva. Babuttal váltottunk egy gyors pillantást, ki erre felállt. – Hozz neki egy takarót, kérlek! – szóltam oda neki, mire õ szó nélkül indult el. A takaróval tért vissza, majd át is adta a leánynak, hogy aztán intsen nekem fejével. Mi elfordultunk, és pakoltunk tovább, egy pillantást se vetve Galeára. Inkább szóba került az idõ, hogy mily kellemes még, nem fájnak Babut ízületeit, de lassan beköszönt a rövid õsz, ami után jön a tél. Fel kell készülnie rá alaposan. Pár éve majdnem elfogyott az élelme, mert oly hirtelen jött a hó, s oly sokáig maradt is. Emellett gyanús volt mindkettõnknek, hogy ama télen nem egyedül kellett lennie, mert igaz jó helyen voltunk, de csak hárman voltunk ama rengeteg könyvre, iratra és papiruszra.

- Készen vagyok – szólalt egyszer csak meg Galea, de oly halkan, hogy egy röpke pillanatra azt hittem, hogy képzelõdök. Babut azonban rögtön indult a szükséges dolgokért, s míg a jeleket vetette papírra, szája is járt. Én csak figyeltem az ismerõsen ismeretlen tetoválásokat a leány vékony testén, már amennyit a pokróc engedni látatott.

- Szóval születésed óta megvannak? S nincs semmi emléked velük kapcsolatban?

- Volt, aki megrettent a karom láttán, de nem mertem kérdezõsködni – felelte a kérdésekre a választ Galea, míg a takaróval bíbelõdött. Lerítt róla mennyire zavarta a helyzet, de Babut mintha nem vette volna észre. Egyszerûen lefoglalták a soha nem látott minták, s azoknak alapos papírra vetése. 

- Hogyhogy nem érdekelt?

- Nem tudom… féltem. – Arcára kiült ugyan az az érzelem, amit szájára vett, én pedig legszívesebben már akkor közbeavatkoztam volna. Szemei ijedten mértek fel mindent, még Babutot is, ki jobban el volt foglalva a mintákkal, mint a ténnyel, hogy egy szinte meztelen, fiatal leány állt elõtte. Remegtek a kezei, libabõrös volt, egyre jobban félt. Nem tudtam mitõl, elsõnek nem én, de aztán átpörgettem fejemben az elmúlt nap eseményeit. Végtére is annyi minden történt, nem volt csoda hát, hogy borsózott a háta mindentõl.

Majdnem megerõszakolták.

- Elég! – csúszott ki a számon, amint belepillantottam a riadt szempárba.  – Had öltözzön fel!

- Már csak pár vonás… – felelte Babut, nem is figyelve rám, de fõleg nem Galeára.

- Azt mondtam elég! – emeltem fel még jobban a hangomat, mire az öreg láthatóan megszeppent. Soha nem beszéltem vele így, nem volt miért, most azonban oly mérget éreztem iránta, hogy nem látta, nem akarta látni a rettegést…

- Mindenki érdeke az, hogy mielõbb fény derüljön a titokra!  Ne aggódj, rögtön felöltözhet – intézte hozzám szavait Babut, miután megtalálta hangját, majd Galeához fordult. – Nyugodj meg angyalom, tõlem aztán nem kell zavarban lenned, csak egy kimiskárolt vén koporsószökevény vagyok! Az öregfiú meg már úgyis kötözte sebeid, nemde?

- Babut, elég! – tettem az öreg felé egy lépést.

- Jól van, végeztem is! – rikkantotta lelkesen, majd mire kettõt pillantottam a rossz derekával oly hamar elsunnyogott a szemeim elõl, mint szavannán a gazella tette ezt az oroszlánnal.

- Öltözz fel, én addig kint megvárlak – szóltam a reszketõ leányhoz jóval halkabban már.– Aztán irány a könyvtár, segítünk Babutnak!

Csendben indultunk el a könyvtár felé, miután Galea visszaöltözött bõ ruhájába. Szerencsére nekem még rémlettek a kacskaringós folyosók, így hamar utolértük az öreget, ki már igyekezett valami olvasnivalót keríteni magának és nekünk. Nem volt rest alapos lenni, s különféle nyelveken íródott mûveket elénk pakolni. Persze akadt közöttük bõven olyan, aminek a fele inkább képeskönyv volt, tele rajzokkal, mint szövegekkel. Ezeket adtam át Galeának, én pedig rámentem a kifejezésekre. Fogytak a könyvek, teltek az órák, de egy apró kis lépést se haladtunk elõre.

- Pihenjetek, én majd folytatom! – szólt egyszer csak oda nekünk Babut, de fel se nézett az épp aktuális olvasmányából. – Eleget segítettetek már!

- Szívesen segítünk még! – vágta rá rögtön Galea, én azonban örültem, hogy utunkra engedett. Elgémberedtek a lábaim, már épp újra fel akartam állni, hogy sétálva nézegessem a lapokat.

- Segíthetsz majd a vacsora elkészítésében, hiszen nemsoká ismételten lemegy a nap. Egy óra múlva neki is állok! – adta ki az útját a leánynak.

- Rendben van! – mosolyogta a leány, majd emelte rám a tekintetét. Rögtön intettem fejemmel, hogy merre kell kimenni, majd el is indultunk. Láttam rajta, hogy zavarja a távozásunk, így biztosítottam afelõl, hogy az öreg tökéletesen el lesz magának. Ezután nem voltam rest elgémberedett tagjaimat alaposan megmozgatni, aminek hála nem egy kellemetlennek hallható roppanás törte meg a barlang jellegzetes csendjét.

- Öregszem – susogtam beletörõdve a helyzetbe. 

- Mit szólnál, ha meggyömöszkölnélek? Hátha attól jobb lesz! – szólalt meg mellõlem lelkesen Galea, amit nem igen tudtam hová tenni, se a szót.

- Mit csinálnál? – kérdeztem vissza.

- Megmasszíroználak! Na, feküdj hasra hamar valahol!

Úgy parancsolt rám, mint asszony tette a férjénél, ami nem csak meglepett, de enyhén meg is botránkoztatott. Mikor mondtam én neki, hogy elveszem és parancsolgathat nekem? Ugye, hogy soha?  Ettõl függetlenül csendben tûrtem a dolgot, a szobámhoz mentünk. Úgy voltam vele, hogy kibírom, ha meg még boldoggá is teszi, egye fene. Úgyis csont és bõr volt, alaposan úgyse tudta volna megnyomkodni fájós hátamat. Mégis leültem, levettem felsõmet majd elhasaltam, hogy a hátamhoz férjen.

Hideg volt a keze, és apró. Édesen apró, szinte érezni véltem a simításokat. Aztán rájöttem, hogy nem képzelõdtem, sebeim környékén oly puhán érintett, mintha attól félt volna, mind vérezni kezd. Libabõrös lettem, nem csak a hideg kezétõl, hanem a gyengéd érintésektõl is, el voltam már ezektõl szokva. Férfi voltam, õ meg nõ, vagy leány, nem is tudom, a lényeg akkor az volt, hogy a másik nembõl készült. Az kicsit segített a helyzeten, mikor apró kezeivel nyomkodni kezdett: igaz nem volt oly erõs keze, de attól éreztem és jól esett fáradt izmaimnak. Fentrõl haladt lefelé, én pedig egyre jobban ellazultam.

Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már a hátamon ül, akár egy lovas a lován. A gondolat, miszerint egy nõ lovagol meg, hirtelen csapott át erotikus gondolatba, s máris bántam ezt az egész dolgot. Miért adtam be oly könnyedén a derekamat, én bolond? Néha bántam, hogy engem nem büntettek a kasztrálással, akkor nem lett volna semmilyen igényem ilyen téren, s teljes mértékben a munkámnak szenteltem volna az életemet. Semmi nõk. Semmi finom vonalak, puha bõr és édes illat…

- Fájdalmat okoztam? – kérdezte suttogva, mintha attól kellett volna félnünk, valaki meghall minket. Elsõnek nem értettem miért kérdi, aztán rádöbbentem, hogy túl mereven feküdtem alatta.

- Nem, dehogy… – feleltem én is oly halkan, amennyire csak lehetett.

- Akkor folytatom. – Így is tett, én pedig nem tudtam már úgy erre úgy tekinteni, mint a gondolataim elõtt. Persze jól csinálta a kisasszony, talán túl jól, jól is esett, de már nem tudtam elnyomni a szusszanásokat, morranásokat, és jólesõ sóhajokat.

- Szólj, ha gyengédebben, vagy erõsebben! – jegyezte egyszer csak meg, én pedig újra visszacsöppentem a való világba.

- Így éppen jó – szusszantottam.

Igyekeztem minden gondolatomat kiûzni ama vággyal telített eldugott részlegbõl, ahol épp lelkesen élvezték a mûsort. A testem sajnos így is reagált, többé-kevésbé, én pedig újra kamasznak éreztem magam. Persze ez a szellemi frissességgel járó testi megújulás máskor roppant jól jött volna, de miközben Galea ücsörgött lelkesen rajtam, nehéz volt élvezni. Aztán mikor végre úgy döntött, hogy elég volt a kínzásom, én mozdulni se mertem.

- Nem volt jó talán? – nézett engem, sõt, hajolt közelebb hozzám, miután már a földön állt, és nem rajtam ült.

- De! De nagyon jó volt… csak egészen elpilledtem, legjobb lenne, ha aludnék egyet! – adtam tudtára sokkal gyorsabban, mint ahogy általában beszélni szoktam.

- Aludj, mire felkelsz készen is lesz a vacsora! – mosolyogta, majd nagy megkönnyebbülésemre indult is kifelé. Mielõtt kitette volna a lábát végre a lyukból, amit az enyémnek mondhattam, megállt és szemöldök ráncolva visszanézett rám. – Mielõtt elalszol megmutatnád merre találom Babutot? Nem hiszem, hogy visszatalálnék egyedül!

- Nem… már majdnem alszom! Várd meg a konyhába! – igyekeztem minél hihetõbb lenni. Már csak az hiányzott volna, hogy… mindegy is.

- Ilyen nehezedre esik? – kérdezett vissza enyhe csalódottsággal és ellenérzettel a hangjában. Igen, fogalma sem volt milyen nehezemre esett volna akkor felállni, nem hogy járni.

- Ne haragudj, de nem szívesen kelnék már fel… most pont el tudnék aludni! – erõsködtem továbbra is, sõt, még egy hamiskás ásítást is eljátszottam a szent cél érdekében. Ágyban maradni, míg a gondom le nem lohad. Nem végleg, csak úgy… idõszakosan, barátiasan.  S lám, ahogy bezárta maga után az ajtót, máris jobban éreztem magamat. Jó, nem volt oly kényelmes még a hasamon feküdni, de ahogy lassan bebeszéltem magamnak a dolgokat, hamar el is nyomott kicsit az álom. Bár, ez inkább szundítás volt, mintsem téli álom, ami egészen addig tartott, míg az ételek illata be nem lopózott szeles ajtómon keresztül az orromba. Akkor aztán megembereltem magamat, kimerészkedtem odúmból, majd leültem hozzájuk enni. Nem sok szó hagyta el szánkat, inkább a gondolatainkba mélyedve fogyasztottuk el szegényes, de laktató vacsoránkat. Elpakoltunk, majd nyugovóra tértünk.

A délutáni kis szundikálásomnak hála én még igenis eleven voltam, s mivel gyertyát nem akartam pocsékolni esti olvasásra, ami nem biztosan vezetett volna semerre se, így inkább az edzést választottam. Úgy éreztem, hogy az nem csak a testemnek, de a lelkemnek is gyógyír volt mindenre éppen. Fájt néhány nyújtás, fordulás, de tudtam jól, hogy jó fába vágtam fejszémet. Egészen addig folytattam a jól begyakorolt mozdulatokat, míg végül mér minden porcikám jólesõen lüktetett a fáradságtól. Akkor aztán elmentem megmosakodni, majd vissza a szobámba. Legalábbis ez volt a terv, tényleg. Azonban ahogy közeledtem Galea szobája felé, furcsa hangokra lettem figyelmes, amiket elsõnek nem tudtam hova rakni. Megálltam hát az ajtajánál, s hallgatóztam kicsit, végül úgy döntöttem, hogy bemegyek hozzá.

Ismerõs volt a kép, ahogy a félhomályban szuszogva nyöszörgött: kínozta a rémálom. Motyogott orra alatt, de nem volt elég hangos ahhoz, hogy értsem, s talán ez jobb is volt így. Nevén szólongattam, de nem felelt, nem kelt fel, sõt, mintha csak rosszabb lett volna. Feljajdult, szinte sírt már, lábai kétségbeesetten jártak szegényes ágyán, én pedig eddig bírtam tovább. Odasiettem hozzá, próbáltam lenyugtatni, de túl mélyen volt a mocskokban, amit a saját elméje készített elõ neki.

- Galea! Galea ébredj! Semmi baj, biztonságban vagy! Nincsen semmi baj! –öleltem magamhoz, mikor már láthatóan kezdett visszatérni a valóságba.

- Azt hittem többé már nem talál meg – szólalt meg szipogva, míg teljesen hozzám bújt.

- Mit álmodtál?

- Ostobaságokat, mint mindig. Üldöztek, aztán el is kaptak – válaszolt halkan a kérdésemre.

- Ez tényleg az, ostobaság! Közeledben sincsenek, ez csak egy nyüves álom!

- Te is látsz rémeket álmodban? – szólalt meg egy kisebb hallgatás után, továbbra is nagyon halkan. Nem tudtam ezt a kérdést hova tenni, így kicsit eltávolodtam tõle, hogy lássam az arcát – már amennyire lehetett.

- Néha igen. De tudod az én álmaim nem oly rémségesek, mint a valóságom – tettem hozzá halkabban.

- Akkor nem álmodsz olyat, ami borzongással tölt el?

- Nem hiszem, hogy bármi képes lenne borzongatni – vallottam be teljesen nyugodtan.

- Emlékszel arra, mikor seblázad volt? – kérdezte hirtelen, mire nekem kellett egy kis idõ, míg átgondoltam mi is volt akkor. Oh, igen… édesanyám.

- Akkor csak a múlt gyötört. Nem borzasztott el az, csak… elszomorított talán. Nem is tudom… – vallottam be kelletlenül. Mit éreztem anyám elvesztésével kapcsolatban? Nem tudtam volna már igazán megmondani… annak idején fájt, piszkosul. Õ volt az egyetlen, kit szerettem igazán, s ki viszont szeretett, mindenféle kötelezettség vagy egyéb nélkül. Az õ ajkain mindig mosoly játszott, ha rám nézett, s elviselte gyerekkori önzõségemet is. Talán egy idealizált kép élt bennem róla, de ezzel se volt semmi gond. Õ volt a szülõanyám, az egyetlen igazi rokonom és családom. S halott volt, rég.

- Értem.

- De ha tehetném, sem változtatnám meg. Az formált azzá, ami vagyok.

- Aki vagy – javított ki. Igen, aki vagyok. Bérgyilkos. Mégis ott ültem és õt vigasztaltam. Mi voltam én, dadus? Semmi esetre se.

- Na, már nincsen bajod, ha kötözködni tudsz! – keltem fel végül mellõle. Elég volt a csevejbõl, meg minden másból már aznapra.

- Maradj még! Maradj kérlek! – jajdult fel Galea, mire én rögtön leszûrtem, hogy biza ez nem az elsõ rémálommal telített éjszakája volt már egyhuzamban.

- Múlt éjjel is nyöszörögtél – jelentem ki inkább magamnak, mint neki, majd lépek vissza a közelébe.

- Azt hittem csak az új hely az oka. S ennyire rémes sem volt.

- Mióta gyötörnek az álmok? – néztem mélyen a szemeibe, hogyha hazudna, rögtön rájöjjek. Pont úgy álltam, hogy a folyosón lévõ fáklya megvilágította arcát, így nem volt nehéz dolgom.

- Kiskorom óta. Néha alábbhagynak, akár évekre is. Olykor pedig naponta, kétnaponta felriadok rájuk.

- Értem. Hát próbálj meg aludni, itt maradok addig – sóhajtottam, míg az ágyára telepedtem. Szerencsére eléggé nagy volt, erõs férfiaknak voltak ezek kitalálva, nem kisleányoknak.

- Köszönöm! – susogta boldogan.

Elhelyezkedett kényelmesen, igen közel hozzám, majd nagy szusszanásokkal hagyta, hogy újra elnyomja az álom. Én azonban biztosra vettem, hogy aznap este nem fogok mélyen aludni, esetleg csak szunyókálni. Ezernyi gondolat cikázott át agyamon, kószák, komolyan, elfelejthetõk és fontosak. Nem is volt csoda hát, hogy hamar elment így az éjszaka, pirkadatkor pedig Babut már mocorgott a nagy barlangrendszer járataiban. Nekem sem kellett több, jobb ötlet híján inkább csatlakoztam hozzá, s segítettem neki, amiben csak tudtam. Eleinte kérdezõsködött, de végül szótlanságom rávette, hogy hasonló csendben dolgozzon mellettem. Nem volt kedvem társalogni, nagyon nem. Még vele se.

Galea felkelése után hamar érzékelte, hogy megváltoztak a viszonyok. Értetlenül is pislogott rám, majd Babutra, aki elintézte egy vállrándítással a dolgot. Miután csendben megreggeliztünk, indultunk is kutakodni. A két jómadár inkább együtt volt, én csendben nézelõdtem, hátha találok valamit. Ismertem pár kedvenc könyvem és tekercsem helyét, de most nem azok kellettek. Sajnos.

Ebédre nem fogyasztottunk sok mindent, csak egy kis gyümölcsöt pár falat kenyérrel, ittunk hozzá gyenge bort, majd mentünk is vissza. Nekem azonban minden elolvasott sor kínszenvedés volt, mert nem igen fogtam fel, bármily nyelven is íródtak. A gondolataim végig azon jártak, hogy mit is keresek én ott, s miért. A válaszok egyértelmûek voltak, de hogy jogosak e… az más volt. Bérgyilkos voltam, fizettek, hogy öljek. Annak idején ezért vettek meg három darab pénzérméért a rabszolgapiacon, annyit értem. Most már sokkal többet, merem remélni, de erre mit csináltam…

Az este is ránk köszöntött, s arra eszméltem fel, hogy egyedül vagyok. Égett a gyertya, aznap nem is tudom hányadik, de Galeáéknak nyoma sem akadt. Felvont szemöldökkel fújtam el a kis lángot, majd indultam a keresésükre. Nem kellett csalódnom az érzékeimben, a lakrészi konyhában rájuk találtam, ahogy jókedvûen fõzõcskéztek.

- Oh, elõkerültél! – intett nekem Babut. – Annyira olvastál, hogy inkább ott hagytunk. Találtál valamit? – érdeklõdött.

- Nem, semmit – feleltem, míg az asztalhoz ültem. – És ti?

- Babut megmutatott egy térképet, amin az északi törzsek területei voltak megjelölve – kezdett bele lelkesen Galea. – Volt hozzájuk leírás is, mármint a törzsekrõl, és…

- Vikingek? – vágtam közbe, míg mutatóujjammal egy repedést követtem a vastag asztallapon. Az enyém otthon már rég eltörött. Galea miatt.

- Igen, azok – felelte a leány egy kis csend után.

- Oh, õk érdekesek – dõltem hátra a székemen nagyon sóhajtva. – Mi lesz a vacsora?

- Ami sikerül – kuncogta Babut, mintha próbálta volna a furcsa kedvemet ezzel is elüldözni. – Azonban lesz köze húshoz, zöldséghez, és vízhez.

- Tán leves lesz? – nyomkodtam meg a nyakamat.

- Ki tudja – susogta titokzatosan az öreg, mintha a vacsora kérdése ilyen hangnemet és légkört igényelt volna. Felvont szemöldökkel fordultam felé, de õ csak boldogan kavargatta a kondér tartalmát. Én élveztem a magányt, de Babut egyedülléte teljesen más szinten volt, mint az enyém. Én érintkeztem emberekkel szinte minden nap a munkám miatt. Õ azonban egyedül volt fent a hegyen, akkor volt látogatója csak, ha a rendtõl jött valaki, vagy ha lement télre bevásárolni. Nem volt csoda, hogy úgy élvezte hosszan tartó vendégeskedésünket.

Így telt el pár nap, alig beszéltem velük, õk pedig egyre tanácstalanabbul álltak a helyzet elõtt. Én azonban ezernyi dolgon aggódtam, olyanokon, amik addig eszembe se jutottak. Mi van, ha nem találunk semmit? Mi van, ha ránk találnak? Mi van, ha Babut elárul minket? Ha a rend tagjai beállítanak? Sok mindent nem mondtam én se el az öregnek, se Galeának. Voltak dolgok, amik csakis az enyémek voltak, senki másé.

Emellett a tény, hogy Galeával is talán túlságosan egymásra hangolódtunk, inkább volt átok, mintsem áldás. Nem tudtam, érti e, hogyha ennek vége, a mi kapcsolatunknak is vége. Én bérgyilkos voltam, ki tudja hány rövid évvel magam elõtt életembõl, õ meg fiatal, tele álmokkal. Igyekeztem visszább venni, de esténként így is mellette maradtam, míg el nem aludt. Csendben, minden halk kérdését figyelmen kívül hagyva. Túl sok minden kattogott az agyamban, hogy aludjak, egyre ment, hogy mellette ücsörgök egy kicsit, vagy a könyvtárban egy gyertya mellett. Babut néha mellém ült, megkérdezte, hogy tud e valamiben segíteni, de minden nemleges válasz után felsóhajtott.

- Tudod, Amasai, néha jobb feladni a régit, hogy helyet csináljunk az újnak.

- A tekercseidre érted, talán? – érdeklõdtem.

- Hol már! Lehet, hogy ez a székhely öreg már, s a legfrissebb iratokat máshová rejtik, de ezt a helyet nem adom! – háborodott fel rögtön, mire én elmosolyodtam. – Ha ki akarsz hozni a sodromból, fiú, csak sértegesd tovább otthonomat.

- Eszem ágában sem volt, öreg – néztem rá.

- S a leánnyal mi van? – kérdezett rá, mire én értetlenül néztem rá. – Csinoska… vékony, de az út megviselte. Kedves is, érdeklõdõ. Rajong érted.

- Többet kéne emberek közé járnod – sóhajtottam. – Inkább olvassunk.

- Ahogy gondolod – kuncogta, míg én fejemet csóválva folytattam a munkát.

A másnapi vacsoránál azonban a szokottabbnál is feszültebb voltam. Nem aludtam kevesebbet a szokottnál, ettem is, ittam is, mozogtam is, Galeával is beszéltem, minden rendben volt, látszólag. Azonban az öreg odaadó viselkedését nem tudtam hova rakni, hogy megint finom húsból fõzött nekünk. Sok minden járt a fejemben, a bizonytalanság ily mértékû nyomása rég nehezítette a mindennapjaimat.

- Babut – szólaltam meg hirtelen, sokkal komolyabban, mint azelõtt. A gondolataim felvetettek egy kérdést, amit nem igen vitattunk még meg. – Ugye tudod, hogy a mester halála után három évvel, otthagytam a rendet?

A csend még engem is megdöbbentett, ami sokkal hosszabb volt, mind addig bármi. Lassan az öreg felé fordultam, ki óvatosan kivette a fakanalat a kondérból, lerakta a kis peremre, majd felém fordult. Galea nem messze állt tõle, felváltva engem és Babutot figyelte, nem voltam benne biztos, hogy értette, miért is kérdeztem én erre rá.

- Tudom – susogta az öreg a terhelõ szavakat, míg végül rám emelte tekintetét. – S nem zavar. Ezzel a tudattal segítek nektek.

- Ha betoppan valaki a rendtõl? – érdeklõdtem, mire õ elmosolyodott.

- Az év elején jártak itt, egyszer, a nagy havazás elvonulta után – jegyezte meg Babut. – Nem hinném, hogy jönnek erre. Ha igen, tudod hol lehet ama rövid idõre elbújni. Nem szoktak maradni, csak jönnek, kérdeznek, majd mennek.

Néztük egymást az öreggel, ki végül megunta eme komolyságot, s inkább a kondér felé hajolt.

- Oh, milyen finomat eszünk mi ma, gyerekek! – duruzsolta boldogan, mire én engedtem a késztetésnek, s haloványan bár, de elmosolyodtam. Szóval ilyen lehetett magányosan megöregedni. Még az életét is kockáztatta egy kis társaságért.

Miután kész lett ama finom leves, segítettem megtálalni, hogy aztán együtt üljünk asztalhoz. Babut lelkesen csacsogott mindenrõl, Galea pedig itta szavait, mint gyermek tette szülei tanmeséivel. Hajdanán én is így voltam ezzel, hisz már akkor is annyit beszélt az öreg, mint mindenki más együttvéve a környezetemben. Nem volt ellenemre, hisz legtöbbször érdekes dolgokat mondott.

- Míg el nem felejtem, édes fiam – intett oda nekem, mire én felvont szemöldökkel néztem rá.

- Ne hívj így – közöltem vele félig teli szájjal, mire õ mordulva intett egyet, hogy nem érdekli igazán mit akarok.

- Emlékszel a kis tóra odalent? A hegy esõsebb felén, a hó vonal alatt. Olyan… két óra gyalog talán. A fûzfa szigettel.

- Így már dereng valami – feleltem egy kis gondolkodás után. – Miért kérded?

- Elvihetnéd oda Galeát.

- Mehetünk a lóval is- gondolkodtam el. – Szegény úgyis alig lát minket, bár arany élete van a friss legelõn itt fent.

- Lovak… - morogta az öreg.

- Akkor elmegyünk? – szegezte nekem a kérdést Galea, mire én bólintottam. – Holnap? – Újabb bólintás volt a válasz. – És szólni is fogsz végre hozzám?

- Csak ha nagyon muszáj, s nem bírod ki, hogy ne – feleltem szórakozottan, nem is Galeára figyelve. A nyomás a mellkasomban igaz csökkent, de ha körülötte voltam, s vele beszéltem, újra visszatért.  – Az illatból úgy ítélem, hogy kész a vacsoránk.

- Ha a szaglásod máshoz is ily jó lenne, sokkal jobb lenne minden – sóhajtotta az öreg. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd végül Galeára, aki láthatóan a gondolataiba mélyedve ücsörgött az asztal másik végében addigra.

<#>*~¤~*<#>

A másnapi közös programunk Babut szerint sokkal több idõt kellett felölelnie, mint minden másnak. Nem akart minket vacsora elõtt látni, fõleg nem ebédkor, ami kicsit furcsán hatott nekem. Nem kérdeztem, csak szedelõzködtem, s közben azon gondolkoztam, mit csinálhatnék addig Galeával. Mármint… nem férfias dolgokat.

- Végig nem fogsz hozzám szólni, igaz? – szegezte nekem a kérdést, míg én már a lovat nyergeltem. Kaptunk egy kis batyut, amiben élelem volt, az épp nála volt.

- Honnan veszed? – kérdeztem vissza, míg megigazítottam a nyerget. – Most is beszélek hozzád.

- Csak mert megszólítottalak. Kerülsz. Nem szólsz hozzám, de ha igen, akkor is szûkszavú vagy. Nem tudom mi bajod van, de…

- Nincs semmi bajom – álltam meg a nyergelésben, és néztem rá. –, ezt akarod hallani? – zavartan pislogott rám szavaim hallatán, mire én felsóhajtottam. – Sok gondom van Galea, s legtöbbet te idézted elõ. Nem beszélek hozzád, mert nincs mit mondanom. Nem kerüllek, de nem vagyunk összenõve, ezért nem lehetünk mindig együtt… én… nem tudom mit vársz tõlem.

Mit mondhattam volna? Hogy nem tudtam mi a fene ütött belém, hogy mi kergetett úgy esténként? Az otthon melege, erre is gondoltam, de rögtön kivertem a fejembõl. Nem kellett nekem semmi. Nem érdemeltem meg én ilyeneket.

- Tettem valamit? – kérdezte halkan, míg én meghúztam a nyerget, s végre indulásra készen voltunk. – Azért vagy ilyen most? – hallgatásomat helyeslõ válasznak vélte, pedig csak nem tudtam neki mit mondani. – Talán az a baj, hogy esténként ott kell lenned velem?

- Ha veled lenne konkrétan bajom leány, nem nyergelném most a lovat, hogy elvigyelek kirándulni – sóhajtottam, míg odaléptem hozzá, s kivettem a kezébõl a batyut, hogy felköthessem a nyeregre. – Ne vegyél mindent a szívedre.

- Azt nehéz… fõleg, ha rólad van szó – megállt a kezem a munkában, szívem dobbant egyet a torkomban. Nem, Amasai, nem. Ez csak gyermeki csodálat, a biztonságot jelentheted neki annyi rossz után, egy biztosabb pontot az életében.

- Akkor tudhatod, ha rólam van szó, minden kegyetlen és rideg – szálltam fel a lóra, majd nyújtottam neki kezemet. Szomorúan nézett fel rám, meg se mozdult, se nem szólalt, mire kezemmel intettem, hogy jöjjön már.

- Ez nem így van – mosolyogta szomorúan. – Alulbecsülöd magadat.

- Ha! Mondtak már nekem sok mindent, de ezt nem – horkantottam fel szórakozottan. – Ha gyalog kívánsz jönni, mutatom lóháton az utat, de ha nem… - mozgattam meg újra ujjaimat, mutatva, hogy jöjjön. Végül megindult, belém karolt, majd hagyta, hogy felsegítsem magam elé.

- Nosztalgikus…

- Nem kéne még annak lennie, alig egy hete vagyunk még csak itt – jegyeztem meg neki, míg irányba fordítottam hátasunkat. – Hogy is hívtad?

- Mit? – kérdezett vissza.

- A lovat.

- Borzasnak – mosolyogta õszintébben.

- Tényleg… mert olyan borzos – ugrott be, majd sarkamat a ló oldalához érintettem, ki rögtön ügetésbe ugrott. – Akkor menjünk. Így is hosszú út lesz, szerintem senki nem jár arra, lehet gyalogolni is kell.

- Nem baj – susogta. – Jót fog tenni egy kis természet, emberek nélkül.

Én is így voltam vele, de nem jegyeztem ezt meg neki. Inkább figyeltem a terepet, ugyanis én is rég jártam arra, nem voltam ám úgy képben. A növényzet is változott, az álaltok is új utakat tapostak ki, nem volt ám gyerekjáték az út. Azonban egy kis morgás, szemöldökráncolás és „nem, nem tévedtünk el Galea, légy csendben végre” után végre megérkeztünk.

Az idõ szép volt, a napsugarak vidáman bújtak át a falevelek között, hogy a víztükrön táncolva alámerüljenek a mélybe. A tó nem volt igaz mély, de vize itt-ott zavaros volt a vízivirágoktól s egyéb növényektõl. Sokkal szebb volt, mint emlékeimben, s a kis fûzfa immár büszkén magasodott az ég felé a szigetén. Kacsák úsztak a tavon, különféle bogarak cikáztak a levegõben, madarak énekeltek, tücskök ciripeltek, teljesen más volt, mint az a táj, ahol annyi éven át laktam. Ez tele volt élettel.

- Ez… gyönyörû – susogta Galea elvarázsolva. – Segíts leszállnom!

- Ne légy ilyen türelmetlen, ama pár pillanat már nem oszt se szoroz – dörmögtem, de attól rögtön szedelõzködtem én is, hogy aztán lesegíthessem a lóról.

- Olyan, mint a természet egy városa… tele van élettel! – lelkendezett. – Egész nap el tudnám nézegetni.

- Hát, inkább csak fél napig – javítottam ki dörmögve, mire küldött felém egy szúrós pillantást. – S annak is csak a feléig.

- Miért?

- Nem túl mély – mutattam a tóra. – Ha van benned elég bátorság, adok neked pár úszó órát. Legalább addig bírd ki vízben, míg utánad ugrok.

Elképedve méregetett, nem tudva hova rakni ezt az egészet. Nemrégiben még morcos voltam, most meg úsznia akartam tanítani? Nos, sajnos egyet kellett értenem vele ilyen téren, mert én magam sem tudtam, mi is ütött belém.

- Azonban ha a parton akarsz csak ülni, nekem az is jó. Kóborolhatsz is, de ne messze, sûrû a növényzet, ha elveszel, a hangodat se hallom – indultam el a parthoz. – Bár… nem tudom mekkora a rigó populáció, ha elég nagy, velük lehet üzenni – tereltem inkább másfelé a témát.

- Ezt hogy érted? – jött utánam.

- Még a mesterem mutatta annak idején… ha fütyültél egy kicsinyke dallamot, fütyülnek veled. Ha sokan vannak, sokan teszik, így lehet tudni merre van a másik… na nézzük – vágtam zsebre kezeimet, majd egy kitalált kis dallamot fütyültem el a tó partján. Miután abbahagytam, füleltünk kicsit, majd a távolból pár rigó visszaénekelte nekünk az elõzõ dallamot.

- Na, hallod? – mutattam a part másik felére, ahonnan a válasz jött. Galea ámulva bámult engem, bennem pedig újra megszólalt ezernyi ostoba hangocska, miket napok óta nyomtam el kétségbeesetten.

- Sok mindent tudsz – susogta.

- A korommal jár.

- Nem mindig, s nem mindenkinél – tette hozzá. Inkább nem mentem ebbe bele, Borzoshoz léptem, levettem róla a batyut, majd kinéztem egy szimpatikus helyet, hogy letelepedjek oda.

- Gyere, együnk, aztán szabadon csinálhatsz, ami jól esik.

Leültünk s csendben ettünk pár falatot, majd míg én elpakoltam a batyut, visszakötöttem a lóra, õ elterült a fûben boldogan.

- Annyira jó! Selymes, és… jó illata van. Szerettem, mikor ilyen helyre vitt a sors.

- Szerintem minden sivatagi nép bálványozza azt, mikor a táj zöld – jegyeztem meg, míg mellé léptem, és lerúgtam csizmáimat. Értetlenül pislogott rám, ami kedvemre való volt. Sunyi félmosolyra húztam számat, majd mielõtt felfogta volna, hogy mennyire bámul, levetettem ingemet.

- Te… te most…

- Megyek úszni. Nem vagyok az a henyerészõ típus – jegyeztem meg, míg megindultam a víz felé. – ha majd úgy tartaná kedved leány, csak rikkant, s jövök oktatni! – intettem neki, míg már háttal álltam, s a vízhez igyekeztem. Jó idõ volt, a barlanghoz képest sokkal melegebb, s hiába voltunk a hegyekben, a víz mindig kellemes volt egy kis úszáshoz. Legalábbis reméltem, mert nem szerettem a hidegvízben úszkálni. Az pedig, hogy Galea végül összegyûjtött elég bátorságot a csatlakozáshoz… nos, az nem rajtam múlott.

- Nincs semmi gond, csak nem akartál felkelni – tört utat kis híján riadót fújó elmémhez nyugodt hangja – Térj magadhoz, öltözz fel, aztán indulunk.

- Magamnál vagyok – feleltem azonnal és ahogy elengedett fel is ültem – Öltözöm, s indulhatunk – álltam fel rögvest.

Nem mintha olyannyira siettem volna, de a hirtelen kétségbeesésnél, miszerint biztosan újra bajba kerültünk, sokkalta kétségbeejtõbb volt, hogy álmomban is épp így tartott fekvõ helyzetbe. A vállaimnál fogva lenyomva. Fölém magasodott, akár valami õsi istenség, ajkait pedig enyéim felé közelítette. Mint mikor falhoz nyomott menekülés közben, vagy miután Zahra-tól búcsúztunk el. Én pedig boldogan hagytam magam, alig vártam hogy ajkam újra övét érje. Sohasem volt még ilyen csodálatos álmom. Egész testemet bizsergette.
A csók... akarom mondani csónakhoz lépett és pakolászni, meg készülõdni kezdett. Én meg öltözködni. Ruháim még kissé nyirkosak voltak, de legalább úgy-ahogy tiszták.

- Felöltöztél? – pillantott felém pár perc múlva, miközben én már el is indultam rozoga csónakunkhoz – Gyere, mássz a ladikba, s megyünk tovább.

- Mennyi út áll még elõttünk? – kérdeztem elõrenyújtva kezemet. Eszembe se lett volna, ha nem félek így a víztõl, épp elég volt a reggeli közelség. Õ megfogta, s besegített a csónakba.

- Ha minden jól megy, egy napnyi.

- És ha nem megy minden jól? – tudakolóztam tovább amint elhelyezkedtem, õ ezalatt elkezdett betolni a mélyebb vízbe.

- Akkor reménykedünk benne, hogy nem tart sokáig az a „nem megy minden jól” dolog – mondta, én pedig nem tudtam értékelni humorát... bár biztos voltam benne, hogy cseppet sem kívánt jópofa lenni.

Lökött egy utolsót ladikunkon, majd bemászott mellém, aztán az evezõket kézbe kapva kezdett el lapátolni. Nem kapkodott, minden mozdulata megfontolt volt és erõteljes, mégis dinamikus. Meg sem látszott rajta az immár hetek óta tartó tortúra. A sok menetelés, éhezés, álmatlan éjjelek hada. Na meg a fogság sem, semmi. Arca azonban beszélt mozdulatai helyett is. Ezernyi gond ráncolta homlokát, s balsejtelmek fakították kellemes tónusú bõrét. Szemei fakók voltak, ajkai tétován meg-megrezdülõk.

- Gondterheltnek tûnsz – foglaltam össze a látottakat, mire sóhaj hagyta el torkát.

- Mikor nem melletted? – vágott vissza fél szemmel rám pillantva. Persze erre mindig volt ideje! A bosszantásom kitüntetett szerepet élvezett napirendjében. Ám nem akartam megadni neki ezt az örömöt, de nem ám!

- Nos, nem mindig – válaszoltam pár pillanatnyi megfontolás után. Nem éreztem úgy, hogy megtaláltam a megfelelõ szavakat, de legalább mondtam valamit. Ez is több volt, mint a semmi – A katonákon gondolkozol?

- Is – felelte megállva a lapátolásban – Sajnos akad más gondunk is.

- Azt mondtad, már közel vagyunk – néztem rá aggodalom és bizakodás gyötrõ keverékével szívemben – Ez csak jót jelent.

- Ha nem botlunk semmi gondba, igen – tette hozzá, majd inkább más mederbe igyekezett terelni gondolataimat – Aludj egy kicsit, szinte egész éjszaka menetelni fogunk.

- S veled mi lesz?

- Majd alszom, ha odaértünk – kezdett újra evezésbe – Ne aggódj feleslegesen apádért – viccelõdött, ami rögvest mosolyt csalt arcomra.

- Jó kislány leszek – mondtam szórakozottan, majd még jobban összegömbölyödtem és fejemet a csónak oldalának támasztottam. Tettem amit kért. Igyekeztem aludni egy keveset.

Hiába volt oly zavarba ejtõ az ébredés, valahol mélyen, legbelül az reméltem ismét õt látom majd fölém magasodni. Ereje teljében, csillogó szemekkel. Talán épp ez a sóvárgás nem hagyott pihenni. Ez keltett bennem furcsa érzést, mintha valami nagyon rosszat tettem volna. Rossz is volt ez, de bíztam benne, hogy legalább ártalmatlan. A gyermekek gyakran rajonganak hõseikért, fõleg a korom körüli bakfisok. Szerelemnek nevezik, vagy vágynak, holott semmiség. Pusztán ábránd.

Vágyálom ide, vagy oda lassacskán mégiscsak sikerült az alvás. Vagy ha teljesen nem is, valami olyasféle kábultság. Az egyetlen dolog, mi még utat tudott törni józan eszemhez, az az evezõk ütemes mozgásának lágy hangja. Ennél messzebb azonban nem jutottam, sõt szép lassan újra felerõsödött a külvilág többi zaja. A víz halk csordogálása, a távoli lombok zörgése és Amasai halk mozdulatainak nesze. Lassanként teljesen felébredtem.

A nap már lemenõben volt, mikor Amasai a par felé kezdte evezni csónakunkat. Csendes volt minden, de számomra nem kevésbé vészjóslóbb, mint zajok közepette lett volna. Minél közelebb voltunk annál inkább féltem, hogy nem sikerül. Újra elkapnak, vagy még annál is rosszabb...
Mikor már a partközelben jártunk kihúzta a csónakot velem együtt, én pedig boldogan szálltam ki belõle. Ám csak akkor könnyebbültem meg igazán, mikor a kopott kis ladikot evezõstül visszatolta a mélységbe és hagyta had sodorja a víz tovább.

- Innen akkor gyalog megyünk tovább, igaz? – kérdeztem tõle amint partközelbe értünk, õ pedig válaszul felém fordult és bólintott egyet – Hál’ istennek…

- Ugyan, csak kicsit ingott jobban, mint a nagy hajó – szólt felém könnyedén miközben elindult a sötétlõ lombtenger felé.

- Kicsit? – méltatlankodtam. Azért nagyon nem volt ugyanaz!

- Aludtál is.

- Rémálmaim voltak! – ajánlottam figyelmébe felháborodva, s utána indultam. Még hogy aludtam! Igaz, rémálmaim sem voltak, de akkor is!

- Nem kapálóztál – közölte én pedig lassanként beértem.

- Mert a józan eszem tisztában volt azzal, hogyha megteszem, mindketten a vízben kötünk ki – válaszoltam immár az erdõbe érve.

- Áldja az ég a józan eszedet – felelte szórakozottan, majd tovább sétált.

Hallgatás következett, ám ezúttal inkább a veszélyes, ismeretlen terep bújt meg mögötte, mint kusza érzések sokasága. Minden egyes apró neszre egyszerre rezzentünk, én általában csak össze. Ez egészen addig ment így, míg meg nem éheztünk. Szerencsére Amasai ismerte melyik bogyók ehetõek, így amint rátaláltunk pár bokorra megkezdtük üres gyomrunk megtöltését a savanykás gyümölcsökkel. Mire végeztünk leköszönt a napkorong is, helyébe pedig sötét éjjel lépett.

Az orromig sem láttam. Hiába ragyogott odafent a hold sok kicsi csillag ölelésében, a fák sûrû lombkoronája távol tartotta tõlünk világosságukat. Miután már sokadszorra buktam fel, löktem fel és gáncsoltam ki kedves bérgyilkosomat is és mentem neki különbözõ tereptárgyaknak Amasai úgy döntött taktikát váltunk. Az utolsó, majdhogynem egymástól való elszakadással végzõdõ manõverem után kezembe nyomta bõ ingének egyik sarkát, így kapaszkodva követhettem lépteit. Õ pedig biztosan tartott, ha kissé közvetetten is.
Persze erre mind nem lett volna szükség, ha beléje karolok, vagy megfogom a kezét. Legutóbbi álmom és az ezt kísérõ gondolatok miatt viszont gondolni sem akartam ilyesmire. Õ sem ajánlotta fel, hogy tegyek így, s én ezt is beszédes dolognak vétem. Egyszerûen egyikünknek sem hiányzott semmi felesleg. Pedig kiszabadításom után azt ígérte megölel majd. Persze nem bántam, hogy az is elmaradt!

Ahogy telt az idõ, úgy lassultunk le mi is. Én már az idõnkénti elbóbiskolásnál tartottam, csak ingjének markolása tartott egyenesbe. Mikor végre hosszabb pihenõt jelentett be szó nélkül kuporodtam a földre, s már aludtam is. Rég nem ment ilyen könnyedén, ha másra nem is, erre gyógyír volt a fáradtság. Ám nem aludhattam sokáig, nemsokára Amasai suttogása ébresztett.

- Mi az? Valami baj van? – kérdeztem azonnal, elõre rettegve válaszától.

- Nem tudom. Látod a távolban azt a pislákoló fényt? – simított a nyakamra, hogy arcomat az általa látott világosság felé irányozza. Libabõrös lettem érintésétõl – Megyek s megnézem.

- Ne…! – leheltem riadtan. Más sem hiányzott! – És ha katonák?

- Akkor szerzek élelmet, fegyvert, takarót és lehet lovat is – felelte könnyed tónussal hangjában, mintha ez csak természetes volna. Persze valahol igaza volt, de nem aggódtam kevésbé  – Emlékeztetnélek, ha elfelejtetted volna, hogy bérgyilkosnak s nem testõrnek képeztek ki – igyekezett tovább nyugtatni, ezzel azonban vegyes hatást ért el.

- Pedig abban is remekelsz…

- Ezt jó tudni, majd öreg napjaimra felhasználom – mondta, én pedig úgy éreztem mintha csak gúnyolódna. Vagy mintha nem is igazán figyelne – Azonban nem hinném, hogy visszatalálok ide ebben a sötétben. Egy darabig menjünk együtt, aztán pedig megadom a jelzést, ha jöhetsz.

- A jelzést? – álltam fel, õ pedig bagoly módjára kezdett huhogásba. Ha nem tudtam volna hogy õ teszi, elhittem volna hogy valóban egy éji madár röpült erre – Oh, mik ki nem derülnek. A madár is megy?

- Meg a farkas is, ha felhúzol, na, menjünk – dünnyögte türelmetlenül.

- Ez inkább medve – jeleztem felé, de õ nem igazán értékelte a dolgot.

Miután utasított, hogy markoljam már meg ingjét, s induljunk végre el, elindultunk és rövidesen a fényforrás közelébe értünk. Elég közel ahhoz, hogy felfedezhessem tábortûzrõl van szó. Amasai egy nagyobb bokor alá bújtatott és egyedül indult tovább a táborhely felé. Azt mondta csak akkor mászhatok ki, ha jelez, vagy ha már hajnalodik. Nagyon szorítottam érte, hogy az elõbbi szolgáltasson végül okot az elõbújásra. Hangot is adtam aggodalmamnak, ám a bérgyilkost nem hatotta meg a dolog. Ment a dolgára magabiztosan, én pedig a bokor sûrû ágai alatt kuporogva aggódtam helyette is.

Az idõ telt-múlt, bagolyhuhogásnak pedig nyomát sem hallottam. Motoszkálás, reccsenések persze voltak, na de oly halkan, hogy nem igazán mertem gyanakodni semmire sem. Ám alig telt pár percbe, s a hangok fölerõsödtek. Nyögések, hörgések, tompa puffanások... volt itt minden ami elõfordulhatott egy bérgyilkos közelében. Gyomrom azonban torkomba kúszott, hiszen változatlanul féltettem a derék gyilkost.

- Te mocskos disznó! – hallottam meg egy ismerõs hangot. Reméltem, hogy pusztán képzelõdöm.

- Ugyan, ez csak vér s sár – szólalt meg Amasai is – Hamarosan te is megtudod milyen mocskos disznónak lenni! Nézzük mennyit érsz az embereid nélkül. – szavai reménnyel fûtötték fel lelkemet, de úgy éreztem a neheze hátra van.

- Te kis…! – szisszent fel az ellenség, majd már csak a kardok fémes csilingelését hallottam. Erre mozdultam én önkéntelenül is, nem kellett hozzá sem bagoly, sem pirkadat.

- Amasai! – szólaltam meg amint közelebb érve a tûzhöz megpillantottam a két alakot.

A katona ledermedt hangomtól, ám maga a szólított mintha meg sem hallotta volna. Persze nem bántam ezt, fõleg mikor jobbjával kiterítette az avaros földre. Aztán kirúgta kezébõl a kardot és gyomorszájába nyomta lábát.

- Mit keresel itt? Nem jeleztem! – fordult felém miközben én óvatosan léptem közelebb a lángokhoz. Végignéztem a táboron és tisztán értettem miért akarta, hogy a bokor alatt maradjak – Hallasz?

- Mi? – néztem rá mire felsóhajtott  – Úgy hallottam, hogy jeleztél… – hazudtam.

- Az nem én voltam, lehet tényleg járt erre egy bagoly – felelte és õ is szemrevételezte mûvét – Nézd át a csomagjaikat, ha élelem van náluk, készítsd össze. Utána válassz egy lovat, a többit pedig engedd el s indítsd õket útjukra! – utasított, miközben szemem a földön fekvõ férfira tévedt.

- Ez csak nem…? – ismertem fel benne fogvatartónkat. Õ volt az, semmi kétség! A rosszarcú, ki büszkén ecsetelte hogyan végzett Amasai-jal.

- Csak beszéled a nyelvünket – sziszegte a hitvány, válaszul Amasai még beljebb nyomta talpát gyomrába.

- Neked csend a neved – szólt rá a katonára a zöldszemû – Ne is törõdj vele, csináld csak, amit mondtam. – adta ki újra a parancsot, de én egy darabig csak néztem õket. Nem tudtam mi bajom, nem értettem mégis mire várok.

Lassanként sikerült összeszednem magam és egy apró bólintás után nekiláttam a használható dolgok összeszedésének. Nem rettentett el a durvaság, sem a holtak. Voltaképp ebben éltem már jóval Amasai elõtt is. Tán nem ilyen mértékben, de életem része volt mindkettõ. Azt is tudomásul vettem, hogy õ egy bérgyilkos. Ám a földön fekvõ, jóformán álmában kimúlt katonára nézve mégis olyan érzések futottak át, melyektõl a hideg is kirázott.

- Mi most kicsit elszórakozunk – hallottam meg a smaragdszemû sziszegését, mi csak tetõzte az egész kavalkádot.

- Ugyan… nem indulok utánatok… – rimánkodott visszafogottan a rosszarcú, míg én éppen egy véres tarisznyával kerültem szembe. Semmi kedvem nem volt hozzányúlni, elegem volt a mocsokból és a vérbõl egy életre.

- Ezt te se hitted el, ugye? – kérdezte olyan vérfagyasztó hangot, mit még nem hallottam szájából – Mindjárt jövök Galea. Te csak csináld, amit mondtam! – szólt hozzám más tónusban, mintha nem is õ formálta, s ejtette volna ki az elõbbi szavakat.

- Hova mész? – hagytam a zsákot, helyette Amasai felé fordultam. Tekintetét viszont elkerültem. Édes álomban még mindig jobb volt viszont látni, mint rémképként.

- Beszélgetni. Bármit hallasz, ne gyere – kezdte el vonszolni a férfit a bokrok fele. Nekem pedig szemben sem volt odamenni. Nem akartam tudni mit tesz vele.

Ám a férfi könyörgését tisztán hallottam. Zene volt füleimnek, miközben dolgomat végeztem. Vagy egy óráig zokogtam keservesen elõtte, míg õ a hátamat csépelte vihogva. Aztán ecsetelni kezdte a kis meséjét, hogy hogyan végzett Amasai-jal. Utána pedig megnyugtatott, lesz a vallatásnál rosszabb is. Lett is, neki mindenképp. Láttam a bérgyilkos hátát, tudtam, hogy õt még annyira sem kímélte. Most pedig rájött, hogy a lehetõ legrosszabbal kezdett ki. Épp mint annak idején én, de neki elfogyott a szerencséje.

- Te dög… – morogta az említett legrosszabb, majd kilépett a bokrok közül. Addigra már elvégeztem mindennel, amit kért. A felesleges lovak szélnek eresztésével is.

- Mit csináltál vele? – kérdeztem rögtön, míg õ elégedett arccal szemrevételezte munkámat.

- Oh, én? – mutatott magára sokatmondóan véres kezével – Semmi különöset. Induljunk. Nehogy megint õrjáratba fussunk – indult el az immár egyetlen ló felé, de én nem követtem – Mi baj?

- Koszos vagy – feleltem halkan, rögtön pár pillanatnyi méregetés után. Persze az volt a legkisebb bajom.

- Asszonyok – mormogta, s ledobta magáról ingjét – Csak ezért tudnak pörölni, hihetetlen – mérgelõdött tovább letörölve magáról a koszt az elrongyolódott ruhadarabbal – Jó lesz? – dobta l végül rám nézve.

- Jó.

- Ha megfázom, a te lelkeden fog száradni! – juttatta eszembe, mialatt én mellé léptem az összekészített csomagocskával. Volt benne minden: fegyver, élelem, víz, s némi arany is.

- Azt hiszem ezt majd feldolgozom valahogy – mondtam csendesen és odaadtam a batyut. Ám nagy meglepetésemre én is kaptam valamit, de a sötétben nem láttam rendesen – Ez mi?

- Ajándék, csak ne járjon a szád – morgott megint, s felerõsítette a csomagot a lóra. Utána felsegített, aztán felült mögém. Én pedig közben kitapogattam mivel is ajándékozott meg.

Osberht halott kedvesének medálja volt ez, legnagyobb kincsem. Mikor a katonák elkaptak lemondtam róla, aztán... aztán Amasai visszaszerezte nekem. Mikor végre a hold halovány fénye utat talált hozzánk, ha csak rövid idõre is, csak néztem és néztem. Hiányzott Osberht. Biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, mikor Amasai mellett maradtam, ám azt nagyon bántam, hogy elszakadtam tõle. Féltem, hogy soha többé nem látom majd.

Hamar talált Amasai egy utat, azon haladtunk pirkadatig. Arra gondoltam meg is õrültem volna, ha mindeddig egy bokor alatt kell kuporognom, õt várva. Hajnaltájt aztán áttértünk egy erdei útra. Ám én ebbõl alig észleltem valamit, el-elszenderedtem a zöldszemû meztelen mellkasának dõlve.
A szendergés folytatódott napközben is. Keveset pihentünk, szinte le sem szálltunk a lóról. Amint pedig újra alkonyulni kezdett, én pedig sokadjára éreztem úgy, hogy erõm végéhez értem Amasai kezdett egyre izgatottabbá válni. Egyre csak hátrapillantgattam rá, próbálva leszûrni arcából milyen közel is vagyunk. Rákérdezni nem mertem, elég volt a pihenõre. Leszûrtem belõle, hogy nincs épp beszélgetõs hangulatában. Ám legnagyobb meglepetésemre alig pár óra múlva õ javasolt egy nagyobb megállást. Nem hittem a fülemnek, persze boldogan tudomásul vettem. Aludni nem aludtunk, oly hosszúra azért nem tervezte a megállót. De ettünk és ittunk, õ olyan jó étvággyal mai nekem is meghozta kedvemet az ízetlen katonakoszthoz.

- Sok van még hátra? – kérdeztem meg végül, mikor már visszaszálltunk hátasunkra. Úgy éreztem épp elég ideig érlelgettem kérdésem.

- Nem, már nem. Emelkedik az út, vagyis felfelé tartunk. Talán hajnalban végre megérkezünk – mondta lelkesülve. Furcsa volt konkrét választ kapni végre egy ilyen jellegû kérdésre, de meg tudtam volna szokni – Aztán fürödhetsz meg aludhatsz. Ha pedig kipihentünk magunkat, jöhet a kutakodás.

- Remélem lesz ott valami…

- Lesz. – felelte magabiztosan, aztán indította is a lovat.

Én pedig reménykedtem tovább, immár bõrömön érezve a forró víz lágy csókjait. Alig vártam, hogy végre rendes ágyban aludhassak és meleg ételt ehessek. Ám az idõ csak vánszorgott, nem sietett sehova. Az éj legmélyén a zöldszemû már oly fáradt volt, hogy majdnem leesett a lóról. Persze állítása szerint bírta õ. Ezt persze játszotta volna hajnalig is akár, ám amikor majdhogynem engem is lovunk alá préselt úgy döntöttem, hogy bizony eddig és ne tovább! Pihennie kellett. Persze nem tetszett neki a dolog, de hajthatatlanságom meghozta gyümölcsét.
Hátasunkat kikötötte, aztán ledõlt kicsit a fûbe. Egybõl elaludt. Hideg volt az éjjel, jó lett volna mellé bújni, de nem akartam megzavarni álmát. Ezt mondtam magamnak, persze az igazsághoz közel se volt. Lefeküdtem én is a földre, batyunkat fejem alá támasztva, elaludni azonban nem tudtam. Õrködtem helyette lelkesen, hallgatva Amasai ütemes szuszogását. Amint pedig mozgolódni kezdett felkeltem és hozzáláttam a készülõdésnek.

- Jobb egy kicsit? – kérdeztem, amíg õ nyújtózkodott egyet a már jól ismert morranás kíséretében.

- Azt hiszem – felelte kurtán – Menjünk is.

- Nem akarsz enni? – kérdezgettem tovább.

- Nem, majd eszem, ha odaértünk. Remélhetõleg akad az öregnél egy rakat füstölt hús. Esetleg egy kis mézbor is – mosolyodott el halványam, ami az én szívembe is csempészett némi melegséget. Még sohasem kóstoltam mézbort.

- Jó emlékek, hm?

- Valami olyasmi – felelte, majd fejével lovunk felé biccentett – Gyerünk.

Ha reggelre nem is, de lassacskán elérkeztünk utunk végéhez. Legalábbis reméltem, fogy a völgyben nyugvó kis település ezt hivatott jelezni. Azt hittem lehetetlen, de Amasai izgalma egyre csak fokozódott. Nyoma sem volt már a fáradt utazónak, legalábbis nem látszott. Arca kisimult, szeme úgy csillogott akár egy kisgyermeké.

- Kapaszkodj! – szólt hirtelen, én pedig épp fordultam volna hátra meglepetten, de abban a pillanatban megugrott alattunk a ló.

Innentõl már nem csak reméltem, tudtam hogy megérkeztünk. A táj egyre sziklásabb lett, az út pedig emelkedett, de õ csak hajtotta a lovat szaporát. Egészen addig, míg meg nem pillantottunk a várva-várt barlangot. Szája hatalmas volt, mintha csak egy óriási szörnyetegé lenne. Ám belül nem volt oly mély, mint azt gondoltam. Odabent pedig nem láttam semmit.
Mielõtt viszont megkérdeztem volna, hogy valóban jó helyen járunk-e, a zöldszemû leugrott a lóról és nagy lendülettel indult befelé. Egy kis réshez érve oldalazva folytatta útját.

- Na gyere! – intettem felém fejével és kezét nyújtotta.

- Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdeztem mégiscsak meg, hiszen lelkesedésén kívül nem igen támasztotta más alá.

- A látszat ne tévesszen meg – mosolyodott el halványan, én pedig sietve lekászálódtam a lóról – A lovat a barlangba kötjük ki, Babut így se fog neki örülni. Nincs jó viszonya velük.

- Babut? – érdeklõdtem immár saját lábaimon állva. Gyöngék voltak és sajgósak, de hihetetlenül megkönnyebbültek. Õk is tudták, itt a vége, ahogy sajgó ülepem is örvendezett. Ám kár volt ünnepelni, mert Amasai oly gyors léptekkel indult el, hogy jóformán futhattam utána.

- Így hívják a férfit, akihez jöttünk – adott választ közben, majd eszébe jutott hogy a lovat ildomos volna kikötni.

- Gyere utánam – biccentett fejével a barlang vége felé, ép pedig követem szorgos léptekkel. Újból a kis résnél volt, ám ezúttal tovább ment. Elkezdte magát átpréselni rajta, én pedig csak ámultam.

Miután felkapartam leesett államat követtem õt a szûk kis résbe, ami egyenesen egy terembe vezetett. Mit terem, csarnok! Akkora volt mint Amasai háza kétszer. A levegõ nem hogy tisztább volt, mint a barlang elejében, frissebbnek hatott, mint odakint. Ismét leesett az állam, de ezúttal nem is fáradoztam az összeszedésével. Valamiféle elõkelõ úr ez a Babut?

- Várj itt, megkeresem az öreget – mondta a zöldszemû, de szavai nem igazán jutottak el elmémhez a nagy ámulás és bámulás közepette. Ám mikor elindult feleszméltem.

- Nem lesz semmi baj, Amasai? – kérdeztem meg, biztos ami biztos. Tudtam, hogy ilyesmiben nem hazudna – Bízhatunk benne?

- Az életemet is rábíznám, ne aggódj – nézett le rám aznap sokadjára mosolyogva. Egyre inkább kezdtem megszokni, jól is állt neki – Ülj le az egyik székre, Babut nem lesz érte mérges. Lehet kicsit sokáig fog tartani mire visszaérek. Hatalmas ez a hely.

- Mármint… ez nem az egész? – mutattam körbe a csarnokon, aminek én a negyedét is elfogadnám lakás gyanánt.

- Könyvtár, persze, hogy nem ez az egész. Ez csak a lakrész. No, most már ülj le, s hagyd, hogy menjek a dolgomra! – szólt rám derûsen – Innentõl minden rendben lesz.

Egy röpke pillanatig még elidõztünk egymás tekintetében. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, hiszen abban a pillanatban olyan mélyrõl jövõ hála futott át rajtam, melyhez hasonlót még sohasem éreztem. Ám helyette csak bólintottam, miszerint világos, szót fogadok, megvárom. Õ pedig nekiindult megkeresni a már sokat emlegetett Babutot. Leültem hát a székbe és vártam. Teltek a percek, vontatottan és üresen, de sehol nem volt még a két férfi. A fáradtság pedig kezdett eluralkodni rajtam. Elpilledtem. Fejemet az asztal lapján pihenõ kezeimre hajtottam és szép lassan bekebelezett a kábultság.

Lépések zajára eszméltem, s amint kinyitottam fáradt szemeimet ott álltak már elõttem mindketten. Fogalmam sem volt mennyi idõ telhetett el, de nem is számított. Innentõl annyi idõnk volt, amennyit csak akartunk magunknak... így gondoltam. Gyorsan felemeltem fejemet, s kihúztam magam az asztalnál. Amasait látszólag nagyon szórakoztatta a dolog, ám a másik férfi úgy nézett rám mint aki szellemet lát. Magas volt, mint Amasai, csak vékony és idõsödõ. Haja már javában deres volt, csak egy-két barna hajtincs tarkította. Nyurga homlokát az idõ barázdái tagolták parcellákra.

- Jó napot Babut Úr! A nevem... – álltam fel kisvártatva, hogy illendõen bemutatkozhassak.

- Galea, Amasai már sokat mesélt rólad! Szólíts egyszerûen Babut-nak! – szólt közbe kedves, lágy hangon – Én is üdvözöllek, ifjú virág! – biccentett felém, majd Amasai felé fordította arcát – Mosakodjatok meg, egyetek, s pihenjetek le! Úgy néztek ki, mint két ázott, fészkét vesztett madárfióka. Alig álltok a lábatokon!

- Rendben. – válaszolta kurtán a zöldszemû, miközben én csak magamban mosolyogtam. Babut madaras, illetve fiókás hasonlata derût csempészett arcomra, ám amint eszembe ötlött utazásunk célja eltûnt arcomról a mosoly.

- Amasai mondta, hogy miért jöttünk, ugye? – kérdeztem halkan, az említett pedig aprót bólintott jelezve, hogy a válasz igen.

- Majd holnap nekilátunk a kutatásnak. Ma gyûjtsetek erõt hozzá! – mondta lelkesen Babut.

- Gyere, megmutatok mindent! – intett felém Amasai, én pedig elindultam. Ám alig tettem pár lépést irányába, s megtorpantam, hiszen valamit elfelejtettem.

- Köszönjük a menedéket! – Fordultam Babut felé. A hála, mit ki tudtam mutatni töredéke volt annak, mit egészében éreztem.

- Köszönd magadnak! Te kerítettél ilyen útitársat. – biccentett Amasai felé szórakozottan.

Én is így tettem, a bérgyilkos felé fordultam, aki elég viseltesen festett. De hiába a kócos haj, a karikás szemek, s a koszos arc, még így is remekül festett. Remekül? Milyen gyermeteg kifejezés... szívdobogtatóan. Ahh, még rosszabb.
Amíg én a helyes kifejezést keresgélve követtem, addig õ lelkesen körbevezetett a lakrészen belül. Megmutatta hol van a konyha, hol fogunk aludni, s hol tudok lemosakodni. Persze ki lehet találni mennyire figyeltem fáradt fejjel, a nagy merengés közepette! Csak akkor kaptam föl a fejem, mikor egy kis tavacskához, vagy mihez vezetett, fürdõhelység gyanánt.

- Más módja nincs a tisztálkodásnak? – méregettem gyanakodva a fodrozódó, gõzölgõ habokat.

- Ha gondolod kiállhatsz az esõre. – felelte szórakozottan, majd mielõtt még visszaszólhattam volna valami csípõset hozzátette – Van fürdõszoba is, de az ottani szûk kis dézsa összehasonlíthatatlan ezzel. A víz pedig gyógyerejû. Hidd el jót fog tenni, fõleg az elmúlt pár nap után.

- Pár hét. – Javítottam ki, de mindezek ellenére sem tetszett a dolog – Milyen mély?

- Legbelül alig egy méter. Ha ebbe képes belefulladni egy olyan mázlista némber, mint te, akkor itt a világvége! – sóhajtotta könnyedén.

- De félelmetes. – nyafogtam. A szívembõl jött, valóban tele voltam ellenérzéssel.

- A jó dolgok elsõre van, hogy azok. – nyújtózott egy nagyon, mire én sóhajtottam fel, beleegyezõen.

- Ha te mondod! Fáradt vagyok! Az összes létezõ módon fáradt!

- Osztozom az érzésben. Mosakodj le hamar, hogy utána én is megtehessem, s végre pihenhessünk! – sürgetett a forrás felé biccentve – Éhes nem vagy?

- Csak egy egészen kicsit. – válaszoltam elmosolyodva. Jól esett, hogy ilyen gondoskodó.

- Míg lemosakodsz kerítek ételt! – húzta száját õ is mosolyra.

- És mézbort? – lelkesültem.

- Azt csak a felnõttek ihatnak. – kócolta össze a hajamat, míg szavai szívemet kezdték el dézsmálni. Még mindig gyermeknek tartott? Így volt? – Amott találsz tiszta ruhát és rongyot, amibe megtörülközhetsz! – mutatott egy ajtócskára, ami a sziklafalba volt ágyazva, aztán elindult a dolgára.

Én pedig egy darabig csak álltam és néztem utána. Aztán az ajtóhoz léptem, ami egy kis helyiséget rejtett telis-tele tiszta rongyokkal. Volt odabent néhány ruha is, de csakis férfiruha. A legtöbbe kétszer elfértem volna, de rövid kis kutakodás után találtam magamnak megfelelõt. Volt még ott egy kosár tele illatos olajakkal, szappanokkal és mindenfélével. Onnan is magamhoz vettem néhány dolgot, aztán visszasétáltam hát vele a vízhez, s levetkõztem.
A víz zavaros volt, de a forrás mögötti sima felületû üveges kövekben visszaköszönt rám saját tükörképem. Nyeszlett voltam, de nagyon és megviselt. Mellem még annyi sem volt, mint annakelõtt, satnya combjaim között pedig akkora rés volt, hogy elfért volna ott még egy láb. Valóban jobban emlékeztettem egy gyermekre, mint egy nõre. Egy csenevész, girhes gyerekre.

Miután meguntam saját, mezítelen valóm nézegetését szememet visszavezettem a vízre. Még mindig nem festett túl bizalomgerjesztõen, fõleg hogy nem lehetett látni az alját. De ha Amasai azt mondta nem mély, akkor nem az! Ám belemásznom még így sem akaródzott. Helyette inkább körülnéztem.
Mindeddig nem igazán nézelõdtem. Fáradt voltam, alig álltam a lábamon. Örültem, ha állóhelyemben el nem alszom. Amint azonban szemem a barlangszerû terem, vagy inkább teremszerû barlang mennyezetére tévedt tátva maradt a szám. Ugyanazon tükrözõdõ kövek köszöntek vissza, mint a picike tavacska mögötti részen, közöttük pedig a nap ragyogott egy aprócska kis résen, aranyló fényével megsínezve a majdhogynem áttetszõ, kristályos köveket. Lélegzetelállító látványt nyújtott, egészen belemerültem.
Tán ez a szépség adott elegendõ bátorságot ahhoz, hogy a vízbe másszak. No meg onnan bentrõl mégiscsak jobban látszódott, hiszen egyenesen fölöttem volt. Óvatosan léptem bele a vízbe, mely változatlanul feneketlen mélységnek tûnt. Eszembe juttatott egy dalt, amit még Osberht tanított nekem. Egy lányról szólt, akit már csak a tó mélye várt, semmi más. Énekelni kezdtem hát, hogy a dal szárnyán röpüljön messze minden félelmem.

Zene

Aia gnata uimpi iouinca,                    Hé, csinos fiatal lány,

pid in cete tu toue suoine,                  mit csinálsz egyedül az erdõben,

pid uregisi peli doniobi?                     olyan távol mindentõl?

Aia gnata uimpi iouinca,                    Hé, csinos fiatal lány,

pid in cete tu toue suoine?                 mit csinálsz egyedül az erdõben?

Aia mape coime, adrete!                    Hé, jóképû fiú gyere ide!

In blatugabagli uorete,                       Szedjünk néhány virágot,

cante snon celiIui in cete                   együtt ebben az erdõben

Bár a dal elejére már igazán nem emlékeztem, a többi jól megmaradt. Voltak még homályos részek, de amit tudtam az jól összepasszolt. Gall nyelven volt, ami közel állt a latinhoz Osberht szerint. Nem tudtam gallul beszélni, csupán ezt a dalocskát ismertem, s még néhányat, de gyönyörûnek találtam így is. Érteni pedig értettem mirõl énekelek.

N'immi mapos, immi drucocu            Nem vagyok fiú, farkas vagyok

In cetobi selgin agumi,                       Vadászom a fák között,

selgin blatos tou' iouintutos               vadászom a fiatalságod virágára

Nu, uoregon, cu, uorigamos,              Jó, pajtás, gyere, játszunk,

lamman, cu, suuercin lingamos,         táncoljunk egy örömteli táncot,

indui uelui cantla canamos                 énekeljünk szép dalokat

N'immi mapos, immi drucocu            Nem vagyok fiú, farkas vagyok

In cetobi selgin agumi                        Vadászom a fák között

A víz kellemesen meleg volt, bizsergette bõrömet. Jó alaposan lemostam magamról az elmúlt pár nap mocskát. Hajamra illatos olajat öntöttem, aztán jó alaposan megmostam. Mire a dal utolsó szakaszához értem jóformán végeztem is. Kimásztam hát a baljós, mégis meseszép forrásból, testem gõzölgött a meleg víz nyomán. Törülközni kezdtem.

Cu allate, papon sod urege,               Vad farkas, tedd azt

eððiIo de iantu in cridie                     amire a szíved vágyik

VediIumi: cante moi uosta                De könyörgök, maradj velem!

Ne, a gnata, cante t' usstami,                         Nem lány, nem maradok veled

ne uostami, ne te carami                    Nem maradok, nem szeretlek

Ne carami, nec carasumi                    Nem szeret, sosem szeretett

Mire a végére értem valahogy közeli és fájdalmas lett az egész. Pedig el nem tudtam képzelni, hogy ezt a dalocskát valaha is magaménak érezzem. De ez sem volt színigaz, hiszen míg az ottani leányt a bizonyosság, addig engem a bizonytalanság kínzott. Nem tudtam, mi lenne rosszabb, tudni hogy nem szeret, vagy azt, hogy mégiscsak olyasmit érez, mint én. Rajongást. Zavarodottságot. Szerelmet. Abban viszont biztos voltam, hogy a bizonytalanságnál egyik sem lehet rosszabb.

Vrit- me lindos dubnon -piseti Most csak a tó mélye vár engem

Mikor már száraz voltam hajamon kívül mindenütt ruhába csavartam nedves tincseimet és felöltöztem. A ruha úgy állt rajtam, akár tehénen a gatya. Nagy is volt, idétlen is, ráadásul azt sem tudtam felsõ részének melyik az eleje. Csak remélni tudtam, hogy jól öltöttem fel.
Visszavittem a szappant és az olajokat, majd indultam is volna kifelé. Ám egy hátrahagyott kisebb tócsában sikeresen elcsúsztam.

- Áááu! – vágódtam hanyatt nagyot nyekkenve, koppant a fejem is.

- Mi történt? – jelent meg Amasai abban a pillanatban, mintha csak a szomszéd terembõl lépett volna elõ – Épp csak ideérünk, s te máris összetöröd magad?! – korholt le egybõl mögém lépve, hogy felsegítsen.

- Csak elcsúsztam... – feleltem halkan – ..., de te mit keresel itt? – fogalmazódott meg bennem a kérdés – Netalántán hallgatóztál? Vagy kukkoltál? – néztem fel rá összevont szemöldökkel.

- Chöö... majd biztos ilyesmire fecsérlem a maradék erõmet! – vágta rá méltatlankodó hangon – Úgy hallottam kiabálsz, de csak kornyikáltál, az csalt ide. Nem kellene ilyen baljós dalokat énekelned! – szemei komoran mélyedtek arcába, melyre õszinte felháborodás ült ki.

- Mi ebben a baljós? – vontam fel egyik szemöldököm bolondozva. Szomorúnak szomorú volt, de kicsikét sem éreztem baljósnak. Vagy netalántán neki is eszébe juttatott valamit? Úgy kell neki! – Hiszen itt vagy, s vigyázol rám. Játszhatunk, énekelhetünk... – bohóckodtam tovább kuncogva, õ azonban nem igazán értékelte a dolgot.

- Menjünk! – segített fel, vagy inkább állított talpra. Javarészt az õ munkája volt, nem az enyém.

- Különben is, ha zavar miért hallgatod a dalomat? – vontam kérdõre.

- Mondtam már, azt hittem baj van s segítségért kiabálsz, mire pedig ideértem eltaknyoltál. Csendben nem tudtál volna mosakodni?! – morogta, mintha oly borzasztó lett volna énekem.

- Féltem, ezért tettem. – adtam magyarázatot gaztettemre, mire fejével biccentett, hogy kövessem.

Úgy tûnt ennyiben kívánja hagyni a dolgot. Biztosan nem akarta feleslegesen fárasztani magát, azonban kisvártatva mégiscsak megszólalt. Olybá tûnt zavarja a csend, de lehet, hogy ez csak az én benyomásom volt. Engem zavart, így örültem szavainak.

- Mi volt ez? Milyen nyelven volt? – kérdezte menet közben, míg én vizes hajamat törölgettem.

- Gallul. Osberht tanította a dalt. – adtam rövid választ, az anyagot vállamra terítve, hogy nedves tincseim ne ruhámat áztassák el.

- Értem. De remélem azért tudod, hogy nincsenek errefelé farkasok! – mormogta az orra alatt, a végét szinte már-már suttogva, mintha oly sejtelmes titok volna.

- Ez a dal nem holmi erdei farkasokról szól, te is tudod! - vágtam rá szórakozottan.

- Persze, hogy nem. – folytatta a dörmögést, hátrasandítva rám – Ha tudnád kikrõl nem énekelnél ilyesmit!

- Épp elég érdekes emberrel találkoztam már, te is tudod! – ráncoltam homlokomat dorgálóan.

- Nocsak! Az egyik éppenséggel én vagyok. – fordult elõre nagyot szusszanva. Némi új erõre kapó sértõdöttséget véltem felfedezni hangjában, pedig nem én mondtam!

- Bérgyilkos vagy, pontosan tudom. – jelentettem ki a dolog tisztázása gyanánt. Tudnia kellett, hogy nem gondolom túl a dolgokat... még ha nem is egészen így volt – S igyekszem minden egyes pillanatban észben tartani!

- A bokorban kellett volna maradnod, nem kellett volna utánam jönnöd akkor! – motyogta keserûen, hangja szívembe mart.

- Nem ért meglepetés. – hazudtam ismét. Úgy éreztem így a legjobb. Ha nem tudja miként is vélekedek róla, s mennyire fájt akkor olyannak látnom. Bosszúszomjas, hidegvérû gyilkosnak. Nem szerethettem, értelmetlen volt. Ezt tudtam. Oh, de könnyû dolgom lett volna, ha a józan eszem vezérli érzelmeimet. Azt hittem így majd könnyebb lesz.

Szavaimra nem érkezett válasz. Nem beszéltünk ez után, némán haladtunk egészen a kis szépen faragott étkezõasztalig. Lapja telis-tele volt étellel. Volt ott hús, lepény, s rengeteg friss zöldség és zamatos gyümölcs. Babut ült az egyik végében. Amint meglátott felállt és hellyel kínált, én pedig elfogadtam. Amasai pedig visszaindult, gondolom hogy õ is lemosakodjék.

- Köszönöm! – erõletettem mosolyt arcomra, mire Babut biccentett. Nekiláttunk az evésnek.

Tömtem magam pukkadásig, vissza akartam szedni az út közben elhagyott kilókat. Egyszerre az összeset. Ez azonban így hirtelenjében nem segített lapos fenekemen, s eltûnt melleimen. Csupán a pocakom dagadt tõle, de irdatlanul. Babut is evett velem, lelkesen biztatgatva, hogy még mit ne mulasszak el megkóstolni.
Mikor már az evés vége felé jártunk megjelent Amasai is. Tisztán és üdén, szakáll nélkül. Leült õ is enni, én pedig egyre csak csupasz arcát méregettem. Furcsa volt a szakáll után, persze a szakáll is az volt eleinte. Fiatalabbnak tûnt így valamivel, mint szõrösen, bár erõteljes vonásaiból egy érett férfi arca rajzolódott ki.

- Ne kamillázz, egyél! – szólt rám.

- Már nem bírok. Tele vagyok! – panaszoltam, de azért betömtem még a tányéromon pihenõ utolsó falatokat.

- Adj idõt neki, s majd helyrejön. – szólalt meg Babut méltóságteljes, nyugodt hangon.

Nem egészen érettem mit ért alatta, hát ennyire rosszul néztem volna ki? Jól voltam én már, csak kicsit még fáradtan.
Amasai nem szólt, csak halkan morrant egyet. Egyszerre volt beleegyezõ és szemrehányó, legalábbis ezt éreztem... aztán ki tudja. Egyre bizonytalanabb voltam gesztusaiban, de mit is vártam? Magamnak is tudtam meglepetést okozni, de bõségesen.

Miután jóllakott aludni tért. Megvártam, azt hittem elkísér, ám helyette Babut vezetett ágyamhoz. Hamar ott találtam magam egyedül, párnák közt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt elég kényelmes, vagy nem voltam elég fáradt, hiszen más miatt nem jött szememre álom. Ám amikor az immár álmos tekintetû, ködös szemû Amasai a folyosón talált én ezeket füllentettem neki.
Mielõtt megjelent épp azon merengtem, hogy most hogyan tovább. Mik a lehetõségek. Persze ez attól függött leginkább mi minden derül ki rólam. Abban biztos voltam, hogy akármi legyen is az, Amasai részérõl nem várhatok nagy pártfordulást. Kicsit viszont aggasztott az is, vajon õ mit szól majd hozzá. Na meg leginkább én magam mit szólok?! Elvégre nekem kell együtt élnem vele a továbbiakban, akármi legyen is a nagy titok. Így természetesen  ezen jártak agytekervényeim, mikor tekintetünk találkozott.

Kicsit még mérges voltam rá, amiért úgy, olyan hirtelen egyedül hagyott, na meg az azt megelõzõ duzzogását sem tudtam mire vélni, ám amint elmerültem az álmos szemek smaragd tengerében, szívem egyszerre megtelt valami furcsa, melegséges érzéssel.
Utoljára Zahrával a karjaimban éreztem ilyet, talán ezért hatott ennyire különösen. Azt a kellemesen bizsergetõ másik érzést már megszoktam, ehhez képest legalábbis. Azt hittem annál nem lehet semmi sem rémisztõbb, hogy beleszerettem, pedig sokkal súlyosabb probléma volt, hogy megszerettem. Arcára nézve nem a veszélyesen vonzó, sûrû ködbe burkolózó bérgyilkost láttam, hanem valakit, akinek a lehetõ legbosszantóbb tulajdonságai is kezdenek kedvessé válni.

- Ennyire borzasztó? – szólalt meg rekedtes, álomittas hangon, miközben én azon kaptam magam, hogy leplezetlenül ámulom arcát.

- Csak szokatlan. Rég láttalak így, megszoktam már a szakállad. – hadartam, miközben tudatosult bennem mennyire másfelé is kalandoztam.

Természetesen eszembe jutottak a fürdõzés után elhangzott szavak és úgy éreztem talán nem véletlen, hogy még õ sem alszik. Talán apró pengékként szúródtak húsába, holott koránt sem gondoltam úgy mindent, mint ahogy õeléje tártam. Bérgyilkosnak tartottam, kegyetlennek, de ezzel együtt jó embernek, megbízható bajtársnak, s olyan férfinak, akit minden asszony maga mellé… én legalábbis azt hiszem.
Vagy talán mit sem törõdött szavaimmal. Elvégre mi okból kellett volna törõdnie velük? Nem voltam senki sem, csak egy rövidke találkozás az életében. Egy aprócska kitérõ, talán még annál is kevesebb. De már csak a puszta reménybõl fakadóan, hogy számítok neki, ki kellett mondanom:

 - Amit mondtam, azzal nem akartalak bántani.

- Tudom. – válaszolta nagy meglepetésemre, míg én csak az elõttünk elterülõ sziklarengeteget fixíroztam. A rövid, tömör kijelentésnek melegséget adott mély, kellemesen búgó hangja, melyben még mindig fáradtság lappangott. – Mit csinálsz idekint? – kérdezte meg másodjára is, mintha bensõmbe pillantottak volna álmos szemei.

- Már mondtam. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Biztosan az idegen hely okozója, meg hogy végre vége az üldöztetésnek. – adtam választ ismételten.

- Ha nem akarod firtatni, mond azt hogy nem tartozik rád Amasai. – susogta, én pedig összerezdültem a meglepetéstõl.

- Jól ismersz. – néztem fel rá óvatosan, kerülve tekintetét.

- Pedig nincsen könnyû dolgom. – köszörülte meg a torkát. Ha nem lettem volna ennyire meglepve, akkor talán fel is kapom a vizet, hogy ácsi, nem én vagyok maga a töménytelen kiismerhetetlenség férfijúi valóba!

-  Kényelmes az ágyam és szokatlanul megszokott már most a biztonság. Ha nem így lenne nem ébredtem volna rá, hogy valójában sokkalta több dologtól félek üldözõinknél. Jobban is félek.

- Nincs mitõl. Akármi derüljön is ki megbirkózol vele, elvégre ez aggaszt leginkább, ugye? – kérdezte, míg én gondterhelten ajkamba haraptam. Rátapintott hát a lényegre. Cseréltem volna boldogan õ kiismerhetetlenségével – Nem lesz semmi baj! – ejtette ki végül ezt a pár szót. Hozzáadva hanglejtését, arckifejezését és mind-mind azt, ami akkor õbelõle sugárzott furcsa módon kissé meg is nyugodtam.

- Tudom. – suttogtam õszintén, hiszen akkor, abban a pillanatban tudtam is. Képes volt lelket önteni belém. Elhittem neki, hogy nem lehet baj. Elhittem, hogy erõs vagyok.

Ez az érzés azonban hamar továbbgördült. Ahogy a szemébe néztem nem azt az erõt és önbizalmat láttam, mint amit arca, vagy hangja hordozott. Egy aggódó, tanácstalan szempár figyelt engem, ez pedig egybõl kizökkentett.

- Te miért nem alszol? – kérdeztem pár pillanat múlva.

- Felébredtem a kepesztetésedre. – morogta sóhajtva, elnyûtt mosolyra húzva ajkait.

- Bocsáss meg! – vigyorodtam el haloványan.

- Nem kell ezért elnézésem kérned, csak aludjunk! – ásított egy nagyot – Ha úgy könnyebb, áthúzhatom hozzád ágyamat!

Megvesztél?! Már hogyan lenne könnyebb? Az hiányzik, hogy már megint ostobaságokra gondoljak, mindenféle szemérmetlen dologra!

- Nem köszönöm! Menni fog! – erõltettem arcomra szélesebb mosolyt, hogy leplezhessem zavarom – Nem hiányzik a hortyogásod! – tettem még hozzá játékosan, had legyen egy mondvacsinált ok is a dolog mögött.

- Rendben. – pislogott zavart, párnaszükségtõl bágyadt tekintettel, s intett, hogy ideje visszaindulni szobáink felé.

El is indultam, de csakhamar megtorpantam. Nem volt helyénvaló, hogy a hortyogását emlegetve váljunk el, s volt még valami, amin túl kellett esnem. Nem mintha kellemetlen dolog lett volna, mégis valahol annak éreztem. Nehéz úgy hálálkodni, hogy az ember leplezni kívánt érzelmeket dugdos keblében.

- Még meg sem köszöntem! – fordultam feléje, amitõl ö is megszeppent kissé.

- Mit?

- Mindent! Neked köszönhetem, hogy még mindig élek. – magyaráztam kissé pirosodva – Mikor nem voltál mellettem is te tartottál életben, mert tudtam, hogy értem jössz.

- Ha ilyen ravasz némber maradsz, hamar fogsz majd egy férjet! – rázta meg fejét elvigyorodva.

- Ezt most mire mondtad? – értetlenkedtem, vagy inkább méltatlankodtam.

- Arra amilyen angyali képet tudsz vágni, boszorka! – simított hajamra, majd nem habozott elindulni szobája felé.

Nem sokon múlott, hogy utána nem kiáltottam, hozza azt az ágyat. Megszoktam már, hogy mellettem van. Hogy mellettem hortyog, de ez nem volt helyes. Ahogy mondta, nem lehet mindig mellettem. Még ha úgy is érezne, ahogy én… ha nõként, vonzalma tárgyaként gondolna rám, ha épp úgy csodálna, mint én õt, akkor sem lehetne másképpen. Még ha úgy is alakulna sorsom, nem akarhatom egy bérgyilkos porontyait nevelgetni! Nem is akarom! Ez az ostoba, meggondolatlan vonzalom meg majd úgyis eltûnik, õvele együtt.

________

Az éjszaka fennmaradó részében rosszul aludtam, bár így is sokáig. Másnap késõ délutánig ki sem dugtam az orrom szobámból. Igaz, forgolódások és rémálmok közepette, gyakorta felriadva, de pihentem. Egy alkalommal valamelyik férfi még be is nyitott a nyöszörgésemre. Én persze, akkor már ébren, azonnal rendeztem magamat, s csendben pihentem tovább. Úgy tettem, mintha aludnék.

Elsõ éjszaka, lesz jobb is! – gondoltam.

Aztán felkelve egybõl Amasai szobája felé vettem az irányt, hogy megnézze õ alszik-e. Ám amint ajtója elé értem Babutba botlotta. Üdvözöltük egymást, majd a konyhába kísért, hogy újra enni adjék. Azt mondta Amasai még alszik, ne keltsem fel. Nem is tettem hát, helyette ettem egy keveset. A tegnapi étvágynak azonban nyoma se volt, ennek ellenére csak tömtem és tömtem magamba az ételt. Nem akartam úgy kinézni, akár egy darab viseltes faág. Közben Babut mindenféle könnyed, lényegtelen dologról kérdezõsködött: Mi a kedvenc ételem? Mik tartoznak kedvelt elfoglaltságaim közé? Tudok-e olvasni? Ismerem-e az arab táblajátékokat? …ilyesmikrõl. Én pedig szorgalmasan válaszoltam egy-egy falat között.
Amikor aztán Amasai is felébredt, csatlakozott hozzánk a konyhában. Nem telt ez bele sok idõbe, alig fél óra múlva már ott ült velünk, s õ is reggelizni kezdett.

- Sokkal jobb bõrben vagytok már most! – jegyezte meg Babut végignézve rajtunk.

- Engem a tegnapinál javarészt csak rosszabban láthattál. – mondta a hasát tömõ bérgyilkos.

- Oh, láttad volna fiatalon! – vigyorgott rám Babut.

- Mintha most oly öreg lennék! – kérte ki magának a reggelijét pusztító.

- A hasa kõkemény volt, mint a szikla. Csupa színtiszta izom, a hátán pedig tésztát lehetett volna gyúrni! Amerre járt mindenütt hüledeztek tõle a fehérnépek, a mestere legnagyobb örömére! – magyarázta Babut kuncogva, mintha meg sem hallotta volna Amasai elõbbi szavait.

- Most sem olyan nagy a hasa! – keltem védelmére.

- Nem olyan nagy? – kérte ki magának egybõl – Épp reggelizek, ne bosszantsatok ilyesmivel! – duzzogta méltatlankodva.

Miközben Õ befejezte a reggelit, Babut a gondtalan csevegés helyett sokkalta fontosabb témával hozakodott elõ. A testemet borító jelekrõl kérdezõsködött, majd szemügyre vette a két karomon lévõket.

- Van másutt is? – érdeklõdött, mire bólintottam. Közben Amasai befejezve a reggelit elkezdett elpakolni az asztalról – Megmutatnád? – húzta közelebb hozzám a székét érdeklõdõ tekintettel Babut.

- Igen. – mondtam egy röpke pillanatnyi hezitálás után – Kérem... elfordulnának? – tettem hozzá kisvártatva, szégyellõsen, hiszen oldalamon tekergõzött végig, tarkómtól egészen fenekemig tekeredve. Egyik kanyarulata lapockámon tekergett, míg lejjebb bal mellem oldalát érte. Érthetõ hát, ha kissé kellemetlen volt mutogatása.

- Persze! – válaszolta egybõl Amasai, megtorpanva a pakolásban. Babutra pillantott, aki egybõl felpattant – Hozz neki egy takarót, kérlek! – utasította az öreget, õ pedig el is indult érte.

Mikor aztán megkaptam a takarót Babut és Amasai elfordultak, s pakoltak tovább. Közben váltottak néhány könnyed szót az idõrõl és az évszakról, én pedig megváltam felsõ ruházatomtól, majd magam elé vettem a plédet, eltakarva melleim.

- Készen vagyok. – susogtam lehajtott fejjel. Babut egybõl közelebb sétált, kezébe íróeszközt és papírt kapott, majd nekilátott a furcsa jelek szemlélgetésének. Közben igyekezett szóval tartani.

- Szóval születésed óta megvannak? – kérdezte, mire csak bólintottam – S nincs semmi emléked velük kapcsolatban?

- Volt, aki megrettent a karom láttán, de nem mertem kérdezõsködni. – válaszoltam a takarót igazgatva. Nagyon zavart a kellemetlen helyzet, úgy éreztem magam akár egy torzszülött, kit ketrecben mutogatnak.

- Hogyhogy nem érdekelt? – kérdezte meglepetten.

- Nem tudom… féltem. – makogtam.

Babut pedig faggatózott tovább, közben szorgalmasan rajzolgatott. Felnéztem Amasai felé, aki engem bámult. Nem a kacskaringózó tetoválást, mint Babut, hanem kétségbeesett arcomat, meg-megremegõ kezeimet, a hidegtõl libabõrös vállamat, s a nyakamon pihenõ medált, melyet nemrég szerzett vissza.

- Elég! – szólalt meg egybõl, amint tekintetünk összeforrt – Had öltözzön fel!

- Már csak pár vonás… – dünnyögte elmélyülten Babut.

- Azt mondtam elég! – dörrent fel a zöldszemû, amitõl nem csak Babut szeppent meg.

- Mindenki érdeke az, hogy mielõbb fény derüljön a titokra! – emlékeztette az öreg – Ne aggódj, rögtön felöltözhet. – mondta, majd felém fordulva folytatta – Nyugodj meg angyalom, tõlem aztán nem kell zavarban lenned, csak egy kimiskárolt vén koporsószökevény vagyok! Az öregfiú meg már úgyis kötözte sebeid, nemde?

- Babut elég! – lépett közelebb Amasai, míg én fültõl fülig pirultam.

- Jól van, végeztem is! – pattant fel amaz, majd csakhamar el is tûnt papírosával együtt.

- Öltözz fel, én addig kint megvárlak. – mondta Amasai valamivel lágyabban – Aztán irány a könyvtár, segítünk Babutnak!

Úgy is tettem, majd amint elkészültem a könyvtárba indultunk. A hatalmas irományrengeteg zabolázatlanul töltött meg számtalan termet, óriási, átláthatatlan labirintussá alakítva a barlangrendszert. A könyvcímeket olvasgatva próbáltam rájönni a besorolás módjára, hogy vajon ábécé sorrendben tárolják-e õket, avagy téma szerint… esetleg mindkettõ, de csak nem igazodtam ki. Úgy tûnt pusztán véletlenszerûen dobálták egymás mellé a papírosokat, tekercseket és különbözõ borítású opuszokat. Ám mégiscsak kellett lennie valamiféle rendszernek, hiszen Babut elõ-elõtûnõ alakja úgy tûnt otthonosan mozog köztük. Márpedig ennyi mindent képtelenség volt észben tartani!
Az öreg már egy rakás könyvet lepakolt. Elmondta milyen kifejezéseket, s ábrákat keressünk bennük, mi pedig nekiláttunk. Ám valahogy semmiféle használható anyag nem óhajtott utunkat állni. Már órák óta kutakodtunk, hasztalan. A jeleknek híre-hamva sem volt.

- Pihenjetek, én majd folytatom! – mortyogta Babut könyveibe mélyedve – eleget segítettetek már!

- Szívesen segítünk még! – hadakoztam.

- Segíthetsz majd a vacsora elkészítésében, hiszen nemsoká ismételten lemegy a nap. Egy óra múlva neki is állok!

- Rendben van! – mosolyogtam, míg Amasai kifelé biccentett, távozásra sürgetve.

Kint biztosított afelõl, hogy Babut elõbb-utóbb nyomra lel, s hogy mi nem sokat tehetünk, elvégre õ az itteni könyvek nagy ismerõje. Majd nagyot nyújtózott, háta pedig fájón roppant egyet. Szitkozódott is egy rövidkét, s nyûgösen lapogatta meg az elgémberedett részt, megjegyezve hogy kezd öregedni. Megviselte a hosszú út, hiába.

- Mit szólnál, ha meggyömöszkölnélek? Hátha attól jobb lesz! – ajánlottam fel lelkendezve.

- Mit csinálnál? – értetlenkedett.

- Megmasszíroználak! Na feküdj hasra hamar valahol!

Végül így is tett, nem kellett soká noszogatni. Szobájába mentünk, hol kevés dolga immár katonás rendben sorakozott. Ott ágyára ült, s miután megvált felsõjétõl hasra feküdt. Félhomály uralkodott odabent, s akárcsak az enyémben, valami kellemes, fûszeres virágillat lengte be a levegõt, meghittséget kölcsönözve a szobának.

Az ágyhoz léptem, majd leültem a férfi teste mellé, s óvatosan hátára simítottam. Libabõrös lett, ahogy hideg tenyerem forró bõréhez ért. Rövidesen én magam is az lettem a kemény, szépen kidolgozott izmokra simítva. Lassan, de egyre erõsödõ mozdulatokkal kezdtem el dögönyözni, amit apró, mély, jólesõ nyögések kísértek. Fentrõl, a vállától haladtam egyre lejjebb és lejjebb, lapockáját érintve, gerince mentén, egészen a derekáig. Ullaimat itt-ott megvezette egy-egy sebhely. Még a félhomályban is jól kivehetõ volt mindegyik.
Mivel nehézkesen fértem csak hozzá széles hátához, a második-harmadik „kis híján hátára hasalás” után átvetettem lábamat derekán, s ráültem. Nem szólt, de éreztem, hogy egy pillanatra összerezzen.

- Fájdalmat okoztam? – kérdeztem suttogva.

- Nem, dehogy… – válaszolta hasonló hangerõn. Valahogy a félhomályhoz a suttogás illett.

- Akkor folytatom. – nyugtáztam, s tovább nyomkodtam hátát.

Gyúrtam, csipkedtem, markoltam az elgémberedett izmokat, itt-ott megroppantva csontjait. Õ pedig fel-felszusszant, morrant, vagy sóhajtott.

- Szólj, ha gyengédebben, vagy erõsebben!

- Így éppen jó.

Szorgosan munkálkodtam, s hazudnék, ha azt mondanám nem esett jól. Mozogtam is kicsit, s az, hogy jót tehettem vele… no hálás voltam amúgy is, de ez több volt puszta hálánál. Úgy hittem legalább annyira élvezem, mint õ maga, ha nem jobban. Ebbe belegondolva idõnként meg-megtorpantam, de aztán ujjaim mégiscsak visszaszállingóztak erõs hátára.

Sokáig ropogtattam, nyújtottam és dörzsölgettem, vagy egy órán át üldögéltem derekán. Egészen ki is melegedtem, de nem pihentem. Csak dolgom végeztével álltak meg kezeim. Lekászálódtam derekáról, majd felegyenesedve mosolyogtam rá. A Zöld szemek azonban nem mosolyogtak. Kétségbeesetten pislogtak, mintha csak valami szörnyûség történt volna.

- Nem volt jó talán? – kérdeztem önkéntelenül is elõrehajolva fekvõ alakja felé.

Tán fájt neki valami, s nem mert szólni? Visszatartotta volna a férfiúi büszkeség?

- De! De nagyon jó volt… csak egészen elpilledtem, legjobb lenne, ha aludnék egyet! – hadarta.

- Aludj, mire felkelsz készen is lesz a vacsora! – biztosítottam felõle mosolyogva, majd elindultam kifelé. Ekkor azonban eszembe jutott valami, történetesen az, hogy egyedül aligha találok vissza a könyvtár azon részére, hol Babutot hagytuk. Az egész olyan volt, akár egy labirintus  – Mielõtt elalszol megmutatnád merre találom Babutot? Nem hiszem, hogy visszatalálnék egyedül!

- Nem… már majdnem alszom! – vágta rá egybõl zsémbesen – Várd meg a konyhába!

- Ilyen nehezedre esik? – méltatlankodtam, elvégre a masszírozás után ennyit igazán megtehetett volna.

- Ne haragudj, de nem szívesen kelnék már fel… most pont el tudnék aludni! – magyarázta lehunyva szemeit, ásítva egy kisebbet. Bár mindennek ellenére hangja nagyon is ébernek tûnt ráhagytam a dolgot. Ha lusta, hát lusta. Ennyit megtehet a sokheti szolgálat után.

Amint a vacsora elkészült, természetesen õ maga is visszatért. Kipihentnek tûnt, ám miután ettünk hozzám hasonlóan õ is lemosakodott, majd aludni tért. Csendes volt, nem is nagyon beszélgettünk, amit furcsálltam, bár sohasem volt a szavak embere. Aludni tértem hát én is. A rémálmok azonban nem kerültek el, ellenben fokozódott borzalmuk.

Álltam a hóban. Mezítelen talpamat szinte égette a hideg. Elõttem pedig Amasai élettelen teste terült el. Színtelen volt bõre, a szeme meg mintha üvegbõl lett volna… patakzottak könnyeim, de hiába. Meg sem mozdult. Mintha már réges-rég összenõtt volna a halott tájjal. Közelebb hajoltam hozzá, szólongattam, a kékes színben pompázó ajkak azonban nem feleltek. Mezítelen mellét hosszú, mély vágás szelte ketté, körülötte pedig sötét, fagyott vér csillogott.
Mellé térdeltem, s keze után nyúltam. Szipogtam, akár egy kisgyermek, sírástól remegett egész testem. S ekkor megtörtént a csoda.
Kezem erõs, határozott szorítást érzett, az izmos test felemelkedett. Ám nem tûnt élõbbnek, mint annakelõtt. Felém fordította sápadt arcát. Szemei opálosan meredtek a semmibe, olyan volt akár egy élõholt.

- Amasai! Amasai mi történt? – szólongattam. Semmi válasz – Amasai!!!

Alig hogy torkomat elhagyta az utolsó hangfoszlány, maga felé rántott, míg másik kezében hideg acél penge csillant. Sikítottam, de még csak meg sem rezdült tõle. Próbáltam kitépni magam szorításából, esélytelen volt. Éles fájdalom hasított az oldalamba. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, mi okozza.

- Miért… – nyögtem igyekezve visszatartani a sírást – …kérlek engedj! – nyöszörögtem pár pillanatra rá. Semmi válasz.

Ám a kés megmozdult oldalamban, Amasai fordított rajta egyet, még mélyebbre süllyesztve húsomban.

- Raanan! – kiáltottam utolsó mentsvárként. Valamiért mióta megtudtam ezen „tiltott” nevet, úgy hittem mágikus hatalommal bír. Hogyha kiejtem, Õ majd megszelídül. Visszaváltozik gyilkosból azzá az ártatlan gyermekké, ki egykoron a nevet kapta.

- Galea! Galea éredj! – érkezett a válasz, ami vissza is rántott a valóságba – Semmi baj, biztonságban vagy! Nincsen semmi baj! – szorított magához a valós amasai, erre ébredtem. Tudatosult hát bennem: álom volt. Újabb rémes álom, mindeddig talán a legborzasztóbb.

- Azt hittem többé már nem talál meg. – szipogtam. Lassanként elapadó könnyeim nyakam, s mellkasát áztatták.

- Mit álmodtál? – mormogta a kérdést lágy hangon annak fõszereplõje.

- Ostobaságokat, mint mindig. – suttogtam lassú ütemben a hazugságot – Üldöztek, aztán el is kaptak.

- Ez tényleg az, ostobaság! Közeledben sincsenek, ez csak egy nyüves álom! – folytatta megnyugtatásom, én pedig lehunytam szememet és hagytam, hogy sikerüljön neki.

Nem féltem, nem remegtem, nem feszélyezett semmiféle álombéli rettegés. Nem féltem már tõle, hiába is próbálkozott a lidércnyomásos kábulat. Ám azt nem értettem, hogy mi okból talált rám éppen ez az álomkép.

- Te is látsz rémeket álmodban? – kérdeztem halkan, amint az iménti dolgokat végiggondoltam magamban. Óvatosan hátrébb hajolt tõlem, hogy láthassa arcomat.

- Néha igen. – válaszolta, majd valamivel halkabban hozzátette – De tudod az én álmaim nem oly rémségesek, mint a valóságom.

- Akkor nem álmodsz olyat, ami borzongással tölt el? – folytattam a kérdezõsködést. Ha így volt, az irigylésre méltó, egy állandó rémképcsõsz részérõl mindenképp.

- Nem hiszem, hogy bármi képes lenne borzongatni. – érkezett a válasz szenvtelenül.

- Emlékszel arra, mikor seblázad volt? – jutott rögtön az eszembe.

- Akkor csak a múlt gyötört. Nem borzasztott el az, csak… elszomorított talán. Nem is tudom… – magyarázta rögtön, érzelmekkel telítõdõ tónusban.

- Értem.

- De ha tehetném, sem változtatnám meg. Az formált azzá, ami vagyok. – egészítette ki mondandóját.

- Aki vagy. – javítottam ki egybõl. Nem volt helyénvaló, hogy így beszéljen önmagáról.

- Na már nincsen bajod, ha kötözködni tudsz! – kelt fel ágyamról, hiszen mindeddig ott ült, szorosan mellettem.

- Maradj még! Maradj kérlek! – rimánkodtam egybõl. Bár az álom nem viselt meg olyannyira, mint amilyen borzasztó volt, azért megviselt. Féltem újra lehunyni a szemem, de tudtam, ha mellettem van, bátrabb leszek. Az igazi Amasai majd megvéd az üvegszemû, hullaképû utánzatoktól! Õ majd megmutatja az utat a hóesésben is, biztonságba vezet, ahogy eddig is!

- Múlt éjjel is nyöszörögtél. – hátrált vissza mellém egybõl.

- Azt hittem csak az új hely az oka. S ennyire rémes sem volt. – magyaráztam smaragdzöld tekintetét kutatva.

- Mióta gyötörnek az álmok? – fúródott tekintetembe a gyönyörû szempár.

- Kiskorom óta. – válaszoltam vontatottan – Néha alábbhagynak, akár évekre is. Olykor pedig naponta, kétnaponta felriadok rájuk.

- Értem. Hát próbálj meg aludni, itt maradok addig. – nyúlt el ágyamon, én pedig követtem példáját.

- Köszönöm! – suttogtam, majd lehunytam a szemem.

Nem ölelt, vagy karolt át, de közel feküdt hozzám, éreztem testének melegét. Megnyugtató volt, ahogy utunk során mindig. Tán ez volt a baj, megszoktam már õt. Megszoktam, hogy mindig mellettem van. Ha tehettem volna, azt kívántam volna, legyen így örökké!

Bérgyilkos voltam, nem testõr. Igen, volt, hogy testõrök bérgyilkosnak álltak, de hogy egy bérgyilkos testõrnek, nos, ritkábban történt meg, mint bármi más. Elsõnek is, sokuk nem érte meg ama kort, ahol elgondolkodhattak azon, kell e szakmaváltás, avagy sem. Másrészt az nagy váltás, ha egy életet megvédeni, nem pedig kioltani kell. Sokkal nehezebb, mind fizikailag, mind szellemileg. Én legalábbis így éreztem.

Galea lassan mellkasomnak dõlt, míg a sötétben bámult maga elé. Egész úton egy hangját se hallatta, ami tõle nem csak szokatlan, de aggasztó is.

- Csendes vagy – jegyeztem hát meg a gondomat, amire õ ijedten összerezzent. Persze, akkor szabadult a fogságból, jobban oda kellett volna figyelnem az rézéseire. Lehet nekem nem ez volt az elsõ – s úgy voltam vele nem is az utolsó – rabságom, de õ nem olyan életet élt, mint én. Szerencsére.

- Hideg van – felelte halkan, mire én gondolkodás nélkül vettem hát le ingemet, hogy aztán ráhúzhassam.  Már csak az hiányzott, hogy beteg legyen, s lelassítson minket a menekülésbe… legalábbis ezzel próbáltam magamat nyugtatni, hogy ezért tettem, nem pedig gondoskodásból. – Meg fogsz fagyni!

- Ejnye, nem olyan fábúl van õ! – szólt közbe útitársunk hangosan nevetve. – Node, hamán elég távol érünk, megállhatunk éccakázni.

- Ne álljunk meg! – tiltakozott rögvest Galea. – Az a rosszarcú utánunk fog jönni.

- Érdekli is azt, hogy megléptünk! Van annak elég embere... asszonykája is!

- Sajnos igaza lehet, elég nagy galibát csináltunk – adtam hangot én is a gondolataimnak, míg Galea rendesen magára öltötte ingemet.

- Csináltál aztat te! – horkantotta Mustaf. – De nem tudja, hogy mink voltunk, biztosan szöktek meg mások is!

- Mégis... van egy olyan sejtésem, hogy megjegyezte arcunkat – felelte Galea, hangjában egyfajta félelemmel, ami az én gyomromba kellemetlen érzést költöztetett. Talán… tett vele valamit...?

- Ha utánunk jön az lesz az utolsó hibája. Nem hagyom, hogy újra elvigyen! – tört ki belõlem, oly heves érzelmekkel, ami engem is meglepett.

- Tudom – motyogta elõttem.

- Ha viszont gyün, akkor kutyákkal fog keresgélni. Akkor okosabb, ha a folyó felé iszkolunk! Csónakra szállunk azok meg elveszítik a szagunkat! – ecsetelte tervét Mustaf.

Elkezdtem hát faggatni errõl a csónakos-menekülõs dologról, aztán a folyóról és a településekrõl, õ pedig alaposan képben volt, így nem kellett sok idõ, hogy rájöjjek, közel voltunk már végállomásunkhoz. Végre.

<#>*~¤~*<#>

Pirkadatkor álltunk csak meg egy röpke pihenõre, hogy a lopott ételbõl falatozzunk keveset. Minél messzebb akartunk kerülni a tábortól, hogy véletlenül se akadjanak a nyomunkra. Egészen délig hajtottuk a lovainkat, amikor aztán beiktattunk egy hosszabb pihenést. Jó hely volt, minket nem láttak úgy ott a fáktól, de mi jobban kiláthattunk onnan. Mustaf folyamatosan beszélt, Galea pedig inkább csendben maradt, velem együtt.  A folyó és csónak folyamatos ismétlésére azért össze-összenéztünk a leánnyal, de nem szóltunk semmit se a bennünk felmerülõ kérdésekrõl.

Inkább a pihenés volt számunkra fontos, így ahogy megállt a ló alattunk, leszálltam, majd Galeát is lesegítettem. Közel volt hozzám, s talán ezért is akadt meg tekintete felsõtestemen, a friss, de már gyógyuló sebeimen. Nem csináltam belõle se cirkuszt, se reggeli kikiáltást, akadt ilyenben bõven részem. Õ mégis oly odafigyeléssel vizslatott, mintha minden korbácsütés õt is érte volna velem együtt.

- No innen látni is lehet mán! – szólalt meg Mustaf, majd megeredt a bal oldalt elterülõ sziklaperem felé. Nem voltam rest követni, hogy lássam mirõl hadovált nekünk addig.  Mikor már a mélybe meredtem lefelé, akkor tûnt fel a felénk botladozó Galoea.

- Menj vissza a lóhoz, mielõtt beletáncolsz! – szóltam rá, hisz alig állt a lábán.

- Nem vagyok kisgyerek! – jött a sértõdött válasza, de attól függetlenül visszaindult. Óvó tekintettel figyeltem lesoványodott testét, míg minden gondolatom azon volt, hogy épségben eljutassam a menedékhelyre, ahol aztán majd visszahizlalhatom a kiindulási tömegére. Így minden pillanatban attól féltem, hogy összeesik, vagy a zörgõ csontjai odacsábítják a környék összes farkasát s medvéjét.

Miután már a lónál állt, tekintetemet visszaszegeztem az alattunk robogó folyóra, s a tájra. Le kellett volna oda jutnunk valahogy épségben, anélkül, hogy nyakunk s lábunk törjük. A folyásirányt követve ugyanis feljuthattunk a hegyekhez, ahol aztán a barlang keresése már gyerekjáték volt számomra, ki gyerekként sokat járt oda.

- Jaj, a Galambocska! – rikkantotta hirtelen el magát Mustaf, én pedig elsõnek azt se tudtam mirõl hadovál oly kétségbeesetten.  – Jaj, az asszonykád! – Ekkor már tudtam, hogy Galeáról lehet szó, s a szívem oly hevesen kezdett el vergõdni hús s csont börtönében, amit a szökés ama pillanatánál produkált, mikor megtaláltam a kisasszonyt. Rögtön a lovak felé fordultam, hogy láthassam mi történt most, miközben próbáltam felkészíteni magamat a legrosszabbra…

Azonban ahogy megláttam, hogy arcára kiült a döbbenet s õ maga se tudta, hogy miért is rikkantott fel Mustaf oly kétségbeesetten, rádöbbenten, hogy a férfinak az elsõ adandó alkalommal el kellett volna metszenem a torkát. Hezitálás nélkül. Ekkor azonban a mocskos lába már a gyomorszájamba fúródott, majd akkorát lendített rajtam, hogy hátratántorogtam, lábam megcsúszott a peremen, s lebucskáztam. Nem is tudom minek köszönhettem azt a szerencsét, hogy a kiálló gyökér pont kezemre esett. Talán a szerencse… bár ebben magam sem hittem.

- Amasai! – csendült fel Galea ordítása, mely tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel.

- Fuss! – kiáltottam vissza neki, ugyanis nem akartam, hogy kettesben maradjon azzal a szemét állattal, aki kihasználta pillanatnyi örömömet a szabadság érzete s Galea láttán. Aztán volt képe még le is nézni rám, hogy élek e még, vagy megtanultam repülni félúton.

- Ejnye öreg barátom, hogy a menykõbe tudtál megkapaszkodni ottan? No nem baj, majdcsak leesel! – közölte velem nemes egyszerûséggel, majd visszább húzódott. Minden gondolatomat lekötötte a tény, hogy a legyengült Galea így kettesben maradt azzal az állattal, miattam.

- Nem hagylak itt! – hallottam meg a leány hangját.

- Dede! – vágott közbe Mustaf, s jól tudtam, hogy nem várhattam tõle semmi jót, hát még Galea. – Mivel nem érem el a barátocskánkat most szépen elmegyünk mi kettecskén!

- Tûnj már innen! Fuss az erdõbe! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, hogy biztos eljusson a tudatáig.

Szerencsére megütötte fülemet a sietõs lépések könnyed nesze, majd azt követõen Mustaf nehézkes, enyhén sántítós zaja. Csak remélni tudtam, hogy Galea gyorsabb volt tõle, legalább addig, míg kiötlöttem, hogyan is juthattam fel hozzájuk. Hisz ez volt a célom, hogy feljussak és olyan játékban részesítsem Mustafot, amihez még nem volt szerencséje. Azonban nem találtam semmi olyat, amibe feljebb kapaszkodhattam volna. Erõm se volt már igazán, a fogság, az erõltetett munka s gyenge koszt bõven rájátszott sanyarú sorsomra. Pluszba az alvást se vittem túlzásba, inkább megfigyeltem a környezetemet.

Mikor lépések zaja ütötte meg fülemet, abbahagytam a mocorgást és csendben vártam. Sajnos nem tudtam kivenni a lassú s halk léptekbõl, hogy ki jött vissza. Reméltem Galeának volt annyi esze, hogy nem merészkedett vissza, még az én segítségemért se. Több esélye volt neki futva, mintsem engem felhúzzon.

- Tudtam, hogy visszajössz baba! – röhögött hirtelen fel Mustaf, mire libabõrös lettem. Utáltam, mikor a rossz sejtésem bejött, s igazam lett. Utáltam.  –Tudtam ám, hogy nem tudnád itten hagyni szerelmesed!

- Akkor azt is tudnod kell, hogy mindenre képes vagyok érte. Segíts rajta, s megteszek akármit! – hallottam meg Galea pihegõ hangját, ami rögtön felnyomta bennem a vérnyomást. Az ostoba, mit tervez?

- Ga... –  próbáltam kiejteni a nevét, de inkább a lényegre tértem. Túl sokat ficánkoltam feleslegesen. –Mondtam, hogy tûnj innen!

- Akármit, kismadár? –

- Átver! – szóltam rögtön közbe, hátha megjön Galea józan esze. - Jól tudja, hogy amint felhúzna az... az elsõ dolgom lenne kitörni a nyakát!

- Ledobok neki egy kötelet, ott van lovamon! De csak ha ideröppensz a karjaimba! – váltott át Mustaf édeskedõ hangnemre, ígérgetve a nagy semmit.

- Megteszek mindent, csak segíts rajta!

- Ne légy ostoba! Menekülj! – adtam bele mindkét tüdõmet az ordításba, ami sajnos az erõmet is megszenvedte. A kezeim már nagyon fájtak, fáradtak voltak és elegük volt, ahogy nekem is.

- Nincs semmi baj, tudom mit csinálok! – válaszolt, amit lehet épp megnyugtatásnak szánt, de én csak még jobban aggódtam. Addig, ha „tudta mit csinál”, nos, jó nem sült ki belõle.

- Dehogy tudod! – morogtam.

- Dede, tudja a kicsike mit kell tennie! – szólt a beszélgetésbe Mustaf is.

Nagyon zavart, hogy nem láttam mit mûvelnek azok fent ketten. A lépésekbõl nem tudtam kikövetkeztetni a történéseket.  Motoszkálás, majd egy ordítás, de szerencsére a Mustafé.

- Áááá! Aljas kis szuka!

Erõtlen mosoly költözött ajkaimra, legalább a kisasszony ügyeskedett valamit. Lépések közeledtek a szakadék felé, könnyedek, így biztos voltam benne, hogy Galea volt az.

- Ejj cimbora! Megnyugtatnálak, hogy gondját viselem én a kis galambodnak, de ez itt nem galamb! De nem ám! Sokkal inkább egy kis vércse. A szememet is kivájná, ha alkalma nyílna rá! – beszélt hozzám Mustaf, pedig halálom elõtt nagyon nem az õ hangját akartam hallani.

- Ha hozzá mersz érni megöllek! – feleltem, s minden erõmmel kapaszkodtam. Nem, nem halhattam meg. Még nem.

- Itt ma nem én leszek az, aki meghal! – vágott vissza az útitárs, akit tényleg meg kellett volna ölnöm még a tábornál. Faág recsegése ütötte meg fülemet, s nem igen tudtam hová tenni a dolgot. Aztán beugrott az az öreg fa a szakadék szélén, egymagában… Csak nem…?

- Ejj, leányka! Kihúztad a gyufát, mán sokadszorra! – A recsegés még erõteljesebb lett, s ekkor már biztos voltam abban, hogy milyen ostoba ötlete támadt a leánynak.

- Akkor gyere és kapj el, cimbora! Vagy ilyen nagy gondot okoz megfogni egy kislányt? – cukkolta a férfit, hogy az még nagyobb kockázatot vállaljon a vékonyabb s korhadtabb ágakon.

- No gyere vissza, mielõtt leesel! Vigyázok én terád, no nem bántalak! Megbocsájtok elõzõ vétségeidért is én! Ha jó leszel hozzám én is az leszek tehozzád!

- Jó lesz hozzád a hálál! Már itt is van, hallom ahogy közelít! – ugrott egy szintet a sértegetéssel a leány, míg én próbáltam továbbra is tartani magamat.

- Aljas kis béka, amint megfoglak kicsontozlak én! – vágott vissza a férfi, aki hallhatóan bekapta a csalit. A recsegés egyre hangosabb lett, vészjóslóan hangos, aztán valami fémcsörömpölés csapta meg fülemet.

- Tu es stultior quam asinus! (hülyébb vagy, mint egy segg) – hallottam meg a leány latin nyelvû dicséretét. Ekkor tájt veszthette el a férfi egyensúlyát, ugyanis jól kivehetõ volt a hangokból a csúszás és a hirtelen csend. – A soha viszont nem látásra Mustaf!

- Leesett... leesett Amasai! – kacagott felém boldogan.

- Látom, de siess! Rövidesen a sorsára jutok, nem sokáig bírom már! – közöltem vele a fájdalmas tényt, míg azon gondolkoztam tényleg kibírom e még. Nem tudtam eldönteni, hogy éreztem e még karjaimat a hihetetlen fájdalomtól.

- Persze, megyek! Bírd még! – felelte rögvest, majd gyorsan munkához is látott. Azonban a kutyaugatás, ami távol hangzott ugyan, komoly veszélyt jelentett ránk. Emellett nem voltam biztos abban, meddig bírom még a kapaszkodást. Nem akartam, hogy újra rabságba kerüljön, mikor oly közel jártunk…

Mikor leengedte a kötelet, pillanatok alatt csapott át a megkönnyebbülés újra aggodalomba. Nem volt elég hosszú, s biza a ló farát is láttam, nem tudta még közelebb hozni a peremhez.

- Tarts ki, kitalálok valamit! – kiáltott le nekem, de erre se idõnk, se erõm nem volt már.

- Nincs rá idõ, menned kell!

- Mondtam, hogy ne... – kezdett volna bele, de én rögvest közbevágtam.

- Figyelj rám, ha követetd a folyó vonalát, úgy fél nap járásra van egy torkolat...belefut egy kisebb patak nyugatról. Azt kell követned, egészen odáig, ahonnan... ahonnan ered. Ott lesz az a hely, oda akartalak vinni. Ott biztonságban leszel, csak mond, hogy Amasai... küldött! – mondtam el neki nagy nehezen, mindvégig levegõ után kapkodva.

- Nem! – ellenkezett.

- Gale...

- Süket vagy?! – vágott szavamba. - Nem! Nem hagylak itt, sõt! Ha le mersz zuhanni utánad ugrok és még a másvilágon sem hagyok békét neked! Világos?!

- Tényleg egy kis béka vagy, te lány! – nevettem utolsó leheletemmel. Nos, mindig is tudtam, hogy nem párnák között fogok meghalni, se nem békében, de valahogy a tény, hogy halálra zúznak a kövek, nem vonzott. – Kérlek fogadj szót, közelednek, én meg már... elfáradtam. Nem bírom – váltottam komolyabbra.

- De bírod! Megvan hogyan húzlak fel! – bátorított, hihetetlen módon, sikeresen.

- Egy... hajcsár vagy! – nyöszörögtem, míg õ térdre ereszkedve hajolt le a szakadékba, hogy hallja halk szavaimat.

- Ez a szerencséd! Hogyan fektessem le a lovat?

- Mi? – kérdeztem vissza, s olybá tûnt minden remény veszett. Le akarta fektetni a lovat… végem volt.  – Udvarolj neki! – kuncogtam utolsó kínomban. Ha már le kell esnem, valamicske humorral tegyem meg.

- Lüke! Komolyan!

- Fordítsd el a fejét a szárral az egyik irányba. Ha megvan emeld fel az ellentétes mellsõ lábát és döntsd meg! – adtam neki választ, mire õ eltûnt, hogy a szavaim alapján a lóval foglalkozzon. Hallottam, hogy szuszogott, s morogott valamit az orra alatt, míg a kutyák ugatása egyre gyakrabban ütötte meg fülemet.

Már épp adtam volna fel, mikor a kötél egyre lejjebb és lejjebb ért, végül megállt pont olyan magasságban, hogy könnyedén elértem. Nem haboztam hát, egy nagy levõvel nyúltam utána. Minden maradandó erõmet beleadtam a mászásba, már a kezeim mellett a tüdõm is hihetetlenül fájt, de az életben maradási ösztön hajtott tovább. Mikor kezem a peremhez ért, már az utolsó erõcseppeket préseltem ki izmaimból, hogy mozogjanak. Levegõ után kapkodtam, míg kiterültem az anyaföldön, hogy fáradt tagjaimat pihentethessem egy kicsit, mielõtt menekülõre foghattuk. Galea  eközben felém magasodott, így hát mikor kinyitottam szemeimet, rögvest az õ mélykék tekintetével találtam magamat szembe.

- Te aztán tényleg egy kis boszorka vagy! –szólaltam meg, miután légzésem rendezõdött, s fel is ültem, így pont egy szinten voltunk.

- Nem esett bajod, ugye? – érdeklõdött halkan.

- Élek, hála neked, kis csepûrágó. – feleltem halvány mosollyal az ajkamon. Aggodalma jól esett, bár ezt inkább magamnak e vallottam be, futó gondolat volt, melyet hamar tovasuhintottam.

- Épp ideje volt, hogy én is tegyek valamit közös ügyünkért! – felelte széles vigyorral ajkain.

- Ügyes voltál, viszont ideje mennünk – törtem meg a jókedvét, ugyanis a kutyaugatás nem akart csillapodni, se halkulni. Nagy lendülettel álltam fel, aminek meg is lett a következménye. A remegõ térdeim nem tudtak megtartani egy pillanatra, de hamar rendbe szedték magukat.

- Alig állsz a lábadon! – állt fel Galea is.

- A katonák nem fogják megvárni, míg jobban leszek. De hamar rendbe jövök, csak menjünk! – sietettem.

- A folyóhoz?

- A folyóhoz! - oldottam le a lóról a kötelet.  

Az álaltok nélkül indultunk neki a meredek útnak, kettesben. Csak azt hoztuk magunkkal, ami nagyon kellett, s habár jó ötletnek tûnt egy lovat eladni a közeli faluban egy kis járandóságért, így ennek is lõttek.

Szerencsére a folyó nem hirtelen mélyülõs volt, így egy darabig gázolhattunk a szélén. Nem tellett sok idõbe, hogy a csónak nyomára akadjunk. Sõt, rögvest négybõl is választhattunk, de taktikai szempontból inkább a legrozogábbat néztem ki magunknak. Ha a tervem sikerrel járt, akkor úgyse kellett sokáig használnunk.

- Miért a legrozogábbal megyünk? – kérdezett rá rögtön Galea, amint elkezdtem eloldozni a csónakot.

- Mert az a legkevésbé feltûnõ – feleltem röviden, majd besegítettem a rozoga ladikba, beljebb toltam a mélyebb vízbe, majd én is beszálltam. A kezeim még mindig sajogtak, de muszáj voltam evezni, ha gyorsan túl akartam lenni ezen a részen. A célunk tényleg már csak egy köpésre volt, már láttam a távolba a hegyeket.

Szerencsére a folyó nem volt erõs sodrású, így a gyenge karjaimmal is elég jól haladtunk. persze így is meg-megkellett állnunk, mikor már nem bírtam tovább. Ekkor a magunkkal hozott élelmünkbõl ettünk egy keveset. Így az erõm is lassan visszatérhetett, hisz a pihenés s energia bevitel sokat segített. Az még jobb lett volna, ha néha-néha átadhattam volna az evezõket kicsit Galeának, de õ biztos nem birkózott volna meg a gyenge sodrással.

Egészen szürkületig nem akadtunk gondba, azonban a szerencsénk csakis addig tartott. A távolban apró fények jártak s keltek, s mivel elég sokan voltak s kutyák csaholását is visszaverte a víztükör, kétség sem volt afelõl, kikkel álltunk szembe.

- Katonák.

- A parton megyünk tovább, ugye? – kérdezett rá Galea.

- Nem. Közel vagyunk, s kutyáik vannak. Egy pillanat alatt elkapnának – feleltem, míg fejemben már kész terv volt a menekülésre. Nem volt erõs a sodrás, s talán találhattunk egy olyan pontot, ahol leért legalább az én lábam…

- Akkor mi az ötleted?

- Nem fog tetszeni – jelentettem ki, hisz tudtam mennyire félt a víztõl.

- Nem számít.

- A csónak szûk, viseltes, ha felborítjuk egészen úgy fest majd, mint egy sodródó tuskó. Mi pedig alábújunk. Az üregben kapunk majd levegõt – adtam elõ a tervet nyugodtan, pedig a szívem mélyén én magam is aggódtam. Miatta, a katonák miatt, a kutyák miatt, esetleges hirtelen probléma miatt… õszintén, nem a szerencsénkrõl voltunk híresek...

- Hogyan csináljuk? – lehelte a kérdést halkan, de így is meghallottam.

- Elõször is a vízbe raklak, a csónak mellé. Csak kapaszkodnod kell az oldalába! – tettem hozzá, míg kezemet nyújtottam felé. Szerencsére nem ellenkezett, hagyta, hogy magamhoz vonjam. – Nem lesz semmi baj, csak tedd, amit mondok!

Gyenge karjait nyakam köré fonta, én pedig óvatosan kiemeltem a csónakból s lassan a vízbe helyeztem. Éreztem, hogy minden porcikája megfeszült, de egy szavát se hallatta. Nem volt más választásunk, õ is tudta ezt. Szemei mégis csukva várták a többi eseményt, ami kicsit se tetszett nekem.

- Nézz rám! – adtam ki neki inkább a kérést, mintsem a parancsot, amit teljesített is. – Fel kell borítanom a csónakot, így majd nem tudsz belé kapaszkodni. Hogy ne kerülj víz alá megkapaszkodsz az evezõben, azzal távolabb tollak.

- De el fogok süllyedni! – vágta rá rögtön félelemtõl remegve.

- Eltollak és ugrok is utánad. Egy pillanat lesz csak. A csónak felborul, én pedig megfoglak téged, s visszahúzlak alá – próbáltam nyugtatgatni.

- Alá? – kérdezett vissza, de válasz helyett az egyik evezõt nyújtottam felé. Fogytán volt az idõnk, nem akartam, hogy bárki is meghallja a vízcsobogást. Azzal lebukhattunk volna… Belekapaszkodott végül az evezõbe, én pedig minden erõmet beleadva, ellöktem. Rögvest utána ugrottam, hogy aztán fél karommal elkapjam s magammal húzzam az immár felborított ladik alá.

- Kapaszkodj meg! – igazítottam helyre kezeit, hogy aztán fél kézzel kövessem, a másikkal pedig óvóan átkaroljam remegõ testét.

- Hideg a víz. – susogta. Sötét volt, nem láttam belõle semmit se, de talán jobb is volt. Nem akartam még egy félelemtõl eltorzult arcát látni… elég volt az elfogásunk elõtt.

- Nemsokára vége, csak kapaszkodj, s légy csendben! Hamar tovasodródunk az árral.

Nyugtatgattam én, ahogy csak tudtam, de õszintén én magam sem tudtam, hogy az a hamar mennyit is jelentett. A sodrás lassult, a lábam se ért le ám mindig, hogy pár lépéssel tova suhanhassunk, s a lábaim se duzzadtak a fölös erõtõl, így azoktól se várhattam segítséget. Mindvégig fogtam Galeát, ha nagyon reszketett, magamhoz vontam még jobban, remélve, hogy az én testem melege kicsit enyhített rideg tagjainak fájdalmán. Az idõ lassan telt, s talán már egy órája is sodródtunk, mikor végre kipillantottam a csónak alól, s megbizonyosodhattam arról, hogy minden rendben van. A követõink felfelé haladtak, gondolom a közeli városkába sejtettek minket, mi azonban hagytuk, hogy a sodrás vigyen minket kicsit délebbre.

Újra alámerültünk, majd õt és a csónakot is partra húztam. A parton sikeresen rendes irányba fordítottam újra a csónakot, majd ezek után visszaültettem bele. Tovább kellett haladnunk, s mivel a folyó szépen kanyarodott, nem hogy távolodtunk volna a hegyektõl, hanem közelebb jutottunk így hozzájuk.

Egész éjszaka vízen voltunk, alvás nélkül. Mivel nem volt sok erõm már, inkább a sodrás vitt minket, de így se jött álom a szememre, figyeltem a környezetünket. Jól ismertem már ezt a részt, mindig csónakkal közlekedtünk itt annak idején. Már tudtam is hogy jutunk fel a hegyekbe, de elsõnek kellett még élelmet szereznünk, ugyanis nem sok maradt a kis lubickolásunk után. Emellett fegyverem se akadt, ugyanis az is a mélybe zuhant, Mustaffal együtt.  A felkelõ nap azonban elhozta a várva várt pihenõt, így amint lehetett, kieveztem a partra.

- Lemosakodnék, ha már itt vagyunk – szólalt meg egyszer csak Galea, miután már száraz föld volt a talpa alatt.

- Rendben. Addig én... vigyázok nehogy... – mutattam a fák felé, ki se mondva a fenyegetést, nehogy valóssá váljon.

- Nem tud elvinni a víz, ugye? Nem tudok belecsúszni a mélybe? – faggatott hirtelen, mire ajkamra széles mosoly kúszott. Még ezek után is retteget, a sekély vízben is?

- Nem, de ha bármi baj van sikítasz és jövök kimenteni! – ugrattam kicsit, de hamar észbe kaptam, hogy ennek se ideje, se a helye nem volt alkalmas, így inkább megköszörültem a torkomat, s átváltottam komolyra.  Csak siess! Én is megmosakszom, aztán... aludjunk egyet!

Nem akartam leselkedni, így bementem a fák közé, s alaposan körülnéztem. Akadt sok száraz gally a környéken, de nem kívántam tüzet gyújtani, még ha jól is esett volna a melege. A nap igaz sütött, de nem volt oly ereje, hogy a több napos fáradalmamnak köszönhetõ hideget elûzze.

 Miután Galea végzett, én magam is átmostam magamat, amennyire csak tudtam. A karcolásaimat is átnéztem, de egyik se volt komoly. Addig idõm se akadt rá, s szépen néztünk volna ki, ha valamelyik komoly lett volna, s elfertõzõdik ez idõ alatt… Végül nehézkes léptekkel megindultam a fûben heverészõ leányhoz, hogy én magam is vízszintesbe helyezhessem. Láttam a ruháit száradni, s valamiért a tudat, hogy így nekivetkõzött kellemetlenül s egyben megnyugtatóan érintett.

Ezek szerint nem nyúlt hozzá senki, igaz…? Akkor nem lenne ilyen nyugodt ezzel kapcsolatban…

- Nem alszol még? Baj van? – kérdeztem rá, mikor felém fordult. Azt hittem már aludt, s csendben figyelhettem kicsit, hátha kitaláltam magam is a fel nem tett kérdéseimre a választ.

- Minden rendben. – felelte, míg egyik kezét párnának használt.  – Csak nem jön az álom. Pedig hosszú volt ez a nap, ahogy a többi, fogságban töltött nap is.

- Mond... bántottak? – kérdeztem rá. Itt volt az ideje, nem akartam, hogy kísértsen folyton-folyvást.

- A rosszarcú akart, de tudtam, hogy a fajtája nem nyúl tisztátalan nõhöz. S tudtára is adtam, hogy... szóval hogy épp az vagyok – felelte sokkal halkabban, de egészen nyugodtan ahhoz képest, hogy mirõl is kellett beszélnie. Mégis, az én szívem is végre megnyugodhatott, hisz ha bármi történt volna, biztosra vettem, hogy elmondta volna.

- Mondtad neki? – kérdeztem rá értetlenül.

- Nem. Mivel én csak latinul értettem megkértem az egyik asszonyt – felelte halvány mosollyal az ajkán. Okos, okos!

- Cseles egy némber vagy, hála a jó égnek! – feleltem szint úgy halovány mosollyal a számon.

- És most már biztonságban lévõ némber vagyok, hála neked – suttogta, mire libabõrös lettem. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de a hangsúlya, a tekintete hozzá, ahogy közel feküdtünk a fûben… aztán arcára kiült egy fájdalmas grimasz, s minden bizsergés odalett. Helyét felváltotta a fáradtság, a fájdalom és a kimerültség. Õt is megviselte ez az egész, tudtam, éreztem, láttam.

- Mégis riadtnak tûnsz. Mintha...

- A rossz dolgok lassan múlnak. Szerencsére azonban minden múlandó, ez is el fog tûnni – vágta rá, mielõtt bármit is kifejthettem volna. Persze, jobb is volt ez. A komoly, mély, lélektani beszélgetés úgyse az én asztalom volt. Én az olyan helyzetekben inkább kivágtam valaki nyelvét, hogy hallgasson.

Lehunytam hát szemeimet, hogy egy kevés alvással feltölthessem kimerült tagjaimat. Nem szabadott túlzásba vinnem, hisz még veszély fenyegetett ránk, s a búvóhelyen bõven lehetett alkalmam a pihenésre, no meg a borotválkozásra, ami már nagyon aktuális lett volna.

Nem csoda hát, hogy álmomban boldogan szabadultam meg az arcomat borító hosszú-hosszú szakálltól.

<#>*~¤~*<#>

Minden porcikám sajgott, mégis a folyó kellemes csobogása megnyugtatta lelkemet annyira, hogy még kicsit képes voltam eltûrni. Galea békésen szuszogott mellettem, a napsugarak pedig hébe-hóba cirógatták arcát, ahogy a mozgó falevelek között utat tudtak törni maguknak. Mielõtt túl sokat idõztem volna orcáján, pisze orrán, vagy résnyire nyitott, csábító ajkain, inkább egy nagy szusszanással felültem. Délfelé járhatott az idõ, nem sok alvás állt a hátunk mögött, de nem volt mit tenni, mennünk kellett tovább.

Hiába keltem fel Galea mellõl, õ maga még mindig nyugodtan pihegett. Biztos nagyon fáradt volt, teljesen átérezem, azonban nem hagyhattam, hogy tovább aludjon. Még így is magára kellett rángatnia a ruháit, amiket kikészített száradni. Eleinte csak halkan szólongattam, majd mikor meguntam, hogy hangomat hallassam, visszaguggoltam mellé. Jobbommal óvatosan simítottam a felém közelebb esõ vállára, majd gyengéden megráztam. Szemei rögvest kipattantak, mintha villámütés érte volna. Ült is volna fel rögvest, de visszanyomtam könnyedén a földre.

- Nincs semmi gond, csak nem akartál felkelni – szóltam hozzá nyugodtan. – Térj magadhoz, öltözz fel, aztán indulunk.

- Magamnál vagyok – felelte rögvest, majd ahogy elengedtem, újra felült. – Öltözöm, s indulhatunk – állt fel, majd indult is el.

Akartam mondani neki valamit, valami csípõset, de inkább a csónakhoz léptem, hogy elõkészítsem. Még minimum egy nap kellett, míg a rejtekhely biztonságos barlangjainál lehettünk. Persze ott voltak a bele nem számolt fennakadások, a kerülõ a katonáknak hála, s az esetleges egyéb felbukkanó problémák is. Fáradtan dörzsöltem meg arcomat, majd szemeimet is, igazán vágytam már egy forró fürdõre. Izmaim fájtak még mindig, az elmúlt napok s hetek kemény menetelése, menekülése, harcai s munkái a kevés alvással vegyítve, no meg a korommal együtt, nehézsúlyt terheltek testemre. Az alvás se ment úgy, ha az ember tudta, hogy bármikor elmetszhetik a nyakát. Persze, ebben nõttem fel, ez volt ez életem, de maga a tudat, hogy ha engem megölnek, akkor Galeát is, sokkal nyugtalanabbá tett. Nem szabadott volna, tiltakoztam is ellene, de sajnos meg-megesett már, hogy nem tudtam mit kezdeni a bennem kavargó érzések hadával. Utáltam, szenvedtem tõle, megbolondított…

- Felöltöztél? – néztem a leány felé, aki a partra igyekezett. – Gyere, mássz a ladikba, s megyünk tovább.

- Mennyi út áll még elõttünk? – kérdezte, míg kezét nyújtotta, hogy segítségemmel a csónakba szállhasson.

- Ha minden jól megy, egy napnyi.

- És ha nem megy minden jól? – kérdezte, miután elhelyezkedett a csónakban, én pedig elkezdtem befelé tolni a mélyebb vizekre.

- Akkor reménykedünk benne, hogy nem tart sokáig az a „nem megy minden jól” dolog – feleltem, majd egy utolsó lökés után a karjaimra nehezedtem s bemásztam mellé. Kezeimbe vettem a használtas, de még jól fogható evezetõket, s lassan belemártottam õket a vízbe.

Sajnos nem ülhettünk végig a rozoga csónakban, ugyanis az utolsó folyókanyarulat végétõl már csak távolodtunk volna a célunktól, ha vízen maradunk. Nem jegyeztem ezt meg Galeának, csak eveztem, hogy minél elõbb odaérhessünk. Tartottam attól, hogy a katonák még mindig a környéken kutattak a szökevények után. Fegyver se volt nálam, amivel megvédhettem volna magunkat. Élelmünk se akadt már, s igaz könnyen tudtam dárdát készíteni pár jó faágból, a vad bekerítése nem volt oly könnyed. Emellett tüzet se igen gyújthattunk, hogy megsüssük az elejtett állatot.

- Gondterheltnek tûnsz – szólalt egyszer csak meg Galea, mire én felsóhajtottam.

- Mikor nem melletted? – kérdeztem vissza, majd fél szemmel felé lestem. Láttam rajta, hogy felkeltette érdeklõdését a kérdés, azt a vadóc s szájalós énjét.

- Nos, nem mindig – felelte végezetül egy kisebb gondolkodás után. – A katonákon gondolkozol?

- Is – feleltem, míg egy kicsit megálltam az evezésben. – Sajnos akad más gondunk is.

- Azt mondtad, már közel vagyunk – nézett rám nagy kék szemeivel. – Ez csak jót jelent.

- Ha nem botlunk semmi gondba, igen – helyeseltem, de nem tértem ki a többi veszélyre. Elég volt ha engem emésztett a dolog. – Aludj egy kicsit, szinte egész éjszaka menetelni fogunk – tereltem át másra a szót.

- S veled mi lesz?

- Majd alszom, ha odaértünk – tudtam le ennyivel, majd újra evezni kezdtem. – Ne aggódj feleslegesen apádért – tettem még hozzá, mire mosoly kúszott ajkaira.

- Jó kislány leszek – kucorodott még jobban össze, hogy aztán fejét óvatosan a rozoga ladik oldalának döntse.

Nem tudom mennyit aludt az elkövetkezõ órákban, de az biztos, hogy én semennyit se. Ha nagyon fájtak már a szemeim, belenyúltam a hidegvízbe s locsoltam egy keveset az arcomra. Az segített. No meg az izmaimat kínzó fájdalom is. Rég éreztem magamat oly rosszul, s rég vágytam már az út végére annyira. Kivételesen hiányzott a biztonságot adó rejtekem, amirõl köztudott volt, hogy haláltanya, így senki be nem tette oda a lábát.

Kivétel Õ.

Tekintetem megakadt a szuszogó leányon, akit megviselt az út, a fogás és a menekülés is. Sokat fogyott, arca beesettebb volt, de biztos voltam benne, hogy a sok rossz élmény mellett, azért tanult is az úton. S azt hiszem vele együtt változtam én is, ama rövidke idõ alatt, oly hatalmasat, melyre gondolni se gondoltam soha.

Mikor már a folyó ama részén jártunk, ahol ki kellett szállnunk, a nap bõven lemenõben volt. Galea is ébren volt már akkorra, de csendben figyelt engem s a környezetet. Nem hallottam kutyaugatást, se mást, ami emberekre utalt volna. A világ eme része úgyis lakatlanabbnak tûnt. A hegyek egyre közelebb voltak, de még mindig sok séta és kín állt elõttünk.

Kieveztem a partközelbe, majd kihúztam a csónakot, hogy aztán Galea is kiszállhasson. Látszódott rajta, hogy megkönnyebbült a tudattól, hogy a csónak immár nem játszott szerepet a menekülésünkben. Mivel nem akartam, hogy bárkinek is feltûnjön a magányosan álldogáló rozoga korhadó fakupac, visszatoltam az egyik evezõvel, hogy aztán az ár magával sodorhassa.

- Innen akkor gyalog megyünk tovább, igaz? – kérdezte meg a leány, mire én felé fordultam, s bólintottam egy aprót helyeslõen. – Hál’ istennek…

- Ugyan, csak kicsit ingott jobban, mint a nagy hajó – szóltam oda neki, majd indultam el.

- Kicsit? – kérdezett rögtön vissza.

- Aludtál is.

- Rémálmaim voltak! – oktatott ki rögvest. Nem tetszett neki, hogy oly lazán vettem a dolgot.

- Nem kapálóztál – feleltem, mire õ nagyobb léptekkel beért, épp, mikor beléptünk a sûrû erdõbe.

- Mert a józan eszem tisztában volt azzal, hogyha megteszem, mindketten a vízben kötünk ki – válaszolta.

- Áldja az ég a józan eszedet – feleltem szórakozottan, majd tovább sétáltam.

Nem beszéltünk, jobban lekötött minket, hogy minden neszre megálljunk s alaposan füleljünk, nehogy katonák legyenek. Szerencsére egy kis erdei élelmet is találtunk. Pár bokor termésénél emlékeztem, hogy ehetõek, így a nap utolsó sugarainál nekiálltunk a bokorról lefejteni az apró bogyókat.

A sötét már nem volt oly biztató a késõbbiekben. Fáklyánk se akadt, se fegyverünk, ha netán vadállatok közelítettek volna meg minket. A holdfény nem segített utunkon, hisz a fák hatalmas ágai, levelei s összeboruló koronái felfogták szinte az összes fényét. Egy jó adagnyi bukdácsolás s majdnem eltévedés után úgy döntöttem, hogy a megszáradt ingemnek hasznát veszem. Mivel a patakparton az is megszáradt, felvettem induláskor. Kapóra jött bõsége, hisz így Galea bõven belekapaszkodhatott a viseltes anyagba, anélkül, hogy kényelmetlenül kellett volna kezét tartania, vagy netán hozzám kellett volna érnie.

Egy idõ után azonban alig haladtunk, inkább vánszorogtunk már. Ha nekem minden porcikám fájt már a fáradtságtól, el se tudtam képzelni õ hogy lehetett. Persze hogy nem tiltakozott a hosszabb pihenõ hallatán, s amin földet ért s elhelyezkedett, durmolásba kezdett. Én próbáltam nem a mély álomvilágba zuhanni, hisz félõ volt, hogy vadállatok találnak ránk.

Ehelyett azonban teljesen másra lettem figyelmes le-lecsukódó pilláim alól. A távolban egy kisebb fényforrás küzdötte át magát a sötéten, ami nem hagyott nyugodni. Magam mellé pillantottam, majd egy nagy sóhajjal óvatosan ébresztgetni kezdtem Galeát.

- Mi az? Valami baj van? – kérdezte rögvest, s mivel tudtam, hogy az orráig sem látott a sötétben, egy egyszerû mozdulat helyett inkább kinyitottam a számat.

- Nem tudom. Látod a távolban azt a pislákoló fényt? – simítottam hátulról a nyakára, hogy aztán a fény irányába fordítsam óvatosan a fejét. – Megyek s megnézem.

- Ne…! – lehelte rögvest kétségbeesetten. – És ha katonák?

- Akkor szerzek élelmet, fegyvert, takarót és lehet lovat is – feleltem nemes egyszerûséggel, még mindig gyengéden a tarkóját fogva. – Emlékeztetnélek, ha elfelejtetted volna, hogy bérgyilkosnak s nem testõrnek képeztek ki – tettem még hozzá egy kis hallgatás után, biztatásnak.

- Pedig abban is remekelsz…

- Ezt jó tudni, majd öreg napjaimra felhasználom – engedtem el. – Azonban nem hinném, hogy visszatalálok ide ebben a sötétben. Egy darabig menjünk együtt, aztán pedig megadom a jelzést, ha jöhetsz.

- A jelzést? – kérdezett vissza, míg felállt. Nem tétováztam, hamar bagolyhuhogást meghazudtoló hangot adtam ki. – Oh, mik ki nem derülnek. A madár is megy?

- Meg a farkas is, ha felhúzol, na, menjünk – morogtam.

- Ez inkább medve – világosított fel, mire fejemet csóválva közöltem vele, hogy fogja az ingemet s szedje a lábát. Mikor a pislákolás már egyre feltûnõbb volt, kerestünk egy biztonságos helyet. Szerencsére az erdei álaltok által kitaposott ösvények mellett nem egy nagyobb bokor volt, ami alatt elbújhatott Galea. A lelkére kötöttem, hogy a jelzésre induljon csak el, vagy ha már hajnalodik. Az utóbbi persze nem tetszett neki, azonban nem nagyon hatott meg a dolog. Benne volt a pakliban, ha már annyira szeretett kártyázni.

Lassan közelítettem meg a tábortüzet, próbálva minden megmaradt energiámat elõszedni. Ahogy egyre közelebb értem, a sejtésem, miszerint egy õrjáratra bukkantunk, beigazolódni látszott. Öt ember volt a tûz körül, csak egy õrködött, a másik négy aludt. Lovakat is láttam, ami lelkesebbé tett. Nem kívántam már annyit gyalogolni, kellett egy hátas.

Azonban ami igazán eldöntette bennem, hogy felszínre hozom bérgyilkosi tudásomat, az a egyik alvó alak volt. Oldalára fordult, pont felém, így rálátásom nyílt a ronda pofájára, amiben felismertem az elfogató tisztünket. Szívem hevesen verni kezdett, alig vártam, hogy kezemet a nyakára szoríthassam, s láthassam, ahogy szemeibõl lassan a fény kihuny. Elõtte azonban négy másik halála várt még rám.

Jobb ötlet híján leültem egy közeli, eldugott fa tövébe, hogy megfigyeljem õket. Ki kellett találnom valamit, hogy az õrt elcsaljam, de a többieket fel ne ébresszem. Ha a katonára csend által hozhattam halált, fegyverével könnyedén megölhettem a többit. Persze a fejest akartam a végére hagyni, ugyanis számára már kitaláltam valami remek leckét.

Talán jó bõ negyedórát is kushadtam a bokrok között azon gondolkozva, hogy milyen hangot kéne kiadnom, hogy egyedül, társait nem felébresztve induljon el felém az õrszem, mikor õ maga játszott a megoldást a kezeim közé. Nagyot ásítva indult el tõlem kicsit keletibb irányba, s mikor a kis tisztás szélére ért, már a nadrágjával babrált. Sejtettem én, hogy mire fel, így a lehetõ leghalkabban s leggyorsabban megközelítettem. A szerencsétlen épp a nadrágját tolta le, majd guggolt volna le egy fához, mikor hátulról átkaroltam, nyakára szorítottam, majd egy gyors s erõs mozdulattal kitörtem azt. Az apró reccsenés se keltette fel a távolabb fekvõ katonákat. Óvatosan fektettem le az élettelen teste a földre, majd átkutattam, s mindent, mit lehetett, elvettem tõle. Akadt nála kard, aztán egy tõr is. Elégedetten fogtam az utóbbit kezembe, jól esett újra, hogy nyomta valami a tenyeremet.

Ezután jöhetett a nehezebb része a dolognak. Megkerültem a tisztást, s az ellenkezõ irányból, az alvóknak pont háttal, megindultam feléjük. Sietnem kellett, mert az erõm már igen megcsappant az elõzõ ölésnek hála. Egy szúrás a torokba a jobb oldalon fekvõ, legszélsõnek, amire szerencsére a mellette lévõ épp nem kelt fel. Azonban mikor már mindketten a torkokat szorongatták, a másik kettõ hamar észhez tért. A tiszt volt legközelebb hozzám, de õt a végére tartogattam, így ahelyett, hogy belevágtam volna a tõrt, gyomorszájon térdeltem, aminek következtében a földre került. A lovak is idegesen prüszköltek a fánál, ahol ki voltak kötve, s már én is eléggé szuszogtam. Az utolsó félálomba épp a kardját próbálta felkapni, amit nem hagyhattam. Rávettettem magamat, aminek következtében a földre rogyott, velem együtt. Egy kis dulakodás után sikerült a tõrt az oldalába mártanom, ami pont elég volt ahhoz, hogy megmerevedjen a következõ pár szúrás erejéig.

- Te mocskos disznó! – hördült az ismerõs hang, míg legörgettem magamról a holttestet. A sunyi képûvel egyszerre tápászkodtunk fel, s farkasszemet néztünk egymással.

- Ugyan, ez csak vér s sár - emeltem fel kissé ingemet, ami az említett dolgoktól koszlott. – Hamarosan te is megtudod milyen mocskos disznónak lenni – tettem hozzá, majd megindultam felé. – Nézzük mennyit érsz az embereid nélkül.

- Te kis…! – sziszegte felém, majd õ is lépett párat felém. Mindkettõnk kezében kard volt, s csak remélni tudtam, hogy az ereje nem volt túl nagy, ugyanis nem voltam abban biztos, hogy sokáig kibírtam volna a csapásainak hárítását.

Azonban a szerencse nevezetû dolog újra az oldalamra állt, mert az ellenfelem bõven alulmúlta a várakozásaimat. Bár arról is szó lehetett, hogy a gyûlöletem iránta még több erõt adott a túlhajszolt tagjaimnak. Õ pedig nem rég ébredt, lehet még a lovaglás is kifárasztotta, nem is igen érdekelt. El akartam kapni, a földre kényszeríteni majd megkínozni… az volt minden vágyam.

- Amasai! – az ismerõs hang nem zökkentett ki a mozdulatból, ellenben az ellenfelemet igen.

Talán ennek hála tudtam csak a földre kényszeríteni, mert hiába volt jóval alulképzettebb tõlem, sokkal több átaludt éjszaka állt a háta mögött. Elég volt a jobbommal behúzni neki, máris elvesztette az egyensúlyát. Ahogy a földre hullott, nem tétováztam, kirúgtam a kezébõl a kardot, majd erõteljesen a gyomrába nyomtam lábamat.

- Mit keresel itt? Nem jeleztem! – fordultam Galea felé, aki óvatosan jött közelebb a tûzhöz. Szemei nem is engem, hanem a földön fekvõ halottakat figyelte. – Hallasz?

- Mi? – nézett rám, mire én felsóhajtottam. – Úgy hallottam, hogy jeleztél…

- Az nem én voltam, lehet tényleg járt erre egy bagoly – feleltem, míg körbenéztem a kis tisztáson. – Nézd át a csomagjaikat, ha élelem van náluk, készítsd össze. Utána válassz egy lovat, a többit pedig engedd el s indítsd õket útjukra! – adtam neki a feladatokat.

- Ez csak nem…? – nézett le a férfire nagy szemekkel.

- Csak beszéled a nyelvünket – sziszegte amaz, mire én még erõsebben nyomtam lábamat a gyomrába.

- Neked csend a neved – hívtam fel a figyelmét erre. – Ne is törõdj vele, csináld csak, amit mondtam. – Nem felelt, csak nézett egy darabig hol engem, hol a lábam alatt fekvõ férfit, majd egy aprót bólintott. Csak mikor elindult a csomagok ellenõrzésére, akkor kaptam el a férfi grabancát.

- Mi most kicsit elszórakozunk – sziszegtem a képébe.

- Ugyan… nem indulok utánatok… - próbálta menteni az irháját, de csak egy lenézõ vigyort tudott belõlem ezzel kicsikarni.

- Ezt te se hitted el, ugye? – kérdeztem, míg a tõrt a lábai közé csúsztattam óvatosan. A tûz fénye remekül megvilágította a rettegéstõl eltorzult arcát, ami igen kedvemre való volt. – Mindjárt jövök Galea. Te csak csináld, amit mondtam! – szóltam oda a leánynak, aki épp az egyik véres zsákot nézte át, láthatóan nem sok kedvvel.

- Hova mész? – nézett rögtön felénk, de látva a szorult helyzetet, nem kereste meg a szemkontaktust velem.

- Beszélgetni. Bármit hallasz, ne gyere – intéztem felé a szavakat, majd a férfi ellenkezése ellenére, bevonszoltam a sötét bokrok rejtekébe.

Hiába könyörgött a mocskos pofája, hiába ellenkezett, sikerült megszabadítanom a nadrágjától, majd a férfiasságától is. Nem, nem undorodtam a dologtól, a haragom iránta több volt, mint addig bárki más iránt. Ez egyfajta megtorlás is volt, hisz így a saját mocskosságában érhette a halál. Hisz eszem ágában sem volt ellátni, nem hogy még megmenteni az életét. Emellett a jajgatását se bírtam, így miután a darabokra tépett ingjével megkötöttem a kezeit, a száját is betömtem. Még vetettem egy utolsó pillantást a fájdalomtól eltorzult arcára, aminek hála megpillantottam a nyakában valami ismerõset.

- Te dög… - morogtam, míg kitéptem nyakából a nyakláncot, majd további könnyes búcsú nélkül visszaindultam a tisztásra.

- Mit csináltál vele? – esett rögtön nekem Galea, aki a kéréseim szerint járt el. Már csak egy ló volt kikötve, s egy kis batyut is összekészített.

- Oh, én? – mutattam magamra, mocskos kézzel. – Semmi különöset. Induljunk. Nehogy megint õrjáratba fussunk – indultam el a ló felé, azonban Galea nem követett. – Mi baj?

- Koszos vagy – felelte halkan, miután alaposan végigmért.

- Asszonyok – morogtam, majd könnyedén levettem magamról az összekent inget. – Csak ezért tudnak pörölni, hihetetlen – morogtam tovább, míg nagyjából áttöröltem magamat a levett ruhadarabbal. – Jó lesz? – dobtam el végül, míg a leányra néztem.

- Jó.

- Ha megfázom, a te lelkeden fog száradni! - mutattam rá, míg õ a batyuval a kezében mellém lépett.

- Azt hiszem ezt majd feldolgozom valahogy – felelte halkan, míg odaadta nekem a batyut, én pedig cserébe a nyakláncot. – Ez mi?

- Ajándék, csak ne járjon a szád – morogtam, majd miután felerõsítettem a batyut, felsegítettem Galeát a nyeregbe, s felültem mögé. Õ mindvégig a kezében tartotta az ékszert, s nem igen figyelt rám.

A hátas kezes volt, s úgy tûnt még bõven jó erõben volt. Csak úgy falta a távot fürge lábaival, amit kicsit se bántam, hisz estére már a barlanghoz akartam érni. Persze amilyen fáradt voltam, jobb lett volna megállni a távolban aludni egy keveset, de attól tartottam, hogy egy õrség esetlen belénk futna. Hisz oly mélyen bent voltak az erdõben így is, félõ volt, hogy máshol is tanyáztak.

Hajnalig a kereskedelmi úton haladtunk, amit hamar megtaláltam, de aztán áttértünk a kis utakra az erdõben. Nem akartam senkivel se összefutni, messzirõl lerítt rólunk, hogy szökevények vagyunk. Emellett a vér s sár szaga rajtam még több gondot akasztott volna a nyakunkba, ha netán olyannal futunk össze. Galea nem szólt hozzám, de ez javarészt annak is volt betudható, hogy elszenderedett, a mellkasomnak dõlve. Engem is csak a harc emléke tartott még ébren, máskülönben ledõltem volna a lóról a fáradtságtól. Amikor csak lehetett, meghajtottam az állatot, a kis ösvényeken is, de sietõs volt a dolgunk.

Aztán mikor már láthatóan felfelé kapaszkodtunk, s a nap is újra lemenõben volt, egyre izgatottabb lettem. Galea is megérezhette, mert fel-felnézett rám, s fészkelõdött is. Mivel úgy ítéltem meg, hogy jól haladunk, megengedtem magunknak egy pihenõt. Addig szó se lehetett róla, amit az elsõ alkalommal el is magyaráztam Galeának két rövid mondatban „Nem lehet, mert csak. Nyomunkban vannak, nem kockáztatunk”

Végül nekem is jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, majd a zsákmányolt élelembõl enni egy jó alaposat. Nem fogtam vissza magamat, ami belém fért, tömtem is a számba. Eleget nélkülöztem már, s kellett az erõ.

- Sok van még hátra? – kérdezte egyszer csak meg a kisasszony, miközben a lóra szálltunk vissza.

- Nem, már nem. Emelkedik az út, vagyis felfelé tartunk. Talán hajnalban végre megérkezünk – ecseteltem lelkesebben. – Aztán fürödhetsz meg aludhatsz. Ha pedig kipihentünk magunkat, jöhet a kutakodás.

- Remélem lesz ott valami…

- Lesz – feleltem, majd a bokámat a ló oldalának nyomtam, az pedig rögvest el is indult. Elszámoltam magamat, de az a pár éjszakai óra már nem osztott se szorzott már. Alig vártam, hogy végre vízszintesbe helyezhessem magamat egy alapos fürdés és borotválkozás után.

Éjfél körül már majd le akartam esni a lóról, olyan fáradt voltam. El-elbóbiskoltam, s kiestek pillanatok. Aztán mikor Galeát is majdnem lelöktem a lóról, megelégelte a dolgot, s addig pörölt, míg be nem láttam, hogy pihenésre van szükségünk. A lovat kikötöttem egy fához, majd az étellel se foglalkozva ledõltem kicsit a füves részen. Õ kicsit tovább bírta, hisz szunyókált a lovon – no meg rajtam -, így nem is izgattam magamat.

Magam sem tudom mennyit aludhattam, de nem igen tudtam megmondani, hogy jobb vagy rosszabb lett e tõle az állapotom. A föld nagyon kemény volt, s egy szál nadrágban eléggé hideg is volt. Galea már fent volt, s rögvest pakolászni kezdett, mikor meglátta, hogy mozgolódom.

- Jobb egy kicsit? – kérdezte, míg én morogva nyújtózkodtam egyet.

- Azt hiszem – feleltem. – Menjünk is.

- Nem akarsz enni? – kérdezte.

- Nem, majd eszem, ha odaértünk. Remélhetõleg akad az öregnél egy rakat füstölt hús. Esetleg egy kis mézbor is – kúszott ajkaimra egy halovány mosoly, ami nem kerülte el a leány figyelmét se.

- Jó emlékek, hm?

- Valami olyasmi – feleltem, majd intettem fejemmel a ló felé. – Gyerünk.

<#>*~¤~*<#>

A reggel elsõ sugarait már jóval a hátunk mögött hagytuk, mikor a hegyoldalból megpillantottam a völgyben fekvõ falvat. Szívem hevesen verni kezdett, s a fáradtság tompasága is mintha elillant volna.

- Kapaszkodj! – szóltam meg hirtelen, ami meglepte a leányt, de amint megérezte, hogy a ló átugrott rögvest vágtába, kérdezni se kérdezett. Érezhette az izgatottságomat, ami egyre csak nõtt, ahogy az ismerõs táj egyre sûrûbb s kövesebb lett. A barlang szája egész nagy volt, s senki ember fia nem gondolta volna, hogyha a kis résen bepréseli magát a végében, micsoda csoda tárulhat a szemei elé. Nem csoda hát, hogy Galea kételkedve figyelte, ahogy megállítottam a lovat, majd leugrottam róla.

- Na gyere! – intettem neki a fejemmel, még kezemet is nyújtottam, hogy segítsek neki.

- Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte zavartan.

- A látszat ne tévesszen meg – mosolyogtam halványan. – A lovat a barlangba kötjük ki, Babut így se fog neki örülni. Nincs jó viszonya velük.

- Babut? – kérdezett vissza, mikor már a földön volt. Sietõs lépteimnek hála szinte futnia kellett utánam.

- Így hívják a férfit, akihez jöttünk – adtam meg neki a választ. Nem kérdezett, nem beszéltem, egészen addig, míg a lovat ki nem kötöttem. Nem tudtam kell e még, szóval inkább hagytam még egy kicsit pihenni. Ha Babut segített nekünk, terveztem, hogy a füvesebb részre viszem.

- Gyere utánam – intettem fejemmel a barlang végébe, mire õ minden kérdés nélkül követni kezdett. Arcára kiült a döbbenet, mikor a kis résen, melyen éppen hogy csak átfértem oldalazva, átpréselte magát.

A terem olyan volt, mint egy lakás nagy szobája, csak éppen egy tehetõs emberé. Oszlopok tartották a mennyezetet, s a levegõ sem volt olyan dohos, mint a bejáratnál. Ez annak is volt köszönhetõ, hogy rengeteg szellõzõjárat volt, nem csak a természet által létrehozott, de mesterséges is.

- Várj itt, megkeresem az öreget – intettem nyugalomra a leányt, aki zavart tekintettel nézelõdött.

- Nem lesz semmi baj, Amasai? – kérdezte. – Bízhatunk benne?

- Az életemet is rábíznám, ne aggódj – néztem le rá egy halvány mosollyal az ajkamon. – Ülj le az egyik székre, Babut nem lesz érte mérges. Lehet kicsit sokáig fog tartani mire visszaérek. Hatalmas ez a hely.

- Mármint… ez nem az egész? – mutatott körbe, hisz ama terem is megfelelt egy kisebb háznak.

- Könyvtár, persze, hogy nem ez az egész. Ez csak a lakrész.  No, most már ülj le, s hagyd, hogy menjek a dolgomra! – szóltam rá jókedvûen. – Innentõl minden rendben lesz.

Váltottunk még egy pillantást, õ pedig bólintott egy aprót, hogy megértette. Nekem se kellett több, nekiindultam a barlangrendszernek, hogy megtaláljam az öreget, aki hasonló magas volt, mint én, csak sokkal véznább. Nem izgultam, tudtam, hogyha bevetem Galea tetoválásait, amiknek jelentését nem tudtuk, a folyton kutató s újra vágyó Babut beadja a derekát.

Azután pedig végre megmosakodhatom, ehetek egy jót s aludhatok… a borzos szakállam levágásáról pedig ne is essék szó. S végre Galea is biztonságban érezheti magát.

Nem sokkal késõbb azonban majdnem mégis rászántam magam a kíváncsiskodásra, hiszen furcsa zajra lettem figyelmes. Ismeretlen, ütemes, baljós hangokra. Ahogy közeledett úgy vált szép lassan egyre felismerhetõbbé: katonák menetelésének hangja volt.
Nem igazán tudtam mit is jelentene pontosan összefutni egy efféle kis sereggel, vagy õrjárattal. Mindeddig gondosan kitértem a katonafélék útjából. Vigyáztam rá, hogy még véletlenül se fussak össze ilyesfélékkel. Osberht alaposan belém nevelte, hogy kerüljek el mindenkit, kinek az ölés a mestersége, ha módom van rá. Kiváltképp a bérgyilkosokat.

Éreztem, s szemem sarkából láttam is, hogy Amasai felém pillant. Nem akartam, hogy lássa aggodalmam, de nem tudtam mit tenni. Épp elegendõ volt, hogy mindig minden miatt akadékoskodtam, vagy féltem tõle. Ha épp nem kukacoskodtam, azt csupán merõ ijedelembõl törtét. Éppen ahogy akkor is. Le sem tagadhattam volna mennyire aggódom, leginkább azért mert fogalmam sem volt arról mit is jelent pontosan katonákkal találkozni. Mit kell olyankor tenni, vagy õk mit tehetnek meg velünk, elvégre gyakorlatilag utazók voltunk egy idegen országban. Az pedig csak tetõzte az egészet, hogy útitársam arckifejezése sem sugárzott bíztató nyugalmat.

- Ha katonával találkozunk – kezdett bele gyorsan, ami csak még több riadalmat keltett szívemben –, te nem tudsz semmirõl. Mindenért én vagyok a felelõs, én kísérlek, vagy elraboltalak, mindegy is, ezt bízd csak rám. Sõt. Csak latinul beszélsz, értetted?

- Amasai, ezt most… most miért…? – hebegtem, s mielõtt még jobban belelendültem volna a faggatózásba folytatta is.

- Azt kérdeztem, hogy értetted e? – szakította félbe döbbent makogásomat idegesen. Én pedig elsõre nemigen tudtam mit mondani, csak néztem rá bambán. Mondhatni eltántorodtam a szavaktól, nem is kicsit, hisz immár tudtam komoly dologról van szó. Nem  mintha mindeddig csupán bolondoztunk volna, ám az eddigiekhez képest is jócskán veszélyes terepre tévedtünk. Így hát szép lassan megemésztettem minden egyes szavát, jól eszembe vésve mindet.

- Igen – suttogtam tudomásul véve amit kért. Közben a hang egyre harsányabban lüktetett, olybá tûnt közeledik. Az intõ szavak kezdtek megelevenedni. Én azonban nagyon nem akartam, hogy érvénybe lépjenek, de nem ám – Ugye nem…?

- Nem tudom – válaszolt egybõl, aggodalomtól elgyötört ábrázattal. Pontosan tudta õ, hogy mitõl tartok, szükségtelen volt fejtegetni – Ez a környék mindig is veszélyesebb volt, itt van valahol a határ, magam sem tudom, hogy átléptük e már. Te csak tartsd magad ahhoz, hogy nem tudsz semmit s csak latinul beszélsz s értesz. Igyekezzünk, szálljunk lóra – tette hozzá, majd elvette kulacsát, s nyeregbe pattant. Kezét nyújtotta, hogy maga elé segítsen, én pedig egybõl el is fogadtam.

Rögtön el is indultunk, amint felkerültem a lóra. Amasai tett egy nagy kört a tisztáson, majd az út felé irányította négylábú barátunkat, én pedig nem faggattam mit miért tesz. Biztos voltam bene, hogy mindennek megvan a maga oka. Ám amint feltûnt, hogy utunk épp a katonazaj forrása felé tart, egybõl megváltozott errõl a véleményem.

- Amasai… – szólaltam hát meg választ várva, vagy legalább megfelelõ okot, hiszen mindezek nélkül félõ volt, hogy szegényem megsüketült.

Más magyarázatot nem igen tudtam elképzelni arra, miért tartunk a menetelés felé. Ám válasz, vagy elegendõ indok helyett pusztán egyetlen pisszenést kaptam. Elég volt-e? Bõven. Okkal mentünk arra, ezt egybõl felfogtam, s pontosan tudtam, hogy mit vár, így nem is firtattam tovább a dolgot. Csak közelebb húzódtam hozzá, s le sem vettem szememet az útról. A katonák azonban nem voltak még jó darabig sehol.

Pedig túl akartam lenni a találkozáson mielõbb. Látni akartam õket, tudni mennyien vannak, s hogy néznek ki. Szentül hittem, hogy nem lesznek oly rémisztõek szemtõl szembe, mint elképzelve. Nem oly hatalmasak és fenyegetõek. Nem viselnek sötét, szeges vértet. Nem lóbálnak irdatlan, idomtalan pengékkel felszerelt nehéz fegyvereket. Bõrük nem oly élettelen, s színtelen, mint a holtaké. Testüket nem tarkítja frissen kiontott vér nyoma. Nem néznek rám vérben forgó, vöröslõ szemekkel.... na igen, a fejemben kavargó képek kezdtek sokkal inkább a Véresszájú kísértetre emlékeztetni, mint húsvér katonákra.
A türelem, vagy inkább a türelmetlen tehetetlenség pedig meg is hozta gyümölcsét. Egy enyhe jobb kanyar után végre megláthattam õket. Félelmem azonban nem apadt, sõt csak tovább duzzadt. Pedig nem voltam ijesztõbbek, mint képzeletem szüleményeként. Többen sem voltak, mégis... elég volt csupán, hogy ott vannak, és már õk is látnak bennünket. Tudni, hogy nincs hová rejtõzni már, talán az volt az egyik legborzongatóbb érzés a világon.

...nem tudsz semmirõl.. ... bízd csak rám... ...csak latinul beszélsz... ...nem tudsz semmirõl.. ... bízd csak rám... ...csak latinul beszélsz... ...nem tudsz semmirõl.. ... bízd csak rám... ...csak latinul beszélsz... – ismételgettem magamban, s nagyon reméltem hogy meg tudom õrizni hidegvérem olyannyira, hogy ne is vétsek Amasai utasításai ellen. Igazán hinni akartam, hogy vész esetén is életben tartanak majd. Egy idõ után azon kaptam magam, hogy a közeledõ alakok helyett inkább négylábú barátunk feje búbját bámulom.

Elhaladtak mellettünk, s a zaj lassacskán távolodni kezdett. Ám hiába is távolodott, megszólalni egyikünk sem mert. Én legalábbis, Amasai biztosan csak nem akart. Nem hibáztattam érte, hiszen igazándiból én magam nem is tudtam volna mit mondani. Megnyugtatni pedig úgysem tudott volna.

- Ezek szerint még sincs olyan nagy béke – találtam végül meg a hangom némi idõ múlva. Még mindig nem igazán tudtam mit mondani,  de nem kezdett zavaróvá válni a csend. Már esteledett, a nap nagyot nyújtózott a vidék felett pirosas fénnyel borítva a fák tetejét – Mi lesz most? Nem kéne jobban odafigyelnünk?

- Egy õrjárattal futottunk csak össze – világított rá – Inkább egy fogadót kéne találnunk…

- Az elõzõ faluban meg kellett volna állnunk – emlékeztettem nem is oly régi remek ötletemre, mely sok felesleges izgalomtól megkímélt volna bennünket. Akkor, a nyeregben reszketve kissé nehezteltem is rá, amiért nem állt kötélnek. No meg amiért mindig csak az õ ötletei kerülnek megvalósításra.

- Igen, meg kellett volna – mondta mindenféle felesleges sallang nélkül, majd leugrott mögülem. Igazán nem tudom melyiken lepõdtem meg jobban, hogy igazat adott, vagy a váratlan mozdulaton, de ezáltal pillanatnyi haragom is messzire röppent.

- Mit csinálsz? – kérdeztem kíváncsian, míg õ a kantárral babrált valamit.

- Egyre fáradtabb szegény pára, megviseli, hogy bokáig sárban tocsog, miközben a dolgainkat s minket is cipelnie kell. Emellett bõven elvesztegettünk egy csomó idõt, mellékes, ha kicsit sétálok mellette. legalább kinyújtóztatom a lábamat – felelte, majd indult is maga mellett vezetve lovunkat.

- Honnan tudod, hogy fáradt? – kíváncsiskodtam tovább a helyére csúszva. Nem sokat tudtam a lovakról. Nem is ültem még egyen sem, egészen addig, míg egymás útjába nem sodródunk a zöldszemû bérgyilkossal.

- Vonszolja magát, nehezebben lélegzik, nagyokat prüszköl – mondta, én pedig kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ezek szerint eléggé nyilvánvaló, ha egy ló elfárad, csak mindeddig nem figyeltem az ilyesmikre – A lábfejedet simítsd jobban az oldalához – kaptam tõle tanácsul, mire felé pillantottam.

- Így? – igazgattam el lábamat, míg õ mellém lépve egyik kezével megfogta jobboldali bokámat.

- Nem, nem így. Nagyon kiállt úgy a sarkad, az egész lábfejedet simítsd az oldalához – engedte el a lábamat, miután eligazgatta – Így. A másik oldalt ugye meg tudod egyedül oldani? – kérdezte felvonva szemöldökét. Amilyen kedves volt az imént, legalább olyannyira cinikusan csendültek utolsó szavai.

- Meg, köszönöm a lenézést! – morogtam, de aztán elõzõ kedvessége mégis mosolyra fakasztotta ajkaimat – Köszönöm, hogy okítasz.

- Szívesen. Mindkettõt – felelte gondatlanul, tovább vezetve a lovat.

Ennél többet ez után sem beszéltünk, pedig szívesen hallgattam volna még. Megnyugtatott kellemes, mély hangja. Nem telt hosszú idõbe, s egy kis tisztásra értünk. Azt mondta jó táborhely, így leszálltam, s elkezdtünk készülõdni az éjszakázáshoz. Minden nyirkos volt és hideg. Újra eszembe jutott a szállás, de már eszemben sem volt Amasai-t hibáztatni érte. Nem láthatott bele jövõnkbe, jót akart õ. A szívem azonban nagyon is epekedett egy száraz, kényelmes, meleg fekhely után. El kellett viszont fogadnom a tényt, ezen az éjszakán már nem fogom puha ágyban álomra hajtani fejemet. Hálát adhatok viszont az égnek, hogy még van mit álomra hajtanom. A katonákkal való találkozás, s a milliónyi kaland után pedig csak még aktuálisabbnak éreztem a hálaimát.

Ekkor jutott eszembe a méreg, elvégre ma még élünk, s virulunk, de ki tudja mi lesz holnap, s azután. Biztos voltam benne, hogy több szempontból is elõnyös, ha kéznél van, bár belegondolni nem igazán akartam ezen sokrétû eshetõségekbe. Míg Amasai mással volt elfoglalva elõ is kotortam batyumból. Közben kezembe  akadt az a régi medál, amit még Osberhttõl kaptam. Ami a kedveséé volt. Változatlanul gyönyörû darabnak tartottam, sajnáltam, hogy nem viselhetem. Mulatságos látvány volna egy ilyen kis kincsecske, egy tündöklõ apró csoda egy szakadt leány nyakában!
Nevetve süllyesztettem vissza a nyakéket és tovább kutakodtam, egészen addig míg meg nem lett az üvegcse. Utána hasítottam egy darabot egyik szakadt ruhám aljából, s vékony pántot hajtogattam a foszlányból. Sokáig gondolkodtam hová is rejtsem, végül eszembe ötlött mi lenne a legkézenfekvõbb hely számára. Egyik combom belsõ oldalára csomóztam, elég szorosan ahhoz, hogy ne csúszkáljon, s magamban rimánkodtam érte, hogy sohase legyen rá szükség. Hogy elérve célállomásunkat visszasüppeszthessem többi dolgom közé.
Igazán nem tudom az üvegcsének köszönhetem-e, de azon az éjjelen hamar megtalált az álom. A rémes képek elkerültek, helyükre boldog eszméletlenség telepedett. Fájó hasam néha-néha megébresztett, de minden alkalommal hamar visszazökkentem az alvás állapotába.

Mozgolódásra ébredtem. Amasai volt az, gõzerõvel pakolt. Igazán nem értettem hová ez a hirtelen nagy sietség, vagy ha baj van miért nem keltett fel. Vagy hogy baj van-e egyáltalán? De kérdezhettem akármit, nem nyitotta szóra száját. Csak pakolt tovább konokul, így röpke fél perc után úgy döntöttem inkább segítek neki. Majdnem készen voltunk már, mikor kutyaugatás ütötte meg fülemet. Egybõl a zöldszemûre pillantottam, miközben az ugatás mellé emberi hangok szegõdtek. Én pedig csak néztem fel rá, bízva benne, hogy még elkerülhetjük a bajt, de láttam én az arcán, hogy õ ilyesmiben már reménykedni sem reménykedik.

- Emlékszel mit mondtam tegnap, ugye? – kérdezte csendesen, szavaitól bennem rekedt a levegõ. Míg én próbáltam felfogni mi is történik, õ elõhúzta kardját. Óvatosan, de lendületesen – Te nem tudsz semmit.

Épp csak felfogtam utolsó pár szavát, mikor az egyik közelünkben lévõ cserjébõl elõugrott az ugatás egyik forrása. Egy sötétszõrû vérmes kutya. Sajnos hamar hozzánk csalta gazdáit is. Ezek a katonák pedig rémisztõbbek voltak, mint a nemrégiben elképzeltek. Nem viseltek sötét, szegecses páncélt, a bõrük sem volt halottszín, de az arcuk... arra rá volt írva minden.

...nem tudsz semmirõl.. ... bízd csak rám... ...csak latinul beszélsz... – ismételtem el magamban Amasai intõ szavait. Emlékeztem rájuk, eszembe véstem mindent, amit mondott. Nem mintha oly nehéz lett volna, de attól féltem betartásuk nehéz lesz. Gonosz emberekkel álltunk szemben, olyanokkal kik kivont kardal közelítenek két utazó felé. Mégis reménykedtem egészen az utolsó pillanatig, hogy meggondolják a dolgot, leeresztik fegyvereiket, s utunkra engednek bennünket.
A fémes csilingelés azonban, ahogy Amasai kardja az egyik támadóéval ütközött, egybõl kijózanított e naiv elképzelésbõl.

- Maradj mögöttem – szólalt meg Amasai latinul. Ez volt a biztonság nyelve, hiszen ezen a vidéken szinte senki nem értette, s másutt sem tartozott az általában beszélt nyelvek közé. Aprót bólintottam, hogy lássa megértettem. Nem bírtam volna megszólalni, túlságosan is féltem, na meg izgultam nehogy elszóljam magam.

Közben a közeli erdõbõl újabb katonák jöttek. Sokan voltak, vagy hatan, s õk nem útszéli csavargók voltak. Képzett harcosok, tudtam. Õket is ugyanarra tanították, mint Amasai-t: ölésre. Ennek ellenére bíztam a zöldszemûben. Még a túlerõ ellenére is nyugodt szívvel fogadtam volna rá. Pedig a szívem cseppet sem vert békésen. Rettegtem, minden pillanatban rettegtem, hogy hiba csúszik a gépezetbe. Hogy mégis sokan vannak, hogy mégsem bír velük. Hogy elveszítem. Tehetetlennek éreztem magam, feleslegesnek. De, ha mozdulatlanul is szemléltem a harcot, szememet nem vettem le hõsömrõl. Mintha tekintetemmel képes lettem volna megóvni õt.

Ezalatt Õ két kezében nehéz kardjával lesújtott az egyik férfira. Az pedig fájdalmasan ordított fel, ahogy a penge vállába fúródott. Amasai következõ mozdulatával torkát vágta át, közben pedig a maradék katona is kardot vont. Tudtam, mind egyet akarnak: Amasai-t holtan látni. Beleborzongtam. Ám olybá tûnt egyedül voltam az ijedelemmel. A smaragdszín szemû bérgyilkos mintha felbátorodott volna. Mire észbe kaptam már csak négy katona maradt, azok is mind rendesen meg voltak rökönyödve.

Felszólították aprítójukat a fegyverletételre, holott számomra is nyilvánvaló volt, hogy erre csupán reménytelenedõ helyzetük készteti õket. Még nem volt minden veszve, még kirívó volt túlerejük. Természetesen Amasai-t sem hatotta meg a dolog. Tudtam, gyõzni fog, hiszen képtelenek fogást találni rajta. S álltam tovább földbegyökerezett lábakkal, õt nézve, ahogy kardozik a négy katona egyikével. Nem foglalkoztam vele hol a maradék három, egészen addig míg egyikük meg nem ragadott.

- Ne! – kiáltottam amint testem földet ért. Én ostoba arra sem figyeltem milyen nyelven teszem mindezt. Nem foglalkoztam efféle apróságokkal, épp elég kihívást okozott a levegõvétel, hiszen oly erõvel nyomtak a földnek hogy majd megfulladtam.

- Add meg magadat – szólalt meg az egyik közelemben lévõ katona. Ekkor ébredtem rá, hogy nagy eséllyel mindent elrontottam. Gyõzhetett volna, megmenekülhettünk volna, ám hála figyelmetlenségemnek fordult a kocka!

- Akkor szólj rá, hogy fejezze õ is be! – hallottam meg Amasai válaszát. Nem tudtam pontosan mire is érti, nem láttam semmit. Viszont hangjából aggodalmat éreztem ki. Meg fogja adni magát, tudtam. Gyõzhetne, de megadja magát miattam! Miattam, mert ostoba módon hagytam hogy elfogjanak! Arra gondoltam, ha miattam ontják vérét azt sohasem bocsájtom meg magamnak. Ahjj Galea... gondolkozni kellett volna! Ostoba hasztalan kölyök, nem vagy más!

- Meg is ölhetjük a lányt… – kezdett bele az elõbbi katona újabb mondandójába, ám befejezni nem tudta. Félbeszakította Amasai dühös ordítása, majd egy hatalmas csattanás. Elképzeltem, ahogy hosszában páncélostul félbevágott egy katonát.

- Ha egy haja szála is görbül, én kitépem a nyelvedet – szólalt meg újra útitársam, már jóval halkabban, de nem kevesebb indulattal hangjában. Én pedig legbelül, akárhogy is dolgozott bennem a túlélési ösztön, s akármennyire nem kívántam itt a mezõn fûbe harapni (bár gyakorlatilag épp azt tettem, a szó szoros értelmében), azt kívántam bárcsak megölnének. Akkor nem tudnák sakkban tartani õt. Õ pedig szépen bosszút állna, s a világ visszaállna régi rendjébe. Gyermeteg, buta gondolat, de neki így lenne a legjobb.

- Valóban? – kérdezett rá a katona, s hallottam ahogy elõhúzza kardját. Nyakam körül enyhült a nyomás így végre fel tudtam emelni fejemet. Kár volt, hiszen amint megtettem arcomat a katona rideg pengéje érintette. Egybõl elszállt minden halálvágyam – Mesélj csak kislány, mi járatban vagytok erre, hm? – kérdezte meg, én pedig nem tudtam mitévõ legyek. Amasai-ra néztem, majd a férfi lábára, aztán vissza a zöldszemûre, s így tovább... Az ijedtségtõl képtelen voltam felidézni milyen nyelven szólaltam meg elsõre.

Latin! – emlékeztettem magamat, ám torkon kiszáradt, szó nem jött ajkaimra. Tanácstalan voltam, s oly gyámoltalan, mint egy elejtett kisvad.

- Csak maradj ott, ahol vagy – susogta latinul Amasai – Ne ellenkezz, ne csinálj ostobaságot…

- Nocsak! Csak nem valami törzsi nyelv? – kérdezte egybõl a katona. Közben Amasai környékén lévõ társa megkísérelte leszúrni a bérgyilkost. Õ azonban védte támadását, mintha csak hátul is volnának szemei.

- Tudatlan ember ezt a nyelvet nem értheti! – szisszentette dühösen. Éppen csak a mondat végére ért, mikor arcomba belenyílat a fájdalom. Felsikítottam.

- Mit mondtam nek…?! – kezdett bele Amasai felém fordulva. Még találkozott tekintetünk, még utoljára mielõtt a földre zuhant.

Összecsuklott, akár egy vászonbábú, mögötte az egyik katona állt, kardjának markolatát elõretartva. Ám elsõnek nem fogtam fel mi történt. Az esõ gondolatom az volt, hogy megölték. Üvölteni akartam, ám józan eszem hallgatásra sarkallt, no meg arra hogy emésszem csak meg a látottakat. Keressek kapaszkodót, keressek okot a hallgatásra.

Amasai a hátán feküdt, arcát nem láttam, nyaka velem ellentétes oldalra fordult. Ám mellkasa ütemesen emelkedett, mintha csak aludna. Ez pedig elegendõ is volt. Ideje volt végre használnom a fejemet, s nem ész nélkül, puszta rémületbõl cselekednem. Az elsõ gondolatom persze az volt, hogy megszólalok, mégpedig az általuk is megértett nyelven. Ez tûnt ésszerûnek, hiszen Amasai egyenlõre él, de ki tudja mennyire sérült meg, vagy mit tesznek vele ezután. Úgy hittem el kell mondanom nekik milyen értékes is õ, mit, s mennyit nyerhetnek vele, ha életben hagyják. Azonban a földön fekvõ alak eszméletlenül is észhez térített.
Tudtam, Õ bízik bennem, ahogy azt is, hogy nem véletlenül ígértette meg velem azt, amit. A katonák pedig látták harcolni, látták milyen könnyedén végzett társukkal. Látják milyen erõs, milyen ügyes és kitartó, ilyen emberekre pedig mindenütt szükség van! Ha pedig mégis meg akarják ölni biztosan megvárják, míg magához tér. Így hát hallgattam.

- Megszeppentél tündérke? – süllyesztette kardját hüvelyébe a szószóló, ki nemrégiben megvágta arcomat – Az elõbb a mi nyelvünkön szólaltál leány! – markolt bele hajamba, megemelve, s maga felé fordítva arcomat. Felszisszentem, de nem szóltam egy szót sem.

- Így szóltál: Ne! Tudsz mást is, vagy csak azon az érthetetlen nyelven hadoválsz? – kérdezte meg erélyesen, én pedig igyekeztem arcomra ölteni a lehetõ legbambább, legértetlenebb ábrázatot.

- Nem ért ez semmit! – állt a hangadó, rosszarcú katona mellé egy újabb.

- Majd meglátjuk. Elõbb-utóbb ki fog derülni érti-e amit mondok. Ha nem, az se baj, eljátszogatok én vele szavak nélkül is! – így a hangadó, aki valószínûleg egyúttal a kis csapat vezetõje is volt.

Nemsokára szekér érkezett, újabb katonákkal. Három közülük Amasai-hoz sétált és felrakták a kocsira, a negyedik pedig összekötözte kezeimet, s a szekér végéhez kötött. Láttam, ahogy a zöldszemû tarkójából vér serken, s összeszorult a szívem. Elindultunk. Nem diktáltak gyors iramot, de a sáros, nehéz talajon a lassú iram is fárasztó volt. Hasam is fájt, az erõltetett menet nem tett jót neki. De nem hagyta el számat zokszó, még csak sóhaj sem! Némán szedtem lábaimat, s közben azon gondolkodtam, hogy ezek után mitévõ legyek.

________

Fogalmam sincs mennyit mentünk. Gondolataimba feledkeztem, ám ahelyett, hogy felgyorsult volna az idõ kereke még lassabb lett, mint annakelõtt. Mint abban a néhány percben, mikor Amasai a katonákkal küzdött, vagy azokban az óráknak tûnõ pillanatokban mikor összecsuklott testét bámultam.
Néhányszor megálltunk pihenni, de nem sokszor. A katonák ittak és ettek. Kínálgattak, ha megszólalok, de nem tettem. Kinevettek és indították is tovább a menetet. Éhes voltam, szomjas és eszméletlenül fáradt. Na meg a hasam is lüktetett.

Estére egy táborféleséghez értünk. Mire észbe kaptam el is oldoztak a szekértõl, s már vittek is a tábor egyik szegletébe. Visszafordultam az eszméletlen Amasai irányába, akit akkorra már levettek a kocsiról. Reménykedtem benne, hogy ugyanoda viszik, mint engem, de nem így lett. Pár pillanat múlva már el is tûnt szemem elõl.

Egy ketrecféleségbe vittek, ami kint volt, a szabad ég alatt. Mielõtt bependerítettek levetkõztettek alsóruhára, s elvettek tõlem mindet. Át is motoztak, ám szerencsére a vékony kis kötés nem szúrt szemet a katonáknak. Siettek is, kapkodtak is, érdes, kard edzette tenyerük pedig átsiklott az ilyen kis semmiségek felett. Erre én is odabent, a cellában döbbentem rá. Rögtön az után, hogy szemrevételeztem mindent. Rajtam kívül még hárman voltak odabent. A hely szûkös volt, de ez volt vele a legkisebb baj. Mindent a félelem és a rothadás szaga hatott át. A padló mocskos volt, az asszonyok saját vizeletükben és ürülékükben tocsogtak. Egyikük lába olyannyira el volt már fogyatkozva, hogy kérdezés nélkül is tudtam, nincsen túl gyakran kijárás.

Nem is szóltak õk hozzám, sõt... amint beraktak közéjük fejüket is elfordították. El tõlem és a katonáktól. Látszott mindhármon, hogy nem kívánnak semmiféle galibába keveredni. Ám miután elmentek a katonák sem szólaltak meg. Felém sem fordultak, mintha ott sem lennék. Igazán nem tudtam hová tenni a dolgot, hiszen nem voltam én oly zûrös alak! ... Dehogynem, de õk nem tudhatták!

- Hová viszik a férfiakat? – fordultam kérdésemmel a hozzám legközelebbihez, hasztalan – Miért gyûjtik ide az embereket? – tettem fel következõ kérdésem, ezúttal végignézve mindhármukon. Egyedül csak a középsõ emelte felém tekintetét, csak egy pillanatra. Ám õ is mélyen hallgatott.

Így hát én is azt tettem. Némán szemlélõdtem. Jól is tettem, hiszen néhány pislantás erejéig láthattam, ahogy egy csapat férfit vezetnek láncra verve, mögöttük egy szekéren pedig baltákat, fûrészeket, köteleket, s sok más favágáshoz használatos szerszámot. Szívem nagyot dobbant, hiszen ezek szerint jó esély volt rá, hogy Amasai-t életben tartják. Ha pedig magához tér az elsõ dolga lesz kivinni innen, tudtam.
Ekkor jutott eszembe a méreggel teli üvegcse. Nem csak a katonák, én magam is átsiklottam felette, de nem bántam. Jobb volt akkor, a helyzethez képest kifejezetten gondtalan állapotban megtalálni, mint korábban, mikor nagyon is kétségbe voltam esve. Így legalább tudtam elkövetni semmiféle ostobaságot.
Kihasználtam hát, hogy az asszonyok nem figyelnek, leoldottam combomról, s eltemettem a mögöttem lévõ sarokban megült kevés kis szalma alá. Utána pedig nézegetõdtem tovább. Hiába voltam rettentõ fáradt, álom nem jött volna szememre. Túl sok dolog történt ahhoz, látnivalóból is sok volt, no meg hasam alja sem kívánta abbahagyni a lüktetést.

Így ment ez három napig. Száraz kenyéren és vízen éltem, néha aludtam egy keveset. Mikor pedig nyitva voltak szemeim csak nézegetõdtem és nézegetõdtem. Figyeltem, ahogy olykor a kicsinyke, négy embernek is szûkös ketrecekben hat-hét asszonyt is összezsúfoltak. Szemmel tartottam az õröket, ám ott sem ért kellemesebb meglepetés. Ébernek tûntek, s épp elegen voltak ahhoz, hogy amennyiben kijutnék a zárkából gond nélkül nyakon csípjenek. Bezzeg Amasai, õ tudná hogyan kell kijátszani õket! Õ mindent tud, biztosan innen is kijuttatna... ki is fog!

Miután kinézegetõdtem magam jobb híján elképzeltem, hogy Õt látom. Ahogy elõlép az egyik sátorból, vagy nyergeli azt a nagy, éjfekete lovat, ami az egyik közeli fához van kikötve. Mindegy volt épp ki tesz-vesz a táborban, mindenkit neki képzeltem el. Ám a pillanatnyi boldogság egybõl tovaszállt, amint megpillantottam a bennünket elkapó, rosszarcú pojácát, a nagyszájút, amint újdonsült lakhelyem felé igyekszik. Az arcán otromba vigyor gubbasztott, szemei sötéten ragyogtak. Mögötte még négy mási menetelt. Õt már valahogy nem volt kedvem Amasai-nak képzelni, pedig mit meg nem adtam volna érte, ha ily határozott léptekkel tartana felém!

- Könyörgök, egyikõtök legalább figyeljen rám! – szóltam újra az asszonyokhoz. Bizonyára kihallatszódott hangszínembõl, hogy ez valóban egy könyörgés, s megesett rajtam a szíve, mert a hozzám legközelebbi egybõl rám emelte tekintetét – Mondd nekik, hogy tisztátalan vagyok! Kérlek mondd! – hadartam is hát mit akarok.

Hazudtam volna, ha azt mondom nem féltem attól, hogy kínvallatnak majd, de úgy gondoltam mindent el lehet viselni. Vannak elkerülhetetlen dolgok, de ki kell tartanom! Amasai-nak megígértem, hogy így teszek. Viszont az, hogy megbecstelenítsenek elkerülhetõ volt. Ismerem már annyira az olyan gerinctelen alakokat, mint aki felém tartott, hogy tudjam magának akar majd. Utána már mindegy lesz ki mit tesz velem, de elsõ akar lenni, ki hozzám ér. A ruhája, s ékszerei alapján pedig tudtam, mélyen hívõ a szentem. Ha a hév rá is venné, hogy egy vérzõ leányt becstelenítsen meg, amennyiben idõre tudtára adom, elkerülhetem az ágyékát még néhány napig.

- Mondjad te! – rántotta meg a vállát pár pillanatnyi gondolkodás után, dacosan az asszony.

- Úgy hiszik nem értem nyelvüket. – vallottam színt, mire a nõ ajkára halovány, mosoly költözött.

- Rendben. – egyezett bele kisvártatva, de még hozzáfûzte – De nem mindegyiket tartja vissza.

- Akit vissza kell, azt vissza fogja! – mosolyodtam el én is, egy apró kis görbületnél nekem sem futotta többre.

Visszafordultam hát a közeledõ alakok felé. Éreztem magamon a rosszarcú tekintetét, ám legnagyobb meglepetésemre pár ketrecnyire az enyémtõl elfordultak, átmentek a ketrecek között, s eltûntek a sátrak mögött. Megkönnyebbülten döntöttem hátamat a rácsoknak, elkönyvelve, hogy ezt megúsztam. Csupán vaklárma volt, valószínûleg nem is felém tartott.
A nagy nyugalomban el is bóbiskoltam, az ébredés pedig nem volt kellemes. Rángatásra keltem, s arra, hogy a mellettem lévõ asszony vadul magyaráz.

- Azt hitted nem hozzád indultam tündérke, igaz?! - amin felnyitottam szemeimet a rosszarcúval nézhettem farkasszemet. Egybõl magamra varázsoltam a számára már bizonyára ismerõs bamba, értetlen tekintetet – Vigyétek! – harsogta, a katonák pedig már ki is emeltek a cellából.

Az egyik közeli sátorba cipeltek, majd nemes egyszerûséggel a földre taszítottak. A rosszarcú elém lépett, a többiek pedig az ajtó elõtt sorakoztak fel, szépen egymás mellett.

- Azt várod, hogy eljön érted, ugye? Bolond leány, embered már rég halott! Csak nem gondoltad, hogy büntetlenül megússza, hogy megölte két katonámat? Lovak után kötöttük, amint magához tért! Ordítva múlt ki a sárban, akár egy disznó. Utolsó szavaival nyamvadt életéért könyörgött, elõtte azonban még elmondta, hogy érted te a mi nyelvünket!

Bár szavai szíven ütöttek, nem homályosította el elmémet egészen a kétségbeesés. Képtelen voltam elképzelni, hogy Amasai életéért könyörögne. Nem az a fajta volt õ, sem pedig az, ki elmondaná, hogy beszélem a nyelvet, hiszen nekem is anyanyelvem. Õ ígértette meg velem, hogy hallgatni fogok, úgyhogy hallgattam. Nem tudtam él-e, vagy sem, hogy maradt-e remény bármelyikünknek is, de bíztam szavaiban. Ha életben van eljön értem, én pedig várni fogom! Ha kell halálomig várok rá!

- Még élt, mikor odaléptem hozzá. – folytatta ocsmány vigyorra húzva a száját – Elsõnek a szemeit vájtam ki, majd a hasát hasítottam fel, kifordítva beleit. – Arcom nem rándult mégis, akaratlanul is eszembe ötlött az a gyönyörû smaragdszín szempár. Abban a pillanatban minden vágyam az volt, hogy még valaha viszontláthassam gazdájával egyetemben.

- Matre meretricem tuam! – Azaz a lotyó anyádat te tuskó! Nyugodtan ejtem ki, szép lassan, kiélvezve, mintha cseppet sem azt jelentené, amit. Mintha valóban nem értettem volna miket hord össze. Pedig rettegtem attól, hogy Amasai valóban halott.

- Amint elmúlik nõi nyavalyád úgy magamévá teszlek, hogy többé lábra se tudsz állni! – érkezett a válasz, ami talán meg is rémített volna. Hetekkel azelõtt biztosan. Akkor azonban semmiségnek tûnt . Hogy Amasai talán meghalt sokkalta iszonytatóbb volt mint arra gondolni, mi a katonák kezei között érhetett. Arra gondoltam micsoda boldogság lenne tudni, hogy jól van. Még ha többé nem látom viszont, akkor is. Inkább szenvednék életem végéig a rácsok mögött, csak Õ legyen biztonságban.

- Korbácsot neki, hátha elered a nyelve! – adta ki az ocsmány vigyorú az utasítást, majd rögtön hozzá is tette – Az arcát ne bántsd, épp elég rajta az az egy vágás! Ne rontsuk el, olyan kis bájos...

Nagyon féltem, de tudtam, nem mutathatom ki, mert elárulom magamat. Nem szóltam hát egy szót se, s úgy tettem mint aki azt sem tudja mi történik. Megkorbácsoltak hát, amit eleinte kisebb szisszenésekkel, jóformán szó nélkül tûrtem. Aztán a fájdalom legyõzött. Sikítottam, nyögtem, szipogtam, ám egy szót sem szóltam anyanyelvemen. Kérdezgettek, faggatóztak, szavaimért cserébe felajánlották a kínzás berekesztését, de erõs maradtam. Koncentráltam minden erõmmel, ez a nagy erõlködés töltötte ki gondolataimat. Mikor pedig abbamaradt a fenyítés még inkább elkezdtem félni. Úgy éreztem felbosszantotta õket hallgatásom, értetlenségem, ezáltal azt gyanítottam van okom az aggodalomra.

- Kezdem azt hinni, hogy valóban nem érted mit beszélek. – került elém újra a sötétszemû szószóló – Na nem baj, akkor megmutatom mit akarok! – mondta, majd a nyakamhoz hajolt. Nem ellenkeztem, hisz tudtam hiábavaló volna. Helyette szorosra zártam szemeimet és ajkaimat egyaránt, s vártam hogy véget érjen.

Amasai-ra gondoltam ismét. Megpróbáltam elképzelni, ahogy az õ bozontos arca ér nyakamhoz. Az õ ajka nyílik el, s lehel párás, meleg levegõt bõrömre. Ám hiába is erõlködtem, távoli volt az a pár érintés, az a néhány bizsergetõ pillanat. Végül mint minden más, ez is véget ért. Megszûnt a bántó közelség, vele az émelygés is gyomromban.

Éjjelente addig sem igazán tudtam aludni, túl nehéz volt a szívem hozzá. A történtek után pedig még annyi álom sem jött szememre, mint annakelõtt. Nem a korbácsolás kísértett, s nem is az az iszonytató érzés, ahogy a szõrös áll a nyakamhoz ért. Amasai volt az, s hogy talán valóban halott. Három napig életben tartott, hogy szentül hittem, él. Most pedig azt mondják meghalt. Ez a feltételezés szinte fojtogatott.

Fõleg mikor belegondoltam mit is jelentett Õ nekem. Mindent. Minden gondolatom folyton-folyvást körülötte forgott, még a csillagokban is az õ vonásait véltem felfedezni. Belé szerettem, immár a napnál is világosabbá vált számomra. Ez a gyönyörû, ám hiábavaló érzés pedig egyszerre édesítette szenvedésem, s keserítette meg nyugodt óráimat. Amint elveszítem ráébredek mit is éreztem iránta, jellemzõ! És persze utólag világossá válik minden! A harmadik éjjelen nem sok választott el attól, hogy elõkotorjam üvegcsémet a szalma alól.

Idõközben az asszonyokat elvitték mellõlem. Elõször csak a sorvadt lábút, majd a másik kettõt is. Fogalmam sem volt hová, de nem hozták vissza õket. A negyedik nap reggelére egyedül maradtam. Ennek ellenére túlságosan is a megszokott módon zajlott minden. Ételt, s vizet is szokványos idõben kaptam. Minden épp olyan volt, mint bármikor máskor, leszámítva a az estét. Sõt, még az is a hétköznapi módon kezdõdött. Aztán egyszer csak hatalmas robbanás rázta meg a tábort, nyomában tûz lobbant. Elsõnek balesetnek véltem, de aztán, látva ahogy a katonák felbolydult hangyák módjára rohangálnak fel s alá, gyanítani kezdtem, hogy a szerencsétlen véletlennél komolyabb szándék bújik meg a dolog mögött.
Így hát tovább figyeltem a sötétségben motoszkáló alakokat, a távoli tûz fényében haloványan felragyogó arcokat és hallgattam az összefolyó, egymásba vágó kiáltozásokat.

Fogalmam sem volt mennyi idõ telhetett el a robaj óta, mikor megláttam a furcsa katonát. Inget viselt, meg sisakot, viszont úgy tûnt lábán nincsen semmi sem. Komikusan nézett ki, mégsem volt túl sok kedvem nevetni. Mindenki más mozgolódott, õ pedig csak állt és nézett. Bolondnak véltem, míg le nem vette sisakját.
A megkönnyebbülés, öröm és remény elegye majdhogynem egészben bekebelezett. Még a könnyem is kicsordult, ám gyorsan le is töröltem arcomról a cseppeket, hiszen ez a boldogság pillanata volt!

- Azt mondták, hogy megöltek… – csuklott el a hangom – De nem hittem nekik.

- Késõbb még meg is ölellek, te boszorka, de most állj hátrébb, ki kell vágjalak innen – mondta sietõsen én pedig tettem amit kért. Hátrébb álltam, hiszen nekem sem volt maradásom.

Miután elég messze húzódtam elkezdte ütni a lakatot kardjával. Ezalatt én elõkotortam az üvegcsét és visszakötöztem combomra. Mikor pedig végre kitárult ketrecem négykézláb indultam el Amasai felé. Õ felém nyúlt, s rögtön magához is húzott. Csenevésznek és elgyötörtnek éreztem magamat, de igyekeztem összeszedni minden maradék erõmet.

 - Siessünk - fogta is meg kezemet – Tudsz járni?

- Azt hiszem – mondtam halkan – De ne várj tõlem sokat.

Szavaimat válasz nélkül hagyta, helyette ölébe vett. Meglepõdtem rajta, oly ösztönösen tette, de hamar elmúlt zavarom. Átkaroltam nyakát, Õ pedig futva indult meg velem.

- Gyalog fogunk menni? – puhatolóztam halkan – Nem túl veszélyes?

- Ha minden igaz, egy rabtársam vár minket két lóval – felelte, mire halvány mosoly kúszott ajkamra. Aligha volt szembetûnõ sötétben.

- Oh, még barátkozni is volt idõd? – faggatóztam tovább számon kérõ hanghordozással. Persze eszem ágában sem volt kötözködni. Örültem, hogy él és itt van velem. Ez az érzés úgy eltelített, hogy semmi másnak nem akadt hely szívemben.

- Nem vagy te olyan rosszul, ha a nyelved még így pörög – mondta. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Óvatosan a hajába túrtam, hiszen oly hihetetlen volt, hogy végre itt van velem...

- Örülök, hogy élsz – suttogtam közelebb hajolva hozzá, mintha oly nagy titok volna. Mintha félteném bárkitõl is örömömet. Talán féltettem is – Úgy vonszoltak a ló után… azt hittem…

- Tudom, mondtad – felelt kissé szenvtelenebbül, majd letett két lábamra. A távolban két ló sziluettje rajzolódott ki, így tudtam, megérkeztünk ahhoz a bizonyos rabtárshoz. – Azonban élek s virulok. Gyere - fogta meg kezemet, majd magával húzott, egészen a lovakig.

- Hallod e Masaf, aztán jó kis esti huncutságot csináltál ezeknek – szólalt meg egy érdes férfihang amint a lovak közvetlen közelébe értünk – Oh, hoztad az asszonykádat is? – röhögött fel. Valahogy egyáltalán nem tetszett a hangja, de nem szenteltem különösebb figyelmet neki. Ha Amasai megbízik benne semmi okom hitetlenkedni, gondoltam – Ezért kellett volna három ló! Értem mán. – A három ló hallatán Amasai-ra néztem. Reméltem, hogy nem gondolta komolyan, elvégre hol tanultam volna meg hirtelen lovagolni? A ketrecben?!

- Indulhatnánk – szusszantotta derekamra fogva, majd mire feleszméltem már lóháton is voltam, õ pedig mögöttem ült.

- Jó, hát menjünk. Amúgy szereztem kis pénzecskét is, ha lenyugszik a környék, menjünk egyet inni a cimboraságra, na? – kérdezte röhögcsélve és megütögette az oldalát. Érme csörömpölt ott, nem is kevés.

- Legyen így, csak menjünk már! – indította is el lovunkat Amasai.

Addig sem volt túl meleg az éjszaka, de az ügetõ lovon még inkább hatalmába kerített a hideg. Hasam is belefájdult, bár addigra már kezdett alább hagyni nõi nyavalyám. S mivel elég csekélyke koszton éltem, keveset ittam, s ettem, addigra már szinte nem is véreztem. Megborzongva dõltem mögöttem ülõ kiszabadítóm mellkasának. Furcsa érzés volt, a szó szoros értelmében. Megszokott, ismerõs, hétköznapi. Pedig nem szabadott annak lennie.

A furcsa érzésrõl természetesen egybõl eszembe jutottak az elmúlt pár nap gondolatai, a nemrég felfedezett csodás érzéssel együtt. A pillanat tört része alatt vált kínzó teherré mind. Ott, a cella reménytelenségében felemelõ érzés volt arra gondolni mennyire szeretem Õt, hiszen messze volt tõlem. Az egész mesebelinek tetszett, ábránd volt csupán. Így viszont, hogy immár velem volt, mögöttem ült, egyszerre túlságosan is valóságossá vált. Na meg még annál is reménytelenebbé, mint a ketrecben kuksolva.
Gyermeki hóbortnak akartam hinni, múló rajongásnak, elvégre adott is volt. Õ volt az elsõ olyan férfi életemben, ki iránt ilyesfélét éreztem, így nem igazán volt túl nagy gyakorlatom a csillapításában. Csak Amasai rá ne jöjjön! – rimánkodtam magamban.

- Csendes vagy. – szólalt meg az említett, én pedig ijedtemben majdnem megugrottam. Mintha csak érezte volna, hogy róla van szó gondolataimban.

- Hideg van. – foglaltam össze problémáim kisebb hányadát. A többit nem kívántam megosztani vele, de nem ám! Õ viszont szívesen megosztott velem valamit, mégpedig ingjét. Mire rájöttem mit is csinál már a nyakamba is húzta a ruhadarabot – Meg fogsz fagyni! – aggodalmaskodtam.

- Ejnye, nem olyan fábúl van õ! – szólt közbe az érdes hang harsányan nevetve. A sötétben nem láttam mellettünk lovagló gazdájának arcát – Node, hamán elég távol érünk, megállhatunk éccakázni.

- Ne álljunk meg! – vágtam rá rögvest – Az a rosszarcú utánunk fog jönni.

- Érdekli is azt, hogy megléptünk! Van annak elég embere... asszonykája is! – így újdonsült szövetségesünk.

- Sajnos igaza lehet, elég nagy galibát csináltunk. – vett mély levegõt Amasai, én pedig szép lassan átbújtattam két kezemet ingjének ujjain.

- Csináltál aztat te! – horkantott az érdes hang – De nem tudja, hogy mink voltunk, biztosan szöktek meg mások is!

- Mégis... van egy olyan sejtésem, hogy megjegyezte arcunkat. – nyöszögtem egy kisebb sóhaj kíséretében. Nem láttam, hogy túl sok asszonyt sátrába hurcolt volna, de természetesen annak örültem volna legjobban, ha tévedek.

- Ha utánunk jön az lesz az utolsó hibája. Nem hagyom, hogy újra elvigyen! – csattant fel Amasai oly indulattal hangjában, amit nem tudtam hová tenni.

- Tudom. – motyogtam válaszul, hiszen kételkedni egy percig sem kételkedtem szavaiban. Csak hevességük volt szokatlan.

- Ha viszont gyün, akkor kutyákkal fog keresgélni. Akkor okosabb, ha a folyó felé iszkolunk! Csónakra szállunk azok meg elveszítik a szagunkat! – magyarázta útitársunk.

Amasai még kérdezett tõle néhány dolgot. A folyó nevét, a közeli településeket... ilyesmiket. Úgy tûnt lassacskán összerakja fejében hol is vagyunk, ez pedig nyugalommal töltött el. Közeledett az út vége, s mindketten nagyon vártuk már a jól megérdemelt pihenést.

­­ ________

Majdnem dél volt már, mire a hegygerincre értünk. Pirkadatkor már pihentünk, s ettünk egy keveset, de a két férfi úgy tervezte, hogy a nagyobbik pihenõt itt tartjuk meg. Jó rálátás nyílt a tájra a sziklafalon megtelepedett fák mögül kikukucskálva. A lombok pedig takartak bennünket, óvva az ellenséges szempároktól.
Mustaf szerint, ki idõközben bemutatkozott, nem volt már messze a "biztonság". Átkelünk a hegygerincen, lemegyünk a folyópartig, majd csónakba huppanunk. Csupán egy dolog hibádzott, a csónak. Össze is néztünk párszor Amasai-jal, mikor a barna képû férfi a folyót emlegette. Nem mondom hogy eszem ágában sem volt vízre szállni, de nem kevés ellenérzésem volt a folyócska felé.

Amasai leugrott mögülem, majd engem is leemelt a lóról. Mivel nem volt rajta ing hamar feltûnt, hogy õ is kapott a korbácsolásból... nem is keveset. Nem csoda hát, ha oly hevesen szólt, mikor eszébe jutattam a rosszarcú, sötétszemû katonát. Sokáig idõzött tekintetem sebhelyein, de nem tettem szóvá. Õ sem tette szóvá, helyette kikötötte lovunkat. Végül Mustaf szólalt meg, megtörve a hallgatást.

- No innen látni is lehet mán! – indult el a balkéz felõl elterülõ meredek sziklaperemhez. Amasai dolga végeztével követte. Én is megközelítettem, ám alig láttam valamicskét a mély szakadékból, Amasai máris felém fordult.

- Menj vissza a lóhoz, mielõtt beletáncolsz! – utasított komoly hangon.

- Nem vagyok kisgyerek! – morogtam, de akármennyire is érdekelt a lélegzetelállító mélység szót fogadtam.

Valóban nem éreztem, hogy félnivalóm lenne, tériszonynak nyoma sem volt bennem,ellenben víziszonynak... , de épp nem volt kedvem bosszantani õt. Lassanként fájdalmassá vált a szemébe néznem is.
Visszasétáltam hát, egészen a lóig, a zöldszemû pedig visszafordult a szakadék felé. Mustaf is hátrált egy keveset, úgy tûnt kinézegette magát. Ám nem sokkal Amasai mögött megtorpant.

- Jaj a Galambocska! – kiáltott fel hirtelen Mustaf – Jaj az asszonykád! – ijedten néztem körül, majd feléje fordultam, elvégre azt hittem újra bajba sodortam magam, mint a kígyócskával. Megint figyelmetlen voltam, megint baj fog érni!

Amasai is így tett, aggódó tekintete egybõl engem keresett. Mustaf pedig sajnos csak erre várt. Tekintetünk találkozott egy pillanatra. Még épphogy megcsodálhattam azokat a gyönyörû, aggódó szemeket, ahogy értetlenség, majd felismerés csillant bennük, mielõtt eltûntek a szakadékban. Újdonsült barátunk oly erõvel rúgta hasba, hogy esélye sem volt mentenie magát.

- Amasai! – ordítottam nem törõdve vele milyen álnevet is használt.

- Fuss! – jött a harsány válasz, jóformán mielõtt még felfogtam volna mi is történt. Hála a jó égnek meg tudott kapaszkodni valamiben. Pedig már majdnem megállt bennem az ütõér, majdnem elhittem, hogy valóban lezuhant.

- Ejnye öreg barátom, hogy a menykõbe tudtál megkapaszkodni ottan? No nem baj, majdcsak leesel! – röhögött a koszos képû Mustaf, majd felém fordult. Otrombán vigyorgott, ami meglehetõsen idétlenül állt neki. Egyszerre volt félelmetes és komikus.

- Nem hagylak itt! – hebegtem egy helyben tipródva. Segíteni akartam, de dunsztom sem volt hogyan tegyem. Fegyverem sem volt, kicsi is voltam...

- Dede! – vágott gondolataim közé a koszos képû – Mivel nem érem el a barátocskánkat most szépen elmegyünk mi kettecskén! – indult is meg felém.

- Tûnj már innen! Fuss az erdõbe! – kiáltotta torka szakadtából Amasai, én pedig ezúttal nem vitatkoztam.

Futottam is, egyenesen az erdõbe. Mustaf pedig iramodott is utánam, hallottam nehéz lépteit. Már-már utolért, ám szerencsére az erdei terep, a sok kidõlt fa, s a sziklás domboldal nekem kedvezett. Nem féltem a mélységtõl, mert nem volt tériszonyom ugyebár, de nem csak azért. Nem féltem attól sem, hogy egy óvatlan pillanatban egyensúlyomat vesztem, hiszen ez az egy dolog remekül ment. Gyorsaságomat ellensúlyozta hát az, hogy gond nélkül átevickéltem még a leggöröngyösebb rönkökön, s legcsúszósabb sziklákon is. Persze nem voltam épp erõm teljében, a hasam is lüktetett még, de Mustaf szintúgy nem remekelt. Hála a teremtõnek õt is megviselte a rabság.

Miután elég messze iszkoltam, s nem hallottam magam mögött üldözõm lépteit visszafordultam. Természetesen jó nagy ívben, nem kívántam viszontlátni a cselszövõ férfit. Tervem szerint míg õ engem keres majd, én kirángatom a szakadékból Amasai-t, a többi pedig magától értetõdõ. Saját bõrömön is tapasztaltam már, hogy nem jó felbosszantani egy bérgyilkost. Ám amint visszaértem kellemetlen meglepetés várt.

- Tudtam, hogy visszajössz baba! – röhögött a képembe Mustaf –Tudtam ám, hogy nem tudnád itten hagyni szerelmesed!

Ezt az egyet sajnos nagyon is jól tudta. Karddal a kezében állta el az Amasai-hoz vezetõ utat. Ezúttal nem közelített, csak várt. Én pedig gondolkodóba estem. Kellett lennie megoldásnak, tudtam. Eszem ágában sem volt még egyszer elveszíteni Õt, sõt ha kell tulajdon életemet is odaadtam volna az övéért cserébe.

- Akkor azt is tudnod kell... – kezdtem bele pihegve, hiszen kimerített a futás – ,hogy mindenre képes vagyok érte. Segíts rajta, s megteszek akármit! – álltam elõ nagyszerû tervemmel.

- Ga... –  nyöszögte Amasai majdhogynem elkövetve ugyanazon hibát, mit nemrégiben én –mondtam, hogy tûnj innen!

- Akármit, kismadár? – döntötte kissé oldalra fejét Mustaf, az arcáról lerítt, hogy tetszik neki, amit hall. Épp ez volt a célom, hogy felkeltsem érdeklõdését. Biztosan most is azon töri az agyát, hogyan tegyen lóvá, ám ezúttal õ lesz rászedve!

- Átver! Jól tudja, hogy amint felhúzna az... az elsõ dolgom lenne kitörni a nyakát! – szólt közbe Amasai. Hallani véltem hangjában, hogy lassacskán elfárad, ereje elhagyja. Pedig még ki kellett tartania feltétlenül. Tudtam ha leesik vége mindennek. Onnantól nem számít majd mit tesz velem Masaf.

- Ledobok neki egy kötelet, ott van lovamon! De csak ha ideröppensz a karjaimba! – szólt az említett negédesen, a nyeregre erõsített kötélre mutatva.

- Megteszek mindent, csak segíts rajta! – vágtam ostoba képet, hisz az remekül ment.

- Ne légy ostoba! Menekülj! – ordította Amasai, sajnos gyanítottam hogy szinte minden maradék erejét beleadva. Olyan volt, mintha látná arcomat, látná butácska ábrázatom.

- Nincs semmi baj, tudom mit csinálok! – kiáltottam én is, hogy tudja õneki szólnak szavaim, közben pedig megindultam Masaf felé.

- Dehogy tudod! – acsargott fájdalmas hangon a zöldszemû. Reméltem hogy miattam zendül fájó tónusban mély hangja, s nem ért még ereje végéhez.

- Dede, tudja a kicsike mit kell tennie! – vigyorodott el a mocskos képû férfi és õ maga is megindult felém.

Kardja volt, ami aggasztott, de tudtam nem hátrálhatok meg. Tervem fontos része volt, hogy pár pillanatra a közelébe férkõzhessek. Mikor pedig elég kicsinyke volt köztünk a távolság nekiiramodtam. Úgy, lendületbõl rúgtam lágyékon, minden erõmet beleadva. Bár nem volt belõle sok, ahhoz éppen elegendõ volt, hogy a gaz férfi összegörnyedjen. Utánam kapott egyik kezével, másikkal kardját lendítette felém, de nem ért el. Sikerült elkerülnöm mindkettõt. Igazán bántam, hogy Amasai nem láthatja mindezt.

- Áááá! Aljas kis szuka! – üvöltötte fájdalmasan Mustaf, és nehéz léptekkel elindult felém.

Nem siettem, ez is a tervem része volt. Hívogatónak kellett maradnia a távolságnak köztünk. Olyannak, hogy úgy érezze megéri nyomomba szegõdni. Lábfájást színleltem, mintha rosszul találtam volna el. Lábamat húzva indultam hát a szakadék felé. Már jó elõre kinéztem ott néhány kidõlt, mohos fatörzset, melyek hosszan nyúltak ki a mélység fölé. Amint odaértem fel is másztam a közelebb esõre.

- Ejj cimbora! Megnyugtatnálak, hogy gondját viselem én a kis galambodnak, de ez itt nem galamb! De nem ám! Sokkal inkább egy kis vércse. – krákogta Mustaf – A szememet is kivájná, ha alkalma nyílna rá!

- Ha hozzá mersz érni megöllek! – dörögte Amasai válaszul. Megnyugtató volt hallani a hangját. Azt jelentette megéri kockáztatni.

- Itt ma nem én leszek az, aki meghal! – ért lassacskán a farönkök közelébe a mocskos képû, míg én óvatosan hátrálni kezdtem.

- De te leszel, bizony, hogy te! – motyogtam, míg szemem Amasai-t kereste. Bõven kint voltam már a mélység felett, rálátásom nyílt így õrá is. Sajnos mélyebben volt, mint gondoltam, ráadásul pusztán két kezével volt módja tartania magát.

- Ejj, leányka! Kihúztad a gyufát, mán sokadszorra! – reccsentek meg a fák Mustaf lába alatt.

Persze elsõnek megpróbált lelökni a pórul járt lombosokkal együtt, de én sem véletlenül másztam rájuk! Stabilak voltak, nem véletlenül álltak még ellent a mélynek. Korhadtak már ugyan, de elég vaskosak voltak hozzá, hogy így is elbírják súlyomat. Az elülsõnek, melyen talpaltam, még a gyökerei sem teljesen fordultak ki a földbõl. Így esett, hogy Mustaf utánam merészkedett, fel a moha lepte, sikamlós fatörzsre.

- Akkor gyere és kapj el, cimbora! Vagy ilyen nagy gondot okoz megfogni egy kislányt? – vigyorodtam el, hiszen épp minden terveim szerint zajlott.

- No gyere vissza, mielõtt leesel! Vigyázok én terád, no nem bántalak! – váltott hangnemet a mocskos képû férfi, hasztalan. Õ sem gondolhatta komolyan, hogy mindezek után átverhet! Az minden esetre nem tetszett, hogy a modorváltáshoz megtorpanás is társult. Mérlegelt, amit nem szabadott neki – Megbocsájtok elõzõ vétségeidért is én! Ha jó leszel hozzám én is az leszek tehozzád!

- Jó lesz hozzád a hálál! Már itt is van, hallom ahogy közelít! – kacagtam, félig-meddig erõltetetten. Cukkolni kívántam, bosszantani és provokálni. És lám, mûködött még borzasztó bájom!

- Aljas kis béka, amint megfoglak kicsontozlak én! – iramodott is utánam újult erõvel, s mikor már majdnem elkapott lendületesen szökkentem át a következõ fára.

Az megreccsent és megrogyott, én pedig egy pillanatra egyensúlyomat veszítettem, ám végül mindketten helyre jöttünk. A fa elbírt, ahogy tulajdon lábam is, de Mustaf nem volt ilyen szerencsés. Egyensúlyát veszítette, mikor utánam kapott. Elejtette kardját, ami már a szakadék alján koppant.

- Tu es stultior quam asinus! (hülyébb vagy, mint egy segg) – csóváltam meg fejemet, õbenne pedig nem csak a szó, a levegõ is benne rekedt. Egy darabig még próbálta megõrizni egyensúlyát, ám a csúszós moha kifogott rajta. Rajtam is kifogott volna, ha olyan csizmát viselek, mint õ – A soha viszont nem látásra Mustaf! – köszöntem el illendõen, míg õ eltûnt a szakadékban. Üvölteni sem üvöltött, pontosan tudhatta mily hiábavaló. Én pedig boldogan fordultam Amasai felé.

- Leesett... leesett Amasai! – nevettem boldogan, ezúttal szívbõl.

- Látom, de siess! Rövidesen a sorsára jutok, nem sokáig bírom már! – préselte ki fogai között míg én immár észbe kapva visszamásztam, s már indultam is a már említett kötélért, mi a néhai Mustaf lován pihent.

- Persze, megyek! Bírd még! – süvítettem, s már ott is voltam fölötte. Odavezettem az egyik lovat is, a kötelet az állathoz kötöttem.

Ekkor ismerõs hangok ütötték meg fülemet. Kutyaugatás. Halk volt még, elhaló. Reméltem, hogy csak messzirõl hozta ide a szél. Leengedtem a kötelet, de sajnos nem volt elég hosszú. Vagy egy méternyi kellett volna még, de a ló így is a szakadék szélén állt. ötletem sem volt hogyan oldjam meg.

- Tarts ki, kitalálok valamit! – kiáltottam le Amasai-nak.

- Nincs rá idõ, menned kell! – nyögte. Bizonyára õ is hallotta a kétségbeejtõ hangokat.

- Mondtam, hogy ne... – kezdtem volna bele erélyesen, de közbeszólt.

- Figyelj rám, ha követetd a folyó vonalát, úgy fél nap járásra van egy torkolat... – kezdett bele gyorsan, levegõ után kapkodva – ...belefut egy kisebb patak nyugatról. Azt kell követned, egészen odáig, ahonnan... ahonnan ered. Ott lesz az a hely, oda akartalak vinni. Ott biztonságban leszel, csak mond, hogy Amasai... küldött!

- Nem! – vágtam rá, amint felfogtam mit akar.

- Gale... – szólalt meg újra, de ezúttal én vágtam szavába.

- Süket vagy?! Nem! – nyomatékosítottam harsányan. Már-már jóformán kiabáltam vele –Nem hagylak itt, sõt! Ha le mersz zuhanni utánad ugrok és még a másvilágon sem hagyok békét neked! Világos?!

- Tényleg egy kis béka vagy, te lány! – nevetett halkan, gyöngén – Kérlek fogadj szót, közelednek, én meg már... elfáradtam. Nem bírom. – folytatta komolyan, de ugyanolyan erõtlenül, mint ahogy kacarászott.

- De bírod! – nem hagytam annyiban, majd a lóra néztem. Néztem hosszú lábait, s már ki is rajzolódott a megoldás – Megvan hogyan húzlak fel!

- Egy... hajcsár vagy! – nyöszögte, én pedig a szakadékba hajoltam, hogy jobban hallhassam mit mond.

- Ez a szerencséd! – világosítottam fel, majd gyorsan meg is fogalmaztam kérdésemet – Hogyan fektessem le a lovat?

- Mi? – értetlenkedett egy pillanatra, de aztán válaszolt kérdésemre – Udvarolj neki! – kuncogta.

- Lüke! – reagáltam le a dolgot fejemet csóválva – Komolyan!

- Fordítsd el a fejét a szárral az egyik irányba. Ha megvan emeld fel az ellentétes mellsõ lábát és döntsd meg!

Fel is pattantam egybõl, s hozzáláttam a mûvelethez. Egyik kezemben jó szorosan összefogtam a szárakat, s balra húztam a fejét, míg másik kezemmel jobb lábát emeltem. Semmi. Magasabbra emeltem lábát, hátha úgy mûködik a dolog, de egy óvatlan pillanatban kirántotta kezembõl. Ha így folytatja hamarosan a szakadék alján fogok kikötni, Mustaf mellett. – morogtam magamban. Újra nekiálltam, s csodák csodája sikerült. A kötél lejjebb került, így Amasai már gond nélkül elérhette.
Segítettem, ahogy tudtam, de így is percekig tartott, mire fel tudott mászni. Levegõ után kapkodva terült el a szakadék szélén, én pedig melléje másztam. Mellkasa, s két karja tele volt kisebb-nagyobb karcolásokkal és horzsolásokkal, de úgy tûnt nincs egyéb baja. Kinyitotta két szemét és elmerültünk egymás tekintetében.

- Te aztán tényleg egy kis boszorka vagy! – ült fel kisvártatva, így arcunk immár egy szintben volt.

- Nem esett bajod, ugye? – kérdeztem halkan, hiszen az egy dolog, hogy kívülrõl mi látszódik testén.

- Élek, hála neked, kis csepûrágó. – mosolyodott el halványan.

- Épp ideje volt, hogy én is tegyek valamit közös ügyünkért! – vigyorodtam el én is szórakozottan.

Rettenetesen boldog voltam, szinte boldogabb, mint mikor a táborban rám talált. Hiszen végre tettem valamit, valami nagyot, s végre én menthettem meg õt... bár voltaképpen nélkülem talán galibába sem került volna. Nem számított! Gyõzelem volt ez, nem megmenekülés. Végre úgy éreztem újra élek és kezembe vettem sorsomat. Nem puszta elszenvedõje voltam már! Nem csak kapaszkodtam a gyeplõbe, szorosan tartottam is.

- Ügyes voltál, viszont ideje mennünk. – szakította félbe diadalittas gondolataimat Amasai. Óvatosan felállt, s indult is volna, de nagy fáradtságában majdhogynem összerogyott.

- Alig állsz a lábadon! – nyöszögtem aggódva, de én is felpattantam.

- A katonák nem fogják megvárni, míg jobban leszek. De hamar rendbe jövök, csak menjünk!

- A folyóhoz? – kérdeztem meg, miközben újra felharsant a kutyaugatás. Még midig távolról, ám az elõbbinél valamivel közelebbrõl.

- A folyóhoz! – oldotta le a kötelet lovunkról, s hátára csapta.

Gyalog ereszkedtünk le a meredek lejtõn. A lovaknak járhatatlan lett volna, kerülni pedig nem volt idõnk. Hamar leértünk, hamarabb, mint mikor fölfelé baktattunk. A folyót alacsony, kavicsos part szegélyezte, azon indultunk el. Talpunk sekély vízben tapicskolt, hogy a kutyák ne találják szagunkat. Mustaf-nak igaza volt, nem kellett sokáig baktatnunk, hogy csónakokra leljünk. Egy elhagyatottnak tûnõ kis malom mellett sorakoztak, volt vagy négy is. Amasai pedig épp a legroskatagabbat kezdte el kioldozni.

- Miért a legrozogábbal megyünk? – kérdeztem hüledezve. nem elég, hogy vízre szállunk, ráadásul egy ilyen vacakban!

- Mert az a legkevésbé feltûnõ. – válaszolt fapofával, majd a csónakba segített. Betolta a leharcolt szerkezetet a mélyebb vízbe, egészen addig, míg már térdig ért neki. Ez után bemászott és a kezébe vette a két evezõlapátot.

A folyó nem tûnt gyors sodrásúnak, s Amasai sem vitte túlzásba az evezést, hiszen szegényemnek majd leszakadhattak karjai, de így is tempósan haladtunk. Néhányszor kikötöttünk kicsit pihenni és enni, de aztán evezett is tovább, míg én vele szemközt kuporogtam. Azt hinné az ember, hogy oly sok dolog ért a napokban, hogy egy kis víz már meg sem kottyan. De megkottyant, meg ám! Rettegtem rendesen, de épp nem kívántam útitársamat bosszantani vele.

Esteledett már, szürkült az ég, mikor egy nagy folyókanyarulat után apró, mozgolódó fényekre lettünk figyelmesek a távolban. A folyó mindkét partján volt belõle bõven. Emberek voltak, tudtak, s katonák... sejtettem. Tanácstalanul néztem Amasai-ra, ki csak megerõsíteni tudott.

- Katonák. – mondta bosszús ábrázattal.

- A parton megyünk tovább, ugye? – kérdeztem némi megkönnyebbüléssel. nagyon elegem volt már a vízbõl... bár egy fürdõ határozottan rám fért volna.

- Nem. Közel vagyunk, s kutyáik vannak. Egy pillanat alatt elkapnának. – világosított fel. Arcomra csalódottság és kétségbeesés költözött.

- Akkor mi az ötleted? – kérdeztem rá, hiszen biztos voltam benne, hogy akad valami.

- Nem fog tetszeni. – bocsájtotta elõre.

- Nem számít. – az volt a lényeg, hogy van, s vele együtt remény is.

- A csónak szûk, viseltes, ha felborítjuk egészen úgy fest majd, mint egy sodródó tuskó. Mi pedig alábújunk. Az üregben kapunk majd levegõt. – ecsetelte nyugodt hangon, arca azonban elárulta, nagyon is aggódik. Tán legfõképpen azért hogy viselem majd, nyilván nem lenne tanácsos zajt csapni, legkevésbé kiabálni.

- Hogyan csináljuk? – szándékoztam megkérdezni, de ajkaim között alig jött ki némi hangocska.

- Elõször is a vízbe raklak, a csónak mellé. Csak kapaszkodnod kell az oldalába! – nyújtotta felém egyik kezét, én pedig engedelmesen hagytam, hogy magához vonjon – Nem lesz semmi baj, csak tedd, amit mondok!

Nyaka köré fonta kezeimet, majd óvatosan kirakott maga mellé. Amint lábam vízhez ért légzésem felgyorsult. De nem nyafogtam, meg sem mukkantam. Behunytam szemeimet. Õ lassan elengedett, majd nyakáról kezeimet a csónak szélére igazította.

- Nézz rám! – kérte halkan én pedig szót fogadtam. Kinyitottam szemeimet és rá néztem – Fel kell borítanom a csónakot, így majd nem tudsz belé kapaszkodni. Hogy ne kerülj víz alá megkapaszkodsz az evezõben, azzal távolabb tollak.

- De el fogok süllyedni! – nyivákoltam értetlenül, szinte remegve a félelemtõl.

- Eltollak és ugrok is utánad. Egy pillanat lesz csak. A csónak felborul, én pedig megfoglak téged, s visszahúzlak alá. – magyarázta türelmes, nyugodt hangon.

- Alá? – nyöszörögtem.

Õ nem felelt, csak felém nyújtotta az egyik evezõt. Én pedig belé kapaszkodtam, õ ellökött, én lehunytam a szememet, õ csobbant. Alig, hogy elmerültem el is kapott, s visszaúszott velem a fejtetõn úszó csónakhoz. Azt mondta vegyek nagy levegõt, én vettem. Nem kérte, hogy nyissam ki szemeimet, így azokat inkább csukva tartottam. Elmerültünk, majd újra felszínre találtunk.

- Kapaszkodj meg! – igazította kezemet a felborult csónak egyik kis padjára. Õ maga is megkapaszkodott az egyikkel, míg a másikkal derekamat ölelte.

- Hideg a víz. – motyogtam ráfogva a fapadra és végre felnyitva szemeimet. Az orromig sem láttam.

- Nemsokára vége, csak kapaszkodj, s légy csendben! Hamar tovasodródunk az árral.

Így is lett, bár a nemsokára beletelt egy bõ órába. Ha dideregtem közelebb vont magához, ha reszkettem kezemre fogva igyekezett megnyugtatni. Miután elhagytuk a veszélyes részt, a sok fáklyás embert, s Amasai kipillantott a csónak alól, hogy biztonságos-e odakint, újra alámerültünk. Nem vettek észre, sodródó fának hittek, most pedig már messze jártunk. A csónakot partra húzta velem együtt a zöldszemû, majd a parton visszafordította. Azt mondta a sekélyesben  könnyebb volna, de így nem folyik annyi víz a belsejébe. Miután végzett újra vízre szálltunk. Egész éjszaka csónakáztunk.
Egyikõnk sem aludt el, immár ez volt a második éjjel, hogy nem aludtunk. Õ evezett én pedig rettegtem. Volt, hogy egy pillanatra el-elragadott bennünket a bágyadtság, de mindketten rögtön feleszméltünk. Amint pedig feljött a nap kikötöttünk.

- Lemosakodnék, ha már itt vagyunk. – mondtam, amint kikászálódtam a csónakból. A víz tiszta volt és sekély ezen a részen, rám pedig rám fért már egy tisztességes fürdõzés.

- Rendben. Addig én... vigyázok nehogy... – mutatott el a fák felé, miközben kikötötte csónakunkat egy száraz kis bokorhoz.

- Nem tud elvinni a víz, ugye? Nem tudok belecsúszni a mélybe? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, mire õ szélesen elvigyorodott. Fáradt volt nagyon, látszott a szemein.

- Nem, de ha bármi baj van sikítasz és jövök kimenteni! – mondta, majd gyorsan megköszörülte torkát, s vigyorát is eltüntette – Csak siess! Én is megmosakszom, aztán... aludjunk egyet!

Elment hát a fák közé ügyelni, hogy senki ne lepjen meg bennünket, én pedig levetkõztem. Ruhámat bevittem magammal a vízbe, hogy kimossam, akárcsak fehérnemûmet, csak az inget és az üvegcsét tettem le a parton. Szükség volt valami szárazra is, míg megszáradt a ruhám. Hamar végeztem mind a mosással, mind a mosakodással. Örömmel vettem tudomásul, hogy a nõi átok e hónapban berekesztette mûködését, így nem kell tovább aggódnom sem a vérzés, sem annak csillapítása miatt.

Miután végeztem az ingbe bújtam, többi ruhámat pedig kitettem a napra száradni. Az üvegcsét is alájuk tettem, remélve hogy Amasai-nak nem fog szemet szúrni. Utána leheveredtem a fûbe, háttal a víznek, hogy a zöldszemû is nyugodtan mosakodhasson. Ám hiába voltam fáradt és álmos, az álommanó még most sem kívánt meglátogatni. Amasai közben végzett, s mellém heveredett a gyepre. Feléje fordultam.

- Nem alszol még? Baj van? – kérdezte.

- Minden rendben. – mondtam egyik kezemet fejem alá húzva – Csak nem jön az álom. Pedig hosszú volt ez a nap, ahogy a többi, fogságban töltött nap is. – leheltem magyarázat gyanánt.

- Mond... bántottak? – kérdezte. Meglepett a kérdés, hiszen tudtam nem holmi fenyítésre gondol. Látta hogyan tepertek földre, így gondolhatta, hogy nem finomkodtak velem. Másra gondolt õ, tudtam, csak nem értettem miért fontos ez õneki.

- A rosszarcú akart, de tudtam, hogy a fajtája nem nyúl tisztátalan nõhöz. S tudtára is adtam, hogy... szóval hogy épp az vagyok. – válaszoltam kérdésére.

- Mondtad neki? – értetlenkedett.

- Nem. Mivel én csak latinul értettem megkértem az egyik asszonyt. – mosolyodtam el halványan. Szavaim hallatán õ is így tett.

- Cseles egy némber vagy, hála a jó égnek!

- És most már biztonságban lévõ némber vagyok, hála neked. – susogtam a szavakat. A hála pedig millió más érzést juttatott eszembe, mit iránta éreztem. Megrökönyödtem ezen, arcomról eltûnt a mosoly.

- Mégis riadtnak tûnsz. Mintha... – nem hagytam, hogy befejezze gondolatát. Akármi is lett volna, tévedett volna.

- A rossz dolgok lassan múlnak. Szerencsére azonban minden múlandó, ez is el fog tûnni. – magyaráztam dinamikusan, hogy mielõbb kerek egészet alkosson. Kerek hazugságot, hiszen én nem riadtságom kívántam eltüntetni.

Õ pedig nem szólt, csak egyet rándított ajkain, majd lehunyta szemeit. Én is megpróbáltam aludni. Álmomban nem kísérthet az érzés, azt hittem.

- Mi baj? – kérdeztem rá, hisz eddig nem igen csinált ilyet. Min járhatott az esze, hogy nem aludt, esetleg milyen ostoba álom kergette már megint vissza a valóságba?

- Semmi. Csak nem tudok aludni – tudott le ennyivel röviden s tömören. – Nem akartalak felébreszteni! Sajnálom!

- Próbáld azért meg, holnap nagy szükséged lesz az erõdre! – emlékeztettem, majd egy nagyot ásítottam.

- Levegõzöm egyet – terelte el a szót egy olyan mederbe, amire nem számítottam. Az ágyához lépett, hogy felvegye a pokrócot, amivel addig takarózott. Ezt õ maga sem gondolta komolyan, ugye? Ki akar menni, egyedül, a sötétbe?

- Galea... – kezdtem volna bele a félálomban lévõ kioktatásába, ami igen rövid s tömör lett volna, azonban nem hagyta a dolgot s közbevágott. Pedig fejben igen szépen kigondoltam már a szavaimat.

- Utána biztosan könnyebben megy majd. Megnézem a lovunkat!

- A lovunk alszik – közöltem vele a nyilvánvaló tényt, ami elkerülhette a figyelmét. Persze, múltkor én se rukkoltam elõ jobb hazugsággal.

Úgy tett, mintha nem hallotta volna szavaimat, majd a magára tekert takaróval távozott a szobánkból. Nagyot sóhajtva dõltem vissza az ágyba, ami már nem is tûnt olyan kényelmesnek. Persze, hisz az aggodalom gondoskodott arról, hogy ne tudjak nyugton maradni. Morogva ültem fel, nem tudtam felfogni, hogy lehet valaki ennyire felelõtlen. Pedig az elmúlt idõben javulást véltem felfedezni a viselkedésében, s kezdtem örülni, hogy végre rábízhatok pár dolgot. Ezek szerint tévedtem, újra.

Felvettem cipõmet, majd kelletlenül bár, de utána indultam. Én is magányra vágytam, jobban, mint bármi másra, de a helyzet nem adta meg. Ha meg akart halni, nyugodtan a szemembe mondhatta volna, s akkor szépen elindulok vissza, hátrahagyva õt.  Persze errõl szó sem volt, egyszerûen csak megint makacskodott s ostobaságot csinált. Ostoba gondolatok járhattak a fejében, olyanok, amik felelõtlen dolgokra ösztökélték.

Ahogy kiléptem a fogadó ajtaján, megpillantottam a takaróba burkolózó kisasszonyt. Hagytam egy kicsit, nem rángattam be rögtön, addig én is friss levegõt szívhattam. Kellett is, a szoba apró valójában s rozoga ablakával ezt nem adta meg.

- Egész este itt fogsz ácsorogni? –  törte meg hirtelen a csendet. Nem beszélt hangosan, mégis, a csendes éjszakában olybá tûnt, mintha kiáltana.

- Amíg be nem jössz, biztosan – feleltem. – Veszélyes idekint egyedül.

- Galeának lenni önmagában veszélyes! – jelentette ki, mintha ez olyan vicces lett volna. Sírásónak is veszélyes lenni, legalábbis a babonák szerint, ezért nem vállalkozik rá oly sok ember. Emellett az õ helyzetén se kellett volna viccelõdnie, hisz annyi minden történt már. Sok rossz dolog, nem nevetni való részletekkel.

- Gyere be, kérlek! – kérleltem. Nem akartam, hogy ostobaságokon járjon az esze, míg kint áll a fogadó elõtt, egymagában, a hidegben. A kockázat többszörös volt így, s akadt már elég gondunk ezek nélkül is. Emellett fáradt is voltam, pihenésre volt szükségem, nem pedig arra, amit épp lemûveltünk az éjszaka kellõs közepén.

- Feküdj le, nemsokára megyek én is! – próbált lerázni.

- Nem foglak egyedül hagyni! – hívtam fel a figyelmét erre halkan, majd hátamat a falnak támasztottam.

- Nem? – kérdezett vissza furcsa hangszínnel, amit nem igazán értettem. – Akkor mindegy is... – olyan hirtelen indult el, hogy kellett egy kis idõ, míg felfogtam a hirtelen tervváltozást.

- Nem értem miért csinálod ezt. Ígérem, ha odaérünk, annyit lehetsz egyedül, amennyit csak akarsz! – morogtam kissé dühösen az orrom alatt, de végül követtem a fogadóba. Mi a fene ütött belé?

Amint a szobába értünk, elsõ dolga volt, hogy visszamásszon az ágyába, s teljesen elszeparálódjon tõlem. Csak néztem pár pillanatig, mire elfogott az életérzés, hogy öregszem. Nem bírtam követni fiatalos mozgását, gondolatait, életérzését. Nagyot szusszantam, az ágyra ültem majd lehúztam csizmáimat s visszaraktam õket az elõzõ helyükre, hogy aztán én magam is betakarózva az álmok útjára léphessek.

Az elsõ motoszkálásra az utcáról felkeltem. Parasztok igyekeztek a földjeikre dolgozni, s ahogy hallottam egy kereskedõ is a környéken volt, mintha a fogadós tulajával diskurált volna az aznapi kínálatról. Felültem az ágyban, majd készülõdni kezdtem, Galea azonban erre se kelt fel. Megálltam hát a mozgolódásban, majd óvatosan felé néztem. Aludt, akár egy kisded. Vajon azért viselkedett velem úgy, ahogy, mert mikor megcsókolhattam volna inkább visszavonulót fújtam? Ugyan már, emiatt nem lehetett mérges. Nem szabadott mérgesnek lennie. Emiatt nem…

- Kelj fel, nemsokára indulunk! – szóltam hozzá, s reméltem, hogy ennyitõl kinyílik a csipája.

Szerencsére nem kellett tovább szólongatnom, szó nélkül vette tudomásul a helyzetet, majd kezdett el készülõdni. Nem szöszmötölt vele sokat, hisz kevéske holmink nem volt szanaszét hagyva. Hamar elindulhattunk lovunkért, majd nyeregbe szállhattunk, hogy folytassuk utunkat. Lógott az esõ lába, de reméltem, hogy nem kap el minket. Nem volt kedvem újra bõrig ázva lovagolni, s egy reszketõ leányt melengetni.

Csak ebédkor álltunk meg, hogy az elemózsiát, mit magunkkal hoztunk, elfogyasszuk. Addig lovunk is pihent a csomagjaink nélkül, sõt, legelhetett is, majd miután én is ettem, a közeli kis patakból ihatott is. Addig én a kulacsainkat töltöttem meg friss vízzel. Már éppen a csomagokat erõsítettem vissza rá, mikor Galea oly hosszú szótlanság után, megtalálta hangját.

- Ott biztonságban leszünk?

- Tessék? – fordultam felé egy röpke pillanatra értetlenül, hisz eme kérdése annyira légbõl kapottnak tûnt, hogy nem tudtam kitalálni mire gondolhatott. - Hol?

- Hát ahol a könyvek vannak. A sok könyv! – felelte, míg egy pillanatra találkozott a tekintetnünk. Szóval így, persze, mi más… én bolond.

- Biztonságban. – tudtam le ennyivel, majd újra a dolgommal foglalkoztam.

- És innen merre megyünk tovább? – Persze a kisasszony ezt nem hagyta.

- A tavak melletti hágónak – adtam meg neki a választ, hátha ezzel kielégítem kíváncsiságát.

- Azt mondják arrafelé valamiféle keleti hadak több ezer jelöletlen sírja terül el. Éjszakánként hallani, ahogy a haldokló katonák énekelnek – ecsetelte egy cseppnyi vidámsággal, ami elérte, hogy szemöldökömet felvonjam.

- A haldoklók nem szoktak énekelni – tudtam le ennyivel, majd nyeregbe szálltam, s kezemet felé nyújtottam.

- Õk nem akármilyen katonák voltak, nem rabszolgák, vagy zsoldosok, hanem szabad emberek. Nem istenekben hittek, hanem a fákat kiforgató szélben, és a sziklát morzsoló esõben. Nem féltek és nem sírtak, csak énekeltek. Utolsó erejükkel is buzdították egymást, hogy meg tudják védeni a hazájukat. Kevesen voltak, de végül gyõzedelmeskedtek. Mind meghaltak, de elõtte megfutamították az egész ellenséges sereget – ecsetelte oly lelkesen s oly hévvel, melyre igen kevés példát tudtam volna felhozni. Sõt, ha kérdezték volna, nagy hirtelenben egyet se.

- Ha akarod hallani az éneküket induljunk, mert ránk sötétedik! – sóhajtottam végül, mire végre hajlandó volt a kezem után nyúlni, hogy felhúzzam a nyeregbe. – Kitõl hallottad ez a történetet? Osbeht-tõl, igaz? – érdeklõdtem, míg magam elé ültettem.

- Igen, tõle. – Válaszára apró terv állt össze fejemben, ami máskor gyerekesnek tûnt volna.

- Egyikül túlélte, róla is hallottál? – érdeklõdtem egy kis szünet után. Addig összeraktam fejemben a rémtörténetet, mellyel az éjszakai ostobaságáért kívántam revansot venni.

- Nem! – vágta rá rögvest, míg a válla felett hátralesett rám. Tudtam, hogy érdekelni fogja, minden érdekelte. Ezt értékeltem benne oly annyira.

- Abbas, így hívták! Véresszájú Abbas – folytattam történetemet.  

- Miért? Talán rondán beszélt?! – kérdezett vissza nevetve. Oh, lehet sejtett valamit, de az én képzeleterõm is tudott ám szárnyalni, ha bosszúról volt szó. S akkor biza, arról volt.

- Okos lány vagy Galea, de ezúttal az ész félrevezet – közöltem vele, míg ajkamra széles vigyor ült ki. Rég járt nálam, ezért esett oly jól látogatása. – Egyedüli túlélõként, fáradtan és legyengülve ült a csatatér közepén. Fázott, éhes is volt, ám ahhoz, hogy bárminemû élelmet szerezzen túlságosan is híján volt az erõnek. Azonban ahogy körülnézett...

- Ne is folytasd! Ezt most találtad ki, ugye? – vágott közbe, majd inkább visszafordult, s nem nézte tovább az arcomat.

- Meglehet – feleltem nevetgélve, de nem hagytam ennyiben a dolgot.– De az is lehet, hogy a Véresszájú még mindig arrafelé kísért. Állítólag az emberhús olyan édes, hogy megkóstolva csillapíthatatlan étvágyat és mohóságot ébreszt.

- Édes lenne? – csodálkozott szavaimon, ami kicsit jól esett lelkemnek. Mindig tudtam neki valami újdonságot mondani.

- Úgy tartják – válaszoltam legjobb tudásom szerint. Akadt dolgom pár kannibállal annak idején, tõlük tudtam eme információt, de ezt nem kívántam a leánnyal megosztani. Ehelyett inkább egyik kezemmel óvatosan megpaskoltam vállát. – A véresszájú kísértetétõl majd megkérdezheted!

- Meg is fogom! Úgyis ott leszel mellettem, s megvédesz tõle! – S ama mondattal elillant gyermeteg s vidám lényem, helyét pedig átvette egyfajta félelemmel teli aggódás.  Ezt gondolta volna? Én majd ott leszek vele, s megvédem mindentõl? Mily idilli kép.

- Nem lehetek mindig ott, hogy megvédjelek – szólaltam meg egy hosszabb szünet után, immár komolyabb hanggal. Erre már õ maga sem válaszolt, érezhetõen elszállt a lelkes gyermeki énje, s szavaim benne is mély gondolatokat keltettek.

Hiába akartam sokszor egyedül kóborolni, a saját utamat járni újra, mégse fordult meg a fejemben igazán, hogy is lesz ennek a kalandnak vége. Igen, annak fogtam fel, hisz küldetés vagy munka esetén, mindig kaptam pénzt vagy más juttatást, mint például könyveket, tekercseket, információt. Most azonban saját kútfõbõl indultam el vele, én is akartam neki segíteni, de csak a kíváncsiság hajtott. Azonban útközben más is mellé csapódott, amiknek nevet nem akartam adni, de nagyon is jól tudtam, hogy ott vannak. S pontosan miattuk nem akartam abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha mindent megfejtünk, ha minden rendezõdik, s újra Amasai leszek, a bérgyilkos.

Alig szóltunk egymáshoz, így ért el minket a szürkület s a hágó is. A sötétben a fák között megbúvó fényforrásra jobban felfigyelek, így arra irányítom lovunkat. Reméltem, hogy akad egy szabad szobája a tulajdonosnak, ugyanis a megérzéseim azt súgták, hogy a sötétedõ felhõk komoly vihart hoznak majd magukkal a késõi órákban. Pár érme akadt még a zsebemben, így hát alapos tervvel kopogtattam be az ajtón. Az öregasszony, kié volt a hely, hamar beleegyezett ama egy éjszakás ott tartózkodásunkba, amit kértem. Csacsogott mindenfélérõl, közben elõkészített nekünk egy szobát, mi pedig az élelmünkbõl készítettük elõ a vacsorát.

- Mit keres egy ilyen ifjú virágszál errefelé? Csak nem leendõ férjed elõl szöktet a gazember?! – váltott témát hirtelen az öregasszony, majd mintha olyan vicces lett volna, amit mondott, felnevetett.

- Nem, dehogy! – vágott közbe Galea, így ráhagytam a magyarázatot.  – Az apámmal épp a hágó túloldalára tartunk. Felégették otthonunkat, így újat keresünk! – Oly ártatlanul adta elõ az egészet, hogy a falat a torkomon akadt, sõt, még a gondolataim is eltûntek. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez bizony a délutáni tréfálkozásomért kaptam, s nem voltam ám rest visszaadni a szívességet.

- Fiatal õ még ahhoz, hogy férje legyen! Még ott a tejfel a szája szélén! – morogtam.

- Ugyan! Tudhatnád, hogy fiatalabb leányok is szülnek tõle sokkalta idõsebb férfiaknak is! – jegyezte meg az öregasszony. No fene!

- De kérem, a lányomról beszél! – vágtam rá morcosan, sõt, enyhén csípõre tett kézzel. Azt hiszem láttam egyszer egy édesapát így, aki pont a lányáról beszélt.

- Oh, nem sokáig lesz az, a hágón túl elszeretik magától egy pillanat alatt! – Ha nem adott volna fedelet, bizony, megnyestem volna a nyelvét, hogy ne legyen olyan felelõtlen.  – Bocsásson meg, én csak egy szenilis vénasszony vagyok, ritkán vannak vendégeim! Viszont mivel amúgy is rokonok, gondolom nem baj, ha egy ágyon osztoznak majd.

A kegyelemdöfés hihetetlen módon az öregasszony szavai voltak, mindkettõnk számára. Én Galeára néztem, õ pedig rám, s szerintem mindkettõnk fejében megszólalt a vészharang. Nem, ez nem volt jó ötlet, kicsit sem. Semmi szó, semmi tiltakozás. Mit mondhattam volna? Nem aludhatok a „lányommal”, mert csak? Neki se ugrott be semmi ellenérv, így végül egy apró bólintással nyugtáztam magamnak, hogy túl fogom élni ezt is, mint annyi más mindent. Egyszerûen… nem tudtam kiverni a fejembõl azokat a csillogó szemeket, amikkel felnézett rám azon a késõi órán… nem akartam még egyszer fülemet s farkamat behúzva elmenekülni. Ez nem vallott rám!

- Milyen nagy az ágy? – érdeklõdött Galea. – Az apám elég rossz alvó. – Az biztos, fõleg, ha melletted kell aludnom…

- Elég nagy kedvesem, és nagyon kényelmes! – jött a válasz kuncogással kísérve, de hamar meg is mutatta nekünk az általa kiválasztott szobát.

Nem volt nagy, s sajnos az ágy sem. Nem tudom az öregasszonynak mi számított nagynak, de valahogy nem egyezett az én általam elképzelttel. Még akkor is az ágy aprócska termetén kattogott az agyam, mikor a házigazda megmutatta a mosdót s magunkra hagyott minket. Némán pakoltam a dolgainkat el, majd leültem kicsit a könyvemet bújni, míg Galea megmosakodott. Persze nem igen fogtam fel belõle semmit se, csakis két dolog járt a fejemben: az apró ágy, emellett még az apjának is hazudott. Mindkettõ eléggé kellemetlenül érintett, kedvem lett volna valakinek levágni a páros számú ujjait.  Mikor a leány belépett a szobába, rá emeltem tekintetemet, majd mindenféle tétovázás nélkül szóvá tettem neki az egyik fõ problémámat, ami akkor épp kényesen érintett.

- Apáddal jöttél, mi?!

- Úgy gondoltam nem árt a változatosság! – felelte vigyorral az ajkain. Persze, õ élvezte a dolgot, én már kevésbé. Nem voltam még annyira öreg. Igazán hazudhatott volna legalább a legfiatalabb nagybácsikájának, de persze, ez biztos nem ugrott be neki akkor.

Válasz helyett inkább én is elindultam, hogy gyorsan megmosakodjak. Jól esett lemosni magamról az út porát, majd tisztán visszatérni a szobába. Az enyhén langyos víz kicsit kitisztította a fejemet is, így mikor arra értem vissza, hogy Galea az ágyon hagyott könyvemet nézegeti, már nyoma sem volt a haragomnak. Legalábbis ennek akartam mindenképpen betudni, nem az elégedetten mustráló tekintetének, vagy a könnyed ruhájának, amiben nyugovóra akart térni.

- Bocsáss meg, csak megnéztem – törte meg a csendet, ami közénk férkõzött.

- Sajnos nem latin, így nem sokat értesz belõle. – feleltem vigyorogva, hisz jól esett, hogy én magam tudtam a héber s arab betûket olvasni, õ viszont nem. Azonban ahogy ez a fejembe ötlött, csapódott hozzá más gondolat is. – Ha gondolod, majd ha biztonságban leszünk, szívesen megtanítalak... már ha szeretnéd. – Folytattam volna, hogy miért lenne érdemes, mondjuk a könyvtár könyveit is tudta volna bújni, vagy késõbb felhasználhatta volna, azonban egyikre se volt szükségem, ugyanis rögvest válaszolt.

- Szeretném. Ha lesz rá idõnk, hisz annak mindig híján vagyunk. – Jó volt ezt hallani, s bár igaza volt az idõvel kapcsolatban, láttam lehetõséget arra, hogy megtanítsam pár dologra a különféle nyelvekkel kapcsolatban.– Az egyik könyvedet, még a polcodról...  – folytatta hirtelen - összekormoztam az ujjammal véletlenül. De csak kicsikét, csak az egyik lap szélét.

- Milyen könyvet? – kérdeztem vissza csodálkozva, ugyanis nem tûnt fel semmi sem annak idején.  

- Valamilyen földrajzzal kapcsolatosat. Latinul íródott és sok volt benne a kép. Térképek és rajzok. Nagyon szép könyv. Igazán nem akartam kárt tenni benne. – Egy kisebb gondolkodás után be is ugrott a szép kötésû kötet, a barna fedõlapjával s aranyozott betûivel. Kedves kis könyv volt számomra, annak idején két ember enyhe megcsonkításáért kaptam. Régi szép emlékek… s újabb bosszúhoz használható eszköz.

- Hát pedig nincs mit tenni, a lap alját összemaszatolni mifelénk fõbenjáró bûn, életeddel kell fizetned érte! – kúszott széles vigyor az arcomra, hisz jól esett vérszomjas lelkemnek ily kiszolgáltatott s bûnbánó arccal látni õt.

- Csak van más megoldás! Biztosan jóvátehetem valahogy! – tért át õ is a játékosabb oldalára a dolognak, amit biza nem akartam annyiban hagyni.

- Talán, de én a helyedben sietnék! A könyvrongálók az öreg Véresszájú kedvenc csemegéi! – komolyodtam meg, hogy még hatásosabb legyenek szavaim. Azonban szemeiben félelem csillant, s valahogy nem volt már kedvem tovább borzolni a kedélyt közöttünk. – Érdekel mirõl szól a könyv?

- Szerinted, ha nem érdekelne, itt szorongatnám? – érdeklõdött szerény mosollyal az ajkán.

- Na, nézzük! – léptem közelebb hozzá, hogy aztán az ágyra üljek nem messze tõle. Kezembe vettem a könyvet, majd lapozgatva elmeséltem az oldalon lévõ legfontosabb dolgokat. Így könnyebb volt nekem is a beszéd, tudtam, hogy mirõl kell s mi, hogyan kapcsolódik egymáshoz. A nagy okításban csak az tûnt fel, hogy egyre melegebb lett a szobában.

- Jól befûtött az öreglány! – adtam hangot zavaró gondolataimnak. – Remélem nem gyújtotta fel a kunyhót... – vetettem egy futó pillantást a zárt ajtóra, azonban semmiféle füst nem szivárgott be alatta. Lehet nem is volt baj, hogy ez kizökkentett az olvasásból, igen késõre járt már, így hát letettem a könyvet a közeli sámlira.– Aludjunk mielõtt még melegebb lesz, s nem tudunk! Holnap...

- Korán kel kelnünk, mielõbb tovább kell indulnunk! – szólt közbe oly hangsúllyal s hanggal, mintha engem próbált volna utánozni. A csibészi vigyor pedig erre csak ráerõsített.

- Te most kifiguráztál? – vontam kérdõre felvont szemöldökkel. - Nem elég, hogy összemaszatoltad a könyvemet, még ki is figurázol?! Az életeddel játszol Galea, a Véresszájú imádja a komisz némbereket!

- Feladhatnád, nem vagyok kisgyerek – felelte komisz mosollyal az ajkán, majd magára húzta a takarót. Alig hittem a szememnek, én meg majd meggyulladtam, olyan melegem volt.

- Meg fogsz sülni – közöltem vele, majd én magam levetettem ingemet, mely már kellemetlenül irritálta az izzadt hátamat. Nem tudtam elképzelni milyen ötlettõl vezérelve rakta így meg a tüzet az öregasszony.

- Szeretek betakarózni, ha meleg van akkor is – felelte egy kis szünet után, miután bevackolta magát alaposan. Nem szóltam semmit se, csak elfújtam a gyertyát, majd óvatosan mellé feküdtem.

Próbáltam olyasmire gondolni, amihez semmi köze nem volt a mellettem fekvõ fehérnépségnek. A könyvek, a küldetéseim, sõt, még a közeledõ vihar is fontosabbnak kellett lennie. Muszáj volt. Ahogy eleredt az esõ, lelkem kicsit megnyugodott. Mindig oly kellemesnek találtam, ahogy a tetõn kopogtak az apró cseppek. A vihar, melyet a hegyek mögött már kiszúrtam, elért minket. Épp felettünk járt, egy-egy villám a közelben csaphatott be. A lovunk nyerítése is felhallatszódott, hisz ablakunk alatt volt az apró kis istállónak használt része a háznak.

Talán ez volt a kiváltó oka annak, hogy Galea ijedten összerezzent... Oly közel volt, hogy éreztem minden apró rezdülését.

- Jön is érted az öreg! – szusszantam lecsukott szemekkel, míg én magam élveztem az égi zenebonát.

- Ne mondj ilyet! – jött a válasz, amire széles mosoly ült ki arcomra. Hihetetlen volt a helyzet, egy ostoba mese volt csak, no meg egy természeti áldás, õ mégis úgy reszketett ama takaró alatt, mintha a világvége jött volna el. Bezzeg ha rátámadtak, rögvest a kezébe akadó elsõ dologgal hadonászott az életéért.

- Ennyire félsz? – kérdeztem nevetve, mire õ mozgolódott kicsit, de nem tudtam pontosan kivenni, mit.

- Igen. És ne nevess ki! Sokat dolgoztál rajta, hogy így legyen... – panaszolta elkeseredett ijedtségében, míg én próbáltam kivenni arcát a sötétben. A közelben becsapó villám fénye egy pillanatra segített is ebben, kék szemei csak úgy csillogtak a gyermeteg félelemtõl, majd hamar el is tûntek a takaró alatt. Oh, fiatalság, oh asszonyok! Ennyitõl így megijedni?

- Itt vagyok melletted, igazán nincs okod rá – emlékeztettem halkan. - A Véresszájú megérzi ám a félelmet! – Oly szórakoztató volt látni, hogy ennyitõl megijed, bár azt nem vártam volna, hogy még közelebb kúszik hozzám. Persze az ablak épp a háta mögött volt, de akkor is.

- Miért csinálod ezt? – szuszogta a takaró alól.

- Mert átkozottul élvezem. – adtam hangot bûnömnek. Igen, ez volt a nagy helyzet.

- Hogy rettegek?

- Igazán... mókásan csinálod! – nevettem õszintén. Remekül szórakoztam. –A Véresszájút is biztosan mulattatja...

- Jaj, fejezd már be! – nyöszörögte elkínzottan, a takaró alatt mocorogva. Sõt, úgy hallottam, hogy szipogott is. Nem hiányzott, hogy eme ostobaság miatt kezdjen el nekem sírni az éjszaka kellõs közepén, hogy aztán másnap használhatatlan legyen a fáradtságtól.

- Jó, jó! Cssssh, semmi baj! – húztam magamhoz közelebb fél kézzel, amit õ minden ellenkezés nélkül hagyott is. Sõt, kidugta a fejét az odújából, s úgy kémlelte arcomat, amit meg-megvilágított egy villám. Volt valami a szótlanságába, a merev testtartásában. Egyszerre volt szórakoztató s aggasztó, így hát még közelebb vontam magamhoz. Fejét lassan mellkasomra helyezte, majd továbbra is csendben maradt.

- Csak kitaláltad, ugye?! – vont felelõsségre, miután csitult a vihar. A dörgések már jóval messzebbrõl voltak hallhatóak.

- Persze, hogy csak kitaláltam! – feleltem, míg óvatosan a hátára simítottam. Olyan furcsán bizsergetõ érzés volt, ahogy hozzám simulva retteget egy ostobaság miatt. – A hõs katonák nem esznek embert, sõt tudod mit, még a bérgyilkosok sem.

- Tudom. – nyugtázta.

Nem ellenkezett, nem tiltakozott. Semmi ellen. Én pedig ezt kihasználva elkezdtem hátát cirógatni, vékony s törékeny testét feltérképezni. Mindig is lenyûgözött, hogy eme testben milyen erõs lélek lakozott. Persze, sose mondtam volna el ezt neki, s magamnak is csak száj húzva sikerült bevallanom, de így volt. Hányszor csodáltam a kecsesen rengõ derekát? Sokszor. S hányszor foghattam? Nem elégszer. Próbáltam izgatott légzésemet csillapítani, s míg a kisördög biztatott arra, hogy kezem egyre lejjebb s lejjebb vándoroljon, cirógatva minden porcikáját, amit ér, fejemben olyan dolgok fordultak meg, mint még soha.

- Amasai! – zökkentett ki a képek mocskosságából egy hangocska, pont idõben. A kezem már túlságosan lent volt, ez engem is észhez térített.

- Tessék? – kérdeztem, míg abbahagytam a cirógatását.

- Holnap... holnap merre megyünk tovább?

- Majd meglátod – suttogtam a csendbe. Valami azt súgta, hogy ezt a helyzetet ki kell élveznem, mert többet nem adatik meg nekem. Túl idilli volt s kellemes, nem egy bérgyilkosnak való.

- Tudni akarom! Meg hogy mikorra érünk oda!

- Még én sem tudom - vallottam be. Nem feleselt velem ezért, sõt, csendben pihent karjaim között. Már békésen szuszogott, mikor engem is hatalmába kerített a fáradtság s az álomba csábított. Gondolataimat szigorúan az elõttünk álló útnak szenteltem, ugyanis a férfi nagyon elõtört belõlem a bensõséges helyzetünk miatt. Nem lett volna jó, ha netán… mindegy is.

Arra riadtam fel, hogy a kisasszony épp a karjaim közül próbált kimászni. Egy pillanatra elöntött a forróság, hogy netán mégse sikerült elkerülnöm a férfiúi problémámat, de nem éreztem volna, hogy gond lenne. Mikor felült, s már biztos voltam abban, hogy nem én keltettem fel, megszólaltam.

- Már megint levegõzni akarsz?

- Nem, ez most... más – szusszanta. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel, s mikor összehúzta kicsit magát, rögvest felültem.

- Fáj valamid?

- Nem... nem dehogy! Csak hát... fõzök egy teát, attól jobban leszek! – iszkolt el. Tudtam, hogy igazat mond s hogy nem fog semmi bolondságot csinálni a házban. Valahogy megnyugtatott a tudata annak, hogy csak én, õ meg az öregasszony voltunk a házban.  Mégis félálomban voltan egészen addig, míg Galea vissza nem jött a szobába. Vontatottan bemászott a takaró alá, majd jól magára húzta. Nekem tökéletes volt takaró s ing nélkül.

- Fázol? Biztosan elaludt a tûz. Tegyek rá? – faggattam.

- Nem kell, nem fázom. A takaró alatt pont jó így – jött a halk válasz, én pedig nem feszegettem tovább a témát. Jobbnak láttam, ha hagyom pihenni mind õt, mind magamat.

<#>*~¤~*<#>

A korai órák túl hamar elérkeztek, így hát egy kis pakolás után lementünk reggelizni. Jól esett az a pár falat, ami a bendõmben landolt, erõt adott az induláshoz. Sejtettem, hogy a vihar nagy pusztítást hagyott maga után, így jobbnak láttam, ha hamarabb indulunk. Nem tudtam semmit sem az üldözõinkrõl, így minden percet meg akartam ragadni arra, hogy elõre haladjunk. A sár megnehezítette a lovaglást, az állat patája túlságosan belesüllyedt.

Így is jó pár órába telt, mire a legközelebbi települést elértük, száraz úttal ez sokkal hamarabb megeshetett volna. Zavart a tény, hogy a természet is így ellenünk van, így mikor megálltunk, kikötöttem, hogy csak a lábunkat mozgatjuk meg, aztán pedig megyünk is tovább. Lassan ki is értünk a faluból, azonban egyszer csak nagy robajra lettünk figyelmesek. Rögvest mindenre felkészülve fordultam hátra, hogy lássam mire fel ez a nagy kiabálás, kezem pedig kardom markolatára simítottam. Azonban megnyugodhattam, nem mi voltunk a célpont, hanem egy porban fetrengõ ostoba. Figyeltem egy darabig a szórakozásukat, majd végül visszafordultam menetirányba s egy apró jellel elindítottam a lovat.

- Most akkor... – szólalt meg Galea, azonban mielõtt jobban belemerült volna, közbevágtam.

- Nem folyunk bele a dologba. Más se hiányzik!

- De... – ellenkezett volna.

- Nem! – vágtam rá. Nyugtalanított valami, reggel óta, s nem csak a keserédes sárban való evickélés. Én magam sem tudtam ennek nevet adni, de volt valami.

- Ne parancsolgass!

- Az apád vagyok, elfelejtetted?! – emlékezettem az elõzõ esti kis elszólására. – Indulás!

- De lehet, hogy megölik – adott hangot legnagyobb gondjának. Naiv gyermek, az csak a verés után jön.

- Haljunk meg mi is talán?! Akkor megnyugodnál? – faggattam. Nem feleltelt, természetesen, így a saját gondolataimra kellett hagyatkoznom. Tudtam, hogy együtt érzõ lélek s nehezen hagyott volna ott bárkit is a gondban, azonban most nem voltunk olyan helyzetben, hogy ezzel is foglalkozzunk.

- Remélem megérted – adtam hangot a bajomnak.

- Tudom, hogy neked van igazad.

- Az nem ugyanaz – morogtam. Persze, miért is könnyítette volna meg a dolgomat?

- Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne jobb, hogyan lenne majd jobb meghalni. Eleinte azt hitem annál nincs is rosszabb, ha hirtelen történik. Épp hétköznapi dolgokon merengsz, a jövõre gondolsz, hogy mit teszel majd fél óra múlva... hogy addigra elkészül az étel, elõre kitöltöd hozzá italod és egyszer csak vége. Ennyi volt. Semmi elõjel és idõ sem. De tudni is borzasztó lehet, számlálni a napjaidat. Arra jutottam végül, hogy mindegy mikor, hol és hogyan ér el, csak legalább legyen szép. Hogy ne féljek. – Csakis õ jöhetett ilyen ostoba fecsegéssel egy olyan helyzetben, egyáltalán nem csalódtam benne.

- A halál sohasem szép – világosítottam fel komoran. Az, kit álmában ér a halál, oly ritka mint a fehér holló.

- Nem? Akkor mindegy, te vagy a szakértõ – váltott át egyfajta cinikus hangnemre, amitõl a szemöldököm rögvest megmozdult. – Öltél már meg olyat is, mint én? Még nem, ugye?! Ezért nem tudtál megölni engem sem.

Fogalmam sem volt arról, mi üthetett belé olyan hirtelen. Elõzõ este még félelemtõl remegve bújt hozzám, akkor meg olyan ostobaságokat fecsegett és kérdezgetett.

- Nem akartalak, ez lényeges különbség! Hogy kiket öltem meg, az pedig nem rád tartozik!- közöltem vele nemes egyszerûséggel.

- De engem érdekel! – fordult hátra, hogy még az arcomat is láthassa.

- Próbálsz fogást találni rajtam, de nem fogsz tudni. Nem dúskálok a számodra jónak vélt tulajdonságokban – emlékeztettem egy igen fontos tényezõre, amit úgy tûnt mostanában elfelejtett észben tartani.  –S én sem óhajtom, hogy kedvelj!

- Magadat csapod be. Nem azért kedvellek, mert jó ember vagy, hiszen sok jó emberrel találkoztam már, kiket cseppet sem szerettem. Nem is azért, mert... – ecsetelte lelkesen, én azonban közbeszóltam.

- Kedvelni csak olyasvalakit lehet, akit megértünk. Aki érti a másikat az nem faggatózik. – meredtem az útra, s nem rá.

- Még te sem érted magadat, akkor én hogy tudnálak megérteni? Különben is úgy vélem, elég, ha kedvellek, a te dolgod, hogy megértsd magad!

- Nincs szükségem sem barátra, sem... – csúszott ki a számon a nagy civakodásban, azonban inkább elharaptam a mondandóm végét.

- Sem mire?

- Egy koloncra – fejeztem be. Igen. Ez volt a helyes válasz.

- Bárcsak én is ki tudnám gyomlálni lelkembõl az érzéseket, neked biztosan sokkal egyszerûbb minden! – szusszanta kicsit mérgesen, ami nem enyhén kólintott fejen. Igen, nekem meg kell tartanom a hidegvéremet.

- Egy bérgyilkosnak ki kell irtania! – feleltem nyugodtan.

- Neked is tudnod kell, hogy akkor te nem vagy jó bérgyilkos! – jelentette ki magabiztosan, mintha megfejtett volna egy igen kényes kérdést, amiben én is érintett voltam s természetesen fogalmam sem volt a helyes válaszról.

- Mikor szállsz le már errõl? Akkor lennék jó, ha akkor megöltelek volna?! Nem kellet megölnöm téged. – próbáltam valamiféle értelmet verni belé eme szavakkal. Nem szerettem ezt a témát, akkori tetteimre még mindig nem tudtam választ találni. – Miért ugrottál akkor elém?

- Tudtam, hogy nem öl meg, és sejtettem, hogy csupán megsebezni sem tud majd téged, de nem is ez számított. Nem megmenteni akartalak, magamat mentettem. Kínálkozó alkalom volt. Élni akartam, így kihasználtam a helyzetet, hisz biztos voltam benne, ha menekülni próbálok, megtalálsz. Nem akartam se jót, se rosszat, csupán életben maradni. Aztán egy pillanatig azt hittem, valóban megölsz. Ha visszaforgathatnád az idõ kerekét, megtennéd? – szegezte nekem a meglepõ kérdést. - Most így, mindennel együtt, jóval és rosszal egyaránt.

- Dehogy! – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd egy kis habozás után folytattam -, de kérlek ne kérdezd, hogy mit tennék helyette.

- Mit tennél hát? – Olyan kíméletlen volt sokszor, hogy megfordult a fejemben, hogy nem e egy boszorkát kísérgetek nagy aggodalommal, akinek már rég a máglyán lenne e helye.

- Amikor idõnként ilyen értetlenül viselkedsz, nagyban változik a dolog. –sóhajtottam. – Nem hagynálak ott, ha arra vagy kíváncsi. Nem is hagynám, hogy ott légy.

- Miért is?

- Kíméletlen egy némber vagy, nem lennék a jövendõbeli urad helyében – morogtam szórakozottan. Ki fogja készíteni azt az embert, láttam magam elõtt.  

- Ugyan, nem kell emiatt aggódnod! – vágta hozzám, mire én úgy döntöttem, hogy nem pocsékolom rá a szavakat tovább. Épp valami kellemes témát kerestem, amit magammal megvitathattam, mikor a leány hirtelen elkezdett lecsúszni a nyeregbõl. Gyorsan kaptam utána, épp idõben, így nem landolt a sáros földön, sõt, a helyére is segítettem.

- Megérdemeltem volna, hogy hagyj lependerülni – szólalt meg halkan.

- Egy köszönöm is elég lesz – sóhajtottam, míg mindig derekát fogva.

- Sajnálom, hogy ennyit kötekedtem.

- Minden rendben van? – kérdeztem rá. Nem elég, hogy fût-fát összekiabált, utána majdnem lefordult a lóról, sõt, utána még bocsánatot is kért tõlem.

- Megállhatnánk majd egy kicsit? – fordult felém enyhén kétségbeesett s zavart orcával.

- Persze – bólintottam rá. Láthatóan nyomta valami a szívét… vagy inkább a hasát?

Amint találtam egy megfelelõ helyet, megálljt parancsoltam a lónak, majd mindketten leszálltunk a hátáról. láttam egyfajta megkönnyebbülést barna szemeiben, õ is biztosan fáradt volt már a sárban való meneteléstõl. Megebédeltünk, addig is szemmel tartottam a leányt, ki nem festett túl jól. Sápadt volt, arcán néha át-átfutott a fájdalom. Semmi kétségem nem volt afelõl, hogy biza ama nõi bajba futottam, mely annyit kínozta az ellentétes nemet. A furcsa hangulatingadozásaira is választ adott ez.

- Elegem van! – rikkantotta egyszer csak, miután a kulacsa kiesett a kezébõl. Sõt, volt oly kedves, hogy még bele is rúgott.

- Na mi az? Talán bántott téged szerencsétlen? – érdeklõdtem tõle, míg odasétáltam hozzá.

- Semmi sem sikerül, mintha el lennék átkozva. Mintha Isten pusztán egy életnek csúfolt gonosz, ostoba játékot ûzne velem! A menekülés minden, csak nem élet! Mindenki vagy elhagyott, vagy elhagytam... Baris miattam halt meg! Hibát hibára halmozok, s azt sem tudom mit akarok! Csak megteszem és megbánom, mindennel ez van! Néha azt kívánom bárcsak inkább meghaltam volna! – Rosszul esett e eme szavakat hallani? Meglepõ módon igen. – Én nem vagyok bérgyilkos... sem boszorkány! Sem valódi csaló, még abban sem vagyok jó! Nem vagyok senki! Csak valaki, aki folyton menekül.

Nem tudtam mit mondhattam volna erre. Igazán azt se mondhattam volna, hogy megértem õt, ugyanis én ennyi idõsen már bõven túl voltam egy bérgyilkosi kiképzésen, s egyéb más gyomorforgató dolgon. Nem gondolkoztam ilyen dolgokon, nem volt szabad. Egyszerûen az tûnt a legkönnyebbnek, ha elfejtettem mindent, ami a hátam mögött volt.

- Hány éves vagy? – érdeklõdtem, azonban válasz helyett csak gyanakvóan méregetett.  – Fiatal vagy még, bõven van id... –kezdtem volna bele egy oly jól ismert magyarázatba, azonban õ jó szokásához híven, közbevágott.

- Belefáradtam! Elfáradtam Amasai! – rikácsolta, de ahelyett, hogy bántotta volna fülemet, inkább a szívemig hatolt. Nos, igen, nem sok hozzá hasonló leány szaladgálhatott a földön.

- És én mit mondjak? Elhiheted, hogy régebb óta csinálom nálad – próbáltam valamivel feldobni.

- Hálás vagyok a segítségedért, de nem kértem, hogy ezt tedd, úgyhogy ezzel ne takarózz. Szerintem te amúgy is jobban élvezed, mint én. Te választottad magadnak! – morogta az orra alatt.

- Úgy tûnik? – kérdeztem rá, míg próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, amit igen csak el akart kerülni. Itt volt az ideje, hogy rákérdezzek a gyanúmra, ami ezek után egyre világosabb volt.– Nehéz napjaid vannak, mi?! Mármint olyan nõi napok... ? – szusszantam halk kuncogással, ami aztán az orcáján festette pirosra.

- Ennyire látszik? – lehelte a kérdést, amire én csak mosolyogva bólintottam. Soha nem találkoztam még ilyen fiatal kis pukkancs nõszeméllyel, s valamiért ez is szórakoztatott. Hasonlított egy agresszív kismacskához, akit az anyja magára hagyott az ostobaságai miatt.

- Nem, dehogy – akasztottam inkább le oldalamról a kulacsomat, majd felé nyújtottam.

- Jó, de akkor is igazam van. Mármint... ezt érzem.

- Javítsalak ki, hogy nem így van? – érdeklõdtem felvont szemöldökkel.  – Tudod, fogalmam sincs róla mi lesz a vége, s hogy jól döntöttél-e. Rosszul csinálsz-e mindent? Lehet. De azt hiszem, ha a helyedben lennék én büszke lennék magamra, hogy a sok zûr ellenére eddig eljutottam. – Oly nagy szemekkel nézett fel rám, hogy egy pillanatra még el is hittem volna, hogy istenséggé léptem elõ.

- Felforgattam az életed – motyogta a tényt.

- Talán ráfért a felforgatás – vallottam be kelletlenül, majd hogy elkerüljem a további kínos párbeszédet, visszasétáltam a lovunkhoz. Elkezdtem visszanyergelni, visszapakolni rá, s mikor Galea is visszasétált, nem szenteltem neki különösebben nagy figyelmet. Hamar tovább akartam állni, hogy minél hamarabb elérhessük a célunkat. Ha jól számoltam, még vagy kétnapi út állt elõttünk, amit már fél lábon is ki kellett bírnunk.

Már éppen végeztem volna, mikor különös menetelés hangja csapta meg a fülemet. Nem tetszett ez nekem, s ahogy Galea felé pillantottam, láttam rajta, hogy õ is megszeppent. Úgy hallottam, hogy a két ország épp békeidõben volt, így nem féltem az esetleges katonai faggatózástól, azonban a rossz elõérzetem szüntelenül sustorogta, hogy biza kéne. Nincs olyan, hogy bizalom, fõleg nem két oly nemzet között, akik folytonosan háborúztak.

- Ha katonával találkozunk – kezdtem bele hirtelen, mire a leány döbbenten s riadtan emelte rám tekintetét -, te nem tudsz semmirõl. Mindenért én vagyok a felelõs, én kísérlek, vagy elraboltalak, mindegy is, ezt bízd csak rám. Sõt. Csak latinul beszélsz, értetted?

- Amasai, ezt most… most miért…?

- Azt kérdeztem, hogy értetted e? – vágtam szavába idegesen. Láthatta rajtam, hogy akkor nem volt kedvem a kérdéseire válaszolgatni, csak nézte arcomat.

- Igen – susogta egy kis csend után, miközben a zaj egyre hangosabb volt. – Ugye nem…?

- Nem tudom – vallottam be homlokomat ráncolva idegesen. – Ez a környék mindig is veszélyesebb volt, itt van valahol a határ, magam sem tudom, hogy átléptük e már. Te csak tartsd magad ahhoz, hogy nem tudsz semmit s csak latinul beszélsz s értesz. Igyekezzünk, szálljunk lóra – tettem hozzá végül, majd kivéve kezébõl kulacsomat szálltam nyeregbe, hogy aztán kezemet nyújtsam felé. Nem habozott belém kapaszkodni, én pedig rögvest magam elé ültettem.

Gondolkodtam azon mi lenne a helyes: a dombos s erdõs vidéken át osonni, remélve, hogy a lovunk nem töri ki lábát, vagy az úton haladni, mint minden pás polgár. Míg ezen gondolkodtam tettem egy kört a tisztásan a lóval, amit Galea csendben tûrt. Ha egyedül lettem volna, megkockáztatom az erdõt, azonban reméltem, hogy a kettõnk sziluettje a lovon ülve, nem kelt oly gyanút. Végül csak az útra irányítottam az állatot, aki komótosan lépdelt elõre.

- Amasai… - szólalt meg Galea, mikor ráeszmélt, hogy pont a menetelés felé vezetem magunkat, de a válaszom csak egy pisszegés volt. Nem szólt semmit, csak közelebb simult hozzám. Én magam is inkább az utat figyeltem, s próbáltam felkészíteni magamat arra, hogy esetleg kardot kell rántanom. Nem volt hozzá kedvem, ugyanis nem ismertem úgy a terepet, hogy el tudjak egy holttestet rejteni. Idõnk pedig nem volt arra, hogy a sáros földet feltúrva eltemessünk bárkit is.

Az út enyhén jobbra kanyarodott, de így is hamar feltûnt a kis õrség, mely szembe jött velünk. Az én szívem is hevesen kalapált a mellkasom börtönében, de próbáltam kívülrõl nyugodt maradni. Nem tudhattam, hogy a fényesen ragyogó sisakok mögött kik rejtõznek, hogy mit tudnak vagy mit akarhatnak. Galea is inkább a lovunk két füle közötti sörényt figyeli, mintsem a katonákat. Pár lovas is van velük, s mikor az egyikkel találkozik a tekintetem, az csak köszönésképpen biccent. Viszonzom a gesztust, hisz azt úgy illik. Nagyon remélem, hogy többet nem kell találkoznunk.

Sokáig nem szólunk egymáshoz Galeával, a menetelõ léptek zaja mindkettõnket további csendre int. Hiába távolodik, beleitta magát az elmémbe. Egy újabb dolog, amire oda kellett figyelnem, hogy nehogy pórul járjunk. Egyáltalán nem örültem neki, s ahogy Galea simult hátával mellkasomhoz, olybá tûnt, õ se.

- Ezek szerint még sincs olyan nagy béke – szólalt meg Galea, mikor már esteledett. – Mi lesz most? Nem kéne jobban odafigyelnünk?

- Egy õrjárattal futottunk csak össze – emlékeztettem. – Inkább egy fogadót kéne találnunk…

- Az elõzõ faluban meg kellett volna állnunk – emlékezettet rá. Már akkor mondta, de még haladni akartam. Azt hittem, hogy szürkületre a következõ faluba érünk, azonban az ottani út helyzet még rosszabb volt, mint reggel.

- Igen, meg kellett volna – adtam neki igazat, majd nagy döbbenetére leszálltam mögüle.

- Mit csinálsz? – kérdezte, míg én a kantárt átlendítettem az álalt nyakán, hogy húzhassam magam után.

- Egyre fáradtabb szegény pára, megviseli, hogy bokáig sárban tocsog, miközben a dolgainkat s minket is cipelnie kell. Emellett bõven elvesztegettünk egy csomó idõt, mellékes, ha kicsit sétálok mellette. legalább kinyújtóztatom a lábamat – feleltem, majd el is indultam.

- Honnan tudod, hogy fáradt? – kérdezte Galea, míg az én helyemre ülve, kényelmesen elhelyezkedett az állaton.

- Vonszolja magát, nehezebben lélegzik, nagyokat prüszköl – soroltam fel apróságot, majd fél szemmel hátranéztem rá. – A lábfejedet simítsd jobban az oldalához – adtam neki egy tanácsot.

- Így? – kérdezte, míg én menet közben, fél kézzel az egyik lábához nyúltam.

- Nem, nem így. Nagyon kiállt úgy a sarkad, az egész lábfejedet simítsd az oldalához – engedtem el a lábát. – Így. A másik oldalt ugye meg tudod egyedül oldani? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Meg, köszönöm a lenézést! – szusszantotta durcásan, de hamar apró mosoly kúszott ajkaira. – Köszönöm, hogy okítasz.

- Szívesen. Mindkettõt – feleltem szórakozottan, hátra se nézve rá.

Nem beszéltünk sokat, még akkor sem, mikor egy újabb kis tisztásra vezettem õt a lovon. Úgy döntöttem ott jó helyünk lesz az éjszakázáshoz, így hát neki is álltunk a táborkészítésnek. Nem sok élelmünk volt már, így jól be kellett osztanunk. A fû is vizes volt, a gallyak is a földön, így igen gondolkodóba estem, hogy rakjunk e tüzet. Hisz csak füst lett volna belõle, más nem.

Mikor végre vízszintesbe helyeztem magamat, alig akart álom jönni a szememre. Ezernyi gondolat töltötte meg elmémet, s még akkor sem leltem nyugalomra, mikor Galea egyenletes szuszogását hallgattam magam mellõl. Nem sokkal hajnalhasadta elõtt nyomott el végül az álom, hála a fáradtságnak.

Ettõl függetlenül hamar felriadtam, s mivel motoszkált bennem a tudat, hogy nem csak Galea üldözõi találhatnak ránk, hanem katonák is, rögvest szedelõzködni kezdtem. Erre persze a leány is felkelt, s pár válasz nélkül maradt kérdése után inkább segített. Túl feszült voltam, rossz elõérzetem volt, s valahogy kedvem sem volt Galea kérdéseire felelni. Már éppen a tábor helyét tüntettem elfelé, mikor kutyaugatásra lettem figyelmes. A szívem is megállt egy pillanatra, de miután kurjongatások csapták meg a fülemet, oly hevesen kezdett el dolgozni a mellkasomba, hogy azt hittem felrobban.

- Emlékszel mit mondtam tegnap, ugye? – kérdeztem halkan, míg kihúztam a nyeregre erõsített hüvelybõl a kardomat. – Te nem tudsz semmit.

Felelni már nem volt ideje, ugyanis az egyik közeli bokorból egy közepes méretû szõrös állat vetette ki magát, majd heves ugatásba kezdett. Az idegen szavak hamar eljutottak fülemig, s igaz nem volt nagy tudásom eme nyelvvel kapcsolatban, jól tudtam, hogy a határvidékiek több nyelven is beszéltek. Fõleg, ha faggatásról volt szó.

A kutya nem tágított, s hamar pár katonát csõdített a nyakunkba. Szívem hevesen vert, s ha nem láttam volna a férfiak arcán azt, amit, még meg is próbálkoztam volna azzal, hogy kimagyarázzam a helyzetet.  Azonban mit magyarázzon az ember a másiknak, ha az kivont karddal támad neki? Ahogy a kardjaink találkoztak, a fémes csilingelés most nem töltött el kellemes bizsergéssel. Sokan voltak, túl sokan.

- Maradj mögöttem – szóltam Galeához latinul, amit egy apró bólintással nyugtázott. Lóra ültethettem volna, hogy elmenekülhessen, azonban teljesen biztosra vettem, hogy hamar elkapták volna. Hisz újabb három ember lépett elõ az erdõbõl a kis tisztásra, így katonák száma máris hatra nõtt. Meg kellett õket ölnöm, mind. Volt már rosszabb is, nem igaz?

Bal lábbal léptem elõre, majd két kézzel lendítettem a katona felé kardomat. Vértje sok mindent felfoghatott, azonban a vállába fúródó pengét nem. Fájdalmas ordítása a többieket is arra késztette, hogy kivonják a kardjukat, én pedig jól tudtam, hogy kegyelemnek helye nem volt se nekik, se nekünk. Míg a sebzett férfi fájdalmával volt elfoglalva, egy újabb lendítéssel nyakát metszettem.

Öt maradt.

Nagyot szusszanva léptem át a vonagló, saját vérében fulladozó férfin, hogy aztán a következõ kettõ támadását hárítsam. Nem tûntek túl jó kardforgatónak, így az önbizalmam merészebb s hatásosabb mozdulatokra ösztönzött. A kettõ közül az egyik rögvest ordítva rogyott össze, mivel védtelen lábába vágtam bele, míg a másik hátrált egy lépést.

Négy maradt.

Felszólítottak arra, hogy tegyem le fegyveremet, de eszem ágában sem volt. Ha már elkezdtük, be akartam fejezni a játékot, s gyõztesen kikerülni belõle. Igaz, ötletem nem volt arra, hogyan menekültem volna el a környék összes õrjárata elõl, de biztosan megoldottam volna valahogy. A jövõ problémája amúgy is ráért, hisz a jelenét se tudtam megoldani.

Hárítottam a támadásokat, amiket a talpon maradt katona vitt véghez, majd hevesen viszonoztam is. Nem érzékeltem mozgást, s ekkor éreztem, hogy valamit elrontottam, de míg a sikítás a hátam mögül fel nem csendült, magam sem tudtam, hogy mit.

- Ne! – Galea hangját rögvest felismertem, s oly félelem markolt a mellkasomba, hogy egy röpke pillanat választott el attól, hogy az ezt kihasználó katona ne vágjon bele a húsomba. Csak egy pillantást tudok vetni a hátam mögé, ahol mind két katona épp a leányt nyomja a földre, a harmadik pedig engem figyel.

- Add meg magadat – szólt hozzám jellegzetesen kemény kiejtéssel, de eközben a másik katona még mindig rendületlenül próbálta elkapni a grabancomat. Természetesen nem hagytam magamat, s kivédtem a támadásokat.

- Akkor szólj rá, hogy fejezze õ is be! – vágtam neki vissza, míg aggódva próbáltam hátranézni, mit mûvelnek Galeával.

- Meg is ölhetjük a lányt… - kezdett volna bele, ami viszont oly dühöt szabadított fel bennem, hogy egy hangos ordítással estem neki a katonának, kinek szemében a halálfélelem csillant fel erre. Egyetlen egy csapás volt, kardjával ki tudta védeni, én pedig szuszogva, a méregtõl majd felrobbanva engedtem le a kardomat.

- Ha egy haja szála is görbül, én kitépem a nyelvedet – sziszegtem a férfi felé, kinek sunyi képén egy mosoly jelent meg.

- Valóban? – kérdezett rá, majd kardját elõhúzva a földön szuszogó, két férfi által is lefogott Galea arcához érintette a penge végét. – Mesélj csak kislány, mi járatban vagytok erre, hm? – szegezte neki a kérdést, mire õ riadtan hol a férfi lábára, hol rám emelte tekintetét.

- Csak maradj ott, ahol vagy – susogtam latinul. – Ne ellenkezz, ne csinálj ostobaságot…

- Nocsak! Csak nem valami törzsi nyelv? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel, míg én felmordulva fordultam meg, hogy a hátam mögött sunnyogó katonának támadását védjem ki.

- Tudatlan ember ezt a nyelvet nem értheti! – szisszentettem mérgesen, azonban minden józaneszem elpárolgott, mikor Galea újra felsikított. Ez azonban másabb volt mint az elõzõ, akkor a félelem dukált, utóbbinál azonban a fájdalom.

- Mit mondtam nek…?! – kezdtem volna bele, míg utolsó pillantásom a földön fekvõ, arcán vérzõ leányra terelõdött, azonban ezután kiesett minden.

<#>*~¤~*<#>

Tenger illata csapta meg orromat, sirályok rikkangatása és kufárok kiabálása töltötte be a levegõt. Meztelen lábaim a kikötõ köves lépcsõn csapódtak, kezemben egy nehéz doboz volt, ami talán fele akkora volt, mint én magam. Tudtam, hogy sietnem kell, különben anyám s én újra kikapunk a gazdánktól, s az is tudtam, ha elejtem az értékes dobozt, talán az életünket is kioltják.

Ahogy haladtam elõre, a kép változott, a kikötõ eltûnt, helyette fák vettek körül, kopaszodó, öreg fák. A távolban egy robusztusos kõépítmény emelkedett a magasba, több kéményébõl is füst gomolygott. Lábamon ekkor sem volt semmi sem, bokáig cuppogtam a sárban, amiben levelek s faágak rejtõztek. Kezemben most egy hatalmas buzogány lógott, s fejem tele volt ezernyi gondolattal. Nem messze elõttem hasonló korabeli fiú sietett felém, ugyan olyan elszánt tekintettel, mint amilyennel én haladtam felé. Tudtam, ha nem találom el, akkor õ fog, viszont ha egyikünk se sérül meg, akkor két napig nem kapunk élelmet, mint legutóbb. Ennem kellett, hogy életben maradhassak, szóval minden elhatározásomat beleadtam, mikor karomat lendítettem, melyben a nehéz buzogányt tartottam…

A fejem zsongott, mikor magamhoz tértem. Nem tudtam elsõnek szavakba foglalni az érzést, minden forgott velem, a szagok pedig felforgatták gyomromat. Ürülék, rothadó hús és élelem, szalma és még valami… poshadt víz talán. Mozgolódni kezdtem, kezem kemény padlót tapintott, majd óvatosan a fejemhez értem. A tarkómnál volt egy hatalmas nagy dudor, s ha jól éreztem, sebes is volt. Nem igen tudtam összerakni, hogy kerültem oda, ahol épp voltam, s azt se igen tudtam, az hol is van.

- Áh, az új lakótárs – szólalt meg valaki arabul. – Úgy tûnik túlélted.

- H… hol vagyok? – krákogtam kiszáradt torokkal.

- Ha engem kérdezel frissen érkezett öregfiú, akkor azt mondanám, hogy a pokolban. De mivel még ezt nem tudnád igen felfogni, hát azt mondom, hogy egy börtöncellában. A szabad ég alatt. – Erre kipattantak szemeim, de kár volt így reagálnom, ugyanis a fénytõl fájdalmasan felszisszentem.

Patadobogás, kurjongatások, menetelõ csizmák sokasága… s ekkor beugrott. Szívem hevesen kezdett el verni, s csukott szemmel tornáztam magamat ülõ helyzetbe. Elsõnek csak résnyire nyitottam ki szememet, próbáltam hozzászokatni a fényhez. Kirajzolódott elõttem a faketrec mocskos valója, az alánk dobott koszos szalma, az ételmaradék, a koszos testek… azonban valami nem stimmelt.

- Volt velem egy lány… - susogtam halkan, míg fejemet óvatosan jobbra, majd balra fordítottam. A férfi, ki velem szemben ült, hátát a rácsoknak támasztva, felvont szemöldökkel figyelt engem.

- Mármint egy nõ? – kérdezett rá, én pedig ráemeltem tekintetemet. Füstös képû, enyhén szakállas, vállig érõ haja koszos volt s csomókban állt. Csak nadrágja volt, az is foszladozott, így láthattam sebekkel teli mellkasát. Sokuk újnak tûnt… túl újnak.

- Az – feleltem halkan, mire õ felröhögött. – Mi az?

- Azok nem itten vannak.  Hanem amoda.

- Amoda?

- A tábor másik végíben – intézte el egy vállrándítással. – Még tán egy ronda asszonykának is örülnék most, de hát a raboknak nincs szórakozás – csettintett egyet nyelvével szórakozottan, míg félig lehunyt pillái alól tanulmányozott. -  Szép szál legény vagy, hallod e. Azt mondták megöltél kettõt. – Nem feleltem semmit se, arcizmaim egy érzelmet se mutattak.

- Nekem aztán elmondhatod, én se kímélném ám õket… fõleg ha az asszonykám is velem lenne. Hmm, milyen jó is lenne…

Éreztem, hogy provokál, azonban akkor sokkal több gondom is volt, mint az, hogy õ unatkozott és ezért kóstolgatott. Helyette inkább a környezetet kezdtem el figyelni, az egymás mellé pakolt hat fõs kis ketreceket, amikben férfiak tucatjai ültek, vagy álltak. Katonák jártak keltek, sõt, épp visszahoztak egy férfit, ki alig állt a lábán, majd bedobták az egyik cellába. Nagy tábornak tûnt, túl nagynak. Egy pillanatra, nem is, komoly percekre elfogott a félelem, melyhez hasonlót akkor éreztem, mikor Galea riadt kék tekintete az enyémbe fúródott, ahogy a két katona a földhöz préselte.

Oh, az isten szerelmére… mozgattam meg vállaimat. Mindenem fájt. Azonban a tény, hogy nem tudtam mi van a leánnyal, vagy hogy van, teljesen megbolondított. Megígértem neki, hogy megvédem. Remélem, hogy nem vallatták, vagy… lélegzetem felgyorsult, s tekintetem ide-oda cikázott a katonákon. Ha bármelyik is hozzáért, nem állok jó magamért. De talán… talán a vérzése visszariassza õket. Úgy vannak vele, megvárják, míg vége, hisz biztosak benne, hogy bõven itt lesz még. Igen. Biztosan. Szóval legfeljebb öt napom van arra, hogy kitaláljak valamit.

- Szerintem jóban lehetnénk. Úgyis hamarosan jönnek értünk – szólalt meg újra a férfi, mire én felvont szemöldökkel néztem felé. – Visznek minket dolgozni – villantott felém egy hiányos fogsoros vigyort. – Készülnek a katapultok, vágni kell azt a fát.

Igaza volt, nem tellett sok idõbe, pár katona járta végig a cellákat, s az erõsebb férfiakat kiválogatva, láncba vert minket. Balszerencsémre pont a nagyszájút kaptam magam mellé, így vonultattak ki minket a közeli erdõbe favágásra. Nem bántam, mert így több mindent megfigyelhettem. Beszélni nem hagytak minket, ha valaki kommunikálni próbált bárkivel is, a korbács csattant hátán. Egészen addig dolgoztattak minket, míg a fáklyák lángjai is elvesztek a sötétségben. Kaptunk vizet, pár falat kenyeret, majd visszavittek a cellába, a többi szerencsétlen közé.

Mustaf, kinek én magam meg Masafként mutatkoztam be, félálomba válaszolgatott pár kérdésemre. Én magam alig aludtam valamicskét reggelig, ugyanis gondolataim végig Galea körül forogtak. Reméltem, hogy jól van, hogy még él. S remélem, hogy nem adta fel a reményt. Nem akartam hiába kockáztatni az életemet. Hisz jól tudtam, hogy ama pár nap alatt, amit kitûztem magam elé célnak, rengeteg buktató léphetett közbe. Azonban meg kellett próbálnom…

Az volt az érzésem, hogy nem tudtam volna a szemébe nézni, ha megerõszakolják. S azaz igazság, hogy csupán a gondolatától, hogy valaki más ér hozzá, úgy, éktelen dühöt ébresztett bennem. Nem mondhattam, hogy nekem szabadott volna, s talán pontosan ez is közrejátszott a kitartásomban. Egyszerûen jobban oda kellett volna figyelnem, az én hibám volt, hogy belesétáltunk a csapdába. Ezen járt az agyam, akkor is, mikor döbbenten megtaláltam nadrágom zsebében a kártyalapot, mit még a vándorokkal való találkozásunk alkalmával adott oda.

Alvásra igen kevés idõt szakítottam, helyette az õrséget figyeltem némán. Õk is váltották egymást, legtöbbször az elsõ fáklyagyújtás megkövetõ két fáklya után. Ezt már a második este kitapasztaltam. Egyszerû szabályokra épült náluk a biztonság, hisz biztosak voltak magukban. Ezt kellett kihasználnom, azonban nem hibázhattam. A menekülés csak úgy lehetett biztos, ha akadt lovunk, s kellõ felfordulás utánunk. Ezt még magam sem tudtam, hogy oldjam meg, de reménykedtem benne, hogy a válasz a lábam elé hullik valahogy.

Azonban az, ahogy a negyedik nap ez össze is jött, egyszerre volt hátborzongató s megnyugtató. Elsõnek is, reggel nem a munkába vittek, hanem egy kis épületbe, ahol különféle kérdéseket tettek fel. Beszereztem pár sebet, nem csak az arcomon. Persze töretlenül ugyanazt a mondókát fújtam: átutazóban, a leányt védelmezem, békésen, engedjenek. Persze egyik se érdekelte õket, de meg is lepõdtem volna, ha igen. Mégis, a sunyi képû ajkára mosoly kúszott, s a kínzásom után a fülembe suttogta, hogy majd holnap reggel megkérdezi a kisasszonyt is, legszívesebben neki ugrottam volna. Mégse tettem, csak vadállat módjára kémleltem az elégedett pofáját.

Ahogy visszarángattak a ketrecbe – mert aznapra nem raktak be a munkások közé, magam sem tudom miért -, felfedeztem pár hordót az egyik kis zigzugban. Szívem hevesen vert, ahogy felismertem, s máris nem tiltakoztam annyira, egészen addig, míg a ketrechez nem értünk. Igaz, beszereztem pár újabb sebet, de a zár kulcsát sikerült megszereznem, észrevétlenül. Mikor az õr bezárta az ajtót, nem kellett neki, így fel se tûnt a hiánya. Tökéletes lehetõség volt.  Már csak meg kellett várnom az estét.

A tervem azon múlott, hogy milyen gyorsan találom meg Galeát. Nagyjából tudtam már merre van a nõk helye, de ott is akadt bõven ketrec, melyet át kellett néznem. Azonban reméltem, hogy az elterelés majd bõven ad elég idõt arra, hogy ezt véghez is vigyem. Immár egy fõre lecsökkent rabtársam is aludt, így hát úgy döntöttem, elkezdem. Halkan surrantam az ajtóhoz, kezemet nehezen kipréseltem a két rács között, majd a kulcsot sikeresen a zárba helyeztem.

- Sejtettem én – hallottam meg hátam mögül a hangot, amire összerezzentem. – Okos fejed van ám… jó, hogy hozzám raktak – lihegte szinte a fülembe. – Vagy kiviszel innét… vagy õrért kiálltok s akkor biza a nyakadat szegik. A kis szukáddal együtt.

- Hívd még egyszer így – fordultam felé -, s te sem élsz tovább.

- Jó van… elnézést, na. Akkor? Mit csinálunk? – kérdezte, míg én visszahúztam a kezemet. ezt egyáltalán nem így terveztem, sõt… ez a barom benne se volt a tervben.

- Tudod hol vannak a lovak, igaz? – tettem fel a kérdést, mire õ bólintott egy aprót. – Szerezz hármat.

- Hármat? Minek, meg vagy te húzatva?

- Jó, akkor kettõt – javítottam ki magamat. Igaza volt, én s Galea elfértünk egy lovon, hí pedig szorult volna a hurok a nyakunk körül, még mindig megölhettem Mustafot. – Aztán várj meg az északi ösvényen.

- Mert te addig hol leszel? – kérdezett rá.

- Elõnyt kovácsolok magunknak. Azonban ha elkapnak, az összes létezõ istenre mondom, megbánod, hogy megszülettél – sziszegtem képébe, amin csak vigyorgott. Nem tehettem mást, rá kellett bíznom ezt.  Nem tetszett, de nem volt mit tenni.

Ellenkezõ irányba indultunk el: nekem az volt a tervem, hogy a hordókat, melyekben reményeim szerint lõport tároltak felgyújtom, majd Galea keresésére indulok. A váltás is épp a nyakamon volt, ami azt jelentette, hogy fáradt katonákat váltottak fel éberebbek. A sötétben, nesztelenül lopózva, párszor meg-megálltam, de szerencsére senki se szúrt ki. Azonban mikor a hordókhoz értem, döbbenten vettem észre, hogy egy katona vigyázott rájuk, egy fáklyával a földbe szúrva. Biza kevés kellett ahhoz, hogy az elégedett vigyoromat ne párosítsam egy hasonló nevetéssel, de uralkodtam magamon.

A katona mögé lopóztam, majd elkaptam, száját befogtam, s egy gyors, de erõs mozdulattal eltörtem a nyakát. Testét beljebb húztam, majd átkutattam: amit tudtam, elvettem tõle. Ingje jó volt rám, csizmája sajnos nem, viszont volt nála kard, víz, no meg a sisakja s ez nekem pont kapóra jött. Ezután egy fahordót nyitottam ki óvatosan, majd a gyúlékony porból egy vastag vonalat szórtam kellõ távolságba. Nem kívántam én magam is az égbe repülni. Mikor már kellõ távolságban voltam, a fáklyával meggyújtottam a végét, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elsiettem onnan. A robbanás még így is a földre kényszerített, mellkasomból egy pillanatra kipréselve minden levegõt. Azonban nem tétovázhattam, folytatnom kellett az utamat. Meg kellett találnom Galeát.

Talán a sisak a fejemen, a sötét és a robbanás volt az, ami miatt fennakadás nélkül jutottam el a nõi részlegre. Sietõsen bámultam be minden farácson, amiért aztán rémült szuszogásokat s jajgatásokat kaptam. Egyre kétségbeesettebb voltam, nem láttam õt sehol se, pedig az égõ tábor kellõen megvilágította az asszonyokat. Meztelen lábam a sárban tapicskolt, orromat facsarta az ottani bûz is, azonban a szívem egyre kétségbeesettebben kalapált. Hol lehetett? Hol?

Aztán az utolsó elõtti ketrecnél ismerõs szempár nézett vissza rám. A megkönnyebbülés hulláma majd leterített a lábamról, de nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. A leány gyanakvóan figyelt engem, de nem mozdult. Valamiért ez megnyugtatott, hisz látva a katonai sisakot fejemen, volt esze, hogy ne bízzon bennem. Azonban mikor levettem, s ráismert borzos s sebes valómra, mintha pár könnycseppet morzsolt volna el sietõsen.

- Azt mondták, hogy megöltek… - csuklott el a hangja. – De nem hittem nekik.

- Késõbb még meg is ölellek, te boszorka, de most állj hátrébb, ki kell vágjalak innen – sietettem. Én is roppant örültem a viszontlátásnak, azonban az idõnk fogytán volt. Mustafban se bíztam meg… reméltem nem hagyott minket hátra.

Kulcs híján a lakatot addig ütöttem a karddal, míg meg nem adta magát. A háttérbõl hallottam a férfiak ordibálását, ahogy a tüzet próbálták megfékezni. Ahogy kinyitottam a rozoga ajtót, õ négykézláb mászott felém. Kezem magamtól nyúlt érte, karja alá nyúlva húztam oda magamhoz. Alig állt a lábán, s mintha még vékonyabb lett volna. Meg akartam ölelni, magamhoz húzni, azonban a hátunk mögül felcsendülõ kurjongatások nem hagytak erre idõt.

 - Siessünk - ragadta meg kezét. – Tudsz járni?

- Azt hiszem – susogta. – De ne várj tõlem sokat.

Nem feleltem semmit se, inkább felkaptam a kezeimbe. Elsõnek meglepõdött, de kezei átkarolták nyakamat s úgy kapaszkodtak belém. Szaladtam a megbeszélt helyre, remélve, hogy a rabtársam állta a szavát s ott várt minket. A tûz fénye egyre jobban halványodott, ahogy távolodtunk a katonai teleptõl.

- Gyalog fogunk menni? – kérdezte halkan. – Nem túl veszélyes?

- Ha minden igaz, egy rabtársam vár minket két lóval – feleltem.

- Oh, még barátkozni is volt idõd? – faggatott.

- Nem vagy te olyan rosszul, ha a nyelved még így pörög – mosolyodtam el, míg õ óvatosan pár ujját a tincseim közé fúrta.

- Örülök, hogy élsz – susogta a fülembe, amitõl libabõrös lettem. – Úgy vonszoltak a ló után… azt hittem…

- Tudom, mondtad – keményedtek meg az arcvonásaim, miközben a távolban felfedeztem két lovat. Megálltam hát s letettem a leányt, ki immár vállamba kapaszkodva meg tudott állni. – Azonban élek s virulok. Gyere - húzta magam után a kezénél fogva, õ pedig szó nélkül szedte apró, mezítelen lábait.

- Hallod e Masaf, aztán jó kis esti huncutságot csináltál ezeknek – szólalt meg Mustaf, mikor odaértünk. – Oh, hoztad az asszonykádat is? – röhögte. – Ezért kellett volna három ló! Értem mán. – Erre Galea is érdeklõdve figyelte arcomat, de balszerencséjére nem vehetett ki belõle semmit se.

- Indulhatnánk – szusszantam, míg elsõnek Galeát ültettem fel a lóra, majd felültem mögé.

- Jó, hát menjünk. Amúgy szereztem kis pénzecskét is, ha lenyugszik a környék, menjünk egyet inni a cimboraságra, na? – kérdezte röhögve, míg megpaskolta az oldalát, ahol egy kis tarisznya lógott, pénzzel. A lábán csizma csillant, a ruhája is katonai volt. Azt hiszem aznap este nem csak én öltem meg valakit két kézzel. S ez bizony felkeltette az érdeklõdésemet, no meg az éberségemet is.

- Legyen így, csak menjünk már! – nyomtam sarkamat a ló oldalába, aki erre megugrott s rögvest ügetésbe kezdett.

Galea fázósan simult hozzám, hideg volt az éjszaka, s rajta a vékony ruháján kívül nem volt más. Sajnos arra nem volt idõm se erõm, hogy a dolgainkat visszalopjam, de szerencsére semmihez se ragaszkodtam. A könyvhöz se, hisz biztos voltam abban, hogy ahova tartottunk, ott is akadt belõle egy példány.

Akkor csak az volt a lényeg, hogy életben megússzuk s a lehetõ legmesszebbre jussunk. Épségben.

Mindenem Te vagy. – visszhangzott elmémben. Talán hogyha egy másik leány mondja egy másik férfinak sokkalta fennköltebb volna ez a kurta kis mondat. Romantikusabb, szívdobogtatósabb, vagy nyálserkentõsebb, ahogy Osberht mondaná. Az én értelmemben azonban egészen egyszerû volt, hiszen tulajdonképpen tényleg õ volt mindenem. Ezen nincs mit elbagatellizálni, szó szerint így volt. Rá számíthattam, senki másra. És hálás voltam, átkozottul hálás.

Vajon ezért láttam olyan szépnek mélyzöld szemeit? Olya helyesnek szõrös, sebhelyes arcát? Olyan kívánatosnak elnyílt ajkait? Ezért remegtem bele közelségébe? Ezért égetett két keze, mikor vállaimra simított velük? Fogalmam sem volt, de azt tudtam, ilyet még sohasem éreztem azelõtt.

///zene

Hirtelen lett vége. Egyszer csak elkerekedtek a szemei. Olybá tûnt szertefoszlott belõlük a varázsos köd, mi enyémekben akkor még bõven lappangott. Hátrább lépett, ám vállaimat nem engedte el. Én pedig értetlenül néztem rá, de tudtam bajba lettem volna, ha meg kell szólalnom. Ám nem kellett, megtette õ helyettem.

- Nekem… nekem még… még lovat kell szereznem – köszörülgette torkát, ám nem sokat segített  – Meg pokrócot is vennem kell. Hideg lesz. Éjszaka. Még talán akad valami. – úgy néz rám, mintha maga a megtestesült gonosz lennék. Én pedig úgy is éreztem magam.

- Amasai…? – néztem õt ijedten talán, de leginkább értetlenül. Ennyit arról, ha én jót akarok...

- Nem kellene holnap reggelre halasztanunk, ki tudja mi lesz – folytatta kacifántos gondolatmenetét, melynek értelme sem volt, hiszen esteledett, az árusok már rég elpakolták portékáikat... illetve tulajdonképpen volt: hogy megszabaduljon tõlem – Ne várj rám, feküdj le. Korán keltelek.

Alig hogy kimondta már el is szelelt. Szavai egyértelmûek voltak számomra. Mára elege volt a kényelmetlen helyzetekbõl. Vagy sokkal inkább belõlem, amit meg is tudtam érteni. Megint felforgattam mindent, bele sem gondolva a következményekbe. Megbántam az egészet. Hallgatnom kellett volna.
Láttam arcát, s a hatást is, mit szavaim kiváltottak. Azt is tudni véltem miért menekül, úgy gondoltam szorosan összefügg azzal miért nincs asszonya. Mégis elvetettem még a legcsekélyebb esélyét is annak, hogy nem csak én érzek valamit. Elvetetem, mert így talán könnyebb. Egyszerûbb volt azt hinni, hogy nem tetszem neki, mint belegondolni azon érzelmek sokaságába, mik ijedt szemébõl áradtak akkor. Na meg azt is jól tudtam, hogy ha érez is valamit és tisztában is van érzése jelentõségével, akkor azon van, hogy gyökerestül kitépje szívébõl.

Azt viszont én nem akartam hagyni, hogy ezen is csak úgy átlendüljünk, mintha meg sem történt volna. Elvégre ott volt az a pillanat, létezett, õ is látta! S nekem még sohasem volt egyetlen ilyen pillanatom sem. Nem akartam hát csak úgy elfeledni! Az ágyra roskadtam, s gondolkodni kezdtem. Elvégre ha neki nem számított, kár firtatni... de én vajon túl tudom tenni magam rajta? Ostobaság, millió dolgon túltettem már magamat, ebbõl áll az életem. S ha a sors úgy akarja, Amasai is nemsoká már egy ilyen dolog lesz számomra. Akit elfelejthetek, de persze nem tudok.

Elnyúltam, s csak bámultam a plafont. Azon gondolkodtam vajon hol lehet most, mit mûvelhet? Úgy döntöttem megvárom, ezzel áltattam magam. Valójában nem tudtam volna aludni, azt éreztem megszakad a szívem. Úgy gondoltam bármi is ez, biztosan valami istentelen, bûnös dolog, ha ennyire fáj. A szép érzéseket jó szívünkben tudni, mindig ezt mesélte Osberht. És én hittem, hogy nem hazudott.
Talán igaza volt, vele kellett volna maradnom, de miután már egyszer... elhagyott ...az után nem tudtam vele tartani. Minden percben attól rettegtem volna, mikor megy el. Amasai esetében nincs ilyen félnivalóm, bár az ágyon fekve nem igazán lepett volna meg, ha többé nem látom. Félálomban a plafon apró  repedéseiben az õ arcának vonásait véltem felfedezni.

Észre sem vettem és egyszeriben elnyomott az álom. Ám lázas volt és könny ízû, s épp olyan nehéz, mint a szívem.  Õ távolt volt, nem tudni hol is van az a távol pedig egyenese fájt. Újra õt láttam, õt a havas mezõn. Vérzett, én pedig nem bírtam megmozdulni. Csak néztem õt, néztem ahogy vére bíborszínûre festi a havat. Kiabáltam, zokogtam, de mit sem ért. Nem segítettek múltkori bölcs szavai, sem semmi más. Tehetetlenül pislogtam. Végignéztem, ahogy elnémul, s lassanként megmerevedik alakja. Aztán elhalványult, lassanként eltûnt szemeim elõl, mintha soha nem is lett volna.
Erre riadtam fel levegõ után kapkodva. Egyedül voltam még mindig, ám valami mégis szemet szúrt. A takaró. Nem voltam betakarva, mikor elnyomott az álom. Tehát itt járt. Azt is megállapítottam, hogy nem aludt mellettem, hisz ágynemûje érintetlen maradt. Felöltöztem hát és összepakoltam kevéske kis holmimat, majd az ágyra ülve várakoztam. Lassan pirkadni kezdett, így logikusnak tûnt, hogy nemsokára õ is megjelenik. Így is lett.

- Vettem egy lovat, szóval semmi nem akadályoz meg minket az elindulásban – lépett be a szobába, majd felvette batyuját. Én pedig nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek, elvégre még senki sem vett egy egész éjen át lovat miattam.

- Nem keltettél fel, mikor visszaértél.

- Kellett volna? – kérdezte, én pedig inkább nem mondtam semmit se. Jobb volt ez így, mindig a szavak hozták a bajt, ok nélkül féltem a hallgatástól  – Induljunk, mielõtt felkel a ház népe.

- Rendben van. – motyogtam, majd felvettem batyumat és indultam is.

Más volt. Távolságtartóbb és ez nagyon mesterkélten hatott. Hogy rosszul esett-e? Nagyon. S dühös voltam rá ezért? Még annál is jobban.
Míg felpakolt mindent a lóra én azon töprengtem mit kezdjek a helyzettel. Egész éjjel vártam, meg akartam beszélni mindent, mindent a világon minek köze van kettõnkhöz. Tudni akartam mit gondol, mit érez, de fogalmam sem volt hogyan hozakodjak elõ a nagy-nagy megbeszéléssel. Ekkor õ felszállt a lóra és kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Én azonban egyszerûen nem tudtam csak úgy megfogni... a történtek után nem ment. Tanácstalannak éreztem magam, s értetlenül néztem fel arcára.

- Mi az? Netán elfelejtetted már hogyan kell lóra szállni? – mondta szórakozottan, ám látszott rajta, hogy zavarja a dolog.

Én pedig rövidesen elfogadtam a kezet, szavait pedig figyelmen kívül hagytam. Ez volt a könnyebbik, a biztosabb út. Elindította a lovat, én pedig továbbra is hallgattam. Õ is. Nareta ébredezésében gyönyörködtem, majd miután kiértünk a városból elõrefele figyeltem. Még csak feléje sem néztem.
Az út fárasztó volt, mint mindig, bár az itteni idõjárás sokkalta enyhébb volt, mint ami mifelénk szokás. A jó idõ pedig hívogató, az úton jóval több utazóval találkoztunk, mint általában. Az út pedig, min haladtunk, falucskák mellett futott. Takaros házakat láttam a távolban, olyanokat amiket szívesen elfogadnék otthonom gyanánt.
Keveset pihentünk, épp úgy mint máskor. Ha meg is álltunk, csak rövid idõre. Mikor pedig már közeledett az este, egy fákkal szegényezett kis részre telepedtünk, s nekiláttunk az elõpakoláshoz. Habár régen éjszakáztam a szabad ég alatt, nem volt ellene kifogásom, sõt... valahogy sokkalta megnyugtatóbb volt most, mint egy szobában aludni Amasai-jal.

- Kár azért a kis sátorért, igen jó hasznát vennénk most – mondta sóhajtva az említett, miközben egy fához kötötte lovunkat – Galea, te keress tûznek valót. Én elõveszem a gyújtóköveket hozzá, meg próbálok valami fekhelyet készíteni a pokrócokból.

- Rendben van. – válaszoltam a szokásos módon, majd hozzá is láttam a gyûjtögetéshez.

Miután készen volt a tûz hozzáláttam az ételkészítéshez. Azonban rá kellett jönnöm, hogy gallyakat szedni valahogy sokkalta könnyebb volt... nem mintha nem lettem volna otthon valamelyest ebben a mesterségben, hiszen rengetegszer fõztem már neki. Azonban ahogy ott ültem egyre csak azon kaptam magam, hogy szemeim Amasai-ra tévednek. Már cseppet sem ragaszkodtam annyira a dolgok átbeszéléséhez, mint múlt éjjel, de ott lappangott bennem, hogy az lenne a legjobb. A legegyenesebb. Ám képtelen voltam rendezni gondolataimat, ismételten nem tudtam hogyan is hozhatnám szóba. Ráadásul valószínûleg ez volt a legkisebb gondja, ahogy nekem is. Nem ezzel kellett volna fárasztanom, helyette bõven törhettem máson a fejemet.

- Milyen messze vagyunk még? – kérdeztem meg halkan, hogy nyomatékosítsam önnön gondolataimat.

- Nos, még bõven van elõttünk út, de már minden kezd zöldebb lenni.

- S ez mit jelent? – kérdeztem meg még egyszer, hiszen amit mondott minden volt, csak válasz nem kérdésemre. Ha már megkérdeztem pontos választ vátam!

- Hogy közeledünk – pillantott rám a válla felett – A hegyekhez tartunk.

- A hegyekhez? – kérdeztem meglepõdve, elvégre, bár mindeddig nem jártam erre, hallottam már az itteni hegyekrõl – Mármint… a keleti választó hegyekhez, ugye?

- Igen – bólintott csodálkozva – Honnan tudtad, hogy vannak itt ilyenek is? – kérdezte összeráncolva szemöldökét, amin pár nappal ezelõtt bizonyára jót mulattam volna.

- Osberht azért tanított pár dolgot. – a kellemes emlék akaratlanul is mosolyra húzta számat. Rengeteget mesélt nekem helyekrõl, személyekrõl és eseményekrõl, én pedig szerettem hallgatni történeteit.

- Akkor mégsem olyan ostoba férfi. – jegyezte meg, majd tovább babrált azzal, amivel eddig is: a fekhelyekkel. Olybá tûnt kissé túl sokat is.

Miután elkészültem a vacsorával ettünk, majd lefeküdtünk fekhelyeinkre. Az éjszaka hideg volt, de nagy meglepetésemre mégsem annyira, mint odahaza, a pusztán. Nem hiányzott sem az irtózatos nappali meleg, sem az éjjeli fagyos levegõ. A tûz pedig melegen tartott bennünket.
Éreztem, hogy el bírnék aludni, épp eléggé fáradt voltam testileg, s lelkileg is. Megviselt az elmúlt nap, s az elõzõ éjszaka, ahogy minden bizonnyal Amasai-t is. A smaragd szempár mégis egyre csak rám tévedt. Éreztem a bõrömön, s kicsit talán élveztem is. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy mit kellene megbeszélnünk. Nem tudtam azt akarja-e, nem is igazán érdekelt. Én akkor nem akartam. úgy éreztem túl erõtlen vagyok hozzá.
Nagyot szusszanva fordultam a hátamra, hogy még a szemem sarkából se láthassam fekvõ alakját. Azt viszont még elcsíptem, hogy õ is követi példám. Együtt merültünk hát el a csillagokban.

- Van délnyugaton egy törzs, akik fontos szerepet adnak a csillagoknak – szólalt meg, hangjának furcsa módon örült a szívem, ahogy történetének is. Annyi izgalmas dolgot ismert, s azok olyan távoliak voltak tõlünk... jó volt ilyenekrõl beszélgetni, illetve most csak ilyenekrõl volt jó – Ünnepeik s szertartásaik mind csillagos eget igényelnek. Hallottál már róluk? – kérdezte  csendesen, majd elnézett felém. Immár én is õt néztem, a kíváncsiság kitörölte szemembõl az összes fáradtságot.

- Nem, még nem.

- Pedig azt hittem Osberth mesélt róluk – vágta rá kissé flegmán, amit nem tudtam hova tenni. Olyan volt, mintha hirtelen nem is ugyanaz az ember feküdne mellettem, ki eddig.

- Nem tudott õ annyi mindent, mint te, Amasai – feleltem halkan, beletörõdve, hogy morgó kedvében van.

- Én se tudok olyan sok mindent – vágott vissza egybõl, mintha ezzel olyannyira megsértettem volna. Kezdtem pipa lenni rá, elvégre õ akart annyira beszélgetni!

- Szerintem igen – kötöttem az ebet a karóhoz, amire már nem felelt. Történetét azonban nem fejezte be – S mi van azzal a törzzsel?

- Melyikkel? – kérdezte, mire nagyot sóhajtva mutattam fel az égre, a csillagokra, jelezve, hogy azokkal kapcsolatos a dolog. Mintha nem is õ hozta volna fel...

- A csillagos törzzsel – tettem még hozzá, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy elmosolyodik. Biztos az elnevezés mulatatta, pedig õ nem árulta el nevüket.

- A dogonok, rendes nevükön – világosított föl mély, kellemes hangján – A legfontosabb szertartásuk a szigui, amit csakis hatvan évenként rendeznek meg.

- Hatva évenként? – döbbentem meg nem kicsit – Az rengeteg idõ!

- Azonban több éven át tart – magyarázta – Lehet ez a vigasz nekik, sokat kell várni, de sokáig is tart. A kezdetét a csillagok jelzik. Méghozzá látod azt a csillagot ott? Azt, ami olyan fényesen ragyog? – mutatott fel a csillagokra, én pedig teljes gõzzel azt az egyet kutattam szemeimmel, mikor pedig megtaláltam bólintottam egy aprót hogy lássa, megvan – S azt a kisebbet, tõle délnyugatra? Rögvest ott van, nincs közöttük semmi se. S azt ott északra?  – mutatott egy másik csillagra – Ha a két kevésbé fényes csillag között megjelenik a nagyon fényes…

- Akkor kezdõdik, ugye? – kérdeztem, mire leengedte a kezét. A mozdulatból hirtelen azt hittem irdatlan nagy ostobaságot mondtam.

- Igen, akkor – helyeselt, mire feléje fordultam, immár teljes testemmel – A törzs férfi tagjai a szertartás elõtt három hónapig elzárva élnek s egy olyan nyelven beszélnek egymással, amit csak õk értenek s senki más, még a törzsük asszonyai sem. Miután ez az idõ letelik, a szigui során faluról falura, táncolva haladnak a beavatottak, különleges öltözékben s egy furcsa maszkban. S mindig egy adott falunál kezdik s fejezik be, ami már õsidõk óta így megy. Legalábbis én így hallottam, ki tudja mi igaz ebbõl – zárta le a történetet kissé iparkodva.

- Hol hallottad ezt? – nagyon érdekelt a dolog, elvégre imádtam különféle izgalmas történeteket hallgatni – Annyi érdekességet tudsz, hol tanultad ezeket?

- Sok helyen jártam, sok mindent hallottam. Emellett a könyvekben, amiket olvastam, sok minden le van írva. Latinra is sok érdekes dolgot fordítottak annak idején a rómaiak a görög forrásokból – világított rá tudásának forrásaira – Azonban azok nagyon drága s ritka könyvek. Ezért is olyan fontos védeni azt a helyet, ahová tartunk. – utolsó pár mondata érdekes fejlemény volt számomra. Úgy éreztem ha nem is mondja el kerek-perec hova tartunk, a kis morzsákból szépen lassan kirakosgathatom.

- Azt reméled, hogy azokból az õsrégi könyvekbõl ki tudsz valamit bogozni arról, hogy miért akarnak annyian megölni engem? – kérdeztem rá teljes komolysággal. Nem kételkedtem, sokkal inkább kíváncsi voltam.

- Eddig ez tûnik a legjobb megoldásnak azon kívül, hogy oda állok az üldözõid elé s megkérdezem. Azonban az utóbbi nem lenne túl szerencsés – tette hozzá – Sok minden el van rejtve azokban a könyvekben. Olyanok, amiket gondolni sem mernél. Ha majd odaérünk, megérted. Most azonban pihenjünk, hisz az is fontos.

Szavait végszónak éreztem. Még néztem felé egy darabig, s hogy vártam-e valamire? Nem tudom. Rövidesen visszafeküdtem, s hátat fordítottam neki, úgy aludtam el. A rémálmok pedig megkíméltek ezúttal, amiért mérhetetlenül hálás voltam.

________

A nappal keltünk. Gyorsan összepakoltunk majd indultunk is tovább lóháton. A csend visszatért közénk, pedig oly szívesen hallgattam volna még történeteit. Biztos voltam benne, hogy van neki még bõven. Ez után azon kezdtem el gondolkodni miért mesélhetett, hiszen Amasai mindent okkal tett. Mikor féltem, mesélt nekem a családjáról, hogy elterelje gondolataimat. Mikor pedig nem tudtunk aludni, s egymáshoz szólni sem mertünk a csillagos törzzsel hozakodott elõ. Vajon csak kitalálta mindkettõt? Tõle még az is kitelik, csak hogy elkerülje... pontosan tudtam mit akart elkerülni, de õhozzá túl emberi lett volna. Túl kedves egy bérgyilkoshoz.

Egész nap csak mentünk és mentünk, aztán estefelé megálltunk egy nagyobbacska településen. Utunk egy fogadóba vitt, ahol kaptunk vacsorát, meleg vizet, szobát, s lovunkat is ellátták. Nem mertem neki nevet adni, hiszen biztos voltam benne, hogy akár az elõzõektõl, tõle is majd meg kell válnunk.
A szoba nagyon aprócska volt, de barátságos. Az ágyak viszont aggasztóan közel voltak egymáshoz, de legalább nem kellett egy ágyon aludnunk. Bár ha úgy kellett volna, Amasai bizonyára a földre telepszik. Mindeddig jó volt, hogy nem tekint rám nõként, most viszont kissé... aggasztó. Elvégre olyasmi lennék.
Pakolni kezdtem a kis szobában, Amasai pedig saját ágyára ülve matatott valamit. Nem igazán figyeltem rá, csak tettem a dolgom. Ekkor azonban Amasai hirtelen felhorkantott, én pedig majd elejtettem a kezemben tartott ruháimat. Értetlenül pillantottam hátra rá, majd le a ruhákra. Igazán azt hittem, hogy nekem szólt, hogy valami szörnyûséget tettem, elvégre még rondán is nézett.

-  Mi baj van? – kérdeztem, mire felsóhajtott, majd legyintett egyet. A reakció megnyugtatott, ezek szerint mégsem én voltam a ludas.

- Csak unom már a szakállt. – világított rá hatalmas problémájára. Pedig ha tudta volna milyen jól áll neki... bár a csupasz arc sem állt rosszabbul. Iménti gondolataimra döbbenve pedig én is legszívesebben felhorkantottam volna...

- Nos, elõnyünk van, nem igaz? – kérdeztem kisvártatva, mire rám emelte mélyzöld tekintetét – Akkor már leborotválhatod, nem? Álcának kellett, ahogy Zahra is.

- Igazad van, annak kellett, de… nem vagyok biztos abban, hogy nem futunk erre össze olyasvalakivel, aki felismerne sima képpel – aggodalmaskodott tovább, igazán nem értettem miért csinál ebbõl akkora ügyet – Inkább elviselem még ezt a borzadályt pár napig, ha ez azt jelenti, hogy név s arc nélkül suhanhatunk át a tájon.

- Annyira nem szörnyû… - motyogtam magamban, majd óvatosan felé sandítottam, remélve, hogy nem hallotta. Pedig ennél vagy ezerszer cifrábbat is mondhattam volna, áldom az eget, hogy nem tettem, mert hallotta.

Láttam a szemén, de nem szólt. Rám hagyta a dolgot, vagy igazándiból fel sem fogta. Vagy nem tartotta fontosnak, elvégre csak egy lökött leány mondta. S még csak nem is azt, amire gondolt, hogy édesmindegy van-e szakálla. Teljesen mindegy.

- Feküdjünk, reggel korán akarok kelni, mielõtt a fogadós a következõ napért is elkéri a pénzt – szólalt meg, miközben bemászott ágyába. Nem feleltem, helyette tovább pakoltam, majd a gyertyát kezembe véve helyezkedtem el én is. Utána kettõnk közé raktam, majd elfújtam lángját, s ismét hamar elaludtam. Pedig bõven volt, mi ébren tartson, szerencsére azonban a fáradtság erõsebb volt. Erõsebb egy darabig.

Hirtelen ébredtem föl, olyannyira, hogy azt sem tudtam álmomból-e. A szívem zakatolt, ám Amasai halk szuszogása csendre intett.
Óvatosan másztam ki az ágyból, majd az ablakhoz léptem. A csillagot kerestem, amirõl mesélt. Jó volt tudni, hogy itt van mellettem. Miért is? Nem tudtam. Erõs volt, meg tudtam, hogy megvédene. Én pedig nem fizettem semmivel érte. Mégis itt volt, és mégis úgy éreztem nem szeret. Pedig mi másért tette volna? Kezdetektõl ez aggasztott, hogy nem értettem miért segít.

- Mi baj? – hallottam meg hirtelen álomittas hangját.

- Semmi. Csak nem tudok aludni. – magyaráztam halkan, talán még suttogtam is, nem akartam a maradék álmot is kiverni szemébõl – Nem akartalak felébreszteni! Sajnálom!

- Próbáld azért meg, holnap nagy szükséged lesz az erõdre! – mondta, majd ásított egy nagyot.

- Levegõzöm egyet. – léptem ágyamhoz pokrócomért, hogy magamra terítsem.

- Galea... – kezdett volna bele igazándiból fogalmam sincs mibe, mivel nem is vártam meg, míg rátér a lényegi részre.

- Utána biztosan könnyebben megy majd. – motyogtam – Megnézem a lovunkat!

- A lovunk alszik. – világosított fel morcosan.

Ám nem törõdtem szavaival, helyette konokul elindultam kifelé. Nem az istállóhoz mentem, mondanivalójának legalább ennyi foganatja volt. Nem akartam felébreszteni a lovunkat. Helyette a nevén kezdtem el gondolkodni. A fölösleges néven. Lehetne Zsálya, vagy Fenyõ. Mindkettõnek jó illata van... szegény lovunknak kevésbé. Míg ezen merengtem azon kaptam magam, hogy csak ácsorgok kint a fogadó elõtt. Nem igazán tudtam, hogy merre induljak, nem is akartam semerre. Éjszaka volt, sötét és csendes. Az pedig, hogy mennyi pénzt kínáltak értem baljóssá tette, bár igyekeztem azt hinni, itt biztonságban vagyunk.
Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó, és Amasai lépett ki rajta. Vékony ingben, kócosan álmos tekintettel. Nem szólalt meg, csak megállt mellettem, s várt némán. Meglepett, hogy kijött utánam, pedig egyértelmû volt, hogy ezt fogja tenni. És onnantól kezdve nem is tudtam másra gondolni, mint õrá. Elrontott mindent, én pedig dühös voltam rá. Õ eltûnhetett azon az éjszakán, de engem nem hagyott eltûnni. Pedig csak vigyázott rám.

- Egész este itt fogsz ácsorogni? –  kérdeztem halkan, pár hosszú perc elteltével.

- Amíg be nem jössz biztosan. – adta tudtomra mi a teendõ – Veszélyes idekint egyedül.

- Galeának lenni önmagában veszélyes! – mondtam, s a végére el is kuncogtam magam. Nevetséges volt az egész történet... az egész életem. S az, hogy kint álltam a hidegben, leginkább azért, hogy ne kelljen vele lennem odabent.

- Gyere be kérlek! – mondta halkan, a hangjában volt valami szívfájdító.

- Feküdj le, nemsokára megyek én is! – motyogtam válaszképp. Mozdulni képtelen voltam. Féltem, hogy akkor megismétlõdik az, mi legutóbb. Nem hiányzott még egy zavaros, kellemetlen emlék, csak újabb ék lett volna kettõnk közé.

- Nem foglak egyedül hagyni! – suttogta, majd szusszanva támasztotta hátát a falnak, mire feléje fordultam.

- Nem? – kérdeztem, mire csak értetlenül nézett rám – Akkor mindegy is... – indultam vissza befelé. Innentõl mindegy volt odabent vagyunk-e, vagy idekint.

- Nem értem miért csinálod ezt. Ígérem ha odaérünk annyit lehetsz egyedül, amennyit csak akarsz! – morogta miközben õ maga is befelé indult. Én sem igazán értettem miért csinálom, de még mindig jobban el tudtam fogadni, mint amit õ csinál.

A szobába érve bemásztam ágyamba, majd a tõle ellentétes irányba fordulva kucorodtam össze. Aludni akartam, mielõbb. Hallottam, ahogy az ágyra ül és lassan leveszi csizmáit. Ahogy megrántja takaróját, majd magára húzza. Úgy éreztem hosszú lesz még az éjszaka, pedig idáig sem volt rövid. Ám hamar elaludtam, úgy tûnt a hideg levegõ valóban jót tett.

- Kelj fel, nemsokára indulunk! – ébresztett a hangja. Halk volt és türelmes. S épp olyan szívfájdító, mint este.

Hamar összeszedtem magam, felöltöztem és hozzá is láttam a pakoláshoz. Dolgaink nagy részét már este elcsomagoltuk, pusztán csak azok maradtak elöl, amikre éjjel, s reggel szükségünk volt. Ezeket pedig nem telt sok idõbe elrakni, így pár perc múlva már a lovon is ültünk. Sajgott a fenekem a sok lovaglástól, alig vártam, hogy végre megérkezzünk arra a bizonyos helyre... a sok könyvvel. Bár fogalmam sem volt mi is vár majd ott rám.

Vajon biztonságos lesz? S vajon meddig leszünk? Amasai megtalálja a titkot valamelyik könyvben? És mi lesz akkor, ha megtalálja? Lehet, hogy végig csak a pénzjutalom hajtotta, s ha majd megbizonyosodik... ostobaság! Tudtam, hogy ostobaság, õ nem árulna el engem. Hogy honnan tudtam? Nem tudtam is, éreztem.

Lassanként elhagytuk a falut. Borús volt az idõ, lógott az esõ lába, az erdõ, min átvezetett utunk mégis gyönyörû volt. Nem tudtam megunni a sok zöldet, épp ahogy a virágillattal sem tudtam betelni. Varázslatos volt a táj, délre pedig még a nap is kisütött. Az esõ elmaradt.
Ekkor tartottuk az esõ hosszabb megállónkat. Megebédeltünk, míg lovunk is legelészett egy keveset, majd Amasai megitatta a közeli patakból. Amint ezzel megvolt elkezdte visszaerõsítgetni rá csomagjainkat.

- Ott biztonságban leszünk? – kérdeztem meg végül azt, min az út nagy részében gondolkodtam.

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Amasai, elvégre nem igazán fejtettem ki mire is gondolok – Hol?

- Hát ahol a könyvek vannak. A sok könyv! – magyaráztam elcsípve tekintetét.

- Biztonságban. – mormogta, majd tekintetét rólam lovunkra vezette.

- És innen merre megyünk tovább? – faggatóztam.

- A tavak melletti hágónak. – kaptam meg a választ, mire eltátottam a számat. Sokat hallottam Osberht-tõl arról a helyrõl, s volt is egy szép kerek történetem... bá nem emlékeztem minden apró részletére.

- Azt mondják arrafelé valamiféle keleti hadak több ezer jelöletlen sírja terül el. Éjszakánként hallani, ahogy a haldokló katonák énekelnek. – mondtam boldogan, ami eléggé furán hangozhatott, ám nem hatott meg túlságosan a dolog.

- A haldoklók nem szoktak énekelni. – morogta az orra alatt Amasai, majd felpattant jószágunkra, s kezét nyújtotta.

- Õk nem akármilyen katonák voltak, nem rabszolgák, vagy zsoldosok, hanem szabad emberek. Nem istenekben hittek, hanem a fákat kiforgató szélben, és a sziklát morzsoló esõben. Nem féltek és nem sírtak, csak énekeltek. Utolsó erejükkel is buzdították egymást, hogy meg tudják védeni a hazájukat. Kevesen voltak, de végül gyõzedelmeskedtek. Mind meghaltak, de elõtte megfutamították az egész ellenséges sereget. – magyaráztam neki belehevülve történetembe, lelkesen mosolyogva hozzá.

- Ha akarod hallani az éneküket induljunk, mert ránk sötétedik! – sóhajtotta a zöldszemû, én pedig végre elfogadtam a kezét – Kitõl hallottad ez a történetet? Osbeht-tõl, igaz? – kérdezte amint maga elé ültetett.

- Igen, tõle. – válaszoltam.

- Egyikül túlélte, róla is hallottál? – tett fel egy újabb kérdést pár pillanatnyi hallgatás után.

- Nem! – néztem feléje a vállam felett kíváncsian, elvégre ezen történetszál újdonság volt számomra.

- Abbas, így hívták! Véresszájú Abbas. – magyarázta, én pedig ekkor már biztos voltam benne, hogy az elõzõ, néhány lélegzetvételnyi szünetecske alatt eszelte ki történetét. Biztos voltam benne, hogy csak így akar gúnyolódni rajtam, s valójában nagyon is megható, ám számára bizonyára gyermetegnek tûnõ történetemen.

- Miért? Talán rondán beszélt?! – nevettem felvéve a kesztyût.

- Okos lány vagy Galea, de ezúttal az ész félrevezet. – világosított föl elvigyorodva. Ám ez a vigyor más volt, mint eddig bármikor... komisz volt, egy csöppnyi komolyság sem bujkált benne, amit furcsálltam is nagyon – Egyedüli túlélõként, fáradtan és legyengülve ült a csatatér közepén. Fázott, éhes is volt, ám ahhoz, hogy bárminemû élelmet szerezzen túlságosan is híján volt az erõnek. Azonban ahogy körülnézett...

- Ne is folytasd! Ezt most találtad ki, ugye? – vágtam közbe visszafordulva a menetirányba. Kitaláltam én, de ki ám, hogy mi következik! S õszintén szólva ha csupán csak kitalálta is vérfagyasztónak ígérkezett története.

- Meglehet. – nevetgélt halkan mély hangján, majd újult erõvel,  átéléssel folytatta – De az is lehet, hogy a Véresszájú még mindig arrafelé kísért. Álítólag az emberhús olyan édes, hogy megkóstolva csillapíthatatlan étvágyat és mohóságot ébreszt.

- Édes lenne? – adtam hangot õszinte csodálkozásomnak. Ízénél már csak az érdekelt jobban, hogy õ ezt mégis honnét veszi, bár... Amasai-ról beszélünk, már akkor tudtam, hogy egy élõ lexikon.

- Úgy tartják. – adott tömör választ kérdésemre, majd óvatosan a vállamra pacskolt jobbjával – A véresszájú kísértetétõl majd megkérdezheted!

- Meg is fogom! – mondtam nagymellénnyel – Úgyis ott leszel mellettem, s megvédesz tõle!

Szavaimra azonban nem reagált, helyette ismét nehéz csönd telepedett ránk. Vagy fél perc múlva szólalt meg ismét.

- Nem lehetek mindig ott, hogy megvédjelek. – mondta csendesen. hangjából kiveszett minden gyermeki játékosság és könnyedség. Nehéz volt, mint a csend, melyet magával hozott. Na meg komoly, túlságosan is komoly.

Elgondolkoztatott, pedig nem igazán volt min gondolkodni. Ez így volt, még ha magamnak nem is szívesen ismertem be. Túl sok embert veszítettem el ahhoz, hogy higgyek az örökkévalóban. Az állandóság illúzióját rég elengedtem már, nem voltam gyermek. A miért viszont tisztázatlan volt számomra.

Miért mondja ezt, ha tudja, hogy nemsokára úgyis elválnak útjaink? Talán pont ezért.

Ha nem mondja bele se gondolnék, s az a kínos este sem jutott volna eszembe. Azt mondtam õ a mindenem, nem csoda hát, ha azt kívánja nyomatékosítani, hogy... nos, nem lehet mindig mellettem. Pedig nem is úgy értettem. Tudnék é õnélküle is élni, csak nem lenne jó. megszoktam már, s egészen jól kijövünk egymással, a kisebb nézeteltéréseink ellenére is!

Már beesteledett, mire a hágó közelébe értünk. Egy kis kunyhóhoz vitt az utunk. A szürkületben vettük észre az ablakán kiszûrõdõ fényt, s Amasai úgy gondolta szerencsét próbálhatnánk, hátha akad szoba számunkra éjszakára. Miután lesegített a lóról be is kopogtatott. Én pedig alig vártam, hogy vízszintbe helyezzem magam, hiszem a hosszas utazgatás hozadékaként alig bírtak el saját lábaim. Ráadásul a hasam is szúrt egy kicsit, ezt is a fáradtságnak tudtam be, elvégre másnak még nem volt itt az ideje.
Egy öreganyó nyitott ajtót. Kerekarcú volt, bágyadt tekintetû és mosolygós, készségesen befogadott bennünket, mindannak ellenére hogy állítása szerint veszélyes volt a környék. Ágyat vetett, s vizet melegített, míg mi hálából megosztottuk vele ételünk.

- Mit keres egy ilyen ifjú virágszál errefelé? Csak nem leendõ férjed elõl szöktet a gazember?! – szólalt meg evés közben a nénike, majd jót kacagott feltevésén. Valahol igaza is volt, elvégre menekültünk.

- Nem, dehogy! – magyaráztam védekezõen, majd eszembe jutott valami. Akkor még remek csínynek tûnt, sõt bosszúnak – Az apámmal épp a hágó túloldalára tartunk. Felégették otthonunkat, így újat keresünk! – mosolyogtam ártatlanul, közbe pedig Amasai elkerekedõ szemeiben gyönyörködtem. Úgy éreztem ezennel revansot vettem a sok lekicsinylõ megjegyzésért.

- Fiatal õ még ahhoz, hogy férje legyen! Még ott a tejfel a szája szélén! – dörmögte újdonsült szülõatyám immár cseppet sem meglepett, sokkal inkább morcos tekintettel.

- Ugyan! Tudhatnád, hogy fiatalabb leányok is szülnek tõle sokkalta idõsebb férfiaknak is! – oktatta ki az öreglány, amin én jót derültem.

- De kérem, a lányomról beszél! – morogta Amasai, még csípõre is rakta a kezét a nyomaték kedvéért. Akkor persze már kifogása sem lett volna a füllentésem ellen.

- Oh, nem sokáig lesz az, a hágón túl elszeretik magától egy pillanat alatt! – nevetett a nénike ízesen, majd gyorsan hozzátette – Bocsásson megy, én csak egy szenilis vénasszony vagyok, ritkán vannak vendégeim! Viszont mivel amúgy is rokonok, gondolom nem baj, ha egy ágyon osztoznak majd.

Szavai hallatán egymásra néztünk a zöldszemûvel, s le mertem volna fogadni, hogy az én szemeim is épp olyan ijedtek voltak, mint az övéi. Egyik porcikánk sem kívánta ezt, nem volt benne semmi jó. Mégsem tiltakoztunk. Egy darabig talán vártuk, hogy a másik megszólaljon, majd szavak híján Õ bólintott egy aprót, én pedig felkelte helyemrõl, hogy elpakoljak.

- Milyen nagy az ágy? – kérdeztem meg hirtelen, igyekezve leplezni kétségbeesésemet – Az apám elég rossz alvó. – fûztem egy rövidke kis magyarázatot a dologhoz.

- Elég nagy kedvesem, és nagyon kényelmes! – kuncogott az asszony sokat sejtetõen, majd nyomban meg is mutatta a szobát, amint elpakoltunk.

Kicsike volt, ami nem is lett volna baj, ám az ágy is igen szûköcskének tetszett. Persze két Galea elfért volna rajta kényelmesen, ahogy két nénike is, viszont abban biztos voltam, hogy kettõnknek, azaz egy Amasai-nak és egy Galeának bizonyosan szoroskodnia kell majd rajta.
Az öreglány megmutatta még a mosakodó helyiséget, majd kellemes éjszakát kívánt és magunkra hagyott bennünket. Mi pedig lepakoltunk a szobácskában, majd egymást váltva megmosakodtunk. Én mentem elsõnek. Egyre jobban fájt hasam alja, de testem semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi olyan dolog elkezdõdött volna, melyet egy nõ kénytelen minden egyes hónapban elviselni. Ráadásul még nem is volt itt az ideje, bár azt is elképzelhetõnek tartottam, hogy az események kavalkádjában én számoltam el magam.
Dolgom végeztével felöltöztem, s visszatértem a szobába, ahol Amasai szokásához híven épp olvasta könyvét. Ám amint beléptem rám emelte tekintetét.

- Apáddal jöttél, mi?! – tette szóvá meglehetõsen sértetten. Úgy tûnt nagyon készült rá, hogy szóbahozhassa.

- Úgy gondoltam nem árt a változatosság! – sandítottam fel rá elvigyorodva. Arcáról lesült, hogy nincs ínyére a dolog, sem pedig a magyarázat.

Ám nem szólt semmit, helyette mosakodni indult. Fáradt volt õ is, látszott rajta. Biztos voltam benne, hogy alig várja már, hogy kipihenhesse magát, arra pedig fogadni mertem, hogy ezt nem egy kicsinyke ágyon osztozva tervezte.
Míg odavolt könyvét vettem szemügyre, elvégre túl sokat olvasta már ahhoz, hogy ne keltse fel érdeklõdésem. Eleinte csak messzirõl nézegettem, majd egyre közelebb húzódtam féltve õrzött kincséhez. Mire észbe kaptam már a kezemben volt a kopottas bõrkötéssel ellátott szövegsokadalom, így hát kinyitottam. A szöveg sajnos nem latin nyelven, s még csak nem is latin betûkkel íródott, így pusztán egy érthetetlen katyvaszt láttak benne szemeim. Elszomorodtam, s beletörõdtem, hogy sohasem fogom megtudni, mirõl is szokott olvasni Amasai. Ekkor lépett be az említett. Vékony inget viselt, haja pedig vizes volt. Jól állt neki mindkettõ. Szemem elidõzött kellemes alakján, míg az övéi a kezemben szorongatott könyvön pihentek.

- Bocsáss meg, csak megnéztem. – szólaltam meg félig önkéntelenül, megtörve a csendet.

- Sajnos nem latin, így nem sokat értesz belõle. – mormogta, mialatt halovány vigyor úszott szájára. Ám egybõl el is tûnt, ahogy ekképp folytatta – Ha gondolod, majd ha biztonságban leszünk, szívesen megtanítalak... már ha szeretnéd.

- Szeretném. – válaszoltam a nagylelkû ajánlatra, majd hozzátettem – Ha lesz rá idõnk, hisz annak mindig híján vagyunk. – ekkor elgondolkodtam egy pillanatra, szembe jutott valami. Valami amit már el is felejtettem, ám most eszembe jutott, s alkalmasnak ítéltem a körülményeket ahhoz, hogy elõhozakodjak vele – Az egyik könyvedet, még a polcodról... összekormoztam az ujjammal véletlenül. De csak kicsikét, csak az egyik lap szélét.

- Milyen könyvet? – kérdezte csodálkozva, homlokát ráncolva, elgondolkodva. Lesült arcáról, hogy nem számított ilyen vallomásra.

- Valamilyen földrajzzal kapcsolatosat. Latinul íródott és sok volt benne a kép. Térképek és rajzok. Nagyon szép könyv. Igazán nem akartam kárt tenni benne.

- Hát pedig nincs mit tenni, a lap alját összemaszatolni mifelénk fõbenjáró bûn, életeddel kell fizetned érte! – vigyorodott el újra, ezúttal sokkalta szélesebben. Biztos voltam benne, hogy bûnbánó szavaimon és kétségbeesett arcomon vigyorog. Pedig azt hittem nagyon mérges lesz. Azon sem csodálkoztam volna, ha kiabál velem.

- Csak van más megoldás! Biztosan jóvátehetem valahogy! – mentem bele a játékba.

- Talán, de én a helyedben sietnék! A könyvrongálók az öreg Véresszájú kedvenc csemegéi! – magyarázta komoly tekintettel, mire összeborzongtam. Igazán elegem volt már ebbõl az ostoba mesébõl. Tudtam, hogy csak kitalálta, mégis egyre inkább tartottam tõle. – Érdekel mirõl szól a könyv? – kérdezte meg gyorsan, talán azért, mert látta az arcomra telepedõ félelmet.

- Szerinted ha nem érdekelne itt szorongatnám? – kérdeztem vissza elmosolyodva. Alig vártam, hogy elfelejthessem idétlen meséjét, s végre a könyvbe merülhessek...vele.

- Na nézzük! – szusszantott egyet, s közelebb lépett.

Óvatosan mellém ült, kezébe vette a könyvet és mesélni kezdett. Én pedig figyelmesen hallgattam, ittam a szavait. Még a legszárazabb, legtávolibb dolgok is érdekessé váltak az Õ szájából, legalábbis számomra akkor mindenképp. Biztosan õ is álmos volt, ahogy én is, ám a könyv böngészése sokkalta jobb elfoglaltságnak bizonyult, mint a valószínûsíthetõen újonnan ránk találó kínos csend elviselése. Elvégre akármennyire vonzotta is mindkettõnket az álomvilág, elaludni biztosan nem tudtunk volna jó darabig. A közös könyvszemle viszont oldotta bennünk az együttalvás tudatától felgyülemlett feszültséget, én legalábbis gyorsan hozzászoktam a közelségéhez.

- Jól befûtött az öreglány! – húzta fel a szemöldökét egyszer csak Amasai. Én is éreztem, hogy egyre csak melegszik a levegõ, de fázósabb voltam õnála, ez már kiderült. Tehát nem volt kifogásom a dolog ellen. – Remélem nem gyújtotta fel a kunyhót... – pillantott az ajtó felé, azonban nem kelt fel mellõlem. Helyette letette a könyvet az ágyunk mellet lévõ apró kis sámlira, majd felém fordult – Aludjunk mielõtt még melegebb lesz, s nem tudunk! Holnap...

- Korán kel kelnünk, mielõbb tovább kell indulnunk! – fejeztem be szavait hangját imitálva, mire elvigyorodott.

- Te most kifiguráztál? Nem elég, hogy összemaszatoltad a könyvemet, még ki is figurázol?! Az életeddel játszol Galea, a Véresszájú imádja a komisz némbereket! – mondta komoly hangon, az arca viszont még mindig mosolygott.

- Feladhatnád, nem vagyok kisgyerek. – vigyorodtam el szavain, majd magamra húztam a takarót. Közben pedig buzgón reménykedtem benne, hogy ki tudom verni fejembõl a jó öreg Véresszájút, s nem okoz lidérces álmokat.

- Meg fogsz sülni. – pillantott felém, majd mintha csak alá kívánná támasztani feltevését meg is szabadult ingjétõl. Libabõrös lettem tõle, pedig egybõl elfordultam, háttal neki.

- Szeretek betakarózni, ha meleg van akkor is. – mormogtam. A takaró megvéd, jó volt ebben hinni.

Õ pedig elfújta a gyertyát és mellém feküdt. Úgy gondoltam háttal fekszik õ is, így volt a legkézenfekvõbb. Furcsa lett volna, ha nem így tesz, de meggyõzõdni nem kívántam a világon semmirõl. Pedig csak rá tudtam gondolni.
Feleslegessé vált minden elõzõleg együtt töltött perc, annyira új volt, hogy ott fekszik mellettem. Ismét új volt, sokadjára is.
Arra gondoltam, amikor elõször megláttam õt szobájának ajtajában, a falnak dõlve. Aztán mikor seblázzal feküdt tehetetlenül én pedig érte aggódtam, s mikor a falnak döntött abban a sötét kis sikátorban, pár pillanatra rá pedig megcsókolt. Aztán mikor ott küzdött értem Khlid ellenében...

Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg az eget. Alig pár pillanat múlva már zuhogott is az esõ. Rettenetes vihar kerekedett egy pillanat alatt, dörgött és villámlott is hozzá. Az esõcseppek pedig szorgalmasan kopogtak a kis kunyhó tetején, már ha épp nem nyomta el motoszkálásukat a szél süvítése. Áldottam az eget, hogy találtunk éjszakai szállást, bár úgy éreztem Amasai sejtette, hogy vihar közelít, hiszen õ ragaszkodott a kunyhóhoz.
Villámlás, majd újabb dörrenés következett, ezúttal sokkalta harsányabb. Lovunk felnyerített ijedtében, én pedig összerezzentem ugyanezen okból, de nagyon. Mindig is megrémített a mennydörgés.

- Jön is érted az öreg! – szusszant egyet Amasai jót derülve félelmemen.

- Ne mondj ilyet! – vágtam rá rögtön, elvégre épp volt elég bajom az öregen kívül is. Minden esetre igyekeztem nem elképzelni a rémalakot, mert attól tartottam jelen esetben túlságosan is könnyedén sikeredne.

- Ennyire félsz? – nevette el magát, mire mérgesen emeltem fel fejemet, s õt kutattam, ám a nagy sötétségben semmit sem láttam alakjából.

- Igen. És ne nevess ki! Sokat dolgoztál rajta, hogy így legyen... – panaszkodtam, ám ekkor újabb fénycsóva villant, bevilágítva a kis szobát. A fény visszaköszönt az engem figyelõ zöld szemekbõl, majd eltûnt nyomában egy újabb hatalmas dörrenéssel. Ijedten rántottam magamra takarómat, a szívem majd kiugrott.

- Itt vagyok melletted, igazán nincs okod rá. – duruzsolta halkan, mély hangján – A Véresszájú megérzi ám a félelmet! – suttogta, mire riadtan másztam közelebb hozzá. Elvégre épp az ablakkal ellentétes irányba volt.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan. Igazán elegem volt az ostoba történetébõl... nagyon elegem!

- Mert átkozottul élvezem. – vallotta be kissé szánakozó hangon, ám lefogadtam volna, hogy a kedve még mindig fergeteges.

- Hogy rettegek? – dugtam ki fejemet a takaró alól.

- Igazán... mókásan csinálod! – kacagott. Éreztem, ahogy rázkódik a rekeszizma és elszállt minden mérgem. Még sohasem hallottam így nevetni, ilyen önfeledten –A Véresszájút is biztosan mulattatja... – tette hozzá, újra elõcsalva mérgemet, de még inkább ijedelmemet.

- Jaj fejezd már be! – nyöszögtem újra a takaró alá bújva, az ég pedig újra dörgött. Még könnyeimet is elõcsalta.

- Jó, jó! Cssssh, semmi baj! – húzott magához takaróstul, mindenestül. A hangja lágy volt, ám a jókedv nem tûnt el belõle.

Kidugtam fejemet a takaró alól, mire újra villámlott. Hiába vigyázott rám az a gyönyörû szempár, hiába ölelt erõs karjával óvóan, nagyon féltem. Tudtam, hogy újra dörögni fog az ég, de nem akartam. Egy alkalommal, mikor még kisleány voltam, a villám épp az elõttem lévõ fába csapott bele. Csak egy pillanat volt, mégis... mintha egy eleven, lélegzõ szörnyeteg lett volna. Üvöltésétõl megfagyott a vérem. Csodálatos volt és fenséges. Meg is halhattam volna, ha közelebb állok hozzá. Tudom, mert ott akkor valakinek nem volt szerencséje. Iszonyatos az olyan halál. Értelmetlen és könyörtelen.
Ám még mielõtt újabb mennydörgés következett volna, Amasai még közelebb húzott magához. Én pedig nem ellenkeztem, fejemet meztelen mellkasára döntöttem és lehunytam a szemem. Az ég pedig dörgött.

- Csak kitaláltad, ugye?! – suttogtam miután elült a zaj.

- Persze, hogy csak kitaláltam! – simított egyik kezével a hátamra. Jól éreztem, még a takarón keresztül is – A hõs katonák nem esznek embert, sõt tudod mit, még a bérgyilkosok sem.

- Tudom.

Lélegzetünk lassan összeforrt. Nem elõször történt ez sem, mégis felkavart. Mint minden más, mi vele kapcsolatos. Ám a sok rettegés és a buta gondolatok kifárasztottak, aludni akartam. Simogató ujjai azonban nem hagytak átlibbenni az álomvilágba. A takarón keresztül is égettek, úgy éreztem elolvadok érintésüktõl. Közben pedig egyre lejjebb és lejjebb csúsztatta kezét, végig a hátamon, lassanként feltérképezve.

- Amasai! – szólaltam meg hirtelen. Magam elõtt látva, hogy ujjai lassan hová tévednek.

- Tessék? – pihent meg simogató keze a hátamon.

- Holnap... holnap merre megyünk tovább? – kérdeztem valamit, csak hogy kérdezhessek. Hogy kizökkentsem mindkettõnket.

- Majd meglátod. – suttogta kedvesen.

- Tudni akarom! – erõsködtem – Meg hogy mikorra érünk oda!

- Még én sem tudom.

Elhatároztam, hogy kibújok karjaiból, ám nem tettem. Keze nem mozdult, helyette védelmezõen ölelt tovább és így jó volt. Biztos voltam benne, hogy neki is az, így a faggatózást is abbahagytam. Helyette kiélveztem a pillanatot. A közelségét, a testmelegét, az illatát... pont jó volt minden. Ennél többet, sem kevesebbet nem akartam.
Hamar elaludtam, karjaiban nem volt nehéz. Nem hallottam több mennydörgést, nem láttam több villámot sem az égen, pedig biztos volt még jó pár. A karjai közt azonban nem jelentettek már fenyegetést. Távoliak voltak, nem árthatta már nekem.

Hasfájásra ébredtem. Sajnos olyanra, hogy immár biztos voltam benne, ha még nem is látogatott meg a nõi baj, nemsoká eljön. Amasai még mindig engem ölelt, arcom pedig még mindig mellkasának feszült. Így hát óvatosan leemeltem magamról kezét és hátrébb csúsztam. Úgy tûnt alszik, nem akartam felébreszteni. Lassan felültem, ekkor azonban váratlanul megszólalt.

- Már megint levegõzni akarsz? – kérdezte halkan.

- Nem, ez most... más. – válaszoltam õszintén, közben pedig a görcs ismét hasamba nyílalt. Összehúztam magam a hirtelen jött fájdalomtól.

- Fáj valamid? – ült fel azonnal õ is. Én viszont természetesen nem kívántam az orrára kötni mi bajom, mert hát olyan kellemetlen ez...

- Nem... nem dehogy! – keltem fel gyorsan – Csak hát... fõzök egy teát, attól jobban leszek!

El is indultam kifelé. Nem követett. Kint pedig hozzá is láttam a teakészítésnek. Feltettem a vizet, majd míg felforrt lemosakodtam és elrendeztem magam. Gyûlöltem a hónap ezen hetét, mindig a lehetõ legrosszabbkor talált rám. Nem áldás volt ez, inkább átok... fõleg nekem, hiszen álmodni sem álmodhattam saját gyermekrõl.
Miután alábbhagyott a hasfájásom visszaindultam aludni. Fontos volt a pihenés, fõleg ilyenkor. Óvatosan benyitottam a kis szobába, Amasai már feküdt. De nem aludt, tudtam. Alig láttam a sötétben, de éreztem magamon tekintetét. Bebújtam takaróm alá, a kellemes melegtõl pedig libabõrös lettem.

- Fázol? – kérdezte halkan – Biztosan elaludt a tûz. Tegyek rá?

- Nem kell, nem fázom. A takaró alatt pont jó így. – válaszoltam.

Nem ölelt át újra, kérdezni sem kérdezett semmit. Úgy gondoltam épp eléggé fáradt már, hiszen eddig majdhogynem minden este sikeresen felvertem valamivel. Ám én sem bírtam túl sokáig ezen aggódni, hamar elnyomott az álom.

________

Reggel korán keltünk, mint mindig. Ezúttal nem kellett ébresztgetnie, amint kimászott mellõlem felébredtem. Nyomban pakolni is kezdtünk, miután azzal elkészültünk megreggeliztünk a szintén korán ébredt nénikével mivel ragaszkodott hozzá, majd tovább indultunk.
Odakint a természet õrizte még az éjjeli vihar nyomait. A talaj ázott volt, tócsák tarkították, a fák környékét pedig leszaggatott ágak övezték. A nap viszont szépen sütött, melegen. S bár abban a korai órában még nagyon hûvös volt a levegõ, a napsütésben kellemesen éreztem magam.
Pár órán belül el is értünk egy nagyobbacska települést. Egy jókora, sáros út szelte át keresztbe, középen takaros kis térré szélesedve. Amasai nem kívánt megállni, még csak egy rövidke pihenõre, én pedig nem kérdeztem rá a miértekre. Nem ragaszkodtam én semmihez, de még ennél is fontosabb, hogy bíztam õbenne. Így hát csendesen haladtunk tovább, magunk mögött hagyva a terecskét.

Már majdnem ki is értünk a kisvárosból, avagy nagy faluból, mikor irdatlan nagy kiabálás támadt a hátunk mögött. Amasai egybõl hátrafordult a lovon, egyik kezét kardjának markolatára csúsztatva, a másikat pedig védelmezõen derekamra csúsztatva. Ám a mûsor nem nekünk szólt. Mögöttünk vagy négy megtermett ember náspángolt egy földön fekvõ szerencsétlent. Az ötödik nézte, olybá tûnt õ a megbízó. A kiabálásból és könyörgésbõl rövidesen leszûrtük, hogy valamiféle uzsorás, pénzbehajtásos dologról van szó. Az áldozat tartozik, ám fizetni nem tudott. Amasai pedig csak nézte õket mereven, majd egyszer csak visszafordult, s elindította a lovat.

- Most akkor... – kezdtem volna bele mondandómba arról, hogy miért is nem mehetünk tovább, ám elõzékenyen közbevágott.

- Nem folyunk bele a dologba. Más se hiányzik!

- De...

- Nem!

- Ne parancsolgass! – morogtam, gyûlöltem, ha úgy beszélt velem, mint egy kisgyerekkel, s élbõl elutasítja mit én akarok.

- Az apád vagyok, elfelejtetted?! – próbálta humorosabbra venni a dolgot, ám abban a helyzetben sajnos nem sokat ért – Indulás!

- De lehet, hogy megölik. – fogalmaztam meg félelmemet hátrafordulva feléje.

- Haljunk meg mi is talán?! Akkor megnyugodnál? – nézett rám szigorú tekintettel, ami arra késztetett, hogy visszafordultam elõre.

Nem válaszoltam, felesleges lett volna. Ha õ nem akar visszamenni, akkor nem megyünk vissza. Hisztizhettem volna, próbálhattam volna hatni a lelkiismeretére, de hiába. Ha sikerült is volna, akkor is hiábavalónak éreztem volna az egészet. Elvégre tudtam, hogy neki van igaza. Pedig nem sajnáltam az életem, szívesen dobtam volna el, ha valami épp jó okot szolgáltat rá. Persze féltem a halált, félem mos is.

- Remélem megérted. – szólalt meg halkan Amasai, mintha zavarná hallgatásom.

- Tudom, hogy neked van igazad. – válaszoltam remélve, hogy válaszommal megnyugtathatom.

- Az nem ugyanaz. – morogta. Bele se gondoltam ebbe, de tudtam, igaza van.

- Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne jobb, hogyan lenne majd jobb meghalni. Eleinte azt hitem annál nincs is rosszabb, ha hirtelen történik. Épp hétköznapi dolgokon merengsz, a jövõre gondolsz, hogy mit teszel majd fél óra múlva... hogy addigra elkészül az étel, elõre kitöltöd hozzá italod és egyszer csak vége. Ennyi volt. Semmi elõjel és idõ sem. – osztottam meg vele gondolataimat, elvégre ez ötlött eszembe szerencsétlen férfiról. S úgy éreztem bántja a hallgatásom, így hát nem hallgattam tovább – De tudni is borzasztó lehet, számlálni a napjaidat. Arra jutottam végül, hogy mindegy mikor, hol és hogyan ér el, csak legalább legyen szép. Hogy ne féljek.

- A halál sohasem szép. – jelentette ki mindenféle magyarázat nélkül. Valahogy furcsa lett volna mást hallani egy bérgyilkostól, Amasai szájából mégis borzasztóan lehangolóan csengett.

- Nem? Akkor mindegy, te vagy a szakértõ. – jegyeztem meg cinikusan. Gyûlöltem, ha minden magyarázat nélkül jelentett ki dolgokat, kioktatóan hatott – Öltél már meg olyat is, mint én? Még nem, ugye?! Ezért nem tudtál megölni engem sem. – kezdtem indokolatlan csipkelõdésbe.

Elvégre hallani akarta a hangomat ezek szerint, én pedig hallatni. Épp kötekedõs periódusomban voltam sajnos. S fellángolt bennem a düh, a tudatlanság gyûlölete. Tudni akartam, biztosan akartam tudni, hogy miért tette. Türelmem elfogyott, elvitte magával a nõi baj.

- Nem akartalak, ez lényeges különbség! – szögezte le nyomban – Hogy kiket öltem meg, az pedig nem rád tartozik!

- De engem érdekel! – jelentettem ki újra hátrafordulva, hogy láthassam arcát.

- Próbálsz fogást találni rajtam, de nem fogsz tudni. Nem dúskálok a számodra jónak vélt tulajdonságokban. – mosolyodott el halványan, de éreztem szavaiban a szomorúság keserû ízét –S én sem óhajtom, hogy kedvelj!

- Magadat csapod be. Nem azért kedvellek, mert jó ember vagy, hiszen sok jó emberrel találkoztam már, kiket cseppet sem szerettem. Nem is azért, mert... – magyaráztam lelkesen, de közbeszólt.

- Kedvelni csak olyasvalakit lehet, akit megértünk. Aki érti a másikat az nem faggatózik. – nézett el fejem felett egyenesen elõre, tudtomra adva, hogy a lovon kívül nem kíván semmi máson lovagolni a továbbiakban.

- Még te sem érted magadat, akkor én hogy tudnálak megérteni? – csóváltam meg a fejemet õszinte értetlenséggel – Különben is úgy vélem, elég, ha kedvellek, a te dolgod, hogy megértsd magad!

- Nincs szükségem sem barátra, sem... – harapta el mondandója végét, míg újra rám sandított. Szemei mérgesen ragyogtak, nagyon unhatta a dolgot, ám nem érdekelt.

- Sem mire? – kérdeztem rá.

- Egy koloncra.  – morogta.

- Bárcsak én is ki tudnám gyomlálni lelkembõl az érzéseket, neked biztosan sokkal egyszerûbb minden! – gúnyolódtam tovább. Elvetettem-e a sulykot? Azon voltam.

- Egy bérgyilkosnak ki kell irtania! – válaszolta nyugodt hangon, türelmesen, ám szemei még mindig forrtak.

- Neked is tudnod kell, hogy akkor te nem vagy jó bérgyilkos! – fordultam elõre. Ezzel be kívántam fejezni, hiszen biztos voltam benne, hogy õ is tudja, ebben nekem van igazam.

- Mikor szállsz le már errõl? Akkor lennék jó, ha akkor megöltelek volna?! Nem kellet megölnöm téged. – magyarázta halkan, s úgy tûnt õ sem kíván mást hozzáfûzni. Ám hamarosan kiderült, hogy nem csak bennem maradtak kérdések azzal az estével kapcsoltban – Miért ugrottál akkor elém?

- Tudtam, hogy nem öl meg, és sejtettem, hogy csupán megsebezni sem tud majd téged, de nem is ez számított. Nem megmenteni akartalak, magamat mentettem. Kínálkozó alkalom volt. Élni akartam, így kihasználtam a helyzetet, hisz biztos voltam benne, ha menekülni próbálok, megtalálsz. Nem akartam se jót, se rosszat, csupán életben maradni. – avattam be hatalmas titkomba. Reméltem azért, hogy nem okozok ezzel csalódást neki. Így visszagondolva meglepõen logikusan gondolkodtam akkor, ritka alkalom volt – Aztán egy pillanatig azt hittem, valóban megölsz. Ha visszaforgathatnád az idõ kerekét, megtennéd? Most így, mindennel együtt, jóval és rosszal egyaránt. – szült kérdése egy újabb kérdést.

- Dehogy! – szögezte le azonnal – ...de kérlek ne kérdezd, hogy mit tennék helyette. – tette hozzá halkan.

- Mit tennél hát? – nem haboztam feltenni következõ kérdésem. Tudtam én, hogy bántja szegénykét, de csak az járt a fejemben, hogy õ maga hangoztatta magáról, hogy micsoda bérgyilkos. Akkor pedig talán elbír ezzel a kérdéssel is.

- Amikor idõnként ilyen értetlenül viselkedsz, nagyban változik a dolog. – sóhajtotta, majd meg is kaptam a választ – Nem hagynálak ott, ha arra vagy kíváncsi. Nem is hagynám, hogy ott légy.

- Miért is? - mászott egy kacér vigyor szám sarkára. Áldottam az eget, hogy csupán hátamat láthatja, kijárt volna arckifejezésemért egy nyakleves.

- Kíméletlen egy némber vagy, nem lennék a jövendõbeli urad helyében. – mormogta, de hallottam a hangján, hogy immár õ is mosolyog. Bár arra nem mertem volna fogadni, hogy nem csak kínjában.

- Ugyan, nem kell emiatt aggódnod! – rúgtam belé még egy utolsót, mielõtt a hasfájás rúgott énbelém.

Szerencsétlen Amasai-on vezettem le minden feszültségem, ezt már akkor is beláttam. Nem kis meglepetésemre jól is tûrte, sõt... kitûnõen. Én magam már rég lelöktem volna rosszabbik énem a lóról.
Hasamhoz kaptam az erõsödõ fájdalom miatt, olyan lendülettel, hogy kis híján le is bucskáztam a lóról. Bár tartottam legbelül, hogy megérdemelném, mégis örültem, mikor mégsem történt meg. Erõs karjával biztosan tartott engem, majd helyemre igazított.

- Megérdemeltem volna, hogy hagyj lependerülni. – motyogtam.

- Egy köszönöm is elég lesz. – sóhajtotta, miközben derekamat nem eresztette.

- Sajnálom, hogy ennyit kötekedtem. – mondtam ki végre, közben erõsen szégyellve magam.

- Minden rendben van? – kérdezte Õ aggódva, hangjából kihallottam, hogy tudja, a válasz nem. Viszont segíteni akart, ezt én is pontosan tudtam, de nem tudott hogyan... illetve épp elég nagy segítség volt, hogy elviselt.

- Megállhatnánk majd egy kicsit? – kérdeztem ismét feléje fordulva. Fogalmam sincs mit láthatott arcomon, de újra elmosolyodott.

- Persze.

Így is lett. Rövidesen egy kis tisztásra vitt, majd lesegített a lóról, én pedig lepihentem. Ebédünket is itt ettük meg. Az indulással pedig nem sürgetett, érezte õ, hogy baj van. Volt is baj bõségesen, koncentrálni sem tudtam semmire. A fájdalom csak nyúzott és nyúzott tovább, még a levegõvétel is bántott. Gyûlöltem minden pillanatát, fõleg hogy nem tehettem ellene semmit. Mikor azonban még kulacsomat is elejtettem, tartalmát pedig a föld kortyolta be betelt a pohár.

- Elegem van! – adtam hangot elégedetlenségemnek bosszúsan, majd a kulacskába rúgtam.

-  Na mi az? Talán bántott téged szerencsétlen? – kérdezte Amasai odalépve hozzám.

- Semmi sem sikerül, mintha el lennék átkozva. – panaszkodtam, ami ahogy az lenni szokott mélyebb dolgokat is elõhozott – Mintha Isten pusztán egy életnek csúfolt gonosz, ostoba játékot ûzne velem! A menekülés minden, csak nem élet! Mindenki vagy elhagyott, vagy elhagytam... Baris miattam halt meg! Hibát hibára halmozok, s azt sem tudom mit akarok! Csak megteszem és megbánom, mindennel ez van! Néha azt kívánom bárcsak inkább meghaltam volna! – Mondandóm végeztével Amasai arcán némi megbánást véltem felfedezni. A fejemet tettem volna rá, hogy négyszer is visszaszívná, ha tehetné elõzõ kérdését. Mégis ott állt mellettem és némán hallgatott. Én pedig folytattam – Én nem vagyok bérgyilkos... sem boszorkány! Sem valódi csaló, még abban sem vagyok jó! Nem vagyok senki! Csak valaki aki folyton menekül.

Mondandóm után hosszú csend következett. Úgy tûnt vagy nem fogta meg különösebben a panaszáradat zöldszemû társamat, vagy túlságosan is megfogta. Utóbbiban reménykedtem, ám csupán azért, mert nem akartam, hogy hisztiként könyvelje el a dolgot. Több volt ez puszta hisztinél, akkor azt gondoltam.

- Hány éves vagy? – kérdezte meg a hosszas hallgatás után, nem tudtam mire vélni a kérdést. Nem válaszoltam hát, nem akartam, hogy tudja. Féltem, arra fogná az egész kiborulást – Fiatal vagy még, bõven van id... – kezdett is bele konstatálva, hogy nem fogom megmondani koromat. És nagyjából igazam is lett, a fiatalság egy ütõkártya. Ha valaki fiatal, az mentesíti minden probléma alól, hiszen van még ideje.

- Belefáradtam! Elfáradtam Amasai! – vágtam közbe, tán kissé harsányabban is, mint kellett volna.

- És én mit mondjak? Elhiheted, hogy régebb óta csinálom nálad.

- Hálás vagyok a segítségedért, de nem kértem, hogy ezt tedd, úgyhogy ezzel ne takarózz. Szerintem te amúgy is jobban élvezed, mint én. Te választottad magadnak! – duzzogtam.

- Úgy tûnik? – igyekezett elkapni szemeivel tekintetemet, de mindent megtettem, hogy ne így legyen – Nehéz napjaid vannak, mi?! Mármint olyan nõi napok... ? – kuncogta rekedtes hangján, én pedig fülig vörösödtem. Egyértelmûvé tettem hát, ez pedig segít elodázni az egész kiborulásom. Pedig igenis komoly kiborulás volt!

- Ennyire látszik? – kérdeztem mély levegõt véve, mire csak bólintott egyet. Vigyorgott is hozzá.

- Nem, dehogy. – akasztotta le oldaláról kulacsát, majd felém nyújtotta.

- Jó, de akkor is igazam van. Mármint... ezt érzem. – finomítottam kijelentésemen, s elfogadtam gesztusát.

- Javítsalak ki, hogy nem így van? – kérdezte felhúzva szemöldökét – Tudod fogalmam sincs róla mi lesz a vége, s hogy jól döntöttél-e. Rosszul csinálsz-e mindent? Lehet. De azt hiszem ha a helyedben lennék én büszke lennék magamra, hogy a sok zûr ellenére eddig eljutottam. – szavai meghatottak. A meglepettségtõl majdhogynem elejtettem az õ kulacsát is.

- Felforgattam az életed. – sutyorogtam szégyellõsen.

- Talán ráfért a felforgatás. – mondta, majd lovunkhoz sétált valamiért, magamra hagyva engem kulacsával.

- Õ, aki elõl menekültünk ott maradt, ugye?! – adott végül hangot az aggodalmának Galea.

- Maradtak. Ha nem így lenne, bajban lennénk – feleltem halkan, hogy csak õ hallhassa. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, minimálisra kellett csökkentenem a kockázatát annak, hogy egy szóbeszéd alapján utánunk eredjenek.

- Mikor indul a következõ hajó? – kérdezõsködött tovább.

- Egy hét múlva, úgyhogy lesz egy kis elõnyünk – informáltam a legjobb tudásom szerint. Emiatt én is aggódtam, hát megkérdeztem s rögvest fejben számolni kezdtem.

- Kicsi? – érzem a hangján a döbbenetet, amit meg is értek. Hisz egy hét idõ, mint elõny, rengetegnek számít. Azonban ha azt hozzátesszük, hogy a kicsinek családot kellett találnunk, fel kellett töltenünk a készleteinket, lovat kell vennem ama kevés pénzen, ami marad. S nem egy öreget, ami nem bír el kettõnket, se a hegyes utakat. 

- Sok múlik a széljáráson. Jó esetben akár 10-12 nap is, rossz esetben alig néhány. Viszont ehhez még hozzáadódik, hogy otthont találjunk Zarah-nak, ami nem lesz könnyû menet – foglaltam össze röviden.

- Pedig édes baba. Én boldog lennék, ha megtarthatnám – dünnyögte orra alatt, inkább magának mint nekem.

- Egy gyermek nagy teher manapság – sóhajtottam, hisz jól tudtam, mennyire meg fogja viselni az elválás. Már elnevezte, kötõdni kezdett hozzá. Ez volt a legrosszabb.

- Szerintem meg egy gyermek nem teher! Amennyi gond, sokkalta több öröm  – adott hangot ellenkezõ véleményének, ami naivitásáról tanúskodott. Egy gyermek lehet, hogy örömet hozott, de ezzel együtt sok más gondot is. Emellett õ se volt oly érett, hogy egy gyermeket neveljen egyedül.

- Egyelõre veled több a gond, mint a haszon – néztem le rá halovány mosollyal az ajkamon.

- Nagyon vicces vagy! – közöltem vele kissé sértõdötten.

- Lényeg a lényeg, idõt fog elvenni – tereltem vissza a beszélgetést az eredeti mederbe majd egy sóhaj kíséretében a menetirány felé fordítottam arcomat.

- Ezt felfogtam – tudta le ennyivel. Én abban a hitben voltam, hogy ennyivel le is tudtuk a társalgást, azonban Galea a szokásához híven megcáfolta ezt. – Sohasem akartál gyermeket? – Mint a kés a húsba, úgy vájtak belém szavai.

- Ha akarnék is, mégis ki szülne egy bérgyilkosnak? – kérdeztem vissza, de rá se néztem. Zahra a kezeim között pihent békésen, fogalma sem lehetett a beszélgetés nehéz témájáról. Olybá tûnt, hogy a keresztkérdésemnek hála a leánynak sem volt többé kedve beszélgetni, legalábbis elég sokáig csendben állt mellettem. Aztán, mint mindig, szokása szerint egyszerûen az addigi gondolataimat és elképzeléseimet.

 - A városban minden nõ titokban olyan férfira vágyott, amilyen te vagy – jegyezte meg hirtelen, mire felé kellett fordulnom, hogy lássam, tényleg nekem szóltak e ama szavak.– Rengeteget pletykáltak rólad, azért is mentem végül tehozzád.

- Titokban minden nõ egy bérgyilkosra vágyik? – néztem rá a szemem sarkából. Nem hittem neki, biztosan csak bolondozni akart, hogy elûzze a félelmét.

- Erõs vagy, egyenes, merész és jóképû. Na meg megközelíthetetlen és szûkszavú. Õk ennyit láttak, akit csak kérdeztem mind ezt mondta rólad. S hogy rejtélyes, tán ez volt számukra a legvonzóbb. 

- És igazat mondtak? – kérdeztem rá, míg mélyen a szemeibe néztem. Arcomon nem volt nyoma semmilyen érzelemnek, se másnak. Legbelül mégis majd megölt a kíváncsiság. Soha, egyetlen egy nõ sem jött oda hozzám, mind a hátam mögött sugdolózott. Ha netán fehérnépre volt szükségem, akkor pedig mindig alaposan megválogattam kivel kezdek ki. Egy éjszakára, semmi többre. Azonban nagyon ritkán kellett szajhához folyamodnom, ugyanis a kiképzésem alatt bõven megtanították, hogyan kerekedjek felül a vágyaimon.  

- Nem tudom. Nem vagyok jó emberismerõ, csak egy gyerek vagyok – felelte huncut mosollyal s csillogó tekintettel. Gondolhattam volna, hogy számára ez csak egy játék, egy a sok közül, melyet oly nagy szeretettel ûztünk.

- És téged mi vitt hozzám akkor? – Régóta foglalkoztatott már ez a dolog, de soha nem tudtam magamnak megmagyarázni. Nem szerettem kérdezni, jobb szerettem, ha a delikvens magától mondta el minden ügyes-bajos gondját, azonban Galeánál nem alkalmazhattam ama módszereket, mint a küldetéseim alatt. Nála kénytelen voltam szemtõl szembe feltenni a kérdést.

- Hogy a többi embervadászról senki semmi bíztatót nem tudott mondani. Nem volt nehéz döntés. – Meglepett a válasza, valahogy olyan… ostobán Galeás volt. Nem is gondoltam hasonlóra.

- Gondolom azt is mondták milyen veszélyes egy bérgyilkossal kekeckedni...

- Nem kötöttem orrukra mit akarok – szólalt meg egy újabb csend után. Ahogy én, úgy õ is elveszett a gondolataiban. - De örülök, hogy nem tudtalak átverni.

- Pedig mennyivel könnyebb lenne most nekem! – fújtam ki a levegõt. Biztosra vettem, hogy egy jó adagnyi bosszúságtól, fájdalomtól és egyéb kellemetlen dologtól kímélt volna meg vele, azonban nem tudtam volna azt mondani neki, hogy bántam volna a találkozást. A sok kaland újra életet lehelt belém, s habár jól tudtam, hogy eme nagyszabású utazás egy fiatalabb énemmel sokkal hatásosabb lett volna, de így legalább a tudásomnak hála nem egyszer megmenekültünk. Legalábbis szerettem volna ezt õszintén hinni.

- Még csak ne is viccelõdj ilyesmivel! –szidott meg a szavaimért, mire én egy kisebb elégedettséggel pillantottam rá. Nem azért, mert sikerült elterelnem a figyelmét a hajóról, vagy mert felhergeltem. Egyszerûen maga a tény, hogy õ sem gondolt a döntéseire úgy, hogy meg nem történtként jobbak lettek volna.

Ezután nem váltottunk túl sok szót, s maradni sem maradtunk már. A kicsit is féltette Galea, s a meleg hajó belsejéhez képest a szellõs idõ igen hûvös volt. A kis szobába érve letettem Zahrát az egyik zsákra, s míg Galea mellé telepedett én gyertyát gyújtottam s elõvettem ama könyvet, mit magammal hoztam. A leány közben halkan énekelt az apróságnak. Azonban a nagy dalolás közepette egy ismerõs dallam csendült fel, ami igen meglepett.

- Hol tanultad ezt a dalt? – kérdeztem tõle.

- Szeretnéd újra hallani? – kérdezte kedves mosollyal Galea.

- Nem vagyok  csecsemõ. Kérdezd õt! – böktem fejemmel a kicsi felé, aki széles mosollyal figyelte az éneklõ pótanyját. - Úgy látom kedvére volt.

- Nem éneklek valami eget rengetõen, de sokszor dúdolok magamban, engem mindig megnyugtat.  A dal Osberht-tõl van, ahogy szinte az összes.

- Ismerõs a dallama – vallottam be, míg lapoztam egyet a könyvemben. Nem tudtam megmondani, honnan, de ismertem.

- Gyakran történt, hogy meghallott egy szép dallamot, s kreált hozzá saját szöveget. Altatódalainak szerintem nagy része nem is altató volt eredetileg – magyarázta, majd egy nagy ásítással zárta le mondandóját. Belegondolva, a nagy félelmében alig evett s aludt, nem volt csoda hát, hogy nyúlt a szája.

- Nem ettél még ma. Enned kellene – emlékeztettem.

- Nem vagyok éhes.

- Egyél, s aludj egyet – szóltam rá újra, majd felálltam s oda léptem hozzá. - Majd én elszórakoztatom!

Nem ellenkezett, sõt, még engedelmeskedett is. Zsákot cseréltünk, s míg õ evett, én az aprósággal játszottam. Láttam asszonyokat s testvéreket az apróságok körül legyeskedni, így volt vajmi fogalmam arról, hogyan kell csinálni. Magam is meglepõdtem azon, mennyire elvoltam Zahrával: mutatóujjammal csiklandoztam pocakját, amit õ próbált el-elkapni. Oly annyira belefeledkeztem a játékba, hogy fel se tûnt, hogy idõközben Galea el is aludt. Bezzeg a kis bajhozó fél karnyi emberfajzat remekül elszórakozott velem, ami egyszerre töltött el melegséggel s kellemetlen zsibbadással.

Mikor már ketten szuszogtak egyenletesen, nagy sóhajjal elõvettem újra a könyvemet s olvasni kezdtem. Nem igen fogtam fel a szavakat, gondolataim valahogy mindig visszatértek Galeához. Végül egy nagy sóhajjal úgy döntöttem, hogy szunyókálásba menekülök.

<#>*~¤~*<#>

Hála a jó szélnek utunk nem tartott tovább két napnál. Galea a végére már elég jól bírta a hajózást, a fedélzetre is sokszor felnéztünk rövidebb idõre. Ilyenkor sokat beszélgettünk alapvetõ dolgokról, mint a csillagászat, földrajz s egyebek. Mivel egyikünk se akart mélyebb témát érinteni, vagy a saját életünket s múltunkat, tökéletes volt ez így. Egyáltalán nem bántam.

A partraszállást vegyes érzelmekkel éltem meg. Jól tudtam, hogy újabb nehézségek voltak elõttünk, amiket hamar meg kellett oldanom úgy, ahogy tanultam, vagy éppen kitapasztaltam. Mégis, eme gondok alatt is jól láttam Galea csillogó tekintetét, mikor meglátta Nareta városának zöldellõ látképét.

- Hogy tetszik? Szebb, mint Beleba? – érdeklõdtem.

- Milliószor! – vágta rá mosollyal ajkán, gondolkodás nélkül. – Jó helye lesz itt Zahrának.

Tudtam, hogy õ is jól érezte, hogy lassan eljött a búcsú ideje, de mielõtt még neki estem volna szülõk keresésének, más dolgom akadt. Nareta híres volt a mérgeirõl, amiket a helyi növények ezreibõl nyertek ki s kevertek ki. Úgy éreztem, hogy be kell szereznem ezt meg azt, így elsõ utam a helyi feketepiacra vezetett. Galeát s a kicsit biztos helyen hagytam, míg én magam különféle tégelyeket vásároltam. Megkérdeztem pár dolgot, érdeklõdtem, hogy kinél tudnék jó állapotban lévõ hátast vásárolni, ahogy azt is, hogy mi hír a határról. Északabbra, a hegyek lábától nem messze egy királyság terült el, ami sokat háborúzott a gazdag kikötõ várossal.

Nareta kereskedett, gazdag volt. A királyság pedig vízzel rendelkezett, tiszta hegyi ivóvízzel s sok fával no meg egyéb érccel. A két birodalom mindig is meg akarta szerezni a másikat, de ha az egyik gyõzött, akkor legközelebb a másikon volt a sor. Egyszerûen nem bírtak egymással. Szerencsére a hírek szerint épp megnemtámadási idõszakukat élték, ugyanis Nareta egyik hercege épp nõsült, s erre tekintettel a király nem örült volna egy váratlan támadásnak. Politika. Soha nem értettem.

Információkkal a fejemben s mérgekkel meg gyógynövényekkel a batyumba siettem vissza Galeához, aki igen érdekes hírrel szolgált nekem. A nagy ácsorgásában megtalálta egy fogadós asszony, s a hallottak alapján nem volt ellenvetésem az ellen, hogy náluk szálljunk meg. A fogadó nem volt a kikötõ közelében, aránylag csendes helyen volt kevés forgalommal, s emellett igen jó áron. Hisz még bõven volt mit vennem… a pénz pedig igen fogyó dolog a nagy utakon.

A szállásra érve rögvest szobát kaptunk, majd reggelit. Szokásunkhoz híven álneveket használtunk, Galea ezúttal a Shazi nevet választotta magának, én pedig a Rayant. Nem akartam újabb ismerõsökbe futni, de olybá tûnt, hogy ez a veszély nem fenyegetett minket.

Miután jóllaktunk a reggeli sajt, kenyér, tej s egyéb finomságokból, visszamentünk a takaros kis szobába. Míg Galea a kicsivel volt elfoglalva, én felvázoltam neki pár tervemet. A legnagyobb gondunk Zahra volt, hisz nem utazhattunk vele túl sokat. Így is a hajó út megviselte. A tulajdonosnál akartam szülõk után érdeklõdni, de amint a leány ezt meghallotta, nem tágított ama ötlete mellõl, miszerint õ is velem akart tartani. Biztos nagyon érdekelte hova fog kerülni a gyermek. Rögvest neki akartam ennek látni, így lementünk hát a kicsivel, azonban a fogadóst nem találtuk, csak a nejét.

- Köszönjük, hogy szakított ránk idõt! A gyermekrõl lenne szó – tértem rögvest a tárgyra. Úgy voltam vele az asszony talán még többet tud segíteni.

- Gyönyörû gyermek!  Szerencsések, én az urammal már vagy egy évtizede próbálkozom, de nem sikerül a gyermekáldás. – Hirtelen értek ezek a szavak, rögvest Galeára kellett néznem, õ vajon hogy élte meg ezt a kijelentést. Tekintetünk találkozott, s míg õ mosolygott, én nyugodt maradtam.

- Tudják nehéz dolog. Jobban szeretem mint az életemet, nem akarjuk elhagyni egymást, pedig lehet, hogy így üzen az Úr. Talán nem vagyunk egymásnak valók – panaszkodott tovább az asszony, amivel csak megerõsítette bennem a gyanút, miszerint nem kell oly sokat a gyermekkel szaladgálnunk.– No de mit is szeretnétek? Szívesen fõzök külön a kicsinek, s ha kényelmesebb berakunk a szobába egy harmadik ágyat is!

- A gyermek nem a miénk. Shazit csak kísérem, pusztán útitársak vagyunk, semmi több – világosítottam fel az asszonyt a helyzetünkrõl, aki erre döbbent szemekkel nézett rám.– A lány találta a babát út közben, elhagyatva. Megesett rajta a szíve, így magunkkal hoztuk, bízva benne, hogy Naretában szeretõ otthont találunk majd neki.

Az asszonyt oly hirtelen érték ezek a szavak, hogy lábai megremegtek, s mielõtt összeesett volna, érte nyúltam, hogy megtartsam. Galeára nézett, könnyes szemekkel, míg a leány átnyújtotta a meghatott asszonynak a kicsit.

- Zahra... – susogta a nõ a csecsemõ nevét, míg magához vette. Ez már eldöntetett.

- Az Ön kislánya Djamila – erõsítette meg Galea.

- Az angyalok küldtek benneteket! Vagy ti magatok vagytok az angyalok!

Soha nem hívtak angyalnak, legalábbis nem így… nem ilyen értelemben. Halálhozó angyalnak talán, de a szörnyeteg, gyilkos, lelketlen fráter többet szerepelt a becézéseim között. A légkör is olyan meghitt volt s boldog, nem voltam én ennyi pozitív energiához hozzá szokva. Nem éreztem jól magamat a két asszonyka között, így inkább visszahúzódtam a lefoglalt szobánkba, hogy pihenjek egy kicsit. Igaz, míg az ebéd el nem készült a dolgainkat is átnéztem s elpakolgattam pár dolgot, hogy több helyünk legyen.

Mikor kész lett az étel, lementem én is, hogy egyek. Zahra immár az új szüleinél volt, amit Galea egyfajta boldog szomorúsággal nyugtázott. Meglepett milyen jól viselte, hogy a megmentett apróság jó kezekbe került, de távol tõle. Mivel nem akartam gondokkal s egyéb teendõkkel zaklatni, jobbnak láttam, ha egyedül hagyom õt a fogadósnéval, s visszavonultam újra a szobába. Elõvettem a kardomat, mely mindig alapos tisztogatást igényelt, s míg fényesre töröltem, hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak.

Úgy terveztem, hogy még aznap elindulok lovat venni, s csak a megmaradt pénzbõl akartam egyebeket vásárolni. A ló volt a legfontosabb, gyalog nem mehettünk, az túl sok idõt vett volna el tõlünk a hirtelen nyert elõnyünk hátrányára. Élelem kellett, vizet jószerivel találhattunk az úton, s melegebb ruhát vagy legalább egy takarót akartam még magunknak. A hegyek felé közeledve egyre hûvösebbek lesznek az éjszakák.

Terveim szövögetésébõl egy kopogás zökkentett ki. Sejtettem, hogy ki állt a rozoga ajtó mögött, így fel se pillantottam egészen addig, míg az illetõ be nem jött. A futó pillantást, mit Galeára vetettem nem volt elég arra, hogy felmérjem milyen kedve van, így mikor leült mellém s a tányért, mi kezében volt felém nyújtotta, kissé meglepõdtem.

- Djamila asszony küldte – indokolta tettét halkan, majd mielõtt vehettem volna belõle, folytatta immár hangosabban. - Mondd, szerinted is jó helye lesz náluk? Jó, ugye?

- Jó helye lesz itt – tettem le a kardomat, majd vettem el egy süteményt. Nem voltam nagyon oda az édességért, de néha azért jól esett. Akkor pedig éreztem, hogy a téma vagy magától véget ér, vagy pedig igen súlyosan belemélyedünk. Ahhoz pedig erõ kellett.

- És szerinted nehéz lesz itt hagynunk? – próbálta felvenni velem a szemkontaktust, amibõl rögvest leszûrtem, hogy igenis boncolgatni akarta ezt a témát. Nem kívántam nagyon belefolyni, hisz azzal csak még rosszabb lett volna a helyzet, így felálltam s inkább a batyumhoz siettem, amit igaz már rendesen átpakoltam, de ezt neki nem kellett tudnia.

- Alig ismerjük pár napja – közöltem vele egy apró tényt, míg a süteményt rágtam meg.

- De a szívünkhöz nõtt! – Oh, asszonyok… a legtöbb ilyen, annyira kötõdik a gyermekhez, hihetetlen. Anyai ösztönök lennének ezek? Lehet. Bár biztos jó anya lenne… Mikre nem gondolok!

- Én nem hagyom, hogy bármi a szívemre telepedjen. Ha nyugodt életre vágysz te is tégy így! – adtam neki egy apró tippet, majd elõvettem a könyvemet. A tervem az volt, hogy olvasással elûzöm a kényes témát. – Köszönj majd el tõle, mert reggel korán indulunk tovább! – tettem még hozzá, majd az ágy legmesszibb pontjára leülte, hogy olvassak.

- Úgy szeretném látni, hogy ilyenkor mi jár a fejedben – mondhatta ki egy gondolatát hangosan, majd a süteménybe fojtotta további megjegyzéseit.

- Jobb ha nem tudod, csalódás érne.

- Nem hiszem. Te okos ember vagy – meglepett a válasza.

- Egy okos ember is gondolhat butaságokra – feleltem nemes egyszerûséggel.  Erre valamiért elcsendesült, s csakis a süteményen nyamnyogott tovább, nem rajtam. Nem érdeklõdtem miért, helyette a könyvemre fordítottam minden figyelmemet. Lehet kellett volna pár biztató szót szólnom hozzá, de egy sem jutott eszembe. Valahogy sikerült is a témát elkerülnünk egészen a vacsoráig, ahol aztán elbúcsúztunk a kicsi Zahrától. Én is beálltam a rövid sorba, hisz egy rövid ideig bár, de én hurcoltam apró testét s én is felkeltem hozzá éjszakánként.

- Vigyázz magadra törpe! Aztán ne feledd, este aludni kell, csak akkor nõsz nagyra! – emlékeztettem egy nagyon fontos dologra, majd megsimogattam a rövid, fekete haját. Utánam Galea következett, aki láthatóan nem igazán tudta mit mondjon a csecsemõnek. Láttam rajta, hogy megviselte a helyzet, fõleg, hogy nem tudott ellene tenni semmit se. A biztonság kedvéért mellette maradtam, bár nem tudtam volna megmondani ki volt olyan nagy fenyegetés rá… talán önmaga. Akkor is ott akartam lenni.

- Majd azt mondom neki egy angyal hozta õt nekünk. Igazat is mondok vele - mosolygott a fogadós, majd átadta a kicsit Galeának, aki rögvest magához vette, szorosan de egyben óvatosan magához ölelte egy röpke pillanatra, s vissza is adta az új szüleinek.

- Te vagy a legnagyobb mázlista a világon. Irigyellek érte! – Ezek voltak az utolsó szavai a kicsihez, s miután elköszöntünk visszamentünk az emeletre a szobánkba. A tisztálkodás után még egyszer leellenõriztem mindent, s igaz tudatában voltam annak, hogy a pokróc s a ló hiányzott még, nem volt kedvem ama idõben magára hagyni a leányt. Huába pakolta össze saját dolgait, mozgása erõltetett volt, nem oly könnyed, mint szokott. 

- A szerencse ismét mellénk szegõdött – szólalt egyszer csak meg, míg a ruháját készítette ki az útra.

- Hiányzik? – Ostoba kérdés volt, látszódott rajta, hogy hiányzott neki a kicsi, mégis megkérdeztem. Még a könyvemet is eltettem, hogy érzékeltessem vele, hogy kivételesen nyitott vagyok az asszonyi csacskaságaira. Bár annyira tele volt a bánattal, hogy biztosan fel e tûnt neki.

- Igen – bökte ki a választ egy kis hezitálás után, miközben az elsõ könnycseppek utat találtak maguknak. – Eléggé megszerettem...

- Így a legjobb neki, ezt te is tudod – simítottam vállára, s biztatásként enyhén meg is szorítottam. Nem tudtam mi mást tehettem volna érte. A kicsi nem tarthatott velünk.

- Persze. Csak nehéz dolog az elválás – ismerte be, míg a könnytõl csillogó mélykék szemeit rám emelte. – S õt csak alig pár napja ismerem. Belegondolni sem merek milyen lesz majd...

Elharapta a mondat végét, s nekem fogalmam sem volt honnan jött az a nagy szomorúság. Láthatóan belegondolt valamibe, ami még jobban kétségbeesetté tette, annak ellenére, hogy akkor vált el Zahrától. Mégis, a kíváncsiság oly annyira szúrta mellkasomat, hogy majd bele pusztultam.

- Mi? – meredtem rá, válaszra várva.

- Tõled elválnom. – A hangja, ahogy mondta s ahogy nézett rám közben, libabõrössé tett. Ezernyi érzelem suhant végig rajtam, a döbbenettõl a jólesõ bizsergésen át az ijedségig.

- Senkid sem vagyok – emlékeztettem rá, meglepõen rekedt hangon, míg egy apró lépést tettem felé. Ugye így volt? Senkije nem voltam. Nem szabadott másnak lennem. Egy idegennek, egy senkinek, ahogy neki is annak kellett maradnia számomra. Egy senkinek. Azonban tényleg az lett volna? Kétlem.

- Mindenem Te vagy. – Mélykék szemeitõl nem tudtam elválni, egyszerûen elvesztem a sötét fondorlatokban, az érzelmes csillogásokban.

Óvni mindentõl, segíteni mindenben, errõl szólt utóbbi idõben az életem. Nem voltam jó ember, ölni tanítottak, az volt az életem, õ mégis ott állt a jó szívével elõttem s azt állította, hogy nemhogy barátja vagy útitársa, de mindene vagyok. Beleremegett a lelkem eme szavakba, s olyan libabõrös voltam, mintha havazott volna a szobában… de egyben melegem is volt.

Közel volt, nagyon közel, de nem eléggé, így hát óvatosan közelebb hajoltam hozzá. Azt vártam, hogy netán megszakítja a szemkontaktust, vagy elhajol, de egyik se történt meg. Mélyen a szemeimbe nézett, sokat sejtõ tekintettel, ami engem csak arra biztatott, hogy ne hátráljak meg. Tekintetemet óvatosan az orrára majd az ajkaira vezettem, miközben még közelebb hajoltam hozzá. Óvatosan rásimítottam két kézzel a vállaira, amire megremegett, de nem mozdult meg. Szívem zakatolt, mintha egy harc kellõs közepén lettem volna.

Pedig csak meg akartam csókolni.

Ahogy ez tudatosult bennem, hogy minden vágyam az volt, hogy ajkamat az övére simíthassam, megrettenve léptem hátrébb, de vállait nem engedtem el. Láttam arcán a döbbenetet, nagy szemekkel méregette arcomat. Biztos õ is arra számított, hogy megteszem… de mégse hajolt el, nem ellenkezett. Miért nem tette? Miért? Bérgyilkos voltam, neki ettõl sokkal… sokkal jobbra kellett volna szemet vetnie, vagy a kíváncsiságát kielégítenie.

- Nekem… nekem még… még lovat kell szereznem – krákogtam, ugyanis annyira berekedtem, hogy alig találtam hangomat. – Meg pokrócot is vennem kell. Hideg lesz. Éjszaka. Még talán akad valami.

- Amasai…? – nézett rám teljesen döbbenten.

- Nem kellene holnap reggelre halasztanunk, ki tudja mi lesz – tettem még hozzá. – Ne várj rám, feküdj le. Korán keltelek.

Nem vártam meg a válaszát, sietõsen az ajtóhoz léptem, majd lerobogtam a lépcsõn. Akkor se álltam meg, mikor már a fogadón kívül voltam. Jól tudtam, hogy estefelé már senki nem volt a piacon, s hogy reggel volt várható újabb kalmár sereg. Nem tudtam mást kitalálni, egyszerûen muszáj volt eljönnöm abból az apró szobából. Friss levegõ kellett, magánnyal. Túl sokat voltam összezárva azzal a boszorkánnyal, s lám… mihez vezetett?

Utam céltalan volt, de nem is bántam. Feltérképeztem a várost, hidakon vitt át utam, melyek alatt apró hajók úsztak a lemenõ nap fényében ragyogó csatornákon. Megálltam az egyiken, s csak figyeltem a csodás tájat, mi elém tárult. A jellegzetes kupolás épületeken csillogott a fény, madarak köröztek körülöttük, hangos ricsajjal. Az utakon emberek jártak s keltek, pár árus húzta maga után szekerét. Megnyugtatott a látványuk, egész sokáig figyeltem õket, hogy gondolataimat lekössék.

Nem akartam ama elgyengült pillanatomra gondolni. Szégyen volt rám, a mesterségemre, az elhunyt mesteremre s minden másra nézve is. Nem tudom honnan jött a sugallat, vagy inkább nem akartam tudni. Egyszerûen ezt nem tûrhettem el… elfelejtettem volna ki vagyok? Egy bérgyilkos nem dolgozik ingyen, nem fáradozik ennyit egy asszonyért, ki csak bosszúságot hoz rá. Nem öl meg régi társakat, nem köp bele más levesébe, fõleg nem egy másik szervezetébe. Hisz errõl volt szó, biztos voltam benne. Annyira ki volt minden dolgozva, nem lehetett szó arról, hogy csak egy vérdíj volt a leány fején. Túl egyszerûnek tûnt volna, s én sem hallottam errõl.

Mindent elfelejtettem, ami fontos volt egy bérgyilkos számára, az elmúlt pár napban. Még a nomádok elõtt, ott akartam hagyni. El akartam menni. Meg kellett volna tennem, s akkor nem kerültem volna oly sok zûrbe. Verekedtem érte, nem is egyszer, miközben nem egyszer vérig sértettek s lenéztek. Még gyermekre is vigyáztam, én, Amasai a bérgyilkos. Sõt, elsõ dolgom s gondolatom az volt, hogy jó helyet keressek a csöppségnek, akit nem ismertem csak pár napja s mikor ez sikerült, megkönnyebbültem. Én!

Gondterhelten indultam vissza a fogadóba, mikor már a víztükrén a házak ablakaiból kiszûrõdõ fények köszöntek vissza rám. Éjszakázhattam volna azon a hídon is, de a gondjaimat nem oldotta volna meg. Elhatároztam, hogy távolságot tartok a leánytól s minden igyekezetemet a rejtély megoldásába fogom ölni. Máris jobb volt a zavarodott lelkemnek.

Egészen addig, míg a szobába lépve meg nem láttam alvó alakját az ágyban a pislákoló gyertya mellett. Biztos várt rám, hiába mondtam neki, hogy ne tegye s így érte az álom. Óvatosan közelítettem meg, majd a takarót, amivel csak a lábát melegítette, felhúztam egészen a nyakáig. Figyeltem egy darabig a fényben orcáját, ajkait, hosszú szempilláit, majd mikor felszusszant sietõsen léptem hátrébb. Már csak az hiányzott, hogy felkeljen.

Nem voltam álmos, de ha az is lettem volna, gondolataim nem hagytak volna nyugodni. Az ablak mellé készített székre ültem le, miután csendben lepakoltam róla a batyuját. Arra készítette ki a ruháját is, amit másnap reggel akart felvenni. Miután leültem, kinéztem az ablakon a város fényeire. Jó lett volna kicsit pihennem indulás elõtt, de sehogy sem akarózott Galea mellé feküdnöm.

Addig nem igen volt gondom vele, habár akadtak furcsa esetek… de megbirkóztam velük. Akkor azonban más volt a helyzet, sokkal másabb. Hiába próbáltam lekötni magamat a látképpel, lassan de biztosan tekintetem az alvó leányon kötött ki. Szép volt, de ezt már akkor tudtam, mikor elõször megláttam. Hányszor bámultam már kecsesen ringó csípõjét s hányszor leltem örömömet abban, hogy ugrathattam? Nem egyszer.

S mi van, ha nem elfelejtette velem ki vagyok, hanem elõhozta azt?

<#>*~¤~*<#>

Mivel egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, amint a nap elsõ sugarai megjelentek, felkaptam a pénzes batyumat s megcéloztam az egyik piacot. Levelet sem írtam a leánynak hol vagyok, úgy döntöttem túl… bizalmas lenne. El akartam kerülni mindent, ami csak még jobban felkavarja a dolgokat közöttünk. Vissza kellett térnünk a bérgyilkos s hamis kártyás szerepekhez, vagyis a kiinduláshoz.

Hamar találtam két szép pokrócot, amikkel a hónom alatt indultam el lovat nézni. Sok volt a csikó, vagy az agyondolgoztatott öreg állat. Ha netán jó lett volna, pénzem nem akadt úgy. Fontos volt az is, hogy erõs állat legyen, aki elbír mindkettõnket. Hiába nézelõdtem, nem igen akadt olyan állat, ami jó lett volna nekünk. Már épp feladni készültem, mikor egy szemrevaló lovat szúrtam ki az egyik póznához kötve. Hosszas kérdezõsködés s alkudozás után végül a kalmár csak eladta nekem az állatot felszereléssel együtt. Igaz, így nem maradt túl sok minden a pénzes erszényemben, de legalább biztos hátast sikerült szereznem.

Felültem rá s úgy mentem vissza a fogadóhoz. Már majdnem fent volt a nap, s volt egy olyan sejtésem, hogy Galea is fent volt már. Gondolkoztam azon, mit mondjak neki, de végül úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem hozok fel semmit se. Mikor benyitottam az ajtón, a leány meglepve kapta felém fejét. Felöltözve ült az ágyon, indulásra készen.

- Vettem egy lovat, szóval semmi nem akadályoz meg minket az elindulásban – szóltam oda neki, majd a saját batyumhoz léptem s felvettem.

- Nem keltettél fel, mikor visszaértél.

- Kellett volna? – kérdeztem rá, de õ nem felelt semmit se. – Induljunk, mielõtt felkel a ház népe.

- Rendben van – motyogta halkan, majd a saját kis táskáját magához vette, s elindult velem.

Felkötöttem mindent a lóra, még azt a kis batyut is, amit Djamila asszony adott nekünk egy kis útravalóval. Én szálltam fel elõször a lóra, majd a kezemet nyújtottam a leánynak. Õ azonban nem fogadta el rögtön, csak nézett fel rám tanácstalanul.

- Mi az? Netán elfelejtetted már hogyan kell lóra szállni? – ugrattam, de õ nem felelt vissza. Helyette nagy sóhajjal fogta meg kezemet s hagyta, hogy magam elé ültessem. Nem feszegettem a témát, se mást, inkább jeleztem a lónak, hogy induljon el. Hosszú út állt még elõttünk s ki kellett használnunk az elõnyt, amihez jutottunk.

Galea csendben nézelõdött az ébredezõ városban, s mikor elhagytuk azt, csakis elõre nézett, szótlanul. Magam sem tudom miért zavart annyira a szótlansága, de éreztem, hogy az ezernyi kérdés újra szakadékot ütött közénk. Nem kellett volna, hogy bánjam ezt, hisz így nem kellett attól félnem, hogy mi történhet egy ostoba pillanatunkban. Mégis… feszélyezett a helyzet.

Az úton láttunk több karavánt, magányos vándort vagy lovasokat. Hírnökök s parasztok is használták az utat, sõt, egyszer még egy kisebb katonai csoport is elhaladt mellettünk. Apró falvakon vitt át utunk, vagy legalábbis a távolban láttunk párat. Kevésszer álltunk meg, akkor is csak a végtagjainkat nyújtóztatni s enni pár falatot. Mivel a lónak már nem tudtam zabot venni, úgy gondoltam, hogy estére egy faluban szállunk meg, vagy ha nem, egy füvesebb területen állunk meg, hogy tudjon a szerencsétlen állat is enni valamit. S az este pont úgy ért minket, hogy az utóbbit kellett alkalmaznom, addig mentünk, míg egy kisebb facsoportot meg nem láttunk.

- Kár azért a kis sátorért, igen jó hasznát vennénk most – sóhajtottam, míg kikötöttem a lovat az egyik fához. – Galea, te keress tûznek valót. Én elõveszem a gyújtóköveket hozzá, meg próbálok valami fekhelyet készíteni a pokrócokból.

- Rendben van – felelte beleegyezõen. Míg a dolgunkat csináltuk, nem is volt gond. A ló is elégedett volt, miután megitattam a kulacsomból, legelészett. A leány elegendõ gallyakat s száraz füvet szerzett, így egész takaros tábortüzet tudtunk gyújtani. Mégis, mikor leült mellé s ételt készített, végig éreztem magamon a tekintetét.

- Milyen messze vagyunk még? – kérdezte halkan, megtörve a tûz pattogásának s a ló legelésének zaját.

- Nos, még bõven van elõttünk út, de már minden kezd zöldebb lenni.

- S ez mit jelent? – faggatott tovább.

- Hogy közeledünk - feleltem, míg a vállam felett hátranéztem rá. – A hegyekhez tartunk.

- A hegyekhez? – kérdezett vissza döbbenten. – Mármint… a keleti választó hegyekhez, ugye?

- Igen – bólintottam döbbenten. – Honnan tudtad, hogy vannak itt ilyenek is? – kérdeztem rá szemöldökömet ráncolva. Még a nagy gondolkodásomban is megálltam, hogy az alvást hogyan oldjuk meg.

- Osberth azért tanított pár dolgot – felelte halvány mosollyal az ajkán.

- Akkor mégsem olyan ostoba férfi – jegyeztem meg, majd folytattam a dolgomat. Nagy nehezen sikerült megoldanom a fekhely problémát s idõközben Galea is készített egy könnyû vacsorát. Miután jól laktunk, lefeküdtem a helyemre, ahogy Galea is. Közel voltunk a tûzhöz, ami még melegen ropogott. Távol tartotta a bogarakat s a ragadozókat, emellett a hideg éjszakát is megkönnyítette.

Mégis, ahogy ott feküdtem Galea mellett egy karnyújtásnyira, s a tûz megvilágította pihenõ alakját, nehezemre esett más merre figyelni. Mikor a hátára fordult s nagy sóhajjal felfelé nézett, követtem a példáját. Az égen egy felhõ sem volt, helyettük viszont fényesen ragyogtak a csillagok.

- Van délnyugaton egy törzs, akik fontos szerepet adnak a csillagoknak – szólaltam meg. – Ünnepeik s szertartásaik mind csillagos eget igényelnek. Hallottál már róluk? – kérdeztem halkan, majd néztem felé. Õ is engem nézett, kíváncsi meleg tekintettel.

- Nem, még nem.

- Pedig azt hittem Osberth mesélt róluk – tereltem inkább a témát. Ostobaság volt felhozni bármit is…