Miután elkészültem mindennel és magamhoz vettem a tárcám, bekopogtam Jinhez, de már nem volt ott, úgyhogy most egyedül megyek le reggelizni.

Semmi sem hasonlítható össze az Olaszországban kapható friss parmezán sajttal, bármilyen drágán is lehet kapni Amerikában, akkor sem lesz ugyanaz. Már ezért megérte volna idejönni minden héten, ha nem kellett volna kerülnöm még az országot is a túlbuzgó rokonság és az állítólagos barátok miatt. De most majd legalább egy életre leszállnak rólam és azon véleményükrõl, mi szerint a lányuk sehol sem kaphatna jobb partit nálam.

Még iszok egy finom tejszínes kávét, majd az órámra nézve felállok és elindulok a hall felé.

Már a lépcsõn lefelé menet kiszúrom Jint a tömegben és most valahogy teljesen másképp fest, mint ahogy szokott. Bár igaz, hogy még én sem láttam õt elegáns öltözet nélkül, de akkor is… ne is tudom. Ahogy jobban szemügyre veszem, feltûnik egy-két dolog, aminek lehet, hogy nem kéne, de nehéz lenne nem észrevenni.

Ha háttal állna, és nem tudnám, hogy férfi… egyáltalán hogy lehetnek egy férfinak ilyen formás lábai? A többi pedig…

Tuti, hogy megártott a hõség. Vagy az idegesség teszi, de az biztos, hogy valami nincs rendben. Szerencsére nem marad több idõm nézelõdni, mert ahogy leérek már elõttem is van.
- Szép reggelt ismételten – köszön, a már megszokott hangulatában.
- Kerestelek a szobádban.
- Lejöttem kávéért – meglóbálja az orrom elõtt a szerzeményt. - Elég finom, te nem kérsz?

Nemet intek, hisz én már ittam. Közelebbrõl nézve ez a szerelés, majdnem áttetszõ…

- Szupcsi, akkor induljunk is, a kicsikém már biztosan vár. 

Azonnal elindul, izgatottan vigyorogva, de mivel elõttem megy, inkább elnézek valamerre, nehogy bolondot csináljak magamból azzal, hogy bámulom. Ennek azonban az a következménye, hogy nem veszem észre, amikor megáll és egymásnak ütközünk.

- Vannak embereid a cuccok átpakolására? – kérdezi egészen közelrõl nézve rám.
- Ez nem egy akciófilm, Jin – még hogy embereim, elmosolyodom, de végül is válaszolok, hisz még mindig várakozóan néz - Vannak.
***
Megáll a kocsink a megõrzõnél, ahol az övét lepakolták, de alig bírok lépést tartani vele olyan gyorsan halad, mikor pedig meglátja a kocsiját már majdnem fut.

Még mindig rejtély, hogy miért szereti ennyire, de nem szólok semmit.
Egy ideig nézem, hogy mit csinál, kívülrõl minden egyes milliméter átvizsgál, megsimogat, majd ugyanezt elkezdi belülrõl is. Félre kapom a tekintetem, mikor a motorháztetõ fölé hajol és megfeszül rajta az amúgy is feszes nadrág.

Most már biztos vagyok benne, hogy napszúrást kaptam, vagy megártott a környezetváltozás.

- Nem akarlak zavarni, de mehetnénk? – szólok rá türelmetlenül, hisz nem akarom lekésni az ebédet, annak ellenére, hogy szívesen megtenném.
- No para szépfiú, hamarabb odarepítelek, mint hinnéd.

A megszólításomat figyelmen kívül hagyva szállok be mellé, úgy tûnik most már „teljes a boldogsága”.

Megsimogatja a kormányt is, majd indít.
- Én a helyedben bekötném – mutat a biztonsági övre, miközben a sajátját bekattintja - Kelleni fog.

Valamiért már elõre tartok tõle, hogy igaza lehet, de nem akadékoskodom.
Azon már nem is csodálkozom, hogy nem figyel a sebességkorlátozásra, de néha még így is megszorítom az övemet, azoktól a manõverektõl, amiket véghez visz. Az arcán valami átszellemült élvezet, a szemei csillognak, mint aki kapott egy óriási adrenalin löketet.

Elismerem, hogy jól veszet, és végül is épségben eljutunk anyám házukig. Eddig nem is gondolkodtam igazán, hogy hová is megyünk, elvonta a figyelmemet, hogy õt néztem.
- Mélygarázs?
- Természetesen.
Bekanyarodik és keres magának egy minden kocsitól távoli helyt majd leáll. Abból ítélve amennyi autó itt van, már vannak egy páran.

- Érdekesen vezetsz – jegyzem meg, kifelé menet.
- Ez drift. Csúszás… de szerintem tánc. És ha az eredményeimet nézzük, akkor az utcai táncban én vagyok az egyik király.

Hátrafordul és rám kacsint, amin elmosolyodom. Van önbizalma az nem vitás és nem is szerénykedik.
- Versenyzel is? – ha annyira jó, akkor nem lepõdnék meg rajta.
- Nem tologatok mindig aktákat az irodában, Dem – mosolyog rám, de nem értem miért mondja ezt - Biztosan neked is van hobbid vagy szenvedélyed.

Persze, hogy van és õ is tudja mi az, hisz minden nap együtt dolgozunk. Sem idõm sem kedvem mást csinálni, de mi is szórakoztatóbb annál, mint mikor egy újabb jól jövedelmezõ üzletet kötök?

Semmi.

Minél közelebb megyünk a bejárathoz, annál idegesebb leszek, ami egy bizonyos szemszögbõl nevetségesnek tûnik, mert mégis csak a családom, de hozzá kell tenni, hogy olaszok.

Temperamentum a tetõfokon, területféltõ, védelmezõk és mindenekelõtt tiszteli a hagyományokat.

Ezzel semmi gond nem lenne, ha én is olyan lennék, de szerencsére nem vagyok.

Az elõtérbe lépve nem látok senkit, de amint becsukódik az ajtó, máris megjelennek a rokonok: Donato, a nagybátyám, Marcella a nagynéném, Juliano a keresztapám és egy rakás unokatestvér.
- Végre ideértél… - siet be az anyám, Eleonora és az apám, akit szintén Demetrionak hívnak. Már várom, hogy közelebb jön és megölel, ahogy szokott, de félúton megáll és megakad a szemei Jinen.
- Demetrio… miért hoztad el a barátodat?

Úgy méri végig, mintha semmi keresnivalója nem lenne itt és ez még nekem sem tetszik. Újabban a telefonbeszélgetéseinkbõl ítélve a barátnõi hatására igen csak sznob lett. Soha nem éltünk rosszul, de azóta, hogy fellendítettem a családi üzletet is és a vagyonuk elkölthetetlen mennyiségû lett, megváltozott.

- Ch. Barát. Ja.

Már éppen szólásra nyitom a számat, hogy udvariasan megkérjem anyámat, ne viselkedjen így, mikor Jin megakadályoz mindenben.

Hirtelen megcsókol, elérve hogy még gondolkodni se tudjak, nemhogy reagálni bármit is. Természetesen nem viszonzom, de érdekes mód nem is tartom undorítónak, annak ellenére, hogy férfi. Meglepett ezzel a hirtelen tettével, végül is errõl nem volt szó, de próbálom nem kimutatni, hogy ne vegyék észre a körülöttünk döbbenten hallgató rokonok.
- Ha nem fogod vissza az anyádat, és továbbra is lenéz, meg is duglak elõttük – sziszegi dühösen még mindig közel az ajkaimhoz, de most inkább bele sem gondolok ebbe.

Tudom mi zavarja, már elmondta, hogy gyûlöli ha lenézik vagy lekicsinylik és az anyám most pont ezt tette.

Elhajolok tõle és összekaparva a széthullott gondolataimat a rokonok felé fordulok és egyszerû mozdulattal magamhoz húzom Jint a derekánál fogva.

Ha már így „bemutatkoztunk” semmi értelme a finomabb próbálkozással.

A rokonokra nézek, akiknek a nagy részük tátott szájjal bámul, anyám úgy elsápadt, mintha mindjárt összeesne, egyedül az apám az, aki nem mutat semmilyen érzelmet. Mint mindig.

- Anya szeretném neked bemutatni Jaroslaw Jin Kangot, a… páromat. – erre mintha még sápadtabb lenne és csak áll mereven egyhelyben.

Jin érintésére oldalra nézek, egyik kezét a mellkasomra csúsztatva kerül hozzám még közelebb, az ajkain elégedett mosollyal.

- Üdvözletem mindenkinek, és nem kell a hivataloskodás, szólítsanak Jaroslawnak vagy Jarónak.

Úgy tûnik õ aztán egy csöppet sem ideges, de erre végre az anyám is ad valami életjelet.

- M-mond hogy ez csak egy vicc… ugye csak tréfa az egész?

Nem tudom, hogy ezt a tréfa-dolgot Jinre értette-e, de valószínûleg arra, hogy egy férfit neveztem páromnak. A kiborulás határán van és én még rá fogok tenni egy lapáttal, de ez szükséges.

- Nem az anya, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele, úgy mit bármelyik családtaggal! – ha nõ lenne, nyilván így is tenne, de most inkább figyelmeztetem.

Kezeivel eltakarja az arcát és már ebbõl tudom, hogy baj van. Mindig ezt csinálja, ha ideges és nyugtatni akarja magát.

- Ell, nyugodj meg, nem történt tragédia! – nyugtatja apám.

- Nem történt tragédia!? Nézz csak rájuk! Ez nem normális! Mi fognak szólni az emberek?! – sipítja, hevesen gesztikulálva közben - Nem lesznek unokáim és menyem! Nem lesz esküvõ!

Ez mind hülyeség és csak a saját maga gondolatait tükrözi. Pontosan tudja, hogy sosem akartam megnõsülni, nem akarok gyereket és azt is tudja, hogy hidegen hagy az emberek véleménye, bármirõl is van szó.

- Gyere, menjünk ki ez kicsit a levegõre, hátha megnyugszol. – próbálkozik apa, de nem sok sikerrel.

- Hagyj, most egyedül szeretnék lenni! – kiviharzik a szobából, így újra mi kerülünk a figyelem középpontjába.

- Azt hiszem akkor, mégsem fogom kedves mamának szólítani. – mondja Jin kedélyes hangon, s a gondolatra, hogy erre hogyan reagálna anya, kicsit felnevetek, oldva ezzel a beállt csendet.

- Tényleg nem kéne – lép közelebb apám és üdvözlés képen kezet fog elõbb velem, majd Jinnel is – Demetrio Giordano, örülök, hogy megismerhetlek!

Hogy tényleg örül-e vagy csak udvarias, nem tudom, mindenesetre magamban felsóhajtok, hogy õ nem akadt ki… annyira.

Sorban az összes jelenlévõ üdvözöl minket, egyikük tartózkodóbb, de van, akit nem zavar különösebben a bejelentés, de még nem találkoztam a testvéreimmel és szerencsére egy irritáló nõszeméllyel sem.

- És merre van Fatima és Aurelio? – mind a ketten házasodnak, így biztos sok dolguk van, de a családi ebédet nem hagynák ki.

- Nemsokára itt lesznek, Aurelio épp a legénybúcsúját szervezi, Fatima pedig az utolsó ruhapróbán van, de gyertek beljebb!

Elengedem Jin derekát, de mikor elindulunk megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Rá nézek, de csak elmosolyodik és halad tovább. Engem sem zavar, csak szokatlan, de nyilván azért tette, mert így hitelesebbek vagyunk.

- Az apádról kaptad a neved? – kérdezi, hogy csak én haljam.

- Igen, valójában én már a negyedik Demetrio Giordano vagyok. Hagyomány, hogy az elsõ fiú mindig ezt a nevet kapja. – magyarázom halkan, és inkább bele sem gondolok mi lesz, ha kérdezgetnek, hisz semmit sem tudunk egymásról.

- Aha! Szóval ezért akadt ki a kedves mama, nem lesz, aki tovább viszi a hagyományt, mert a fia átállt a „sötét oldalra”. – ecseteli vigyorogva.

Sötét oldal?  Hagyjuk…

- Részben, de ez badarság, mert ott van még a két testvérem is, akik most házasodnak. Majd késõbb beszélek vele és megnyugszik. – remélem…

- Sok sikert hozzá! – mondja vigyorogva, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Beérünk a hatalmas nappaliba, ahol még pár emberrel eljátsszuk az elõbbi „megdöbbentõ jelenetet”, majd egy itallal helyet foglalunk.

Tíz perccel késõbb befut Fatima, a húgom hatalmas mosollyal az arcán, és mikor felállok hogy üdvözöljem, majdnem visszaesem mikor a nyakamba ugrik.

- Demetrio! Annyira örülök, hogy itt vagy! – elmosolyodom és átölelem, majd megpuszilom az arcát. Õ a legnormálisabb az egész családban, ha lehet ilyet mondani. És most is gyönyörû, mint mindig. A szeme ugyanolyan színû, mint az enyém, a haja pedig barna hullámokban ömlik a vállára.

- Én is örülök, hogy látlak, épp olyan gyönyörû, vagy mint mindig – dicsérem meg, mire még szélesebb lesz a mosolya. De mielõtt belekezdünk a „hogy vagy-mit csinálsz” szövegbe… - Szeretném, ha megismernél valakit!

Jin már mellettem is áll és ezúttal õ maga mutatkozik be.

- Üdv, Jaroslaw Jin Kang, a reménybeli sógorod!

A megfogalmazástól, majdnem kicsúszik a pohár a kezembõl, de még idõben észbe kapok. Fatima összeráncolja a homlokát, majd végignéz rajtam, aztán Jinen, és kezet nyújt.

- Ugye tudod, hogy Demetrio nem házasságpárti? – kérdezi tõle a húgom, mire egy pillanatra összezavarodom.

Tudtam, hogy kiszámíthatatlanok a reakciói, de azért nagyobb meglepettségre számítottam volna, nem arra, hogy figyelmezteti, nem nõsülök.

- Ó, hidd el tudom, de majd megoldjuk. – vigyorog a húgomra, majd hasonlóan az elõbbi mozdulatomhoz átkarol. Neki ez nagyon egyszerû, legalább is annak tûnik, nekem viszont már kezd egy kicsit megfájdulni a fejem. Az nem zavar, hogy hozzám ér, lehet hogy a mindennapos találkozások és az apró flörtjei hozzászoktattak a jelenlétéhez, de akkor is furcsa. Nem azért mert férfi, sokkal inkább mert ennyire közvetlen, úgy hogy vannak körülöttünk. Még soha nem jelentem meg társaságban senkivel, a partnereimmel való találkozás, kimerült a hálószoba és a lakásom környezetében, most meg egy rakás ember elõtt ölelget.

- Ha nem vagyok tolakodó… kérdezhetek valamit?

Fatima hangja szûrõdik be a gondolataim közé, de a kérdést nem nekem intézte.

- Naná, kérdezz, amit csak akarsz.

- Folyamatosan diétán vagyok, és még sincsenek ilyen formás lábaim. Mit csinálsz, hogy ilyen jó alakod van?

Ha valaha is el kellett jönni a percnek, hogy valakinek sikerüljön elérni, hogy kiakadjak, hát az most van. Rómában egy családi vacsorán, ahol a húgon az áll-pasimat kérdezi arról, hogy mit tesz a formás testéért… és az áll-pasim valamit a húgom fülébe súg, amitõl õ kuncogni kezd…

Azt hiszem, kell egy kis friss levegõ…

- Jól vagy Demetrio? – kérdezi Fatima.

- Igen… valójában felüdülés, hogy nem úgy reagálsz erre, mint anya. – hazudom rezzenéstelenül – Ha megbocsátotok egy percre, megnézem anyát.

Amúgy is el kell vele beszélgetnem és végre megértetni vele, hogy mi a helyzet. Jint nem féltem egyedül hagyni, végül is azzal, amit produkál, még a színészetire is felvennék. Úgy játszik, mintha valóban ennyire egyszerû lenne beleélnie magát a párom szerepébe…

A válaszát várom, de természetesen tõle sosem azt kapom amit elvárna az ember.

- Hm, egy egyhónapos vakáció a csodálatos Olaszországban egy olyan dögös pasival, mint maga és még fizetne is érte? Kicsit gigolónak érzem magam.

Felkuncog, de számomra ez nem olyan vicces. Örülök, hogy jól szórakozik, hisz nem õt akarják megnõsíteni.

- Tehát, a válasz? – kérdezem türelmetlenül.

Nem válaszol, hanem vigyorogva feláll a székébõl és áthajol az asztalon, így olyan közel kerül hozzám, hogy az orrunk szinte összeér. Furcsa hogy ilyen messzire ment, a személyes szférámba tolakodva, de meg sem mozdulok, miközben õ lehunyja a szemeit és beszívja a levegõt. Fogalmam sincs mi ütött belé, de örülnék, ha válaszolna végre.

Macskaszemeit mélyen az enyémekbe fúrja, de ez a távolság már mégis csak túl kevés, ezért egy picit hátrébb húzódom tõle.

- Természetesen igent mondok - suttogja, majd visszaül a helyére.

- Feltételek? – kérdezem komolyan, végül is egy hónapig nem lesz itthon. Valamit csak kér érte cserébe, a szívességrõl, amit nekem tesz már nem is beszélve.
- Csak a szokásos fizumat kérem, ha nem muszáj, nem kell rám költenie, elég jól állok én is most anyagilag. Egy kikötésem van, a kicsikém velem kell, hogy jöjjön. Nélküle nem megyek.

Felvont szemöldökkel nézek, nem értem mire céloz. Talán van valami háziállata?

Feltûnhet neki az értetlenség, mert elém tolja a mobiltelefonját, aminek a kijelzõjén egy vörös sportautó van.

Ez lenne a „kicsikéje”?
- Nem lenne olcsó – egy teherszállító repülõ bérlése, plusz a biztosítás szép kis summa.
- Ahogy egy esküvõ sem, nemde? Vagy vele, vagy nem.

Egyenesen a szemembe néz, egy tõle szokatlanul komoly tekintet kíséretében. Ez érdekes… mi lehet olyan fontos neki egy autón? Nem bírná ki egy hónap nélküle?

A kérlelhetetlen tekintetébõl arra következtetek, hogy nem.

- Hah, rendben. Kifizetem. – még mindig jobb befektetés, mint egy feleség.
- Szupcsi. Ha jól emlékszem, hat nap múlva megyünk, igaz? - bólintok - És egy hónap. – megint bólintok - Akkor ki is veszem a szabimat.

Mintha minden el lenne intézve feláll, és már indulni is készül, de még utána szólok.
- Nem akadja, hogy elvigyem vacsorázni vagy akármi? – úgy néz rám, mintha az mondta volna, hogy földönkívüli vagyok - Mármint… nem kellene többet tudnunk egymásról, ha már egyszer egy pár leszünk?

Eléggé érdekes lesz, ha megkérdezik például, hogy hogyan találkoztunk vagy ilyesmi és mind a ketten mást mondunk.
- Lehet benne valami… Nem. Jobb lesz spontán. Sokkal izgalmasabb lesz.

Izgalmasabb? Már épp hangot adnék a nemtetszésemnek, mikor egy kacér kacsintás kíséretében kilibben az irodámból.

Pompás. Ennyit arról, hogy „tökéletes pár” leszünk.

* * *  Hat nappal késõbb * * *

Addig ameddig a repülõtérre nem érünk nem is találkozunk a héten többé. Elintéztem a kocsija elszállítását, ami már ott fogja várni, mire Olaszországba érünk. Hotelfoglalást az érkezésünkre és bérelek egy kocsit is. Másnap már átköltözhetünk mivel az anyám már eldöntötte, hogy egész család az õ hatalmas házukban fog megszállni, ami olyan mint egy kastély. Nem tudom, hogy fogom kibírni egy hónapig és remélem Jaroslawnak is kötélidegei vannak egy nagycsaládhoz.
A reptéren hamar kiderült, hogy miért van lelombozódva. Hiányzik a „kicsikéje”.

Csak tudnám, hogyan lehet egy autót így hívni. Más emberek az állataikat vagy a barátnõjüket hívják így.

Mindegy…
- Hol a mosolya? – már megnyugtattam, hogy a kocsi biztonságban odaért, még sincs jobb kedve.
- Ah, a kicsikém. Ha odaértünk elviszem egy körre, fõnök – néz rám a fájdalmas sóhaja után - Imádni fogja, ebben biztos vagyok.

Hm… az autó az autó, de ahogy akarja. Úgy is el kell menni majd érte.
Beszállunk a gépbe, az elsõ osztály elég kényelmes és jó a kiszolgálás is. Még szerencse, hogy külön rakodótere van, mert nem kevés bõröndünk van. Egy hónapra sok csomag kell.

- Felmerült bennem egy kérdés – zökkent ki a hangja a gondolkodásból.
- Mégpedig? – nekem is felmerült elég sok kérdés, de mivel úgy döntött nem hajlandó megbeszélni egy forgatókönyvet, nem forszírozom.
- Hívhatlak Demnek? Cserébe hívhatsz Jinnek – mosolyog, mintha valami nagyon tetszene neki és ettõl kissé feldobódott.

- Miért pont Dem? – értem, hogy nem magázódhatunk, de a Demetrio akkor is tökéletesen megfelel.

- Mert nekem ez tetszik. - jelenti ki mosolyogva - Otthon hogy becéznek?

- Sehogy. Nem szeretem a beceneveket. – túl… közvetlen.

- Hm… ha a Dem nem jó a Macikám jobban tetszene? – kuncog incselkedve, úgy tûnik egészen jól szórakozik az én káromra, amiért mást már kirúgtam volt, de jobban belegondolva, mi lenne ha úgy hívna…

Nem tudom megállni, elmosolyodom és a fejemet megingatva nézek rá. – A Dem megteszi. – majd eszembe jut még valami – A Jin a középsõ neved?

Egészen szokatlan, hogy tegezõdöm, alig van olyan ismerõsöm akivel nem hivatalos hangsúllyal beszélek.

- Az. Gondoltam ha már soha nem akartál Jarónak szólítani, talán ez tetszik. – vállalt von, de õ is pontosan tudja, hogy nem azért szólítottam a rendes nevén, mert a Jaró nem tetszett.

- A kocsiddal kapcsolatban van még valami kívánságod? – ha igen akkor még az elõtt elintézem, hogy anyámékhoz érnénk, mert utána már nem lesz rá idõnk.

- Fedett garázs, mindenképpen.

Bólintok, mert ez könnyen megoldható. A családi háznak olyan földalatti garázsa van, mint egy kicsi parkolóház, hiszen állandóan egy csomó rokon ül náluk. Ilyen egy összetartó olasz család.

Jin elõkotor valahonnan egy fülhallgatót és zenét kapcsolva néz kifelé az ablakon. Abból, amit hallok belõle nem igazán az én stílusom, bár ha jobban belegondolok nem is gyakran hallgatok zenét.

Magam elé nézve gondolkodom, hogy hogy a fenébe kéne elõadni egyáltalán a szüleimnek, hogy a drága fiuk a két év alatt rájött, hogy meleg. Anyám szívrohamot fog kapni, apám meg… hát az õ reakcióját nem tudom elképzelni. Õ az örök nyugalom szobra, szinte semmi sem hozza ki a sodrából. Éppen ellentéte az anyámnak, aki mindent túldramatizál, apróságok miatt idegeskedik. A húgom érdekes személyiség, sosem lehet tudni mit reagál, az öcsém pedig képes a legabszurdabb dolgokon is jót röhögni. Tehát neki valószínûleg „élvezetes perceket” fogunk okozni. A nagyszülõk már keményebb dió, eléggé konzervatívak és hagyománytisztelõk, a további rokonság pedig… majd meglátjuk. Egy valami biztos, hogy azok az idegesítõ nõszemélyek, akik láttak már nõvel megjelenni valahol biztos, hogy nem fogják elsõre elhinni.

Az út hátralévõ részében már nem is próbálom kitalálni a reakciókat, hanem inkább az üzleti dolgokon jár az agyam. Kijelöltem egy helyettest, de természetesen laptopon keresztül is intézhetem az ügyeimet és semmi pénzért nem függeszteném fel egy hónapra a munkát. Az teljességgel kivitelezhetetlen lenne.

Nem tudom, hogy Jin alszik-e, de a szemei csukva vannak, a zene pedig még midig szól, ha azt lehet egyáltalán zenének nevezni.

Inkább elõveszem a könyvemet az aktatáskámból – egy tõzsdérõl és gazdaságpolitikáról szóló könyvet – és elütöm vele az idõt.

Körülbelül tíz óra múlva meg is érkezünk Rómába, és annak ellenére, hogy aludtam a gépen hullafáradt vagyok. Nem csoda, végül is hat óra az idõeltolódás, így mikor leszállunk Rómában majdnem éjfél van.

Jinnek sincs sokkal jobba kedve, látszik rajta, hogy fáradt, bár szokás szerint nem mutatja ki és próbálja adni a vidámabb önmagát.

 - A hotel nincs messze, foglaltam szobákat, a csomagokat pedig majd utánunk hozzák. – a londínerek már pakolnak is lefelé, mi pedig a kocsihoz megyünk.

- Szobákat? Egy is bõve elég lett volna, amúgy is össze kell szoknunk, nem? – vigyorog, mint aki minden fáradságát elfelejtette.

- A külön szoba tökéletes. Kevésbé zavarjuk egymást. – mondom a saját érvem. Végül is, mint mondtam, csak a család elõtt kell színészkednünk.

- Engem nem zavart volna, helytakarékosság, spórolás.

Nem válaszolok, mert abszolút nincs energiám semmire. Nem is igazán emlékszem a szállodáig vezetõ útra, a portán kikérjük a szobákat, szerencsére Jinnek sem okoz gondot az olasz, végül is, ha egy olyan cégnél dolgozik, ahol az egész vezetõség az, akkor a nyelvismeret mondhatni elvárás.

- Mikor lesz a nagy bemutatkozás? – kérdezi mosolyogva a szoba elõtt.

- Ebédre várnak, úgyhogy tízkor találkozzunk a hallban, ha még a kocsidért is el akarsz menni. – azt már belekalkuláltam az idõbe.

- Azért mindenképpen, hagy irigykedjenek a szépségemre. – mondja büszkeségrõl árulkodó hangon, és végül is rákérdezek arra, ami már eszembe jutott.

- Mi olyan különleges abban a kocsiban? – én nem igazán teszek különbséget, van jó néhány autóm, de egyiket sem kedvelem jobban a másiknál.

- Majd meglátod a kicsikét és megérted. Álmodj szépeket Dem!

- Jó éjt!

A szobáink egymás mellett vannak, a csomagok pedig már ott várnak benn. Most nincs igazán energiám ruhát keresgélni, csak egy fekete pizsamaalsót halászom elõ és a fürdõbe megyek egy forró zuhanyér, majd egyenesen az ágyba dõlök és már alszom is.

 
Reggel kopogásra ébredek és az órára nézve megállapítom, hogy még csak fél nyolc. Nem kértem szobaszervízt ezért lassan az ajtóhoz sétálok és miután kinézek az üveges lyukon felsóhajtok. Jin.

A hajamba túrok, hogy az estleges kusza tincseket megigazítsam, majd kinyitom az ajtót.

- Miért keltél fel ilyen korán? – fürdõköpenyben járkál egy szállodában. Még szerencse hogy egymás mellett vannak a szobáink.

- Nekem ez már nincs korán, de ezért a látványért bármikor felkelek. – látványosan végigmér, eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg fel kellet volna vennem egy felsõt mielõtt ajtót nyitok, de mindegy is, nem vagyok szégyenlõs.

- Mit szeretnél? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva nézelõdését.

Még egyszer végigmér, majd megszólal.

- Mit vegyek fel ebédre? Hivatalos a mûsor vagy elég valami laza?

- Nem kell öltöny, azt veszel fel, amit szeretnél, ez egy nem hivatalos családi vacsora, körülbelül ötven emberrel. – itt ilyenek a családi vacsorák. A legtöbb rokon jelen van.

- Szupcsi. Akkor felveszek valamit, amitõl leesik az álluk. – vigyorogja – És megtennél valamit a kedvemért, ha már egy pár vagyunk?

Egy pár. Ezt sem mondta még nekem senki, fõleg nem egy pasi. Van egy olyan érzésem, hogy fogom én még bánni ezt a remek ötletet. – Mi lenne az?

- Ne borotválkozz meg, irtó dögös vagy borostával. – az ujjait végighúzza az állam vonalán és egy furcsa sóhajt hallatva megfordul és visszamegy a szobájába.

Homlokráncolva csukom be az ajtót, majd mivel már eléggé felrázott nem fekszem vissza, hanem én is készülõdni kezdek. Az ébresztõ zuhany, fogmosás és frizura után elõkeresek néhány megfelelõ ruhadarabot. Hosszú ideje elõször mellõzöm az öltönyt és egy sima fekete nadrágot veszek föl egy sötétkék laza inggel.

Szokatlan nyakkendõ és öltöny nélkül látni magamat és fõleg anélkül, hogy megborotválkoztam volna, ami lehet, hogy rossz ötlet volt. Nem számít, most már nem kezdek bele, inkább megnézem hogy Jin elkészült-e már, mert akkor lemehetünk reggelizni is…

Belemerülök a melóba,. akkor pillantok fel, amikor elsétál az asztalom mellett a japcsi bige. Édesen köszön, és tény, hogy még az én figyelmemet is leköti egy kicsit. Szimplán esztétikailag, de… az tény, ott kerek és formás, ahol kell, ehhez passzol szép arca és ápolt haja. Mindig enyhén ki van sminkelve, a ruhája most is kifogástalan, az illata kellemes. Dögös csajszi.

Amire összeszedek mindent és beviszem, már majdnem kész vannak, tudom. Ismerem a fõnök tárgyalási szokásait.
- Mr. Giordano itt vannak az iratok amiket kért! - nyitok be, mire minden tekintet rám tapad. Nocsak, ilyen furcsa, hogy félvér vagyok? Édes.

Ahogy kísérem kifelé a japcsikat, érzem, hogy néz, Aggaszt is egy kicsit, nem értem, mi lehet a baja. Nem szokott nézni az fix, és most mégis. Mindegy, majd elmondja.
És nem is csalódom, Lisa nem sokkal késõbb hív, hogy menjek fel. Vidám is leszek tõle.
- Máris hiányoztam fõnök? - vigyorgok rá.
- Foglalj helyet, meg kellene vitatnunk néhány dolgot.
Le is ülök vele szembe, és lesimítok egy ráncot. Meglep, hogy a tekintete követi az ujjaim vonalkát. Egyre jobban aggaszt. Ennyire kész lenne attól a rohadt lagzitól? Tény, hogy akarom õt, de ha adja magát nem olyan, és nem is õ lenne, ha megkönnyítené.
- Szóval, miben állhatok a szolgálatára?
- Mennyire vehetem komolyan, azt az ajánlatot amit, tegnap tett? – Pupilláim kitágulnak, a szívem dobban egyet, a gyomrom görcsbe, ajkaimra vigyor.
- Benne lenne? - kérdezem, szinte remeg a hangom.
- Ha komolyan gondolta… igen. Elvinném magammal Rómába, mint a szeretõmet. Természetesen mindent csak üzleti alapon és csak a családom elõtt kellene színészkedni. Az egy hónap alatt minden költséget én állok és ezen felül megtéríteném az idejét is.

Az elõnye annak, hogy a biztonsági õr és a portás is férfi, hogy nem kell õket is levakarnom a nyakamról már reggel nyolckor mikor beérek a céghez. Ezzel szemben a recepción tevékenykedõ titkárnõ, aki túlbuzgón nyit ajtót elõttem miközben a szõkített hajkoronáját igazgatja, amit egyébként egy hurrikán sem fújna szét a rajta lévõ hajlakktól. Olyan, mint egy farkát csóváló kiskutya, aki csillogó szemekkel követ, hogy a másik ajtót is kinyithassa elõttem.
- Jó reggelt Mr. Giordano! Ma is remekül néz ki! – mondja lelkes hangon a szokásos reggeli köszöntését. Idegesít…
- Jó reggelt Lisa, kérem, szóljon ha megérkeznek a tíz órás ügyfelek! – a hangom szigorú, nem szokásom vele bájcsevegni.
- Ahogy kívánja Mr. Giordano! Hozzak önnek esetleg egy kávét?
- Nem, köszönöm. – halkan kifújom a levegõt mikor kikerülök az elõtérbõl, ahol már nem követ.
Azt hiszem le kellene cserélnem. A munkájára ugyan nincs panasz, de annyi luxus kijár nekem, hogy az idegeim kibírják még egy darabig. Azt hiszem el is kezdek keresni egy féri asszisztenst. Mondhatják, hogy hím soviniszta vagyok, de egy cseppet sem érdekel. Eddig mindig jobban jártam a férfi alkalmazottakkal: nem követnek, nem tapadnak rám nyál csorgatva és nem próbálnak arra rávenni, hogy dugjam meg õket az íróasztalon. És még azt mondják, hogy a férfiak a farkukkal gondolkodnak. Hát, ha ez így van, akkor a nõk pedig a lábuk között hordják az agyukat…
Az irodámból nyíló privát nappaliszerû pihenõhelyiségben lepakolom a holmimat, az aktatáskából kiveszem az elõre elkészített nyomtatványokat, majd az asztalra teszem õket. Jól jönne még egy kávé, mielõtt belevágunk a tíz órakor esedékes tárgyalásba.
Egy elektrotechnikai cég japánból, akik társulást ajánlanak. Nekik megvan az ötlet, nekem pedig a piacom hozzá és ez remek lehetõség mindkettõnknek, mert kölcsönösen terjeszkedhetünk.
Már nyugodtan indulok el a saját kis privát mini konyha felé, amit tulajdonképpen azért rendeztettem be, hogy ne a titkárnõnek keljen kávét vagy ebédet hordania.
Na, még csak az hiányozna!
Amikor azonban belépek rögtön egy hangos sóhaj szakad fel belõlem a nekem háttal tevékenykedõ férfira nézve.
A személyi titkárom, az életem másik „megkeserítõje”, de furcsa mód csak az itt dolgozásának elsõ hónapjában zavartak a megszólalásai és a kis flörtölései, mert akkor még nem tudtam, hogy miért teszi. Azóta már rájöttem, hogy meleg, de ez a tény egyáltalán nem zavar. Azóta hogy tudom, nem azért csinálja, amit csinál, hogy idegesítsen, nem is irritál. Sõt, inkább szórakoztat az állandóan energikus és kedélyes viselkedésével.
- Szép reggelt, Mr. Giordano – felém fordul a kávéval a kezében és szokásához híven végigmér - Ma is nagyon dögösen néz ki.
Halvány mosoly kúszik az ajkaimra ahogy én is ránézek.
- Jó reggelt, Jaroslaw. – köszöntöm én is. Ma nem néz ki úgy, ahogy általában szokott, valahogy olyan, mint aki nem igazán aludta ki magát. Karikásak a szemei.
- Mi ez a gondterhelt arc?
Közben már nekem is elkészítette a kávét és közelebb lépve a kezembe nyomja. Lecsökkent távolságtól ismét közelebb kerül hozzám az arca, ami nagyon különleges vonásokkal rendelkezik. Már-már nõiesnek mondanám, de mégsem… érdekes.
A kérdésétõl azonban eszembe jut a legnagyobb probléma, ami ebben az évtizedben a vállamat nyomja. A húgom esküvõje, amire hat nap múlva Rómába kell utaznom, ergo, megint a nyakamba akarnak majd sózni egy feleséget.
Inkább a halál.
- Közeleg a húgom esküvõje és nincs tõle túl jó kedvem – gondterhelten pillantok az érdeklõdõ szemeibe, mondtam már neki ezt korábban is mikor rákérdezett. Nem mintha nem örülnék a húgom boldogságának, de azt kifejezetten rühellem, hogy nem képesek felfogni, nem mindenki akar megnõsülni.
- Hm, az ajánlatom még mindig áll – kacéran rám kacsint, majd mellettem ellépve az arcomra simít - Nem szabad összehúznia a szemöldökeit fõnök. Ha még dögösebb lesz, a végén még nem tud majd az utcára menni.
Kuncogva elsétál a saját asztalához, én pedig a kávémmal együtt bevonulok az irodámba.
Már teljesen hozzám szoktam a viselkedéséhez ez alatt a pár hónap alatt, és a néha-néha elõforduló apróbb érintései sem zavarnak. Pedig általában nem szeretem, ha csak úgy hozzám ér valaki, de tõle már megszoktam. Kár hogy nem egy nõ született ilyen adottságokkal.
Mindegy… most elõ kell készítenem a már megfogalmazott piactervezetet, amit bemutatunk a japánoknak. Jobb elõre felkészülni, mint rögtönözni.

A japánok képviselõje egy igazán gyönyörû nõ, akin még nekem is megakad a szemem. Általában férfiakat jelölnek ki külföldi utazásokra, így ez igen csak meglepõ.
A probléma csak az, hogy egyáltalán nem vonz magához. Szexi és gyönyörû, de egy cseppet sem csigáz fel. És tekintve, hogy már körülbelül két hónapja nem szexeltem, ez már nem normális. Létezik egyáltalán olyan nõ, aki megfelelne nekem?
- Mr. Giordano itt vannak az iratok amiket kért!
Az ajtó felé pillantok a tárgyalókkal egyetemben, akiknek nyilván feltûnnek a titkárom ázsiai vonásai. Igazán különleges és engem mindig egy ragadozó nagymacskára emlékeztet: a szemei és azok a sötétszõke tincsek, még a könnyeden ruganyos járása is.
Elszakítom róla a tekintetem miközben õ helyet foglal a tárgyalóasztalnál, de már szinte mindennel megvagyunk. Egy újabb sikeres nap, egy új sikeresnek ígérkezõ befektetéssel. Tökéletes.
Már csak az kellene, hogy elszálljon a fejem fölül Damoklész kardja és minden abszolút tökéletes lenne.
Ahogy a japánokat kikísérõ Jaroslawra terelõdik a figyelmem, eszembe jutott a tegnap tett „ajánlata” amit akkor még egy az egyben elutasítottam volna – persze azt sem tudom mennyire gondolta komolyan – de most még is ezen kattog az agyam.
Azt mondani az egész családnak, hogy meleg vagyok és ráadásul még a szeretõmet is magammal vinni elég nagy hülyeség, de annál kézenfekvõbb megoldás. Az ki van zárva, hogy én bármikor is megnõsüljek, és bár nem érdekelnek a férfiak, nem is undorodom olyan szinten a melegektõl, így lehet - de tényleg csak lehet – hogy el tudnánk hitetni velük. De akkor úgy kellene tennünk, mintha együtt lennénk, és ez több szempontból is nehézségekbe ütközik. A nevén és a munkareferenciáin kívül semmit sem tudok róla és õ sem rólam, azon kívül pedig egy olyan viszonyt elhitetni, ami nem is létezik nem könnyû és belegondolva a nyilvános testi érintkezésbe egy férfival… nem is tudom. Ha Jaroslawra gondolok, egyáltalán nem undorodom az érintésétõl és nem is feszélyez. Eleinte igen, de már nem, tehát ha tényleg komolyan gondolta…
- Lisa, küldje be kérem Jaroslawot! – szólok a titkárnõmnek a telefonon keresztül.
Pár perc múlva meg is jelenik a keresett személy a szokásos kedélyes mosollyal az arcán.
- Máris hiányoztam fõnök?
Felsóhajtok és egy pillanatra az égre – vagyis a mennyezetre – emelem a szemeimet. – Foglalj helyet, meg kellene vitatnunk néhány dolgot.
Teszi amit kérek, és elegánsan keresztbe font lábbal leül, én pedig követem a mozdulatot a tekintetemmel, majd azt is mikor elsimít egy láthatatlan gyûrõdést a nadrágján. Egy pillanatra ráncba szalad a homlokom egy fura gondolattól, de gyorsan el is hessegetem.
- Szóval, miben állhatok a szolgálatára? – kérdezi fura hangsúllyal.
Mindegy, most nem ez a lényeg, nem érek rá õt elemezgetni, lesz rá máskor elég idõm.
- Mennyire vehetem komolyan, azt az ajánlatot amit, tegnap tett? – egybõl a közepébe, hiszen miért is köntörfalaznék?
Felszaladnak a szemöldökei és elvigyorodik, mint aki nem számított erre, és remélem tényleg nem csinálok ezzel még annál is nagyobb hülyeséget, mint amennyire én gondolom, hogy az.
- Benne lenne?
- Ha komolyan gondolta… igen. Elvinném magammal Rómába, mint a szeretõmet. – rezzenéstelen arccal közlöm a tényeket, mert számomra ez komoly dolog.
Ha rád száll az egész olasz rokonság, egy szent cél érdekében, akkor rosszabb mintha a maffia hálójába kerültél volna.
Õ láthatóan jól szórakozik az élveteg mosolyából ítélve, és van egy sejtésem hogy miért, végül is naponta flörtöl velem. Éppen ezért szeretnék valamit elõre kikötni.
- Természetesen mindent csak üzleti alapon és csak a családom elõtt kellene színészkedni. Az egy hónap alatt minden költséget én állok és ezen felül megtéríteném az idejét is. – a pénz nem akadály és kihasználni sem szeretném.

 - Unatkozom.
- Tudom, Ben. Én is halálra unom magam.
- Van valami ötleted?
- Nyisd ki az ablakot és tûnjünk el innen.
- Nem tudom. - rázom meg a fejem. - Magasan van és acélrácsok vannak elõtte.
- Akkor...
- Benjamin! - lép be szobámba az egyik ápoló. - Kérlek gyere el a tükörtõl egy kicsit.
- Ch. Ne is figyelj oda rá, majd csak elmegy a fenébe.
- Benjamin? - néz rám kérdõn az ürge.
- Bosszantó.
- Hogy mondod? - lép közelebb.
- Nem hozzád beszélek. - sandítok rá, s a tükörben testvérem már megfeszült inakkal, gyûlölködve néz rá.
- Küldd el Ben, mielõtt én teszem el láb alól. - morogja.
- Megígérted, hogy nem bántasz senkit. - nézek vissza rá. - Az csak bosszúságot okoz. Emlékezz vissza, amikor megtámadtad azt a nõt... Hónapokig csak a kezelések és terápiák. Nincs rájuk szükségünk.
- Benjamin? Figyelsz te rám? - köszörüli meg a torkát az ápoló.
- Ez igaz. - húzza el a száját. - Akkor mi legyen?
Ekkor az ápoló még közelebb lép hozzám és a vállamra teszi a kezét.
- Ne érj hozzám. - szûröm fogaim között.
- Nézd, ha jól viselkedsz, akkor hamar végzünk. - bizonygatja komoran.
- Nem vagyok rád kíváncsi.
- Benjamin, már elég hosszú a hajad ahhoz, hogy vágjunk belõle egy kicsit. - sóhajt fel türelmetlenül. - Hidd el én leszek a legboldogabb ember, ha gyorsan túl leszünk rajta.
- Nem kedvellek, szóval miért járuljak hozzá a TE boldogságodhoz?
- Hát jó... - von vállat azzal kiválaszt hajamból egy tincset és felemeli a kezében tartott ollót.
- Megmondtam, hogy ne érj hozzám! - üvölt most fel testvérem hangosan. Kikapja a döbbent ápoló kezébõl az ollót. - Mindenképpen vágni akarsz? Miért nem vágsz le magadról valami felesleget, te zsírkupac?! Mondjuk az ujjaidat? - kap az ollóval az ápoló keze felé gonoszan vigyorogva.
- Mirror hagyd abba. - suttogom a fülébe halkan, de nem használ semmit.
Kezét döfésre lendíti, s hogy megakadályozzam tervében, saját kezemmel állom útját az ollónak. Érzem ahogy az olló mélyen átcsúszik a karomon, ahogy elszakítja izmaimat a csontomtól, s látom, ahogy a másik oldalon felbukkan a hegye. Istentelenül fáj, ezért eszelõsen felüvöltök. A vérem csak pillanatokkal késõbb kezd el ömleni, mikor Mirror kihúzza az ollót a karomból. Az ápoló dermedten áll, nem tesz semmit. Talán még soha nem találkozott olyanokkal, mint mi. Percekig csak bámulja ahogy a vérem a fehér földre csorog, amõba-szerû tócsát képezve; végül kirohan és kisvártatva többedmagával állít be. Egyikük egy tolószéket hoz magával. Beleültetnek. Nem kapok nyugtatót, mert meg sem szólalok, szemem sem rebben. Úgy viselkedek, mint egy üres bábu. Így könnyebb.
Elvisznek az orvosi szobába, kitisztítják majd összevarrják a kezem. Végül bekötözik és a lelkemre kötik, hogy le ne szedjem, különben elfertõzõdhet, és akkor a karomat kell majd levágni. Ezután visszavisznek a közös helységbe és leültetnek egy székre a sarokban. A kötést bámulom a kezemen. Puha, steril géz, finom anyagú fásli. A lydocaintól csak tompán érzem alkarom. Mirror dühös rám, és egyben aggódik is értem.
- Mondd, hogy lehettél ilyen ostoba? Mindig eléred, hogy Téged bántsalak mások helyett! Mikor látod már be végre, hogy felesleges megvédened másokat? Akármit csinálunk, itt fogunk megrohadni. Akkor miért olyan fontos, hogy ne tapadjon mások vére a kezedhez?
- Nem vagyok gyilkos. - motyogom kábultan.
Ekkor belép egy fehér köpenyes doktor. Egymásra nézünk. Arany színû szemeivel az enyémet fürkészi. Egyik eltévedt tincsét kisimítja arcából. Még soha nem láttam Õt ezelõtt. Most érkezhetett. Mirror a fülembe súg:
- Ne nézd. – csak ennyit mond, és én ismét a kötésemet kezdem fürkészni.
Az idegent kisvártatva elmegy, én pedig idõérzékemet elveszítve bámulok magam elé, míg tudatom gondolatok nélkül lebeg a semmiben. Kényszeres mozdulatokkal dörzsölöm a kötést a karomon. A kötés átvérzik. Felszakadt a sebem. Tompa fájdalmat érzek, de nem törõdöm vele. Egy ápoló magára hívja mindenki figyelmét, és megkér rá minket, hogy most már vonuljunk be szobáinkba. Ahogy elmegyek mellette, megfogja a karom.
- Ma nem kapsz vacsorát. – néz rám komoran. – Szóltunk, hogy gyere, de ránk sem hederítettél.
Lefejtem magamról a kezét és szó nélkül tovább megyek. Nem érdekelnek olyan dolgok, mint az evés. Szobámba érve felkapom a takarót az ágyról, magam köré tekerem és leülök a tükör elé.
- Unatkozom.
- Én is. – érkezik a válasz. – Hogy van a karod?
- Jól. – felelem. – Kicsit fáj.
- Rendben lesz, csak hagyd békén. – nyúlik el a földön, s én mellé fekszem.
Még sokáig fürkésszük egymás arcát a sötétben, mielõtt elaludnánk.

Odakint már lassan felkel a nap. Fénye groteszk árnyékokat vet a rácsok között a szemközti falra. Már régóta nem alszom. A karom embertelenül fáj, és a gyomrom is korog. Hanyatt fekszem és üres tekintettel hallgatom a beszûrõdõ neszeket. Egy ápoló siet el a folyosón. A mellettem lévõ szobában egy patkány kaparászik csendben. A szoba lakója is felfigyel a hangra. Halkan felkuncog, majd zajt hallok, éles cincogást, apró csontok szilánkokra törését, végül hangos csámcsogást.
Itt mindenki napi szinten kap brutális erõsségû gyógyszereket, melyek apránként teszik tönkre a betegek öntudatát. Végül nem lesz belõlük más, csak egymás mocskában fetrengõ, nyáladzó, agyatlan zombik. Ösztöneik állatiasak, de tompultak lesznek. Már semmi másra nem képesek, csak kielégíteni legfõbb szükségleteiket, mint az evés vagy az alvás. Ezek az emberek úgy bolyonganak ebben az épületben, mintha csak kísértetek lennének. Egész nap hallani az istenverte csoszogásukat, ahogy vonszolják magukat. Mert aki egyszer ide kerül, az nem szabadul többé.
Én nem kapok gyógyszereket. Az évek során az orvosok és ápolók megtanulták, hogy hogy inkább teszek kárt magamban, sem hogy beszedjem a gyóygszereket. Erre leginkább akkor döbbentek rá, mikor leharaptam az ujjam. Ezután úgy döntöttek, hogy a gyógyszerek csak rontanának az agresszivitásomon, ezért felhagytak azzal, hogy belém tömjék azt a sok szemetet.
- Ébren vagy már? - fordulok a tükör felé, és Mirror bólint.
- Hogy vagy? - kérdezi komoran.
- Fáj a karom. És éhes is vagyok. - felelem.
Ekkor kinyitják az ajtót és belép rajta egy ápoló.
- Jó reggelt Benjamin! Gyere reggelizni, aztán ránézünk a karodra. Ahogy elnézem, a kötést mindenképpen ki kell cserélni.
Szó nélkül követem az étkezõbe. Ide többnyire csak azokat a betegeket engedik, nyugodtan viselkednek; vagyis általában nyugodtan. Megreggelizek, csendben félrehúzódva az egyik sarokban. Az ajtóban két ápoló kíséretében feltûnik a doktor, akit tegnap láttam. Az egyik ápoló jobbra veszi az irányt, míg a másik balra. Az idegen doktor pedig megfontoltan sétál a betegek között. Eközben egy harmadik ápoló hozzám lép.
- Végeztél Benjamin? - kérdezi, de én nem válaszolok. Az idegen tekintete újra az enyémbe gabalyodik, s ezt az ápoló is észreveszi. - Doktor David Gray. - mutat be neki.
- Ne nézd! - szól rám Mirror.
- Nem számít. - mondom egy utolsó pillantást vetve a doktorra, azzal az ápolót követve, elhagyom az étkezõt.
Az orvosiban aztán leveszik a kötést a kezemrõl, letisztítják és újra fertõtlenítik a sebet, végül újra bekötik. Ezután visszaengednek a szobámba.
- Ki ez az ember? -kérdezem leülve a tükör elé.
- Ne gondolj rá.
- Miért?
- Valami nincs rendben vele. A legjobb, ha senki és semmi marad számunkra.
- Ha te mondod...
Valahonnan üvöltés hallatszik, lábdobogás. Egy beteg áll meg zihálva a szobám ajtajában. Tekintetét eszelõsen kapkodja ide-oda, mint az ûzött vad, aki menekül. Berohan hozzám. Elkapja vállaim és rám kiált.
- Ne nézz a szemeibe! Õ maga a Sátán! Ne nézz rá! Ne nézz rá!
Ekkor ajtóm elõtt a David nevezetû sétál el, majd meggondolja magát és benéz a szobámba. A beteg kétségbeesve felsikolt és két ujját összetéve keresztet formál.
- Távozz innen Sátán! - üvölti és vállaimat elengedve megtántorodik. Lábai megcsúsznak, és nekiesik a tükrömnek, ami ezer meg ezer szilánkra törik.
Érzem, ahogy elmémet pillanatok alatt elönti a vörös köd. Letérdelek a szilánkokba és két kézzel megragadom a férfi nyakát, aki megdöbbenve és gurgulázva nyög fel.
- Eltörted a tükrömet. - sziszegem fogaim között.
- Saj... nálom. - hörgi levegõ után kapkodva.
- Takarodj innen! - kiáltok rá, mikor elengedem a nyakát.
A férfi nyüszítve menekül, már nem is érdekli, hogy az akitõl retteg, még mindig az ajtóban áll. Engem sem érdekel. Továbbra is a földön térdelve, teljesen megsemmisülve bámulom a szilánkokat. Bár azt mondják róla, hogy doktor, David csak áll az ajtóban és nem tesz semmit. Ekkor berohan pár ápoló a szobába. Felsegítenek a földrõl és az ágyra ültetnek, hogy feltakarítsák a szilánkokat, és hogy ellássák az apró vágott sebeket a térdemen, végül magamra hagynak. A doktor még mindig az ajtóban ácsorog, bár mintha nem is ebben a világban járna. Tekintete homályos és távolba révedõ.
- Kell egy tükör. - motyogom lehajtott fejjel.
Percekkel késõbb a férfi sarkon fordul és elmegy.
- Az õ hibája ugye? - kérdezem testvéremet. - Ha õ nem ijeszti meg azt a fazont, még mindig meglenne a tükröm.
- Megfojthattad volna.
- Nem vagyok gyilkos.
- Mégis elégtételt akarsz. Mit fogsz csinálni?
- Nem tudom. - húzom fel térdeimet és ölelem át õket. - Unatkozom...

- Menj már! - ragadja meg a karom Maria, az egyik szakácsnõ.
- De nem akarlak bajba keverni - suttogom.
- Ha nem menekülsz el, akkor meg fognak ölni azért, amit tettél! - rivall rám, és kilök az esõbe.
Hátra sem nézek, a fejemben az elmúlt fél óra eseményei keringenek, és belátom: Marianak igaza van. Ha nem menekülök, a Gazda megöl azért, amit tettem.

Csak rohanok és rohanok, vissza sem nézek még akkor sem, amikor egy lövés hangja és Maria sikolya tölti be a teret mögöttem. Nekem most menekülnöm kell! Azonban ahogy rohanok elõre a kertben, aztán az erõdben, ami a telket körülveszi, az ágak, bokrok tépik a kimonót rajtam. Ezzel sem foglalkozom, ahogy a mögöttem hallható ugatással és kiabálással sem, amik felszólítanak, hogy álljak meg, vagy meghalok.
Nem akarok meghalni!
De nem tehettem mást… ezt a Gazdának is be kellett volna látnia! De biztosan megvert, megölt volna, amiért leharaptam annak a férfinak a fülét. De féltem és megijedtem! Csak vert, belém nyomta a cigicsikket, nevetett és azzal fenyegetett, hogy az öklét, vagy az óriáskígyóját fogja belém dugni.
De azt nem akartam, hogy Marianak baja legyen, de szerintem lett. Biztos vagyok benne… szegény nõ! Pedig mennyire kedves volt velem mindig.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje rohanok már, amikor már alig látok a fáradtságtól. Az esõ miatt nagyon fázom, a ruhám szétszakadt, a sebek a testemen égetnek még mindig. Aztán már csak azt érzékelem, hogy nekiszaladok valakinek, és két férfi kezd beszélgetni mellettem.

– Van hová menned? – kérdezi az idegen férfi, aki közben a lábamra állít. Nemet intek. – Hát, itt nem maradhatsz. Eljössz hozzám, vehetsz egy fürdõt és kapsz enni, meg alhatsz egyet. Ahogy elnézlek, mindháromra szükséged lesz. A nevem Asakawa Yuuto – mondja.

– Yu… Yukio…. – suttogom halkan a nevem.  Nem látom az arcát tisztán, de a neve nem ismerõs, azt hiszem, õ nem volt nálunk.
Aztán valami kocsi-félébve tesz, amiben már meleg van, nem esik be az esõ sem. Amikor azonban kinézek és meglátom a Gazda két testõrét, akik kergettek eddig is, még jobban összerezzenek, és automatikusan menekülnék, de nem enged a férfi, amíg a másik is beül, és elhajtunk a kocsival.
Kami-sama… meg fognak találni!

– Ne félj! Most már biztonságban vagy. Õk üldöztek? Elõlük futottál, Yukio-kun? – kérdezi kedvesen.
– Igen. Õk… - Nem. Ez nem tartozik rá.
– Nem félsz, hogy én is bántani foglak? Idegen vagyok.
– Maga nem tûnik… olyannak. De teljesen mindegy, nem? - kérdezem. - Hogy hálálhatnám meg?
– A hálára ráérünk. Elõbb pihend ki magad, jöjj rendbe, utána meglátjuk, jó? – Bólintok.

* * *

Amikor elérünk az otthonába, kifejezetten meglep. A ház szép, elõkelõ, látszik, hogy a tulaj gazdag, de nem olyan giccses és csicsás, mint a Gazdáé. Mivel a jobb lábam nagyon fáj, és ezt a férfi is észreveszi, az ölébe kap és így visz egy szobába - legalábbis gondolom, hogy egy szobába. Valakivel beszél miközben megyünk, de csak az orvost fogom fel.

– Nem kell orvos – suttogom. – Nem vagyok beteg. - Fáj mindenem, de nem kaptam el semmit sem.

– A bokád miatt kell. Nem tudom, hogy csak megütötted, vagy kificamítottad. Azon kívül, a sebeidet is valakinek el kéne látnia. Én nem értek hozzá. Használhatod a fürdõt, van benn tiszta törülközõ és köntös. 

– Köszönöm, Asakawa-sama! – bólintok hálálkodva.

– Hívj Yuutonak, hagyjuk ezt az Asakawa-samázást – mosolyog rám kedvesen, majd a kád mellé tesz. – Magadra hagylak, és maradj, amíg kell.

Amikor végzek a tisztálkodással, még mindig nem tudom,, mire számítsak. Amikor kilépek a fürdõbõl, egy idegen férfit látok meg Yuuto mellett, mire kicsit megrémülök, de megnyugtat, hogy õ csak az orvos.

– Megkérhetlek, hogy vedd le a köntöst, és ülj le? – kérdezi a sensei. Megteszem, amit kér, régen nem vagyok már szégyellõs.
Meztelenségem nem titok, a sebeimet pedig naponta látták el, hiszen a Gazda is naponta vert és megvágott, amikor szerinte rosszat tettem.

– A bokáját csak megütötte – mondja a sensei, amikor befejezi a vizsgálatot. – Azt javaslom, néhány napig pihentesse, aztán meglátjuk. A többi sérülése is szépen be fog gyógyulni idõvel, de sok pihenésre van szüksége. És nyugalomra, mert van egy enyhe hõemelkedése. Ha bármi van, szóljon, Yuuto-san.

– Köszönjük, sensei! – hajol meg Yuuto. – Takeru, kísérje ki a doktor urat! Viszontlátásra! – hajolunk meg mindketten.

– Jobbulást! – mosolyog a doktor, majd eltûnik az ajtó mögött.

– Bújj az ágyba! Mindjárt kapsz enni, aztán alhatsz. Itt maradhatsz, ha akarsz, feltéve, hogy betartasz pár szabályt.

– Igen – bólintok engedelmesen. – Mik a szabályok?

– Hogy pihenj sokat, és gyógyulj meg, rendben? Akárki üldözött is, már nem fog bántani. Biztonságban vagy, Yukio.

* * *

Amikor befejezem az étkezést, még mindig azon gondolkodom, hogy ez a Takeru-chan milyen kedves fiú. Bejött és kérdezte, hogy mit akarok enni, és csak megértõen bólintott, mikor mondtam, hogy akármi jó lenne. Végül salátát kaptam és egy szelet grillezett csirkemellet. Hozott hozzá nyugtató teát is, így mire ezeket végiggondolom, már alszok.

De az alvás sem hoz megnyugvást, álmomban ugyanis a férfi megteszi, amit ígért, és a fenekembe dugja a kígyóját. Fáj, érzem, ahogy az állat a húsomba mar, majd arra kelek, hogy valaki a vállam rázogatja.
- Yukio, kelj fel, hallod?! - üti meg a fülem Yuuto hangja. Bár szerintem õ nem bántana, még tõle is akkorát ugrok, hogy a falnál állok meg, a hatalmas ágy másik oldalán.
- Miért kiabálsz? - kérdezi halkan. - Ennyire rosszat álmodtál? - Félve bólintok, majd leeresztem a köntöst a vállamról és háttal fordulok neki. - Most meg mit csinálsz? - hallom meg a hangját.
- Gondolom meg fogsz büntetni, amiért megzavartalak abban, amit csináltál.
- És hogyan büntettek meg eddig? - kérdezi percekkel késõbb. Furcsa, mintha kíváncsi lenne.
- Hát, változó volt. A legutóbbi Gazdám mindig korbáccsal, annak a nyomai még látszanak is - felelem. - Elõtte pedig mindig másik férfival kellett lennem azzal, akit a Gazda kijelölt. Ez volt a büntetés.
- Mond csak Yukio, mivel foglalkoztál te ezeknél a Gazdáknál? - Mintha valami furcsa, megnyugtató varázs lenne a hangjában. Mesélni kezdek neki, szinte akaratom ellenére.
- Petként tartottak, szexuális játékszernek. - Hallom, ahogy felnyög döbbenetében. - Mindig máshogyan kellett a Gazdámat kielégítenem. Volt, aki már öreg volt és csak abban lelte örömét, ha mindig más férfiakkal láthatott. Volt, aki a kutyáival akart látni, volt, aki mindenféléket helyezett a testembe, hogy kiderítse, melyiknek milyen hatása van - rántom meg kicsit a vállam.
- Miért nem jelentetted fel ezeket a férfiakat? - kérdezi percekkel késõbb, megtörve a már zavaróvá vált csendet.
- Én csak ezt ismerem. Nem tudom milyen az, hanem így élek. Mióta eszem tudom vagy arra tanítottak, hogy hogyan kell megfelelõen szolgálni az ilyen Gazdákat, hogyan kell mindent eltûrni, vagy már ezt csináltam.
- Tudnál nekem listát adni ezeknek a nevérõl? - kérdezi kicsit idegesen.
- Nem - felelem azonnal.
- Miért?
- Mert egy pet sosem adja ki a Gazdái nevét. De ha akarsz, lehetsz az új gazdám - fordulok meg, majd felállok az ágyon és ledobom az alvó köntöst. - Azt etehetsz a testemmel, amit akarsz - nézek rá, és végigsimítom a hasamat, majd az ágyékomra siklik a kezem, amit õ végig is követ. Letérdelek elõtte, kicsit hátralököm, és a cipzárra suttogok. - Vagy nem szereted a férfiakat? Akkor csak hunyd le a szemed - mosolygok fel rá, de aztán, a következõ pillanatban már ki is suhan az ajtón.
Akkor most… mit akar tõlem?

* * *

Olyan sokáig nem látom, hogy nem tudom, mennyi idõ telik el. Takeru-chan bejön néha, hoz vacsorát, aztán fürdõre int, majd alszok. Reggel felkelek arra, hogy Takeru-chan ébreszt, de nem válaszol arra, hogy Yuuto merre van.
Aztán aznap délben megjelenik végre, mire én azonnal, bûnbánóan ugrok le az ágyról, a földre térdelek és meghajtom elõtte a teljes testemet.
- Nem akartalak megsérteni - mondom hangosan. - Nem tudom, mit akarsz tõlem, de én nem értek csak ahhoz, hogy tegyem a tested boldoggá, másra nem vagyok jó és nem tudom, mit adhatnék akkor neked! - Szinte remegve várom a választ.