Míg Jinre várok bemegyek a játékterembe és biliárdozok egy kicsit. Vagyis… biliárdoznék, de ez nem éppen nevezhetõ annak, mert körülbelül húszból, kettõ az ami betalál.

Régen jól ment, mert gyakran játszottunk Aurelioval, de mióta Amerikában élek, azt hiszem egyszer sem biliárdoztam.

Végül inkább ott hagyom és kimegyek a teraszra. A kellemes meleg szellõ nagyon pihentetõ, teljesen ellazít ez a nyugodt csend, és bár csak a gondolataim lennének ilyen nyugodtak.

Egyszerûbb lett volna eljátszani ezt az egészet, ha nem reagálnék úgy ahogy. A végén még túlságosan is beleélem magam és a saját átverésem áldozata leszek.

Persze láthatóan Jinnek ezzel nincs gondja, de ezt már akkor is tudtam, mikor megtette az ajánlatát. Azért abból, ahogy a cégnél viselkedett: az érintések, a mosolya, a flörtjei, mind arra utalnak, hogy valami szimpátiát érez irántam. Nekem viszont eddig nem voltak ilyen „gondjaim”. Talán azért, mert kezdem megismerni?

- Kész vagyok – hallom meg hirtelen a hangját, de csak rá pillantok.
- Akkor indulás.
- Kocsival megyünk? Csak mert a kulcs a kicsimhez mindig nálam van ám.

A mosolya most még a szokásosnál is energikusabb, de nem értem mitõl lett ennyire jókedve.
- Nem, most sétálni fogunk. Úgy lehet várost nézni, nem? – kocsival a felét nem látnánk.

Egyetértõen bólint, majd el is indulunk, apának még odaszólok, hogy ne keressen minket, de a mobil nálam van ha valamit szeretne.

- Hova megyünk elsõnek?
- Az utazási irodába kellene, nem? Utána eszünk valamit és aztán szétnézünk. – ha elõbb elintézem a jegyet utána már szabad az idõ.
- Ha olyan idõben végzünk, vacsizhatnánk is kint, ha nem gond.

Várakozóan rám néz, nem tudom hogy az incidensek miatt nem szeretne-e visszamenni, vagy csak egyszerûen máshol szertne enni, de nekem megfelel.
- Oda megyünk, ahova csak szeretnéd. – legyen ez az õ „szabadnapja”, végül is holnap az esküvõ miatt reggeltõl estig színészkednie kell.

Rám mosolyog, és folytatjuk a sétánkat a belváros felé. Már messzebb járunk a háztól, mikor megérzem a simogatását a karomon. Odapillantok, de már abba is hagyta és megy tovább.

Máskor is csinál ilyet, fõleg az irodában, de soha nem mondja miért teszi egyszerûen csak megteszi.

Bejön velem az utazási irodához és míg én elintézem az aláírást és az anyagiakat, õ prospektusokat nézeget. Ez az iroda rengeteg utat és lehetõséget kínál, miközben válogattam, bennem is felmerült, hogy milyen rég is voltam már valahol. Azt hiszem úgy öt éve egy üzleti úton Németországba, de egyébként nem igazán.

A cégnek szüksége van a jelenlétemre és nem szeretek sokáig távol maradni tõle, mert frusztrál, ha másra kell hagynom a saját felelõsségem.
- Mehetünk? – lépek mellé, miután elintéztem a jegyeket, amiket majd átvehetnek a reptéren.

Elmosolyodik, majd biccent, de mikor megyünk kifelé még meghallom az elejtett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy hogyan mosolyog rám Jin és ugyan milyen lehet a kapcsolatunk.

Erre most nem tudom, hogy bosszús vagy meglepett legyek-e.

Mibõl gondolják egyáltalán, hogy bármi közünk is van egymáshoz?! Még csak hozzá sem értem és kivételesen õ sem hozzám! Mosolyogni pedig mindig így szokott, vagyis én még nem láttam másképpen, csak amikor mérges, de az más…

Egy jó hangulatú kis pizzériához vezetem az egyik sétány mellett, ahol régebben jártam már többször is és tudom, hogy remek szakácsuk van.

- Azt hittem kacsalábon forgó étteremben kajálunk – jegyzi meg, az egyszerû terítéket és faasztalokat szemlélve.
- Olyan is van, de gondoltam ilyenhez több kedved lenne.

A laza viselkedésébõl és a szabadosságából arra következtetek, hogy egy olyan helyen, ahol lassú zene, öltönyös pincér meg ezüst villa van nem lenne olyan jó a hangulata, mint egy kötetlen környezetben.

A pizza pont olyan ínycsiklandó amilyenre emlékeztem, és amennyire Jin megdicséri a szakácsot a pincérnek… hát úgy tûnik tényleg imádja a pizzát.
- Utána mit kérsz inni? – kérdezem, mert azt még nem kértünk.
- Menteset, lehet elviszem este egy próbakörre a drágát. – még mindig furcsa, hogy úgy beszél a kocsiról, mintha egy hús-vér személy lenne. - Bár jöhetnél te is mondjuk, ha lesz kedved.
- Meglátjuk hogy alakul az este. – ahhoz kell idegrendszer, ahogy õ vezet.

Kihozzák az italokat a számlával együtt, és mikor elfogyasztjuk az üdítõt épp kivenném a kártyámat, hogy fizessek, de megállít a mozdulatban.
- Csak akkor fizethetsz te, ha visszahívhatlak – néz rám, szokatlanul szigorúan.
- Jin, ez csak egy ebéd…

Az rendben, hogy elõre kikötötte, hogy nem akarja, hogy rá költekezzem, amiért tisztelem is, hisz más a helyében kihasználta volna a lehetõséget, de nem egy ebéd kifizetésétõl fogok csõdbe menni.

- Ja, én meg csak kitartott picsa lennék, ha ezt engedném. – morogja. Ezzel nem érek egyet - Ha szeretnéd, fizesd ki, de utána a vacsit én állom, vagy ha nem vacsizunk, beveszünk egy cukrászdát.

A mondandója közben lassan végigsimít a karomon, majd a körmeit is végighúzza rajta. Rövid ujjú ing van rajtam, így a cirógatásától alig érezhetõen megborzongok, pedig egyáltalán nem érzékeny a karom.

- Emlékszel? Nem vagyok nõ, aki elvárja, hogy kényeztesd.

- Mintha el lehetne felejteni, hogy nem vagy nõ. – morgom válaszul – Rendben a következõ étkezést te fizetheted.

Nem akarom megsérteni, és ha ettõl boldogabb…

- Okés, akkor mehetsz! – elengedi a kezem, én pedig bemegyek és fizetek.

Visszaérve látom, hogy már indulásra készen vár és ne is vesztegetjük az idõt. Háromnegyed egy, szóval nemsokára leáll a munka a délutáni sziesztára és még több ember lesz majd az utcákon.

- Van valami, amit különösebben szeretnél megnézni, vagy haladjunk sorba? – elég sok látnivaló van és õszintén szólva fogalmam sincs, mi az, ami érdekelné.

- Induljunk el valamerre.

- Rendben, akkor menjünk arra. – elindulunk az egyik irányba, arrafelé van néhány látnivaló és bár sok a turista, nem zavar ha nem rájuk figyelek.

Két órával késõbb, amikor már megjártuk az Angyalvárat, a Capitóliumot és Piazza Navona teret, õ még mindig olyan, mint ha most indulunk volna el. Egy igazi energiabomba.

Nekem viszont már kezd megfájdulni a fejem a sok ember nyüzsgésétõl és a hangzavartól amit keltenek.

Végül apám jó ötletére hagyatkozva a Trevi-kút felé vezetem, ahol érdekes dolgok vannak kipakolva a standokon és szép pihenõhelyek vannak kialakítva.

- Ez valahonnan ismerõs. – mondja mikor megnézegette a szökõkutat – Valahol tuti, hogy láttam már.

- Lehet, hogy egy filmben, abban már én is láttam egyszer-kétszer. – szeretik belerakni ezt a helyet, mert nagyon népszerû.

- Stoppoljunk le itt pár percre. – keres szabad helyet a két peremén és egy nagy sóhajjal leül.

A vízbe nézve látom, hogy már tele van pénzzel, nem értem miért hisznek el olyan badarságot, mint amit errõl a szokásról terjesztenek. Csak egy jó trükk arra, hogy bevételt szerezzenek.

- Min gondolkodsz? – kérdezi engem figyelve.

- Csak azon, hogy milyen jó reklámfogás az amit errõl a pénzbedobósdiról terjesztenek.

- Még most is az üzleten jár az agyad? – kérdez hitetlenkedve, mire összeráncolom a homlokom. – Sürgõsen meg kell tanítanom téged rendesen lazítani!

Elmosolyodom. Kíváncsi lennék, ezt hogyan képzeli, végül is más a lazítás neki, és más nekem. Nem hiszem, hogy van valami közös hobbink.

- És azt hogyan tervezed?

- Nem három nap múlva lesz az öcséd legénybúcsúja? – vigyorog, mint aki alig várja már.

- Na nem… soha. Az utolsó hely ahová elmennék, az Aurlio legénybúcsúja! – jelentem ki határozottan.

Az õ és a barátai buli szervezési készségeit ismerve, minden lesz amit én nem preferálnék.

- Miért? Tuti, hogy jó buli lesz!

Erre inkább nem mondok semmit. Nem tudom õ milyen bulikat szeret, de amit az öcsém szervez… teherautónyi alkohol, szerencsejáték, a jobbik esetbe nem egy rock együttest hív, de még mindig ott lesz a DJ.

- Ha az a gond, hogy betiltották a sztriptízt, ne aggódj majd én táncolok neked.

Ahogy a komoly arcra nézek lassan jut el a szavainak az értelme, de akkor kitör belõlem a nevetés, nem is az ajánlata miatt, hanem azért, mert valószínûleg megtenné.

- Hihetetlen vagy! – jelentem ki még mindig az iméntin mosolyogva.

- Te meg szexi mikor nevetsz! Bár máskor is. – mondja vigyorogva.

- Már azt hittem megjavultál – felsóhajtva megmasszírozom az orrnyergem, de nem haragszom. – Ma még egy megjegyzést sem halottam tõled.

Tulajdonképpen már hiányzott is, ami abszurd, mert egyebekkor meg idegesít. Úgy tûnik már teljesen hozzászoktam…

- Dem? - Már azt hiszem, hogy nem tesz semmit, amikor mégis.
Ismételten tévedek amikor azt hiszem, hogy csak olyan laza csók-féleség, amiket nekem hagyott adni, de amikor a tarkómra simítja ujjait és elmélyítjük a csókot, hihetetlennek érzem az egészet. Lehet elaludtam szerelés közben? Amikor viszont átveszi a vezetõ szerepet és õ dominál a csókban hirtelen valóságos lesz az egész és felnyögök. De mielõtt jó is lehetne igazán, elenged.
Rám néz, majd félre, de hiába fordította el a fejét érzem rajta, hogy õt sem hagyta hidegen ez a csók. Bizony, hogy nem… szóval van egy kicsi esélyem? A tegnapi után azt hittem kurva rég szexelt, de ha ez igaz, talán csak azért izgatta fel a csók. Ezek viszont csak részletek, a lényeg a hatás és az vitathatatlan.
- Szóval, késõbb elmegyek Fatima ajándékáért. Szeretnél velem jönni várost nézni? – Humm…
- Randira viszel Dem?
- Miért tudtam elõre, hogy ezt fogod kérdezni? – Felnevetek.
- Hm, talán mert kezdesz kiismerni.
- Úgy nevezed, ahogy tetszik. Még soha nem vittem senkit randira - jegyzi meg, de gondolom csak véletlenül csúszott ki a száján, én viszont nem lennék én, ha nem csapnék le rá.
- Akkor én leszek az elsõ. Mikor akarsz menni?
- Gondoltam mehetnénk ebédidõben, mert úgy sejtem nem akarsz anyámmal egy asztalhoz ülni. - Elhúzom a számat. Nem vagyok kölyök, ha muszáj akkor muszáj, de ha elkerülhetõ, akkor talán még ne. - Erre számítottam, úgyhogy ebédelhetnénk valahol. Tudok pár mennyei pizzériát a városban.
- Imádom a pizzát és ha még fincsi is akkor már levettél a lábamról.
- Kész leszel akkorra? – kérdezi, utalva arra, hogy kicsit koszos vagyok.
- Ne parázz szépfiú, csini leszek! – kacsintok rá és kincsemhez fordulok. Ezt-azt meg kell még csinálni és be kell fejezni, de simán megleszek addigra.



 * * *

A forró víz úgy hat, mint egy jó erõs stressz oldó, így mikor kilépek a zuhanyzóból, már sokkal jobban érzem magam. Felveszem a pizsamaalsót és elkészülök, majd kilépek a fürdõbõl.

Jin épp az ágyon ül, a laptophoz beszélget. Biztosan webkamera.

- Na Nerv, akkor én lépek is.
- Máris? Ne már, Jaro. Tök rég láttalak. – hallatszik a mikrofonon keresztül.
- Jó tudod mit? Lezuhanyozom és visszahívlak, oké?  
- De ha elfelejted, leharapom a mellbimbidet, cicus.

Na, erre már én is felhúzom a szemöldököm, mert ilyen „fenyegetést” még életemben nem hallottam. A cicus szóra, felmerül bennem, hogy talán a pasija, de ha lenne neki akkor nyilván nem hagyta volna ott egy hónapra.
- Hülye fasz – nevet Jin - Fél óra, legyél a közelben.
- Oké, pás.
Feláll és összeszedi a dolgait, majd a fürdõszoba felé vonul.
- Barát? – kérdezem, nem akarom, hogy azt higgye, haragszom a korábbi próbálkozás miatt.
- Az egyik legjobb haver inkább. Együtt hajtunk néha, Nervo jó gyerek. De ne izgulj fõnök, nem zavarlak alvás közben.

Rám kacsint és beszalad a fürdõbe. Jól hallottam, hogy fõnöknek nevezett?

Mióta itt vagyunk folyton Dem-nek szólít. Mindegy, biztos a szokás hatalma.

Lefekszem az ágy külsõ részére, sosem szerettem a fal mellett aludni, bár nem tudom miért.
Még ébren vagyok mikor Jin felbukkan köntösbe csavarva és a laptoppal együtt a teraszra megy. Ebben az éghajlatban ugyan nincs hideg, de éjszakára azért lehûl egy kicsit a levegõ.
- Maradhatsz bent, ha nem lesztek hangosak tudok majd aludni – szólok neki, végül is közös a szoba és nem akarom, hogy megfázzon.
- Nyugi, láttam kint lámpát, majd azzal megoldom, hogy lásson. – bólintok, majd lefekszem - Én alszok belül?
- Jól látod, nekem kint jobb. Az ablakot majd hagyd nyitva, fülledt lesz a reggeli meleg is. – megtörtént már hogy elfelejtettem kinyitni mikor itt aludtam és reggel olyan volt mintha szaunában feküdnék.
- Okézsoké. – reagálni sincs idõm, mert fölém hajol egy röpke csókra - Jó éjt Dem.
És már itt sincs, én meg csak nagyot sóhajtva lehunyom a szemem. Tényleg jobb lesz, ha kialszom magam, mert egyre furábban érzem magam…

***

Nem tudom hány óra van mikor felébredek, de teljesen kipihentnek érzem magam, szóval nem lehetett kevés. Felülök az ágyban és hátranézek, de Jin már sehol.

Nagyon remélem, hogy nem találkozik össze anyámmal, ha egyáltalán elõdugja az orrát.

A gardróbszobába sétálok és a már szépen sorban felakasztott ruháim közül kiválasztok egy vékony fehér inget és egy homokszínû vászonnadrágot, egy kényelmesebb edzõcipõvel.

Ma elintézem a húgom nászútját, de nem akarok kocsival menni. Inkább egy kis séta, amúgy is régen nem voltam már itt, szeretnék szétnézni.

Miután elkészültem, elindulok megkeresni Jint, mert eszembe jut, hogy esetlek jöhetne õ is, de sem a nappaliban, sem az étkezõben nem találom, a játékterem pedig szintén üres. Az ablak felé fordulva azonban azt látom, hogy a kocsija az udvaron áll.

Homlokráncolva megyek ki az ajtón és ahogy közelebb érek látom, hogy szerszámok vannak szétpakolva a földön, õ pedig épp a motorháztetõbe hajol.

Megköszörülöm a torkom, hogy észrevegyen, közben pedig végigpillantok rajta. Egy koszos, szakadtas póló és egy fekete kantáros nadrág. Már meg sem lepõdöm, végül is abból, amit az együtt töltött idõ alatt megtudtam róla, az az, hogy nem egy selyemfiú, aki félti bepiszkolni a kezét.

- Nocsak, jó reggelt – fordul felém mosolyogva, de most nem viszonzom a vidámságát, mert még mindig máson járnak a gondolataim, konkrétan azon, hogy egyáltalán nem fest lepusztultan ezekben a ruhákban, sokkal inkább… izgalmasnak mondanám.
- Mikor keltél? – kérdezem és az arcára koncentrálok.
- Hétkor. Futottam egy órácskát ebben a baszottnagy kertben, lezuhanyoztam és lejöttem szerelni.

Közelebb lép és a már ismert mozdulattal megsimogatná az arcom, de most az egyszer nem hagyom.
- Eszedbe se jusson – mondom szigorúan, mert csupa olaj a keze.

Elvigyorodik, majd egy pillanatra elnéz a vállam fölött és vissza rám.

- Ott az apád a teraszon és minket néz, szóval legyél jó fiú és kérek egy csókot. – közelebb hajol hozzám, de én nem mozdulok.

Eddig mindig õ kezdeményezett, bele sem gondoltam, hogy esetleg nekem is kéne. De végül is nem is várhatom el, hogy õ csináljon mindent, hisz ez az én problémám.

- Dem?

Oké. Csak egy csók, semmi más. Ha arra gondolok, hogy vagy ez, vagy Francesca, már nem is tûnik olyan nehéz dolognak megcsókolnom egy férfit.

Az ajkaira hajolok, majd lassan kezdve megcsókolom, mert nem tudom, mire számítsak önmagam részérõl.

Egyáltalán nem érzem helytelennek, ami most történik és éppen ez zavar A tegnap érzett forróság ismét végigkúszik rajtam, de most nem állok neki ellent, mert kíváncsi vagyok, mi történik. Ösztönösen a tarkójára csúsztatom a kezem és közelebb húzom, mire õ elmélyíti a csókot. Más mintha egy nõvel tenném ugyanezt, de nem mondhatnám hogy rossz. Azt hiszem tetszik… finom…

Nagyon jól csókol, arra csábítva, hogy átvegyem az irányítást és egy pillanat múlva meg is teszem. Hátrébb biccentem a fejét és a nyelvemmel végigsimítok az övén, de abban a pillanatban amikor felnyög, észhez térek és rögtön elszakadok tõle.

Zihálva nézek a szemeibe, amikbõl süt a vágy, a saját testem pedig bizsereg a folytatásért. A saját reakcióm döbbent meg, még senkinek sem sikerült felizgatnia egy csókkal, de most majdnem.

Megõrülök. Vagy már megõrültem.

Elfordítom tõle a fejem és pár mély lélegzetet veszek, hogy kitisztítsam a gondolataim és végre kinyögjem, hogy miért kerestem.

- Szóval, késõbb be elmegyek Fatima ajándék. Szeretnél velem jönni várost nézni? – nem szeretném itt hagyni sem, és ha már Rómában van, megérdemli hogy szétnézzen.

Elvigyorodik, és ismét elnéz a vállam fölött, de én nem fordulok meg, mert az feltûnõ lenne.

- Randira viszel Dem? – kérdezi incselkedve.

- Miért tudtam elõre, hogy ezt fogod kérdezni? – nézek rá, valami elgyötört tekintettel, amin kuncogni kezd.

- Hm, talán mert kezdesz kiismerni.

Lehet benne valami, bár az tény hogy az általános információk, amik egy valódi kapcsolathoz kellene, nincsenek meg. De ez nem is egy valódi kapcsolat, szóval…

- Úgy nevezed, ahogy tetszik. – ezen nem fogok fennakadni – Még soha nem vittem senkit randira.

Ez a gondolat valahogy kicsúszott, de nem bánom. Soha nem volt kedvem senkivel eljárni és a randi nem az én asztalom.

- Akkor én leszek az elsõ – vigyorog, mint akinek tényleg tetszik – Mikor akarsz menni?

- Gondoltam mehetnénk ebédidõben, mert úgy sejtem nem akarsz anyámmal egy asztalhoz ülni.

Elhúzza a száját. A karmolások már halványak az arcán, de attól még nem felejti el.

- Erre számítottam, úgyhogy ebédelhetnénk valahol. Tudok pár mennyei pizzériát a városban. – a gyorséttermekben árultak fel sem veszik a versenyt a valódival, amit ebben az országban lehet kapni.

- Imádom a pizzát és ha még fincsi is akkor már levettél a lábamról.

Elmosolyodom, mert ezek szerint nagyon is fog neki tetszeni. Kárpótlásul a tegnapi kellemetlenségért megérdemel egy nyugis napot.

- Kész leszel akkorra? – a jelenlegi „állapotát” figyelembe véve, eltart majd a készülõdés.

- Ne parázz szépfiú, csini leszek! – rám kacsint, majd visszafordul a kocsihoz, én pedig felcsóválva ott hagyom.

A teraszra nézve látom, hogy apa már nincs ott, de mikor belépek, meglátom a nappaliban, ahol éppen egy szivarra gyújt.

- Jó reggelt!

- Neked is fiam! – fordul felém – Mikor kijöttem nem tudtam elképzelni, hogy került az a kocsi az udvarra, míg Jaroslaw elõ nem mászott alóla. Miért nem viszi be egy szervízbe?

- Mert nem adná senki más kezére. Még a parkolófiúnak sem hagyta, hogy beálljon vele. – az biztos, hogy jobban félti a kocsit, mint bármi mást.

- Érdekes férfi. – jegyzi meg apa. – Tudod, nem ilyen kapcsolatot képzeltem el neked, de… jó látni végre, hogy közel engedsz valakit.

Erre nem tudok mit felelni. Én nem gondolom úgy, hogy annyira távolságtartó lennék, pusztán csak nem érintkezem idegenekkel. Egy kívülrõl szemlélõnek ez távolságtartás?

- Boldog vagy vele? – kérdezi.

Na, egy ilyen beszélgetésre végkép nem vágytam és nem is készültem fel rá, tekintve, hogy az iménti jelenet közben érzetteket még mindig nem tettem a helyére.

Ha egyszerûen belegondolok, nem is tudnám megmondani, milyen az, amikor tényleg boldog valaki, de én nem érzem rosszul magam, úgy ahogy élek. Megfelelõ.

Az pedig tény, hogy Jin jelenléte az utóbbi idõben megszínezte a szürke hétköznapokat. Néha bosszant, de ugyanakkor szórakoztat is. Kizökkent.

- Azt hiszem igen, bár nem értem pontosan mit értesz boldogság alatt.

- Az ég szerelmére Demetrio! Nem kell mindent túlbonyolítani! – egy megfáradt mosollyal leül a kanapéra velem szemben – Boldog vagy, ha jól érzed magad vele és hidd el, az sokat számít.

- Jinnel nem ebédelünk itthon – mondom kitérõen, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni – Elmegyek a nászutas jegyekért, ebédelünk és elviszem várost nézni.

- Helyes, de ha már városnézés, akkor a Trevi-kút se maradjon ki, mert nem szeretnék újabb két évet várni arra, hogy hazalátogass.

Bólintok, értem a célzást, de õ is pontosan tudja miért nem jöttem. A szobámba megyek és a laptopon megnézem az utazási irodák kínálatait, majd kiválasztok egy Párizs-London összeköttetésû utat. Fatima imád vásárolni, tehát a divat fõvárosa megfelelõ lesz, a võlegénye pedig amúgy is lefoglalt már egy egyhónapos helyet Dubaiban, a legújabb pálmaszigeten.

Körülbelül egy óra múlva megjelenik Jin, most már koszosabban, mint mikor láttam, de még mindig nem tûnik lestrapáltnak.

- Összekaparom magam és mehetünk. – besiet a fürdõbe, én pedig fogom a tárcámat és a mobilomat, majd zsebre teszem.

- Odalent megvárlak! – kiabálok be, és a válasza után kimegyek.

Így legalább nem zavarom a készülõdésben. Lesz idõnk bõven bármire, amit meg szeretne nézni, mert a repülõjegyekért már csak be kell szólnom, mert minden egyebet elintéztem online…

Magamra hagy. Sóhajtva szedem össze a gondolataimat. Utána akarok menni és meg akarom csókolni, de nincs itt senki és jó eséllyel nem is lesz, így viszont mire fogjam rá? De attól próbálkozni lehet. Max elzavar, nem?
- Tudod mit jelent az a szó, hogy lazítani? – kérdezem az ágyra ülve, mellé. Olvas.
- Épp lazítok. – Így?
- Mikor lazítottál utoljára úgy istenigazából? – kérdezem, és elkényelmesedem rajta. Ahogy a fejem alatt érzem a lábait, a combját, valahogy megint kezd túl jó lenni.
- Mit értesz az istenigazából lazítás alatt? - Hogy érti, hogy mit?
- Mikor mentél el melón kívül bárhová szórakozni, inni egy jót vagy megdugni egy dögös bigét?
- Fél éve volt egy kampánymegnyitó est. - Nocsak…
- Aztán?
- Adománygyûjtési estéj márciusban. – Ennyi? Kikészít ez a pasi…
- Mikor dugtál utoljára?
- Ez már túl személyes kérdés. – Ezek szerint régen?
- Na! Egy hete? - Nem felel. - Akkor kettõ? Kettõ és fél?
Talán régebben? Nem értem. Ha ennyire hiányzik neki valami, miért nem használja ki a helyzetet és kér meg, hogy szopjam le?
Ja hogy miért… mert az nem Dem lenne. De ha nem teszek valamit ez a hónap is el fog suhanni és nem történik majd semmi. Ezen indíttatásból felbátorodva mászok fölé, és ahogy kinyitja a szemeit, rám néz. Én az ajkait bûvölöm, már hajolnék, de…
- Jin hagyd ezt… nem kéne.
- Nem tetszett a csókom? – Csábítom, de nem látszik sikeresnek a dolog… pláne mikor elegánsan elpakol és felkapva az alvós cuccát már megy is.
- Lezuhanyozom és lefekszem, kifárasztott a mai nap.

Egy pillanat múlva felemeli a felét a vállamról és megcsókol, de én elhúzom a fejem. Most nincs itt a család nem kell tettetnie semmit. - Hé, Jin…
- Csak maradj csendben – suttogja, és választ nem várva ismét megcsókol.

Ajkaival lassan masszírozza az enyémet néha-néha a nyelvével is végigível rajtuk, de teljesen leblokkolok az érzéstõl, annyira, hogy még eltolni is elfelejtem. Nem viszonzom ugyan, de nem tudom elengedni.

Egy pillanat alatt eláraszt a forróság, de mielõtt még bármi ostobaságot tennék, szerencsére félbeszít minket az öcsém hangja.

Jin egy sóhajjal elhajol tõlem és visszafekteti a fejét a vállamra, én pedig gyorsan összeszedem magam és Aureliora nézek.

Talán Jin már látta, hogy jön és ezért csókolt meg?

- Mit szeretnél? – kérdezem, végül is valami oka biztos van annak, hogy keresett.

- Bocsánatot akarok kérni anyánk nevében Jintõl.

Aurelio ritkán ilyen komoly, de ezúttal úgy tûnik tisztában van a helyzettel.
- Nem haragszom senkire anyátokon kívül. – elenged, és morcos arckifejezéssel az öcsém felé fordul - Csak rühellem, ha valaki le akar fizetni és meg akar venni engem. Kurva sok pénzem lenne, ha minden gazdag fasz ajánlatát elfogadom, aki akarta a seggemet párszázezerért. És csak úgy mellékesen, ha esetleg szóba kerülne. Az életbe nem varaktok le Demrõl, ezt jó ha az eszetekbe vésitek.

Egy mosoly ül ki a vonásaira, de láttam már eleget vidámnak ahhoz, hogy tudjam: ez csak egy mûmosoly.

- A család nem osztja anyánk véleményét – mondja Aurelio.
- Melyiket? Hogy egy korcs semmi vagyok, vagy hogy a pénzéért vagyok Demmel?
- Egyiket sem.

Nem is tudom mit mondjak, mert a beszélgetésüket hallgatva, olyan érzésem van, mintha egy filmet néznék a saját életemrõl kicsit kifordítva, ahol tényleg Jin a párom.

Az anyámat leszámítva mindenkivel megkedveltette és elfogadtatta magát. Õszintén szólva én is kedvelem a társaságát annak ellenére, hogy telesen különbözõ a személyiségünk, de pusztán csak mint egy ismerõs, vagy munkatárs. Nem érezhetek más természetõ érzelmeket iránta, hiszen férfi. És éppen ezért olyan furcsa, hogy ennyire természetesnek veszi, mintha nem is kitalálná azt amit mond, hanem így gondolná.
- Ennek örülök, nem szívesen csalódnék bennetek. De azért abba szar belegondolni, hogy ha nem farkam lenne, akkor sanszosan nem pofozott volna fel.

Elfordulna a kocsi felé, de Aurelio szeme megakad a karmolás nyomokon, közelebb lép és az állánál fogva magához fordítja a fejét. Látom rajta, hogy õt is bosszantja ami történt, de Jin nem hagyja hogy tovább nézegesse, egyszerûen ellöki és bevágódik a kocsijába.

- Ne haragudj rá, nagyon dühös volt. – mondom a bátyámnak, de õ csak int egyet.

- Semmi gond, de ugye nem fogtok visszamenni Amerikába?

- Ki nem hagynám az esküvõdet! – elvigyorodik – De most megyünk haza pihenni, remélem anya jobb belátásra tér.

Elköszönünk, majd beülök Jin mellé, aki már gyújts is a motort.

- Biztosan jól vagy? -
- Tökéletesen. – elindul, de most nem úgy vezet mint idefelé, hanem sokkal… átlagosabban - Tudom, hogy Aurelio nem tehet semmirõl. Késõbb bocsánatot kérek tõle.

A hazafelé vezetõ úton csendben vagyunk. Neki gondolom nincs kedve beszélgetni, én pedig hagyom, had nyugodjon le. Mikor meglát egy éjjel-nappali boltot megáll elõtte és mielõtt még megkérdezhetném miért, beviharzik, majd öt perc múlva ki, üvegekkel és zacskókkal a karjában.
- Inni fogunk este – jelenti ki, mikor lepakolt.
- Én nem igazán kedvelem az ivást. – nem szeretem ha ködösek a gondolataim.
- Mert még nem ittál velem – mosolyog rám, majd indít - Egy pohártól nem fogsz berúgni.

Nem mondok semmit, bár még mindig nem tetszik az ötlet.

Hazaérve õ azonnal a szobánkba megy a szerzeményeivel én pedig még szólok az inasnak, hogy hozzon fel jeget.

Mikor benyitok éppen levetkõzik és egyetlen alsónadrágban áll nekem háttal. Akaratlanul is végigsiklik rajta a tekintetem, elidõzve a formás lábainál, de aztán észbe kapok végre és félrenézek.

Fogalmam sincs mi ütött belém, azt hiszem egy jó hideg zuhanyra és legalább nyolc óra alvásra lesz szükségem.
Nem sietve el a dolgot felöltözik és én is összeszedek pár kényelmesebb ruhadarabot és a fürdõbe megyek. Nem vagyok ugyan szégyenlõs, de… nem is tudom, valamiért inkább nem öltöznék elõtte.
A hálóba lépve látom, hogy a teraszon van, a korlátnak támaszkodva iszogat és mikor kimegyek nekem is önt egy pohárral. Nem utasítom vissza, mert gondolom nem akar magába inni, de csak nagyon lassan kortyolgatom, mert ha jól láttam ez egy erõs vodka. Amilyen ritkán fogyasztok alkoholt, elég könnyen fejbe ütne, ha úgy innám, ahogy õ, ezért vigyázok.

Fényszórók világítják meg a felhajtót, majd begördülnek az autók szép sorjában.

- Megjöttek – jegyzi meg egy cseppnyi lelkesedés nélkül, de nem szólok semmit.
Anyám elsõként viharzik be az ajtón, nyilván leteremtették, de ezúttal már tényleg ráfért.

Felsóhajtok és a pohárral együtt bemegyek a szobába. Fáradt vagyok, de álmos nem.

Keresek egy könyvet magamnak a polcról, majd az ágyon a fejtámlának dõlve elhelyezkedem.

Pár perc múlva lépéseket hallok közeledni, majd besüpped az ágy mellettem, mire felpillantok a könyvbõl.

- Tudod mit jelent az a szó, hogy lazítani? – lepakolja a poharát és az üveget az enyém mellé, majd az egyik rágcsálnivalónak esik neki.

- Épp lazítok. – mondom egy mosoly kíséretében a könyvet nézve.

- Mikor lazítottál utoljára úgy istenigazából? – a combjaimra fekteti a fejét, elérve ezzel, hogy le keljen tennem a könyvet.

- Mit értesz az istenigazából lazítás alatt?

- Mikor mentél el melón kívül bárhová szórakozni, inni egy jót vagy megdugni egy dögös bigét? – sorolja, mintha csak olvasná valahonnan.

Egy fáradt sóhajjal az ágytámlának döntöm a fejem és lehunyom a szeme. Ha ebbõl a szempontból nézem, akkor lazítottam én valaha is?

Hm… - Fél éve volt egy kampánymegnyitó est.

- Aztán?

Aztán? – Adománygyûjtési estéj márciusban. – bár már annak is körülbelül három hónapja.

- Mikor dugtál utoljára? – erre már kinyitom a szemem és ránézek.

- Ez már túl személyes kérdés. – a magánéletemrõl nem szeretek beszélni. Nem mintha annyira sok magánéleti programom lenne.

- Na! Egy hete?

Inkább újra hátradöntöm a fejem és lehunyom a szemeim, de nem hagyja annyiban.

- Akkor kettõ? Kettõ és fél?

Nem mindegy ez neki? Miért akarja ennyire tudni? És egyáltalán mit mondana ha tudná. Nem mintha számítana, de már én sem tartom normálisnak a számot. Két hónap szex nélkül és mégsem kelti fel az érdeklõdésem egy dögös nõ sem. Lehet, hogy el kellene mennem egy dokihoz, ha visszaérünk Amerikába.

Kinyitom a szemem és rögtön farkasszemet is nézhetek Jinnel, aki idõközben felült. Furák ilyen közelrõl ezek a macskaszemei. Aztán lejjebb pillant és a számat kezdi nézni, mire eszembe jut a csókja az étteremnél és az hogy mit éreztem utána.

- Jin hagyd ezt… nem kéne. – nem tudom miért forrósodott fel a testem tõle, de én a nõket szeretem.

- Nem tetszett a csókom? – kezei végig simítanak a mellkasomon, miközben incselkedve elmosolyodik.

Nem tudom, hogy ez az alkohol hatása-e, hiszen most sokkal közvetlenebb, mint máskor. A baj az, hogy egyáltalán nem zavar az érintése és a közelsége, de éppen ezért nem akarom folytassa. Ma egyáltalán nem vagyok, a hidegvérem mintha elszállt volna. Talán azért, mert folyamatosan felbosszantottak. Lehet, hogy ha jól kialszom magam már nem fogok vágyat képzelni oda ahol nincs.

Megfogom a kezeit és eltolom magamtól és a pizsamaalsómmal együtt a fürdõbe indulok.

- Lezuhanyozom és lefekszem, kifárasztott a mai nap.

Holnapután amúgy is esküvõ és még délután el kell mennem ajándékot venni. Apámmal már megegyeztünk, hogy egy nászutas utazás lesz az ajándék. Majd elmegyek egy ügynökséghez szétnézni.

- Ja, tudom. – vágja rá egy kacsintás kíséretében, mire felvont szemöldökkel nézek rá - Mondjuk, hogy jó a memóriám.

Nem lehetetlen, hogy valamilyen iraton látta, végül is õ a titkárom, van hozzáférése ilyen adatokhoz.
- Ja, mellesleg a hugicád velünk jön.
- Mi? Miért?
- Tetszett neki a kicsim. És érdekli, hogy hogyan is vezetek.
- Hm, oké. – azon ne csodálkozom, hogy tetszett neki a kocsi, Fatima mindent szeret, ami vörös. Az már annál inkább meglep, hogy a vezetési stílusa érdekli.
A hallban összefutunk anyámmal, aki szintén elegánsan felöltözve vár, nyilván a húgom beszélte rá, hogy jöjjön el. Az viszont még engem is zavar, hogy Jint látványosan levegõnek nézi. Egyszerûen nem értem hogy lehet ilyen. Nem erre emlékszem gyerekkoromból, akkor egyáltalán nem volt ilyen sznob. Úgy tûnik a gazdagság rosszat tett neki.

- Én a kocsinál megvárlak titeket. – közli, majd egyenesen elindul a kijárat felé, én pedig anyához lépek.

- Volnál szíves emberi módon viselkedni Jinnel? – kérdezem, az elõbbi magaviseletét figyelembe véve.

- Majd ha a partnered egy normális ember lesz, akkor szíves örömest. – a hangja közönyös, de már eldöntöttem, hogy nem hagyom magam felidegesíteni – Mellesleg az említett kocsinak is a te bankszámlád látta kárát?

Na, ez azért mégis csak sok!

- Anya, az irántad való tiszteletembõl nem mondok olyat, amit megbánnék, de azt jegyezd meg, hogy Õ soha egy fillért sem kért tõlem semmire. Nálam dolgozik és semmivel sem kap magasabb jutatást annál, mint amennyit bármelyik titkárom kapna. A kocsija pedig már azelõtt is megvolt, hogy megismertem.
Szerencsére megjelenik a húgom, így nem merülünk komolyabb vitába, de tudom, hogy ez nincs annyiban hagyva.

***

Az étteremig tartó úton van idõm visszaszerezni a hidegvérem és most még a sebességhatárt is betartotta szóval egész úton nyugodtan nézelõdtem és navigáltam Jint az étteremig.

Amint odaérünk már várnak is az étterem lõtt.
- Ott a parkolófiú! – mutatok a másik oldalon álló piros zakós fiúra.
- Te sem gondolod komolyan… - felvont szemöldökkel néz rám. Fogalmam sincs mi nem tetszik neki.

A fiú mellé állva lehúzza az ablakot.

- Hé kicsike, hol a parkoló?

Aha, tehát nem akarja odaadni a kocsit.
- Én viszem oda a kocsit, uram…

Nem hagyja hogy befejezze a mondatot, mert kinyúl a kocsiból és elkapja a fiú állát, mire szegény srác nem tudom mit láthatott az arcán, de olyan vörös lesz mint a zakója.

- Te ebbe be nem ülsz, édes. Csicseregj, hova menjek.
A fiú zavartan megmutatja, Fatima pedig már majdnem könnyezik a nevetéstõl.

Kezdek rájönni, hogy Jinnel semmi sem olyan egyszerû, mint amilyennek hittem.

- Miért kellett ráhozni a frászt? – kérdezem, mikor már kiszállunk.
- Tudod, hogy imádom szívatni a kisfiúkat – kuncogja incselkedõ hangon, mire csak az égre emelem a tekintetem.

Uram, adj erõt!

Mikor felérünk a legtöbb vendég már ott van. Akik eddig még nem láttak mindet „együtt”, azok most megbámulnak, nyilván már mindenki tudja mi a helyzet, szóval legalább nem kell ismét elõadnunk semmit.

Anyám persze rosszindulatúan méregeti Jint, aki ezt észre is veszi. Mikor érzem, hogy megfeszül a teste, rámarkolok a karjára, hogy megakadályozzam a dühös kirohanásban.

Szerencsére megnyugszik, anyám pedig tovább vonul, így a továbbiakban már alig látom.

A vacsora itt is nagyon finom volt, mindenféle tengeri herkentyût tálaltak, a kilátás gyönyörû és végre megérkezett a két hiányzó tag: Aurelio és Marco.

Amint betoppannak Fatima azonnal magával húzza Jint és az öcsénk elé tuszkolja. Én is követem, hisz furán venné ki magát, ha nem tartanék vele.
- Azta! Erre nem számítottam. – vigyorogja.

Ahogy senki sem, de ez nem mondom ki. Aurelio úgy méri végig, mintha nem is egy férfi lenne, pedig nem tudok róla, hogy érdekelné a saját neme.

Bár… ha úgy néznék rá, ahogy nem nézek, akkor be kell ismernem, hogy… nem is tudom, csinos. Nem igazán férfiasan, mert az alakja inkább hasonlít egy nõére, de az arca is nagyon különleges.

Szerencsésen kiveri a fejembõl ezt a gondolatot azzal, hogy hozzám bújik. Nem értem mi ütött belé, de kifejezetten szokatlan érzés ez a gesztus. Hozzám senki sem szokott odabújni.

Nem zavaró, csak szokatlan.

Az este jó hangulatban telik, feltûnik, hogy akik nem olyan konzervatívak, vagy mondjuk így homofób emberek, azokat Jin mind az ujja köré csavarja. Pedig nem tesz semmi különöset, csak adja magát.

A barátok természetesen kérdezõsködnek: milyen régóta vagyunk együtt, mikor költözünk össze… de mikor odáig jutnak, hogy hol volt az elsõ randi Jin felpattan és egy puszit nyom a számra, majd kimegy.

Nem tudok mit kezdeni ezzel a közvetlenséggel és azzal a gondolattal, hogy miért is nem zavar, hogy egy férfi csókolt meg, de félretolom a gondolatot és felállok, hogy Jin után menjek mielõtt még engem is faggatni kezdenek a részletekrõl.

Nem láttam pontosan, hogy merre ment, így elõször a teraszon nézem meg, ott viszont nincs, úgyhogy kimegyek az étterem szeparált udvarára és éppen akkor lépek ki, mikor a drága jó anyám felpofozza.
- Anya! – ezt nem hiszem el! Nem képes normálisan viselkedni, csak akkor ha ötven ember van körülötte?!
- Te vén kurva… Meg fogod még ezt bánni, te ráncos, alkoholista punci!

Jin nagyon dühös, ilyennek még nem is láttam. A szemei szinte szikrákat szórnak és látom, hogy ökölbe szorítja a kezeit. Nem tudom megütne-e egy nõt, ezért gyorsan közéjük állok, mielõtt még nagyobb baj történne.

- Anya! Megkértelek, hogy viselkedj! Hogy merészeled megütni?!

- Még õt véded? Nem hallottad hogy beszélt velem? – megvetõen a hátam mögé pillant, de elé állok – Ezek a mocskos szavak is csak egy ilyen se…

- Elég! – dühösen kifújom a levegõt, majd hátra fordulok a szikázó szemû Jinhez – Megkérhetlek, hogy hagyj magunkra egy kicsit, ezt majd én lerendezem?

- Felõlem! Azt viszont kösd ennek a vén… boszorkánynak az orrára, hogy az egész kurva bankszámláját is rám írathatja, akkor sem ráz le. – morogva és elsiet, ha jól látom a parkoló felé.

Anyámhoz fordulok, aki undorítóan elégedett tekintettel néz utána, mintha õ nyert volna. De ez már nekem is sok. Igaz, hogy valójában nem vagyunk együtt, de akkor sem bánhat így egy emberrel sem, pusztán azért mert nem szimpatikus neki.

- Te képes voltál pénzt ajánlani neki azért, hogy elmenjen? – a hangom nyugodt, de legszívesebben ordítanék, ha nem nyilvános helyen lennénk.

- Úgy is csak az akarja. Gondoltam így legalább hamarább megszabadulsz tõle. És én is. – emelt fõvel néz a szemembe, mintha nem lenne semmi szégyenletes abban amit mûvelt.

- Tudod mit? Ha szeretnéd, hogy a kapcsolatunk ne romoljon meg, akkor holnap estig bocsánatot kérsz tõle, vagy esküszöm, hogy többé nem beszélek veled! – ez nem mehet így tovább. Ha egyedül vagyok, akkor mindent elkövet, hogy az õrültbe kergessen a „terveivel”, ha hozok alakit, akkor elüldözné… ez már nevetséges.

Elkerekednek a szemei a szavaimra és közelebb lép, de én elhátrálok. Egyáltalán nem szeretném ha most hozzám érne.

- Demetrio, én az anyád vagyok és azt akarom, hogy boldog legyél!

- És ha én most vagyok boldog? Honnan tudhatná te jobban, hogy mit érzek, mint én magam? – a hajamba túrok és egy mély lélegzetet veszek.

- Onnan, hogy én neveltelek, ismerlek. Nem fogok bocsánatot kérni, mert tudom, hogy igazam van. – határozottan állítja, de semmi alapja nincs ennek.

- És mikor bemutattad nekem Francescat? Azt akartad, hogy vegyem feleségül az ég szerelmére! – ez volt az eddigi legnevetségesebb ötlete. Abban a nõben több a szilikon és a mindenhová beültetet implantátum, mint az emberi szövet.

- Francesca okos, szép és gazdag! Tökéletes menyem lett volna! Majd meggondolod magad, ha újra találkoztok az esküvõn!

Hogy mi?! Képes volt meghívni azt a nõt a húgom esküvõjére?!

- Az apja, aki a Nasa-nak dolgozik, õ az okos! Francesca az elsõ gazdag férfinak szétrakja a lábát, aki az útjába kerül! – egyrészt ezért sem voltam hajlandó, még csak fontolóra sem venni, mert majdnem az összes unokatestvérem, az öcsémmel az élén végigment rajta.

Anya elsápadt, és rájövök hogy talán túl nyersen fogalmaztam, de most már nincs türelmem elnézést kérni. Beviharzom az étterembe és szólok apának, hogy hazamegyünk Jinnel és röviden beszámolok neki a miértrõl, amin még õ is megdöbben.

- Beszélj a fejével vagy holnap kiveszek egy házat és elköltözöm! – megvárom, míg komoran bólint, majd egyenesen a parkolóba megyek. Már teljesen sötét van kint, csak a díszkivilágítás ad fényt, de még így is messzirõl kiszúrom az idegesen a kocsija mellett járkáló alakot.

- Remélem csomót kötöttél a nyelvére, mert legközelebb megtépem! – morogja járkálás közben, mire felsóhajtok.

- Nem lesz legközelebb – megáll és rám néz – Megmondtam neki, hogy ha holnap estig nem kér bocsánatot, akkor máshová költözünk az itt tartózkodásunk ideje alatt.

Az én idegrendszeremnek sem tesz jó az állandó stressz.

Jin lassan elmosolyodik és a megszokott, ragadozó macskára emléketetõ lépteivel elém sétál.

- Megvédtél vele szemben?

Ez nyilvánvaló. – Õ követett el hibát. Túl messzire ment azzal a pofonnal és… az ajánlatával is.

- Az fix. Ha nyoma marad, a plasztikai sebészeten fog kikötni, akkor el ha bepöccensz! – morogj a nyakkendõmet piszkálva, de lefogom a kezeit.

- Milyen nyoma?

Oldalra biccenti a fejét, az arcán három kivehetõ sötétrózsaszín csík.

Felszisszenek a látványtól és legszívesebben visszamennék és kiabálnék, de inkább nem is gondolok erre, mert a végén megteszem.

Felemelem a kezem és lassan, óvatosan végigsimítok az arcán a karmolás mellett. - Jól vagy?

Kifújja a levegõt, mintha a mérgét engedné ki és a karjait a nyakam köré csavarva húzódik közelebb.

- Mi csinálsz? – kérdezem értetlenül.

- Kurva pipa vagyok, szóval most kiélvezem az engesztelést! – hozzám simul a testével, a homlokát a vállamnak támasztja, de én csak állok leengedett karokkal.

Nem igazán értem miért engesztelés ez neki, de ha ettõl nyugodtabb… nekem ugyan nem kerül semmibe.

- Gyerünk már, ölelj át! – morogja a fülem mellett dorombolásszerû hangon.

- Egy férfit nem szokás ölelgetni. – elég érdekesen venné ki magát.

- Most nem a fatökû üzletemberekkel tárgyalsz. Most én vagyok, és tõlem akár sztriptízelhetsz is a kókuszpálma körül.

Elmosolyodom, magam sem tudom miért, mikor felháborítónak kellene lennie.

- Jó, de nem csinálunk rendszer belõle! – felcsúsztatom a kezemet a hátán, majd magamhoz ölelem.

Inkább elnézek a válla fölött, nem gondolkodva a tényen, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Most teljesen nyugodt vagyok, csak a zene halk ritmusa szûrõdik ki az épületbõl és Jin lélegzetvételeit érzem a fülemnél. Nem igazán tudok ellazulni, hisz ez egy szokatlan helyzet számomra, de nem is feszélyez.

- Tudsz most vezetni, vagy ahhoz túl ideges vagy? – legfeljebb hívom a sofõrt és holnap elviheti a kocsiját.

- Még egy perc és már elég nyugodt leszek.

Attól hogy velem ölelkezik?

Végül is nem zavarom meg, ez a nap ennél furább már nem is lehetne, de ez még belefér…

- A rend kedvéért, ha itt valami rosszul sül el, azét nem foglak kirúgni – jegyzi meg és ezzel meg is nyugtat. Bár ha annyira rosszul sül el én fogok dobbantani. Egy családi banzáj után nem tudnék a szemébe nézni…
- Ennek örülök, mert már megszoktam a melót és csípem a fõnököm. – Vigyorgok, minden rossz gondolatomat vigyorom mögé rejtve. Neki nem kell tudni ezeket.
- Tulajdonképpen nem a helyzet zavar. Soha nem tartottam undorítónak két férfi kapcsolatát.
- Akkor min buktál ki? – kérdezem, bár az elõzõ infó elég érdekes. Vagy teljesen elfogadó, vagy van ott valami belül…
- Hamarább elhitték hogy meleg vagyok, mintha azt mondtam volna, hogy megnõsülök – morogja, mire én felkuncogok. Tehát a családban gyanús, hogy meleg a kicsi Dem?
- Be kellet volnom öltöznöm és akkor egy transzvesztitát mutathatták volna be – mondom vigyorogva, elképzelve, hogy akkor mennyire akadt volna ki a mama, ha megjelenek szexi cuccban, hosszú hajjal, vörös körmökkel és ajkakkal, feketére festett szemekkel. - Na végre egy dögös mosoly! Így sokkal szexibb vagy mind dühösen - bókolok neki, mikor õ is felnevet. Szeretem a mosolyát.
- Meddig akarsz még rosszul lenni?
- Lenyugodtál?
- Igen.
- Akkor nyomás! – Indulnék ki, de elkapja a kezem.
- Az anyám ki van borulva, kérlek próbáld meg elviselni ha rossz hangulatban lesz.
- Bízd csak rám a kedves mamát, megoldom. Nem mondtam, hogy nem fogok kibukni, de nem fojtom meg. - Legalábbis nem nagy közönség elõtt. El tudom küldeni a picsába úgy is, édeskettesben vagyok vele, nem kell végignéznie a családnak a viszályt. - Mehetünk?

Mire leérünk már kajatime van, kiderül, hogy a másik tesó majd este csatlakozik. Ahogy leülünk, ülnénk, õ mögém lép és kihúzz a székemet. Enyhe pír szökik az arcomra a szokatlan lovagiasságtól, de nem mutatok zavart, jó az álcám.
- Szóval, mióta is vagytok ti együtt? – kérdezi Fatima kíváncsian. Nem vagyok kezdõ. Hagyom, válaszoljon õ, én meg majd idomulok.
- Kicsit több mint fél éve. – Dögös, akkor rögtön össze is jöttünk amikor elkezdtem nála dolgozni? Hehe.
- És azóta nem voltál képes szólni róla?! – háborodik fel a hugi.
- Úgy gondoltam, hogy ez nem telefon téma.
- Legalább nekem elmondhattad volna – morogja.
- A võlegényed merre van?
- Aurelioval ment. Mondtam neki, hogy próbálja meg visszafogni.
- Nehogy túlzásba vigye a legénybúcsút? – kapcsolódok be a beszélgetésbe. Voltam már pár legénybúcsún, el tud ám durvulni a dolog.
- Igen, mert ha nincs ott Marco – Fatima võlegénye – akkor képes beszervezni egy egész sztriptíz táncos arzenált. És ha ez a menyasszonya tudomására jut akkor Szicíliáig rugdossa a drága öcsémet.
- Király, már most csípem a csajt – vigyorgom, de nem beszélünk tovább, mert megjön a kaja.
Olyan kaja, amibõl némelyiket azt se tudom, hogy mi. Nem vagyok bunkó, de nekem az olasz gasztrokultúra kimerült a pizzában meg a lasagne-ban, de itt minden van, csak ezek nem. Sültek, hal, minden más hús, zöldségek, azt se tudom, melyiket egyem.

A vén picsa még mindig morcoskodik, de nem érdekel, legalább nyugi van, minden szép és happy.Hüylülünk, beszélgetünk, majd Dem megmutatja a házat is. Fatima persze megjelenik és leráncigál a mélygarázsba, hogy mutassam meg neki a picimet. nem szívesen hagyom Demet egyedül, de megnyugtat, hogy addig akkor lebeszélik az üzletet az apucival, így beadom a derekamat.
- Ez nagyon dögös! - rikkantja csillogó szemekkel Fatima, ahogy meglátja a kicsimet.
- Így van - bólogatok elégedetten.
- És ez ilyen versenyzõs autó? Úgy néz ki… - pillant rám.
- Jól látod, szeretek versenyezni is vele.
- És Demet ez nem zavarja? - kérdezi, de leköti a kocsi simogatása és tapizása.
- Megszokta - dobom vissza a labdát. nem hozol zavarba, angyalom.
- Te jIn! - fordul felém hirtelen. - Este ha megyünk az étterembe elvinnétek ti? - kérdezi csillogó szemekkel. meglepõdök, õ talán észre is veszi. - Szeretném látni, hogy vezetsz.
- Hát… ha Demnek jó, nekem mindegy - mosolygok rá. Megköszöni és elindulunk vissza.

A délután nyugiban telik. Én kezdem a zuhanyt így mire õ végez én is felöltözöm. Mivel puccos helyre megyünk, így felöltök egy öltönyt, fullextrásan, zakó meg minden, nem kell lazulni ha nem szeretnek annyira.

- Átnéztem a könyvespolcodat – szólok oda neki, mikor kijön a zuhany alól. Felöltözve, sajnos….
- És találtál valami érdekeset?
- Egy szó jellemzi: brutális. Ki ad egy tizenhét éves kamasznak piacgazdaságról szóló könyvet? – Megfejthetetlen kérdés. Mire recskázott ez tiniként? Finnország gazdasági berendezkedésére…?
- Mi bajod van vele? Én választottam magamnak.
- Tizenhét évesen általában a pasik Palyboy magazint bújnak, nem tömény gazdaságpolitikát.
- Te mit olvastál ilyen idõsen?
- A kocsim kilométerper-óráját - jegyzem meg önelégülten. Azt hiszem itt lezártuk, de kérdez, ami igencsak meglep, de nagyon jól is esik.
- Már akkor is versenyeztél?
- Nem olyan élesben, mint most, de heccbõl igen. Kábé tizenkilenc után kezdtem nagyobb tétekben nyomni.
- Jin? Hány éves vagy? – vigyorogva fordulok felé. Én tudom, hogy egyidõsök vagyunk.
- Mennyinek nézek ki?
- Huszonnégy, huszonöt.
- Szupcsi. Akkor letagadhatok három évet. – Közelebb lépve megigazgatom a nyakkendõjét, mert sikerült egy csavart vinni a dolgokba, és így nem jelenhet meg. – Egyébként huszonhét.
- Ez érdekes… én is.

- Ja, tudom - kacsintok rá. Felvonja a szemöldökét, így folytatom. - Mondjuk, hogy jó a memóriám. - Neki nem kell tudni, hogy kicsit utánaszaglásztam már, hogy tudjam,kivel van dolgom. Mert azt tudtam, hogy vele nagyvadra megyek, de már korábban kiderült, hogy ennyire nagyra még sosem mentem.
- Ja mellesleg a hugicád velünk jön.
- Mi? Miért? - kérdezi.
- Tetszett neki a kicsim - rántom meg a vállam, de büszke a hangsúlyom. - És érdekli, hogy hogyan is vezetek.
- Hm, oké.
A dolog eldöntetett, így elindulunk lefelé. Fel vagyok készülve, hogy Miss Punci ide se jön, de meglepve látom, hogy jön. Puccba is vágta magát rendesen, olyan, mint valami elbaszott travi. Hat kiló smink, csillogó ruha, három méter magasra tupírozott haj. Nehezen tudom visszafogni magam, de szerencsére nem néz rám, így én csak jelzem Demnek, hogy elõre megyek és lent várom õket. nem kell a vita. Most nem.


* * *

Végigsietek az elõszobán egyenesen a terasz felé, majd kimegyek és pár mély levegõ után már sokkal jobb. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz megjátszani magam, de egy olyan helyzet, ami máskor teljesen távol áll tõlem eléggé feszélyez.

Bemegyek, majd a játékterem felé veszem az irányt, mert ha jól hallottam anya oda futott. Egyetlen porcikám sem kívánja ezt a beszélgetést, de még mindig jobb, mintha folyamatosan nõket kellene levakarnom a nyakamról.

- Anya, beszélhetnénk egy percet? – kérdem nyugodt hangon mikor belépek. Õ pedig olyan kiábrándult képet vág, mintha tényleg családi tragédia történt volna.

- Miért? Mit akarsz még közölni?

- Nem szeretnék veszekedni. – jelentem ki elõre, mert õ hajlamos a kiabálásra.

- Akkor miért hoztad ide ezt a…

- Anya! Jin a párom és beszélj vele tisztelettel! – furcsa ezt így kimondani, de fontos, hogy tisztázzunk mindent.

- Miféle pár az ilyen? Demetrio térj már észhez! Õ egy férfi! – feláll és elém siet, hevesen gesztikulálva a mondandója közben – Soha nem lehetnek gyerekeitek! Rómában még csak nem is engedélyezik az… ilyenek házasságát!

- Anya, kérlek szépen gondolj másra is a házasságon kívül egyszer az életben! – miért kell ennek olyan fontosnak lennie?!

- Katolikus vagyok! És te is, ha nem változtál meg még ebben is! A házasság szent! A Bibliában talán szó van két férfi kapcsolatáról?

Ez már nevetséges…

- Ez nem a Biblia, hanem az én életem anya. Megmondtam neked, hogy nem akarok gyereket, de te mégis folyton arról beszéltél, hogy majd ha lesznek unokáid. – próbálom megõrizni a hidegvérem, de nagyon nehéz – Igazad is van, mert lesznek unokáid, Aurelio és Fatima gyerekei.

- Demetrio ne tedd ezt, kérlek! Az a férfi nem való közénk… teljesen más, mint mi! – már szinte könyörgõ a hangja, de a mondandójával sikerült felbosszantania.

- Mi zavar téged igazán? Jin személye vagy az, hogy férfi?

- Mindkettõ! Vissza akarom kapni a fiamat! – már szinte kiabál, de most nem érdekel – Õ csinált veled valamit ugye? Valahogy rávett, hogy ilyen õrültséget csinálj… és ha csak a vagyonod kell neki?

- Na, most fejezzük be! – dühös vagyok, de próbálok nem emelt hangon beszélni, végül s az anyám – Ha nem vagy képes elfogadni a kapcsolatunkat és felidegesíted vagy megbántod, abban a percben hazamegyek Amerikába, mikor megkér rá.

Ezzel ott is hagyom, nem vagyok kíváncsi a további badarságaira. Muszáj kiszellõztetnem a fejem, mert felrobbanok.

Mikor már az udvaron haladok végig, megjelenik Jin és a karomra fogva megállít.

- Összevesztetek? - kérdezem óvatosan.
- Egyedül szeretnék lenni. – nem akarok senkivel sem goromba lenni, de jelenleg elég nehéz udvariasan beszélnem.

Úgy tûnik azonban hogy õt ez nem nagyon érdelki, mert nem megy sehová, csak elmosolyodik és felágaskodva egy puszit nyom a homlokomra.
Nem értem ezt miért csinálja, nincs rá szükség csar arra, hogy lenyugodjam.

- Itt jelenleg én vagyok az egyetlen, aki segíthet ha baj van. Nem kell elmondanod, de szeretném, ha tudnád, hogy bármi is van vagy nincs, meghallgatlak, ha akarod.

Fáradtan felsóhajtok, úgy tûnik azt is megértem, hogy Jin nyugtat engem. Átkarolja a derekamat és megölel, arcát a mellkasomra fektetve, de valamiért nem tudok ellene tenni és nem is akarom. Érdekes érzés… nem is tudom hogy kölyökkorom óta mikor öleltek meg. Bár nem is szeretem, ha ölelgetni, de most mégsem esik rosszul.

Pár percig így állunk és érdekes módon, mintha kicsit csökkenne benne a feszültség.

- Menjünk be – megfogja a kezem és úgy megyünk be.

Megérkeznek a csomagok is, a család inasa Paolo hordja be õket, de még mielõtt fölmenne megkérdezi, hogy hová vigye.
- Az enyémet a régi szobámba, Jinét pedig...
- Bár most kicsit morcul, az enyém is mehet oda – mondja mosolyogva. Szerintem a külön szoba is megfelelt volna.

Egy mély levegõ, hogy ne húzzam fel magam még jobban. És mintha csak pont erre lenne szükségem, az egész rokonság kicsõdül.

Még sikerül elkapnom Jint mielõtt elesne, hitelen megfeledkezem a dühöm okáról és rá koncentrálok. - Jól vagy?
- Csak az idõeltolódás. Menjünk fel, szeretnék pihenni egy pár percet.
- De biztos jól vagy? Hívjunk orvost? - kérdezi Fatima.
- Semmi szükség rá, ha fáradt vagyok, mindig csetlek-botlok, de pár perc és jobban leszek. Gyere Dem.

Csetlik-botlik? Még akkor sem láttam ügyetlennek, mikor félálomban jött az irodába. Mindegy. Megfogja a kezem, én pedig észbe kapva elõre lépek hogy felvezessem a szobámba. Vagy most már… szobánkba.
Felérve körül sem nézek igazán, hisz minden úgy van ahogy lenni szokott, inkább Jin felé fordulok. - Mi volt ez? Tényleg rosszul vagy?
- Dehogy vagyok, csak szerettem volna tisztázni valamit még az elején. Nem szórakozni vagyunk itt, a jövõd múlik azon, hogy mit adunk itt elõ. Ha én elbaszom lelépek és keresek másik melót. De ha én bukom, buksz te is szépségem, szóval próbálj meg alkalmazkodni, és ha megkérdezik, hogy hova pakoljanak bólogatva mond, hogy egy szobába, mert le fogunk bukni.

Úgy beszél velem, mintha egy nehéz felfogású idióta lennék, amivel eléri, hogy ismét felmenjen a pumpa. Épp megszólalnék, de az egyik ujját az ajkaimra téve hallgattat el.

- Tudom, olasz vér meg minden, de ha ezt a hónapot kibírod velem, utána akár le is lépek ha ezt akarod, de ha már itt vagyok, meg foglak menteni a házasságtól. – mint aki békíteni akar rám mosolyog - Csak ezt a kicsit bírd ki, oké? Még ha undorít is, itt a szobában nem kell egymáshoz szólnunk, de ha vannak körülöttünk add elõ, hogy szeretsz, rendben? Vagy ha segíthetek, kérd és mond, nem csak a buliért vagyok itt, segíteni akarok.

Még mindig dühös vagyok kicsit, de meglep azzal, hogy ilyen komolyan veszi. Azt hittem elkísér és jól fog szórakozni, nem pedig azon lesz hogy tényleg segítsen. Nem tudom miért teszi, de azzal tisztában vagyok hogy nem rá kellene haragudnom, végül is õ csak azt tette amit kértem és amibe megegyeztünk.

- A rend kedvéért, ha itt valami rosszul sül el, azét nem foglak kirúgni. – mondom már nyugodtabb hangon.

- Ennek örülök, mert már megszoktam a melót és csípem a fõnököm. – elvigyorodik, mire bennem és enyhül a feszültség. Mint valami nyugtató…

- Tulajdonképpen nem a helyzet zavar – kezdem, most az egyszer gondom neki amit gondolok, nehogy félre értelmezzen valamit. – Soha nem tartottam undorítónak két férfi kapcsolatát.

- Akkor min buktál ki? – leül az ágyra, a megszokott mozdulattal keresztbeteszi a lábait, de elkapom róla a tekintetem.

- Hamarább elhitték hogy meleg vagyok, mintha azt mondtam volna, hogy megnõsülök. – idegesítõ, hogy ezek szerin már megfordulhatott a fejükben.

Jin kuncogására rosszallóan ránézek, mert számomra ez nem éppen vicces.

- Be kellet volnom öltöznöm és akkor egy transzvesztitát mutathatták volna be. – tovább kuncog, de már én is elmosolyodom ha elképzelem akkor milyen képet vágtak volna.

- Na végre egy dögös mosoly! Így sokkal szexibb vagy mind dühösen.

Szem forgatva leülök mellé az ágyra. – Meddig akarsz még rosszul lenni?

Ha sokáig fent leszünk, a végén sorban kopogtatnak majd az ajtón, tanácsokat adnak, vagy épp aggodalmaskodnak.

- Lenyugodtál?

- Igen. – igyekszem megtartani a látszatot és nem idegesíteni magam mindenen.

- Akkor nyomás! – feláll, de elkapom a karját, mert még valamire figyelmeztetni akartam. Visszafordul és kérdõn néz rám.

- Az anyám ki van borulva, kérlek próbáld meg elviselni ha rossz hangulatban lesz. – nem szeretnék veszekedést.

- Bízd csak rám a kedves mamát, megoldom. – kétkedõ tekintetem láttán folytatja – Nem mondtam, hogy nem fogok kibukni, de nem fojtom meg. Mehetünk?

Bólintok, majd megfogom a kezét és együtt lemegyünk. A családtagok már az étkezében ülnek, éppen tálalják az ebédet.

- Aurelio telefonált, hogy nem fog ideérni, de vacsorára itt lesz a menyasszonyával együtt – mondja apa, miközben õ is helyet foglal.

Nem meglepõ, hisz nagyon ritka mikor nem késik el valahonnan, remélem legalább az esküvõjére hamarább odaér, mint a menyasszony.

Az asztalhoz sétálunk és egy pillanatig nem tudom mit tegyek, mert ha nõ lenne természetesen kihúznám neki a széket, de nem tudom, hogy férfiaknál ez szokás-e. Mindenesetre inkább megteszem, a figyelmességekkel csak hitelesebb lesz a helyzet.

Kihúzom  a széket, majd megvárom míg leül és én is helyet foglalok. A mosolyából ítélve nem vette rossz néven, de némely családtag elég érdekesen néz.

- Szóval, mióta is vagytok ti együtt? – kérdezi Fatima, kíváncsi szemekkel.

- Kicsit több mint fél éve. – válaszolom nyugodtan. Végül is nem szín tiszta hazugság, mert már nálam dolgozik annyi ideje.

- És azóta nem voltál képes szólni róla?! – kissé felháborodott a hangja.

- Úgy gondoltam, hogy ez nem telefon téma. – ha nem látják személyesen azt hitték volna, hogy tréfálok.

- Legalább nekem elmondhattad volna – motyogja tettetett durcássággal, amin elmosolyodom.

- A võlegényed merre van? – még nem láttam, de rajta és az öcsémen kívül mindenki itt van.

- Aurelioval ment. Mondtam neki, hogy próbálja meg visszafogni.

- Nehogy túlzásba vigye a legénybúcsút? – vigyorodik el Jin.

- Igen, mert ha nincs ott Marco – Fatima võlegénye – akkor képes beszervezni egy egész sztriptíz táncos arzenált. – magyarázom a fejemet ingatva – És ha ez a menyasszonya tudomására jut akkor Szicíliáig rugdossa a drága öcsémet.

A körülöttünk lévõk is nevetni kezdenek és mi tagadás tényleg elég vicces még elképzelni is.

- Király, már most csípem a csajt – mondja Jin vigyorogva, mire én is rámosolygok.

Kihozzák az ebédet végre, elcsendesül a szoba, mert mindenki enni kezd. Az olaszok szeretik a jó ételeket, de a mennyiségre is adnak. Valószínûleg a konyha dugig van mindenféle fogással.

Anyám nem jelent meg, kíváncsi vagyok, meddig fogja fenntartani ezt a sértõdött örömanya szerepet, de jobb ha hozzászokik, hogy nem minden alakul a tervei szerint.

A délután további részében körbevezetem Jint a házban és beszélgetünk az unokatesóimmal, akiktõl mondhatni vegyes a fogadtatás. Vannak konzervatívan vallásosabb családok, akik hûvösen kezelik, de tudom, hogy nem tetszik nekik. Mindenesetre legalább nem viselkednek olyan drámaian, mint anya.

Jin megmutatja a Kicsikéjét a húgomnak, nekem pedig jut arra idõm, hogy gyorsan megvitassak az apámmal pár fontosabb dolgot a családi vállalkozással. Márkás olasz borokat forgalmazó cég, de a kínálat folyton bõvül, hisz mindig vannak újabb felfedezések és készítmények a több száz éves recepteken kívül.

Késõ délután sokan a szobáikba vonulnak készülõdni, mert a vacsorára egy gyönyörû kilátással rendelkezõ éttermet foglaltak, ahol ár ott lesznek a hiányzó tagok is.

A fürdõszobában gyorsan elkészülök, átöltözöm egy elegánsabb öltözetbe, majd amikor kijövök már Jin is készen lép ki a gardróbszobából.

- Átnéztem a könyvespolcodat. – int a zsúfolt sarok felé.

- És találtál valami érdekeset? – sok könyvet nem vittem el, hanem inkább megvettem Amerikában, hogy ne keljen pakolgatni õket.

- Egy szó jellemzi: brutális. Ki ad egy tizenhét éves kamasznak piacgazdaságról szóló könyvet. – úgy néz ki, mint aki felháborodott.

- Mi bajod van vele? Én választottam magamnak. – mintha földönkívüli lennék.

- Tizenhét évesen általában a pasik Palyboy magazint bújnak, nem tömény gazdaságpolitikát.

- Te mit olvastál ilyen idõsen? – legalább megtudok róla néhány dolgot amit még nem.

- A kocsim kilométerper-óráját.

Elnevetem magam a válaszán, ami ritkán fordul elé, de ha párhuzamot vonok magam, meg õ közötte, elég érdekes eltéréseket lehet kapni.

- Már akkor is versenyeztél? – kérdezem, miközben felcsatolom az órámat.

- Nem olyan élesben, mint most, de heccbõl igen. Kábé tizenkilenc után kezdtem nagyobb tétekben nyomni.

Hm… akkor tényleg jó lhet ha megri nek a nagyobb téteket is. Eszembe jut iszont egy eléggé alap dolog amit nem ártana tudnom.

- Jin? Hány éves vagy? – nem emlékszem mennyi volt az önéletrajzában és nem ártana tudni.

Elvigyorodik és teljesen felém fordul.

- Mennyinek nézek ki? – vigyorog, mint aki élvezi.

Nem is tudom, ilyen szemmel még nem igazán néztem meg, de… - Huszonnégy, huszonöt.

Elég érdekesek a vonásai, ami miatt nehéz megmondani.

- Szupcsi. Akkor letagadhatok három évet. – mosolyog majd közelebb lét és megigazítja a nyakkendõmet. – Egyébként huszonhét.

- Ez érdekes… én is.

A hónap és a nap már valószínûleg nem egyezne. Pedig tényleg nem nézném huszonhétnek…

Gyorsan reagál, magához húz és bemutat.
- Anya szeretném neked bemutatni Jaroslaw Jin Kangot, a… páromat. – Az öreglány olyan, mint a meszelt fal. Hehe, akkor kegyelemdöfésként végigsimítok Dem mellkasán. Mert ha kell, akkor kell és ha imádom az izmait akkor miért ne? Egy hónapom van kiélvezni.
- Üdvözletem mindenkinek, és nem kell a hivataloskodás, szólítsanak Jaroslawnak vagy Jarónak - villantom meg az eredeti és hamisítatlan Jarót. Nem tudnak zavarba hozni, mióta eszem tudom néznek, hiszen korcs vagyok.
- M-mond hogy ez csak egy vicc… ugye csak tréfa az egész? - Édes.
- Nem az anya, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele, úgy mit bármelyik családtaggal! – Az öreglány már közel van a robbanáshoz, kifejezetten tetszik ez az elgyötört arc. Nem fogom szeretni, az tuti.
- Ell, nyugodj meg, nem történt tragédia! – nyugtatja egy idõsebb férfi Dem-vonásokkal. Õ lehet a papa?
- Nem történt tragédia!? Nézz csak rájuk! Ez nem normális! Mi fognak szólni az emberek?! Nem lesznek unokáim és menyem! Nem lesz esküvõ! - Az olasz vér. Bár kicsit lehangoló, hogy nm a fia boldogsága az elsõ, hanem hogy ki mit mond. Ha tényleg szeretne nem lenne másodlagos, hogy nõ vagyok vagy férfi? A lényeg a boldogság kellene, hogy legyen, nem?
A papa még próbálkozik, de a mami sipítva kirohan, a levegõ meg megfagy. Akkor….
- Azt hiszem akkor, mégsem fogom kedves mamának szólítani – jegyzem meg szórakozott hangon.
- Tényleg nem kéne – lép elénk az öreg, és a kezét nyújtja. – Demetrio Giordano, örülök, hogy megismerhetlek!
Sorban jön a népes família, ki-ki a maga módján köszönt. Van, aki ha tehetné itt helyben verne szét egy arany gyertyatartóval, van, aki kedves és tényleg csak az ismeretlenség zavarja.
- És merre van Fatima és Aurelio? – Ismeretlen nevek, de sanszosan a testvérei, õk még nem jelentek meg.
- Nemsokára itt lesznek, Aurelio épp a legénybúcsúját szervezi, Fatima pedig az utolsó ruhapróbán van, de gyertek beljebb!
Befelé haladva megfogom a kezét de valami nem hagy nyugodni.
- Az apádról kaptad a neved?
- Igen, valójában én már a negyedik Demetrio Giordano vagyok. Hagyomány, hogy az elsõ fiú mindig ezt a nevet kapja.
- Aha! Szóval ezért akadt ki a kedves mama, nem lesz, aki tovább viszi a hagyományt, mert a fia átállt a „sötét oldalra” – vigyorgok, még ha csak képletes is a dolog.
- Részben, de ez badarság, mert ott van még a két testvérem is, akik most házasodnak. Majd késõbb beszélek vele és megnyugszik.
- Sok sikert hozzá! – jegyzem meg. Nem fog sikerülni. Az én fajtámat ezek a vén, sznob picsák nagyon utálják, bár szerencsére nem nagyon volt velük dolgom, csak párral az üzletkötések során.

Csak iszunk és ülünk, néha egy-egy ember közelebb merészkedik, de ritka, ám ekkor…
- Demetrio! Annyira örülök, hogy itt vagy! – A betoppanó leányzó még engem is leköt egy pillanatra. Csodaszép.
- Én is örülök, hogy látlak, épp olyan gyönyörû, vagy mint mindig. Szeretném, ha megismernél valakit! - Oh ez én leszek. Már ugrok is.
- Üdv, Jaroslaw Jin Kang, a reménybeli sógorod! - vigyorgom, tesztelve ezt a kis szépséget is. A várt reakció viszont elmarad, csak összehúzza szépen ívelt szemöldökeit majd megszólal.
- Ugye tudod, hogy Demetrio nem házasságpárti?
- Ó, hidd el tudom, de majd megoldjuk. – Egy megvan. Vele nem lesz baj, ebben biztos vagyok. Gyorsan bemutatkozik õ is, majd pár perc elteltével megint meghallom felém intézett kérdését.
- Ha nem vagyok tolakodó… kérdezhetek valamit?
- Naná, kérdezz, amit csak akarsz.
- Folyamatosan diétán vagyok, és még sincsenek ilyen formás lábaim. Mit csinálsz, hogy ilyen jó alakod van?
Cicavigyort villantok. Szép bók ez egy olyan csini csajszitól, mint õ, de amit mondani akarok az mégsem nyilvánosság elé való, így közelebb hajolok hozzá.
- Most mondanám, hogy a futás, de hazudnék ha nem ismerném be Dem szerepét a dologban - vigyorgom. Értékeli õ is, felkuncog, de a következõ pillanatban Dem felé fordul.
- Jól vagy Demetrio? – kérdezi Fatima.
- Igen… valójában felüdülés, hogy nem úgy reagálsz erre, mint anya. Ha megbocsátotok egy percre, megnézem anyát.
Mi a fasz van vele? Nem kellene kicsit lelkesebbnek lennie, hogy egyel kevesebb és õ tényleg nem picsáskodik? A végén még segíthetne is. De akkor mi a baja? Beteg lenne? Vagy az idõeltolódás? Vagy ennyire felzaklatta az a vénség?