A templomnál kiszállunk a kocsiból, mindketten teljes díszben vagyunk. Jin fáradt sóhajjal csapja be a kocsi ajtaját, mint aki elõre várja, hogy mi következik. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét és megszorítom.

A mai napot senki se ronthatja el.
- Számíthatok valami különlegesre anyádtól? – kérdez rá hirtelen miután szemügyre vette a parkolóban sorakozó drága kocsikat. Mint egy autó kiállítás.

- Annyit tudok, hogy Tessa testvéreit rám uszította. – fintorgok, elõre sejtve az újabb kellemetlenségeket, de közben már befelé megyünk.
- Nos, ha itt vagyok, akkor úgysem lesz gáz, nem igaz? – vigyorog rám – És ígérem, csak az udvaron tépek meg bárkit is, közönség nélkül – néz teljesen ártatlanul, mire jókedvûen felnevetek.
- Jó fiú! - de azért remélem hajtépésig nem fajul a dolog.

Befelé menet körbenézek, mindenhol hófehér liliom, fényes szalagokkal és fátylakkal átkötött csokrok. Ízléses és semmi túlzó nincs benne, ebbõl nyilvánvaló, hogy az öcsémnek semmi köze hozzá, mert akkor az egész esküvõ egy hatalmas giccsparádé lenne.

Mielõtt beérünk apa lép elõ az épületbõl, az arcán nyugodt mosoly, amitõl én is megkönnyebbülök kicsit. Tartottam tõle, hogy eleve feszkósan indul, amiért két hete haza sem mentem.

- Nahát, jó látni titeket. Velem tudnátok jönni egy picit?
- És az esküvõ? – nézek rá felvont szemöldökkel, hisz neki már elõbb ott kell állnia az oltárnál.
- Csak egy pillanat, egyelõre még úgyis korán van.

Elindul hátra a parkolóba ami mellett egy impozáns kert van kialakítva. Megállunk a szélén lévõ filagóriában, de Jin kezét egy pillanatra sem engedem el, fõleg mikor anyámat is megpillantom a gerenda takarásában. Jin is megszorítja a kezem, nem mintha nem tudna vigyázni magára, egyszerûen csak egyikünk sem számított erre. Azt hittem szóba sem akar majd állni velem többé.

Feszülten nézek a szemébe, õ pedig rezzenéstelenül viszonozza a pillantásom.

- Apa… - kezdeném, hogy ezt nem ma kéne, nem akarom tönkretenni az öcsém esküvõjét és Jinnek is elege van már. El is sietne innen, ha az apám nem fogja meg a csuklóját és készteti maradásra.

- Csak hallgassátok meg, rendben? – kéri.
- Nem értem, mit tudna mondani nekem. – válaszol Jin mereven – Eleget beszélt legutóbb is.
- Jin, ülj le – kéri ezúttal anya és még engem is meglep, hogy nem fölényes a hangja.
- Eleonora valami fontosat akar nektek mondani. Igaz, kedvesem?
- Igen. Nos. – mély levegõt vesz - Tudom, hogy nem indult túl jól a kapcsolatunk.
- Túl jól? – ennyi lenne szerinte? - Anya, rettenetesen bántál Jinnel.
- Igen, tudom, és mindenért szeretnék elnézést kérni. A kimondott és a csak általam gondolt dolgokért egyaránt. Tudom, hogy nem viselkedtem megfelelõen, sõt. De mélyen ledöbbentett, hogy a fiam homoszexuális. És nem is mondta el nekem, csak hazahozta a párját, majdnem két éve távollét után, a testvérei esküvõjére. Mélyen sértve éreztem magam, emiatt mindent meg akartam tenni, hogy eltávolítsam Jint a közeledbõl – néz rám, én pedig szóhoz sem jutok a meglepettségtõl – De ez az idõ, amit távol voltál, rádöbbentett, hogy butaságot csináltam és még nagyobb butaságokat mondtam. Anyaként nem az a feladatom, hogy eldöntsem, neked kivel kell lenned, hiszen felnõtt férfi vagy. Ha neked Jin a megfelelõ, akkor Jinnel kell lenned.
- Miért most? – mondja ki Jin amire én is gondolok.
- Volt egy rövid, de velõs beszélgetésem a napokban Aurelióval. Feszült volt az esküvõ miatt, és én nem segítettem azzal, hogy minden alkalommal titeket ócsároltalak. Õ világított rá, hogy teljesen mindegy, hogy férfi vagy nõ van a fiam mellett, nem nekem kell vele élnem és szeretnem õt, így közöm sincs hozzá, hogy mit csinálsz Amerikában. És ha emiatt nem jössz haza, ahogy Aurelio gondolta, akkor az az én hibám lesz, és ezt nem akarom. Nem akarlak megint évekig nem látni téged. Ha ez azzal jár, hogy Jint is látnom kell, akkor túl fogom élni.

Ezt tényleg az Aurelio mondta? Tényleg az én öcsém, aki a legénybúcsúján a bárpultok kornyikált? Nem hiszem el… nagyon be lehetett rezelve, hogy hamarosan férj lesz, ha még a józan esze is megjött.
- Nos, akkor… Eleonora… - áll fel Jin és a kezét nyújtja felé – Fegyverszünetet tudok ajánlani, békét nem.
- Tökéletes ajánlat. – bólint és megfogja a kezét.
Ha ezt valaki elmesélné nem hittem volna el, de így… valahol bennem végre kiengedhet az a szelep, ami eddig benntartotta a feszültséget.
- Akkor a jövõben is látunk titeket? – kérdezi apa.
- Szerintem igen – felel Jin és én sem vitatkozom.

A nagy békülést rövidre szabja az öcsém, aki idegesen vágtat át a gyepen egyenesen felénk. Jót vigyorgok rajta, ha legközelebb szemétkedik lesz mit az orra alá dörgölnöm, de a mai napot még megússza.

Az esküvõ elõtt üdvözöljük a leendõ családtagokat, Tessa gyönyörû, pont mint ahogy a fényképekrõl emlékszem rá, amiket Aurelio küldött át. A templomban szép kis tömeg gyûlt össze, a ceremónia végeztével pedig mindenki a kertbe özönlik és igyekszenek minél több fényképet készíteni a párról.
Van lehetõségem találkozni a régi barátaimmal is, akikkel nem tartom a kapcsolatot. Mindig furcsa érzés az egykori iskolatársaimmal találkozni, talán mert már mind felnõttek és házasok, kivéve engem, s bár a téma miatt az elsõ percekben kissé feszélyezett a helyzet, elég hamar letudják annyival, hogy „sosem gondolták volna rólam”.

Erre ugyan mit kéne válaszolnom? Az hogy én sem, és hogy nem vagyok meleg, elég idétlenül hangzana a mi kis ál-kapcsolatunk fényében, de legalább elgondolkodtatott kissé. Nem ez az elsõ eset, hogy ezen rágódom, fõleg hogy holnapután hazamegyünk és mindent tisztáznunk kell.

Még mindig nem hiszem, hogy meleg lennék, még soha nem fordult elõ, hogy potenciális partner szempontjából néztem volna egy férfira és még amikor szándékosan meg is próbáltam, egy cseppet sem jött be a dolog. Bármi is van Jinben, ami ennyire vonz, az nem attól van, mert férfi, vagy nõ az illetõ. Az számít, hogy õ, Õ. Csakis Jin, még ha megmagyarázni nem is tudom.

Az este folyamán csak futó pillanatokra találkozunk, mikor éppen bemutatom valakinek, vagy a húgom rángatja el táncolni, aki amúgy frissen és kivirultan tért vissza a nászútjáról. Anyámmal van egy egészen érdekes beszélgetésem, aminek a vége az, hogy mindkettõnket meginvitál az elkövetkezõ összes családi eseményre, ünnepre, rendezvényre és bankettre, mindezt gúnyolódás nélkül.

Éppen Fatimáék felé indulok, hogy ellopjam elõle Jint, mikor hirtelen kipördül elém és megragadja a karom.

– Beszélnem kell veled!
- Épp hozzád indultam, hasonló céllal – mondom, majd kézen fogva kivezetem a kertbe.

Még javában jár az agyam, hogy hol is kezdjem, viszont nincs lehetõségem az elsõbbséghez.
- Én kezdem – jelenti be határozottan – Dem, nem érdekel semmi… de nem akarlak elengedni! Az sem érdekel, ha felállsz és elmész innen, akkor is el fogom mondani, hogy veled akarok lenni! Otthon is! Nem akarom ezt itt hagyni Olaszországban! Kellesz nekem, mert… - néz mélyen a szemembe – Mert szerelmes vagyok beléd.

Pislogok párat, míg eljut a tudatomig, amit mondott. Nem vagyok meglepve… vagyis sejtettem, hogy érez valamit, de nem gondoltam, hogy elmondja, ahogy azt sem gondoltam, hogy hosszú távra tervezne velem.

- Komolyan gondolod? Nem csak egy szép emlék marad ez a nyár és otthon minden visszatér a régi kerékvágásba? – kérdezem, kicsit kétkedõn.

Az arcán átfut a feszültség és az aggodalom keveréke.

- Te ezt akarod? – kérdez rekedten – Legyen egy szép emlék?

Francba…

- Nem! Persze, hogy nem! Csak nem akarom, hogy megbánd, mert otthon kicsit más lesz a helyzet, mint itt és kicsit én is más leszek. – magyarázom, életemben talán elõször vagyok zavarban és nem tudom mit mondjak.

- Azt tudom. – mosolyodik el – Ne felejtsd el, hogy elég ideig voltam a titkárod, ismerlek a munkamániáddal együtt, tudom hogy hogy szereted a kávét meg a szendvicset, most meg volt szerencsém az egész családhoz. Van bárki más, aki jobban ismer, baby?

- Azt hiszem nincs. – mosolygok rá én is – Akkor?

- Akkor?

- Nem lesz könnyû menet.

- Veled soha semmi nem könnyû menet.

Ezen felnevetek, de nem mondhatnám, hogy nincs igaza.

Közelebb hajolok, hogy finoman megcsókoljam, de ahogy a padon ülve egymáshoz simulunk a csók hosszúra nyúlik. Még egyszer sem kellett szerelmet vallanom senkinek, a barátaim szerint a nõk hajlamosak sikítozni/sírni a boldogságtól és már ettõl az elképzeléstõl is borsózik a hátam, de Jinnél ilyesmire nem kell számítanom. Nem is a nem létezõ romantikus énem súgja meg a megfelelõ pillanatot, sokkal inkább a szemében örvénylõ különös fény, ahogy a csók után rám néz. A tekintete egy kimondhatatlan dolgot sugall, amit csak érezni lehet.

- Én is szerelmes vagyok beléd. – suttogom és szavak egészen könnyen csúsznak ki a számon, mintha egy ideje már a nyelvem hegyén lettek volna.

Jin elvigyorodik, még el is pirul ami olyan ritka látvány, hogy egyszer biztosan meg kell majd örökítenem.

- Ilyenkor tényleg nagyon édes vagy. – vigyorgok rá én is.

- Ha elmondod a haveroknak, kinyírlak. – hunyorít, de a szája játékos mosolyra húzódik.

- Ahhoz elõbb be kellene mutatnod. – jegyzem meg.

Én még tényleg nem ismerek senkit a környezetébõl, de ha együtt maradunk, ezen is változtatunk majd.

- Nem hiszem, hogy bejönnek neked. Túl… szervezetlenek. – biccent elgondolkodva.

- Vagyis rád hasonlítanak?

- Hé!

- Csak vicceltem. – kuncogok, közben a kezére simítom az enyém, aztán megfogom és megszorítom. – Menjünk vissza, mielõtt keresni kezdenek.

- Oké. – áll fel boldogan - Ünnepelni akarok! Táncolni, piálni, meg sütizni! Ugye hazacipelsz, ha nem bírok? – pillant hátra, ahogy maga után húzva siet a fogadás felé.

- Mindig. – mondom egyszerûen, Jin pedig megtorpan a füvön és mielõtt még reagálhatnék a számra tapad. A csókja érzéki, szenvedélyes, mint õ maga és én imádom érte.

Átkarolom és erõsen tartom bár erre semmi szükség nem lenne, mert úgy is olyan szorosan kapaszkodik belém, mintha soha nem akarna már elereszteni és én sem akarom elereszteni õt…

Fél évvel késõbb

Az új házunkban, az új dolgozószobámban, a vadonatúj íróasztalomnál szervezem át a következõ hetem, hogy legyen idõnk elmenni valahová karácsony után. Jin inkább a házat vágja díszbe addig, mert ha rajtam múlna az ünnepnek nyoma sem lenne az egészen, hacsak a bejárónõm nem hoz megint egy mûfenyõt az egyik áruházból, mint eddig minden évben. Még most elmosolyodom, ha eszembe jut Jin arckifejezése, mikor tegnap meglátta a fekete-fehér elõre díszített mûkarácsonyfát. Az az elborzadt arckifejezés…

- Te meg min vigyorogsz itt magadban? – dõl neki az ajtónak. Egy kényelmes melegítõnadrág és póló van rajta, hogy könnyedén mászkálhasson a létrán a díszekkel.

- Csak tetszik az új fenyõfánk. – mosolygok rá.

- Ajánlom is, hogy tessen, mert az mû-ocsmányság a kukában landolt. – húzza el a száját.

- Majd megköszönheted Gertrudnak.

- Egy fenét! – sétál beljebb, kicsit felengedve és az ölembe ülve nézi át a listám. – Szóval? Belefér Moszkva a szabimba?

- Ezt még meg kell beszélned a fõnököddel. – simítom az arcom az övéhez – Szerinted elenged?

- Az attól függ… – kuncog, miközben hátradönti a fejét, hogy a szemébe nézhessen - … hogy milyen hangulatban találom.

- Szerintem nem lesz probléma, de ha feldobod kicsit, talán ad még plusz két napot. – súgom a fülébe, gyengéden megharapdálva, amitõl borzongás fut végig rajta.

Alig várom, hogy odaadhassam az ajándékát. Tudom, hogy imádja az autóversenyeket, tehát biztos vagyok benne, hogy az ajándékát duplán szeretni fogja.

- Mire kell plusz két nap? – somolyog elégedetten, de mikor csak mosolygok a kérdésére, morcosan kel fel az ölembõl, a csípõjével ingerlõn támasztva az asztallapját. És ezt õ is nagyon jól tudja…

- Megmutatod mit mûveltél? – terelem el a témát, mielõtt még aljasul kiszedi belõlem, hogy mit kap majd.

A kérdésre rögtön fellelkesül és már indul is ki a szobából.

A nappali krém és barna színeit most szemkápráztató, vörös-aranyban pompázó mélyzöld fenyõ díszíti, a levegõben a gyanta jellegzetes aromája és a fahéjas gyertya keveréke isteni illatot teremt. A kávézóasztal tetején egy nagy tálba színes gömböket halmozott, mellette egy angyal formájú üvegszoborral. És ez még nem minden… az étkezõ valami fantasztikus, kicserélte a terítõket, a gyertyákat, a lámpáról apró rézcsengõk lógnak lefelé, a konyhában pedig nyers fahéj és narancsaroma illatozik…

- Na? Ha sok vagy valami…

- Nem… ez tökéletes. – mondom halvány mosollyal, megbökve az egyik kis csengõt.

- Jobb mint az a túlméretezett drótkefe? – húzza fel a szemöldökét, de látom rajta, hogy nagyon örül.

Erre csak biccentek és a karomba vonom egy csókra, hogy megköszönjem ezt itt, hisz egész délután díszített, õ viszont pár másodperc után eltol.

- A hálót még nem láttad. – duruzsolja, amitõl rögtön izgatott leszek.

- Valami meglepetés?

- Ühüm… - dorombol kéjesen – Idén hamarább jön a Télapó, és ha rossz leszel… - harapja be a szája szélét, a szemei csillognak.

Ugye nem…?

– Miben mesterkedsz? – kérdezem kétkedõn, mire kuncogva húz felfelé a lépcsõn.

Hagyom neki és követem, a fejemben elképzelve õt valami szexis jelmezben, bár fogalmam sincs, hogy nézhet ki pontosan az, amit beszerzett, de biztos, hogy ellenállhatatlan lesz, elvégre róla van szó.

Jin mellett egyetlen nap sem lehet átlagosnak mondható, nincsenek unalmas hétköznapok, sem az irodában, sem itthon, de még ha vásárolni megyünk sem.

Az egyik új tárgyra pillantok, egy fényes bronzos árnyalatú Ámor szobrocska, nyilával éppen az ágy felé célozva. Ezt sem véletlenül pakolhatta ide, bár a kis fickó eléggé elkésett már.

Halkan nyílik ki a fürdõszoba ajtaja, a tekintetem azonnal az egyre vastagadó résre szegezem, az ajkaim elnyílnak a látványtól. Léptei puhák akár egy macskáé, le sem tudom többé venni róla a szemem, míg csábítón elém sétál. Egy biztos: a télapóról ezentúl nem egy pufók vénember fog eszembe jutni…

Hahh…
Nem csoda, hogy a vacsiból nem eszek, pedig amúgy nagyon finom. De nem megy le egy falat sem a torkomon, így hamar feladom, és inkább a nappaliba telepedek le a kanapén. Nem sokkal késõbb követ õ is, ás úgy helyezkedik, hogy neki tudjak dõlni.
A szám elé tart egy kanál jégkrémet, én meg elmosolyodok. Hogy tökélhetném be magamnak, hogy már alig van idõnk együtt, amikor ilyen édes dolgokat csinál?!
- Az édességtõl mindig jobb kedved lesz. – Leeszem a jégkrémet és a mosolyát nézem.
- Bocs, nem akartam morci lenni – mosolygok rá vissza.
- Nem baj csak… nézd, nem miattad nem akarok beszélni arról, mi lesz otthon hanem mert gõzöm sincs. Nem így terveztem ezt az egészet.
- Az a poén, hogy én meg pont így terveztem és talán jól meg is szívom majd - jegyzem meg keserûen nevetve. Annyira tipikus. Végre itt egy pasi, akiért meg tudnék veszni, és mégsem úgy alakul… mármint persze, úgy alakul, de akkor is, bassza meg!
- Megbántad? – jut el hozzá a hangja.
- Nem – fordulok felé. – De még megbánhatom.
Én is adok neki egy kanál fagyit, miközben az ajkait nézem, és arra gondolok, hogy ha ennyi volt, akkor sem bánom meg. Megszakad majd a szívem, de pasi vagyok, túl fogom élni. Csak szar lesz utána állandóan látni.
- Van valakid Amerikában? – kérdezi.
- Nem gondolod, hogy már késõ ezen agyalni? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Úgy gondolom, nincs senkid, máskülönben nem lennél velem, de azért tõled akartam hallani. Vár rád valaki otthon?
- És ha azt mondom igen? – Ez egy jó ötlet. Abból, amit most reagál, kicsit talán láthatok majd abból is, amire valóban gondol.
- Akkor nem megyünk haza. Nem adnálak vissza. – Meglepõdésemet vigyorral leplezem. Akkor… fontos vagyok neki.
- Csak nem féltékeny a fõnök úr?
- De igen. Mindennél jobban idegesítene a tudat, hogy… - Egy pillanat alatt hallgat el, mintha hirtelen rádöbbenne, hogy ebbõl nem jön ki úgy, hogy ne legyen valami komoly következménye.
- Hogy? – sürgetem meg, de persze, megint nem úgy alakul…
- Semmi, nem fontos. – Mosolyog, kínosan érzi magát, ide látom, így amikor jégkrémet és új témát dob fel, gondolkodás nélkül aláállok. – És a te családod? Az enyém alaposan bemutatkozott, de te egyszer sem beszéltél a tiédrõl.
- Hát, a szüleim ne éppen szokványosak. Apám koreai, anya pedig orosz, ezért van két keresztnevem, hogy mindkét kultúrából kapjak valamit.
- De nem velük élsz ugye?
- Nem, õk most Moszkvában laknak.
- Akkor te hogyhogy ilyen messzire keveredtél tõlük? – Nicsak, ki beszél.
- Te se vagy éppen a szomszédban. És én is laktam Moszkvában, egy ideig ott is melóztam de nem szeretem a hideget, meg az oroszok is furák.
- Miért?
Sikeresen eltereli a témát. Moszkvai élményeket mesélek neki, mindenféle dolgokról szó esik, éjfélig beszélgetünk végül. Minden olyan hepi most megint, mintha nem lebegne felettünk az a ki nem mondott dolog… hogy mi lesz, amikor leszáll velünk otthon a repülõ?
Amikor elvonulunk aludni, nem történik semmi. Igyekszem hangosan szuszogni, hogy hamarabb elaludjak, de egy ideig nem jön álom a szememre.
Szar lesz nélküle…

* * *

Három nap van a hazaútig. Abból egy az esküvõ. Persze beindul a bolondok háza, öltönypróba, majd másnap már megy is az apja pincészetébe, elhozni a borokat, hiszen este esküvõ. A lelkemre köti még elõzõ este, hogy majd jön, én meg úgy döntök, hogy elvégzek egy kis utómunkálatot a picinyemen, miután felkelek, felkészítem, hiszen õ hamarabb indul haza, mint mi. Meg persze elkezdek bepakolni, hiszen vannak olyan cuccok, amik már úgysem fognak kelleni.
Amikor délben visszaérkezik, én épp a kanapén olvasgatok. Kicsimen nem sok mindet csináltam, a bepakolással haladtam valamennyit, de ráuntam. Kezdenék unatkozni, így amikor hazaér, forró csókkal üdvözlöm. Örülök, ha nem egyedül vagyok.
- Ezt miért kapom?
- Csak úgy. Hiányoztál reggel mellõlem.
- Nem akartalak felébreszteni. Kész vagy újra a bolondok házára?
- Nem – sóhajtok fel, de aztán elmosolyodom. – De akkor essünk túl ezen is!


* * *

Amikor kiszállunk a kocsiból, megint sóhajtok egyet. Õ rám néz, elmosolyodik és megfogja a kezem. Kellemes. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy mennyi kocsi van még itt a miénken kívül.
Rengeteg.
- Számíthatok valami különlegesre anyádtól? – kérdezem, miközben befelé sétálunk. A hely kifejezetten szép és ízléses, sanszos, hogy a kedves menyasszony érdeme. A võlegény egy rohadt perverz.
- Annyi tudok, hogy Tessa testvéreit rám uszította – feleli fintorogva.
- Nos, ha itt vagyok, akkor úgysem lesz gáz, nem igaz? – vigyorgok rá, de tényleg nincsenek kétségeim. Lesz botrány, tuti. Meg fogjuk oldani. Tuti. – És ígérem, csak az udvaron tépek meg bárkit is, közönség nélkül – jelentem be ártatlanul nézve fel rá.
- Jó fiú! – nevet fel.

Mielõtt azonban beérnénk, megjelenik Dem apja.
- Nahát, jó látni titeket – üdvözöl mindkettõnket kedvesen, amit viszonzunk is. – Velem tudnátok jönni egy picit? – kérdezi.
- És az esküvõ? – kérdezi Dem felvont szemöldökkel.
- Csak egy pillanat, egyelõre még úgyis korán van.
Elindul, mi meg követjük. A kert egy távolabbi részébe vezet minket, egy kellemes kis filagóriába. Menõ ez a hely, egy pici tó is van mellettünk, de amikor meglátom az anyóst, már eszembe is jut, hogy talán abba akarnak majd belefojtani. Meg is szorítom Dem kezét, mert fogalmam sincs, hogy mi ez és õ sem mond semmit, de ahogy rám pillant, látom, hogy nem is tudott semmit. Õ is olyan feszült, mint én.
- Apa… - kezdene bele, amikor odaérünk, én meg egyszerûen csak fordulnék és indulnék el visszafelé, de az apja elkapja a csuklómat. Nem szorít, nem okoz fájdalmat, de ledöbbent.
- Csak hallgassátok meg, rendben? – kérdezi.
- Nem értem, mit tudna mondani nekem. – A nõ szemébe nézek. – Eleget beszélt legutóbb is.
Meglepetésemre nem támad vissza, csak a szája elé téve a kezét köhög kettõt, gondolom oldani akarja a saját feszültségét, de aztán rám pillant.
- Jin, ülj le – kéri. Nem parancsolja, kéri, és még csak nem is gúnyosan.
- Eleonora valami fontosat akar nektek mondani. Igaz, kedvesem? – kérdezi Dem apja a felesége felé fordulva.
- Igen. Nos. – Felsóhajt a kedves Eleonora, én meg szeretném hinni, hogy nem fog balhézni, de nem bízom benne. És abból, ahogy Dem a kezem szorítja, talán neki is kétségei vannak. – Tudom, hogy nem indult túl jól a kapcsolatunk.
- Túl jól? Anya, rettenetesen bántál Jinnel – jegyzi meg Dem.
- Igen, tudom, és mindenért szeretnék elnézést kérni. A kimondott és a csak általam gondolt dolgokért egyaránt. Tudom, hogy nem viselkedtem megfelelõen, sõt. De mélyen ledöbbentett, hogy a fiam homoszexuális. És nem is mondta el nekem, csak hazahozta a párját, majdnem két éve távollét után, a testvérei esküvõjére. Mélyen sértve éreztem magam, emiatt mindent meg akartam tenni, hogy eltávolítsam Jint a közeledbõl – néz a fiára. – De ez az idõ, amit távol voltál, rádöbbentett, hogy butaságot csináltam és még nagyobb butaságokat mondtam. Anyaként nem az a feladatom, hogy eldöntsem, neked kivel kell lenned, hiszen felnõtt férfi vagy. Ha neked Jin a megfelelõ, akkor Jinnel kell lenned. – A levegõ megfagy, én sem szólok és Dem sem. Erre most mit lehet mondani?
- Miért most? – mondom ki az elsõ dolgot, ami eszembe jut.
- Volt egy rövid, de velõs beszélgetésem a napokban Aurelióval. Feszült volt az esküvõ miatt, és én nem segítettem azzal, hogy minden alkalommal titeket ócsároltalak. Õ világított rá, hogy teljesen mindegy, hogy férfi vagy nõ vagy a fiam mellett, nem nekem kell vele élnem és szeretnem õt, így közöm sincs hozzá, hogy mit csinálsz Amerikában. És ha emiatt nem jössz haza, ahogy Aurelio gondolta, akkor az az én hibám lesz, és ezt nem akarom. Nem akarlak megint évekig nem látni téged. Ha ez azzal jár, hogy Jint is látnom kell, akkor túl fogom élni.
Áh, igen, tehát még mindig nem kedvel engem. Nos, legalább elvisel, nekem akkor is megfelel a dolog.
- Nos, akkor… Eleonora… - Felállok és elé lépve a kezem nyújtom neki. – Fegyverszünetet tudok ajánlani, békét nem – mosolygok rá bájosan. Egy pillanatra ledermed, de aztán õ is elmosolyodik.
- Tökéletes ajánlat. – Még bólint is, miközben megfogja a kezem.
Remek, egy gond mínusz.
- Akkor a jövõben is látunk titeket? – kérdezi az idõsebbik Dem.
- Szerintem igen – mondom neki, és a fiatalabbikra pillantok. A másik nagy gondot mi mg nem meccseltük le, de ez a kis közjáték talán segít valamiben.

Hirtelen Aurelio hangja szánt át a kert csendjén, miközben a szüleit keresi. Amikor észrevesz minket örül, de látszik, hogy baromira feszült. Ami ugye érthetõ, és ezen a tömeg nem segít, ami a hivatalos részére összecsõdült. Végig látszik, hogy Aurelio remeg és ideges, nem gondoltam, hogy ilyen nyuszi. Amikor meg akart fektetni, akkor elég bátornak látszott.
Na a felesége, Tessa. Hu, hát szép meg minden, de hogy egy napot sem bírnék ki vele, ha egy pár lennénk, az tuti. Mivel nem akarta, hogy Aurelio lássa az esküvõ elõtt, és mivel mi leginkább Aurelióval voltunk, csak a hivatalos ceremónia végén, a banzáj elõtt találkozok vele személyesem is. Nem sokat tud az általam okozott zûrzavarról, mi meg nem avatjuk be a részletekbe, majd úgyis meg fogja tudni. De ahogy kezet fogunk már a szorításából érzem, hogy õ nekem túl határozott. Sõt… hát õ igazság szerint bárkinek túl határozott lenne szerintem. De talán Aurelio mellém meg pont ez kell, hogy ne keféljen minden este mással, mielõtt hazatér.

Az este felénél lehetünk már, rengeteg kaja és pia, meg tánc után, amikor kimegyek egy kicsit a teraszra. Dem valami régi ismerõsével dumálgat, én meg egyrészt nem akarok zavarni, másrészt jó a friss levegõ. De amikor Eleonora mellém lép és egy pohár pezsgõvel kínál, felvonom a szemöldököm.
- Mérgezett? – kérdezem bájologva.
- Legszívesebben az lenne, de jól viselkedem, megígértem a családnak – feleli vissza. – Még mindig gyûlöllek – néz végig rajtam, miközben elveszem a pezsit.
- Oh, ha engem kérdezel, egy úri picsa vagy, és legszívesebben kikaparnám a szemed egy csavarhúzóval, de Dem kedvéért csak mosolygok – nézek rá. Nincs düh a hangomban, ahogy az övében sincs.
- Dem kedvéért mindketten viselkedni fogunk – jelenti be határozottan. – Mellesleg… tényleg szereted a fiamat? – néz rám.
- Tényleg - mosolygok rá, most õszintén. – Dem a legfantasztikusabb férfi, akit valaha láttam. Okos, gyönyörû, és végtelenül gyengéd.
- Végülis én neveltem – jelenti be büszkén. Magas labda…
- Épp ezért voltam meglepve eleinte – felelem vissza, mire felvonja a szemöldökét.  
- Nem akarom elveszíteni a fiamat. – Nem is tudom, ezt miért mondja, ahogy arra sincs épkézláb magyarázatom, amit erre felelek.
- Akkor fogadja el olyannak, amilyen. Ha pasi, ha csaj, ha kutya, ha bokor, ha szereti, kit érdekel? Akkor is a fia marad, ha nõkkel kefél, és akkor is, ha az én hátam naptejezi. – Fintorog egyet, de mielõtt felelhetne, megjelenik Dem és Fatima. Annyi idõm van, hogy adjak egy futó puszit Dem arcára, Fatima már rángat is be a táncparkettre, mert de rég találkoztunk, és mennyi mesélnivalója van.

Amikor néha odapillantok, látom, hogy Dem és az anyja beszélgetnek. Kicsit aggaszt, de a vén ribi velem is tudott korrekt lenni, és azt hiszem, tényleg nem akarja elveszíteni a fiát.
- Basszus! Te nem is figyelsz rám! – csap vállon Fatima.
- Bocs, bocsi – nevetek fel. – Elkalandoztam. Szóval, mikor is jösztök Amerikába? – kérdezem.
- Jövõ hónap végén, talán. El ne mond Demetriónak, de ha helyreáll a  családi béke, tervezzük, hogy kimegyünk mindannyian. Apa kíváncsi az ottani üzletre, mi meg Amerikára – vigyorogja.
- Olyan helyeket mutatok neked, hogy csak pislogni fogsz! – Mindketten nevetünk, õ helyesel, bejelenti, hogy el is vár ennyit, nekem meg leesik. Ha nem mondom el neki, el fogom veszíteni. Ahogy a mamával. El kell mondani… muszáj! Ha el akarom vinni Fatimát abba a szuper melegbárba, el kell mondanom Demnek, hogy szeretem!
- Bocsi csajszi! – Ellépek Fatimától, de ekkor futok bele Dembe, aki alig két lépésnyire van tõlem. – Beszélnem kell veled!
- Épp hozzád indultam, hasonló céllal – jegyzi meg higgadtan, majd megfogja a kezem és kivezet a kertbe, ahhoz a filagóriához, ahol a mamával kibékültünk. Leül, én mellé.
- Én kezdem – jelentem be azonnal. – Dem, nem érdekel semmi… de nem akarlak elengedni! Az sem érdekel, ha felállsz és elmész innen, akkor is el fogom mondani, hogy veled akarok lenni! Otthon is! Nem akarom ezt itt hagyni Olaszországban! Kellesz nekem, mert… - A szemébe nézek. Talán mist fogok elbaszni mindent. – Mert szerelmes vagyok beléd.

A parton egy olyan helyet választunk ahol alig vannak emberek, nem szeretem a zsúfolt strandokat és amúgy is kettesben akarok lazítani Jinnel, mert most senki más nem érdekel.

A puha homokban lépkedve egyáltalán nem bánom hogy eljöttem, az idejét se tudom mikor voltam ilyen kipihent és stressz mentes utoljára, arról nem is beszélve hogy maximálisan elégedett vagyok.

A gondolataimból Jin zökkent ki, amikor mindent szépen elrendezett és a napozón ücsörögve hátat fordít nekem.

- Bekensz? – kérdezi ártatlan arcot vágva.

A bárány bõrbe bújt farkas… már elég jól ismerem az ilyen pillantásokat, de épp ezért készségesen megteszem amit kért. Hogy is ne tenném, amikor folyton arra vágyom hogy hozzáérjek, még akkor is ha csak egy apró érintés erejéig.

- A mellkasomat is – fordul velem szembe mikor a hátával végeztem és amint hozzáérek õ könnyedén az ölembe csúszik, nem is titkolva mire megy ki a játék.

Az ajkai máris a fülemet kóstolgatják, elidõzve az érzékeny részeken, ott finoman meg is harapdál, mire felsóhajtok és végigsimítok az oldalán, a hátán, majd a kezem a fenekén állapodik meg. A cirógatástól felnyögve a teste érékien meghajlik a kezem alatt, én pedig kihasználva az alkalmat a számba veszem az egyik mellbimbóját, amik azonnal megkeményednek és érzékennyé vállnak a legapróbb érintésre is.

Csak akkor hajolok el tõle, mikor a keze már a farkamat kényezteti és az enyém az övét.

Egy röpke pillanat erejéig átfut a fejemen hogy milyen jó is, hogy nem nyilvános strandra mentünk…

Valamivel késõbb, kellemesen lefáradva fekszünk egymás mellett a napon. Mindketten alaposan bekenve hogy le ne égjünk elvégre az egész napot kint töltjük és szerintem még máskor is le fogunk jönni ide.
- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezi, mire érdeklõdve felé fordulok – Nem lehetne valahogy lebeszélni az oroszokkal, hogy kibõvíthessük a beszállított termékek körét?
- Mire gondolsz pontosan?
- Olvastam este egy cikket, hogy egy nagyvállalat, ami speckó az orosz termékekre volt kihegyezve, csõdöt jelentett. Ha ez tényleg igaz, akkor elég nagy az ûr a piacon. Miért ne töltené be a te céged?

Az orosz termékek nagyon keresettek Amerikában. Különös képen a fekete kaviárban vannak óriási pénzek, de rengeteg más termék is akad. Még akkor is ha nem ez lesz az elsõdleges projektünk, nagy hasznot hozhat.
- Ez remek ötlet. Ha visszamegyünk írok Robertnek, hogy nézzen utána ennek a hírnek és annak is, hogy mikrõl lehetne tárgyalni az oroszokkal. Köszönöm az információt – fogom meg a kezét és finoman megszorítom.
- Semmiség, segítek, ahol tudok – vigyorog rám, majd mindketten visszatérünk a lazításhoz, legalábbis látszólag, de nekem közben máris számok és lehetõségek pörögnek a fejemben…

***

Együtt élni valakivel meglepõen jónak bizonyul. Minél több idõt töltünk együtt, annál természetesebb minden, annál jobban összeszokunk, kiismerjük egymás szokásait, pár nap múlva pedig már nem is arról szól az egész aminek az elején indult, hanem tényleg olyan mintha együtt élnénk egy párként.

Amikor elképzeltem hogy valaki beköltözik a lakásomba – egy nõ – egyáltalán nem tetszett a gondolat hogy a cuccaim között mászkáljon, hogy állandóan az utamban legyen vagy eljátssza a nélkülözhetetlen háziasszony szerepét. Ettõl még most is lúdbõrzik a hátam.

Jint viszont kifejezettem szeretem az ágyamban találni minden reggel, élvezem vele a szexet, meg azt is ha csak kényeztetjük egymást, de egy biztos: sosem elég belõle.

Felnézek a széles üvegajtó fölött lévõ órára, majdnem egy órát mászkáltunk a plázában míg Jin megtalálta a tökéletes olasz napszemüveget, de még hátra van néhány dolog.

- Fõzzünk vagy vigyünk kaját? – kérdezi a butikból kifelé menet.
- Ha már itt vagyunk, akkor vigyünk valamit. Lasagne? – bólint – Akkor menjünk fel és rendeljük meg, mire végzünk a vásárlással addigra frissen el is készítik.
A harmadik szinten végig éttermek sorakoznak, mi pedig gyorsan megtaláljuk a nekünk tetszõt, ahol méretes plakátokon hirdetik a frissen sült Lasagnet.
- Figyelj Dem, én annál az üres asztalnál leszek. – mutat egy üres helyre, én pedig addig is a pulthoz megyek, hogy leadjam a rendelést.

- Üdvözlöm, mit adhatok? – hajol át a pulton egy barna hajú fiatal lány.

- Lasagne lesz két fõre.

- Rendben… - írja fel rám mosolyogva – Éppen készül, ezért fél órát várnia kell rá. Lenne szíves megadni a telefonszámát? Csak hogy felhívhassam ha kész. – tol elém egy darab cetlit és tollat.

- Addigra visszajövünk, köszönöm.

- De ha mégis hamarább elkészülne értesíthetem ha megvan a száma. – erõsködik tovább.

Kényelmetlenül pillantok a cetlire, eszemben sincs megadni ennek a kis libának a számomat, hogy csak idegesítsen a hívásaival. Jin pedig mintha csak megérezte volna, hogy kezd az idegeimre menni ez a helyzet, meg is jelenik mellettem.

- Mi a baj, Dem? – kérdezi angolul.
- A lánynak mindenképp szüksége van a telefonszámomra. Állítólag a rendelés miatt – válaszolok én is ugyanúgy, mert látszólag a lány nem érti.
- És szerinted is zaklatni akarna utána, hogy randira hívjon?

Ó, abban biztos vagyok. Ha nem lenne Jin, akkor sem érdekelnének a tizenéves csitrik, így meg egyenesen idegesít, hogy rám tapadnak, mert sajnálatukra én nem gyûjtök trófeákat.
- Bízd ide – biccent magabiztosan, én pedig rá hagyom, mert õ általában egyszerûen lepattint mindenkit, még akkor is ha az én diplomatikus elutasításomból nem értenek – Diktálom a számomat.
- De nem az önére lenne szükségem – néz rá a lány.
- Nem mindegy? – húzza fel  szemöldökét - Együtt leszünk amikor felhívsz. Bár amúgy nem értem, minek neked telefonszám. – gondolkodik látványosan, amin elmosolyodom - A fõnöködnek szólj már, légyszi.

A lány hirtelen elsápad és elkapja a cetlit a pultról, közben az orra alatt motyogva közli, hogy fél óra múlva visszajöhetünk.

Végül is hazavisszük a becsomagolt vacsorát, már nem volt kedvem ott enni és el is fáradtam a rengeteg járkálásba és szívesebben is eszem kettesben Jinnel. Õ megmelegíti a Lasagnet míg én kipakolok a táskából. Hoztunk reggelinek valót is, desszertet, meg gyümölcsöket néhány házi turmixhoz, aztán itt vannak még a napszemüvegek amit a cipõszekrényen hagyok hogy kéznél legyem amikor leegyünk a partra.

Az utolsó zacskókat teszem a fagyasztóba mikor Jin mögém simulva átkarol hogy meg se mozdulhassak.

- Néha nem tudom, hogy mulattat vagy idegesít ez a sok csaj körülötted – csókol a nyakamba.
- Én határozottan az utóbbira szavazok. – engem nagyon is irritálnak.
- Ugyan, te is tudod, hogy otthon is lesz egy csomó és az irodában is van egy pár. Azt se tudom, hogy fogom elviselni. – kuncog, de nekem valahogy lehervad a mosolyom az „otthon” szó hallatán – Bocs… tudom, hogy nem beszélünk róla, nem akartam felhozni.

Gyorsan elenged és mikor megfordulok már a terasz ajtaját tolja el.

Igaza van. Már csak pár nap és minden visszatér a régi kerékvágásba. Én újra a fõnök leszek, õ meg újra a titkárom. Vége lesz ennek a nyaralásnak és ez most egyáltalán nem tetszik, nem akarom. Pedig már az elején is tudtuk, hogy ami itt történik, annak itt kell maradnia. Ez az egész nem olyasmi amit bármikor máskor megismételnék… sõt, most így visszagondolva oltári nagy baromságnak tûnik hogy          Jint kértem erre, hisz amikor visszamegyünk minden nap látni fogjuk egymást és emlékezni fogunk erre a hónapra.

Helyreállhat így még a jól megszokott munkatársi viszony?

A vacsorából végül is nem sokat eszünk, pedig nagyon jó, de valahogy nincs étvágyam. Jinnek is rossz kedve van, mert csak piszkálja a tésztát a villával, majd mikor végeztünk a nappaliba vonul és elfoglalja a helyét a nagy L alakú kanapén. Hamarosan én is követem, túlságosan üres a ház a hangja a nélkül, nem szeretem õt kedvetlennek látni, mert az nem illik hozzá. A kezemben a doboz jégkrémmel és két kanállal letelepszem mellé, majd úgy helyezkedünk, hogy nekem tudjon dõlni.

Felpattintom a doboz tetejét és belemerítem a kanál hegyét a hideg desszertbe, majd szája elé tartom.

- Az édességtõl mindig jobb kedved lesz. – mondom és megvárom míg megeszi a kanálról.

- Bocs, nem akartam morci lenni. – mosolyog fel fáradtan.

- Nem baj csak… nézd, nem miattad nem akarok beszélni arról, mi lesz otthon hanem mert gõzöm sincs. – sóhajtom – Nem így terveztem ezt az egészet.

Felnevet, bár a hangjában nem sok öröm van. – Az a poén, hogy én meg pont így terveztem és talán jól meg is szívom majd.

- Megbántad?

… - Nem. – fordul vissza a jégkrém felé – De még megbánhatom.

Mikor a szám elé tartja a kanalat elfogadom, aztán én is egy újabb adagot kínálok neki, közben azon gondolkodva amit mondott. Ez így nagyon nem jó. Azt végkép nem akarom hogy megbánja ami történt. Én sosem fogom, mert most elõször élvezem igazán az életet.

- Van valakid Amerikában? – bököm ki a kérdést, ami azóta piszkál hogy megfordult a fejemben.

Felhúzott szemöldökkel néz rám. – Ne gondolod, hogy már késõ ezen agyalni?

- Úgy gondolom nincs senkid, máskülönben nem lennél velem, de azért tõled akartam hallani. Vár rád valaki otthon?

- És ha azt mondom igen?

Összehúzom a szemeim, a karom ösztönösen fonódik a dereka köré, birtoklón magamhoz ölelve. – Akkor nem megyünk haza. Nem adnálak vissza.

Elvigyorodik – Csak nem féltékeny a fõnök úr?

- De igen. – mondom határozottan – Mindennél jobban idegesítene a tudat, hogy…

- Hogy?

… hogy én elengedlek, egy másik meg rá teszi a mocskod kezét arra amit a legjobban akarok.

De ez képtelenség! Mi nem lehetünk otthon is úgy, mint itt. A munkán kívül eddig se találkoztunk, más az ismeretségi körünk, egyáltalán semmi közös nincs bennünk.

- Semmi, nem fontos. – erõltetek egy mosolyt, majd hogy ne bámuljon rám inkább még egy kanál jégkrémet tartok elé és gyorsan új téma után nézek, de mikor kimondom már tudom hogy nem kellett volna belemennem ebbe. – És a te családod? Az enyém alaposan bemutatkozott, de te egyszer sem beszéltél a tiédrõl.

- Hát, a szüleim ne éppen szokványosak. – halványan elmosolyodik – Apám koreai, anya pedig orosz, ezért van két keresztnevem, hogy mindkét kultúrából kapjak valamit.

- De nem velük élsz ugye?

- Nem, õk most Moszkvában laknak.

Ez meglepett. – Akkor te hogyhogy ilyen messzire keveredtél tõlük?

- Te se vagy éppen a szomszédban. – teszi hozzá – És én is laktam Moszkvában, egy ideig ott is melóztam de nem szeretem a hideget, meg az oroszok is furák.

- Miért? – emelek egy újabb adag jégkrémet, õ pedig készségesen bele is fog a mesélésbe, hogy milyen merev népség, hogy ott vagy katona az ember, maffiózó vagy csóró, nagyon kevés a normális ember és míg beszél a jégkrém szépen lassan el is fogy, mert mindketten keveset vacsoráztunk és még éhesek voltunk.

Valamikor éjfél körül döntünk úgy hogy ideje lefeküdni, de ahhoz képest, hogy fáradt voltam még egy darabig nem jön álom a szememre. A sötétben Jin halk lélegzetvételeit hallgatom és megpróbálom elképzelni milyen lesz újra egyedül aludni, de nem tudom. Nem akarom.

***

A követezõ néhány napban nem kerül szóba a hazaút, még akkor sem mikor Aurelio esküvõjére készülünk és tudjuk, hogy három nap múlva felszállunk arra a repülõre. Az utolsó ruhapróba után hazavisszük az öltönyöket, még felhívom apámat is kell-e valamit segíteni, majd pár órára el is megyek hogy elhozzuk a borokat a lagzira.

Az ötszáz fõs termet éppen díszítik, mindenfelé virágok meg fejér szalagok hevernek, Aurelio olyan ideges amilyennek még nem láttam, szinte már remeg, mint egy leszokó félben lévõ dohányos, beszélni meg egyáltalán nem lehet vele.

Tessa már megérkezett, ahogy az egész családja is és mind apámék házában szálltak meg, anya legnagyobb örömére, mert így bõven akad ember akivel megbeszélheti a legújabb híreket.

Délben visszamegyek Jinhez, aki addig úgy döntött bepakol, hogy ne az utolsó napon keljen veszõdni a csomagokkal. Mikor belépek az ajtón már a kanapén olvasgat valami sportkocsiról szóló magazint, de ahogy meglát, félreteszi és egy forró csókkal üdvözöl, ami elég hosszúra nyúlik.

- Ezt miért kapom? – simítok az arcára.

- Csak úgy. – vigyorog mielõtt hozzám bújna – Hiányoztál reggel mellõlem.

- Nem akartalak felébreszteni. – karolom át én is, az arcomat a hajába temetve. – Kész vagy újra a bolondok házára?

- Kibéreltél egy házat?  - kérdez vissza.
- Ühüm, holnaptól.
Látom, hogy picit a gondolataiba mélyed, de nem zavarom, csak nézem. Néha jó érzés semmit sem tenni, csak megfigyelni õt. Az arcvonásait, minden pici kis vonást az eszembe akarok vésni, hiszen… Ki tudja, mi lesz majd, ha innen hazamegyünk?
- Rendben. Majd holnap visszamegyek a holminkért és odaviszem. Nem kell többé a családom közelében lenned és… ha nem akarsz nem muszáj elkísérned az öcsém esküvõjére sem – mondja, kedveskedni próbál és nem is olyan rossz dolog, hogy az idõ hátralevõ részét kettesben töltjük és még a családi banzájra sem kell mennem, de aztán eszembe jut…
- Ott is tapadni fognak rád.
- Igen…
- Akkor megyek. Még egyszer túlélem. Nem akarom, hogy mûdidkós kurvák lógjanak rajtad.
- Köszönöm – feleli, de közben a hajamba túr.
- Semmiség nagyfiú. Enyém az öröm… - suttogom, nem minden cél nélkül, hiszen hosszú még az éjszaka és ha már kifizettük a szobát…

* * *

 Már eléggé ideges vagyok. Nem tudom, mire számítok, hiszen a szülei, a családja, nyilván nem fogják elvágni a torkát, amiért velem akar lenni, de hát ki tudja… a kedves mamából akár ezt is kinézem, pszichopata egy tyúk az tuti. Épp ezért repülök elé, amikor végre betoppan.
- Egyben vagy.
Az inas bepakolja a cuccokat, majd elillan.
- Nem sokon múlott. Itt a laptopod. Az album is benne van.
- Mégis elhoztad! – Fényképalbum a gyerek Demrõl. Alig várom, hogy láthassam! Engem innentõl nem is köt le semmi más, leülök a kanapéra és gyönyörködöm a már kicsinek is elég menõ Demben. Bár van egy-két zavarba ejtõ kép – neki. Nekem poén, és ezt ki is fejtem, például a durcis képek kapcsán. Haláli, cuki!
- Ne mond rám hogy cuki. Azt az egóm már tényleg nem bírná el.
Egy csókkal tereli el a figyelmemet az albumról.
- Ééés az hogy tetszik, hogy édes?
- Az talán még elfogadható, ha senki nem hallja.
- Most senki nincs itt.
- Megvannak ennek az elõnyei is. – Már bújok is.  – Határozottan megvannak.
- Imádom ezt a házat. – Talán nem is a házat, hanem azt, amit jelent. Dem és én most itt együtt fogunk lakni addig, amíg vissza nem megyünk és ez a gondolat kifejezetten tetszik. Valamiért azt gondolom, hogy ennél jobb alkalmam már nem lesz arra, hogy bebizonyítsam neki azt, hogy igenis, együtt kell lennünk akkor is, ha hazamegyünk.
- Szóval, mit szeretnél csinálni a szabadságodon? – kérdezi, én pedig egyértelmû választ adok, aztán már csak azt érzékelem, hogy a karjaiban visz a háló felé. Oh, igen!

 

* * *  Három nappal késõbb  * * *

Nem telik bele sok idõbe míg odaérek a hotelhez. Már este van, így kisebb a forgalom is.

A portán szinte azonnal felengednek az emeletre, majd mikor lenyomom a kilincset, az ajtót is nyitva találom. Ráncba szalad a homlokom és éppen megszólalnék, hogy közöljem Jinnel mennyire veszélyes ez, de mikor felnézek, egy pillanatra megszólalni sem tudok az elém táruló látványtól, de az elsõ döbbenet után elmosolyodom.
- Ne mond, hogy nem tetszik a látvány – vigyorog rám Jin, közben szégyentelenül kényezteti magát, széttárt combokkal, semmit sem rejtve el abból, amit mutatni akar.

A tekintetem követi az ujjai mozgását miközben lassan felé indulok. – Oh, a látvány vitathatatlanul kellemes – a farkam már akkor megkeményedett mikor megláttam õt meztelenül – De elõtte beszélnünk kell.

Akarom õt, de elõbb el kell simítanunk a dolgokat kettõnk között. Utálok veszekedni vele.

Sóhajtva abbahagyja amit csinál és felül velem szemben.

- Tudod Demetrio nem tudom, mit kellene tennünk. Nem bírom az anyádat tovább elviselni, de nem akarok azzal a tudattal élni, hogy én szakítalak el tõlük, amikor pár évente hazajössz – mondja komolyan.
Bólintok. - Ha nem tartanám alternatívának, nem is ajánlottam volna fel a költözést. Belátom, hogy nem tudsz az anyámmal egy fedél alatt élni, de azt is tudom, hogy ez nem csak a te hibád. De bármit tesz vagy mond, õ az anyám. Viszont téged nem teszlek ki több stressznek vagy vitának. Ha komolyan gondolod, keresünk egy apartmant, és ott töltjük az ittlét hátralevõ idejét. – ajánlom fel, majd mellé ülök, hogy közelebb legyek hozzá.

Csak néz rám és meg sem szólal. Nem tudom mi járhat a fejében, de nem akarom tönkretenni azt ami most kettõnk között van. Még akkor is ha a hazatértünk után minden Rómában marad, most akkor sem akarom elvesztegetni ezt az idõt veszekedésre.
- Min gondolkodsz? – simítok ki egy hajtincset az arcából, mikor sokáig hallgat.
- Rajtad. – mosolyog rám – Rajtunk. De azt hiszem, pont eleget gondolkodtam már mára.

Feltérdel velem szemben, meztelenül és szexin. Felizgultan. Én pedig nem tudok mást tenni, csak azt amire mindketten vágyunk.

Hagyom, hogy kedvére vetkõztessen le, minden mozdulatával tovább izgatva, mert közben végig a szemembe néz. Csak arra a pillanatra szakad meg a forró szemkontaktus, míg lehúzza rólam a pólót, de amint nem marad rajtam semmi, elkapom a tarkójánál fogva és az ágyra nyomva esek neki az ajkainak, úgy, ahogy már egész nap vágytam rá…

Órákkal késõbb egymáshoz tapadva élvezzük a csendes nyugalmat, az ujjaimmal Jin hátát cirógatom, egy kicsit elmélázva a szoba berendezésén.
- Nem tudom eldönteni, hogy direkt terelted el a témát, vagy csak véletlenül – szólalok meg halkan, a gerincét simogatva mire még inkább hozzám bújik.

- Már én sem tudom – kuncogja a fülembe macskás elégedettséggel – Az az egy tuti, hogy holnap reggeltõl kibéreltem két személyre egy házat neked és nekem – suttogja, közben a fülemnél kezd el játszadozni – Kettesben akarok lenni veled, de attól te annyit vagy ott, amennyit akarsz, de nekem… Elegem van a családodból, Dem.

Oldalra fordítom a fejem, hogy lássam az arcát. - Kibéreltél egy házat?

- Ühüm, holnaptól. – az orrát az enyémhez simítja, a finom cirógatásokat sem hagyja abba.

A ház jó ötlet. Már korábban is javasoltam, de akkor még nem akarta. Nem akart elszakítani a családomtól, de ez az én esetemben nem olyan mint máshol. Ha õ nincs itt… el sem tudja képzelni anyám milyen cirkuszt képest rendezni.

Szervez valami buta partit, arra pedig meghívja az összes barátnõjét Rómából és messzebbrõl is, akiknek vannak lányaik, hogy válogathassak. Hiába rágtam ezerszer a szájába, hogy gyûlölöm mikor kerítõt játszik, rám sem bagózott. Azóta nem jövünk ki jól, mióta Amerikába mentem egyetemre és aztán ott is maradtam.

- Rendben. – válaszolom Jinnek – Majd holnap visszamegyek a holminkért és odaviszem. Nem kell többé a családom közelében lenned és… ha nem akarsz nem muszáj elkísérned az öcsém esküvõjére sem. – majd megoldom azt az egy napot.

- Ott is tapadni fognak rád. – pillant fel.

- Igen…

- Akkor megyek. – jelenti ki – Még egyszer túlélem. Nem akarom, hogy mûdidkós kurvák lógjanak rajtad.

Rámosolygom és az ujjaimat a hajába fúrom, majd végighúzom a fejbõrén ahogy szereti, õ pedig jólesõn borzongva sóhajt fel. - Köszönöm.

- Semmiség nagyfiú. Enyém az öröm… - suttogja izgatóan az ajkaimra két csók között, de ha ilyen ellenállhatatlan lesz, akkor nem ez az utolsó csók, amit ma éjjel kapni fog.

***

Azt a cirkuszt senki nem kívánná magának, ami másnap kitör otthon, mikor az anyám arra ér haza hogy Paolo a bõröndöket pakolja be a kocsi csomagtartójába, én pedig az utolsót hozom le az emeletrõl, majd mit sem törõdve a kiabálással visszaindulok szétnézni, hogy ne maradjon itt semmi.

- Anya, kérlek, ne rendezz ennél nagyobb jelenetet.

- Hogy mondhatsz nekem ilyesmit!? – kiabálja a bõröndök mellett toporzékolva, míg apám lezser nyugalommal áll a teraszon a kávéját iszogatva.

- Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. – állok meg a hallban – Ezerszer kértelek, hogy viselkedj. Megbántottad Jint, olyasmiket vágtál a fejéhez, ami a lehetõ legtávolabb áll tõle, anélkül, hogy te bármit is tudnál róla, mert egy apró erõfeszítést sem tettél, hogy megismerd. – felemelem a kezem és leintem mikor ismét szólásra nyitná a száját – Ha körülnézel magad körül, láthattad volna, hogy rajtad kívül mindenki megkedvelte alig két nap alatt. Még Fatimának is segített készülõdni az esküvõ elõtti napon, míg te azzal voltál elfoglalva, hogy olyan nõket hívj meg a partira, akik nem hogy nem tetszenek, de irtózom tõlük.

Fogom a laptop táskámat és Jinét is, amiket félretettem, hogy ne keveredjenek el, majd az ajtó felé indulok. – Viszlát apa, majd hívlak.

- Érezzétek jól magatokat. – biccent felém.

- Demetrio, még nem fejezetem be!

- De én igen anya. Az esküvõig ne is keress, nem fogok idejönni. Abban az egy esetben teszek kivételt, ha õszintén bocsánatot kérsz Jintõl, mindenért. – hátra sem nézve otthagyom, bár mikor beszállok a kocsiba még látom, hogy apámmal veszekszik, de az nem fog sokáig tartani. Hát, remélem Aurelio kiheverte már a másnaposságot és nem kell majd ezt hallgatnia.

Amint belépek a tengerparti ház ajtaján, Jin izgatottan toppan elém szinte fülig érõ mosollyal.

- Egyben vagy.

Nevetve adok utat Paolonak, hogy behozhassa a bõröndöket a tágas nappaliba. Az ablakok nyitva vannak és mindent eláraszt a friss tengeri levegõ, ha teljesen csend van hallani a hullámok suhogását is.

- Nem sokon múlott. Itt a laptopod. – átadom neki a táskát, majd még hozzáteszem… - Az album is benne van.

- Mégis elhoztad! – sikít fel boldogan, majd amilyen gyorsan csak lehet kicipzárazza a táskát a kanapén és elõveszi belõle a vaskos fényképalbumot.

Még midig nem tudom jó ötlet volt-e elhozni, de mikor megemlítette, hogy kár, hogy nem láthatta a „kicsi Demet”, úgy döntöttem ennyit megérdemel és legalább felvidítja.

Kimegyek a kocsihoz és hozok be én is a bõröndbõl, majd mikor minden bent van elköszönök Paolotól és zárom a bejárati ajtót.

A nappaliban a kanapé háttámláján támaszkodva nézem meg, hogy Jin hol tart az albummal, mert azóta meg sem mukkant, hogy megkapta, de végig vigyorog. Most tart az óvodás képeknél, ha jól látom.

- Annyira cuki vagy mérgesen. – bök az egyik fotóra, ahol egy fa tövében ülök törökülésben és dühösen meredek magam elé. Fogalmam sincs hol készült, már nem emlékszem rá, de apa nagyon szeretett a legváratlanabb helyzetekben kattintgatni.

- Ne mond rám hogy cuki. – hajlok fölé és bezárom az albumot. – Azt az egóm már tényleg nem bírná el.

Felkuncog, majd hátrabillenti  a fejét és hagyja hogy megcsókoljam és közben kicsempészem a kezébõl az albumot, mert jobb lesz ha elrejtem míg vissza nem viszem.

- Ééés az hogy tetszik, hogy édes?

Egy pillanatig forgatom a szót, míg megkerülöm a kanapéd és leülök mellé. – Az talán még elfogadható, ha senki nem hallja.

- Most senki nincs itt.

- Megvannak ennek az elõnyei is. – biccentek egyetértõn majd átkarolom mikor átveti rajtam a lábát és hozzám simul. – Határozottan megvannak.

Azt és ott csinálunk, ahol és amit csak akarunk. Senki nem szól bele, nem hõbörögnek és nem kell tettetni semmit.

- Imádom ezt a házat. – néz körbe Jin, mintha éppen az én gondolataimat tükrözné a csábító mosolya.

Mi tulajdonképpen most összeköltöztünk. Két és fél hét, amit kettesben töltünk egy házban. Elkezdõdhet a beígért szabadság is, amikor tényleg lazíthat és én is egyre nagyobb kedvet érzek ahhoz, hogy a tengerparton henyéljek Jinnel, vagy bárhol máshol. Robert ügyel a cégre, apámmal elrendeztünk mindent, Fatima nászúton, Aurelio… nos õ Aurelio. Anyám pedig fõhet a saját levében.

Csak mi ketten vagyunk.

- Szóval, mit szeretnél csinálni a szabadságodon? – pillantok fel Jinre mosolyogva, majd mikor beharapja az ajkait és megmoccan rajtam nem is várok több magyarázatot.

Felállok vele a karomban, õ pedig rögtön a csípõm köré csavarja a lábait, a karjai a nyakamat ölelik, az ajkai az enyémeken, miközben biztos kézzel tartva egyenesen a hálószoba felé viszem õt…

*** Három nappal késõbb ***

- Biztos, hogy minden okés? – kérdezi Jin már másodszorra, mire a szememet forgatva nyugtatom meg.

- Egyetlen halvány folt sincs rajtad. – végigsimítom a csupasz hátát, ahonnan már eltûntek a kék ütésnyomok, és aminek mára ínycsiklandó árnyalata lett a napozással töltött órák után. – Tökéletes vagy.

Mosolyogva húzódik közelebb, egy alig látható pírral az arcán, ami még mindig újdonság, mert nagyon ritkán pirul el. Lehetetlen zavarba hozni, ha pedig bókolok neki, akkor elpirul. Különös férfi.

- Te sem panaszkodhatsz.

Váltunk egy hosszú, mély csókot a teraszon, olyat, amilyet az elmúlt pár napban számtalanszor. Tulajdonképpen nem is vágyom elhagyni a házat, de nem állhat abból egy római út, hogy itt mulatjuk az idõt, fõleg nem Jinnek, aki most jár Olaszországban elõször. A szexel, napozással és még több szexel töltött napok nem vehetik fel a versenyt semmivel, amit bármikor is lazításnak, vagy szórakozásnak neveztem, mert ez százszor jobb volt mindennél. Jinnel minden más fénybe kerül, mintha nem is a valóságban léteznénk és néha azt veszem észre, hogy egyáltalán nem is hiányzik a két héttel ezelõtti életem, az iroda, vagy az üres agglegénylakásom, vagy a munka.

Na jó, lehet, hogy a munka hiányozna hosszú távon, de akkor is kicsattanóan jól érzem magam.

- Akkor? Mehetünk? – kérdezem felkapva a vászon kézitáskát, amibe a holminkat pakoltuk. Minden, ami egy a tengerparton töltött naphoz szükséges.

Reggel, ahogy felkelek hálát adok az égnek hogy nem vagyok fejfájós. A hátam viszont helyettesíti a másnaposság miatti fájdalmakat. Alig tudok felülni, de ahogy Demre nézek elönt az ideg, és nem foglalkozva azzal, hogy felkelte-e kikelek mellõle, gyors zuhany, öltözés és lent is vagyok.
- Uram, jó reggelt – szólal meg mögöttem az inas.
- Ja. Kurvára az. Ha keresnek meghaltam – morranom és kimegyek a kertbe. Muszáj lefárasztanom magam, és erre a több órás futásnál nincs jobb megoldás. A testem is jól érzi magát tõle, bár a hátam nem értékeli most a dolgot, de így legalább pihentetem az agyam. Nem pörög. Ami viszont jó, de órákkal késõbb kezdem érezni a kaja és a pia hiányát, így elindulok befelé.

- Ezek szerint visszajössz? – hallom meg Demetrio hangját és valahogy túlságosan érdekel, hogy kivel és mirõl beszél, így nem bukkanok fel azonnal, meghúzom magam a falnak dõlve és csak hallgatózva.
- Igen. Te is itthon vagy és ritkán látlak és Aurelio is hamarosan elmegy.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam, anya. Hajlandó vagy itt lakni, velem és a párommal egy fedél alatt? Mert Jin itt van és itt is fog maradni. – És itt a pillanat. Kilépek a takarásból, hiszen nincs okom elbújni. A mama rögtön rám fordul, tekintetét követi Dem is. Érzem és látom, ahogy végigmér és örülök, hogy a tegnapi vita ellenére a helyzet nem változott: kíván engem. Bár ettõl még meg tudnám nyúzni azért, amiért olyan bunkó volt.
- Nocsak… a kedves mama is megjött.
- El nem tudom képzelni Demetrio, hogy miért tetszik õ neked. – A nyanya olyan tekintettel méreget, hogy szívem szerint kiskanállal vágnám ki a szemeit.
- Az az én dolgom. Nem neked kell szeretned, csak azt kérem, hogy fogadd el és ne akarj minden áron beleszólni a magánéletembe.
- Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy nem lesznek unokáim, nem lesz menyem és nem látom, ahogy feleségül veszel egy hozzád illõ hölgyet – kezdi. – Elfogadom, hogy… más irányú az érdeklõdésed… rendben. De… akkor legalább olyan férfit válassz, aki nem fogja elszórni a pénzed és nem rajtad élõsködik… mint egy féreg. – MIAFASZOM?!
- Na, ide figyeljen maga sznob picsa! – Baszd meg, ezt nem hagyom szó nélkül! - Soha egy fillért sem kértem a fiától, ellenben maga nap mint nap belenyúl a férje zsebébe, méghozzá könyékig, hogy kiperkálja azt a sok szart amit magára ken!
- Hagyd csak Demetrio – szól rá Demre, mikr csitítana. -  Legalább elmegy tõle a kedved, ha látod, hogy egyáltalán nem közénk való. Eddig nyilván nem mutatta neked ezt az arcát igaz? Ne aggódj, nem költök annyit, hogy neked ne maradjon – fordul felém ismét. - A fiam úgyis keres eleget, hogy a kitartottja is élvezhesse a felsõkategóriások életvitelét. Még ha egy ilyen unalomûzõ lotyó nem is érdemli meg. – Demetrio valamit mond, de az idegtõl dobol a fülem, nem hallom, csak a vén kurva hangja jut el az agyamig.
- Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kitúrjon a saját házamból!
- Pechje van kedves mama, mert Dem minden este úgy meg fog kefélni, hogy az egész kibaszott házban halhatják majd és csak azért, hogy megtudja milyen egy jó dugás, még hangosabb leszek…
Hirtelen nem tudok többet mondani, mert Dem befogja a számat. Elõször megdöbbent, majd még idegesebb leszek. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit mond, beleharapok a kezébe.
- Basszátok meg mind a ketten! – üvöltök rájuk és felrohanok. Odafent felkapom a tárcámat és a kulcsot, majd indulok is. El innen, el a faszba!
- Hé! Hová mész? – Foglalkozz anyáddal, köcsög!
- El!

Azt se nézem merre megyek. Visz az út, én meg elõször dühöngök, majd ordítva sírok a kocsiban. Egyszerûen nem tudom hova tenni a helyzetet. Miért hiszi, hogy a pénze kell? Leszarom a pénzét! Akkor is kellene, ha lepukkant csöves lenne, hiszen imádom! Most, hogy az enyém lehet és éreztem a testemben, már biztosan tudom, hogy nem kell más. Rá van szükségem, de akkor miért teszi ennyire nehézzé a helyzetet az a ribanc?! Mit kellene tennem? Nem fogom elhagyni miatta Demet. Biztosan nem… mert ez már nem játék, a lelkemet és a testemet is veszélybe sodrom ha ott maradok. És már tudom is, hogy hova fogok menni. Vele együtt.

Délután van, mire visszatalálok a városba, eléggé elszállt ugyanis az agyam. Egy Mekinél veszek pár sajtburgert, hogy legalább valami legyen a hasamban, és a kis pultos csajszit kifaggatom, hogy merre lehet itt apartmant bérelni. Õ készségesen igazít útba, így alig egy óra múlva már a tengerparton vagyok. Kiváló az idõ, itt a strand nem messze és csak egy vizát kell lenulláznom hozzá. Másnaptól bérlem ki, saját névre, szigorúan két személyre, látni se akarok senkit a ház közelében három hétig. Még takarítást sem kérek, majd én rendezem.  Ma éjszakára viszont kell egy hely.
- Hol van errefelé valami csinis kis motel? – kérdezem a szállásadót, aki végigmér, majd vigyorogva rajzolja az útvonala. Helyes, fiatal pasi. Ha nem lennék Dembe esve, már azt hiszem alatta nyöszörögnék, de így nem. Nem játszok az esélyeimmel egy kóbor szexért.

Ahogy odaérek a motelhez már össze is tudom fejben pakolni a dolgot. Azt hiszem  ennél az sem lett volna nyilvánvalóbb ajánlat, ha az arcomba üvölti, a papír aljára ugyanis készségesen leírta a mobilja számát is, ha esetleg eltévednék… na ja. De nem dobom ki a papírt. Meglátom, hogy mi meg hogy alakul Demmel és max egy éjszakára jól érzem magam ezzel a sráccal, legalább tombolok egyet. Bár ahogy beérek és kiveszek egy éjszakára egy szobát, minden extrával, megnézem a mobilomat. Bakter, ennyiszer hívott? Sóhajtva hívom vissza.
- Hol vagy? – morran bele.
- Egy csinos kis hotelben. Miért?
- Hogy miért?! Mert betegre aggódtam magam hát azért! Nem hívtál vissza és már azt hittem, hogy valami bajod van! – ordít rám a telefonon keresztül, mire felsóhajtok. Ez eddig egy pont az apartmanos srácnak.
- Semmi bajom, de nincs kedvem most a plusz feszkóhoz, úgyhogy nem fogok azért visszamenni, hogy ordítozz velem.
- Nem akarok veled ordítozni, csak aggódtam a fenébe is! Tudom, hogy vezetsz és ilyen idegesnek még nem láttalak. Nem rád haragszom, anyám tehet mindenrõl, nem te.
- Akkor nem vagy pipa a tegnapi miatt? – kérdezem.
- Milyen tegnapi miatt?
- Azért mert megtéptem a kurvát a buliban. Rontottam az imázsodon a zûrös pasi effekttel. Láttam, hogy nem tetszett, de ilyen vagyok és kész. Én nem sznobok közt nõttem fel és ha valakit meg kell tépni akkor meg is teszem.
- Egyáltalán nem érdekel, hogy kit tépsz meg az anyám kivételével, akármilyen sértõ dolgokat is mondott. Most pedig mond meg hol vagy, mert utálok telefonon beszélni és látni akarlak.
Egy pillanatra gondolkodom csak el. Ha mégis felhívom a srácot, akkor Demre ihatok hideg vizet. Nem… nem játszom el.
- A Rosa Anhelita-ban vagyok. 12-es szoba.

Nem sok idõ, és meg is jelenik, legalábbis a portáról szólnak, hogy hozzám tart egy férfi. Persze rögtön ledobom magamról az alsót és a pólót, és teljesen meztelenül várom. Az ágy az ajtóval szemben, kellemes fény, én meg felhúzom a lábaimat és elkezdem magam simogatni. Persze ahogy beér épp szólna, de így nem mond semmit, csak elmosolyodik.
- Ne mond, hogy nem tetszik a látvány – vigyorgok rá, mikor elkezdem a fenekem simogatni.
- Oh a látvány vitathatatlanul kellemes – mér végig és elindul felém. – De elõtte beszélnünk kell.
A tekintetbõl tudom, hogy komolyan gondolja, így sóhajtva hagyom abba a saját magam kényeztetését és felülök rendesen, hogy tudjunk beszélgetni is.

- Tudod Demetrio – sóhajtok fel, ahogy felülök az ágyon -, nem tudom, mit kellene tennünk. Nem bírom az anyádat tovább elviselni, de nem akarok azzal a tudattal élni, hogy én szakítalak el tõlük, amikor pár évente hazajössz – öntöm ki a kicsi szívem rögtön.
- Ha nem tartanám alternatívának, nem is ajánlottam volna fel a költözést. Belátom, hogy nem tudsz az anyámmal egy fedél alatt élni, de azt is tudom, hogy ez nem csak a te hibád. De bármit tesz vagy mond, õ az anyám. Viszont téged nem teszlek ki több stressznek vagy vitának. Ha komolyan gondolod, keresünk egy apartmant, és ott töltjük az ittlét hátralevõ idejét. – Mellém ül az ágyon, én meg egy pillanatig csak nézem. Olyan hihetetlen még mindig, hogy sikerült. Annyira bele voltam és vagyok esve, hogy egy álomnak tûnik az, hogy velem van és tényleg, épp arról beszélgetünk, hogy különköltözünk, csak kettesben. Soha nem sejtettem, hogy így alakul. Bár fogalmam sincs, hogy mi lesz ha hazatérünk… mert bárcsak sosem kellene visszamenni, hiszen nem merem felhozni, hogy akkor mit teszünk majd. Akkor is folytatjuk? Vagy ez csak ilyen… átmeneti állapot és ha visszatérünk akkor vége? Rettegek, de gyáva vagyok rákérdezni.
- Min gondolkodsz? - simít ki egy hajtincset az arcomból még közelebb ülve.
- Rajtad. Rajtunk – mosolygok rá. Nem fûzöm tovább a gondolatot, felpattanva ülök az ölébe. - De azt hiszem, pont eleget gondolkodtam már mára.
Tekintve, hogy meztelen vagyok, pont jó helyen dudorodik, így én is hamar felizgulok teljesen. Imádom, amikor ennyire… más. Mert õ az ágyban teljesen más. Ahogy leveszem róla a felsõjét és maga alá fordítva hagyja, hogy a nadrágot kigomboljam, majd õ tolja le, a szemei szinte felégetnek. Úgy tud nézni, hogy azt érzem, én vagyok a legkülönlegesebb pasas az egész világon. Ahogy csókolni kezd azonnal dominál, azonnal behódolok neki és már csak nyögni vagy sikítani vagyok képes.

Õ a hátán fekszik, én rajta, kellemesen, bájosan mocskosnak érzem magam, hogy a testemen szinte mindenhol van sperma. De nem érdekel. Láthatóan õt sem.
- Nem tudom eldönteni, hogy direkt terelted el a témát, vagy csak véletlenül – simít végig a gerincemen. Nyah, dorombolni lenne kedvem neki. Ha macska lennék és õ lenne a gazdim, folyamatosan csak azt csinálnám. Mármint a dorombolást.
- Már én sem tudom – kuncogok fel, majd a füléhez hajolok. – Az az egy tuti, hogy holnap reggeltõl kibéreltem két személyre egy házat neked és nekem – suttogom és megszívom a fülcimpáját. – Kettesben akarok lenni veled, de attól te annyit vagy ott, amennyit akarsz, de nekem… - Nagy sóhaj. – Elegem van a családodból, Dem.

- Nincsenek kétségeim. Ennyi ribanc közül csoda lenne ha nem akadna rá legalább egy.

Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldököm a megfogalmazástól.

- Érdekes képed van a nõkrõl – akármikor a gyengébbi nem kerül szóba, nála az ribanc, punci, lotyó… minden jelzõ ami a könnyûvérû nõkre utal.
- Mármint?
- Nem minden nõ ribanc. – sok olyat ismerek akiknek van férjük, gyerekeik, de szingli nõk sem mind kurvák.

A pulthoz lépünk, ahol egy alig öltözetet viselõ nõ jelenik meg, mire Jin célzatosan felvont szemöldökkel néz rám.

- Õ nem támasztja alá az érvelésemet. – pont rosszkor hoztam fel a dolgot, amikor ténylegesen kurvákkal vagyunk körülvéve.
- Valóban – nevet szórakozottan.

Kéri a koktélajánlatokat, de úgy tûnik azok egyike sem tetszik neki amit a pultos kínál, mert rendel helyettük kettõt. Elveszem az enyém, míg készült kinéztem egy nyugisabbnak tûnõ helyet, ahol nem tapadnak ránk a fehérnemûs nõk. Most kifejezetten zavarnak, pedig máskor szexinek találnám a combfixet.

A kinézett kanapéhoz megyünk, én nem bánom ha Jin táncolni akar vagy ilyesmi, de én ezen a bulin tuti nem fogok. Az még hagyjál, ha egy partin elrángatnak keringõzni, de erre a zenére még ha akarnék se tudnék mozogni. Ahhoz nem vagyok elég laza.

A zene hirtelen elhalkul, a kör alakú bárpult pedig ketté válik és azok alól kiemelkedik egy emelvény az öcsémmel együtt.
- Na ne szórakozz – nyögi ki Jin, de én is a fejemet fogom.

Sosem tudja hol a határ? Mert a nagyszabásút és az ízléstelen túlzást nem sok választja el egymástól, de Aurelio már régen túllépte ezt a határt.

Az egész hely olyan, mintha egy sztriptíz bár lenne, kaszinó és kocsma. Feszélyez, de nem a meztelen testek miatt, hanem az egész hangulat… nem én vagyok.

Az öcsém már most sem teljesen józan, de még tart egy beszédet, arról, hogy titok ami ma történik. Na, igen, de ennyi részeg közül valaki csak elszólja majd magát.

- Hát ez kemény volt. Semmiben nem legénybúcsú, csak egy részegedjünk-le-luxusparti, mi? – mondja a fülemhez hajolva, hogy meg is halljam a zene mellett.
- Mintha ezt említettem volna – sóhajtom nyúzottan - Nem is értem, mit keresünk itt.
- Élvezzük az életet – vigyorog rám az õ sajátos arckifejezésével, amivel jobb kedvre is derít. Az pedig, hogy még a fülemet is megharapdálja, csak ráadás.

A koktél gyorsan bemegy fõleg neki, én még mindig az elsõnél tartok. Nem tudom Jin hogy van vele, de én szívem szerint hazamennék inkább és vele tölteném az éjszaka maradékát ehelyett a cirkusz helyett. Õ se nagyon mozdul el a kanapéról, nem valószínû, hogy ez itt neki is tetszik. Néhány régi ismerõs arc is megjelenik, de persze részegen vagy majdnem részegen és nem is tartottam velük annyira a kapcsolatot, hogy legyen mirõl beszélnünk. Csak az udvariassági kérdések és már mennek is.

Aztán megjelenik az öcsém is, miután már legalább húsz emberrel koccintott.
- Ahh, már most kész vagyok – szinte leesik az ülõre.
- Nocsak, ki vagy készülve? – vigyorog rá Jin, de nekem nincs kedvem mosolyogni. Az öcsém betegre issza magát és más nõket fogdos, mikor menyasszonya van. Nem vagyok prûd, de ez még nekem sem tetszik.
- Mondod ezt te? Úgy vigyorogsz, mint akit… vagy várj csak. Úgyis oda visznek majd, nem? – áthajol az asztalon, közelebb Jin-hez.
- Megint a szexuális  életünk a téma? – sóhajtja.

- Ugye Tessa nem tud errõl? – kérdezek rá, mielõtt megint a szexuális életemet kezdené kivesézni. Egy van, amit utálok: ha beleszólnak a magánéletembe. Azért magán, mert másnak semmi köze hozzá.
- Nem érdekel. Ma este minden csak az enyém! Mármint… - Jin-re pillant - Majdnem.

Összeszorítom a szám, egy cseppet sem tetszik, ahogy rá néz. Jin az enyém és Aurelio egy ujjal sem fog hozzá nyúlni!

- Ja, szerintem is jobb lenne, ha nem tudná meg – vág közbe, õ is terelve a témát.
- Mondom hogy nem érdekel - röhög - Majd az esküvõ után! Ma még bulizok!
Végre elmegy innen, mert ha még valami hülyeséget mond, azt hiszem megütöm. Miért méregette úgy Jin-t? Az öcsém nem szereti a férfiakat!

Ahogy én sem. Kivéve ezt itt mellettem… Lehet, hogy családi vonás, hogy ugyanaz az egy férfi tetszik meg neki és nekem is? És… ha nem kéne tettetnie, hogy velem jár, Jinnek tetszene?

Végül is jobban illene hozzá, mint én. Aurelio szeret bulizni, utazni, szereti a sportkocsikat. Én nagyon sok mindenben különbözöm tõle.

Ahogy telik az idõ, úgy lesz az asztalunknál is egyre több üres koktélos pohár. Én megelégszem eggyel is, bár Jin nekem is rendelt, de nem szoktam sokat inni. Nem szeretek részeg lenne, mert nem tudok tisztán gondolkodni. Valószínûleg teljesen tiszta fejjel még azt is megakadályoznám, ami most történik.

Jin nem igen zavartatva magát az ölemben ülve mozog a zene ritmusára. A farkam már fájdalmasan kemény a nadrág és az alsó alatt, kínzás, de mégis élvezem, amit csinál.

Olyan érzékien tudja tekergetni a csípõjét, hogy akár a pulton táncoló lányokat is kiütné a nyeregbõl. Sokkal izgatóbb itt bárkinél is.

A kezemet a fenekére simítom, hogy közelebb húzzam a megfelelõ helyre, érzem, hogy õ is kemény, de itt akkor sem kéne többet.

- Kikészülök tõled - nyögi bele a fülembe, én meg ettõl készülök ki.

Hogy lehet bárki is ilyen erotikus, ilyen csábító és szexi még felöltözve is?

A nyakát csókolgatom harapdálom, érezni rajta a finom parfümjét és minden kis nyögését az ajkaimban érzem ahogy a torkán tevékenykedem. Még a fejét is hátradönti, hogy nagyobb teret adjon.

A teremben senki nem figyel ránk, szinte mindenki részeg, de még akkor sem tennék vele semmit nyilvánosan. Nem is a tény zavarna, ha itt szexelnénk hanem az, hogy több tucat ember látná õt meztelenül és azt nem akarom. Csak magamnak akarom.
- Dem… Várj..
- Mi a baj? – elhajolok kicsit.

- Nem kellene azt ott megakadályozni? – a fejével az oldalsó boksz felé int, ezért odafordulok.

Aurelio éppen egy nõ szoknyája alatt matat és nemigen hagy kételyt afelõl, hogy mi folyik ott.

Komolyan, ez nem lehet igaz! Ennyire elveszi az eszét az ital?!

Felállok, hogy a hajánál fogva rángassam el onnan és néhány pofonnal észhez térítsem, de Jin a karomra fogva akadályoz meg.

- Nyugi édes, hagyd rám – rám kacsint, és sokkal józanabbul mint amilyennek eddig tûnt odasétál, de aztán még nekem is felszalad a szemöldököm.

Felugrik az asztalra, mintha mindig is ezt csinálta volna és megpöccinti az egyik tele poharat, ami egyenesen az élvezkedõ nõre folyik.
- Mi a fa… Mi a kurva anyádat csinálsz? - ordít rá.

Oké, ez már nem tetszik. Közelebb megyek, hogy inkább elhúzzam onnan Jin-t, mert nem tetszik, ahogy egymásra néznek. Nem a csajt kellene ráncba szedni, hanem az öcsém érdemelne néhány atyai pofont.
Sértések röpködnek, gyilkos tekintettel bámulják egymást, Jin az asztalról a nõ pedig Aurelio ölébõl, aki már teljesen ki van ütve.

Valamit tenni kéne, de hogy hogy szedjem szét õket, azt nem tudom, mert jelenleg õket és a zenét is túl kellene kiabálni, plusz a részeg tömeget is. Ezek meg itt egymásnak esnek, mint két kutya a csontért. Jin a nõ hajába tép, aki erre a telefonnal fenyegetõzik, hogy majd felteszi a képeket a netre és mindenki rájön.

Rendben, ez így nem lesz jó. Az kell még hogy nagyobb botrányt csapjanak, vagy verekedjenek itt és még a rendõrök is kijöjjenek. Na, akkor már az isten sem titkolja el, hogy mi volt itt.
- Mit akarsz? – kérdezem a dühös nõtõl.

- Pénzt? – néz fel Jin-re.

Épp azon vagyok, hogy a kezébe nyomjam a borravalóját és elmenjen a fenébe, de ez sem megy egyszerûen miután a telefonja egy pohár koktélban landol a partnerem jóvoltából.
Mind a ketten elszabadulnak, egymásnak ugranak, a másik haját tépve. Azt sem tudom, hol nyúljak hozzájuk, hogy szétszedjem õket, de egyedül nem is menne. Egy pillanatra megijeszt, hogy leesnek az asztalról, de mivel felállnak Jin-nek nem lehet semmi baja.

Végre észbe kap a társaság többi tagja is és sikerül szétrángatnunk õket végre valahára, bár elég szépen néznek ki.
- Hogy csinálod, hogy mindenhol tudsz balhéba keveredni? – kérdezem Jint feszülten, de még mindig nem engedem el. Úgy néz ki nem lett semmi baja, de pár napja ütötte meg a hátát, és ez biztos nem tett jót annak sem.
- Az aurám…

Felrángatom az öcsémet is, majd mindkettejüket fogva kiirányítom a kocsihoz és nagy nehezem betuszkolom az öcsém. És még van képe elháborodni!

- Idefigyelj Aurelio! Most befogod a szád és meg sem szólalsz, ha jót akarsz magadnak! Ha nem rángatunk el onnan, mindenki elõtt megdugod azt a nõt és azt hiszem ez elég indok, hogy ennyiben maradjon a legénybúcsú!

Döbbenten néz, majd valamit motyog Tessa-ról, de ne érdekel. Jin-re pillantok, az arcán van egy rózsaszínes folt, nyilván a pofon nyoma, és egy cseppet sem tetszik, hogy megütötték, de mégis mit csináljak, ha pont egy nõvel kezdett?!

Én nem ütök meg nõt, akkor sem ha olyan, amilyen az volt, de az sem tetszik, hogy Jint bántotta.
- Hé… - az arcom felé nyúl, de elfordítom a fejem - Mi van már?
- Most ne. – nem vagyok olyan hangulatba. Feszült vagyok, ingerült, most egy cseppet sem alkalmas sem a hely, sem az idõ arra, hogy játszadozzunk.
- Oh, a fõnökurat csak nem zavarja, hogy balhés vagyok? – köpi gúnyosan a kérdést, majd õ is elcsendesedik és az ajtóhoz húzódva bámul kifelé.

Sóhajtva simítok a hajamba és inkább én is csendben vagyok. Fáj a fejem, ezért is utálom az alkoholt, mert ritkán iszok és egy kevés is megárt.

***

Otthon már egyedül is tudok segíteni az öcsémnek, mert valamennyire megáll a lábán. Jin a szobánkba megy, én pedig Aureliot viszem, támogatom az övébe, de nem az ágyba, hanem a fürdõbe.

- Zuhanyozz le, mert bûzlesz az alkohol és nõi parfümöktõl. – vetem oda és még a vizet is megengedem neki, majd ruhástól betuszkolom nem törõdve az összevissza morgásával. Legalább magához tér egy kicsit.

Ott hagyom, nekem is elég volt már mára. Benyitok a szobánkba, csak egy éjjeli lámpa ég. Jin háttal fekszik az ajtónak, a hátát ép megvilágítja a fény és látni még néhány elszínezõdött részt és nyilván a ma esti esés sem tett jót neki.

Már azon sem lepõdnék meg ha holnap fogná megát és haza akarna menni. Már megint õ járt rosszabbul ezzel a színészkedéssel.

A fürdõben lezuhanyozom és összekészülök az alváshoz, majd egy pizsamaalsóban bebújok a takaró alá. Nem húzom magamhoz, mert egészen az ágy másik végén van, ami azt jelenti, hogy nem akar a közelemben lenni, már amennyire nem szükséges.

Leoltom a lámpát és sóhajtva lehunyom a szemem. Végre csend van…

Reggel kipihenten ébredek, de egyedül. Az ágy másik fele üres és a fürdõ ajtaja is nyitva, ezek szerint nincs ott. Már szinte hiányzik a karomból így reggel, de biztos kint van valahol.

Felöltözök és elkészülök, de mielõtt lemennék még benyitok Aurelio-hoz, hogy megnézzem él-e még.

A szobájában csak úgy terjeng a tömény szesz szúrós szaga, egy alapos szellõztetésre lesz szükség és neki pedig egy jó adag kávéra a másnaposság ellen. Amennyit ivott, úgy ki lesz ütve, mint talán még soha.

Becsukom az ajtót és az étkezõbe megyek, de az is üres. A konyhában rátalálok az inasra, aki épp a kávét fõzi.

- Nem látta merre van Jin?

- Az úr a hátsókertben sportol már egy ideje. – mondja kimérten.

Biccentve lépek el mellette és töltök magamnak egy kávét, majd kimegyek a teraszra és szétnézek. Hamar megtalálom Jin-t a tekintetemmel, egy szürke melegítõben és atlétában fut a kert szélén. Tehát így tartja kondiban azt a csodálatosan szexi testét. Megkönnyebbülés látni, hogy ezt csinálja, mert akkor tegnap tényleg nem sérült meg.

Miután szóltak, hogy õ már reggelizett, úgy gondoltam kiülök a teraszra és ott fogyasztom el a sajtkrémes szendvicsemet, de a konyha felé menet megtorpanok a hall közepén.

Anya méltóságteljes léptekkel felsétál a lépcsõn, majd egyenesen rám pillant és elmosolyodik.

- Jó reggel Demetrio! Ugye milyen szép napunk van? – mosolyog.

Értetlenül nézek rá, hirtelen nem tudom mit mondjak, mert mikor legutóbb pár napja láttam, olyan volt mint egy fúria.

- Jó reggelt… és igen nagyon szép napunk van, de hogy kerülsz te ide? – úgy tudtam, hogy valami szállodában van.

- Itt lakom. – válaszolja, mintha magától értetõdõ lenne a dolog.

- Ezek szerint visszajössz? – nem tudom örüljek vagy féljek ettõl az opciótól.

- Igen. Te is itthon vagy és ritkán látlak és Aurelio is hamarosan elmegy.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam anya. – úgy tesz, mintha nem értené mirõl beszélek. – Hajlandó vagy itt lakni, velem és a párommal egy fedél alatt? Mert Jin itt van és itt is fog maradni. – közlöm határozottan, hogy egy cseppet se értsük félre egymást.

A mondandóm végén elpillant a hátam mögé, ezért én is megfordulok és látom, hogy Jin áll ott nem is messzire tõlünk. Mikor jött be? Észre sem vettem.

Végigmérem, nem tudok ellene tenni, de még így futástól izzadtan is olyan dögös, mint frissen vasalt ingben. Ahogy egy csepp végigsiklik a nyakán, majd be az atléta alá… mintha még a teste is ingerelni akarna.

- Nocsak… a kedves mama is megjött. – jegyzi meg epésen és közelebb jön.

Mellém áll, én pedig nem törõdve a kissé nedves ruháival átkarolom a csípõjét.

- El nem tudom képzelni Demetrio, hogy miért tetszik õ neked. – megvetõen végigméri.

Érzem, hogy megfeszül a karomban.

- Az az én dolgom. Nem neked kell szeretned, csak azt kérem, hogy fogadd el és ne akarj minden áron beleszólni a magánéletembe.

Összepréseli az ajkait és csak néz, majd egy furcsa, már-már ijesztõ mosoly kúszik az arcára.

- Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy nem lesznek unokáim, nem lesz menyem és nem látom ahogy feleségül veszel egy hozzád illõ hölgyet. – sorolja rezignáltan mosolyogva – Elfogadom, hogy… más irányú az érdeklõdésed… rendben. – valahogy ez még az én fülemnek is túl szép, hogy igaz legyen – De… akkor legalább olyan férfit válassz, aki nem fogja elszórni a pénzed és nem rajtad élõsködik… - Jin-re néz - … mint egy féreg.

Még engem is megdöbbent azzal, az utálattal, ami a hangjából hallatszik és még idõben szorítom meg a karomban tartott férfi kezét, mielõtt valami olyasmit tenne, amit nem kéne.

- Na, ide figyeljen maga sznob picsa!...

- Jin! – nézek rá figyelmeztetõn. Nem beszélhet így anyámmal, akkor sem ha felbosszantotta, de folytatja, mintha meg sem hallott volna.

- … Soha egy fillért sem kértem a fiától, ellenben maga nap mint nap belenyúl a férje zsebébe, méghozzá könyékig, hogy kiperkálja azt a sok szart amit magára ken! – kiabálja.

Anyám szabályosan elvörösödik. - Jin elég, ne vidd túlzásba…!

- Hagyd csak Demetrio. Legalább elmegy tõle a kedved, ha látod, hogy egyáltalán nem közénk való. Eddig nyilván nem mutatta neked ezt az arcát igaz? – visszafordul az én izzószemû vadmacskám felé – Ne aggódj, nem költök annyit, hogy neked ne maradjon. A fiam úgyis keres eleget, hogy a kitartottja is élvezhesse a felsõkategóriások életvitelét. Még ha egy ilyen unalomûzõ lotyó nem is érdemli meg.

- Most már aztán tényleg fejezzétek be! Anya, ne ess túlzásokba! – emelem fel a hangom, mert ez csak egyre rosszabb lesz.

- Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kitúrjon a saját házamból!

- Pechje van kedves mama… - mosolyogja gúnyosan, mintha egyiken sem vennének tudomást rólam - … mert Dem minden este úgy meg fog kefélni, hogy az egész kibaszott házban halhatják majd és csak azért, hogy megtudja milyen egy jó dugás, még hangosabb leszek…

Na, ebbõl elég. Betapasztom a száját a kezemmel, ha másképp nem hajlandó abbahagyni. Nem engedem el, hiába nyomja a csuklómba a körmeit.

- Ebbõl elég volt Jin – mondom ingerülten, mindét karommal tartva - Anya, ez így nem mehet Aú… !

Komolyan megharapott? Elrántom a kezem, mire macskásan villogó szemekkel kiszabadul a karomból és felviharzik a lépcsõm.

- Basszátok meg mind a ketten!

Csak nézek utána, mert ilyennek még nem láttam. Volt már dühös, de pár simogatás megnyugtatta, volt már játékos, flörtölõ és szexéhes vadmacska, de ilyen idegesnek még nem láttam.

- Ezt akartad? Most boldog vagy? – mordulok az elégedetten mosolygó anyámra.

- Még nem. Majd akkor leszek boldog, ha eltakarodik innen és soha többé nem látom.

- Akkor megnyugodhatsz. Még három hét és mind a ketten eltakarodunk innen és soha többé nem kell látnod! Azért jöttem haza, mert két éve nem voltam itthon és mert mind a két testvérem megházasodik. De ahelyett, hogy ennek örülnél az én életemet keseríted meg!

Rám bámul. – Demetrio…

- Szerinted miért nem jöttem haza két évig?! – nem válaszol csak pislog rám. – Gondolkozz el ezen anya és ha tudod, akkor szólj és beszélünk, de ilyet, mint az elõbb nem kérek még egyszer! Végre kikapcsolódnék egy kicsit, hogy élvezzem az ittlétet a férfival, aki boldoggá tesz, de te nem hagyod! Egyszerûen elegem van érted?! E-le-gem van!

Ott hagyom és feltrappolok a lépcsõn, kívülrõl talán nyugodtnak tûnhetek, de majd szétrobbanok. Épp nyúlnék a kilincsért mikor kivágódik az ajtó Jin pedig leviharzik a lépcsõn.

- Hé! Hová mész? – kiabálok utána.

- El!

- De mégis… - kiment.

Veszek pár mély lélegzetet, de a szobám ajtaját mégis olyan erõvel vágom be, hogy a kulcs kirepül a zárból. Nem érdekel! Ha a rohadt ház összedõlne most rögtön, az sem érdekelne!

A kocsi motorjának zúgására kinézek az erkélyen és magamban káromkodok ahogy látom, hogy elhajt.

Remek! Amúgy is gyorsan vezet, most meg még ideges is és elment egy sportkocsival. Lehetne még ennél is jobb ez a nap?!

Egy hideg zuhannyal, fél liter kávéval és fejfájás csillapítóval késõbb kint úszom a medencében. Valamire muszáj koncentrálnom, hogy higgadt maradjak, mert aggódom. Jin nem veszi a mobilját, már legalább hússzor próbáltam, de mindig csak hangposta.

- Hívj vissza. – mondom rá és kinyomom a telefont, majd a medence szélére teszem.

Végiggondolva nyugodt fejjel, már nagyon rég nem voltam olyan mérges, mint reggel. Talán csak két éve mikor legutóbb itthon jártam, de Amerikában nincs olyan ember, aki így fel tudna húzni, mint anyám.

De azért nem hazudtam. Tényleg elegem van már a feszültségbõl és a vitákból. Legyem már pár nyugis hét is legalább az esküvõig és aztán hazamegyünk, de így még Jin sem tudja kiélvezni a nyaralást.

Visszagondolva arra amit mondtam… tényleg boldog vagyok most vele. Azt hiszem… bár könnyebb lenne megítélni, ha nem lenne folyton valami, ami megtöri a szórakozásunk. Mert ha együtt vagyunk, maximálisan elégedett vagyok. Ezt pedig eddig sosem éreztem így, de most igen…

Késõ délután az ideggörcstõl még nyugton sem tudok maradni. Délután fél hat, de a telefont még mindig nem veszi, pedig legalább ötvenszer hívtam, ha nem többször. Aggódom érte, amiért olyan idegesen ült kocsiba. Mikor apám hazaér, rögtön tudja, hogy történt valami, de szerencsére nem engem kérdezget, mert most nem tudnék normálisan válaszolni.

A megkönnyebbülés akkor ér mikor végre megcsörren a telefonom és Jin neve villan fel. Abban a másodpercben felveszem, hogy megcsörren.

- Hol vagy? – szólok bele.

- Egy csinos kis hotelben. Miért? – nyugodt a hangja.

- Hogy miért?! Mert betegre aggódtam magam hát azért! Nem hívtál vissza és már azt hittem, hogy valami bajod van! – kiabálok a telefonban. Így jön ki a feszültség.

Egy pillanatig csönd, és megfordul a fejemben, hogy letette, de aztán beleszól.

- Semmi bajom, de nincs kedvem most a plusz feszkóhoz, úgyhogy nem fogok azért visszamenni, hogy ordítozz velem. – sóhajtja.

Összeráncolom a homlokom. – Nem akarok veled ordítozni, csak aggódtam a fenébe is! Tudom hogy vezetsz és ilyen idegesnek még nem láttalak. Nem rád haragszom, anyám tehet mindenrõl, nem te.

Megint csend, ez alatt az idõ alatt kiülök a teraszra a kanapéra, amin utoljára együtt voltunk.

- Akkor nem vagy pipa a tegnapi miatt? – kérdezi rövid csend után.

Zavar, hogy nem látom az arcát beszéd közben.

- Milyen tegnapi miatt? – nem értem.

- Azért mert megtéptem a kurvát a buliban. Rontottam az imázsodon a zûrös pasi efekttel. Láttam, hogy nem tetszett, de ilyen vagyok és kész. Én nem sznobok közt nõttem fel és ha valakit meg kell tépni akkor meg is teszem. – morogja határozottan.

Halványan elmosolyodom a tipikusan rávalló szavakra, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mirõl beszél.

- Egyáltalán nem érdekel, hogy kit tépsz meg az anyám kivételével, akármilyen sértõ dolgokat is mondott. Most pedig mond meg hol vagy, mert utálok telefonon beszélni és látni akarlak.

Nem tudom miért, de most muszáj látnom és meg akarom csókolni, míg már levegõt sem kapok. Viszont elõbb beszélnünk kell és nem telefonon.

- A Rosa Anhelita-ban vagyok. 12-es szoba. – leteszi.

Felszalad a szemöldököm a névre, nagyon is tudom hol van az a hely. Egyszer onnan rángattam ki az öcsémet, hogy odaérjen a gimis ballagására, mert neki éppen henteregni támadt kedve az ex-barátnõjével.

A Rosa Anhelita, az olasz megfelelõje az amerikai Love Hotel-eknek.

- Nem fáj? – kérdezi, és a fenekemre simít. Persze elmondom neki, hogy nem fáj. Picit kellemetlen, de ez nem fájdalom. Sõt, ha válogatni kellene, hogy ne is érezzem-e és akkor nem kapom meg Demet, vagy marad ez tízszerezve, de Dem az enyém, akkor a válasz tök egyértelmûen a kettes. Bármi megéri érte. Bármi, hiszen még csodásabb férfi, int amilyennek eleinte hittem. Több, mint szimplán tökéletes.
- Ne nézz rám így, mert a tegnapi szex ide vagy oda, fel fogsz izgatni ezzel a nézéssel. – He?
- Miért? Hogy nézek? – kérdezem kissé értetlenül. Máshogy nézek rá mint szoktam? Nem hiszem…
- Mint egy vadmacska a prédát. - Persze hogy elvigyorodom, ki ne tenné?
- Most az egyszer megmenekülsz és nem vetem rád magam – karolom át a nyakát. – De a tegnapi valami szuper volt.
- Te vagy nagyon szuper – bókol finoman és már innen is érezni, hogy mennyire lovag. Teljesen más világ mint én, mégsem fogom soha a büdös életben elengedni. Nem.
- Akkor most ki csábít el kit? – kérdezek vissza mosolyogva, de válasz helyett egy azzal is felérõ csókot kapok. De nincs ellenemre, hogy nem beszél. Imádom a csókjait is.


* * *

Már remegek a kicsikémért, de nem megyünk vele. Nem tart neki sokáig rávilágítani, hogy a szõlészethez sanszosan nem vezet betonút, én meg bizony nem tesztem kockára a drágám fényezését, így az övékével megyünk, de persze õ vezet.

- Ha most abbahagyod, meg fogok õrülni – nyögi a vállamat markolva, amiért elhúztam a kezem. Csillapítón a nyakát csókolgatom, pár helyen piros foltokat hagyva rajta, hogy tudja, hogy tényleg magamnak akarom. Egy pillanatra elhajolok tõle, hogy láthassam a szemeit is, a sürgetõ vágy a tekintetében szinte lyukat éget belém, mellbe vág, hogy tényleg ennyire akarja, de én is ugyanezt érzem.

- Mindjárt…

Benne akarok lenni mikor elélvez. A fenekére simítok, hogy elõkészítsem, de meglepetten tapasztalom, hogy õ ezt már valószínûleg megtette. Az izmai nem olyan szorosak mintha most kezdtük volna és érezni a krémet is. Hirtelen beugrik egy kép, ahogy a zuhany alatt áll és magát tágítja… a farkam szinte lüktetni kezd már csak a fantáziától is. Milyen lenne végignézni?

Jin sem húzza az idõt egyéb segédeszköz után keresgélve, de szerintem ez így nem lesz jó.

- Fájni fog… - suttogom a nyakába, önuralmat erõltetve magamra. Nem akarom, hogy rossz legyen neki.
- Nem érdekel – vágja rá türelmetlenül és a válaszomat meg sem várva „kiszolgálja magát.”

Ahogy magába vezet, megtartom a csípõjét, hogy lassan tudja csinálni, mert a lábai remegnek ahogy fölöttem térdel. A lassú tempó viszont nekem olyan, mint a kínzás, levegõért kapkodva igyekszem nem megmozdulni, míg hozzám nem szokik. Erõsen tartva óvatosan engedem lejjebb, de még így is hátraveti a fejét és fájón felszisszen.

A torkára hajolva nyögök fel a szorító érzéstõl, õt is kényeztetni kezdem, hogy elmúljon a kezdeti rossz érzés. Csókolgatom, simogatom ahol a legjobban élvezi, a bõre puha és olyan jines illata van amilyet szeretek… ami teljesen az rabjává tesz, fõleg ha így néz rám, mintha csak engem látna és csak hozzám tartozna.

Az elsõ pár mozdulat nehezebb, lassan megemelem és visszacsúsztatom a farkamra, míg teljesen benne nem vagyok, majd vissza. A hangok amiket kiad meggyõznek arról, hogy élvezi és úgy szorít belül, mintha sosem akarna elengedni és most én is arra gondolok, hogy többé meg nem szabadulhat tõlem. Csak az enyém lesz és sosem engedem, hogy más valaki hozzáérjen. Ebben a percben egy atomkatasztrófa sem érdekelne, csak Jinre vagyon képes figyelni és arra a vadító pillantására, amivel jelenleg méreget. Az sem számít, hogy valószínûleg megint szép bélyegeket hagyott a nyakamon… ez is hozzá tartozik és nem fog zavarni.

- Demetrio… - nyögi, ahogy végignyalom a kulcscsontját - El fogok élvezni!
- Gyere, Jin… - súgom rekedten a vállába harapva. Szinte iszom a látványt, ahogy az arcán szétárad a gyönyör, a teste az enyémnek feszülve adja meg magát az intenzív érzésnek, míg kielégülten rám nem hanyatlik. Megtartom míg kifújja magát, de én nem mentem el vele együtt. Ennyi korántsem volt elég belõle, annyira felizgatott, hogy még sokkal többet akarok. Még több élvezetet akarok adni neki… de most másképp…
- Ennyi volt a lassú játszadozás, Jin. – közlöm türelmetlenül szenvedéllyel és egy határozott mozdulattal magam alá fordítom a kanapén. Egy rövid helyezkedés és az eddiginél jóval hevesebben teszem a magamévá, már tudom, hogy ha róla van szó fölösleges visszafogni magam, mert ez a vadmacska pont azt élvezi ha nincsenek korlátok és nincs kontroll sem.

A támlába kapaszkodik meg, hogy egy helyben maradjon, hol nyögve, hol sikoltozva szorít magához míg a vad lökések közben a nyakát harapdálom, ahol esetleg még nincsenek nyomok. Most is sokkal jobban élvezem, hogy alattam van, mert ilyenkor tudom, hogy enyém az irányítás, bármennyire õ csábít el. Mert a csábításhoz nagyon ért…

Az elképesztõ tempótól még kétszer elélvez, és azt hiszem nekem is ez volt életem legjobb szexe. Kell pár perc míg felötlik bennem a saját nevem vagy akár az hogy hol vagyunk, mert csak az illatát érzem, a finom nedves testét az enyém alatt, ahogy ernyedten a kanapé puha szivacsába süpped.

Fáradtan, de végtelenül kielégülten felülök és felemelve õt a szobába viszem, viszont egy nem várt személy fogad. A drága öcsém egy nagy vigyorral a képén áll az ajtóban.

Mi a fenét keres õ itt?!
- Nocsak, nocsak… meglepõ, hogy ilyen hangok után van rajtad alsó, tesó – nevet önelégülten.
- Mit akarsz itt? – morgom dühösen, nagyon jól tudja, hogy utálom ha a szobámba jönnek és pláne nem tetszik, hogy Jint meztelenül látja. - Egyáltalán hogy jöttél be?

Már megint nem zártuk be az ajtót…? Leteszem a terhemet az ágyra és szerencsére rögtön magra rántja a takarót.
- Oh, nem volt kulcsra zárva, és nem kopogtam, úgysem tudtam volna túlkopogni Jint. Csak gondoltam jelzem, hogy anyánk telefonált és nem hajlandó hazajönni addig, amíg be nem fejezitek ezt a… hogy az õ szavait idézzem, isten ellen való cselekedetet. Bár ha választani kell, inkább hallgatom Jin kéjes nyögéseit, mint anyánk rikácsolását - jegyzi meg szórakozottan.

Õ csak ne hallgassa Jint! - Majd beszélek vele. Ennyit akartál?
- Holnap. Hatra gyertek, majd küldöm a címet. – végre eltûnik.

Szeretem az öcsém, de az ilyen hülye pillanataiban meg tudnám ölni.
- Ilyenkor utálom a családodat – mormogja Jin, mintha a fejemben olvasna - Gyere…

Felém nyújtja a kezét, de nekem nem ártana egy zuhany, mert ragadok és reggelre még jobban fogok.
- Zuhanyozni kellene… 

- Majd reggel. Gyere – mosolyog kérlelõn és ennek, plusz a fáradságnak már nem lehet nemet mondani.

***
Mikor felkelek és megmozdulok a takaró félig hozzám van ragadva és ez annyira irritál, hogy henyélésnél nélkül rögtön megyek zuhanyozni. Alig mosom le magamról a tegnap este termékét, mikor nyílik az ajtó és Jin belép mellém a zuhanyzóba.
- Nahát… jó reggelt! – azt hittem nem keltettem föl.
- Jobb lett volna, ha nem szöksz meg mellõlem. – mondja morcos hangon, majd közelebb hajol és megcsókol.

Egy jó reggelt csóknak nagyon finom és most nem sietünk sehová. Magamhoz húzom, de csak a derekán ölelem át, semmi több. Szerintem elég volt tegnap.

- Nem fáj? – kérdezem, aggódva megsimítom a fenekét.

- Csak egy picit, nyugi. Majd elkerülöm a kemény felületeket. – kuncogja.

Elmosolyodom, mert tetszik, hogy már reggelre ennyi energiája van. Lekapom a polcról a tusfürdõt és a kezembe nyomok egy adagot majd mosakodni kezdek. Egy idõ után azonban Jin már-már zavaróan intenzíven figyel, miközben saját magát habosítja.

- Ne nézz rám így, mert a tegnapi szex ide vagy oda, fel fogsz izgatni ezzel a nézéssel. – közlöm sóhajtva.

- Miért? Hogy nézek? – felhúzza a szemöldökét, mintha nem tudná pontosan.

- Mint egy vadmacska a prédát. – fejtem ki, valamiért tényleg egy nagymacskára emlékeztet.

Vigyorogva közelebb mászik. – Most az egyszer megmenekülsz és nem vetem rád magam. – átkarolja a nyakam – De a tegnapi valami szuper volt.

- Te vagy nagyon szuper. – a külseje, a viselkedése… és hogy még nem kapott idegösszeomlást azok után, hogy kibírta a családomat egy hétig….

- Akkor most ki csábít el kit? – dorombolja mosolyogva.

Lépek elõre kettõt, hogy a zuhanyfülke túlsó falához nyomjam és megcsókolom. Hosszan és követelõzõn annak ellenére, hogy tényleg nem kell most több, de élvezem vele ezt a reggelt. Tetszik, hogy itt van és így vagyunk együtt és az a furcsa, hogy olyan érzés, mintha már régóta együtt lennénk. A cuccaink egymás mellett, az hogy hozzám bújva alszik és lassan megismeri az összes szokásom. Ez nem olyan, mint mikor hazavittem valakit egy éjszakára. Még ebben a csókban is benne van valami kötõdés…

***

A szõlészethez reggeli után indulunk, de még mielõtt Jin beszállhatott volna a kocsijába inkább az egyik Infiniti jeep-et javasoltam, ami a garázsban áll. A szõlészet egy hegyen van és földút vezet odáig. Tudom mennyire szereti a kocsiját és nem lenne jó, ha valami baja lenne ott. Szóval maradt a strapabíró kocsi, de õ már elõre kijelentette, hogy a saját kocsiján kívül nem hajlandó mást vezetni, vagyis most nekem kellett.

Az út olyan húsz percig tart, én nem vezetek olyan életveszélyesen, mint Jin, jobban szeretem, ha be van tartva a sebességkorlátozás.

- Még jó, hogy nem a Kicsikémmel jöttünk. Szegénykém kipurcant volna ezen a szar kavicson. – morogja az utat vizslatva.

Igaza van, ennek a kocsinak még az alja sem ér le de az övé csupa karcolás lenne, mert nem ilyen útra tervezték.

- Majd kocsikázol még ha akarsz. Egyébként a legénybúcsúra jó lesz, ha sofõrrel megyünk? – oldalra pillantok rá.

- Hm talán. Gondolom lesz pia.

- Az biztos. – sóhajtom. Már elõre tartok az estétõl – Ha Aurelioról van azon sem csodálkoznék, hogy bor jönne a csapokon.

Kuncog. - Most már kíváncsi vagyok. Azért otthon a haverok is szupcsi bulit rendeznek és ott is van néha egy csomó hülyeség. – mosolyog, mint aki csak visszagondol rá.

Bállok a kocsival egy üres helyen.

- Remélem legalább jól érzed majd magad, mert csak miattad teszem ki magam ennek a tûzpróbának. – jegyzem meg kelletlenül. Hiába hogy az öcsém, akkor sem vagyok az a típus aki legénybúcsúra jár. Ahhoz el kéne engedni magam, de nekem az nem megy egykönnyen. Kivéve Jinnel.

- Majd megoldjuk. – széles mosoly, kinyitja a kocsi ajtaját és kiszáll.

Eddig nem nagyon nézett körbe, pedig innen gyönyörû a kilátás.

- Ez eszméletlen! – néz körbe a szinte végtelenségig nyúló tájon, ahol egymás után sorakoznak a szõlõtõkék és semmi mást nem látni a környéken. – Az otthoni betondzsungelhez képest ez egy külön világ.

Halvány mosollyal mögé lépek és hátulról átkarolom míg nézelõdik. Nincs kocsi zúgás, szmog, csak pár faház, ahol a még feldolgozatlan szõlõt tárolják. Jó lenne azért egy ilyen hely Amerikába is, ahová csak kimehetek, ha egy kis nyugit akarok, de ez van. Én jobban passzolok a felhõkarcolók és az irodám fala közé.

- Milyen nagy ez a terület?

- Nem tudom pontosan, de nagyon sok és még bõvül, mert apámnak szándékában áll felvásárolni újabb földeket a profitból. – félresimítom a haját, amit a lágy szellõ a szemébe fújt, de nem lépek el tõle. – Örülök, hogy tetszik.

Oldalra fordítja a fejét és ad egy finom csókot, majd elhajol és egy játékos mosollyal pillant rám.

- Azért bármilyen szép ez a hely, a spéci garázsomat nem adnám érte.

Nevetve csóválom meg a fejem a rá valló szövegre. Végül is neki a kocsi áll az elsõ helyen.

Épp megkérdezném, hogy mióta van már meg neki, de apám kocsija is megjelenik. Az is terepjáró csak más márka.

- Elnézést a késésért. A városba kellett mennem és szörnyen nagy a forgalom. – magyarázkodik.

- Nem baj, csak pár perce érkeztünk. – kezet fog velem és Jinnel is. Jó, hogy õt nem zavarja a dolog.

-  A nyomtatványokat elhoztad?

- Igen, egy perc. A kocsiban maradtak. – visszasietek érte, majd a hátsó ülésrõl elõhalászom a mappát amit tegnap este állítottam össze neki.

Mikor visszaérek épp Jinnek, mond valamit, de abbahagyja, ahogy átnyújtom a kék mappát.

- Itt van minden. – megvárom míg átlapozza õket, de az utolsó után homlokráncolva pillant fel.

- Egy hiányzik. A borok listája az árakkal.

- Pedig emlékszem, hogy… - …a kezemben volt, míg Jin el nem távolította onnan, mint zavaró tényezõt. Ahogy rápillantok és látom, hogy úgy vigyorog, mint aki pontosan tudja melyik papírról van szó, én is elmosolyodom az emlékre, mert olyan látványban nem akárkinek volt része. – A teraszon felejtettem. Majd otthon odaadom, ha úgy jó.

- Persze nem sürgõs. Az irodámban leszek, szóljatok be, ha mentek.

Apám elsétál, amint hallótávolságon kívülre ér, Jin kuncogva közelebb húzódik. Átkarolom a derekát, szeretem érezni mikor ilyen közel van hozzám.

- Apád okos férfi, tudja mikor kell lelépni. – elõször nem értem mit akar ezzel mondani, de aztán felrémlik, hogy az az egymásra mosolygás elég átlátszó lehetett.

- Próbálkozik, hogy hozzászokjon a helyzethez. – nem úgy mint anyám. – Gyere, körbevezetlek…

Megmutatom neki a faházakat és a minõségellenõrzésre idehozott palackok közül felbontok egyet kettõt, hogy kóstolhasson. A száraz borok, nem éppen a kedvencei, de a desszertbor már igen. Végül apán is átjön ide az irodából és egy bontatlan palackot ad neki ajándékba abból, ami a legjobban tetszett neki.

Jól érezem magam vele és a legénybúcsú után lesz majdnem két teljes szabad hetünk, amikor is elvihetem bárhová ahová menni akar. A tengerparttal kezdve…

***

Késõ délután már a legénybúcsúra öltözködünk. A monogramos nyakkendõket kidobom az ágyra, hogy itthon ne felejtsük.

- Mennyire szokás kiöltözni errefelé ilyesmire? – jön elõ Jin a gardróbból egy hivatalosabb inggel és egy lazább, de szexibb darabbal.

- Ez tökéletes lesz rajtad. – mutatok a halványszürke ingre, aminek könyékig ér az ujja és nagyon jó a szabása.

Elmosolyodik. – És a nyakkendõ?

- Csak belépõ. Itt muszáj, ha zártkörû bulit akarsz, mert az összes bulizni vágyó oda megy ahol éppen lehet. – így is lesz jó pár ember, mert az öcsémnek sok barátja van.

- Oksi. Akkor veszek hozzá valami szépet.

Eltûnik, addig én is felveszem a kikészített ruhákat. Egy sötét farmer, egy vékony rövid ujjú póló és egy sportzakó pont megfelelõ. A fürdõben még igazítok ezt-azt magamon, mikor belép Jin is valami eszméletlenül dögös nadrágban. A combjához és a fenekéhez tapad, az egyenes szabás miatt lejjebb már nem annyira, de istenien áll neki. Kihangsúlyozza a legszebb részeit. Az ing színe pedig kiemeli a haja és a szemei színét.

Egy szokatlan dolog jutott eszembe, de nem vagyok benne biztos, hogy tetszene-e neki ha kimondom…

- Megsértõdsz ha azt mondom gyönyörû vagy? – kérdezem még mindig õt bámulva és olyat produkál amit még nem nagyon láttam. Elpirul.

- Eszemben sincs megsértõdni! – ezer wattos mosoly - Ebben a szerkóban felülmúlom az összes feltûnõsködõ kis ribancot aki ott lesz.

- Az biztos. – mondom nevetve és odébb megyek, hogy a tükörhöz férjen.

Felkapja a hajkeféjét és megigazítja azt a zabolátlanul vad hajkoronát. Különleges színe van, valahol a szõke és a vörös között. Egyszerûbb hajszínnel el sem lehetne képzelni.

- Ideadnád azt a pirosat?

- Ezt?

- Aha.

Odanyújtom neki a parfümös üveget, már az elsõ fújásnál érzem, hogy ez az az illat, amit szeretek rajta.

Mikor kész vagyok kimegyek a fürdõbõl és hagyom piperézkedni. Aurelio a mobilomra küldte a címet, egy jól menõ bárban lesz a buli, amit úgy egy hónapja nyitottak az internet szerint. Ma estére lefoglalta és csak a jóisten tudja mivel készült.

***

Már a parkolóban is áll jó pár kocsi amikor a megadott idõre odaérünk és már most látszik, hogy mennyien lesznek. Elõhúzom a belépõket a zsebembõl, Jin az övét épp a kezeire csavargatja.

A kocsiból kiszállva átkarolom a derekát, egy csöppet sem tetszik, hogy ennyi ember megbámulják majd õt. Amilyen szexi ebben a nadrágban és a haja is vadítóan néz ki, nem szívesen engedném be ide egyedül.

Az ajtónál a biztonságiak, csak elveszik a díszes nyakkendõt és nyitják az ajtót, de ami bent van az valahol a földi pokolra hasonlít. Már csak lángcsóvák hiányoznak, de alig hogy ezt végiggondolom, elõkerül egy tûznyelõ az ördögszarvat viselõ pincérlányok mögül.

- Úristen… - nyögöm ki az elsõ döbbenetben. Ha vad bulira számítasz, akkor is túlszárnyalja majd minden elképzelésed. A hatalmas kör alakú bárpulton fehérnemût viselõ sztriptíz táncosok, de látok olyat is, akinek csak a mellbimbóját takarja egy pici csillag. A pincérnõk – ha azok egyáltalán – bõr ördögjelmezekben, szarvakkal, a sarokban pókerasztalok, darts – mintha bármelyikük is célba találna részegen. Extrém ételekkel megpakolt büféasztalok, jósnõ…

A tánctéren is vannak páran, néhányan a kanapékon lengetik a pénzt a táncosoknak, de az öcsémet egyenlõre nem látom.

- Dem… tényleg nem túloztál. – mondja Jin belém karolva ahogy körbenéz.

- Ha ezt Tessa megtudja valakitõl, a tökénél fogva lógatja fel az öcsémet és úgy szétrúgja a seggét, hogy az esküvõig ágyhoz lesz kötve. – ez tény. A leendõ sógornõm Spanyolországban capoeira oktató.  És ahogy apámtól hallottam ráncba tudja szedni az öcsikém, aminek most nagyon itt lenne az ideje…

Az egész annyira idilli, olyan nyugodt…. és annyira hihetetlen. Hogy lehetséges, hogy õ és én? A simogatására, a közelségére hatalmasat dobban a szívem minden alkalommal, hiszen… egyre jobban belehabarodok. Még a semmitmondó beszélgetések az általam feleslegesnek vélt ajándékról is teljesen más szinten vannak, ha vele folytatom õket.
- Tudod… - szólal meg egy csók után -, sikerült a terved. - Lehetséges, hogy az arcom tükrözi az értetlenségemet, hogy most mégis mire céloz, mert folytatja. - Elérted, hogy lazítsak. Jelenleg egy céges váltság miatt sem kelnék fel.
- Most mondjam, hogy én megmondtam?
Sóhajok, simogatások, lusta érintések, aztán lassan rajta is azt érzem, amit magamon, de meg nem szólal. Hm… de attól kezdett el felizgulni, hogy simogatja a combjaimat?
- Mire gondolsz? – kérdezem.
- Arra, hogy mennyire tetszik a tested, különösen ez a rész. – A combomra simít. Háh, igazam volt.
- Akkor már értem…
Én szeretném folytatni azt, amit elkezdtünk, de nem hagy mozogni, lefog, majd pillanatokkal késõbb meg is szólal.
- Fel kellene kelni innen, mert nem lesz kényelmes ha sokáig mocorogsz.
- Nem akarok. – Csókolgatni kezdem, hogy marasztaljam, de aztán a karjaira tévedek és kicsit sem eléggé kifejezõ az, hogy nagyon elégedett vagyok magammal. – Hú, ezek a karmolások tök jók.
- Még szerencse, hogy nem voltak hosszabb körmeid. Akkor most szépen néznék ki.
- Nekem bejön, ha mindenki látja milyen jó éjszakám volt. Az is tetszik amit a nyakamon hagytál.
A hangomból süt a vágy, fel is ülök, hogy láthasson, hiszen ha jól gondolom, teljesen meztelenül most lát elõször. Azt azonban nem veszem észre, hogy ne tetszene neki valami. A csókból, amit kapok érzem, hogy õ is akar engem, tudom, hogy szeretné azt, amit én, mégis lelép zuhanyozni. De még azt sem hagyja, hogy vele menjek. Érdekes pasi az biztos, de minden erõfeszítést megér, ha egyszer teljesen az enyém lesz.


* * *

Ebéd elõtt megtudom, hogy a rokonok nagy része már nincs itt és legközelebb az esküvõn látjuk õket, a papa és Aurelio nincsenek itthon, de…
- És a drága mama merre van? - kérdezek rá.
- Hát õ… hallott minket az éjjel. Apám szerint egy szállodába ment, mert annyira felzaklatta magát, hogy be akart rontani hozzánk. – Hát ez érdekes. Majdnem felnevetek ezen az idióta reakción, de nem teszem… leülök és eszek, kulturáltan és kedvesen.


Délután kérek egy kis wax-ot a drágámhoz, mert a levegõ egyre párásabb és féltem a fényezést. ha elkezd rozsdásodni, belehalok. Bár hamarabb végzek, mint tervezem, nem zavar, s nem is töltök a kicsimmel több idõt, bár miközben felfelé haladok eldöntöm, hogy holnap talán elviszem Demet egy körre. El fogok lustulni én is és a drágám is. Igen…
Felérve a teraszon találom drágaságos Dememet, amint épp vadul püföli a laptop billentyûit.
- Ugye nem megint Robertet szekálod? – lépek mellé. Szegény Robert, néha komolyan sajnálom.
- Nem, ezúttal az amerikai borkereskedõket szekálok. Holnap még kimegyek a szõlészethez, akarsz esetleg jönni? Szép a táj és kóstolgathatsz is, ha akarsz.
- Az príma lenne. Kiereszteni a gõzt elég problémás a négy fal között. – Lepakolok majd az ölébe huppanok. Szeretek ilyen közel lenni hozzá. Ennél csak egy jobb van… és ma tuti nem hagyom még egyszer futni.
- Mi ez az illat? – hallom meg a hangját.
- A kocsi wax. Hogy a viasztól ne legyen gumiszagú illatosítják. Szerinted büdös?
- Nem mondanám… de a te illatodat határozottan jobban szeretem.
- Hm, akkor azt hiszem lesikálom magamról ezt a cuccot. Nem segítesz? – Közelebb hajolok és csábítom, de mesterien hajt el ismét, mert hogy õ már ma fürdött. Ch… pedig nem menekül, ez egészen biztos.
A fürdõben teszek is a dologért. Megmosdok, de közben figyelek arra is, hogy alaposan kitágítsam magam, hogy ezzel se legyen baj, mert ha rajta múlik egész biztosan nem lesz ma este semmi, legalábbis sok hajlandóságot nem mutat.
Dolgom végeztével kimegyek, meztelenül, vizesen, álló farokkal, és kikapom a kezébõl a papírjait. Persze meglepõdik.
- Ennél jobban már nem tudom kifejezni: azt akarom, hogy dugjál meg! Szóval fõnök úr, lesz szíves félretenni az életbevágó feladatait és hozzálátna végre?
Eghy pillanatra lefagy, majd ahogy kitör belõle a nevetés, belõlem is. Szeretem, hogy intelligens és érti az ilyen poénjaimat is.
- Mondtam már neked, hogy elképesztõ vagy?
- Nem sûrûn, de tudom én.
- Gyere el onnan, mert ha valaki bejön a kapun pont rád lát. – Hm. És? De oké.
Hozzá lépek és az ölébe ülök. Nem volt betervezve, hogy a teraszon csábítom el, de ha itt jött kapóra a helyzet itt használom ki.
- Mondd el, hogy te mit szeretsz! – utasít. Én meg teszem, hiszen olyan nagyon jó vele…
- Szeretem érezni a harapásod a nyakamon… erõsen, hogy másnap is érezzem.  Azt is szeretem mikor a hajamba markolsz… és szeretem a kényeztetést is… érzékenyek a mellbimbóim és az oldalamon a bordáim körül…
Ahogy közelebb húz és megérzem azt, hogy mennyire kemény, felnyögök. Pláne mikor a nyakamnál haladva elkezd az ajkaival simogatni. Ahogy elér a kulcscsontomhoz, megremegek és felnyögök. nem tudtam, hogy ott is érzékeny vagyok, de nem tehetek róla, a testem úgy muzsikál neki, mintha õ lenne az egyetlen, aki tud rajta játszani.
- Dem… Azt csináld még, még egyszer...
Nem tudok betelni vele. Az ajkai és az ujjai mindenhol ott vannak, az illata egész megrészegít, nem tudok és nem is akarok semmire és senkire gondolni most. Csak õ létezik és a világ csak kettõnk körül forog.
- Jin… hagyd abba ezt a dörgölõzést. – Soha nem tudnám abbahagyni, akárhogy kéri, hiszen…
- Nem bírom abbahagyni. Olyan jó…
De ahogy megérzem az eddig a fenekemen pihenõ kezét a csípõm vonalán elõre csúszni, majd a hasfalamon le, a levegõ bennragad és a szívem megáll egy pillanatra. Csak egy meglepett nyögésre vagyok képes, majd sodródni az árral, de legnagyobb bánatomra nem veri ki nekem teljesen, mielõtt jó lehetne, elhúzódik.

- Ha most abbahagyod, meg fogok õrülni - nyögök fel kétségbeesetten. A nyakamra hajol, és érzem, hogy épp egy szép, vörös foltot hagy maga után, de ahogy elhajol, a szemembe néz.
- Mindjárt… - A tekintete felperzsel, a gondolat, hogy mire céloz, több, mint amit el tudok viselni. Másik keze visszacsúszik a fenekemre és a bejáratomnál simogat, majd ahogy megérzi, hogy még mindig kissé krémes és eléggé tág, mosolyogva néz rám. Nem hagyom megszólalni vagy kérdezni, a tenyeremet nyálazom be, és azt simogatom a farkára. Nem akarok most testápoló után szaladgálni.
- Fájni fog… - suttogja a nyakamba.
- Nem érdekel - suttogom vissza, mintha titok lenne, és picit felemelkedek, de csak annyira, hogy pont oda tudjam illeszteni, ahol lennie kell, majd lassan elkezdek ráereszkedni. Õ azonnal a csípõmért nyúl és megtart, hiszen a lábaim remegnek, a kezeimben sem érzek erõt és ha így ráesek az bizony fájna. De mintha ezer éve szeretõk lennénk, tudsja, hogy mit tegyen, hogy milyen lassan engedjen magára, miközben én hátravetett fejjel és könnyes szemekkel élvezek minden fájdalmasan jó mozdulatot. Amikor teljesen bennem van a torkomra hajol és a gondolattól, hogy ismét bennem van… pont õ! Az érzés leírhatatlanul jó. Teljesen magával ránt a pillanat, nem figyelek sem a hangomra, sem arra, hogy hallják-e odakint, nem érdekel. De ahogy érzékelem, annyira õt sem. Érint, csókol, simogat, magára húz újra és újra, én pedig hagyom magam, segítem a mozdulatait, hogy még jobb legyen. Nem szólok egy szót sem, csak hangos nyögésre vagyok képes, néha a testére hajolva random helyeken szívva és harapva. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mennyire jót szeretkeztünk.
- Demetrio…. - nyögök fel, ahogy a kulcscsontomra tévednek az ajkai. - El fogok élvezni!
- Gyere, Jin… - Arra ahogy mondja a nevem, arra, hopgy ennyire közel van, aminél közelebb már nem is lehetne, nem tudok másképp reagálni. A testem remeg, minden izmom összehúzódik, majd beterítem mindkettõnk hasfalát egy hangos nyögés után. Ám az meglep, hogy õ nem élvezett el. A farka ugyanolyan betonkemény, mint eddig.
- Ennyi volt a lassú játszadozás, Jin. - A hangja, a tekintete olyan most, akár egy ragadozóé, amii csak arra vár, hogy felfaljon. Sodor az ár magával, ahogy fordít rajtunk, én kerülök alulra, õ széthúzva a lábaimat elhelyezkedik és az eddiginél is vadabb tempóban húz magára újra és újra. Én meg csak kapaszkodok és lassan már nem is nyögök hanem sikítok, kicsit sem férfiasan adom mindenki tudtára, hogy a szó szoros értelmében az ájulásig leszek kefélve.

Még kétszer élveztem el, amíg õ egyszer, de akkor egyszer hatalmasat. Az már csak természetes, hogy moccanni sem bírtam, így hagytam, hogy az ölébe kapva a szobába vigyen, ám bentrõl igencsak furcsa hangokat hallani. Nevetés?
- Nocsak, nocsak… meglepõ, hogy ilyen hangok után van rajtad alsó, tesó - furakszik be a fejembe Aurelio hangja.
- Mit akarsz itt? - sziszegi Dem, majd lassan letesz az ágyra, én meg magamra húzok egy lepedõt, hiszen én totál meztelen vagyok. - Egyáltalán hogy jöttél be?
- Oh, nem volt kulcsra zárva, és nem kopogtam, úgysem tudtam volna túlkopogni Jint. Csak gondoltam jelzem, hogy anyánk telefontál és nem hajlandó hazajönni addig, amíg be nem fejezitek ezt a… hogy az õ szavait idézzem, isten ellen való cselekedetet. Bár ha választani kell, inkább hallgatom Jin kéjes nyögéseit, mint anyánk rikácsolását - jegyzi meg gondtalanul.
- Majd beszélek vele. Ennyit akartál?
- Holnap. Hatra gyertek, majd küldöm a címet. - Felpillantok, õ pedig int és kimegy.
- Ilyenkor utálom a családodat - jegyzem meg fáradtan. Nem szól, csak felsóhajt, én viszont ránézek és kinyújtom a kezem. - Gyere…
- Zuhanyozni kellene… - jegyzi meg, de nem sok meggyõzõdés van a hangjában.
- Majd reggel. Gyere - mosolygok rá, mire egy mosoly után bebújik mellém. Imádom, hogy vele alhatok… nagyon… pláne egy ilyen menet után.

* * *

Reggel kicsit morcosabban kelek, hiszen nincs mellettem, mert elõre ment zuhanyozni, így fenékfájás ide vagy oda, utánamegyek a fürdõbe. Meztelen, épp zuhanyozik és ahogy meghall, felém fordul.
- Nahát… jó reggelt!
- Jobb lett volna, ha nem szöksz meg mellõlem. - Mivel meztelen vagyok, egyenesen besétálok mellé, és az ajkaira hajolok, hogy megcsókoljam. Imádom érezni… és bár semmit nem tudnánk most csinálni, csak egy kis meghitt közös zuhany is kellemes lehet, azt hiszem. Vele bármi.