- Vissza kell mennem az értekezletre, de hamarosan végzünk, és akkor mindent megbeszélhetünk, rendben? – mondja biztató mosolyt küldve felém.

- I-igen… – szipogom reszketegen. Miért érzem magam biztonságban a karjai közt? Nem értem…

Hüvelykujjával puhán letörli az arcomon lévõ könnycseppeket, olyan kedvesen viselkedik velem, pedig meg sem érdemlem.

- Hogy te mennyit tudsz sírni… - mormogja lágyan, mire elszégyellem magam. Biztosan jobb dolga is lenne, mint engem páryolgatni… Elfordítanám a fejem, de õ ezt nem hagyja. – Megígértem, hogy segítek, ha szeretnéd, és nem fogom visszavonni a szavam, emiatt ne aggódj – mondja komolyan.

- É-én nem hittem azt, hogy ha-hazudsz… csak… csak nem gondoltam, hogy ez igaz lehet… - magyarázkodok lesütött szemekkel. – Bocsánat. – Remélem, nem haragítottam meg a butaságommal.

- Ethan, nézz rám – kéri, mire bátortalanul felpillantok. – Mondtam, hogy nem haragszom rád, sõt, reméltem, hogy nem fogsz a végtelenségig kerülni – vonja fel a szemöldökét. A szégyentõl vörösödve nézek rá, nem tudom, mit tehetnék, hogy kiengeszteljem a csúfos viselkedésemért.– Menj fel az irodámba és várj meg, egy fél órán belül ott leszek – mondja végül.

- De… de mi lesz, ha valaki bejön? – aggodalmaskodom, ám õ nyugodt marad.

- Akkor mondd, hogy én hívattalak, de senki sem fog bemenni, ne aggódj.

- O-oké… – egyezem bele végül. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mi van, ha meglát valaki? Még azt hihetnék, hogy lopni megyek vagy ilyesmi… Idegesen indulnék meg az irodája felé, de ekkor Mr. Corleone elõhúz egy zsebkendõt, és finoman letörölgeti a könnyeimet. Összeszorul a torkom, alig bírom megállni, hogy ne kezdjek el megint sírni. Olyan rég nem értek már hozzám ilyen gondoskodón. Végül félresöpri néhány tincsemet, és legnagyobb döbbenetemre puha csókot hint az arcomra. Iszonyatosan elpirulok ettõl, nem is merek a szemébe nézni.

- Sietek, ahogy tudok – ígéri, majd visszamegy a tárgyalóba.

Pár percig még a csukott ajtóra bámulok, végül megindulok a kért helyiség felé. Idegesen megyek végig a folyosókon, de szerencsére senkivel sem találkozom össze, hát persze, a többség ilyenkor tart szünetet. Óvatosan nyitok be az irodába, semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta. Erre gondolva, rögtön eszembe jut, hogy mi is történt akkor pontosan. Elpirulok, majd ismét elszégyellem magam. Odasétálok az ablakhoz, és az épületeket kezdem figyelni, még mindig gyönyörû ez a kilátás… Eszembe jut, amikor kisebb koromban anyával elmentünk az egyik közeli vidámparkba, és felültünk az óriáskerékre. Elõször nagyon féltem, de mikor kinyitottam a szememet, hasonlóan gyönyörû kép tárult elém. Apró mosoly szökik az ajkaimra az emlék hatására, utána rögtön elkomorulok, ahogy anyára gondolok.

***

Nem tudom, meddig állhatok ott, amikor meghallom az ajtó csukódását, a zaj felé fordulok. Természetesen Dario jött meg, zavartan sütöm le a szemeimet, ám eszembe jut, amit mindig mond, így gyorsan ismét ránézek. Mosolyogva lépdel felém, de tekintetében aggodalmat látok. Nem akartam neki gondot okozni… Remélem, tényleg nem haragszik rám. Elõször kerülöm, utána meg könyörgök neki, hogy segítsen, biztosan szánalmasnak tart.

- Sikerült megnyugodnod egy kicsit? – kérdezi végigpillantva rajtam.

Aprót biccentek. – Egy kicsit. Sajnálom, hogy az imént…

- Nem kell bocsánatot kérned – szakít félbe rögtön. – Bárki kiborult volna a helyedben. Csak azért kérdeztem, mert aggódtam, nehogy rosszul legyél itt egyedül.

Aggódott? Elkerekednek a szemeim a döbbenettõl, majd ismét szégyenkezni kezdek a viselkedésem miatt. Tudtam, hogy gondot okozok neki… De miért aggódik egy olyan miatt, mint én? Meg sem érdemlem a figyelmét és a segítségét…

- J-jól vagyok… k-köszönöm – motyogom halkan, a ruhám ujját gyûrögetve.

Hirtelen megfogja a kezemet, és a sajátjával kezdi melengetni. Elakad a lélegzetem, majd elvörösödöm, de nem merem elhúzni a kezemet.

- Megint kínos helyzetbe hozlak? – kérdi mosollyal az ajkain. Tudom, mire utal, ezért is leszek még feszültebb. Legutóbb kiabáltam vele, pedig én nem akartam, csak nem értettem, miért viselkedik úgy, ahogy. Még most sem értem.

Feszengve nézek az összeérõ kezeinkre.

- É-én csak… csak… n-nem értelek. A-azt m-mondod nem gúnyolódsz… de… de nem értem, hogy akkor m-miért teszed e-ezt – nyögöm ki végül azt, ami már elõzõ alkalommal sem volt világos a számomra. Tanácstalanul pillantok rá.

- Tényleg nem érted, miért teszem ezt? – kérdezi elgondolkodva, amitõl csak még kínosabban érzem magam ebben a helyzetben.

- Nem… – rázom meg a fejemet. Tényleg nem, de szeretném…

A gondolataiba merül egy pillanatra, ekkor próbálom meg elhúzni a kezemet, amit szerencsére hagy is. Magamhoz szorítom mindkét kezemet, még mindig perzselõnek érzem azt a részt, ahol megérintett. Megdöbbenek, amikor a derekamra simít, majd a kanapé felé kezd terelgetni,

- Akkor, ha nem bánod, beszéljünk elõbb az édesanyádról – mondja gyengéd hangon, erre rögtön eszembe jut, hogy miért is vagyok itt pontosan. Elönt az aggodalom, ahogy anyura gondolok, de próbálok nyugalmat erõltetni magamra.

- Rendben – biccentek egy sóhajjal a kanapé sarkába húzódva. Mr. Corleone az egyik szemközti fotelben foglal helyet, és a könyökeire támaszkodva mér végig.

- A múltkor váltottam pár szót Dr.Crossal, de nem árult el sok mindent. Valójában még azt sem tudta megmondani, mekkora összegrõl is lenne szó – kezd bele a komolyabb témába, csak bólintok egyet, miközben elönt a szomorúság. Senki sem hitt abban, hogy összegyûjthetem a pénzt a mûtétre, ezért eszükbe sem jutott foglalkozni ilyenekkel.

- Anya… már évek óta beteg. Sokáig nem is tudtuk, makkegészségesnek tûnt, de… aztán az egyik nap rosszul lett – suttogom remegõ hangon. – Kivizsgálták és kiderült, hogy a szíve nagyon gyenge és… és ha nem mûtik meg akkor… akkor… - elhal a hangom, nem tudom kimondani, hogy mi lesz vele, ha nem kap megfelelõ segítséget. Ismét elöntenek az érzelmek, csak akkor ocsúdok fel, amikor Dario együttérzõn megszorítja a kezemet.

- Nagyon sajnálom, Ethan.

- Köszönöm… – szipogom hálásan, a szemeimet dörzsölgetve. – A biztosító nem állja a költségeket, ezért megpróbáltam összeszedni a pénzt, de… de nincs többi idõm – nézek fel rá félve, de egyben reménykedve is. – Én… én bármit megteszek, csak segíts anyunak, kérlek! Tudom, hogy rengeteg pénz… és… és visszafizetem valahogy… – hebegek össze-vissza, de Mr. Corleone félbeszakít.

- Amiatt ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, nem szenvedek hiányt a pénzben. Egy centet sem kérek vissza abból, amit adok – biztosít, aminek köszönhetõen egy mázsányi súlytól szabadulok meg. Valószínûleg egész életemben nem tudnék annyit keresni, amennyibe az a mûtét kerül. Remegve próbálom visszafojtani a sírásomat, de nagyon nehezen megy.

- Se-segítesz? – teszem fel ismét a kérdést, mire halvány mosoly jelenik meg az ajkain.

- Igen segítek. Ahogy megígértem. Holnap bemehetünk a kórházba és elintézhetünk minden szükséges iratot. Átutalom az elõleget is, hogy az édesanyád minél hamarabb a várólistára kerülhessen.

Olyan öröm járja át a testemet, mint még soha. Zokogva ölelem magamhoz, senkinek sem voltam még ilyen hálás. Reszketve bújok hozzá, az sem érdekel, hogy mit gondol rólam, szükségem van most erre, mindennél jobban. Sóhajtva karol át, a hátamat cirógatja, hogy megnyugodjak. Pár pillanattal késõbb tudatosul bennem, hogy mit is teszek pontosan, gyorsan elhúzódom tõle, és elrebegek egy bocsánatkérést. Amint elhúzódom tõle, feláll, és elõvesz valamit a bárszekrénybõl. A szememet törölgetve figyelem, hogy mit csinál. Tölt egy keveset az egyik üvegpohárba, utána visszajön, és felém nyújtja. Értetlenkedve tekintek rá, majd a pohárra.

- Idd meg, jót fog tenni.

- Köszönöm… de én még nem ihatok alkoholt – motyogom bûntudatosan.

- Csak két kortyot legalább, nem fog megártani, viszont kellemesen átmelegíteni. Remegsz, Ethan – magyarázza, és tudom, hogy igaza van, de nem vagyok biztos abban, hogy az alkohol segítene ezen.

Végül csak elveszem a poharat és belekortyolok az italba, de rögtön el is fintorodok. Ez nagyon keserû, hogy tudja ezt meginni a többi ember? Nagy nehezen lenyelem a folyadékot, kortyolok belõle még egyet, hogy ne viselkedjek túl illetlenül, majd Darióra pillantok, miközben leteszem az üvegpoharat. Abban igaza volt, hogy átmelegített, de akkor sem szeretnék még egyszer ilyet kóstolni.

- Borzalmas, igaz? – vigyorog rám, mire a szám sarka fölfelé rándul.

- Az. De biztosan nagyon drága fajta – aggodalmaskodom, ám Dario csak szélesen elmosolyodik.

- Az exfõnököd fizette, az õ készlete – kacsint rám cinkosan, amivel ismét zavarba hoz, elpirulok, mint mindig. – Azért segített? – kérdezi érdeklõdve.

- A-azt hiszem… köszönöm – motyogom szégyellõsen, majd ismét hálálkodni kezdek. – És azt is, hogy segítesz. É-én nagyon hálás vagyok… Sosem fogom tudni visszafizetni a segítséget.

- Mint mondtam, nincs is rá szükség, hogy bármivel kárpótolj, vagy megpróbáld visszafizetni. Hallani sem akarok a pénzrõl – közli határozottan, és amint ezt meghallom, átjár az öröm. Rég voltam ilyen boldog, anyának végre van esélye… – Lenne itt valami, amit szeretnék kérni tõled – néz rám áthatóan. Nyelek egyet, most jön az, hogy mit kér cserébe, ugye? De nem számít, bármit is szeretne, megkapja.

- Bármit megteszek – mondom ki a gondolataimat halkan, lesütött szemekkel.

Az állam alá nyúlva emeli meg a fejemet, és lágy mosollyal simít végig az alsóajkamon. Zavarba jövök, de nem merek mozdulni, még most sincs ötletem se arra, hogy mit tudnék pont én adni neki.

- Azt szeretném, Ethan, ha a szeretõm lennél – néz mélyen a szemembe. Fel sem fogom a szavakat, a döbbenettõl elnyílnak az ajkaim. – Azóta akarlak, mióta elõször megláttalak a tárgyalóban akkor reggel és nem tudlak kiverni a fejembõl – vallja be nyugodt hangon, de még most sem tudom elhinni azt, amit hallok. Szeretõ? Én? Kizárt, biztosan rosszul hallottam, kerek szemekkel húzódom távolabb tõle.

- M-mit mondtál? – kérdezem rekedt hangon.

- Pontosan azt mondtam, amit hallottál – feleli, de én csak a fejemet kezdem rázni. Én nem… Most… gúnyolódik rajtam? De olyan komolynak tûnik, nem tudom…

- Nem… – találom meg végül a hangomat. – A-azt biztosan nem akarhatod… é-én… hiszen én undorító vagyok… – mondom egyre kétségbeesettebben.

- Nem vagy az, Ethan – vonja össze rosszallón a szemöldökét. – Mondtam már, hogy szerintem gyönyörû vagy. Miért van az, hogy sosem hiszed el, amit mondok neked?

- Mert… mert ez nem igaz… nem lehet az – suttogom összeszorított szemekkel – Én ronda vagyok… n-nem értem, hogy mondhatod… h-hogy tudsz hozzám é-érni… – csuklik el a hangom. Miért mond ilyeneket egy ilyen fontos beszélgetés közepette? Zakatoló szívvel kapkodom a levegõt, amikor megérzem, hogy finoman az arcomra simít. Ijedten pattannak ki a szemeim, de nem mozdulok.

- Ethan, úgy nézek ki, mint aki undorodik tõled? – kérdezi komoly hangon, és közben közelebb ül hozzám. Riadtan figyelem minden mozdulatát, nem tudom, mit higgyek, mit tegyek… – Úgy nézek ki szerinted? Azt mondtad nem értesz engem, nem érted miért érek folyton hozzád. Hát azért, mert gyönyörû vagy, édes, és nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzád. Egyszerûen nem tudom távol tartani magam tõled – mosolyog, hitetlenkedve rázom meg a fejemet. Ez nem igaz, nem lehet igaz. Gúnyolódik rajtam… Akkor, anya mûtétjével is viccelt? De azt mondta, ilyen komoly dolgon nem gúnyolódna. Nem értem, semmit se értek…

- A múltkor a lakásomon meg akartalak csókolni. Annyira akartam, hogy szinte fájt, de nem tettem, mert úgy láttam megijesztettelek. Viszont… engedted volna nekem, hogy megcsókoljalak és az érintésem sem kellemetlen a számodra – folytatja, amitõl még jobban elpirulok. Kerülöm a tekintetét, még sosem mondtak nekem ilyeneket, nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Nem tudom, hihetek-e neki. – Zavarba hoz, de nem undorodsz tõle és tudom, hogy hagytad volna, hogy megcsókoljalak, éreztem. – Megfogja az egyik kezemet és a szájához emelve puha csókot lehel rá. – Legyél az enyém, Ethan, nem fogod megbánni, erre a szavamat adom – néz komolyan a szemembe, de én képtelen vagyok megszólalni.

Tekintetem ide-oda cikázik, hol a szemébe, hol az összekulcsolt kezünkre pillantok. Nem értek semmit… Nem akarhat a szeretõjének, undorító vagyok, senkinek sem kellhetek. Ráadásul én… én is…

- De é-én… fi-fiú vagyok – makogom értetlenkedve. Nem egy lányt kellene keresnie inkább? Mihez kezdene velem?

- Tudom, méghozzá nem is akármilyen. Egy gyönyörû fiú – mosolyog rám. Nem tudok megszólalni, ezt õ is láthatja, mert újból beszélni kezd. – Ethan – simít rá lágyan az arcomra, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Miért gondolod, hogy csúnya vagy? Szeretném megérteni…

Könnyes szemekkel bámulok rá. Hát nem egyértelmû? – Csak… rám kell… nézni – motyogom szipogva. – Miért gh-ghúnyolódik rajtam?

- Nem gúnyolódom – sóhajt fel lemondóan. – Mit tegyek, hogy higgy nekem? – kérdezi komoly hangon, de én csak megrázom a fejemet. Az lehetetlen… sosem lennék képes ilyet elhinni, soha. Tudom, milyen vagyok… – Ethan… az ajánlatom komoly, kérlek, vedd fontolóra – cirógatja végig az ajkaimat. Ahogy hozzám ér az ujjával, forróság cikázik végig a testemen, ijedten nézek rá.

Elnézõen figyel, majd legnagyobb meglepetésemre a derekamra fog, és az ölébe húz. Megdermedek, nem tudom, mit csináljak. Riadtan markolok az ingjébe, a mellkasát bámulom, miközben õ a hátamat simogatja. Egész testemben reszketni kezdek, még sosem értek hozzám így. Ügyetlenül a vállára hajtom a fejemet, és közelebb araszolok hozzá. Lágyan ölel, nem mond többet, arra vár, hogy én szólaljak meg. A hallottakon gondolkodom… Ha… Ha nem gúnyolódik, és tényleg komolyan gondolja, amit mond, akkor azt hiszem, nem kell a válaszon elmélkednem. Már megígértem, hogy bármit megteszek, ha segít megmenteni anyut, ha ezt szeretné… akkor… akkor bele fogok egyezni. Még ha utána ki is fog gúnyolni, anya élete bármit megér. De én mint szeretõ? Én még sosem… azt sem tudom, mit kellene csinálnom…

- Én… Én… Mit csinál egy sze-szeretõ? – kérdezem ártatlanul pillantva rá. Fura mosolya egy kicsit megrémiszt, de nem teszek semmit.

- Ethan, sosem volt még kapcsolatod senkivel? – Nekem? Ka-kapcsolatom? Ugyan, ki akarna egy olyat szeretni, mint én? Szomorúan megrázom a fejemet. – De azért csókolóztál már? -  Erre a kérdésre elpirulok, és akaratlanul is Mr. Corleone ajkaira téved a tekintetem. Még vörösebb leszek, de ismét fejrázással válaszolok. – És szeretnél? – susogja közelebb hajolva. Ijedten hõkölök hátra, ez Dariót is váratlanul éri, mert késõn kap utánam, így a földön kötök ki. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – áll fel, mire rémülten hunyom be a szemeimet. – Nem teszek olyat, amibe nem egyezel bele, úgyhogy kérlek, ne félj tõlem, Ethan – mondja kedvesen, leguggolva mellém.

- Sa-sajnálom – motyogom kinyitva a szemeimet. Eddig még sosem bántott, ezért hagyom, hogy felsegítsen, újból a kanapén foglalunk helyet, de ezúttal egymás mellett.

- Nem kell bocsánatot kérned, az én hibám volt. Elsiettem a dolgokat, nem lett volna szabad, de túlságosan is csábító vagy – magyarázza, mire vörösen fordítom félre a fejemet. – Az elõbb azt kérdezted, mit csinál egy szeretõ… Nos, az õ feladata, hogy kielégítse a társát minden téren.

Minden téren? Nem értem… – Azt… azt akarod, ho-hogy… ühm – hebegek össze-vissza. – Azt sze-szeretnéd, ha meg-megcsókolnálak? – kérdezem értetlenkedve. Dario vidáman nevetni kezd, amitõl rögtön elszégyellem magam. Félreértettem valamit? Összeráncolom a homlokomat, mire Mr Corleone lágyan érinti meg az arcomat.

- Mindennél jobban szeretném, de csak akkor – cirógatja végig az ajkaimat –, ha te is akarod – néz komolyan a szemembe. Idegesen nyelek egy nagyot, az ajkaira pillantok, majd a sajátjaimat kezdem harapdálni. A nadrágom szélét gyûrögetem, végül elhatározom magam. Gyorsan elõrehajolok, és egy puszit nyomok a szájára. Pipacspirosan húzódom hátra, félek a szemébe nézni. -  Ez egy igent jelent? – kérdezi vigyorogva, aprót bólintok. Még mindig nem értem, hogy miért szeretné, hogy pont én legyek a szeretõje, de ha anyu felgyógyul, akkor megteszem, amit kér. Bármi is legyen az… – Csodálatos, nos, akkor elõször is elég ebbõl a takarítósdiból – kezd el tárgyilagosan beszélni. – Ethan, te vagy a legjobb tolmács, akivel ittlétem során találkoztam, azt akarom, hogy kifejezetten nekem dolgozz – komolyodik el a hangja.

- Én… nem vagyok olyan jó – motyogom szégyenlõsen. – Mit… fo-fognak gondolni az itt dolgozók? – akadékoskodom lehajtott fejjel, de Dario az állam alá nyúlva kényszerít, hogy felnézzek.

- Nem érdekel a többiek véleménye – mondja határozottan. – Kellesz, és kész – néz mélyen a szemembe. Vörösen bólintok, végül is nem lehet az olyan rossz, ugye? Mármint… a takarítás olykor eléggé megerõltetõ fizikailag, a tolmácsolás is nagy figyelmet igényel, de inkább szellemi energiát. Utóbbit jobban tudom kezelni, hiszen a fizikumom nem túl jó. – Rendben, akkor a munkaidõd mostantól reggel nyolctól délután négyig tart, ha elhúzódik egy tárgyalás, akkor tovább – közli a tényeket, de erre ledermedek.

- Ez… nekem ne-nem lehetséges – dadogom zavartan.

- Hogy érted? Tudtommal eddig reggel kilenckor kezdtél. Ha a busz miatt aggódsz, akkor felesleges, reggel felveszlek, útközben legalább át tudjuk beszélni az aznapi programot.

- Sa-sajnálom – suttogom félve.

- Miért kérsz megint bocsánatot? Inkább mondd el, hogy mi a baj, anélkül nem tudok segíteni.

A felsõm ujjával játszadozom, nem merek a szemébe nézni. Már megint gondot okozok neki… – Van… van másik mu-munkahelyem is – lehelem halkan.

- Hogyan? – döbben le. – Hol dolgozol még, Ethan?

- H-hát hétköznapokon reggel újságot osztok a… a metrónál, hét-hétvégén meg egy bi-bisztróban… szoktam segédkezni – vallom be idegesen.

- És mikor alszol? – háborodik fel, amitõl ijedten ugrok egyet. A padlót vizslatom, tudom, hogy keveset szoktam pihenni, de muszáj… anya miatt. – Mennyit alszol, Ethan? – emeli fel a fejemet.

- Há-három-négy órát mindig tudok – hebegem zavartan. Elkerekednek a szemei, és az állán dobolva kezd gondolkodni.

- Ott kell hagynod a többi állásodat – pillant rám komoly tekintettel.

- Nem tehetem… – ellenkezem, de megragadja az egyik kezemet, és a sajátjába zárja.

- Ez nem kérés volt, Ethan – szólal meg szigorúan. – Betegesen sápadt az arcod, karikásak a szemeid, ráadásul nádszálvékony vagy. Nem játszadozhatsz az egészségeddel – folytatja lágyabb hangon. – Tönkre fogod így tenni magad.

- De muszáj… – Anya miatt, még ha Mr. Corleone ki is fizeti a mûtétet, akkor is rengeteg mindent kell nekem fizetnem. Biztosan utána is jó ideig bent kell maradnia még, a kórházi számlákkal pedig így is majdnem mindig el vagyok maradva. Inkább azt rendezem elõbb, mint a villanyt vagy a gázt, ezért is van, hogy néha nincs a lakásban meleg víz.

- Ha nekem fogsz dolgozni, akkor a takarítói fizetésed többszörösét kapod, úgyhogy nem lesz szükséged a többi munkára.

- De mi lesz utána? – motyogom a kezeinket nézve.

- Mi után? – értetlenkedik.

- Ha kifizetted a mûtétet, ha elmentél… – mondom ki azt, amibe félek belegondolni. – Amíg a-anyu kórházban van, ott lesznek azok a számlák, ráadásul… ha… ha már nem kellek mint tolmács…

- A cégnek mindig szüksége lesz olasz tolmácsra, nemcsak miattam, az ügyfeleknek is szüksége lehet rá. Emiatt ne aggódj, és a számlák miatt sem, mostantól gondoskodok az édesanyádról, de meg kell ígérned, hogy felmondasz a többi helyen. Ígérd meg, Ethan… – kér kedvesen, de nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem, hihetek neki, de ha végül kiderül, hogy csak szórakozik velem, és én felmondtam, több esélyt biztosan nem kapok a fõnökömtõl…

- Kö-köthetünk… kompromisszumot? – pillantok rá kérdõn, mire felvonja az egyik szemöldökét. – Öhm… fe-felmondok az újságosztásnál, de… a hétvégi munkámat sze-szeretném megtartani – mondom egyre halkuló hangon.

Pár másodpercig nem szólal meg Dario, de végül egy lemondó sóhajjal rábólint az ajánlatomra. Hálásan mosolygok rá, még sosem tettek ennyi mindent értem… Úgy elérzékenyülök, hogy érzem, megint a sírás kerülget, csak ezúttal a megkönnyebbülés miatt. Könnyes szemekkel bújok Mr. Corleone karja közé. – Kö-köszönöm – hüppögöm szánalmasan, majd még szorosabban magamhoz ölelem a férfit, akit olyan, mintha az égiek küldtek volna a segítségemre.

Haza kell mennem átöltözni, mielõtt elindulok dolgozni. Nyúzottnak és iszonyatosan fáradtnak érzem magam, és ahogy kilépek a kórterem ajtaján, a problémák újult, megsokszorozódott erõvel nehezednek a vállaimra. Ha valamit nem teszek, elveszítem anyát…

Kótyagosan botorkálok ki a folyosóra, lehajtott fejjel indulok meg a kijárat felé, de ekkor egy pillekönnyû érintést érzek meg a vállamon. Biztos anya orvosa szeretne beszélni velem, ám amint felpillantok az illetõre, Mr. Corleonéval találom szembe magam. Hirtelen válok éberebbé, meglepetten, zavart tekintettel nézek végig rajta. Mi-mit keres még itt? Azt hittem, hazament, de ehelyett… várt rám?

- Nem tudtam, mikor végzel, úgyhogy megvártalak – magyarázza, de én egy értelmes szót sem tudok kinyögni.

- De… ön… te… vagyis… mi-miért…? – dadogok össze-vissza. Itt maradt velem, pedig fogalma sem volt, mennyi idejét fogja elvenni. A szívem heves dobogásba kezd, nem tudom, miért, de azt szeretném, ha megölelne, a karjaiba zárna, és azt mondaná: Nem lesz semmi baj… Olyan régen… olyan régen volt, hogy bárki is vigaszt nyújtott volna…

Egy zsebkendõvel lágyan megtörli a könnyektõl maszatos arcomat, majd halvány mosollyal az ajkain szólal meg.

- Nagyon késõ van, nem lenne biztonságos egyedül mászkálnod ilyenkor és meg akarok gyõzõdni róla, hogy biztonságban hazaérsz.

- N-nem kellett volna… nekem most… dolgozni kell mennem – motyogom elõre téve egy lépést, de õ megállít.

- Éjszaka van, Ethan – bök a falon lévõ órára, és amikor tudatosul bennem, hogy még csak hajnali fél három van, meghunyászkodom. – Gyere szépen, hazaviszlek, és nem fogadok el nemleges választ.

Haza? Nem, erre semmi szükség, majd metróval hazamegyek, igen… Nem szeretnék neki még több gondot okozni, így is túl sokat köszönhetek már neki. Az is szerencse, hogy nem rúgatott ki, miután tönkretettem a méregdrága ruháját, plusz vacsora, ráadásul még ide is eljött velem… Az arcára pillantok, hogy elutasítsam az ajánlatát, de a tekintetébõl csak úgy süt a határozottság.

- Nem akarok gondot okozni ön… neked – suttogom remegõ hangon.

- Akkor gyere velem, máskülönben én sem tudok majd aludni, azon fog járni az agyam, hogy jól vagy-e.

- Jól…? – nézek fel rá egy szomorú mosollyal, és érzem, hogy megint bekönnyesednek a szemeim. Számomra nincs olyan, hogy jól… Felidézni sem tudom, mikor nevettem igazán utoljára. Talán akkor, amikor még apa is velünk volt. Ha belegondolok, hogy nemsokára már anya sem lesz itt velem… Nem… Ez nem fog megtörténni, nem hagyhatom, szükségem van rá. Rajta kívül senkim sincs…

- Sajnálom, rosszul fogalmaztam – szabadkozik azonnal. – Látom, hogy nem vagy jól, ezért ma már szigorúan csak pihenni fogsz, de holnap komolyan beszélnünk kell.

Alig bírom felfogni, amit Mr. Corleone mond, csak anyára vagyok képes gondolni. Kiterelget a kórházból, amit hagyok neki, úgy érzem, ha ne fogna, összeesnék. Odavezet a fekete kocsihoz, amivel jöttünk, majd segít beszállni. Szinte bezuhanok, alig érzékelem, hogy besüpped mellettem az ülés. Ólomsúlyként nehezednek rám a gondok, a kocsi ringatózására megbicsaklik a fejem, és elnyel a sötétség.

- Ethan, megjöttünk – hallom meg Dario hangját, és egy finom érintést érzek az arcomon.

Megrebbennek a szempilláim, álmosan nyitogatni kezdem a szememet, de még alig látok valamit. Ahogy teljesen magamhoz térek, rájövök, hogy szinte teljesen Mr. Corleonéhoz simulva alszom. Vörösen húzódom el tõle, biztosan nehéz volt elviselnie, hogy egy ilyen ér hozzá, mint én. Megint csak a gond van velem.

- Bocsánat… elaludtam – motyogom ijedten, majd kipillantva az ablakon összeráncolom a szemöldökömet. – Hol vagyunk? – kérdezem értetlenkedve.

- Nálam. Itt lakom.

- De… mi-miért hoztál ide?

- Mondtam, hogy hazaviszlek, nem? – ráncolja most õ a homlokát, amitõl még zavartabb leszek. Nem erre gondoltam, azt hittem…

- Úgy értettem… bocsánat… – szabadkozok azonnal. – Azt hittem hozzám haza, vagyis… – dadogom, de egy épkézláb mondatot sem tudok kinyögni.

- Nincs semmi baj, ne aggódj – fogja meg a kezemet, de ettõl csak még idegesebb leszek. Nem szoktak hozzám érni, ha nem muszáj. – Nem tudtam a címed és ez egy ésszerû megoldás. Mindketten fáradtak vagyunk, gondolom, éhes is vagy, alig várod, hogy ágyba kerülhess. Nyugodtan alhatsz nálam, és reggel miután megbeszéltünk pár dolgot, hazaviszlek.

Van igazság abban, amit mond, de nem maradhatok itt. Nem szeretnék még több gondot okozni Dariónak, ráadásul tényleg mindjárt kelnem kell.

- Én… köszönöm szépen… nagyon hálás vagyok mindenért, de… de mégis inkább hazamennék – suttogom lehajtott fejjel. – N-nem szeretnék… kényelmetlenséget okozni.

- Nem fogsz, Ethan, efelõl nyugodt lehetsz – mondja, miközben lágyan kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Legszívesebben a föld alá süllyednék, de nem akarok még több csalódást okozni Mr. Corleonénak, ezért próbálok ránézni, ahogy korábban kérte tõlem. – Van vendégszobám, ha nem akarsz az ágyamon osztozni. Amúgy elég nagy, hogy kényelmesen elférj benne – teszi hozzá, amitõl rögtön elvörösödök. Megint gúnyolódik rajtam…

Zavartan hajtanám le a fejemet, de ebben megakadályoznak az arcomra simuló ujjai. Még jobban elpirulok, de sikerül nagy nehezen egy válaszféleséget kinyögnöm.

- Csak… csak ha nem zavarok… elfogadom a v-vendégszobát. Ha… ha biztos hogy nem…

- Nem zavarsz – bólint megerõsítésképp, majd kinyitja a kocsiajtót és kiszáll. Veszek pár mély lélegzete, hogy lenyugtassam a zakatoló szívemet, és én is követem õt. Idegesen toporgok mellette, nem tudom, mit tegyek. Nem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni, és megint csak a gondot okozom. Biztos jobban örülne Dario, ha nem kellene velem foglalkoznia, ennek ellenére kedvesen bevezet a házba, és ugyanolyan udvariasan viselkedik, mint mindig.

- Kérsz valamit inni vagy enni? A szakácsnõ biztos hagyott valamit – kérdezi elõzékenyen a konyha felé lépve, de gyorsan elutasítom az ajánlatát. Nemrég ettünk, és amúgy sem vagyok éhes.

- Nem, köszönöm – motyogom halkan. – Nem vagyok éhes – teszem hozzá, de nem merek a szemébe nézni.

- Rendben, akkor megmutatom a szobát, hogy pihenni tudj – szólal meg kedvesen.

- Köszönöm – lehelem halkan, majd követem õt. Csodaszép a lakása, azt hiszem, mást nem is várhatnék egy ilyen lenyûgözõ embertõl. Mindent megbámulok, hiszen sosem láttam még ilyen gyönyörû berendezést, remélem, nem sértem meg ezzel.

Megmutatja a vendégszobát, ami iszonyatosan tetszik. Elkerekedõ szemekkel vizslatok végig mindent, gyönyörû…

- Ott a fürdõszoba – mutat az egyik ajtó irányába Mr. Corleone –, ha akarsz, zuhanyozz csak le, mindent megtalálsz a szekrényekben, amire szükséged lehet.

- Nem szeretnék semmit összekoszolni – hárítom el az ajánlatot, de természetesen õ ezt nem hagyja annyiban.

- Ethan… – lép hozzám közelebb, az arcomra simítva. Pipacspirossá válok, de nem ellenkezem. Azok után, amennyit értem tett az a legkevesebb, hogy megadom neki, amit szeretne. – Nem koszolsz össze semmit. Azt szeretném, ha kényelmesen éreznéd magad nálam – simogatja tovább az arcom, amitõl a zavarom egyre csak nõ, de nem mozdulok egy tapodtat sem, csak kerülöm a pillantását.

- M-miért csinálod ezt? – kérdezem végül remegõ hangon, ahogy az ujjai a hajamba kúsznak. – Miért vagy… ilyen k-kedves? Én ezt nem… nem érdemlem meg – susogom könnyes szemekkel. Nem értem õt… Ha csak gúnyolódni akar rajtam, akkor már rég megtehette volna. Olyan könnyen nevetség tárgyává tehetne, de eddig még meg sem próbálta. Lehet, hogy csak egy jó alkalomra vár?

- Ezt meg sem hallottam, kicsikém. Mindent megérdemelsz – suttogja közelebb hajolva, amitõl remegni kezd az egész testem. – Reggel majd beszélünk, most inkább aludj, pihend ki magad. A szobám két ajtóval odébb van, ha szükséged lenne valamire.

- Rendben… és nagyon hálás vagyok… mindenért – motyogom köszönetképp, lehajtott fejjel.

- Oké, majd meglátom, mit tehetsz, hogy viszonozd – mosolyog rám kedvesen. Jó, ennek örülök, legalább nem maradok az adósa. Szeretném viszonozni azt a sok kedvességet, amit Mr. Corleonétól kaptam, még ha meg sem érdemeltem. – Majd bedobok valamit, amiben alhatsz, jó éjt – hajol közelebb egy puszit nyomva az arcomra. Elkerekedõ szemekkel bámulom a távozó alakját, a szüleimen kívül még senki sem ért így hozzám. Égõvörösen érintem meg a helyet, ahol az ajkaival érintett meg, majd inkább gyorsan befutok a fürdõbe, hogy leplezzem a zavaromat.

Bezárom magam mögött az ajtót, majd elõveszek egy tiszta törölközõt a szekrénybõl, és gyorsan lezuhanyozok. Nem szeretnék túl sok vizet elhasználni, ezért pár perc alatt elkészülök. A hatalmas törölközõbe bújva kukkantok ki az ajtón, nem tudom, mire számítsak, de Mr. Corleone sehol sincs, viszont észreveszem a párnámra helyezett ruhadarabokat.

Felkapkodom magamra a kikészített pizsamát, ami csak úgy lóg rajtam. Az ágyat bámulom, sosem láttam még ilyen nagyot, és olyan puhának tûnik. Óvatosan bemászok a paplan alá, és magamba szippantom azt a kellemes illatot, amit az ágynemû áraszt magából. Az oldalamra fordulva húzom magamhoz az egyik kispárnát, amelyet szorosan átölelek. Azt képzelem, hogy anyut ölelem magamhoz, de amint lehunyom a szememet, rögtön elnyom a kellemes melegben az álom.

***

Arra ébredek, hogy napsugarak melengetik az arcomat, biztosan elfelejtettem behúzni a függönyöket. Amikor felülök, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, ezért ijedten kapkodni kezdem a levegõt, de utána eszembe jut a tegnap este, és a riadalmat felváltja a zavartság.

Határozatlan léptekkel indulok el a nappali felé, ahol Mr. Corleonét sejtem. Épp a laptopján pötyög valamit, nem szeretném megzavarni, ezért tétován toporgok mellette. Amikor észrevesz, szikrázó szemekkel végigpillant rajtam, mielõtt megszólalna.

- Mondták már, hogy milyen imádnivaló vagy ébredés után? – vigyorog rám vidáman, felállva a székrõl. Tessék?! Rosszul hallottam? Zavaromban a pólómat kezdem gyûrögetni.

- Én… én… ne mondj ilyeneket – nyögöm ki szégyenlõsen. Szórakozik rajtam, tudom, milyen vagyok…

- Kipihented magad? Sokkal jobban nézel ki, mint tegnap – jegyzi meg összekócolva a hajamat, mire gyorsan megpróbálom a helyére fésülni a tincseket.

- Igen, de… mennyi az idõ… nekem… dolgoznom kell! – sápadok el hirtelen, mikor megpillantom a konyha falán függõ órát, ami délután kettõt mutat. – Istenem… ki fognak rúgni! – kiabálom, és indulnék vissza a szobába, hogy felöltözzek, de Dario utánam kap.

- Hé, hé, hé! – állít meg, és én kétségbeesetten pillantok rá. – Én vagyok a fõnököd, vagy már elfelejtetted? Beszóltam, hogy gyengélkedsz és pár napig betegszabadságon leszel – magyarázza, de még nem nyugodtam meg teljesen.

- Tényleg? Nem rúgsz ki? – nézek rá reménykedõn. Mivel érdemeltem ki ezt a kedvességet?

- Persze, hogy nem!

- Köszönöm! – mosolygok rá hálásan, de utána rögtön elönt az aggodalom. A cégtõl lehet, hogy nem rúgnak ki, de… az újságosztásról teljesen megfeledkeztem. – Ne haragudj, de nekem most mennem kell – mondom idegesen. Már azon gondolkodom, mit fogok a fõnökömnek mondani, amikor Dario megállásra késztet.

- Várj még egy kicsit, Ethan. Szeretnék beszélni veled… édesanyád mûtétjérõl, ha megengeded.

- M-micsoda? – nézek rá tágra nyílt szemekkel. Ezt meg… honnan tudja? És miért hozta egyáltalán szóba?

- Beszéltem a doktorral – kezd magyarázkodásba. – Nem akart elmondani semmit, mert nem vagyok családtag, de miután biztosítottam, hogy segíteni szeretnék, beavatott néhány… részletbe. – Tart egy kis szünetet, mielõtt folytatná. – Tudom, hogy édesanyádnak új szívre van szüksége, záros határidõn belül, és amennyiben engeded, hajlandó vagyok átvállalni minden orvosi költséget – néz a szemembe komolyan, de én nem akarok hinni a szavaknak, amit hallok. – Ha elfogadod a segítségem, akkor amint lehetséges, megoperálhatják.

Könnyes szemekkel pillantok rá, majd zokogva guggolok le, hogy elbújhassak a világ elõl. Miért? Hogy képes egy ilyen dolgon gúnyolódni? Remegés rázza a testem, azt sem értem, mit mond Mr. Corleone, csak azt veszem észre, hogy letérdel mellém, és lágyan az ölébe húzva ölel magához.

- Ethan, nyugodj meg, semmi baj – suttogja a fülembe, de én nem tudok gátat szabni a kibuggyanó könnyeknek. A hátamat simogatja, de nem sikerül megnyugodnom. – Kérlek, mondd el, mi zaklatott fel ennyire…

- M… M-miérth? – zokogom. – Gh… ghúnyolódik rajtam? – sírom a felsõjébe kapaszkodva.

- Ethan, én nem… Fenébe is! Sosem gúnyolódnék ilyenen – tol el magától, hogy komolyan a szemembe nézzen, de én nem akarok… nem tudok hinni neki. Zokogva fúrom ismét fejem a mellkasába, halkan felsóhajt, majd inkább csak lágyan magához ölel.

Nem tudom, mennyi ideig ülhetünk így a padlón, mire alábbhagy a sírásom. Hüppögve emelkedem fel róla, és miközben a pólómmal megtörlöm a könnyektõl csillogó arcomat, rájövök, hogy milyen helytelenül viselkedtem. Riadtan, vörösen hajolok meg elõtte.

- Bo-Bocsánat… N-Nem tudom, mi ütött belém – motyogom szégyenkezve. – Nem akartam… gondot okozni – sóhajtom még mindig lehajtott fejjel, a padlót bámulva.

Mr. Corleone is feláll a földrõl, közben ujjaival állam alá nyúl, hogy ne tudjak máshová nézni. Félõsen pillantok a barna szemekbe, melyekbõl melegség árad. Zavartan nyelek egyet, ahogy egyik kezével ismét a tincseimbe túr, majd közelebb von magához. Tarkómra fogva kényszerít arra, hogy végig rá figyeljek. Arca egyre közelebb kerül az enyémhez, megriadok, de nem mozdulok. Hevesen dobogó szívvel várom, hogy mit szeretne, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, arra gondolnék, hogy meg… meg akar csókolni… Ajkai egyre csak közelednek az enyémekhez, ijedten hunyom be a szemeimet, és ekkor megérzek egy puha csókot… a homlokomon.

Döbbenten pattannak ki a szemeim, érzem, hogy teljesen ki vagyok pirulva, de hiába szeretnék elbújni, nincs hová. Dario puha mosollyal az ajkain figyel.

- Te semmit sem tettél, Ethan. Nincs miért bocsánatot kérned – mondja kedvesen, de tudom, hogy nincs igaza. Szörnyen viselkedtem, úgy szégyellem magam… Tiltakozni kezdenék, amikor elemi erõvel tör rám a rettegés. Az újságosztás! Ha kirúgnak a reggeli munkahelyemrõl, sosem fogom összeszedni a pénzt anya mûtétjére. Mr. Corleone is észreveszi, hogy valami történt.

- Én… ha-használhatnám a… a telefont? Nagyon sürgõs lenne… – szólalok meg halk hangon, szégyenkezve. Meglepetten pillant rám, de végül az egyik csukott ajtóra mutat.

- Hát persze. Az ott az itthonra berendezett irodám, az asztalon van a mobilom, használd nyugodtan.

- Kö-Köszönöm – hajolok meg ismét, és besietek a szobába. Felkapom a készüléket, és tárcsázom a fõnökömet. Zakatoló szívvel várakozom, míg bele nem szól egy mély, morgós hang a telefonba.

- Tessék?

- U-Uram? Én… Ethan Blake beszél – dadogom zavartan.

- Csak nem felébredt? – gúnyolódik.

- Én… annyira sa-sajnálom, kérem, bo-bocsásson meg… ígérem, többé nem fordul elõ i-ilyen…

- Hát persze, hogy nem! Ugyanis mostantól nincs szükségünk magára – mondja szigorú hangon.

- Ne! Uram, kérem, ne – kezdek bele a könyörgésbe. – Az édesanyám… be kellett mennem a kó-kórházba. Én… nem akartam, esküszöm…

- Kifogások mindig vannak. Mivel maga is tisztában van azzal, hogy túljelentkezés van, nem félünk megválni a lébecoló munkaerõtõl.

- Kérem… – esek térdre a telefonnal a kezembe. Nem veszíthetem el ezt az állásomat. – Bármit me-megteszek, csak ne rúgjon ki… kérem… – motyogom sírós hangon.

- Hm, bármit? Rendben, akkor mostantól egy órával hamarabb kezd, ugyanannyi fizetésért – ad ultimátumot, de nekem csak az jár a fejemben, hogy még mindig van esély.

- Re-rendben, nagyon szépen köszönöm, uram – hálálkodom.

- Akkor holnap várjuk a korábbi csoportba – mondja, mielõtt kinyomná a hívást. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd remegõ térdekkel feltápászkodom a földrõl, és óvatosan visszateszem a telefont oda, ahonnan elvettem.

Gyorsan visszamegyek a vendégszobába, és felveszem a tegnapi ruháimat. A nappaliba sétálva Dariót a pultnál ülve találom, gyanítom, épp a kávéja maradékát iszogatja. Idegesen odalépek hozzá, furcsán méreget a szemeivel, de nem merek rákérdezni arra, hogy mi a baj.

- M-Még egyszer köszönöm a segítséget – suttogom pirulva. – Nekem… mo-most mennem kell… – Még szeretnék benézni anyához, hogy jól van-e. Az ajtó felé fordulok, de Mr. Corleone megragadja a karomat. – U-Uram? – nézek rá értetlenkedve, de csak egy lemondó sóhajt kapok.

- Mondtam már, hogy szólíts Dariónak.

- Sa-sajnálom – sütöm le a fejemet.

- És arra is kértelek, hogy nézz a szemembe, ha hozzám beszélsz – fed meg lágyan.

- Bocsánat… – susogom szégyenlõsen.

- Ethan, semmit sem mondtál az ajánlatomról – szólal meg kedvesen, de nem értem, mirõl beszél. Értetlenül pillantok rá, mire megrázza a fejét. – Édesanyád mûtétje – világosít fel, de még így sem tiszta, hogy mit szeretne.

- Nem értem – motyogom.

- Felajánlottam, hogy kifizetem, emlékszel? – kérdezi, de én csak hevesen megrázom a fejemet. Azt nem gondolhatta komolyan, senki se tenne ilyen ajánlatot. Alig ismerjük egymást, és amúgy sem fogadhatom el. Lehet, hogy akar tõlem valamit cserébe? De mit? Én semmire sem vagyok jó, semmiben sem vagyok kiemelkedõ, de mégis… Ha tényleg kifizetné, mégha gúnyolódás tárgyává tenne utána, az is megérné, hogyha anya élhet.

Bizonytalanul pillantok a szemeibe. – Nem go-gondoltam, hogy… hogy azt nem vi-viccnek szánta…

- Ethan… – emeli a plafonra a tekintetét. – Mondtam már, ilyen komoly ügybõl sosem csinálnék viccet – lép felém egyet, de valamiért ijedten hátrálok egyet. Nem akarok hinni neki. – Nem foglak bántani – teszi hozzá nyugtatásképp. – Mondd ki, hogy mit gondolsz, kérlek.

- Én… én… ne-nem tudom el-elhinni, hogy… hogy ez a valóság… – lehelem hitetlenkedve.

- Pedig minden szó igaz – mondja végigsimítva az arcomon.

- Én… én… ka… kaphatnék egy… egy kis go-gondolkodási idõt? – motyogom lehajtott fejjel.

- Hát persze – mosolyog rám. Aprót bólintok, majd gyorsan elköszönök, és hevesen zakatoló szívvel veszem utam a kórház felé.

Folyamatosan azon gondolkodom, amit Mr. Corleone mondott, de nem akarom elhinni, hogy igaz. Ha tényleg… tényleg komolyan gondolja, akkor bármit is kérne, megtenném neki. Bármit, ha megmenthetem anyát.

A kórházban nem tudok beszélni anya orvosával, mert valamilyen fontos mûtéten vesz részt épp. Csak ülök az ágya mellett, nézem a sápadt arcát, és azért fohászkodom, hogy még sokáig mellettem lehessen. Órák múlva kelek fel arra, hogy jön a vizitelõ csoport. Elnézést kérve tõlük hagyom el a kórtermet, veszek egy szendvicset az automatából, majd elindulok hazafelé.

Hamarabb kell kelnem, mint eddig bármikor, ezért otthon csak gyorsan lefürdök, és már fekszem is le. A reggel borzasztóbb mint valaha, gyorsan elkészülõdöm, majd megyek be az újságelosztó központba. Mark egy órával késõbb csatlakozik hozzám, hogy a csúcsidõben ketten legyünk a metrónál.

- Minden rendben, Ethan? – érdeklõdik a szokásos módon. Csak bólintok egyet, nincs kedvem beszélgetni senkivel. – Nem úgy tûnik. Nem felejtetted el a hétvégét, ugye? – kérdezi, de nem tudom, hogy mirõl beszél.

- Hogy érted? – kérdezem értetlenkedve.

- Megígérted, hogy eljössz velem valamerre az eddigi segítségemért cserébe, nem emlékszel? – kérdezi egy kicsit dühösen. Bocsánatkérõen pillantok felé.

- Ne haragudj, most nem fog menni. Anya… újra kellett éleszteni, most… nem tudok – motyogom egyre halkabban.

- Sajnálom, majd szólj, ha alkalmas, rendben? – kérdezi nyugodtabban, mire ismét csak bólintok.

A munkaidõm lejárta után rohanok az irodaépületbe, hogy nekikezdjek a következõ mûszakomnak. A nap folyamán párszor láttam Mr. Corleonét, de gyorsan eljöttem a közelébõl. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, kerülnöm kell. Az ajánlatán gondolkodtam, és azon, hogy mit tegyek. Elfogadhatok egy ekkora ajándékot valakitõl, akit még csak nem is ismerek? Egy olyan, mint én? Megrázom a fejemet, és folytatom a munkát, legalább addig sem gondolkodom ilyen butaságokon.

 ***

A hétvége gyorsan eltelik, szinte egész nap a boltban segédkezem. Hajnalban hullafáradtan fekszem le, de tudom, hogy mindjárt kelnem kell, ezért próbálok minél hamarabb elaludni. Szerencsére a fáradtságtól gyorsan álomba merülök.

A reggeli újságosztás hihetetlen sebességgel telik el, egy perc megállásunk sincs. Miután végzünk, rohanok az irodába, ahol sikerül egész nap elkerülnöm Dariót. Ezt így folytatom a hét közepéig, mindaddig, míg nem kapok még egy telefonhívást a kórházból, hogy anya szíve ismét leállt.

Zokogva rogyok össze a padlón, napokig gondolkodtam Mr. Corleone ajánlatán, de most már döntöttem. Bármit is kér, megteszem, csak segítsen.

Könnyes szemekkel megyek ahhoz az irodához, ahol Dariót sejtem. Bekukkantok az ablakon, és valóban igazam volt. Néhány öltönyös figurával beszélget, de amikor felnézve összeakad a pillantásunk, mond valamit a bent lévõknek, majd elindul felém.

Szégyellõsen húzódom a falhoz, és akkor sem merek ránézni, amikor behajtja maga mögött az ajtót.

- Szia – köszön rám kedvesen végigmérve a szemeivel. – Mi történt? – kérdezi, azt hiszem, észrevehette, hogy valami nem stimmel.

- Anya… megint szívrohama volt – zokogom a kezeimbe temetve az arcomat. – Én… segíts – nézek rá könyörögve. – Bá-Bármit megteszek cserébe, csak… mentsd meg õt – motyogom sírva. – Kérlek… – hajtom le ismét a fejem.

Dario odalép hozzám, majd magához ölelve suttog a fülembe. – Ne félj, minden rendben lesz.

Szépen sorban átböngészem az ételkínálatot, aminek a nagyja természetesen csípõs és pikáns ételekbõl áll. Aztán ráakadok valamire, amiben egy csipetnyi chili paprika sincs.

- Mit szólsz az 56-os számúhoz? Finomnak tûnik, és egyáltalán nem csípõs.

- Hát… é-én… - kezdi bizonytalanul, majd elhallgat, és zavartan továbbhajt az étlap legvégére. Nem sürgetem, türelmesen várom, hogy õ maga válassza ki, mit szeretne, addig is kedvemre legeltethetem rajta a szemem, de a választása enyhén szólva sem mondható ételnek.

- I-igazából én egy paradicsomsalátára gondoltam. - süti le a szemeit szégyenkezve.

Értetlenül ráncolom a homlokom, rám sem mer nézni, pedig semmi olyat nem tett, ami miatt zavarban kellene lennie. Sõt, annak ellenére, hogy ennyire félénk és nem ehhez a környezethez szokott, egész jól viseli. Ez kétségtelenül egy újabb vonzó tulajdonsága a szépség mellett.

Nem értem miért nem hajlandó normális fõfogást rendelni. Paradicsomsaláta? Könyörgöm! Az még köretnek is alig mondható, nem tudom ki az az ostoba, aki egyáltalán megrendelné azt a fogást. Ráadásul Ethan olyan vékony, mint egy nádszál. A zakó ujja alól kikandikáló törékeny csuklója egy erõsebb szorítástól is összeroppanna.

Ahogy jobban szemügyre veszem a halvány fényben, feltûnik, hogy még a múltkorinál is sápadtabb az arca, ragyogó zöld szemei alatt pedig sötét karikák éktelenkednek.

Enyhe rossz érzés kerít hatalmába, amiért akarata ellenére elrángattam ide, ahelyett, hogy hagytam volna pihenni, de azzal söpröm félre az érzést, hogyha végre az enyém lesz, annyit pihenhet, amennyit csak akar, mert tõlem megkap mindent, amire szüksége van és még többet is. Kifejezetten szeretek nagylelkû lenne a szeretõimmel, fõleg azokkal, akik olyan különlegesek, mint ez a kis vörös.

- Ethan, mit ettél ma? – kérdem finoman. Látom, hogy még ezen az egyszerû kérdésen is gondolkodnia kell. Elfintorodom, mert ezek szerint nem sokat.

- É-én… egy… egy… szendvicset – nyögi ki végül, idegesen lejjebb csúszva a székén, mintha így elbújhatna az asztal alá.

Amint meghallom a választ, céltudatosan intek a pincérnek. Nem tudom miért bosszant ennyire, hogy egész nap nem evett semmit, mert egy szendvics az bizony semmi, de ez van. Márpedig senki sem fog éhezni, az én társaságomba, fõleg nem egy rohadt étteremben! Azt akarom, ha elégedetten és jóllakottan távozzon velem és akkor talán egy mosolyt is kiérdemlek azoktól a csábító ajkaktól.

- Jó estét, uraim. Sikerült választaniuk? – lép mellém a pincér.

- Igen, fõételnek a 23-as és az 56-os számút szeretnénk, desszertnek egy adag churrost* és egy cajetás* palacsintát. Ó, és kérem, hozzon nekem a legfinomabb borukból, a fiúnak pedig egy nagy narancslevet. – jobb, ha addig nem iszik alkoholt, míg nem kap valami ételt, máskülönben hamar a fejébe szállna.

Félreteszem az étlapot, halvány mosollyal pillantok Ethan felé, de a jókedvem nyomban oda is lesz, mikor meghallom a fojtott szipogást. Az étlapja kiesik a kezébõl, felfedve a könnyektõl maszatos arcocskát, de egy pillanat múlva a kezei mögé is bújik. Azonnal felállok a helyemrõl és mellé guggolok, hogy nagyjából egy magasságban legyünk. Magam felé fordítom a székkel, a paravánoknak köszönhetõen senki sem lát minket, egy elég diszkrét helyet kaptunk, így nyugodtan magamhoz ölelhetem a remegõ testét. Elõször megdermed a közelségemtõl, de szinte azonnal a vállamhoz bújik és zokogni kezd.

- Shh, Ethan, semmi baj – suttogom nyugtatón, közben gyengéden simogatva a hátát. Nem értem mi történhetett ilyen hirtelen, ez a fiú folyamatosan összezavar, még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire érzékeny lett volna. Ha jobban belegondolok nem is vágytam arra, hogy érzékeny lelkivilágú szeretõket kelljen vigasztalnom, kifejezetten zavart volna a ragaszkodásuk, Ethant mégis meg akarom védeni.

Jó pár percbe telik mire sikerül valamelyest megnyugodnia, de még akkor sem engedem el és örülök neki, hogy õ sem akar azonnal elhúzódni. Ez azt jelenti, hogy kezdi megérteni, mit szeretnék tõle? Vagy kezd megbízni bennem?

- Ne… ne haragudjon, u-uram, én nem akartam… - motyog esetlenül szipogva – Sa-sajnálom…

Lassan elhúzódom tõle, hogy a szemébe nézhessek, amik olyan szomorúsággal néznek vissza rám, amit nem tudok megmagyarázni. Mi történhetett vele, ami ennyire szomorúvá tette? Mikor ismét lesütné a szemeit, finoman az álla alá simítok, hogy megakadályozzam benne.

- Sajnálom, uram, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni – suttogja végül szégyenkezve.

Igyekszem nem úgy hangzani, mint akit halálosan bosszant ez az egész, mert nincs így, csak nem értem mi történt. Az imént még az étlapról válogattunk, aztán néhány pillanat múlva keserves zokogásba kezd. Ki értené meg õt?

Már épp nyitná a száját, hogy megmagyarázza, de a pincér diszkrét köhintése félbeszakít minket. Fenébe, micsoda idõzítés! Pedig reméltem, hogy ezúttal kihúzhatok belõle valamit, ha már nem utasította el az ölelésem. Mereven visszaülök a helyemre, mialatt a pasas elénk pakolja az italokat.

- Rendben, köszönjük.

A borra egy pillantást se vetek, jelenleg csakis Ethanre tudok figyelni, aki azonban nyíltan kerüli a tekintetem, az ölében pihenõ kezeit bámulva.

Felsóhajtok, ez az este sem úgy alakul, ahogy terveztem. Reméltem, hogy az elegáns étterem látványa majd felvidítja és nyitottabbá teszi az ajánlatom felé, de hogy lenne ez megfelelõ pillanat arra, hogy közeledjek hozzá? Hát sehogy, sajnos.

De nem adom fel. Mindig kínálkozik újabb lehetõség, csak meg kell ragadni és legközelebb meg is fogom. Minél elõbb szeretném már az ágyamban tudni a kis édest, látni a ragyogó mosolyt az ajkain miközben levetkõztetem. Édes álomkép…

Pár perc múlva, mi alatt bõszen kortyolgatja az italát, csak hogy ne keljen a szemembe néznie, kihozzák az ételeket is. Hozzá is látok, de ahogy észreveszem Ethan egy falatot sem eszik az övébõl, csak a villájával forgatja a fûszeres rizst.

- Ethan, ha nem szereted, amit rendeltem, válassz nyugodtan mást, de kérlek, egyél. Csont és bõr vagy. – elpirulva süti le a szemeit.

- Sa-sajnálom, ne-nem errõl van szó.

- Akkor mi a baj? Ha nem mondod meg, nem tudok segíteni. – fejtem ki nyugodtan, mert most bármit megtennék, hogy eltûnjön az a különös sötét árnyék a tekintetébõl.

- É-én… ezt… ezt nem tudom kifizetni… sajnálom – remeg meg a hangja, s szégyenkezve hunyja le a szemeit.

Micsoda? Hát ezért…? De hiszen már elmondtam, hogy nem azért hoztam ide!

- Azt hittem, érthetõen beszéltem az elõbb. Nem kell meghívnod engem vacsorára, semmit sem kell fizetned kárpótlásul. Csak a társaságodban akarok lenni – magyarázom, tisztán és érthetõn. Ennél érthetõbb már csak akkor lennék, ha nyíltan kimondanom, hogy mennyire kívánatosnak és vonzónak találom, a vacsorával és mindennel pedig azt akarom elérni, hogy végre észrevegye az érdeklõdésem.

- Ne beszélj butaságokat, inkább egyél, rendben? – mosolygok rá.

Megint ez az érthetetlen önbizalomhiány. Szívesen beverném annak az idiótának a képét, aki elhitette vele, hogy csúnya. Fogadni mernék, hogy egyetlen tökéletlen porcikája sincs ennek a szexi kis testnek és már alig várom, hogy az ajkaimmal simogassam végig mindegyiket.

Kicsit jobb kedvvel, a lehetõségekbe merülve fogok hozzá az evéshez. Néha felpillantok Ethanre, csak hogy megbizonyosodjak róla, valóban megnyugodott és eszik. Õ minden alkalommal rám mered azokkal a hatalmas smaragd szemekkel, de gyorsan el is kapja õket, mintha bûn lenne, hogy néz, pedig kifejezetten élvezném a tudatot, hogy én éppen annyira tetszem neki, mint ahogy õ nekem.

A fõétel után a desszertet is kihozzák, minden nagyon finom, tökéletesen elkészített. Mi olaszok aztán kritikusak vagyunk az ételekkel kapcsolatban és õszintén szólva az amerikai konyháról nem sok jót hallani, ezért is örülök, hogy nem egy olyanban kötöttünk ki.

A pillantásom hamar elkalandozik az édesség fölött, apróságokon morfondírozva, mint például amikor Ethan nyelve gyorsan végigsimít az alsó ajkán, eltûntetve az odatapadt fahéjszemcséket. Legszívesebben én magam nyalnám le õket, de gyanítom, nem díjazná az ötletem, de mintha csak szándékosan engem akarna kínozni és közben olyan édesen pirulgat, hogy úgy érzem, ha még egy fél órán át néznem kell, ahogy a desszertjét eszi, az elegáns gyapjúnadrágom hamar szûkössé fog válni. Szerencsére a lelógó terítõ mindent jótékony takarásba rejt.

A desszert után kortyolok párat a borból. Örömmel látom, hogy Ethan végre megnyugodott, egy alig észrevehetõ mosolyféle sejlik fel az arcán mikor a pincér egyetlen másodperc alatt, mindent tönkretesz.

- Elnézést, uram, telefonon keresik.

- Ethan, az úr hozzád beszél – rázom fel, mikor nem reagál a pincérre.

A változás olyan hirtelen megy végbe, hogy alig tudom követni. A kellemes nyugalmat felváltja a riadalom, az arca olyan sápadt lesz, hogy attól tartok menten elájul. A félelemtõl csillogó szemei is azt igazolják, hogy valami szörnyû dolog lehet, amirõl nekem fogalmam sincs.

- Anya! – kiált fel hangosan, kikapva a telefont a pincér kezébõl – Igen? Tessék?

Nem hallom tisztán mirõl beszélnek, feszülten figyelem a vonásait és engem is hatalmába kerít az aggodalom.

 - Sa-sajnálom, uram, nekem most rögtön el kell mennem – pattan fel a székrõl, miután befejezte a hívást. Veszi a kabátját, nekem pedig megszólalni sincs idõm, máris kifelé tart.

A fenébe, hogy mindig el kell rohannia!

Én is felállok, majd az ajtó felé menet intek Morgannek, hogy rendezze a számlát, nem akarom szem elõl téveszteni Ethant, ebben az állapotban semmiképp. Az étterem elõtt érem utol, gyengéden megragadom a könyökét, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de vissza is tartsam vele. - Ethan, mi történt?

- Kérem, ne kérdezzen semmit. Ne-nekem most… azonnal… - képtelen befejezni a mondatot, a teste megállíthatatlan remegésbe kezd.

Bólintok, látom, hogy minél elõbb menni akar, de nem engedhetem el egyedül. Mi lesz, ha idegességében rosszul lesz?

- Gyere, elviszlek.

- Azt mondtad, sietned kell. Ez a leggyorsabb mód, úgyhogy ne ellenkezz, rendben? – csak most az egyszer legalább.

Morgan néhány percen belül elõáll a kocsival. Mindketten beszállunk, Ethan már rongyosra gyûrögette az inge ujját, míg én minden másodpercben azt lesem, mikor robban ki belõle a visszafojtott könnyek zápora, ami a hívás óta ott táncol a sûrû pillák alatt.

- A Városi Fõkórházba, legyen szíves – motyogja, Morgan pedig némán bólintva indul el a megadott irányba.

Kórház… ezek szerint tényleg valami nagy baj lehet, és ha jól hallottam az anyját említette…

Az úton nem beszélünk, én nem kérdezek semmit, õ pedig meg sem szólal, teljesen magába roskadt, engem pedig újra és újra meglep ez az ismeretlen vágy, hogy magamhoz szorítsam és felszárítsam a könnyeket a gyönyörû arcáról. Nem értem mi üthetett belém, én nem szoktam senkit sem pátyolgatni és végképp nem vagyok õrangyal. Csak egy férfi, aki megkívánt egy másikat, és meg akarja kapni.

De akkor miért követem be a kórházba, és miért akarom megtudni, hogy mi okozta nála ezt a hirtelen támadt rettegést? Mert mindenképp tudni akarom, hogy azonnal megszüntethessem.

Sietnem kell, hogy lépést tudjak tartani vele, olyan tempóban lohol befelé. Elkomorulva nézek végig a zárt ajtajú kórtermeken, a folyosókon sétálgató köpenyes, sápadt betegeken. A kórháznál, már csak a temetõ lehet nyomasztóbb hely, de tény, hogy senki sem szórakozásból jön ide.

Ethan végül beront az egyik kórterembe, a lengõ ajtó néhányszor még kijjebb nyílik a lendülettõl, a résen pedig látom, hogy az egyik fémkeretes ágy mellé kuporodik le. Azután az ajtó bezárul, ezzel egy idõben egy középkorú fehérköpenyes férfi – egy orvos - lép mellém. Kezet nyújt.

- Üdvözlöm, Dr. Richard Cross vagyok, Mrs.Blake orvosa.

Ebben a helyzetben lényegtelen, hogy Ethan megtudja, valójában semmi szükségem tolmácsra, így gond nélkül váltok át angolra.

- Jó estét, Dario Corleone vagyok, Ethan fõnöke. – fogok kezet vele – Elmondaná, kérem mi történt az édesanyjával?

- Ez olyan információ, amit csak családtagoknak lenne szabad megosztanom és ön… - válaszolna higgadtan, de türelmetlenül félbeszakítom.

- Igen, tudom. De Ethan nem csupán az alkalmazottam, mint látja most is én hoztam be a kórházba és amennyiben tudok, szándékomban áll segíteni neki.

- Segítségre bizony borzasztó nagy szükségük lenne, uram. – sóhajt fel fáradtan az orvos, viszont még mindig nem árul el semmit.

Sajnálom õt. Szegény kölyök olyan édesen szerencsétlen, aranyos és kedves, hogy a puszta nézésével vonz magához. Eddig lehetetlennek tartottam, hogy egy szép pofi ilyen hatással legyen rám, most meg egy ártatlan, önbizalom-hiányos szépség teljesen összezavar, röpke két nap alatt. Létezik ilyen? Mert ha nem, akkor kétségtelenül megártott a környezetváltozás, vagy csak túl régen vittem haza bárkit is. Szerencsére mindenre létezik megoldás. Lehet, hogy miután megkapom, elmúlik ez az egész és újra a normális önmagam leszek. Addig azonban, ha már úgyis itt vagyok, miért ne tehetnék érte valamit? Majd meghálálja, ha eljön az ideje.

- Mr. Cross, nem kérném, hogy áruljon el részleteket a páciense állapotáról, tisztában vagyok az orvosi etikettel, de értsen meg… - fordulok vissza a doki felé - … láttam Ethan mennyire kiborult a telefonhívás után, kis híján összeesett az ijedségtõl. Arra sem volt képes, hogy elmondja mi történt, de ha tehetnék érte bármit is…

Nem fejezem be a mondatot, bízom benne, hogy a doktor eléggé empatikus ahhoz, hogy ne utasítson vissza kapásból. Jó ideig mered rám, majd az ajtóra, mielõtt ismét felsóhajt és közelebb lép.

- Mrs. Blake állapota nagyon súlyos. Mindig is gyenge volt a szíve, de az utóbbi években rohamosan romlott az állapota. Ez már a harmadik szívinfarktusa egy éven belül.

- Szívinfarktusa volt? – te jó ég, nem csoda, hogy Ethan úgy megijedt!

- Igen. Bár sikerült stabilizálnunk, az állapota nem javul és várhatóan csak romlani fog. – fejezi be halkan.

- Miért nem tesznek valamit? Ne mondja, hogy nem tudnak rajta segíteni, a mai fejlett orvosi technikával! – nem hiszem el, hogy ne lenne semmi lehetõség arra, hogy megmentsék azt az asszonyt.

Dr.Cross ajkai elvékonyodnak, ahogy összepréseli õket. Haragosan néz rám, ami elég különös egy orvostól.

- Mindent megteszünk érte, ami csak módunkban áll, de többet sajnos nem tehetek. Meg van kötve a kezem Mr.Corleone.

- Ez mit jelent? – firtatom.

- Mint mondtam a hölgy szíve nagyon gyenge, mondhatni haldoklik. Új szívre lenne szüksége, de egy ilyen költségvetésû beavatkozást a biztosító nem fizet. Még ha találnánk is az elkövetkezendõ néhány hónapban megfelelõ donort, akkor sem operálhatnák meg. Borzasztóan sajnálom, de nem tehetek semmit.

Hosszan és kitartóan bámulok rá. Halálosan idegesít ez a mondat „…sajnálom, de nem tehetek semmit…” Eszembe jut a tegnap éjjel, amikor Ethan véletlenül rám borította a felmosó vizet. Mennyire félt, hogy kirúgom és elveszíti az állását!

- És a kórházi kezelése? – kérdezem kissé lecsillapodva. Azzal nem megyek semmire, ha kiabálni kezdek az orvossal.

- Ethan gondoskodik a kezelés költségeirõl, amennyire én tudom. – szomorú mosoly jelenik meg az arcán – Õszintén szólva meglepett, hogy nem egyedül jött. Még sosem hozott magával senkit sem. Ön tényleg a fõnöke?

- Igen. – válaszolom határozottan. A fõnöke, de sokkal több szeretnék lenni annál.

Ismét a kórterem halványkék ajtajára nézek, ami mögött a kis vörös is van. – Szóval csak a pénz a gond, doktor?

- Pardon?

- Csakis a pénz áll az operáció útjában?

- Nos… - igazítja meg a szemüvegét - … még találnunk kellene egy megfelelõ szervet, de lényegében igen.

- És milyen összegrõl is beszélünk? – váltok át tárgyaló hangnemre. Ha ezt az egészet úgy fogom fel, mint egy befektetést, azzal elkerülhetem, hogy még jobban belebonyolódjak ebbe.

A doki meglepetten vonja fel a szemöldökét. – Nem kis összegrõl Mr.Corleone, de hogy pontosan mennyi, az sok mindentõl függ és át kellene néznem a hölgy papírjait, hogy pontosan meg tudjam mondani.

Vagyis olyannyira nem látta esélyét a mûtétnek, hogy még pontos költségkeretet sem tud mondani? Ethan anyja pár méterrel arrébb fekszik az ágyon és itt ez a faszkalap, aki azt magyarázza nekem, miért is nem tesznek semmit azért, hogy megmentsék?

- Köszönöm. Itt megvárom Ethant, ha nem gond. – szólalok meg mereven mielõtt bármit is mondhatna, majd helyet foglalok az egyik mûanyag széken a kórteremmel szemben.

A doki bólint, és odébb áll. Örülök, hogy nem kell tovább a képét bámulnom.

Telefonálok Morgannek, hogy nyugodtan menjen el valahová, ne várjon rám, majd hívom, ha értünk kell jönnie, aztán hátradõlök és a gondolataimba merülve nézem az elõttem elhaladó betegeket.

A történtek fényében egészen más színben látom most Ethant. Sok gesztusa, félelmei hirtelen értelmet nyertek, de ettõl nem lett kevéssé vonzó a számomra. Tudom, hogy hagynom kéne, nem kellene beleavatkoznom az életébe, de nem vagyok egy kõszívû rohadék, nekem is van anyám, aki lehetne ugyanebben a helyzetben, van saját jótékonysági alapítványom és pénzem is van bõvem. A vagyonomon nem oszt nem szoroz, ha segítek ennek a fiúnak.

Fél órával késõbb elbaktatok az egyik kávéautomatáig. Életemben nem ittam még ilyen ócska löttyöt, de szükségem van némi koffeinre, hogy éber maradjam. Lassan éjfél is elmúlik és Ethan még mindig odabent van. A doki néha elmegy mellettem, de nem elegyedem vele beszélgetésbe, arra ráérek majd akkor, ha beszéltem Ethannel az ajánlatomról.

A következõ másfél órában az interneten böngészek a mobilomról, átlapozom az összes magazint, amit csak találok. Haza kellene mennem inkább, végül is lehet, hogy a fiú az egész éjszakát itt tölti, én meg itt szenvedek ezen az átkozott mûanyag ülõalkalmatosságon, de végül mégsem hagyom itt. Hajnali fél három felé jár, hogy menne haza ebben az órában? A metró biztos üzemel, de nem akarom, hogy éjszaka egyedül mászkáljon a városban, fõleg nem egy ilyen nap után.

A kocsihoz sétálok és bekopogok az ablakom, mire azonnal felkapja a fejét és álmosan pislogva nyitja ki nekünk az ajtót. Besegítem Ethant, aki szinte bezuhan az ülésre és miután én is mellé ülök és elindulunk, percek alatt kidõl, a feje holt súlyként billen a vállamnak.

Az éjszaka közepén az utak kevésbé zsúfoltok, húsz perccel késõbb a sofõröm begördül a belvárosi lakásom felhajtójára. Van garázs is, de majd csak akkor áll be, amikor mi már kiszálltunk, csakhogy a fiú még mindig békésem szuszog a karomra dõlve.

- Ethan, megjöttünk. – cirógatom meg finoman az apró barna szeplõket.

Megrebbennek a legyezõszerû szempillák, álmosan billenti föl a fejét, hogy rám nézzen. Az elsõ reakciója megint a döbbenet, majd enyhe pír kúszik az arcára, mikor észleli, hogy hozzám simul a teste. Nem mintha a legkisebb kényelmetlenséget is okozná.

- Bocsánat… elaludtam. – motyog ijedten, majd kipillantva az ablakon ráncba szalad a homloka – Hol vagyunk?

- Nálam. Itt lakom.

- De… mi-miért hoztál ide?

- Mondtam, hogy hazaviszlek, nem? – ráncolom most én is a homlokom. Talán nem emlékszik arra, amit kórházban mondtam?

- Úgy értettem… bocsánat… azt hittem hozzám haza, vagyis…

- Nincs semmi baj, ne aggódj. – teszem a kezem az övére, mikor kezd ideges lenni. – Nem tudtam a címed és ez egy ésszerû megoldás. Mindketten fáradtak vagyunk, gondolom éhes is vagy, alig várod, hogy ágyba kerülhess. Nyugodtan alhatsz nálam és reggel miután megbeszéltünk pár dolgot, hazaviszlek.

Látom rajta a vívódás, még mindig nem tudja eldönteni mit tegyen és lefogadom, hogy legszívesebben kiszállna és hazamenne, de tényleg mindketten hullafáradtak vagyunk.

- Én… köszönöm szépen… nagyon hálás vagyok mindenért, de… de mégis inkább hazamennék. – süti le a szemeit. – N-nem szeretnék… kényelmetlenséget okozni.

- Nem fogsz Ethan, efelõl nyugodt lehetsz. – biccentem fel a fejét, hogy rám nézzen. Úgy megcsókolnám, fõleg mikor ennyire közel van hozzám, hogy érzem a samponja illatát, de nem teszem, mert azzal tönkretenném az eddigieket. Az is igaz, hogy holnap miután beszéltünk, vagy megkapom, vagy végleg faképnél hagy. – Van vendégszobám, ha nem akarsz az ágyamon osztozni. Amúgy elég nagyon, hogy kényelmesen elférj benne. – teszem még hozzá, elégedett mosollyal.

Ahogy számítok is rá, rögtön elvörösödik, és már hajtaná is le a fejét, ha engedném, így viszont csak zavart pislogásra futja. Hogy lehet valaki ennyire édes? Egyszer fölfalni egyáltalán nem lenne elég.

- Csak… csak ha nem zavarok… elfogadom a v-vendégszobát. Ha… ha biztos hogy nem…

- Nem zavarsz. – bólintok megerõsítés kép, majd kinyitom az ajtót és kiszállok.

Õ is követ, bár kissé elveszetten ácsorog mellettem, rettentõen fáradt, ezért nem is húzom az idõt. Bevezetem a házba, az ajtót be is zárom magunk mögött, Morgan a hátsó vendégházban lakik, így mindkettõnknek kényelmesebb.

- Kérsz valamit inni, vagy enni? A szakácsnõ biztos hagyott valamit. – kérdem, a konyha felé lépve, de félúton megtorpanok.

- Nem, köszönöm. – motyog halkan – Nem vagyok éhes.

Ezt nehezen hiszem el, jó pár óra eltelt már a vacsoránk óta, de nem erõltetem. Fáradt, nyilván minél elõbb szeretne lefeküdni, ráadásul az idegen környezet is feszülté teszi. Úgy néz a sima, hófehér márványpultra, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetne.

- Rendben, akkor megmutatom a szobát, hogy pihenni tudj.

- Köszönöm.

A vendégszoba majdnem olyan nagy, mint a fõháló. Kellemes sötétbarna, bézs és fehér árnyalatokkal, amik békés, megnyugtató légkört teremtenek, tökéletessé téve a szobát a pihenésre. A tágas tér a hatalmas ablakoknak köszönhetõen levegõs és világos, nappal olyan érzés mintha a szabadban feküdnénk, ráadásul pontosan a hátsókert szökõkútjára néz. Sajnos most sötét van odakint, így Ethan nem csodálhatja meg a látvány, de a tekintete így is végigsiklik minden bútoron, ami mellett elmegyünk.

- Ott a fürdõszoba, ha akarsz zuhanyozz csak le, mindent megtalálsz a szekrényekben amire szükséged lehet.

- Nem szeretnék semmit összekoszolni. – hárítja el az ajánlatom.

Kis híján az mennyezetre forgatom a szemem. Kétségtelenül õ a legfurcsább gondolkodás fiú, akivel dolgom volt!

- Ethan… - lépek hozzá közelebb, a lassan megszokottá váló mozdulattal az arcára simítva – Nem koszolsz össze semmit. Azt szeretném, ha kényelmesen éreznéd magad nálam. – tovább simogatom a puha bõrét, bár tudom, hogy még inkább zavarba jön ettõl. Gyorsan arrébb is rebben a pillantása, majd sebesen továbbsiklik, ide-oda cikázva a szobában, mielõtt újra visszatérne rám.

- M-miért csinálod ezt? – remeg meg a hangja, ahogy az ujjaim a finom tincsek között húzom végig – Miért vagy… ilyen k-kedves? Én ezt nem… nem érdemlem meg. – halkul el a hangja, a végén már pusztán suttogás az egész, szemeibe újra könnyek gyûlnek.

- Ezt meg sem hallottam, kicsikém. Mindent megérdemelsz. – suttogom én is, olyan közel azokhoz a kívánatos ajkakhoz, hogy egy pillanat alatt megcsókolhatnám. Amilyen szomorú, talán meg sem tagadna egy kis vigasztalást magától, de az nem lenne elég. – Reggel majd beszélünk, most inkább aludj, pihend ki magad. A szobám két ajtóval odébb van, ha szükséged lenne valamire.

- Rendben… és nagyon hálás vagyok… mindenért.

- Oké, majd meglátom, mit tehetsz, hogy viszonozd. – mosolygok rá kedvesen, hogy ne kezdjen nekem megint szorongani. – Majd bedobok valamit, amiben alhatsz, jó éjt. – hajolok közelebb, lassan egy finom, gyengéd puszit hintve az arcára. Nem terveztem igazán, magától jött, mert annyira szerettem volna az ajkaimmal megérinteni a bõrét, hogy szinte már fájt. Távozom is mielõtt komolyan elcsábulnék. A szobámban hosszan kifújom a levegõt, még mindig érezni vélem az ízét a számon, ezért finoman végignyalok rajta. El sem hiszem, hogy tényleg itt van, hogy idehozhattam. Sokkal elégedettebb lennék ugyan, ha másmilyen körülmények vezettek volna ehhez az éjszakához, és másképp is végzõdne, de remélem annak is eljön majd az ideje.

A gardróbból kiválasztok egy vékony, kötõs melegítõt, amiben edzeni szoktam, hozzá egy pólót és egy alsót, majd mindent átviszek a szobájába. Mivel a fürdõben van, leteszem a párnájára, hogy majd megtalálja és még egy utolsó vágyakozó pillantást vetek a zárt ajtóra, mielõtt hátrahagynám a kísértést.

***

Szokás szerint késõn ébredek, hacsak nincs betervezve korábbra valami, általában kilenc, tíz között ébredek, de most a hajnali lefekvés után az órára pillantva látom, hogy már fél tizenegy is elmúlt. Még szerencse, hogy semmi sürgõs dolgom nincs ma.

Kicsit izgatottan megyek végig a házon, hátha ott találom Ethant a kanapén üldögélve, de a lakásban síri csönd van, a vendégszoba ajtaja pedig zárva. Nyilván még mindig alszik, õ sokkal jobban kimerült, mint én és nem is zavarom, majd fölkel, amikor a teste is úgy akarja.

Addig otthonról intézem az ügyeim. Beszélek a családommal, hogy elújságoljam nekik a híreket és rögtön utána szétküldök pár e-mailt, az új könyvelõ ügyében, mert a régi kontárnak mennie kell.

Egész szépen haladok a dolgokkal, az ujjaim csak úgy pörögnek a billentyûn mikor a jegyzeteimet gépelem. Már csak akkor nézek fel, amikor Ethan tétován toporog mellettem. Végignézek rajta, az én ruháim vannak rajta, amik persze lógnak a vékony alakján, a haja kócos, álmos pofi, és még álomtól fénylõ szemek…

- Mondták már, hogy milyen imádnivaló vagy ébredés után? – vigyorgok rá vidáman, miközben felállok a bárszékrõl.

Ethan mélyvörös árnyaltot öltve húzogatja a pólója alját, ami amúgy a combjáig ér.

- Én… én… ne mondj ilyeneket. – nyögi ki szégyenlõsen.

A mosolyom levakarhatatlan, gyengéden beletúrok a hajába, mire méltatlankodó hangot hallatva fésüli le a rakoncátlan tincseket.

- Kipihented magad? Sokkal jobban nézel ki, mint tegnap. – jegyzem meg, és valóban. A szemei alól eltûntek a sötét karikák, az arca kisimult, életteli teli és még gyönyörûbb, mint volt.

- Igen, de… mennyi az idõ… nekem… dolgoznom kell! – sápad el hirtelen, mikor megpillantja a konyha falán függõ órát, ami délután kettõt mutat. – Istenem… ki fognak rúgni!

- Hé, hé, hé! – kapok utána, mikor kétségbeesetten fordulna vissza a vendégszoba felé, biztos a ruháiért. – Én vagyok a fõnököd, vagy már elfelejtetted? – állítom meg szelíden – Beszóltam, hogy gyengélkedsz és pár napig betegszabadságon leszel.

- Tényleg? Nem rúgsz ki? – fordul felém reménykedõn.

- Persze, hogy nem!

- Köszönöm! – kapok egy röpke hála mosolyt, de rögtön azután újra aggodalmas ábrázatot ölt. – Ne haragudj, de nekem most mennek kell.

- Várj még egy kicsit Ethan. Szeretnék beszélni veled… édesanyád mûtétjérõl, ha megengeded.

- M-micsoda? – néz rám tágra nyílt szemekkel.

Sziszegve kelek fel a földrõl, majd rohanok, hogy elvégezzem a reggeli teendõimet. Rekord sebességgel készülök el, felkapom az öltönyömet, amit szépen elcsomagoltam, hogy ne legyen baja, majd már futok is a metró felé. Szerencsére épp idõben érek be, ahol Mark szokásos mosolya fogad. Valahogy semmi kedvem sincs ehhez a naphoz, a bal csuklóm még mindig sajog a reggeli eséstõl, és a négy óra alvás sem volt elég. Ahogy végiggondolom a mai napi teendõimet, újra eszembe jut, hogy Mr. Corleonéval kell vacsoráznom, a szívem vad zakatolásba kezd. Ha ezen túl leszek, talán megbocsájt nekem az öltözéke tönkretételéért, és nem kell félnem a kirúgástól. Elkalandozhattam, mert Mark hangja térít észhez.

- Hé, Ethan, jól vagy? Most a szokottnál is sápadtabb vagy – mondja felém fordulva, végigmérve az arcomat. Tudom, milyen csúnya vagyok, miért hangsúlyozza ki még õ is? Remélem, nem hozok szégyent Mr. Corleonéra, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a társaságommal. Errõl jut eszembe! Még mindig nem tudom, melyik étterembe vigyem el vacsorázni.

- Persze, semmi gond, csak nem aludtam túl jól – mosolygom, mintha semmi problémám sem lenne. – Öhm… Mark, esetleg te… ühm… - Hogyan kellene szóba hoznom az éttermet?

- Igen, mi a baj? – kérdezi rám pillantva, közben serényen osztogatva a reggeli újságot.

- Is-Ismersz esetleg egy… dr-drágább, jónevû éttermet? Én ne-nem szoktam ilyen helyekre járni – motyogom félénken. Mit gondolhat vajon rólam?

- Ejha, csak nem egy csinos kislány szívét akarod elnyerni? – neveti, de a tekintete megint olyan furcsa lesz. Nem értem õt…

- Nem… csak tartozom valakinek… ezzel kell meghálálnom.

- Á értem, tudok is egy elég neves vendéglõt. – Letépi az egyik újság sarkát, majd gyorsan felvési rá a címet. – Tessék, itt is van, és sok szerencsét – mondja mosolyogva, a kezembe csúsztatva a papírt.

- Kö-köszönöm szépen, ígérem, meghálálom valahogy – felelek komoly hangon. Igen, viszonoznom kell a kedvességét, hiszen szinte minden nap kisegít azzal, hogy helyettem viszi vissza a megmaradt újságokat.

- Á, ez semmiség, de tudod, valamivel meghálálhatnád – kacsint rám sejtelmesen. Nem értem, mit szeretne, bárcsak jobban tudnék kommunikálni az emberekkel.

- Ho-hogyan?

- Eljöhetnél végre velem valamerre – közli, miközben végigsimít a karomon. Arrébb húzódok az érintéstõl, majd lepillantok a földre. Õ is gúnyolódni akar rajtam? Nem, nem hiszem, de akkor miért érintett meg úgy, mint Mr. Corleone?

- Re-rendben – erõltetek mosolyt az arcomra. – De még nem tudom, mikor lesz idõm rá – suttogom.

- Mit szólsz a hétvégéhez?

- Há-hát… még nem tudom, meddig kell kisegítenem a boltban – válaszolom, végig a padlót fixírozva.

- Akkor majd még pénteken megdumáljuk, rendben? – vigyorog rám, majd tovább dolgozik.

- O-oké – motyogom. Nem esik több szó közöttünk, miután végzünk, én rohanok a céghez, õ pedig megy vissza az elosztó egységünkhöz.

Az órák olyan lassan vánszorognak, hogy azt sem tudom, hogyan bírom ki este kilencig a munkaidõt. Az egész mûszakomat végigszerencsétlenkedem, háromszor borítom magamra a felmosó vizét, és kétszer döntöm magamra a szertárban lévõ seprûket. A csuklóm még mindig fáj, de nem lassíthatok, idõben kell végeznem, mert Mr. Corleone fél tízre itt lesz értem. Szerencsére elkészülök mindennel kilenc órára, így van idõm átvenni az öltönyömet, és kicsit összeszedni magam. Idegesen szorongatom a cetlit, miközben a címet bámulom. A kezeim reszketnek, egyfolytában az jár a fejemben, hogy mi van, ha szégyent hozok Mr. Corleonéra, ha megint leöntöm valamivel vagy ráborítok valamit, lehet, hogy még mérgesebb lesz.

Negyed tízkor remegõ lábakkal sétálok ki az épületbõl, és az egyik oszlop mögé bújok, hogy mások számára láthatatlan legyek, nem akarom a gúnyolódásukat hallani, így is szörnyen érzem magam ebben az öltözékben, hiszen tudom, milyen rongyosnak néz ki, fõleg Mr. Corleone ruháihoz képest. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

Pár perc múlva egy gyönyörû kocsi parkol le az irodaház elõtt, majd Mr. Corleone száll ki belõle. Nagyon elegánsan van felöltözve, magamra pillantva legszívesebben sírni lenne kedvem. Szégyellem, hogy velem kell mutatkoznia. Idegesen lépek elõ a takarásból. Amikor elindul erre, elé sietek, hogy ne kelljen rám várakoznia.

- Csak nem elõlem bújtál el? – kérdezi végigpillantva rajtam. Mit gondolhat rólam? Gúnyolódni fog az öltönyömön?

- N-nem csak… nem akartam itt v-várakozni – mondom idegesen, az ingujjamat gyûrögetve.

- Értem – válaszolja, majd elõttem terem, és végigsimít az arcomon. Tágra nyílt szemekkel pillantok rá. Mit akar tõlem? Miért teszi ezt velem megint? Miért akar mindenki megalázni engem? – Eszembe jutott, hogy talán már itt sem leszel azok után, milyen nehezen csikartam ki belõled egy vacsorát.

- Én… én… me-megígértem és… tartozom… - motyogom hátrálva egy lépést, mert az ujjai még mindig az arcomat érintik. – M-mit csinálsz?

- Jól áll ez a szín. Kiemeli a ragyogó szemeidet – mondja figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, ami nem ér meglepetésként, megszoktam már.

- Miért mondasz nekem ilyeneket? Megint… megint csak gúnyolódni akarsz rajtam? – Félek, hogy a vacsora célja a megalázásom, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam az ügyetlenségemmel.

- Azért mondom, mert így gondolom Ethan. – feleli komolyan – Mehetünk? – kérdezi, miközben elindul a kocsi felé.

Tudom, hogy nem mond igazat, de nem értem, hogy miért mond ilyen nyilvánvaló hazugságot. Olyan buta vagyok… De nem baj, ha ez kell a bocsánatáért, nekem nem számít.

Az autó ajtajának nyitódása hoz vissza a jelenbe, lassan elbotorkálok a kocsiig, majd bizonytalanul szállok be a luxusautóba. Nem akarom összekoszolni a kárpitot. Miután becsukta maga mögött az ajtót, felém fordul.

- Na és? Hová megyünk? – kérdezi, miközben elhelyezkedik az ülésen.

Remegve adom oda a szétnyûtt cetlit, észre sem vettem, hogy ennyit szorongattam idegességemben. Zavartan figyelem, ahogy átnyújtja a sofõrnek a címet, majd próbálok csendben maradni, és csak kifelé bámulni az ablakon, de nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy miért teszi ezt velem. Akaratlanul is rá-rápillantok, hátha rájövök, és amikor találkozik a tekintetünk, a szégyentõl vörösen nézem inkább a várost. Nem akartam megbámulni, ezzel vajon magamra haragítottam?

A percek csak telnek, és õ nem mond semmit. Egyre sápadtabb vagyok, félek, hogy illetlenül viselkedtem. Most beszélgetnem kellene vele? De ha igen, akkor mirõl? Görcsösen szorongatom a biztonsági övet, közben pedig azon gondolkodom, hogyan fogom kifizetni a mai vacsorát, és ezt mennyi túlórával tudom majd kompenzálni.

- Jól vagy? – kérdi egyszer csak lágy hangon, de még így is megugrom egy kicsit az ijedtségtõl.

Nagyot nyelve bólintok, de rögtön elkapom róla a tekintetemet. – I-igen, köszönöm.

- Nekem nem úgy tûnik. Ennyire rossz társaság lennék? – fintorodik el, mire rémülten kezdek mentegetõzni.

- Nem, dehogy… sajnálom… - a sofõrre röppen a tekintetem, nem akarom Mr. Corleonét kellemetlen helyzetbe hozni. – Én csak… Én… nem értem miért csinálod ezt… - Nagy nehezen sikerült csak letegeznem, olyan tiszteletlennek tûnik õt nem magázni.

Pár pillanatig gondolkodik, mielõtt válaszolna. – Az étteremben elmondom, oké? – néz mélyen a szemembe. Zavartan fordulnék el, de az állam alá nyúlva akadályoz meg a mozdulatban. Remegve, könnyes szemekkel pillantok rá, megalázva érzem magam, akárhányszor csak megérint. Tudom, hogy nem érdemlem meg a kedvességet. – De meg kell ígérned nekem, hogy nem hagysz faképnél, ehhez ragaszkodom.

- Megígértem a vacsorát – motyogom szégyenkezve. – Nem szoktam hazudni, uram… D-Dario – javítom ki magam gyorsan, vörösödve.

Lefelé bámulok, el akarok süllyedni a föld alá, de ekkor gyengéden megfogja a kezem, majd cirógatni kezdi. Csak anyu szokott ilyen kedvesen viselkedni velem, és habár nem értem, Mr. Corleone miért teszi ezt, valamiért megnyugtat ez a mozdulat, mintha megint a szeretõ családom körében lehetnék. Kicsit enged a testemben lévõ feszültség, nem gondoltam volna, hogy ezt bárki el tudja érni, ezért lopva, kíváncsian pillantok felé, attól tartva, hogy csak gúnyolódni akar rajtam.

- Ne aggódj, Ethan… esküszöm, hogy nem akarlak kigúnyolni sem semmilyen módon ártani neked – suttogja közel hajolva, mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Ha ezidáig nem jöttél rá mit szeretnék, hamarosan megtudod.

- E-ez mit jelent? – kérdem elbizonytalanodva.

- Azt jelenti… hogy megérkeztünk – húzódik vissza lassan, kinézve az ablakon. A sofõr kiszáll, engem pedig megint elönt az aggodalom. Már egészen megfeledkeztem arról, hogy a sok spórolásom most lehet, hogy hiábavaló volt. – Örülök, hogy szereted a csípõs kaját, legalább egyvalamiben egyetértünk.

- De én nem is szeretem… - mondom homlokráncolva. Hogy jön ez most ide?

- Tényleg? Ez egy mexikói étterem – világosít fel vigyorogva, mire eléggé ledöbbenek.

- Hogy?! – hajolok az ablak felé, majd ahogy meglátom a feliratot, sóhajtva hanyatlok vissza az ülésre. – Mark… miért? – motyogom, majd felpillantok Darióra. – Ne haragudj… én… egy barátom adta meg a címet.

- Mindjárt gondoltam, hogy nem a chiliparadicsom a kedvenced – neveti vidáman, mire még rosszabbul érzem magam. Szerencse, hogy õ szereti a csípõs ételeket, legalább ebben sikerült az ízlését eltalálni. Hogy én mit érzek, az nem számít.

- Én nem járok étterembe, sajnálom – tördelem a kezeimet idegesen, próbálva megmagyarázni a dolgot. - Egy barátomtól tudom a címet.

- Milyen barát? – kérdezi komoly hangon, de én nem tudom, mit mondhatnék erre. Mark az egyetlen barátom, mindig segít nekem, és nem vár érte cserébe semmit, csak hogy elmenjek vele valamerre.

- Egy jó barát – mosolyodom el egy kicsit, arra gondolva, hogy talán ez az egyetlen dolog az életemben, ami néha fel tud vidítani.

A sofõr bekopog az ablakon, amitõl ismét idegessé válok. Remélem, minden rendben lesz, csak ne okozzak még több gondot.

Dario kiszáll a kocsiból, majd óvatosan kisegít engem is, amitõl ismét elvörösödöm. Amint kint vagyok a kocsiból, elhúzom a kezem, nem akarom Mr. Corleonét kínos helyzetbe hozni. Nem akarom, hogy megbámulják õt, amiért egy másik férfi kezét fogja. Én már hozzászoktam a durva pillantásokhoz, nem szeretném, ha rá is így néznének.

Ahogy belépünk az étterembe, ledermedek. A hely gyönyörû, de rám tör a remegés, ahogy a számlára gondolok. Oldalra pillantva látom, ahogy Mr. Corleone sofõrje pénzt nyom a bejárattól nem messze lévõ férfi kezébe, rögtön elszégyellem magam. Hát persze! Foglalnom kellett volna asztalt, de ez eszembe sem jutott, olyan buta vagyok… Csak még több gondot okozok annak a férfinak, aki már így is túl kedvesen viselkedett velem.

Szótlanul követem Dariót, ahogy a pincér elvezet minket az asztalunkhoz. Ablak mellett kaptunk helyet, ahonnan rálátásunk van a gyönyörû hátsókertre. Szerencsések azok, akik ilyen gyönyörû helyen étkezhetnek. Megkapjuk az étlapokat, amibe belepillantva elsápadok. Nem igazán ismerem a mexikói ételeket, de az árakat látva nem sok kell, hogy szégyenszemre sírni kezdjek.

- Ha nem tetszik, máshová is mehetünk – ajánlja fel Dario kedvesen, de nem tudok megszólalni. Azzal, hogy kifizette az asztalt, már túl sokat tett, ez olyan, mintha nem is vezekelnék a gondért, amit okoztam, habár már az is meg fog terhelni, hogy az ételekért nekem kell fizetnem. – Ethan… beszélj hozzám, kérlek – mondja aggódó hangon, mire próbálom összeszedni magamat.

- Nincs semmi baj… minden nagyon szép, csak… tönkretettem a ruhádat. Úgy lenne helyes, ha én hívnálak meg téged vacsorázni, nem pedig te – sütöm le a szemeimet szégyenkezve.

- Nézz rám, Ethan – kéri, és mikor félve felpillantok rá, az étlapot szorongató kezemre csúsztatja az övét. Megdermedek, de nem húzom el a kezemet. – Nem azért hívtalak meg vacsorázni, mert azt akarom, hogy kifizesd a ruháim vagy bármi mást. Nem kártérítést akarok.

Ha nem kártérítést akar, akkor mit? Nem értem õt, már semmit sem értek. – H-hanem mit? – kérdem összezavarodva.

- A társaságod – mondja mosolyogva. – Az a kárpótlás a vödör vízért. Nem pár finom fogás, hanem te. Nekem ez bõven megéri.

A szavaira tágra nyílnak a szemeim, próbálok mondani valamit, de egy hang sem jön ki a torkomon. Most biztosan csak gúnyolódik rajtam. Igen, ki akarná az én társaságomat? Zavarban érzem magam, szeretném, ha valaki végre törõdne egy kicsit velem is, de már rég tudom, hogy ez nekem nem jár. Undorító vagyok, ezt Mr. Corleone is tudja, biztos, hogy megint gúnyolódik rajtam, mint tegnap este az irodában. Lassan elhúzom a kezemet, és az ölembe teszem, hogy elrejtsem a remegésemet.

- Miért csinálod ezt? – suttogom kissé megtörve.

- Mondtam már, a társaságodért. A többit pedig… beszéljük meg vacsora után – emeli fel az étlapot, mire bizonytalanul ismét kinyitom a sajátomat. Igen, el kell viselnem a megaláztatást azért, amiért bajt okoztam. – Keressünk neked valami nem csípõset? – kérdezi, mire én csak bólintok. Az étlapot bámulom, de nem figyelek arra, ami benne van.

- Mit szólsz az 56-os számúhoz? Finomnak tûnik, és egyáltalán nem csípõs – szólal meg Dario, mire megemberelem magam, és odalapozok az ajánlott ételhez, de rögtön el is sápadok. Ez… ez iszonyatosan drága, én ezt nem… ezt nem engedhetem meg magamnak.

- Hát… é-én… - kezdem, majd gyorsan hátralapozok a salátákhoz. Mindegyik iszonyúan sokba kerül, de megakad a szemem egy talán még számomra is megfizethetõ adagon. – I-igazából én egy paradicsomsalátára gondoltam – motyogom szégyenkezve. Nem tudok ránézni, reszketve bámulok az étlapba, remélem, nem bántottam meg azzal, hogy elutasítottam a javaslatát. Egyre idegesebb vagyok, mert nem mond semmit, de végül csak megszólal.

- Ethan – mondja lágyan, mire akaratlanul is felpillantok rá. – Ezt ugye nem mondtad komolyan? Az nem étel, és mi vacsorázni jöttünk.

Elszégyellem magam, ezek szerint megbántottam. – Sa-sajnálom. Én… nekem az tényleg elég – suttogom remegve. – De ön… t-te, rendelj nyugodtan b-bármit.

Dario furcsán méreget, ezért lesütöm a szemeimet, nem akarom, hogy lássa a karikákat a szemem alatt és a sápadt arcomat.

- Ethan, mit ettél ma? – A kérdés váratlanul ér. Ha jobban belegondolok, akkor az elalvásom miatt nem volt idõm reggelizni, és az ebédszünetben is csak egy szendvicsre tellett. Még kellemetlenebbül érzem magam, hazudni nem akarok, de azt sem szeretném, ha kinevetne.

- É-én… egy… egy… szendvicset – nyögöm ki halkan, majd még lentebb csúszok a székemen, azt remélve, hogy elbújhatok a felvillanó tekintete elõl.

Dario nem mond semmit, csak int a pincérnek, mire elfog a jeges félelem. Most… most akkor annyira rosszat mondtam, hogy már megyünk is? Ugye nem fog ezért kirúgni? Miért nem mond nekem semmit. Megremegek, majd érzem, hogy pár könnycsepp folyik le az arcomon, de próbálok elrejtõzni a bástyaként magam elõtt tartott étlapban.

- Jó estét, uraim. Sikerült választaniuk? – hallom meg a pincér hangját elég szegényes olasz kiejtéssel.

- Igen, fõételnek a 23-as és az 56-os számút szeretnénk, desszertnek egy adag churrost* és egy cajetás* palacsintát – mondja, mire egyre sápadtabb leszek. – Ó, és kérem, hozzon nekem a legfinomabb borukból, a fiúnak pedig egy nagy narancslevet.

- Máris, uram – mondja a pincér, majd elsiet. Nem akarom, hogy lásson, nem akarom, hogy még szánalmasabbnak tûnjek a szemében, de nem bírom tartani magam. Hangosan felszipogok, amikor arra gondolok, hogy így sosem fogom tudni összeszedni a pénzt anyu mûtétjére. Az étlap kiesik a kezembõl az asztalra, de most ezzel sem tudok törõdni. A kezeimbe bújok, hátha észrevétlenül eltûnhetek.

Szinte meg sem hallom, ahogy Dario feláll, majd mellém sétálva guggol le, hogy egymagasságban lehessünk. Maga felé fordít a széknél fogva, majd gyengéden egy ölelésbe von bele.  Megdermedek, majd zokogva bújok a vállához, belemarkolva az ingjébe, mintha az utolsó mentsváramba kapaszkodnék.

- Shh, Ethan, semmi baj – suttogja megnyugtató hangon, de én csak még jobban szorítom magamhoz. Sok mindent el tud nyomni magában az ember, de ha egyszer túlcsordulnak az érzelmek, akkor annak nehéz gátat szabni. Folyamatosan cirógatja a hátamat, de így is kell jó pár perc, mire úgy érzem, meg tudok szólalni.

- Ne… ne haragudjon, u-uram, én nem akartam… - motyogom, majd megfagyok, ahogy realizálom, hogy hol is vagyunk épp. Szerencse, hogy egészen jó takarású helyet kaptunk, így nem sokan látnak ide. – Sa-sajnálom – szipogom szerencsétlenül.

Dario elhúzódik tõlem, majd mélyreható pillantással bámul rám. Le akarom sütni a szemeimet, de az államat felemelõ kezével ezt megakadályozza.

- Szeretném, ha elmondanád, mi történt – szólal meg komoly hangon. – Mi zaklatott fel ennyire? – kérdezi, de nem tudom, mit mondhatnék erre. Nem beszéltem még senkinek arról, hogy mi van anyuval, nem akarok még szánalmasabbnak tûnni, és azt sem szeretném, ha zsugorinak tartani azért, mert a pénz miatt aggódom.

- Ethan, beszélj hozzám – ismétli meg a mondatot, amit nem elõször hallok tõle, de kell még pár perc, mire össze tudok rakni egy értelmes választ.

- Sajnálom, uram, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni – suttogom szégyenkezve, lehunyt szemekkel.

- Ne válts vissza magázásra, kérlek, és ez nem válasz a kérdésemre.

Nyitnám a számat, hogy ismét bocsánatot kérjek, de ekkor a pincér diszkrét köhintése zavar meg minket. Iszonyúan elszégyellem magam, de úgy tûnik, mintha Dariót ez egyáltalán nem izgatná. Lassan feláll mellõlem, majd visszaül a helyére.

A pincér leteszi elém a narancslevet, Dario elé pedig a pohár bort a borosüveggel együtt.

- Azonnal hozzuk az ételeiket is, uram.

- Rendben, köszönjük – válaszol illedelmesen. Hallom, hogy a pincér távozik, de nem vagyok hajlandó felpillantani Darióra. Remegõ kezekkel kortyolok bele az italomba, és várom, hogy mi fog történni.

Halkan felsóhajt, de nem mond semmit. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, tudom, hogy nekem kellene tenni valamit, de nem tudom, mivel magyarázhatnám meg a szánalmas viselkedésemet.

Pár perc múlva kihozzák az ételeket, de úgy érzem, nekem most egy falat sem fog lemenni a torkomon. Nagyon ínycsiklandozónak néz ki, valamilyen rizst kaptam, sokféle zöldséggel és hússal, az illata is isteni, mégis csak a gombócot érzem a torkomban. Csak turkálom az ételt, és ez Dariónak is feltûnik.

- Ethan, ha nem szereted, amit rendeltem, válassz nyugodtan mást, de kérlek, egyél. Csont és bõr vagy. – A szégyentõl elpirulok, de nem akarom, hogy azt higgye, rossz ételt választott nekem.

- Sa-sajnálom, ne-nem errõl van szó – mentegetõzöm.

- Akkor mi a baj? – teszi fel ismét a kérdést. – Ha nem mondod meg, nem tudok segíteni. – Miért akar egyáltalán segíteni egy olyan senkinek, mint nekem?

- É-én… ezt… ezt nem tudom kifizetni… sajnálom – szipogom, de próbálom tartani magam, már így is eléggé lejárattam magam elõtte.

- Azt hittem, érthetõen beszéltem az elõbb. Nem kell meghívnod engem vacsorára, semmit sem kell fizetned kárpótlásul. Csak a társaságodban akarok lenni – magyarázza, de még mindig úgy gondolom, hogy ezt nem mondja komolyan. Ki ne akarna kártérítést a tönkretett dolgai után?

- G-gúnyolódik rajtam? Tudom, milyen szörnyû társaság vagyok… - Csak meg akar szégyeníteni, tudom…

- Ne beszélj butaságokat, inkább egyél, rendben? – mosolyog rám, mintha mi sem történt volna. Várom, hogy mondjon még valamit, de csak csendben eszik, és néha fel-felpillant rám.

Végül remegõ kezekkel kezdek én is neki az ételnek, ami pont olyan, amilyennek elképzeltem, iszonyatosan finom. Habár nem tudom az egészet megenni, rég éreztem már ilyen jóllakottnak magam. A palacsinta is, amit letesznek elém, bámulatos, az íze pedig isteni. Dario valami fahéjas fánkszerûséget eszik, furcsa kinézete van, de az is biztosan finom lehet.

Míg eszünk, nem esik köztünk több szó, csak a pillantásunk fonódik néha egybe, de ekkor mindig zavartan nézek félre. A tekintetétõl és a mosolyától elpirulok, bárcsak tudnám, mire gondol ilyenkor. Remélem, nem haragszik rám annyira a kitörésem miatt, eléggé szégyellem anélkül is magam.

Éppen befejezem a narancslevet, amikor a pincér lép oda hozzánk.

- Elnézést, uram, telefonon keresik – mondja illedelmesen, de Dario nem válaszol neki. Lehet, hogy nem értette?

- Ethan, az úr hozzád beszél – mondja elnézõen, mire rögtön felnézek, és látom, hogy egy hordozható vezetékes telefont nyújt felém. Engem? De hát senkinek sem mondtam meg, hogy hol leszek ma, csak… Istenem…

- Anya! – kiáltok fel hangosan, majd kikapom a pincér kezébõl a telefont. – Igen? Tessék? – szólok bele félve.

- Mr. Blake? – hallom meg anya fõorvosának a hangját. Ne… ugye nem?

- I-igen? – suttogom remegve.

- Az édesanyjának szívrohama volt, de sikerült stabilizálni az állapotát. Kérem, be tudna most jönni a kórházba? – Úgy érzem, mintha megállt volna az idõ. Anya…

- A-azonnal, sietek – mondom felpattanva a helyemrõl, kinyomva a telefont.

- Sa-sajnálom, uram, nekem most rögtön el kell mennem – magyarázom remegve, majd felkapva a kabátomat el is indulok kifelé. Dario a bejárati ajtó elõtt ér utol, és a kezemet megragadva állít meg.

- Ethan, mi történt? – kérdezi idegesen, de most nem vagyok képes válaszolni. Anya… Sietnem kell.

- Kérem, ne kérdezzen semmit. Ne-nekem most… azonnal… - szipogom, de úgy tûnik, megértette, hogy komoly dologról van szó, mert csak bólint egyet.

- Gyere, elviszlek – mondja, ahogy kilépünk az étterembõl.

- Nem szükséges, én…

- Azt mondtad, sietned kell. Ez a leggyorsabb mód, úgyhogy ne ellenkezz, rendben? – vág a szavamba.

Csak bólintok, és míg várakozunk a sofõrre, idegesen gyûrögetem az ingujjamat. Pár perc kell csak, és már mondhatom is az útirányt.

- A Városi Fõkórházba, legyen szíves – motyogom, mire a sofõr bólint, majd már indul is.

Érzem, hogy Dario engem bámul, de nem vagyok képes a szemébe nézni. Örülök, hogy nem kérdez semmit, most nem lennék képes válaszolni. Félek, annyira félek. Anya, anya…

Amint megáll a kocsi, kipattanok belõle, és már rohanok is a lépcsõkön felfelé. Anya kórterméhez érve berontok rajta, és valamennyire sikerül megnyugodnom, mert látom, hogy lélegzik. Elemi erõvel tör fel belõlem a zokogás, az ágya mellé térdelve bújok oda a karjához, még arról is megfeledkezem, hogy nem egyedül jöttem. Fél szemmel látom a nyitott ajtón keresztül, hogy Dario az orvossal beszélget, de még ez sem érdekel. A lényeg, hogy anya él, még itt van nekem…

*churros - mexikói édesség, különleges alakú fánk, fahéjas cukorral megszórva, néha csokival leöntve
*cajeta - mexikói karamell szósz, gyakran palacsintával együtt tálalják

Annyira zavarba hoztam a kis édest, hogy egy épkézláb mondatot se tud összehozni. Látom rajta, hogy legszívesebben elfutna, de nem tud, mert köztem és az asztal között rekedt, én pedig nem habozok kihasználni a helyzetet.

Kezemmel finoman a vörös tincsek közé túrok, amik puha lángnyelvekként úsznak ki az ujjaim között… Felé hajolok, az ajkaim szinte a fülét súrolják, mikor megszólalok.

Tudom, hogy ezzel elérem a célom, nem azért lettem sikeres üzletember, mert nem tudtam kellõen befolyásolni az embereket. Ethan pedig olyan tiszta és ártatlan, mint a ma született bárány.

Mmm… ez tetszik. Imádom a karcsú fiúkat, ráadásul még vörös is.

Kedvem lenne itt és most még tovább menni, de egy másodperc múlva olyan hirtelen taszít el magától, hogy kis híján felmordulok a csalódottságtól. Elég egy pillantást vetnem sápadt arcocskájára, hogy tudjam, túl messzire mentem nála.

A francba, pedig ezt nem akarom elcseszni! Kell nekem ez a fiú, jobban, mint eddig bármelyik!

- M-mit csinál? – von kérdõre könnyes szemekkel – Így akar szórakozni rajtam? Tu-tudom, hogy milyen… undorítóan nézek ki… nem kell még ma-magának is ezt hangsúlyoznia… enélkül is elég kínosan ér-érzem magam – zokog fel keservesen, én meg döbbenten meredek rá.

Most komolyan azt mondta…? Azt hiszi, hogy csúnya?

Hogy a fenébe képzelhet ilyen ostobaságot, mikor már a csókja gondolatától is tûzforró lesz a testem? Soha senki nem volt még rám ilyen hatással, csakis Ethan képes arra, hogy már az elsõ találkozásunk után elcsábítson, és õ azt hiszi magáról, hogy undorító?!

Annyira ledöbbent, hogy nem is számítok rá, hogy ismét megpróbál majd elmenekülni. Csak a jó reflexeimnek köszönhetem, hogy ezúttal nem lóg meg elõlem, de így semmiképpen sem engedhetem el. Ebben az állapotban nem, és fõként, míg meg nem mutatom neki, milyen gyönyörû és különleges is valójában, mert úgy tûnik a kis édesnek fogalmam sincs az adottságairól.

- Kérem, hagyjon – sírja, kétségbeesetten rángatva a karját.

Hogy ne okozzak neki fájdalmat, inkább közelebb lépek, ujjaimmal nyugtatón cirógatva meg a szeplõs kis arcocskát. Két nagy smaragdszínû szeme a könnyei fátylán át néz fel rám.

Elfordítja a fejét és nem válaszol, csak szipogva próbálja abbahagyni a sírást.

Felsóhajtok, elõre sejtve, hogy ez bizony nem lesz könnyû menet. – Ne haragudj az elõbbiért, nem tudom, miért csináltam.

- Már megint miket hordasz itt össze? – csóválom a fejem, szerintem nem jutott el neki, hogy éppen bocsánatot kértem, amiért átléptem nála a határt. Valószínûleg ezért borult ki és néz most úgy rám, mintha egyetlen szavammal porrá zúzhatnám.

Bár tudom, hogy valószínûleg abban a pillanatban elfut, amint elengedem a kezét, mégis megteszem. Másképp még jobban megijeszteném, és a legkevésbé sem ezt szeretném elérni. Éppen ellenkezõleg.

Kiszabadult csuklóját szorongatva távolabb araszol, szemeivel az ajtót bûvölve, de végül nem rohan ki rajta, pedig minden porcikájából süt a feszültség. Nem tudom ki volt az a barom, aki teletömte a fejét azzal, hogy csúnya, de a világ legnagyobb idiótája kellett hogy legyen.

Elmosolyodom. Ezek szerint mégsem rémisztettem el teljesen. Még lesz rá alkalmam, hogy megszerezzem, csak meg kell tudnom mi az amit akar. Erre egy vacsora tökéletes alkalom lesz.

Lehajtja a fejét, pedig már megkértem rá, hogy nézzen a szemembe, ha hozzám beszél, de amilyen félénk, ezt úgy sem bírja megtenni. Alig várom, hogy közelebbrõl is megismerje ezt a kis szépséget…

- Ne haragudjon, uram, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. – És még mindig magáz…

- Tessék? – pillant fel értetlenül.

- Mondd ki, gyerünk! Dario – unszolom vigyorogva. Ha mindig ilyen félénk lesz, bele fogok pusztulni a sóvárgásba, mire végre az ágyamban tudhatom. Milyen kár, hogy nem lehet felgyorsítani az eseményeket!

A tekintetemtõl elpirul, el sem tudom képzelni, milyen vörös lenne, ha most belelátna a fejembe és kideríthetné a szándékaim.

– D-Dario – suttog pirulva.

- Há-hát, én általában eddig dolgozom, kilencig, d-de ha túlóráznom kell, akkor akár tízig vagy tizenegyig is itt vagyok. Ön… izé… T-te mikor érnél rá? – a hangja egyre jobban elhalkul, a mondat végére szinte már csak suttogva beszél.

Még el sem vittem vacsorázni, de máris a kibúvókat keresi az este alól. Ez a kölyök tényleg fura. Más ezer örömmel vacsorázna velem, akár férfiak is, és abban nem tévedek, hogy Ethannel egy csapatban játszunk. Egy hetero srác nem bámulta volna úgy a meztelen mellkasom, ahogy Ethan tette. De akkor miért akar máris meglépni elõlem?

- Jól van, rendben, megértem – vágok a szavába. Nem kell még egy udvariasan megfogalmazott visszautasítás, mert akkor már tényleg bosszús leszek. Általában roppant türelmes ember vagy, de most… Nem bírok betelni a látványának, ami neki is hamar szemet szúr, mert zavart tekintettel fordít hátat.

– A-akkor ho-holnap találkozunk, D… Dario – motyogja, kibámulva az ablakon.

- Fél tízre itt leszek érted. Legyen szép estéd, Ethan – indulok el a kijárat felé, de ahogy a tükörképére esik a pillantásom, megtorpanok és visszafordulok hozzá. Tetszik, hogy ilyen ártatlan és szelíd. Azt akarom hogy tudja mennyire kívánom, de egyenlõre azt hiszem elég lesz ennyi.

Magára hagyom. Ha még egy percig kellene néznem, valószínûleg rávetném magam.

Morgan a kocsinál csak felvonja a szemöldökét az öltözékem láttán. Igen, nem sûrûn lát munkaegyenruhában, amihez ráadásul csak egy zakót vehettem föl. Rávigyorgok, majd beszállok a hátsó ülésre. – Vigyél haza és kérlek kapcsold be a fûtést.

***

Késõn ébredek, már majdnem tíz óra is elmúlt mire beérek a céghez. Kevin a tolmácsuk merev tartással üdvözöl az elõtérben. Ezúttal nem küldöm el õt, mert szükségem van valakire, aki fordít, hogy még pár hétig fent tarthassam a látszatot. Nem kételkedem abban, hogy Ethan rövidesen elfogadja majd az ajánlatom, végül is jól megfizetem majd érte, de tegnap éjjel már nem akartam erõltetni, így is kiborult szegény, amiért túl rámenõsen közelítettem meg. Ezt a hibát többé nem követem el, legalábbis míg jobban meg nem ismerem, ezért sem keresem fel egész nap, pedig tudom, hogy most is itt van valahol az épületben.

A délelõtt nagy részében közelebbrõl is megismerhetem a céget, helyenként remekül szórakozom azon, ahogy a munkatársak reagálnak rám: „Hogyan akarja ez irányítani a vezetõséget, ha még csak azt sem érti, mit mondunk?” – ez egy remek észrevétel, magamban jót nevetek rajta, fõleg mert egyáltalán nem érdekelte õket hallom-e vagy sem. Csak Kevin megrovó pillantásából tudom, hogy õ is tisztán hallotta minden szavukat, de mikor megkérdezem mi történt egy megnyugtató magyarázattal szolgál.

Ahogy viszont egyre jobban belemerülök a részletekbe, jó néhány apró, de annál jelentõsebb hiányosságot fedezek fel a könyvelésben. Nem az én feladatom lenne átnézni ezeket, de ha itt vagyok, akkor szeretek mindenrõl elsõ kézbõl származó információt kapni. Az alkalmazottak nagy része alulfizetett, elégedetlen a munkamorállal, legalábbis abból ítélve amit a délután alatt fél füllel elcsípek a kis bisztróban, ahol ebédelni szoktak.

Olyan sok dolgom van, hogy majdnem elkésem a hatórás megbeszélésrõl, szerencsére Max, a titkárom emlékeztet a találkozómra, így még idõben odaérek. Sûrû napirendem utolsó pontja ez, ami utána következik, az a klasszisokkal kellemesebb része az életemnek és már alig várom.

Este a magadott idõpontban érek vissza az irodákhoz, a Bennett holding logója már fényesen világít az épület tetején és a bejárat fölött is. Tegnap nem is vettem észre, milyen hivalkodó és elavult kinézete van, Henrynek nem ártott volna már frissíteni kicsit az arculaton.

Kiszállok a kocsiból, hogy inkább bemenjek a hallba és megkeressem Ethant, mikor egy alak válik el a bejárat elõtti oszlop mellõl.

Felvonom a szemöldököm, majd elmosolyodom mikor félszegen felém sétál, az aranyos szeplõk láttán az ujjaim bizseregni kezdenek, hogy megérinthessék a bõrét.

- Csak nem elõlem bújtál el? – kérdezem, miközben alaposan végigmérem.
Öltönyt visel, ami kicsit bõ rá, bár nem a rossz méret miatt, hanem régebbi divat szerinti. A nyakkendõje sötétzöld, ami a sokat takaró ruha mellett meglepõen jól emeli ki a szemei csodás zöld árnyalatát, teljesen elvonva a figyelmet a többirõl.

- N-nem csak… nem akartam itt v-várakozni. – mondja akadozva, látszik rajta mennyire ideges, szinte remegnek a kezei az ingujját gyûrögetve.

- Értem. – pár lépéssel áthidalom a köztünk lévõ távolságot, szemei tágra nyílnak, ahogy könnyedén végigsimítok az arcán, megállva a szája íncsiklandó görbéje alatt – Eszembe jutott, hogy talán már itt sem leszel, azok után milyen nehezen csikartam ki belõled egy vacsorát.

- Én… én… me-megígértem és… tartozom… - halkul el a hangja, majd zavartan hátrál egy lépést – M-mit csinálsz?

Ó, lenne mit mondanom arról, hogy mit csinálok, és mit akarok majd csinálni vele a jövõben, de ahhoz megvárom, míg nyilvános helyre érünk, ahol nem akar majd fejvesztve elrohanni.

- Jól áll ez a szín. – váltok témát, mielõtt tovább faggatózna – Kiemeli a ragyogó szemeidet.

- Miért mondasz nekem ilyeneket? Megint… megint csak gúnyolódni akarsz rajtam?

- Azért mondom, mert így gondolom Ethan. – felelek komolyan - Mehetünk?

Egy percig meg sem szólal, talán nem tudja mit mondjon, vagy kapásból nemet akart mondani, ezért elindulok a kocsi felé. Kinyitom az ajtaját és türelmesen kivárom, míg idebotorkál és bizonytalanul helyet foglal odabent. Morgan a kérésemre nem szállt ki, így én csukom magam mögött az ajtót aztán már indulunk is.

- Na és? Hová megyünk? – fordulok Ethan felé, aki feszengve, szálfaegyenesen ül a kényelmes bõrülésen. Pedig azt akarom, hogy jól érezze magát velem, hogy ellazuljon és élvezze az estét. Jó lenne ezt valahogy kivitelezni is, hogy ne zavarja minden apró érintés.

Átnyújt egy meggyûrõdött cetlit egy címmel, én meg továbbítom azt Morgannek. Õ még a legképtelenebb utak között is megtalálja a helyes útirányt, a belváros sem fog gondot okozni neki. Ezután visszafordulok Ethan felé, leplezetlenül figyelem minden mozdulatát és néha egyszer-egyszer elkapom a tekintett, amikor éppen felém néz, de olyankor édesen elpirul és gyorsan kibámul az ablakon.
Nem is erõltetem a beszélgetést, ha nem akar megszólalni, akkor csendben üljük végig az utat.

Percekkel késõbb szólalok csak meg, mikor még mindig nagyon sápadtan és görcsösen szorongatja a biztonsági övét. Annyira feszül, hogy szinte tapintható a levegõben, pedig semmit sem tettem.

- Jól vagy? – kérdem lágy hangon, mert nem akarom megijeszteni.

Nagyot nyelve bólint, de rögtön elkapja rólam a tekintetét. – I-igen, köszönöm.

- Nekem nem úgy tûnik. Ennyire rossz társaság lennék? – fintorodom el, hamar elérve a kívánt hatást mikor rémült kismadárként kezd mentegetõzni.

- Nem, dehogy… sajnálom… - a sofõrre röppen a tekintete, majd egy pillanat erejéig vissza rám - Én csak… Én… nem értem miért csinálod ezt…

Ezen elgondolkodom, hogy mit is válaszoljak neki, aztán úgy döntök, nem kell úgy tennem, mintha nem akarnék semmit, hiszen õ sem ostoba, csak teljesen másra következtet. Az eszébe sem jutott, amit válójában akarok tõle.

- Az étteremben elmondom, oké? – nézek mélyen a szemébe és mikor elfordítaná a fejét, az álla alá nyúlva akadályozom meg. Remegõ ajkakkal néz a szemeimbe, de a parányi könnycseppek ezúttal nem szabadulnak ki – De meg kell ígérned nekem, hogy nem hagysz faképnél, ehhez ragaszkodom.

- Megígértem a vacsorát. – motyogja elvörösödve, ahogy közelebb hajolok. Megint az az édeskés illat, de még mindig elnyomja picit a tisztítószerek klóros szaga – Nem szoktam hazudni, uram… D-dario. – helyesbít pirulva.

Ez az ártatlan reakció ismét teljesen felforrósítja a testem, minden idegvégzõdésem reagál rá, mintha egy félénk pillantásnál sokkal többet kaptam volna tõle. Egyszerûen nem tudom levenni róla a szemem... Istenem! Most rögtön meg akarom kóstolni, fölfalni az édes kis száját, magamba inni az ízét… csakhogy ezzel valószínûleg végleg elijeszteném. Okosan kell játszanom, hogy a végén én legyek a gyõztes. Ahelyett tehát, hogy kiéhezett hímként rávetném magam, csak a kezét fogom meg, gyengéden, mintha törékeny lenne, finoman cirógatva a selymes bõrt. Már az is jó jel, hogy nem rántja el, kíváncsi lennék, hogy õ is érzi-e azt a bizsergetõ forróságot amitõl a szívem majd kiugrik a helyérõl.

Addig simogatom, míg nem hajlandó rám nézni végre, és nem enged picit a merev tartásán. Talán mégis van valami jótékony hatásom, ha elsõre nem is a nyugalomra szavaznék, most ez tûnik a legjobb reakciónak.

- Ne aggódj, Ethan… esküszöm, hogy nem akarlak kigúnyolni sem semmilyen módon ártani neked. – súgom, közel hajolva a füléhez, hogy csak õ hallja – Ha ezidáig nem jöttél rá mit szeretnék, hamarosan megtudod.

- E-ez mit jelent?

- Azt jelenti… hogy megérkeztünk. – húzódom vissza lassan, kinézve az ablakon. Morgan kiszáll, hogy váltson pár szót a parkoló fiúval, addig én szemügyre veszem az elegáns éttermet – Örülök, hogy szereted a csípõs kaját, legalább egyvalamiben egyetértünk.

- De én nem is szeretem… - mondja a homlokát ráncolva.

- Tényleg? Ez egy mexikói étterem. – világosítom fel vigyorogva. Már érzem, hogy remek estének nézünk elébe.

- Hogy?! – hajol ki hirtelen az ablak felé, majd sóhajtva hanyatlik vissza az ülésre, valamit motyogva az orra alatt. – Ne haragudj… én… egy barátom adta meg a címet.

- Mindjárt gondoltam, hogy nem a chiliparadicsom a kedvenced. – nevetek rá vidáman.

- Én nem járok étterembe, sajnálom. – tördeli a kezeit idegesen. - Egy barátomtól tudom a címet.

- Milyen barát? – fagy le a mosolyom. Az egy dolog hogy biztosan szûz, de ha van egy pasi a képben, az mindent csak bonyolítana kettõnk között, én pedig nem osztozom rajta, de nem ám.

- Egy jó barát. – mosolyodik el picit, bár ebbõl nem tudom meg azt, amire lényegében kíváncsi vagyok.

Morgan diszkréten bekopog az ablakon, de még így is összerezzenek, annyira a gondolataimba merültem. Ethan ismét feszültté válik, pedig mikor a barátját említette mosolygott. Most láttam elõször mosolyogni, és akkor sem miattam.

Haragot érzek, aminek semmi értelme, hisz nem vagyok féltékeny. Ennek semmi köze ahhoz, pusztán férfibüszkeség, hogy a kiszemelt fiú egy másikat méltat a mosolyával. Még szerencse, hogy nem adom fel egykönnyen.

Kiszállok a kocsiból, majd óvatosan kisegítem Ethant is, aki pirulva fogadja a segítségem és abban a percben elhúzza a kezét, ahogy biztos lábakon áll. Szívesen magamhoz húznám, ahogy egy nõvel gondolkodás nélkül tenném is, de két férfi nyilvános intimitásával a többi ember nem olyan toleráns és nem akarom õt kellemetlen helyzetbe hozni, így is olyan érzékeny.

Az étterem hangulatos, elegáns, mégis meleg és barátságos színek sokasága. A fal halványnarancs, amiben ezüst és fehér hajszálcsíkok vegyülnek, a bútorok masszív fából készült darabok, de egytõl egyig modernek, puha párnázott székekkel. A négyszögletû asztalokat gyertya és egy kis csokor virág díszeleg, a világítás hívogató, a sarkokat diszkrét félhomályba borítva. Tökéletes helyszín az elsõ vacsoránkhoz.
Máskor ilyen helyen probléma lehet, hogy nincs foglalásunk, de Morgan az intésemre szép kis borravalót ad a férfinak. Egy ablak melletti helyet kapunk, szép kilátással a hátsókertre és a borostyánnal borított teraszra. Egy pincér kihozza az étlapot és ezután kettesben maradunk Ethannel, aki egész végig rendkívül szótlanul jött mögöttem.

- Ha nem tetszik, máshová is mehetünk. – ajánlom, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát. – Ethan… beszélj hozzám, kérlek.

- Nincs semmi baj… minden nagyon szép, csak… tönkretettem a ruhádat. Úgy lenne helyes, ha én hívnálak meg téged vacsorázni, nem pedig te. – süti le a szemeit szégyenkezve. Tehát látta, hogy a sofõröm elintézte az asztalt.

- Nézz rám Ethan. – kérem, és mikor félve felpillant, a kezem az övére csúsztatom amivel az étlapot szorongatja, így a mozdulat teljesen láthatatlan mások számára. – Nem azért hívtalak meg vacsorázni, mert azt akarom, hogy kifizesd a ruháim, vagy bármi mást. Nem kártérítést akarok.

- H-hanem mit?

- A társaságod. – mosolygok rá - Az a kárpótlás a vödör vízért. Nem pár finom fogás, hanem te. Nekem ez bõven megéri.

A szavaimra tágra nyílnak a szemei, mondani próbál valamit, majd inkább mégsem. Egy sor érzelem fut át rajta, zavar, szégyen, hitetlenkedés, szomorúság, majd megint a zavar. Lassan elhúzza a kezét és az asztal alá az ölébe rejti elõlem.

- Miért csinálod ezt? – kérdez suttogón, pedig senki sincs a közelünkben.

- Mondtam már, a társaságodért. A többit pedig… beszéljük meg vacsora után. – emelem fel az étlapot, mire bizonytalanul õ is kinyitja a sajátját – Keressünk neked valami nem csípõset?

Tuti, hogy ki fog rúgatni. Istenem, mit tegyek? Nem veszíthetem el az állásomat! Érzem, hogy könnyesedik a szemem, de próbálom visszatartani a sírást. Nem akarom, hogy még szerencsétlenebbnek gondoljon, mint amilyen már amúgy is vagyok. Olyan megalázó, pedig tudom, hogy igazuk van az embereknek, egy szerencsétlen idióta vagyok, aki semmit sem ér.

- Én… annyira sajnálom! N-nem vettem észre… esküszöm, nem szándékosan… – próbálom megmagyarázni, hogy nem direkt csináltam, de elcsuklik a hangom. A kiöntött felmosóvíz már hozzám is elért, de nem vagyok képes felállni, pedig a ruhám kezd átázni. Miért mindig velem történnek ilyen dolgok?

Felém mozdul, és hirtelen azt hiszem, hogy meg fog ütni, de helyette csak a kezét nyújtja ki. Értetlenül, de még mindig rémülten pillantok fel rá. Mit akar? Mintha a gondolataimban olvasna, úgy szólal meg.

- Segítek felállni, mielõtt te is teljesen elázol – ad magyarázatot, de nem tudom, mi legyen. Õ nagyon kedvesen viselkedik velem, pedig nem érdemlem meg. Nem akarom bemocskolni azzal, hogy hozzáérek. Nincs jogom egy ilyen embert megérinteni, és azt sem szeretném, ha õ érne hozzám, nem szeretem az érintéseket.

Túl sokáig gondolkodhattam, mert arra térek vissza a valóságba, hogy leguggol elém, majd megragadja a karom, és elkezd felhúzni a földrõl.

- S-sajnálom… - motyogom bocsánatkérésképp. Összekaparom minden erõmet, és félúton már magamtól kelek fel.

- Rendben.

Amint talpon vagyok, elhúzódom tõle. Idegességemben szokás szerint a kezemet kezdem el tördelni, majd szégyenkezve elfordulok tõle. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, de gyorsan letörlöm. Nem akarom, hogy észrevegye. Már így sem tudom elképzelni, hogy mit gondolhat rólam. Egyáltalán hogy került fel ide?

- Már megtörtént, nincs mit tenni, de nem álldogálnék így egész éjjel, ha nem gond – mutat végig magán, mire még inkább elszégyellem magam. A mocskos felmosóvíztõl teljesen átázott a nadrágja és a cipõje, nem hiszem el, hogy ilyen nyugodt tud maradni. A fõnök már ordibálna velem és rág kirúgott volna.

- Nem… nem haragszik rám? – kérdezem remegve. Félek, hogy csak gúnyolódik rajtam, el akarja hitetni, hogy nincs semmi baj, hogy utána megalázzon, és úgy szabaduljon meg tõlem.

Kérdésemre csak elmosolyodik, majd közelebb lép, és végigsimít az arcomon. Mit… mit csinál?

- Nem mondom, hogy boldog vagyok, de nyilván nem direkt öntöttél le, ugye? – kérdezi még mindig az arcomat cirógatva. Az érintése furcsa, nem értem, hogy mit akar. Kerek szemekkel bámulok rá, meg sem merek mozdulni, olyan, mintha idefagytam volna a padlóhoz.

- Nem… persze, hogy nem – nyögöm ki nagy nehezen. Az ujjai még mindig az arcomat érintik, miért csinálja? Mit akar tõlem? Így akar megalázni vagy nevetségessé tenné?

- Akkor esetleg keríthetnénk egy fürdõszobát és egy törölközõt – suttogja, amire végre magamhoz térek. Hát persze! Hiszen csuromvíz, így nem mehet haza.

- Van egy fürdõ… a fõnök irodájában – válaszolok dadogva. Azt hiszem, nem gond, ha megmutatom neki az ottani fürdõszobát, majd utána megint feltakarítok ott is.

- Megmutatod merre? – Óóó, persze, hiszen nem ismeri a járást. Elhúzódom tõle, de szinte még mindig érzem a forróságot az ujjainak a helyén. Sosem értek még hozzám így, olyan furcsán bizsergetõ érzés.

- I-igen – suttogom elpirulva, majd megtörlöm az arcom. Nem akarom, hogy azt a furcsaságot érezzem. Körbepillantok, utána elindulok az iroda felé. Hallom, hogy követ, de azért hátra-hátra pillantok rá. Nem értem õt… Még sosem viselkedtek velem így, félek az ismeretlentõl. A gúnyos és lenézõ tekinteteket már megszoktam, de ezt nem, nem tudom, hogyan kellene reagálnom a cselekedeteire.

- Miattunk csúsztál el a mûszakoddal, ugye? –kérdezi megtörve a kínos csendet. Igen, de honnan tudja, hogy meddig kellett volna dolgoznom?

- Szívesen segítettem – válaszolom az igazságot. Mindig is ilyen voltam, nem szeretem látni mások szenvedését, szeretek segíteni az embereknek, de nekem sosem segít senki. Nem is várom el, hogy is várhatnám, hiszen nem érek annyit.

Meg is érkezünk a fõnök szobájához, ezért benyitok a sötét ajtón.

- Ez Mr. Billington irodája? – kérdezi érdeklõdve Mr. Corleone.

- Igen, uram.

- Dario, kérlek – mondja mosolyogva, de én csak lesütöm a szememet. Tönkretettem a méregdrága öltönyét és cipõjét, õ mégsem tûnik dühösnek. Miért? Nem értem õt… Olyan, mintha emberszámba venne, de én ezt nem érdemlem meg. Vagy egy évi fizetésembe kerülhettek a használhatatlanná vált ruhadarabjai, hogy fogom ezt visszaadni neki? Mi lesz így anyuval? Nem bírom tovább túrtõztetni magam, hagyom, hogy az eddig visszatartott könnyeim végigfolyjanak az arcomon.

- Minden rendben? – Aggódónak tûnik a hangja. Miért tesz úgy, mintha érdekelné, hogy mi van velem?

- Sa-sajnálom, hogy… tönkretettem a ruháit… - ejtem ki elcsukló hangon.

 - Nem haragszom.

- Ki fogom fizetni – bólintok határozottan, majd ismét megtörlöm az arcom, hogy eltûntessem a könnyek nyomát.

- Ezek csak ruhák, semmi szükség erre – mondja komolyan, majd közelebb sétál hozzám, és egy szépen összehajtogatott zsebkendõt vesz elõ. – Szerencsére a zakóm megúszta – mormolja, miközben letörli a maszatos arcomat, majd a kezembe csúsztatja a zsebkendõjét. – Hány éves vagy?

- Tessék? – szipogom, alig hallottam, mit mondott. Kicsit arrébb sétálok, hogy megtisztogassam az arcomat, nem akarom, hogy lássa a szenvedésemet.

- Mennyi idõs vagy? – ismétli meg a kérdését.

- Húsz, de miért? – Miért olyan fontos ez neki? Ahogy rápillantok, végigsiklik a tekintetem az arcán. Õ vajon mennyi lehet? Nem tûnik olyan idõsnek, de ha egy céget vezet, akkor olyan nagyon fiatal sem lehet.

- Csak kíváncsiság… - Hát persze, biztos, hogy van valami hátsó szándéka, mindenkinek van… De az övé vajon mi lehet?

Elindulok az ajtóhoz, ami a fürdõt rejti, benyitok, majd felkattintom a villanyt. Közben Mr. Corleone már le is vette a zakóját és a nyakkendõjét, gondolom, hogy azok ne legyenek piszkosak.

- Itt a fürdõ, mindjárt hozok még törölközõket – hadarom, majd el is sietek a raktárba, amiben ezeket az eszközöket tároljuk, itt van a mosoda is. Nem szeretném, ha megfázna, az nem érdekes, hogy velem mi lesz. Egyre kényelmetlenebb a vizes overálom, de majd csak azután vehetem le, hogy feltakarítottam.

Visszatérve a fürdõben találom meg Mr. Corleonét, pont ekkor dobja bele a kukába a nadrágját, amitõl még rosszabbul érzem magam. Ám ahogy felfogom, hogy szinte meztelenül áll elõttem, elvörösödöm, és még a törölközõk is kiesnek a kezeimbõl. Mi a… Döbbenten bámulok rá, de õ úgy tesz, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy egy szál alsóban szaladgál elõttem.

Odasétál elém, és felkap egy törölközõt a földrõl. Felmosolyog rám, de én nem bírom tovább a látványát. El akarok süllyedni szégyenemben, ezért gyorsan hátat fordítok, hogy ne kelljen szembenéznem vele. Neki még a teste is tökéletes, egy ilyen férfi biztosan bárkit és bármit megkap, amit csak szeretne. Tudom, hogy milyen undorítóan nézek ki, de mellette még inkább egy korcsnak érzem magam. Megremegek, megint a sírás kerülget.

- Mi a baj, Ethan? Jól érzed magad? – kérdezi, és megpróbál maga felé fordítani, de én most nem vagyok képes erre, máshol akarok lenni, azt szeretném, ha vége lenne már ennek a szörnyû napnak.

- S-se-semmi… én most… k-kimegyeke m-míg… 

- Te is eláztál. Volt valami tisztítószer abban a vízben?

- Igen, de nem túl erõs, nem irritálja a bõrt – magyarázom, majd ijedten fordulok felé. – Ugye nem allergiás?

Úristen, mi van, ha érzékeny a bõre a vegyszerekre? Mi van, ha valamilyen allergiás reakciója lesz, mit csinálok? Hívjam az orvost, a mentõket? A félelemtõl összeszorul a szívem, belehalok a szégyenbe, ha a fõnök nem nyír ki elõbb a bénázásom miatt.

- Nem vagyok. Te is lezuhanyozol? – simít gyengéden az arcomra, majd bele a hajamba. Miért teszi ezt velem? Mit akar? Nem akarom, hogy így érjen hozzám.

Zavartam lépek hátrébb, közben végigpillantok rajta, és ahogy észreveszem, hogy a vizes alsója kirajzolja a nemesebbik testrészét, mélyen elvörösödöm. Olyan gyorsan menekülök ki a szobából, amilyen gyorsan csak tudok.

Hogy a zakatoló szívemet lenyugtassam, visszatérek a takarításhoz. Elõször feltakarítom a kiömlött vizet, majd befejezem a folyosó felmosását is. Most már hivatalosan végeztem, de a fürdõt megint ki kell majd takarítanom, és az irodában hagyott tócsát is el kell tüntetnem.

Pont akkor végzek a fõnök irodájában lévõ tócsával, amikor Mr. Corleone is befejezi a zuhanyzást.

- Jó nagy koszt csináltam neked – szólal meg. – Sajnálom.

- Ó, nem, dehogy… az én hibám… – pillantok fel, majd nyomban vissza is szegezem a tekintetemet a padlóra. E-egy szál törölközõ van rajta… Elpirulok a látványtól, még sosem láttam magamon kívül meztelen embert, és nem most szeretném elkezdeni. Így is elég kínosan érzem magam, miért sújtanak ilyen büntetéssel?

 - Hát, most már mindegy. Valójában téged kerestelek idefent. – Hogyan?

 - E-engem? – nézek fel zavartan, majd a mellkasát megpillantva felkapom a kanapé karfájáról a korábban levetett zakóját, és odanyújtom neki. – M-meg fog f-fázni – magyarázom.

- Elég meleg van idebent – mosolyog rám szelíden, majd elveszi a zakót, de közben megfogja a kezemet, és közelebb húz magához. Nem bírom állni a tekintetét, ezért remegve, lehajtott fejjel várom, hogy mit szeretne. A bõröm bizsereg ott, ahol hozzám ér, olyan furcsa… nem értem. – Ethan, nézz rám… – mondja, mire rögtön rápillantok. Tudom, hogy nem szabad ellenkeznem, elvégre most már õ lesz a cég vezetõje, ha jól értelmeztem a tárgyalást, ahol tolmácsolnom kellett.

- Fogadd el az állásajánlatomat, szükségem van egy megbízható tolmácsra, és te annak tûnsz. Engem nem érdekel, van-e képesítésed, hisz úgy társalogsz most is velem, mintha az olasz lenne az anyanyelved. Nekem ez az ajánlás bõven elég. – Miért erõlteti annyira, hogy én fordítsak neki? Biztosan ezerszer jobbakat is találhatna nálam.

- Köszönöm, de én… én nem hiszem, hogy… hogy megfelelõ lennék. – Próbálom kerülni a tekintetét, de egy könnyed érintéssel maga felé fordítja a fejemet.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem? – kérdezi komoly hangon, de én nem tudom, mit mondhatnék. Nem hagyhatom itt az állásomat, sem ezt, sem a másik kettõt. Ha tudnám a mostani három mellett csinálni, akkor talán elfogadnám, hiszen a plusz munka plusz pénzt is jelent, az pedig elõrébb visz anyu mûtétjének az árához.

Gyengéden eltolom a kezét és hátrébb lépek tõle. Nem szeretném, ha megharagudna rám, de olyan kellemetlenül érzem magam attól, hogy mindig megérint. Nem értem, miért teszi.

- D-de nekem már van munkám… amellett nem lehetne.

- Az állásod miatt már nem kell aggódnod – mondja egyszerûen, mire halálra fagyok. Ugye nem…? Ijedten pördülök meg, és könyörgõ szemekkel nézek rá. – Ki fog rúgatni, igaz? – suttogom remegõ ajkakkal. Nem teheti meg, ugye nem? Én azt nem élem túl… Bármit megteszek, csak megtarthassam a munkámat, bármit. Mindjárt megint elsírom magam, de ekkor nyugodt hangon szólal meg.

- Errõl szó sincs, de mivel a fõnököd fõnöke vagyok, én döntök, és ha már nem lesz szükségem tolmácsra, automatikusan visszatérhetsz a mostani munkádhoz – jelenti ki, mintha ez egy semmiség lenne. – De ha ennyire bánt ez az eset, egy egyszerû módon kárpótolhatsz érte.

Hála Istennek tehetek valamit, hogy kiengeszteljem, de mi olyat adhatok én neki, amije még nincs?

- Hogyan? – nézek elszántan a szemébe.

 – Eljössz velem vacsorázni – mondja egy mosollyal az arcán, miközben felöltözik. Még jó, hogy találtam egy tiszta nadrágot a mosókonyhában, amit most fel tud venni, de azt hiszem, nem értettem jól.

- H-hogy? – kérdezem döbbenten.

- Egy vacsora. Te választhatod ki a helyet, mert még nem ismerem annyira a várost, és cserébe elfelejtem ezt a kis balesetet. Közben megbeszélhetjük az állásajánlatomat, és eldöntheted, mit szeretnél – ajánlja fel közelebb lépve, de én hátrálok egészen addig, míg az íróasztal és közé nem szorulok. – Én nagyon örülnék, ha beleegyeznél, Ethan – susogja halk, szelíd hangon, mire nyelek egy nagyot. Mit mondhatnék erre?

- É-én… én… – Olyan, mintha nem is érdekelné, hogy mennyire kínosan érzem magam. Megint beletúr a hajamba, majd a fülemhez hajol, és halk hangon suttogni kezd.

- Kérlek, Ethan. Ennyi azt hiszem, jár nekem, azok után, hogy tönkretetted a ruháimat.

Igaza van, de nem ismerem az ízlését, nem szoktam olyan helyeken járni, ahol az ilyen emberek esznek, és pénzem sem lenne arra, hogy kifizessem a vacsoránkat. Habár ez még mindig olcsóbb, mintha egy új öltönyt kellene vennem neki. Muszáj lesz kivennem a félretett pénzbõl, másképp ezt nem fogom tudni megoldani. Sajnálom, anyu.

Hirtelen megérzem, hogy egyik keze a csípõmre siklik, rémülten lököm el magamtól.

- M-mit csinál? – kérdezem könnyes szemekkel. – Így akar szórakozni rajtam? Tu-tudom, hogy milyen… undorítóan nézek ki… nem kell még ma-magának is ezt hangsúlyoznia… enélkül is elég kínosan ér-érzem magam – zokogom, majd a kezeimbe temetem az arcomat, hogy elbújhassak a világ elõl. Nem tudom, miért fakadtam most ki, talán most lett elegem. Az eltemetett feszültség csak úgy kirobbant belõlem, valószínûleg eléggé meglephettem, mert ahogy az ujjaim között kikukucskálok, látom, hogy milyen meglepõdve bámul rám.

Ellököm magam az asztaltól, hogy kirohanhassak a szobából, és ne kelljen tovább egy légtérben lennem vele, de ahogy elhaladok mellette, megragadja a csuklómat.

- Kérem, hagyjon – sírom, de hiába rángatom a karomat, nem hagy elmenni. Helyette odalép mellém, és szokásához híven rásimít az arcomra, hogy a szemeibe nézzek.

Felpillantok rá, de a könnyeimtõl alig látok valamit.

- Ethan, egyáltalán nem vagy undorító – mondja komoly hangon. – Honnan veszel ekkora butaságot?

Hogy-hogy honnan? Hát ez egyértelmû, miért tesz úgy, mintha õ nem látná, hogyan nézek ki? Nem válaszolok a feltett kérdésre, csak oldalra fordítom a fejemet, nem bírom állni a tekintetét.

Halkan felsóhajt, mielõtt ismét megszólalna. – Ne haragudj az elõbbiért, nem tudom, miért csináltam.

- Se-semmi baj, az én hibám, e-ezt hozom ki az emberekbõl.

- Már megint miket hordasz itt össze? – csóválja meg a fejét, majd elengedi a kezemet, és tûnõdve fordul az ablak irányába.

A kiszabadult csuklómat szorongatom, és az ajtó felé pillantgatok, de végül mégsem indulok el. Nem akarom itt hagyni egyedül, azok után, amit tettem, nem lenne tisztességes. Nem mond semmit, talán azt várja, hogy én szólaljak meg.

- Én… - motyogom, de nem tudom, mit kellene tennem vagy mondanom. – E-elfogadom… a vacsorát, d-de nem ismerek olyan helyet, ami… megfelelõ lehetne önnek.

Mr. Corleone egy mosollyal az arcán fordul meg. Hogy tud mindig ilyen vidám lenni?

- Nekem bármi megfelel – mondja még mindig vigyorogva, miközben odasétál hozzám. – Mutass egy olyan helyet, amit kedvelsz, kíváncsi vagyok, milyen az ízlésed.

Lehajtom a fejemet. Hogy mondjam el neki, hogy én sosem járok el sehová? Nem ismerek semmilyen éttermet, az egyetlen kávézó, ahová néha elmegyek, az az irodaépülettel szemközti kis üzlet. Talán… Óóó, Mark! Hát persze! Majd holnap reggel megkérdezem Markot, õ biztosan tud valami jó helyet javasolni nekem.

- R-rendben, Mr. Corleone.

- Ethan, kérlek, hívj Dariónak, kezdem kínosnak érezni, hogy magázol, miközben én tegezlek.

- Ne haragudjon, uram, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. – Csak udvarias akarok lenni, de még ezt is elrontom, egy csõdtömeg vagyok.

- Dario.

- Tessék? – kérdezem felpillantva rá, már megint elkalandoztam.

- Mondd ki, gyerünk! Dario – biztat vigyorogva.

Elpirulok attól a tekintettõl, ahogy engem néz. – D-Dario – suttogom. Olyan helytelennek tûnik ez a számból.

- Helyes, ügyes vagy – mosolyogja. – Nos, akkor még azt kellene megbeszélnünk, hogy neked melyik idõpont lenne jó a vacsorához.

- Há-hát, én általában eddig dolgozom, kilencig, d-de ha túlóráznom kell, akkor akár tízig vagy tizenegyig is itt vagyok. Ön… izé… T-te mikor érnél rá? – mondom egyre halkuló hangon.

- Nekem holnap jó lenne, csak hatig van egy megbeszélésem, fél tízkor találkozhatnánk a cég elõtt. Érted jövök egy kocsival, utána majd elnavigálod a sofõrömet az étteremhez.

- O-oké, nekem jó, de ne-nem tudok sokáig maradni. Tudja… Tudod, n… nagyon korán kell kelnem.

Kicsit furcsán néz rám, de nem teszi szóvá azt, hogy épp mire gondol. – Rendben. Akkor gondolom, te is indulsz haza, mehetünk akár együtt is.

- N-nagyon kedves magától, d-de nekem még fel kell takarítanom idebent, és…

- Jól van, rendben, megértem – vág a szavamba, már megint az a mosoly, irigylem, hogy ilyen természettel rendelkezik.

Még mindig engem bámul, zavartan fordulok most én az ablak irányába. – A-akkor ho-holnap találkozunk, D… Dario –motyogom.

- Fél tízre itt leszek érted. Legyen szép estéd, Ethan – válaszol mosolyogva, majd elindul a kijárat felé, de az ajtóból még visszafordul. Vajon mit akar még? – Szerintem gyönyörû vagy – néz mélyen a szemembe, majd már itt sincs.

A döbbenettõl kikerekedett szemekkel bámulok a csukott ajtóra. Jól hallottam, amit mondott? Nem, biztosan csak megint szórakozott rajtam. Igen, biztosan. Halkan felsóhajtok, majd inkább bemegyek a fürdõbe, hogy rendet tegyek.

Még legalább fél órán át bent vagyok, mire teljesen kitakarítom a fürdõszobát és az irodát. Hullafáradt vagyok, mire végzek. Elvonszolom magam az öltözõbe, átöltözöm, majd bedobom a mosókonyhába az overálomat. Még szerencse, hogy van egy csere egyenruhánk. Éjfél után kerülök csak ágyba, de már megszoktam, hogy alig alszom. Kikészítettem az öltönyömet és az ingemet, amit még a ballagásomon hordtam. Eléggé elnyûtt, de sajnos nem tudok mást felvenni. Remélem, nem fog kinevetni Dario, õ biztosan nagyon elegánsan fog kinézni, nem úgy, mint én.

Oldalra fordulok az ágyban, és kibámulok az ablakon. Gyönyörûen tiszta az ég, szeretem nézni a csillagokat, ez mindig meg tud nyugtatni. Vajon milyen lesz a holnap? Nagyon izgulok, nem akarok még nagyobb bolondot csinálni magamból Mr. Corleone elõtt. Remélem, Mark tud segíteni, és találok egy elfogadható éttermet. Még ha rá is megy a fizetésem nagy része, nincs más választásom. Majd nem eszem csak salátát, az csak nem lehet olyan iszonyatosan drága, vagy mégis?

Felsóhajtok, majd magamra húzom a takarót. Jobb lesz, ha gyorsan elalszom, mert így sem fogok tudni túl sokat pihenni.

Dario… Miért viselkedsz így velem?

Zavartan néz a szemembe, de gyorsan el is kapja a tekintetét, mintha tilos lenne neki a szemkontaktus. Milyen édes…

- Ö… öhm… Tessék? Azt hiszem, ezt nem értettem jól, megismételné? – motyog félénken.

Halkan felnevetek, hiába, de nem bírtam visszatartani tovább. Mindig is a vörösök voltak a gyengéim, ráadásul, ha valaki még ennyire szégyenlõs is az csak még jobban vonz, hogy feszegethetem a határaikat. Ennek a kis vörösnek pedig különösen vékonyak lehetnek azok a vonalak, mert csak az állát biccentem felfelé, hogy rám nézzen, és máris elpirul, mint egy érett alma. Ezzel az élénk hajkoronával elég figyelemreméltó látványt nyújt.
Amint a tekintetünk végre találkozik, udvariasan elhúzom a kezem, nem szabad elfelejtenem, hogy most közönségünk van, és elsõ az üzlet. Azt viszont nem tudom elfelejteni, milyen ínycsiklandóan puha a bõre. Élvezet hozzáérni.

- Nézz rám, kérlek, ha hozzád beszélek. – kérem halkan.

- Semmi gond, viszont az elõzõhöz visszatérve… Biztos vagyok abban, hogy teljesen megértetted, amit kérdeztem. – mosolygom - Remekül fordítasz, meglepõ, hogy nem tolmácsként dolgozol.

- U-ugyan, nem vagyok olyan jó… - motyog ismét, alig hallhatón.

Gyorsan le is süti a szemét, az ujjaim viszketnek, hogy újra hozzá érhessen, de türtõztetem magam. Általában sokkal nehezebben „csábulok” el, kivéve, ha nem kifejezetten azért kezdek beszélgetést, hogy az ágyban fejezzük be a napot, de ez a fiú valahogy megzavar, bár nem rossz értelemben.

- Komolyan gondoltam az elõzõ szavaimat. Szeretném, ha te lennél a tolmácsom, míg itt tartózkodom… Üzleti ügyekben nem szokásom viccelõdni. – nézek komolyan a szemébe, hogy mégiscsak visszatérjek egy kicsit a szakmai hozzáálláshoz és õt se riasszam el, mert amilyen félénk kis édes, még az is elképzelhetõ.

Sokáig várok a válaszra, kezdek kicsit türelmetlen lenni, de nem szólok, pedig már gyanítom, hogy el fog utasítni. Túl sokáig hezitál és összességében sem lelkesedik az ötletért, amit nem egészen értek, mert beszéli a nyelvet és így sokkal több pénzt kereshetne, mint a takarítással.
Hirtelen eltûnik az arcáról az a bájos szégyenlõsség és már-már komoran mered maga elé.

- Minden rendben? Mintha egészen máshol járnál? – szólalok meg szelíden, mire végre rám pillant.

- Én nem… én… nem hiszem, hogy… biztosan találnak nálam megfelelõbb embert is erre a feladatra, Mr. Corleone. – dadogja aranyosan.

Nevetésem kellemesen rezeg végig a testemen, nem csak édes, de még milyen kis szerény is. És ahogy tördeli itt nekem a kezeit… meg akarom érinteni. Beletúrni abban a tûzvörös sörényébe, majd addig csókolni, míg már nem bír egyedül megállni a lábain…
Még engem is meglep, hogy mennyire meg szeretném ezt tenni.

- Mr. Corleone? Nem vagyok azért olyan idõs, szólíts csak nyugodtan Dariónak. – mosolygok rá kedvesen, ahogy a bárányokra szokás mikor a vágóhídra kísérik õket. De én nem bántani akarom, éppen ellenkezõleg. Minél inkább elgondolkodom a lehetõségeken, annál vonzóbbnak tûnnek.

- Ahogy szeretné… - suttog szemlesütve, de az egész csak egy másodpercig tart, utána visszatér a szemkontaktushoz.

- Akkor mi a végleges válaszod? - váltok az eredeti témára, figyelmen kívül hagyva, hogy megmaradt a hivatalos megszólításnál.

- S-sajnálom, én nem… nem engem keres, kérem, bocsásson meg… – rebegi halkan. Homlokráncolva fürkészem sápadt, szeplõs arcocskáját, ami egyre fakóbban és rémültebben tekint körbe a tárgyalóban - ...most mennem kell, én… nekem még rengeteg dolgom van. Vi-viszlát!

És már itt sincs. Még arra sem volt idõm, hogy megszólaljak, vagy utána kapjak, mire felállok a székembõl, már csapódik mögötte az ajtó. Az igazgató feszülten néz rám, de csak elmosolyodom, ezzel biztosítva, hogy az égvilágon semmi gond nincs.

Órákig eltart még, míg az ügyvédek mindent átfutnak, hitelesítenek, igazolnak. Egy cég jelentõs mennyiségû részvényeinek a megvásárlása nem két percbe telik és még nekem is egy csomó papírt kell átnéznem és szignóznom.
Mire megszületik a végleges döntés és a bankom utalja a megfelelõ összeget, odakint már teljes sötétség uralkodik. Az irodából egész szép a kilátás, de nem mondhatnám, hogy túlságosan leköt. Jó pár felhõkarcoló ablakán néztem már ki, rengeteg szállodai lakosztályból csodálhattam a kivilágított várost, nincs bennük semmi újdonság.
Kisebb késéssel végül a tolmács is befutott, ha jól értettem egy baleset miatti útlezárásban vesztegelt és sehogy sem tudott elõbb ideérni. A fõnöke elég rendesen kiakadt, még az sem zavarta, hogy elõttünk ordítja le a fejét.
Nem túl professzionális hozzáállás.

- Uram, mi végeztünk. – szólal meg az ügyvédem, elém csúsztatva a papírt.

Átolvasom, majd a szerzõdésbõl mindenki elveszi a maga példányát és végül csak mi meg a fõnök – vagyis, most már csak az ex fõnök, aki hamarosan hivatalosan is leváltok – titkárnõje marad bent.
Miranda, ha jól emlékszem.

A tolmács fordít, de persze nem kell megvárnom míg elismétli, mert tökéletesen értem minden szavát.

- Ööö persze, de még mindig bent van, kicsit elcsúszott az idõvel. – vonja meg a vállát mosolyogva és mikor a tolmács fordítja, megkérdezem azt is, hogy hol találom, õ pedig dalos pacsirtaként készségesen válaszol is.

Az embereimmel megbeszéljük a következõ heti találkozókat, majd õk tovább is mennek, én pedig a liftnél kiválasztom a legfelsõ emeletet, ahol a fõnökök privát irodái vannak. Valahol ott lesz majd az enyém is, ha ténylegesen is átveszem a céget, amire minél elõbb sort kerítek majd.

A kis vörös egész nap nem hagyott nyugodni, minduntalan arra a ronda egyenruhára gondoltam és arra, hogy hogyan venném le róla, szépen lassan szétgombolva, majd lejjebb és lejjebb fejteném a testérõl, miközben minden feltáruló bõrfelületet aprólékos csókokkal borítanék…
Vajon a teste többi rész is szeplõs? Vagy csak az arca és a nyaka?

Efféle gondolatokkal fordulok be egy sarkon a folyosón, ahol szó szerint leöntenek egy vödör hideg vízzel. Olyan váratlanul ér, hogy alig észlelem a nekem ütközõ testet, belém reked a levegõ míg a hideg víz végigfolyik a lábaimon, majd le a padlóra, ahol terebélyes szürke tócsába gyûlik körülöttem.
Remek. Kurvára remek! Egy vödör mocskos felmosó víz!

Bosszúsan nézek a földön elterülõ fiúra, akibõl zuhantában csak egy elmosódott csíkot láttam s most felismerhetem benne a kis vöröst és az ingerültség egy része nyomban elszáll.
Mintha olvasott volna a gondolataimban és ez egyfajta szándékos kijózanítás lenne, ami persze lehetetlen.

- Ennél azért jobban szoktak örülni nekem. – morgom még mindig, de most sokkal inkább lefoglal a látványa. Odébb lépek a mocskos tócsából, de hamar rájövök, hogy minden próbálkozás hiábavaló, mikor a cipõmben legalább annyi van mint körülöttem.

- Én… annyira sajnálom! N-nem vettem észre… esküszöm, nem szándékosan… - vékonyodik el a hangja.

Nem kell szakinak lennem, hogy kiszúrjam a majdnem kibuggyanó könnycseppek. Szegénykémre nyilván a frászt hozta, hogy leöntötte a fontos vendégeket. Most azt várja, hogy majd kiabálni fogok vele, vagy kirúgatom, amiért véletlenül nekem jött. Jack vagy Henry kapásból kirúgnák ezért. Nekem viszont jobb ötletem van.

Kinyújtom felé a kezem, de õ csak értetlenül, rémülten mered rám.

- Segítek felállni mielõtt te is teljesen elázol. – adok magyarázatott, mert a tócsa már körülötte is elég terebélyes. Nem reagál semmit arra, amit mondtam, ezért leguggolok és felhúzzam, mert az overáll már elég látványosan szívja magába a vizet.

- Rendben. – állítom talpra, bár félúton már õ maga is besegít ebben. Utána rögtön elhúzódik tõlem, sápadt kis kezeit tördelve, szégyenkezve fordítja el a fejét. Egy hajszál választja el a sírástól és a könnyekkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.

- Már megtörtént, nincs mit tenni, de nem álldogálnék így egész éjjel, ha nem gond. – mutatok végig fintorogva magamon.

- Nem… nem haragszik rám? – néz fel remegõ testtel.

Elmosolyodom, mert olyan édesen tud nézni, hogy nem lehet nem mosolyogni rá. Ha nem tetszene ennyire, talán haragudnék, de így… Közelebb lépek, hogy az ujjaim finoman cirógassák végig arcának selymesen puha bõrét, amin a sápadtságtól csak még jobban kiütköznek az aranyos szeplõik

- Nem mondom, hogy boldog vagyok, de nyilván nem direkt öntöttél le, ugye? – simogatom meg, láthatóan zavarba hozva, mert meg sem mozdul.

- Akkor esetleg keríthetnénk egy fürdõszobát és egy törölközõt. – suttogom cinkosan, mély elégtétellel konstatálva, hogy nem húzódik el. Talán túlságosan is meglepte, hogy nem dühöngök, vagy az, hogy hozzáérek. Kíváncsi lennék, hogy leesett-e már neki, hogy miért, vagy ahhoz is túl ártatlan, hogy észrevegye.

- Van egy fürdõ… a fõnök irodájában. – mondja félszegen.

- Megmutatod merre? – simogatom tovább, s mintha csak most venné észre, milyen közel állok hozzá és mit csinálok, mert nyomban elhúzódik.

- I-igen. – lép hátrébb, megtörölve az arcát, majd körülnéz a folyosón és elindul.

Vízzel teli cipõkkel nem épp a legkényelmesebb a séta, de van ami kárpótol ezért. Ethan overallja átázott és most nedvesen tapad a fenekére és a combjaira, kirajzolva kissé a valós alakját abban a fertelmes zsákszerû ruhában.

Tetszik amit látok, ha az eddig látottak nem lett volna elég és ez a kis incidens sem tántorított el a tervemtõl. Biztosan van valami, amire õ is vágyik, de nem engedheti meg magának. A takarítók nem keresnek sokat, de én hajlandó vagyok megfizetni az idejét. Csak ki kell várnom a megfelelõ pillanatot, hogy elõhozakodjam ezzel, mert minél elõbb szeretném õt megkapni. Még senki nem volt rám ilyen hatással, mint õ. Csak pár órája találkoztunk, de nem tudom levenni róla a szemem és a kezem is csak tudatos erõfeszítéssel tudom távol tartani, mintha vonzana felé egyfajta erõ. Kíváncsi lennék, hogy õ is érzi-e, vagy pusztán csak azért fordul olyan gyakran hátra, hogy ellenõrizze követem-e.

- Miattunk csúsztál el a mûszakoddal, ugye? – töröm meg a feszültségtõl lüktetõ csendet.

- Szívesen segítettem. – mondja hátrapillantva, de gyorsan vissza is fordul, majd benyit egy masszív sötét ajtón, és egy tágas modern irodába jutunk.

- Dario. Kérlek. – mosolygok rá, mire lesüti a szemeit.

Az irodában félhomály van, csak az éjszakai kivilágítás ad némi fényt, de még így is meglátom a csillanást az arcán.

Jesszus, csak nem sír?

- Sa-sajnálom, hogy… tönkretettem a ruháit… - ejti ki elcsukló hangon.

- Ki fogom fizetni. – bólint határozottan és ismét megtörli az arcát.

- Tessék? – szipog, zavartan odébb sétál a zsebkendõvel és elfordulva letisztogatja az arcát.

Miért fordul el mindig? Ennyire nem lehet szégyenlõs... Vagy mégis?

- Mennyi idõs vagy? – kérdezem ismét.

- Csak kíváncsiság… - de jó tudni, hogy nem olyan fiatal, mint amilyennek kinéz.

Leveszem a zakómat és a nyakkendõmet, mikor Ethan elindul a szoba másik végében nyíló ajtó felé és felkattintja odabent a lámpát.

- Itt a fürdõ. Mindjárt hozok még törölközõket. – hadarja, majd gyorsan el is tûnik mielõtt még utána szólhatnék.

Úgy tûnik ez lehet a heppje, hogy meg sem várja esetleg lenne-e még valami, de mindegy. Bemegyek a fürdõbe, ami elég kicsi, de mint a nagyobb irodákra jellemzõen ebben a fürdõben is van egy kis zuhanyzó, hogy ha valaki netán legénylakást rendezne be, az ingatlan akkor is megfeleljen. Hát most nagyon is jól jön, hogy az építész mindenre gondolt.

Leveszem az ingemet, majd nagy nehezen megszabadulok a rám ragadt nadrágtól is. A gyapjú elég siralmasan fest elázva, szerintem már menthetetlen, így nem is vacakolok vele, bedobom a szemetesbe úgy, ahogy van. Ethan ekkor érkezik vissza egy tekintélyes törölközõkupaccal, ami mind a földön landol döbbenetében.
Egy szál alsóban lépek elé és felveszek a földrõl egy törölközõt. Rámosolygok, de legszívesebben vigyorognék mikor mélyen elvörösödve hátat fordít, de a füle olyan vörös, hogy vetekszik a hajszínével.

- Mi a baj Ethan? Jól érzed magad? – fordítanám vissza, de szabályosan szoborrá merevedett.

Nekem ugyan nem gond, ha így akar társalogni, de ha sokáig jár rajta az eszem a hideg víz sem bizonyul majd elég hatékonynak, hogy lehûtse a kedélyeket.

- Nem vagyok. Te is lezuhanyozol? – simítok gyengéden az arcára, de az ujjaim kíváncsian csúsznak bele a vörös tincsek tengerébe. A tisztítószer alatt felfedezek egy halványabb illatfoszlányt, de a klórtól nem tudom kivennie mi lehet az.

Még nagyobb zavarban lép hátrébb, egy pillanatra végigszáguld rajtam a smaragdszín szempár, én pedig egy kicsit sem igyekszem elrejteni magam. Az ázott alsó sem sokat takar, második bõrként simul a testemre, de ha tovább néz rám azokkal az édesen zavart szemecskékkel… hamarosan szûkösebb lesz.

Emiatt viszont nem kell aggódnom, Ethan a gyors távozás híve és mielõtt akár egyet is pislanthatnék, már csapódik is az ajtó mögötte. Remélem nem lépett le, mert részemrõl még nem végeztem vele.

Megszabadulok az alsómtól is, majd beállok a zuhany alá és lemosom magamról a koszos víz maradékát. Ha leváltom a jelenlegi igazgatót, ezt az irodát meg is tartom magamnak, csak néhány apróbb változtatást eszközlök, majd rajta.

Pár perc alatt meg is vagyok a zuhannyal, egy tiszta törölközõt tekerek a derekam köré, úgy lépek ki az irodába. Nem tudom mire számítsak, azon se lepõdnék még ha a kis szépség már rég lelépett volna, de ott találom és épp a szétfolyt víz utolsó cseppjeit törli fel a padlóról.

- Ó, nem dehogy… az én hibám… - pislant fel, majd nyomban vissza is szegezi a tekintetét a padlóra.

Megteszi, mintha parancsnak venné pedig csak kértem. Kiakadna, ha most megcsókolnám? Nyilván. És ez visszatart engem? Egyenlõre. Mert nem akarom elijeszteni.

- Köszönöm, de én… én nem hiszem, hogy… hogy megfelelõ lennék. – nézve mindenhová csak rám nem, de egy harmatkönnyû érintéssel megakadályozom ebben.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem? – komolyodom el kissé. Tényleg jó tolmács, az a Kevin fickó meg nem volt éppen szimpatikus, mindenképpen keresnék mást, legalábbis arra az idõre, míg ki nem derül, hogy valójában értem a nyelvet. De az éppen elég hogy elcsábítsam magamnak, akár pénzzel, akár mással…

Gyengén eltolja a kezem, mintha attól tartana megharagszom, de ahogy hátrébb lép tõlem, a testem, amit csak egy törölközõ takar deréktájon, túlságosan is zavarba hozza ahhoz, hogy sokáig szembenézzen velem.

El sem hiszem, vagy létezik még olyan fiú, aki ennyire édes és ártatlan és mégis kívánom. Folyamatosan olyan képek jutnak tõle az eszembe, amiktõl valószínûleg világgá menne, ha már egy kis bõrfelülettõl is zavarba jön. Pedig addig nem nyugszom, míg néhány fantázia valóra nem válik. Nem szoktam feladni egykönnyen.

- Az állásod miatt már nem kell aggódnod. – vonok vállat egyszerûen.

Ijedten pördül meg, szinte könyörgõ tekintettel. – Ki fog rúgatni, igaz? – suttogja remegõ ajkakkal.

- Hogyan? – néz a szemembe.

- Egy vacsora. Te választhatod ki a helyet, mert még nem ismerem annyira a várost és cserébe elfelejtem ezt a kis balesetet. Közben megbeszélhetjük az állásajánlatom és eldöntheted, mit szeretnél. – ajánlom közelebb lépve hozzá, hogy feltûnésmentesen sarokba szorítsam köztem és az íróasztal között. A hangom halk, szelíd, pedig legszívesebben megragadnám és letépném róla a rengeteg zavaró ruhadarabot. – Én nagyon örülnék, ha beleegyeznél Ethan.

Már azokat a bútorokat és használati tárgyakat is eladtam, amik nem voltak életbevágóan fontosak. Az sem érdekel, hogy szinte már üres a kis lakásunk, bármit megtennék, hogy édesanyám meggyógyuljon, de úgy érzem, én már kevés vagyok ehhez. Bárcsak meghallgattatnának a néma könyörgéseim, és jönne valaki, aki segít.

A borús gondolataim már megint elárasztottak, hiába próbálok mások elõtt vidámnak tûnni, mélyen legbelül sírni lenne kedvem. Legszívesebben odabújnék édesapám vagy édesanyám óvó, ölelõ karjai közé, õk mindig meg tudtak nyugtatni, ha valami bajom volt, de ezt már nem tehetem meg…

Reggel négy óra van, de én már talpon vagyok, hozzászoktam, hogy csak pár órát alszom, két év alatt szinte rutinná vált az, hogy három helyen is dolgozom. Sietnem kell, hogy beérjek a reggeli munkahelyemre, mielõtt még elindulok a céghez. Az újságosztás nem túl megerõltetõ munka, a takarítás és a bisztrós kisegítés viszont néha eléggé fárasztó tud lenni. De anyáért mindent.

Gyorsan felhajtom az instant, poros kávémat, adok enni Rossónak, az én kiscicámnak, majd sietek is a metróhoz. Csak néhány megállóra van az épület, ahol át kell vennem az újságokat, és szerencsére a metró elé vagyok beosztva, általában Markkal, egy kedves, néha furcsán viselkedõ sráccal, aki az egyetem mellett végzi ezt a munkát. Õ azt hiszem, a barátjának tart, sokszor próbál elhívni mindenfelé, de én mindig elutasítom az ajánlatait. Nem tudom, miért akar annyira barátkozni velem, én biztosan nem érdemeltem ki a figyelmét. Szerencsére meg tudtam beszélni vele, hogy a megmaradt újságokat õ vigye vissza az irodába, ahol majd másoknak adják tovább, így én rögtön mehetek is a céghez. Igazán kedves tõle, hogy megteszi ezt értem, talán cserébe el kellene mennem egyszer vele valamerre, vagy nem? Nem tudom, régen könnyebben ment a barátkozás, akkor még minden sokkal könnyebb volt.

Amint átvettem az újságokat, össze is futok Markkal, aki hatalmas mosollyal az arcán köszönt engem.

- Szia, Ethan – mosolyog rám. Nem értem, hogy lehet minden nap ennyire vidám valaki, bárcsak én is ilyen boldog lehetnék, legalább egyetlen egyszer, még utoljára.

- Szia, Mark – mondom halkan, próbálom viszonozni a mosolyát, de én is tudom, hogy ezen próbálkozásom nem sikerült túl jól.

- Minden rendben van? – kérdezi, miközben a metró felé igyekszünk. Szinte minden nap felteszi ezt a kérdést, és én minden nap ugyanúgy válaszolok.

- Persze, és veled? Hogy telt a hétvégéd? – Ez a kérdés mindig megment a további faggatózástól. Mark imád gesztikulálva beszélni, a semmirõl is képes órákon át csevegni, de legalább nekem nem kell megszólalnom. Jobban szeretem csak hallgatni az embereket, kínosan érzem magam, ha mások elõtt kell beszélnem, nem szeretem, ha mindenki rám figyel. Ilyenkor mindig látom az emberek szemében a gúnyt és az undort, mintha nem tudnám e nélkül is, hogy mennyire ronda vagyok.

Gyorsan elrepül ez a három óra, szinte észre sem veszem, és máris rohannom kell az irodaépületbe, innen semmiképpen sem késhetek el. Ez a fõállásom, ha kirúgnának, nem tudom, mit tennék… Amint beérek a céghez, tisztelettudóan köszöntöm a többieket, és megyek is az öltözõbe, hogy átvegyem a takarítókra jellemzõ kék overállt. Hallottam már néhány fiatalabb kollégámtól, hogy õk mennyire utálják ezt a ruhadarabot, de igazából én szeretem. Valahogy… biztonságot ad, mintha pajzsként körülölelne, és egy falat emelne körém, hogy senki se vehessen észre.

Miután átöltözök, megyek is fel a harmincadik emeletre, ma húsz emeletet osztottak rám, sietnem kell, hogy végezni tudjak mindennel. Eleinte volt olyan, hogy nem végeztem idõre, ezért túlóráznom kellett, de természetesen azt nem fizették ki, mert a saját hibámból nem tudtam befejezni a feladatomat. Mára már zökkenõmentesen megy általában minden, megtanultam, hogyan tudom a leggyorsabban elvégezni úgy rám kiszabott munkát, hogy az tökéletes is legyen.

Talán egy órája takaríthatok, épp a folyosót készültem felmosni, amikor meghallom, hogy valaki a nevemet kiabálja.

- Ethan!

Megfordulva Mirandával találom szembe magam, õ egy nagyon kedves lány, habár még nem beszéltünk túl sokszor egymással. Egyszer az öccsének korrepetálás kellett olaszból, és engem kért meg, hogy segítsek. Azt ugyan nem mondta, honnan tudja, hogy én beszélem a nyelvet, de azt hiszem, mivel õ a cégvezetõ titkárnõje, látja az adatainkat. Talán rákeresett, és észrevette, hogy nekem van belõle nyelvvizsgám, ezért fordult hozzám, amikor szüksége volt rá. Vajon most is korrepetálás kell a fiúnak?

- Szia, Ethan – köszön, ahogy ideér hozzám. Kicsit idegesnek tûnik, lehet, hogy valami baj történt?

- Szia, Miranda. Miben segíthetek? – kérdem udvariasan, a felmosót még mindig a kezemben tartva.

- Azonnal velem kell jönnöd, szükség van rád a tárgyalóban – hadarja el egy szuszra, és már rohan is vissza a lift felé. Tessék? Rám? A tárgyalóban? Ez biztosan csak valami vicc, mit keresnék én ott, fõleg ilyen kinézettel…

- Gyere már, életbevágó, a cég jövõje függ tõle – magyarázza, és mivel még mindig eléggé idegesnek és rendkívül komolynak tûnik, gyorsan mellé sietek, és már megyünk is a legfelsõ emelet irányába.

- Én… mit kellene tennem? Nem hiszem, hogy tudnék bármiben is segíteni. – Ez biztos, csak valami tréfa. Nem tudom, mit csináljak, mit akar a fõnök tõlem?

- Folyékonyan beszélsz olaszul, ugye? – kérdezi rám pillantva. Én a lift egyik sarkában állok, össze vagyok zavarodva. Ez hogy jön most ide?

- Igen, de… - Még be sem fejeztem a mondatot, máris a szavamba vágott, de legalább végre megtudtam, mirõl is van szó igazából.

- Néhány nagyon fontos, olasz ügyféllel van tárgyalásunk, de Kevin, a tolmácsunk nem fog ideérni idõben. Most azonnal kell valaki, aki tud velük kommunikálni, különben elég nagy bajban leszünk. Megteszed, ugye? Csak te vagy most elérhetõ, másra nem számíthatunk. Segítesz, ugye? – kérdezi, közben pedig úgy néz rám, mintha valóban az élete függne attól, hogy talál-e valakit vagy sem.

Én… erre nem mondhatok nemet, de mi van, ha elrontok valamit, vagy nem leszek elég jó, esetleg egy szót rosszul fordítok, és emiatt mégsem mennek bele az üzletbe? Félek… Biztosan el fogom rontani az egészet, nem akarom, hogy emiatt kirúgjanak… Akkor nem tudnám többé finanszírozni édesanyám kórházi ellátását, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. De ha nem segítek, akkor a fõnök biztosan elbocsájt… Talán most nem fogok semmit sem tönkretenni, talán most minden rendben lesz. Igen, minden rendben lesz. Csak fordítanom kell, azzal pedig nem lesz gondom, hiszen apa nagyon jól beszélt olaszul, az õ dédnagyapja egy olasz kisvárosból származott, és nekem is továbbadta a tudását. Nyugi, Ethan, nyugi… Veszek egy mély levegõt, majd hangosan kifújom.

Ebben a pillanatban meg is érkezünk, nyílik a liftajtó, és Miranda már siet is az egyik ajtó felé. Utánamegyek, majd kissé félénken ránézek.

- Nem vagyok biztos abban… hogy én… - Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, hogy nálam biztosan sokkal jobbat is találhatnának.

- Muszáj megtenned, Ethan, senki más nincs a közelben, aki segíteni tudna. Minden tõled függ, kérlek, a fõnök biztosan meghálálja majd, talán egy kis pluszt is kapsz a fizetésedhez. – Próbál meggyõzni, de még nem vagyok teljesen bizonyos abban, hogy én lennék erre a feladatra a megfelelõ személy. Habár minden kis plusz pénz jól jön most, talán tényleg kedves lesz a fõnök, és egy kicsivel többet kapok a minimálbérnél.

- R-rendben, megteszem.

- Jaj, Ethan! – kiált fel Miranda. – Nagyon szépen köszönöm, most megmentettél minket – mosolyog, majd az ajtóra mutat. – Menj csak be, mindjárt jövök én is, még van egy kis dolgom – azzal már itt sincs. Jó gyors ez a lány, nem csoda, hogy a fõnök ennyire bízik benne.

Na, akkor lássuk, bátorság. Veszek egy mély levegõt, nagyon halkan kopogok, nehogy megzavarjak valamit, majd lassan benyitok. Ahogy belépek az ajtón és szétnézek, rögtön megdermedek.

Mennyi öltönyös alak, és mindenki engem néz, még talán elfuthatok, talán mondhatnám azt, hogy rossz helyre jöttem, de ahogy megpillantom a fõnök és az igazgatóhelyettes ideges, feszült arcát, tudom, hogy tényleg baj. Sosem tudnék hátrahagyni valakit, akinek segítségre van szüksége, túlságosan is kedves vagyok, azt hiszem, de apa mindig erre tanított, és én sosem tennék olyat, amivel csalódást okoznék neki.

- Elnézést… Miranda küldött ide… - motyogom halkan.

- Maga itt takarít, fiam? – szólít meg az igazgatóhelyettes, mire arcomat azonnal elönti a pír. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, most vettem észre, hogy a felmosót még mindig a kezemben tartom. Most biztosan mindenki egy idiótának tart, de igazuk is van…

Aprót biccentek, majd újra körülnézek. Már azok az emberek is rám figyelnek, akik eddig mással voltak elfoglalva. Ezt nem fogom túlélni, el fogom rontani, ki fognak rúgni, istenem… A pánik elönti a szívemet, de ekkor a tekintetem megakad az egyik férfin. Melegbarna szemek, feltûnõ hajszín, mindenki õt veszi körül, valószínûleg õ lehet a fõnök. Nem tûnik túl idõsnek és rémisztõnek, talán minden rendben lesz, de vajon hallotta a fõnök, hogy én jöttem tolmácsolni?

- Miranda küldött, hogy fordítsak… - ismétlem meg még egyszer félénken. Nem vagyok idevaló, nem kellett volna igent mondanom… Remélem, hamar végzünk, még rengeteg dolgom van, ha nem fejezem be az összes, rám osztott emelet kitakarítását, megint túlóráznom kell majd.

- Milyen szinten beszél olaszul? – kérdezi a férfi. Legalább van valami, amiben egész jó vagyok, ezzel talán nem okozok több problémát.

- Folyékonyan, uram. – Próbálok kicsit magabiztosabban beszélni, de azt hiszem, nem lettek nyugodtabbak a jelenlétemtõl, a fõnök eléggé kikel magából.

- Henry, komolyan azt hiszed, képes lenne végigasszisztálni egy tárgyalást? – Tudtam, hogy még erre sem vagyok jó. Mirandának nem rám kellett volna gondolnia, amikor olaszul értõért rohant. – Ne vegye udvariatlanságnak… – néz most rám, eléggé bizonytalannak tûnik. - … de ez egy komoly üzleti tárgyalás és tolmács képesítés nélkül nem…

Igaza van, nem leszek képes rá, mindig mindent elrontok, én nem…

- Qual è il problema? – vág a fõnök szavába és az én gondolataimba a szõke hajú férfi. Az egész teremre némaság borul, mindenki az idegenre bámul, habár én próbálok nem rá nézni. Tudom, milyen kellemetlen, ha mindenki téged néz, habár rá senki sem mondhatná azt, hogy ronda. Nagyon magabiztosnak tûnik, még csak meg sem rezzent a sok tekintetre, bárcsak nekem is lenne ennyi önbizalmam…

- Mit mondott? – kérdezi a fõnök felém fordulva.

- Azt kérdezte „Mi a probléma?”. – fordítom halkan. Ezek szerint mégis maradnom kell tolmácsolni? Azt hittem, elküldenek, mert nem vagyok elég jó, valószínûleg eléggé kétségbe lehetnek esve. Biztosan nagy bajban lennének, ha nem sikerülne ez a szerzõdéskötés.

- Jöjjön be és biztosítsa, hogy semmi probléma – szólal meg az igazgatóhelyettes. – Mondja meg neki, hogy maga lesz a tolmácsa, és kérem, foglaljon helyet.

Bizonytalanul körbepillantok a termen, most akkor mit csináljak? Le kellene akkor ülnöm? De hova? Mit fognak szólni, ha ilyen kinézettel leülök közéjük? Vajon ki fognak nevetni az öltözékem miatt? A szívem a torkomban kezd dobogni, bizonytalanul pillantok a férfire, akit a fõnöknek gondolok. Talán õ majd elmondja, mit szeretne, hova menjek, de nem szólal meg, csak biztatóan rám mosolyog.

Nem tûnik mérgesnek, azt hiszem, közelebb kellene mennem, hogy illõen bemutatkozhassam neki. Lassan sétálok felé, majd megállok az asztal túlsó oldalánál. Elismétlem, amit a fõnök mondott, utána udvariasan köszöntöm õt. – A nevem Ethan Blake, örülök, hogy megismerhetem.

Én nem nyújtok felé kezet, általában megkönnyebbülnek az emberek, ha nem kell hozzám érniük, és én sem szeretem, ha megérintenek. Biztosan õ is így van ezzel, legalábbis ezt hittem, míg fel nem állt a székbõl.

- Dario Corleone, és részemrõl az öröm – nyújt felém kezet mosolyogva. Tétován megmarkolom a kezét, de még mindig nem tudom, mitévõ legyek. Álljak mellette, vagy esetleg üljek le az egyik üres székre? Nem akarok tiszteletlen lenni, ilyen emberek elõtt nincs jogom leülni, sokkal többet érnek nálam. Az a biztos, ha úgy teszek, ahogy õ mondja.

Meglepõdöm, mert még mindig mosolyog, amikor a mellette lévõ üres szék felé int. Ó, biztosan azért szeretné, hogy mellé üljek, hogy jól hallhassa, amit majd mondani fogok. De miért hív maga mellé, ha közben ilyen furcsán bámul rám? Az asztal túloldaláról is hallhatta volna a beszédemet. Tudom, hogy nem vagyok túl szép jelenség, gondolom, õ is rondának tart, csak próbálja elrejteni az érzéseit, azért mosolyog még mindig. Szégyenemben lesütöm a szememet, de ekkor a fõnök megköszörüli a torkát, hogy mindenki rá figyeljen.

- Akkor kezdjünk is hozzá, ön pedig kérem, képességei szerint fordítson az úrnak, mindent, amit hall – szól hozzám, miközben a távirányítóval elindítja a prezentációt. Nagyon oda kell figyelnem, hogy pontosan fordítsak.

- Rendben, uram – biccentek kissé határozottabban, mint amikor beléptem. Tudom, hogy sok múlik rajtam, nem akarok hibázni, az akár a szerzõdés felbontásába is kerülhet. Próbálom minden figyelmemet a képernyõre koncentrálni, amint a fõnök beszélni kezd.

Minden rendben megy, próbálok úgy beszélni, hogy a fõnököt ne zavarjam, de az olasz küldöttség hallja a hangomat. Mr. Corleone kérdéseit és a rá adott válaszokat is sikerül szépen lefordítanom. Azt hiszem, fellélegezhetek, eddig minden oké, csak a szám kezd egy kicsit kiszáradni. Nem vagyok hozzá szokva, hogy ennyit kelljen beszélnem.

Mintha meghallaná a gondolataimat, Mr. Corleone idecsúsztat elém egy pohár ásványvizet. Milyen figyelmes! Vajon honnan tudta, hogy pont erre van szükségem? Zavartan nézek rá, de csak a szokásos kis mosolyt kapom.

- Bizonyára jólesne ennyi beszéd után – teszi hozzá. Félénken rámosolygok, miközben a számhoz emelem a folyadékot, és iszok pár kortyot, hogy újból könnyedén tudjak beszélni.

- Köszönöm szépen – motyogom halkan, majd tolmácsolok is tovább. Nem sokkal késõbb az igazgató befejezi a prezentációt. Végre! Már így is rengeteg idõt pazaroltam el, biztosan túlóráznom kell majd, de azt hiszem, megérte. Nem is éreztem olyan rosszul magam, könnyebben ment, mint gondoltam. Örülök, hogy ezt a képességet örököltem az édesapámtól, talán erre még én is jó vagyok.

- Van valamilyen kérdése? – fordul a férfi felé az igazgató. Tolmácsolom neki a kérdést, majd próbálok koncentrálni, hogy semmit se mulasszak el.

- Nincs. Kérem a szerzõdést, az ügyvédem átolvassa, és ha mindent rendben talál, még ma aláírhatjuk. – Elmondom a fõnöknek is, hogy rendben ment a tárgyalás, és nincs kérdése Mr. Corleonénak. Ezután az igazgató átad egy mappát a másik férfinak, majd visszamegy az igazgatóhelyetteshez, hogy megbeszéljenek valamit.

Már épp kelnék fel, amikor Mr. Corleone hangja megállít.

- Milyen honoráriumért lennél hajlandó fordítani nekem, mondjuk… az elkövetkezõ egy hónapban?

Hogyan? Ezt biztosan rosszul értettem. Azt szeretné, hogy én legyek a tolmácsa? Ez kizárt, biztosan csak tréfál velem, hogy utána jól kinevethessen a hiszékenységem miatt…

- Ö… öhm… Tessék? Azt hiszem, ezt nem értettem jól, megismételné? – makogom zavartan, nem merek ránézni, nem akarom a gúnyos tekintetét látni, de õ csak halkan felnevet, majd az állam alá nyúl, és felé fordítja a fejemet. Elpirulok, amint az arcomhoz ér, nem szeretem, amikor hozzám nyúlnak, de az õ érintése valamiért nem taszít annyira, mint a többieké. Amint a tekintetünk összekapcsolódik, visszahúzza a kezét, majd ismét megszólal.

- Nézz rám, kérlek, ha hozzád beszélek.

- B… bocsánat. – Ez olyan kínos, igaza van, tiszteletlenül viselkedtem vele. Gondolom, mérges, amiért nem figyeltem rá. A kezeimmel idegesen gyûrögetem a nadrágom anyagát, mindig ezt csinálom, amikor zavarban vagyok.

- Semmi gond, viszont az elõzõhöz visszatérve… Biztos vagyok abban, hogy teljesen megértetted, amit kérdeztem. Remekül fordítasz, meglepõ, hogy nem tolmácsként dolgozol.

- U-ugyan, nem vagyok olyan jó… - motyogom halkan. Megint lesütöttem a szemem, de rögtön eszembe jutott az elõbbi tette, ezért megpróbáltam a szemébe nézni. Ezt tényleg komolyan mondta? Nem, biztosan csak szórakozik velem, nem vagyok olyan jó, hogy egy ilyen gazdag és sikeres üzletember komolyan felajánljon nekem egy munkát.

- Komolyan gondoltam az elõzõ szavaimat. Szeretném, ha te lennél a tolmácsom, míg itt tartózkodom… Üzleti ügyekben nem szokásom viccelõdni. – A hangja komolynak tûnik, a tekintete határozott, még mindig válaszra vár. Nem tudom, mit mondjak neki. Élveztem a mai tolmácsolást, szerencsém volt, hogy nem rontottam el semmit, de mi van, ha következõ alkalommal valami hibát követek el? Nagyon sokat bukhatnak egy ilyen tárgyaláson, és nekem már amúgy is van egy állásom, sõt több is. Nem veszíthetem el egyiket sem, mert akkor biztosan nem lenne elég pénzem anyu kórházi ellátására, és amúgy is… Csak addig lenne rám szüksége, amíg az országban van, ha visszamegy a szülõhazájába, mihez kezdenék? Mit keresnék én egyáltalán azokon a helyeken, ahová õ jár? Ilyen külsõvel? Hiszen még egy rendes öltönyöm sincs, amit felvehetnék, az elhasznált ruháimban pedig nem jelenthetek meg. Csak szégyent hoznék rájuk…

Hogy fordulhatott meg a fejemben akár egy pillanatra is, hogy elfogadom a felajánlott állást? Hiszen még csak nem is ismerem ezt az embert, lehet, hogy csak gúnyolódni akar rajtam. Elvisz a gazdag üzletfeleihez, ahol majd nevetség tárgyává tesznek… Én ezt nem akarom, tudom, hol a helyem, szeretek takarítani, szeretem, hogy észrevétlen vagyok az emberek szemében. Egy senkinek gondolnak, és ez így van jól, hiszen az is vagyok… Egy senki.

Talán túlságosan elgondolkodhattam, mert Mr. Corleone szavai térítenek magamhoz.

- Minden rendben? Mintha egészen máshol járnál – mondja szelíden, de még mindig kérdõn pillant rám.

- Én nem… én… nem hiszem, hogy… biztosan találnak nálam megfelelõbb embert is erre a feladatra, Mr. Corleone. – Csak sikerült végre kinyögnöm, amit akartam. Istenem, miért vagyok ennyire ügyetlen? Folyamatosan csak dadogok, mióta felhozta ezt a témát. Össze kellene szednem magam, mielõtt még teljesen idiótát csinálok magamból.

Talán elkéshettem, mert a dallamos nevetése hoz vissza a jelenbe. Tudtam, hogy csak szórakozik rajtam. Szomorúan elmosolyodom, mit is vártam...

- Mr. Corleone? Nem vagyok azért olyan idõs, szólíts csak nyugodtan Dariónak. – Már megint ez a mosoly, furcsa… A gúnyos, rideg tekintetek nem lepnek meg, de ez a kedvesség igen.

- Ahogy szeretné… - Nem jutott eszembe más, nem tudom, mit kellett volna erre mondanom. Túl kedves velem, nem akarok tiszteletlenül viselkedni vele, de nem vagyok biztos abban, hogy mit illik ilyenkor és mit nem.

- Akkor mi a végleges válaszod?

- S-sajnálom, én nem… nem engem keres, kérem, bocsásson meg… – mondom, halkan, majd felpattanok a székbõl. Én ezt nem bírom tovább, a fõnök és a többi olasz is egyre furábba néz rám. El akarok innen tûnni, egyedül akarok lenni… - ...most mennem kell, én… nekem még rengeteg dolgom van. Vi-viszlát!

Ennyi volt, eddig bírtam. Hiába ugrik fel Mr. Corleone is a székbõl, arra sincs ideje, hogy megszólaljon, én már messze járok. Tiszta idióta vagyok… Hogy tehettem ezt? Most biztosan megvan rólam a véleményük. Sosem viselkedtem még ilyen tiszteletlenül senkivel. Mi van, ha kirúg a fõnök, amiért így elsiettem? Nem bírom tovább tartani magam, mintha minden egyszerre szakadna rám. A könnyek megállíthatatlanul kezdenek el folyni a szemembõl. Már olyan régen sírtam, miért pont most jön elõ?

A könnyeimet törölgetve érek vissza ahhoz az emelethez, ahol tartottam, és csak ekkor jövök rá, hogy a felmosómat a tárgyalóteremben hagytam. Nincs merszem visszamenni, ezért a szinten lévõ raktárból veszem el az egyiket, és kezdek neki ismét a munkámnak. Ez a monotonitás valahogy mindig meg tud nyugtatni, csak én vagyok és a tisztítószerek, senki sem zavar.

Órák óta takarítok, már lassan tíz óra lesz, de még az utolsó folyosó felmosása hátra van. Tudtam, hogy túlóráznom kell majd, szerencse, hogy egy óra alatt behoztam a lemaradásomat. Miután ezzel is végeztem, épp vinném el a koszos vizet a mosdóba, hogy kiöntsem és kitisztítsam a vödröt, de a sarkon befordulva egy kemény testnek ütközök.

Mi a… Annyira váratlanul ért az ütközés, hogy én a földre huppantam, de a víz egyenesen az elõttem állóra zúdult. Mindjárt elsüllyedek… ezért biztosan a fejemet fogják venni. Annyi a szerencse, hogy kicsi vagyok, így csak a férfi nadrágja és a cipõje lett koszos, a zakója legalább megúszta a dolgot. Rémültem nézem, ahogy a drága ruhadarabok mocskos vízben áznak, a szégyen pírja elönti az arcomat. Ezt én nem… biztosan nem tudom kifizetni... Iszonyatosan sokba kerülhettek.

Próbálom visszatartani a sírást, könnyes szemekkel pillantok az illetõre, de amint rájövök, hogy kit öntöttem le, teljesen lesápadok. Végem van… Mr. Corleone ezért biztosan kirúgat.

A sofõröm gyakorlottan parkol le a magas irodaépület elõtt, rutinosan sorol be a legsûrûbb forgalomba is, itt azonban az egész placcot szabaddá tették az érkezésünkre. Egy parkolófiú és egy portás várakozik a járda szélén, pont mint az elegáns szállodáknál. Ez is mutatja, hogy ez a hely nem kisbefektetõknek lett kitalálva és a látszat nagyon is sokat tesz.

Morgan, a sofõröm megkerüli a kocsi, majd kinyitja elõttem az ajtaját és megvárja, míg kiszállok. A mögénk beálló kocsiból, szinte ugyanabban a pillanatban száll ki az ügyvédem, aki az üzlet jogi oldalát intézi és a titkárom, aki minden szükséges részletet feljegyez majd.

A portás udvariasan irányít minket a lifthez, s minthogy nyilván egy szót sem tud olaszul, nem is kísérel meg beszélni hozzánk. A lifttel felmegyünk a negyvennyolcadik emeletre, ahol a tárgyalás zajlik majd. Egyenesen a tárgyalóba kísérnek minket. Az ilyen termek majdnem mindenhol egyformák: széles üvegablakokon keresztül láthatjuk az alattunk elterülõ várost, a szobát hatalmas fémszínû asztal uralja, körben székekkel, melyek néhánya máris foglalt. Mindenki elõtt ugyanaz a sötétkék borítós mappa pihen és már a kivetítõ is készen áll a bemutatásra váró prezentációk számára.

Valami viszont még sincs rendben, s ezt már az elsõ pillanatban kiszúrom, amint meglátom az itteni igazgatót. Le sem tagadhatná, hogy tiszta ideg, a veríték már kiütközött a homlokán, a nyakkendõje enyhén meglazítva fityeg barna öltönyén.

Erõltetett mosollyal lép elém, kinyújtott kézzel üdvözöl.

- Benvenuto, Mr. Corleone!

Kezet rázunk, miközben én is üdvözlöm pár dicsérõ mondattal az épületet illetõen, mire feszengve fordul az igazgatótanács több tagjához.

Várakozón nézek körbe, igazából számtalanszor eljátszottuk már ezt a bizonyos fokú ingoknitót, de fõleg Európában. Ha az üzleti partner abban a hitben van. hogy nem beszéled a nyelvüket, sokkal többet megtudhatsz róla, mintha csak simán közös nevezõre akarnál jutni vele. Így hát Mr.Billington olasz tudás híján megrekedt az üdvözlésnél.

Korábban már egyeztettünk, természetesen tolmács segítségével, s akkor azt mondta, hogy az itt tartózkodásom idejére is biztosítani fog egy állandó tolmácsot, hogy minden gördülékenyen menjen. Nos, ennek a tolmácsnak nyilván nyoma sincs különben nem akadt volna meg a tárgyalás már a bemutatkozás kezdetén.

Mr.Billington feszülten int az asztal jobb oldalán sorakozó üres székek mellé, ezért az ügyvédemmel és a titkárommal együtt elfoglalom a helyünket. Az igazgató közben a titkárnõje fölé hajolva sutyorog, bár ahhoz túl ideges, hogy tényleg suttogjon.

- Hol a fenébe van az az idióta?! Fél tízre itt kellett volna lennie! – dühöng fojtott hangon, majd ismét küld felén egy amolyan „minden rendben, csak egy pillanat” mosolyt.

Szánalmas.

- Kevin az imént hívott, nem fog ideérni. – motyogja a titkárnõ.

Persze úgy teszek mint aki nem hall és nem is ért semmit, de majdnem elmosolyodom. Szóval nincs tolmács, és most egyre idegesebbek lesznek, egyre szókimondóbbak.

- Mi az hogy nem fog ideérni?! – kiállt fel, mire már az egyik üzletvezetõje is feláll.

- Uralkodj magadon Jack. Nem értik amit mondunk az ég szerelmére, de a testbeszédet még a végén elárulja hogy gond van!

- Ne legyek ideges, mikor az évszázad üzletét bukhatjuk egy nyavalyás tolmács miatt aki nem ér ide idõben? Mégis honnan kerítsek olasz tolmácsot ilyen hirtelen?

- Megoldjuk, csak higgadj le végre. – a titkárnõhöz fordul – Maga meg Miranda hozzon addig kávét!

- Öhm, uram? Én esetleg tudnék valakit aki segíthet… - mondja lassan, mintha a fõnökei reakciójától tartana.

- Ismer egy tolmácsot? – ugrik fel rögtön Jack.

- Tolmácsot nem, de valakit aki beszél olaszul. – szedi össze a papírjait.

- Jó. Egyenlõre az is megteszi, csak hozza ide kérem, minél elõbb. – utasítja az egyik idõsebb férfi és Miranda sietve el is tûnik az irodából.

Beáll a feszült csend, pont olyan mint mikor az ember a kórházi váróteremben ücsörög és tudja, hogy rossz hírt fog kapni és senki nem tudja mit mondjon, mivel oldhatná a hangulatot. Percekkel késõbb megérkezik a kávé. Egy nagy tálcára rakva, tejszín, cukor, ásványvíz, hogy mindenki kiszolgálhassa magát. Addig is míg várunk, elkészítek magamnak egyet, majd éppen belekortyolnék mikor újra nyílik az ajtó.

Egy vékonyka fiú áll meg tétován a nyílásban és se ki se be nem lép. Rögtön megfeledkezem a kávémról, amint megpillantom a haja tûzvörösét. Az intenzív szín csak úgy rikít a szürke tárgyalóban ahol amúgy az egyetlen színfoltot a sötétkék mappák képezik és nem mellesleg a fiú is olyan overallt visel.

- Elnézést… Miranda küldött ide…

- Maga itt takarít fiam? – szólítja meg az idõsebb, higgadtabb férfi.

A fiú zavartan biccent, majd a tekintete gyorsan körbesiklik az egész társaságon.

- Miranda küldött, hogy fordítsak… - szólal meg ismét tétován.

- Milyen szinten beszél olaszul?

- Folyékonyan, uram. – néz rá a fiú, s csak most tûnik fel, hogy egy felmosó botot szorongat.

Az a kék overáll egyszerûen borzalmasan áll rajta, mintha egy zsákot húztak volna egy szoborra. Az hogy a haja színéhez egyáltalán nem illik, már mellékes a többi mellett, mindenesetre nagyon érdekes jelenség. Még sosem láttam ennyire vörös hajat, ami természetes lett volna, pedig rengeteg emberrel találkozok a munkám során. Most mégis teljesen lenyûgöz ez a szín és a sápadt bõre közötti éles kontraszt.

Mindig is imádtam a vöröseket…

- Henry, komolyan azt hiszed, képes lenne végigasszisztálni egy tárgyalást? – áll elõ Jack frusztráltan – Ne vegye udvariatlanságnak … - néz most a fiúra - … de ez egy komoly üzleti tárgyalás és tolmács képesítés nélkül nem…

Na, ebbõl elég. - Qual è il problema?

A teremben hirtelen mindenki elnémul és egy emberként kezd bámulni rám. Mély elégedettséggel konstatálom hogy az a bunkó végre elhallgat és kénytelen a fiúra hagyatkozni.

- Mit mondott?

- Azt kérdezte „Mi a probléma?”. – válaszol a fiú csendesen.

- Jöjjön be és biztosítsa, hogy semmi probléma. – szólal meg most az idõsebb higgadtan – Mondja meg neki, hogy maga lesz a tolmácsa és kérem, foglaljon helyet.

A fiú zavartan néz körbe megint, mintha azt sem tudná hirtelen hová csöppent és mit tegyen. Édes arcán bizonytalanság suhan végig, ahogy félénken a szemembe néz. Halvány, biztató mosolyt küldök felé, hogy jöjjön csak közelebb, elvégre nem harapok, hacsak nem kéri, de megnézném már közelebbrõl.

Lassan átsétál az asztal másik felére, majd megismétli olaszul amit az imént Henry mondott, megtoldva egy bemutatkozással. - A nevem Ethan Blake, örülök, hogy megismerhetem.

Nem nyújt kezet, nyilván nem tudja mitévõ legyen és nagyon édes, ahogy tétován ácsorog az üres szék mellett. Hogy oldjam a hangulatot és kíváncsiságból is, felállok, majd én nyújtok neki kezet, amit már kénytelen elfogadni.

- Dario Corleone, és részemrõl az öröm. – mondom könnyedén. Neki biztosan nincs gondja az olasszal, nagyon jól beszéli. Alig érzõdik rajta az angol akcentus, csak az „r” betût nyomja meg kicsit jobba, de más nem árulkodik arról, hogy nem ez az anyanyelve.

Még mindig mosolyogva magam mellé intek az üres székre és megvárom míg lehuppan rá. Nem szokott ebbe a környezetbe, feszülten figyeli minden mozdulatom, de én csak megnyugtatóan mosolygok rá, elmerülve azokban a csodás smaragd színû szemekben. Vétek egy ilyen csinos fiút ebbe a rusnya, túlméretezett overallba préselni. Milyen lehet nélküle?

Az igazgató megköszörüli a torkát, magára vonva a figyelmem, majd rögvest egy kis távirányítóval elindítja a prezentációt.

- Akkor kezdjünk is hozzá, ön pedig kérem, képességei szerint fordítson az úrnak, mindent, amit hall.

- Rendben, uram. – biccent határozottan. Szemöldökét picit összevonva koncentrál a kivetítõre én meg õrá.

Van valami ebben a fiúban, ami egyszerûen vonzza magára a figyelmem. Mint mikor a megszokott környezetünkben felfedezünk valami újat, nem odaillõt és nem tudunk megfeledkezni róla. Lehet, hogy azok a szeplõk tehetnek róla, amik olyan ingerlõen hatnak a szemeimre? A hibátlan bõrt megszínezõ apró pigmentek, melyek valamelyest megtörik a tökéletesség látszatát és mégis érdekesebbé teszik? Vagy az a ronda egyenruha amibõl legszívesebben kicsomagolnám?

Biztosan. Elég szép ember vesz körül, sosem ragadok le egynél túl soká. Az újdonság varázsa lesz ez is.

Elkezdõdik a prezentáció, a fiú pedig ügyesen fordít minden egyes szót. Tudom ellenõrizni, hisz valójában folyékonyan beszélem az angolt és el kell ismernem, annak ellenére, hogy nem tolmács, csak egy egyszerû takarító, nem lehet rá panasz. Dallamos hangja betölti az irodát, próbál nem túl hangos lenni, hogy csak mi halljuk, de ne zavarja az igazgatót. Néha egy-egy kérdést is intézek hozzá, amit lefordít az ittenieknek és úgy tûnik semmi nehézséget nem okoz neki ez a tárgyalás.

Fél szemmel a váltakozó diagramokat követem, túlzottan nem érdekelnek, mert elõre felkészültem a tárgyalásra, így már kívülrõl fújom a cég statisztikáját, minden térem, a költségvetéssel is tisztában vagyok, hiszen ezért akarják eladni a részvényeiket, mert veszteségeik vannak. Így hát nem különösebben köti le a figyelmem, nyugodtan elkortyolgatok a kávémat, bár már majdnem kihûlt.

Az üres poharak egyikébe töltök egy kis ásványvizet, majd könnyedén fiú elé csúsztatom a poharat, aki erre meglepetten néz fel rám.

- Bizonyára jólesne ennyi beszéd után. – súgom felé olaszul, mire kapok egy félénk kis mosolyt.

- Köszönöm szépen. – motyogja, majd óvatosan megfogja a poharat és kortyol párat.

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyi idõs lehet, mert alig tûnik többnek tizenhatnál. Annál azonban biztos több, nem vennének fel egy viszonylag tinédzser fiút még takarítani sem, de jó lenne megtudni róla ezt-azt.

Az igazgató abbahagyja az elõadást, a beálló csendben végül megszakítom a hosszúra nyúló szemkontaktust, de a mosolyom letörölhetetlen.

Ez megint gyorsan ment.

- Van valamilyen kérdése?

Ethanre pillantok, aki várakozón fordul felém miután tolmácsolta a kérdést, hogy ne halasszon el egyetlen szót sem.

- Nincs. Kérem a szerzõdést, az ügyvédem átolvassa, és ha mindent rendben talál, még ma aláírhatjuk. – válaszolom és türelmese kivárom míg Ethan fordít, aztán az igazgató átadja a mellettem ülõ férfinak az egész paksamétát, ekkor viszont én már csak a kis vöröst nézem.

- Milyen honoráriumért lennél hajlandó fordítani nekem, mondjuk… az elkövetkezõ egy hónapban?