|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2016. 04. 17. 01:02:00 | #34206 |
 Karakter: Hase Kisho
Megjegyzés: Mano-channak
Mindig is utáltam az első napokat. Az új helyeken eltöltött első napok mindig reménnyel töltöttek el, hogy aztán minden elszálljon, s füstje se maradjon.
Most is hasonlót érzek, ahogy az egyetem előtt a haverom várom, akivel az előkészítőn barátkoztunk össze. Tudom, naiv vagyok, de sosem gondoltam, hogy egy egyetem ilyen hatalmas is lehet, mint ez a suli. Még ha egy szakra járunk is, mennyi az esélye, hogy megtalálom?
Pedig olyan boldog voltam, mikor felvettek, s ma egész reggel azon gondolkodtam, hogyan kellene viselkednem, ha míg várok, viszontlátom, de végül semmi, de semmi nem lett az egészből. Még csak hozzá hasonlót se láttam - pedig sosem tudnám összetéveszteni senkivel.
- Ohayou, Kisho - üdvözöl zihálva az ismerősöm. Magamra erőltetek egy félszeg mosolyt, és biccentek válaszul. Már megszokta, hogy nem vagyok valami beszédes, így maga meséli még mindig mély levegőket véve, hogy amilyen peches, persze, hogy lekéste a korábbi buszt, így alig fért fel arra, amivel jött, és hogy még futnia is kellett, hogy ne várakoztasson nagyon meg. Megjegyzem ugyan, hogy nem kellett volna, vártam volna rá, de kategorikusan kijelenti most is, hogy utál késni - azért mindig megteszi -, és hogy az, hogy futott, csökkenti a bűntudatát.
A megnyitó ceremónia roppant unalmas, egykedvűen hallgatom ücsörögve. Barátom közben nem tétlenkedik, máris beszélgetésbe elegyedik a másik mellette ülővel. A ceremónia után persze engem is bemutat, és igyekszem a tőlem telhető legnagyobb barátságosságra, de inkább kettejükre hagyom a beszélgetést, mert nincs túl sok kedvem létezni se. Biztos vagyok benne, hogy itt volt a megnyitó, mégsem tudtam kiszúrni annak ellenére, hogy elég feltűnő jelenség...
- Kisho, jössz velünk? Shunsuke megbeszélt egy találkozót a megnyitó utánra az egyik ismerősével a korábbi sulijából. Elmehetnénk közösen kajálni egy jót.
- Mehetünk - egyezek bele. Még halvány remény ég bennem, hogy ott összefuthatunk akár ma is, de igazából már magam is oltogatni kezdem magamban ezt a pici reménysugarat.
* * *
Immáron három napja elkezdődött a félév, és még mindig nem sikerült vele összefutnom. A tanulásra egyre kisebb a motivációm, és komolyan felmerül bennem, hogy talán megváltoztatta a terveit, és mégsem ide jött. Hiszen ez a szak más egyetemeken is megtalálható, és bár ez sem egy rossz hírű egyetem, talán egy másik neveset választott, és teljesen feleslegesen küzdöttem ennyit.
Nem, az nem lehet. Emlékszem, hogy láttam a nevét a felvételi eredményeknél, felvették, bekerült, biztosan itt kell lennie.
- Kisho, jössz kajálni? - tép ki gondolataim közül Shunsuke, amiért hálás vagyok.
- Hai - állok is fel, legalább míg a társaság csacsogását hallgatom, addig is elterelem a gondolataim növekvő kétségbeesésemről.
Az ebédlőben végül egész a falhoz telepedek, hogy ne zavarjam a többieket az új emberekkel való szóba elegyedésben. Ahogy a banda gyarapodik, úgy derül ugyanis ki mindig, hogy milyen kicsi a világ, hiszen mindenki régi ismerősökbe botlik. Csak én nem...
Ezért is mélázom el újra. Felidézem magamban a vitánk másnapját, amikor ridegen és elutasítón sétált el mellettem, egy szót se szólva, s annyira lemerevedtem a viselkedésén, hogy még egy mukkanást sem voltam képes kipréselni magamból. Hogy kellene majd viselkednem most, ha esetleg összefutva hasonlóan reagál? Még ha fájó is, én beérném, eleinte bizonyosan beérném annyival is, hogy sikerült elérnem, hogy újból szóba álljon velem.
Annyira elmélázom, hogy csak akkor tűnik fel, hogy csatlakoznak az asztaltársaságunkhoz, mikor valaki lehuppan velem szemben. Riadtan kapom fel a tekintetem, mintha bárki rajtakaphatna valami rosszon, de abban a pillanatban el is akad a szavam egy pillanatra.
Ez... ez most valami rossz tréfa vagy hihetetlen lehetőséget rejtő csoda az égtől?
- Manobu?... - ejtem ki önkéntelenül is a nevét, de kétségem sem marad, hogy tényleg ő az, hiszen ugyanakkor szakad fel ajkairól az én nevem is. Három.... harmadik napja keresem, figyelem mindenhol, erre ugyanúgy hirtelen "tör" be az életembe újra, épp úgy, mint legelőször. Merhetem hinni, hogy ez valami jó ómen?
Mindenki számára feltűnik a kis jelenet, és máris kapjuk a kíváncsiskodó kérdést. Nem tudom, mit mondhatnék, így ő az, aki előbb szól - mint tette mindig, tekintve, hogy általában ő beszélt mindig. - Igen, a volt barátom - a többiek először nem tudják hova tenni a választ, aztán viccelődnek, de számomra kijózanítóan fájó a megfogalmazás. Mert valóban: most nem vagyok több, csak egy ex... valaki a múltból, aki nem fontos többé. Még szótlanabbá válok, mint úgy egyébként, csak gesztusaimmal igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Hiszen jól megtanultam, ha mosolygok a többiekkel, akkor jobban elfogadnak, viszont ha komoly maradok a gondjaim miatt, egy idő után mindenki elkerül.
Viszont így, hogy mindenki csicsereg, és válaszolgatok, ha kérdeznek, vagy hozzám intéznek valamit, és mosolygok a viccelődéseken, senki nem érzékeli, hogy baj lehetne. Azaz... egy valaki észrevenné, de ő igyekszik ritkán foglalkozni velem.
Viszont hamarosan feláll az asztaltársaság, mindenkinek dolga akad. Az "enyéim" felől nem újdonság, nagyjából tudom, mikor lógunk együtt, de az ő részéről is mindenki melózni lép le vagy órára, így kettesben maradunk. Arra számítottam, hogy valami kifogást találva ő is lelép, de ehelyett, bár a lelkesedése lelohad, inkább beszélgetést kezdeményez.
- Bocsánat a modortalan kérdésért, de... mit keresel itt? Úgy értem... sosem voltál ilyen humán beállítottságú, azt hittem, majd valami műszaki egyetemre mész vagy nem tudom.
- Lehet, hogy korábban úgy volt, de megváltoztattam az érdeklődésem irányát - felelem egyszerűen. Azt nem részletezem, hogy igazából az érdeklődésem csupán annyiban változott, hogy nem az érdeklődési körömet, hanem őt állítottam a céljaim középpontjába. Azért látszik rajta, hogy nem teljesen hisz nekem. Megértem, ma is hadilábon állok az angollal, ami itt például fő tárgy, és süketelni sem tudok úgy, mint ő, bármiről, pedig ez bölcsészeten nem árt. Legalábbis több esélye van az embernek elmismásolni, hogy semmit sem tud az anyagból, mint úgy, hogy ül kukán, maga elé meredve, mint én tettem mindig.
- Sou... - feleli, de érződik, hogy nem győztem meg. De nem érdekel, keményen dolgoztam, hogy bejussak, és szerintem ha továbbra is komolyan akarom, a szakot is el tudom végezni anélkül, hogy lemaradnék tőle. Főleg, mert olyan erős motiváció mozgat, mint hogy mellette akarok lenni minél többet.
Viszont a "beszélgetésünk" a kommunikációs képességei ellenére kezd kissé... kínossá válni, amin magamban kissé bepánikolok - ha most nem tudok a dologgal mit kezdeni, hogy fogom tudni visszaszerezni? Törni kezdem a fejem, végül belekapaszkodok az első szalmaszálba, ami eszembe jut.
- Felvetted már a tárgyaid? - mikor kimondom, már átkozom is magam, hogy nem találtam ki valami jobbat, de megilletődésemre az arca mismásolóssá válik. Nem is csodálom, lassan lezárják a rendszert, és eléggé egyértelmű, hogy ezek szerint maga még nem foglalkozott ezzel a résszel. Nem egy nagy számítógépzseni adminisztrációs téren ezek szerint még mindig. - Szóval még nem - állapítom is meg hangosan, mire finoman megrezdül.
- Még... még nem is mondtam semmit! - durcázik minimálisan, de aztán megadja magát mély sóhajjal. - Már ránéztem, de még nem fejeztem be.
Magyarul nem találta meg elsőre, amit keresett, és félretolta érdektelenül, hogy majd megoldódik valahogy a kérdés. Vagy talál valakit, aki megcsinálja neki. Márpedig ha tartozni akar valakinek valamivel, inkább nekem tegye, mint másnak.
- Ugorjunk be a könyvtárba, megcsinálom neked, úgyis a sajátomra is rá kell néznem - állok fel, elvárva, hogy kövesse a példámat. Vonakodva teszi meg, és egész úton duzzogósnak tűnik, de mindig ilyen volt azt hiszem. Legalábbis sosem tudtam eldönteni, hogy mikor milyen komolyan orrolt rám, és mennyire csak megjátszotta, hogy ne gondoljam bénának az ilyesmiben, de mégis megcsináljam neki. Egyáltalán... sosem tudtam, mit gondolt. Ha tudtam volna, talán még mindig az enyém lenne... Ennek hiányában viszont csak reménykedem benne, hogy amellett, hogy megtudhatom az időbeosztását, és hogy milyen kurzusokat látogat, még egy jó pontot is tudok majd szerezni a segítséggel. Elkelne egy pár ilyen jópont...
A könyvtárban szerencsére akad üres gép, be is foglaljuk, s bár még mindig elég távolságtartó, ahogy leülünk, és elővarázsolom a suli ügyintéző rendszerét, együttműködőbb és közlékenyebb lesz, így egész kellemes légkörben, már-már a régi baráti időket idézve vesszük fel a tárgyait, de persze nem figyel rá, hogy kellene, s bár korholom miatta, igazából nem bánom, mert így lehet esélyem egy hasonló akcióra majd a következő félévben.
Az idő viszont elszalad, s bár sajnálom magamban, lassan vissza kell indulnunk, hogy beérjünk az óránkra. Az viszont vigasztal, hogy a kis hadműveletem után sokkal több közös óránk lesz, mint amúgy lett volna - kemény egyet sikerült magamtól belőnöm... Mostantól viszont lesz öt. Egy példának okáért holnap reggel. Ez annyira eltölt elégedettséggel, hogy az sem szegi kedvem, hogy nem túl lelkesen veti felém a "legközelebbi viszontlátásra" elköszönő formulát.
* * *
Életemben talán még sosem mentem ennyire nagy lelkesedéssel suliba, mint most tempózok az első órámra, pedig reggel nyolckor kezdődik. Elsőnek érkezem a találkozási ponthoz, és türelmetlenül toporgok, hogy jöjjön már Imou, még ha tisztában is vagyok vele, hogy notórius késő. Nem tehetek róla, a türelmetlenség már tegnap lefekvés óta benne bugizik a talpamban, de egyrészt nem akarom itt hagyni barátom, másrészt nem akarok egyedül érkezni, mert úgy kissé furcsább talán, ha rögtön Manobu mellé vágom le magam. Imou viszont tuti odatelepszik majd a többiekhez, és akkor már számomra is szabad a pálya.
Amikor végre befut barátom, nem is tétovázok, úgy indulok meg, hogy csak loholni tud a nyomomban, amit arra fogok, hogy most sokat késett, és nem érünk a teremhez, ha nem sietünk - pedig azért ennyire nem kellene, de a szívem húz: látni akarom megint, amilyen gyorsan csak lehet.
Ennek ellenére a terepbe igyekszem közömbös ábrázattal lépni, semmit sem árulva el izgalmamból. Sosem derül ki számomra, sikerült-e elérni ezt az állapotot, mert ami a látvány teljes mértékben lelomboz. Pedig nem kellene meglepjen, hogy megint vagy három lánnyal dumál a legnagyobb közvetlenséggel, de ami még fájóbb, hogy az egyik a nyakát karolva nevetgél. Azt gondoltam, már túl vagyok a haragom kezelésének problémáin, de ahogy a körmöm a tenyerembe váj, mikor ökölbe szorítom a kezem, ráeszmélek, hogy messze nincs így. Sötét rosszkedvvel ülnék le az első szabad helyre, de Imou továbbvonszol, hogy a többiek mellé üljünk be. S így pont rálátok arra a jelenetre, amire nem szeretnék.
Vajon az a lány a barátnője? Annyira közvetlenül csimpaszkodik a nyakába. Idegesítő. Roppant fájdalmas és még inkább idegesítő. Szabályosan hálát adok, mikor felbukkan a tanár, és végre szétrebbennek. Az viszont némi megnyugvást nyújt - nem az igazit, de valamennyit mégis, mert ha alakul is köztük valami, még nincs semmi jó eséllyel -, hogy Mano nem a lány mellé ül le, hanem a másik oldalról a "mi soraink" erősíti.
De még így is túl fájó a kérdés: hogy versenyezhetnék egy lánnyal?
Az óra viszonylag hamar véget ér, és Imou megkönnyebbülten sóhajt fel mellettem, majd rögtön "letámadja" Mano-t.
- Manobu, te mázlista dög, kik voltak azok a helyes lányok veled óra előtt? Bemutathatnál igazán a csajod barátnőinek.
- Ó, Mika-chan nem a csajom, csak barát - pirul el kissé de aztán visszanyerve szeleburdi nyugalmát, fűzi hozzá. - De ha gondolod, legközelebb bemutatlak nekik, Imou.
Félrefordulok, mert muszáj elrejtenem a végtelen megkönnyebbülést, ami kinyilatkoztatására eltölt, de még így is fültanúja leszek Shunsuke ötletének.
- Mi lenne, ha elhívnánk őket bulizni valamelyik este? Nagy közös lazulás? Na, benne vagytok?
Abszolút semmi kedvem, de ahogy Mano lelkesen rávágja, hogy simán, döntök, s mikor Shunsuke rám pillant, határozott igennel bólintok. Nem hagyom, hogy nyugodtan csajozzon csak úgy, azért jöttem egyetemre, hogy visszaszerezzem, nem pedig azért, hogy valami "jöttment" csajszi kezére játsszam!
* * *
Ismét ebédelünk, és ismét egymással szemben jut nekünk hely. A többieknek valahogy természetesnek tetszik, hogy mi így szeretnénk korábbi ismeretségünk okán. Magam részéről nem bánom, de rajta ugyanazt az irritáltságot látom, mint tegnap. Különösen, hogy megint kettesben maradunk, igaz, most nem egy teljes órányira. Már azt is látom rajta, hogy erősen gondolkodik valami kifogáson, hogy lelépjen addig is, mikor elé tolom a reggel vásárolt epres tejet.
Meglepődve kérdez rá az egyértelműre - Ez mi?
- A tiéd. Szereted, nem?
- De... - fogadja el az italt kissé megzavarodva. Majd kis idő múlva egy kérés tör fel belőle motyorgás formájában: - Miért viselkedsz úgy velem, mintha évszázados barátok lennénk?
Mit mondjak erre? Az igazság elriasztaná.
- Ugyanarra a szakra járunk, ráadásul közösek a barátaink, kellemetlen lenne, ha nem jönnénk ki - mismásolom el ennyivel a kérdést.
- So...sou - nyugszik bele a válaszba elgondolkodva. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem rontottam el valamit megint...
* * *
A közös ivászatos buli egész hamar összejön, bár csak tegnap beszéltünk róla, ma estére tervezték a srácok. Végül a lányok nem értek rá, de a többiek arra szavaztak, hogy ettől függetlenül nézzünk ki a városba, nem árt a lazítás az első hét fáradalmai után. Bár a hangulat nem rossz, szerintem én vagyok az egyetlen, aki titkon boldog, hogy egy lány sem ért rá. Számomra így nem kínszenvedés az egész, és a beszélgetés is gördülékenyebb. Jó párszor kuncogok egy-egy viccesebb anekdotán, miközben fogynak az italok. Nem viszem túlzásba, nem mintha nem bírnám, de nem szeretné "elázni". Mano és Shunsuke viszont felváltva hergelik egymást, és kezdem úgy érezni, hogy nem lesz jó vége. Most viszont épp Imou meséli az egyik ciki, de vicces sztoriját, amin megint elnevetem magam. Meglepetésemre az eddig az engem kimért távolságtartással kezelő Mano egész az arcomba hajol, és kissé becsiccsentett hangon ad hangot meglepődésének.
- Kisho, te megint mosolyogsz! Sikerült túllépned a szégyenlősségeden?
Közelségétől zavarba jőve pirulok el kissé, finoman hátrébb is hajolva pár centit, hogy ne legyen ennyire fojtogatóan kellemetlen a helyzet. - Olyasmi.
- Mert olyan félénk volt? - kapnak a többiek a kijelentésen, mire azt veszem észre hogy Mano teljes beleéléssel festi le, szerinte milyen szerencsétlen voltam szociális kapcsolatok kialakításában.
- Srácok, én is itt vagyok... - próbálom kifejezni, hogy zavar, ahogy kvázi kibeszélnek, de tovább vesézik kifelé a témát, így inkább elvonulok a mellékhelyiségre, míg kiélik magukat.
Bár ne tettem volna! Alig indulok vissza, kiszúrom, hogy egy kisebb hölgytársaság csatlakozott az asztalunkhoz, és persze, hogy Mano tartja őket a leginkább szóval, miközben a telefonját piszkálja. Tuti megint begyűjtötte az egyikük számát legalább.
Idegesítő!
Megfordul bennem, hogy sötét hangulatban inkább távozom, de a cuccom az asztalnál van, így kénytelen vagyok visszamenni.
- Ó, és ő itt Kisho. Ne tévesszen meg a riasztó ábrázata, csak roppant szégyenlős lányok társaságában - mutat rám rögtön Mano, ahogy lehuppanok, "kedvesen" bemutatva.
Bár őt igazolja kialakult hallgatagságom, annak egészen más oka van. Ahogy régen is minden tettemnek egészen más oka volt, mint amit a többiek gondoltak. Most épp az önkínzás az, ami megnémít, csendesen figyelem, hogy beszélget el a mellette maradó lánnyal, míg a többiek leülnek vegyülve. Rám is jut egy, akit megtisztelek ugyan félszavas válaszaimmal, de csak irritál. Miért kellett idejönniük? Egész jól elvoltunk... Mélyet sóhajtok. Fel kellene állnom, és kimentenem magam valahogy, mégis csak ülök, az idő előrehaladtával már teljesen kimaradva a társalgásból. Megint úgy érzem magam, mint gyerekként mindig: nincs helyem itt, mit keresek itt mégis?
A helyzetet mégis Imou oldja fel, mikor felveti, hogy neki mennie kellene már, amihez van erőm csatlakozni, míg végül mindenki úgy dönt, hogy akkor menjünk. Épp csak van két részeg madarunk: Mano és Shunsuke is elég ramaty állapotban vannak, totál eláztak. Bár még mindig Mano a gázabb...
- Kisho, rád bízzuk Manobut - fogja a saját szárnyai alá Imou Shunsukét. Tiltakozásra nyílna a szám, de nem kell megszólalnom ahhoz, hogy belássam, nem várhatom el tőle, hogy befogadjon még egy embert a kis garzonjába és Seishoutól se, hogy hazavigye, hiszen ő még a szüleivel lakik.
- Hai - adom hát be a derekam.
|
| timcsiikee | 2016. 04. 02. 02:22:31 | #34145 |
 Karakter: Hitara Manobu
Mano-kun:
Új hely, új kezdet, szokták mondani. Csak most értettem meg igazán, mit is jelent ez, sőt, hogy milyen jó is tud ez lenni egyes esetekben. Bár igyekeztem mindig ezt mutatni, nem tettem magam túl olyan könnyen Kishon. Már a neve gondolatára is fancsali arcot vágnék reflexből, ha nem edzettem volna már erre majdnem egy évet. Hahh… kellett ez a szünet is, hogy teljesen megszabaduljak a közelsége érzetétől is, s annyira elvonatkoztattam már attól, hogy beszélgettem is vele. Nem is értem, most miért gondolok megint rá, csak magamat hülyítem, de azt be kell vallanom, őt mondhatom talán az első „szerelemnek” ami komolyabb volt mint addig bármi, talán ezért ilyen nehéz. Bár könnyebb lenne, még ha az azt is jelentené, hogy nem volt olyan komoly.
Sebaj, ma tényleg beváltom az új hely új kezdet nyújtotta lehetőségeket, nem vesztegethetek egy percet sem, miért is tenném? Persze maga a tanulás is fontos lesz, de azt mondják, ha egyetem alatt nem, akkor később csak nagyon nehezen találhatunk magunknak párt.
Oké ez most kicsit szánalmasan hangzott így fejben, de… annyira talán nem vészes. Pár barátommal sikerül összefutnom már a beiratkozásnál, sőt később az első napon is, igaz velük már előre beszéltem e-mailben. Meglepő, hogy alsó-középiskolából is került elő ismerősöm, egész másfelé tanultunk felső-középben, most meg mégis hasonló pályára megyünk. Olykor mókás is a sors fintora avagy humora, bárcsak mindig ilyen lenne.
Sok mindenből érezni, hogy ez komolyabb intézmény, annak ellenére, hogy nem tűnik annak, például… nem kötelező az egyenruha, mint alsóbb iskolákban, mindenki úgy öltözik fel ahogy akar – ez nekem csak jó, hisz sokkal egyszerűbb lesz majd a reggeli készülődés, mint anno az egyenruhával kreatívkodni egy csomót, hogy még tetsszen is nekem amit látok a tükörben. Az órákat részben magunk válogatjuk össze, hogy mikor legyen, nyilván a tanároktól függ, de ez is tök jó dolog. Sok mindent itt már magunknak kell intézni, és persze mindenki 18 év fölötti, kész felnőtt az egész társaság, néha talán túl komolyak is. Nem úgy, mint a kis csapatunk, akik épp az első órájukra vihogva érnek be nosztalgikus sztorikat sorolva egymás után. Minden problémám el tudom lassan felejteni, amik amúgy is egyre kevesebben vannak szerencsére.
Jó szakot választottam már most érzem, hisz rengeteg lány van, s észre sem veszem azt, hogy igazából csak közöttük szemezgetek… vagyis csak nézegetem őket, nem mintha annyira macsó lennék hogy döglesztően mustráljam a felhozatalt, csak kilesem ki az aki szimpatikusabb, és ki az akit jobb kerülni. Az egyetem komolysága abból is kitűnik, hogy nincs kifejezetten ismerkedős része az első óráknak sem, a tanár mutatkozik be pláne előadáson, és bele is vágnak azonnal a tananyagokba, mintha egy úszni alig tudót bedobnának a mélyvízbe. A gyakorlati csoportórák ilyen szempontból már lazábbak – már amelyik – mert nagyon rövid bemutatkozással kezdünk körbe, hisz van rá idő, kevesen vagyunk – az előadáson elment volna vele az egész óra – de elég jellegtelen az egész. A magam módján mégis csak felkeltem az emberek érdeklődését, olyan vidáman és élettel telire sikerül felpattannom és beszélnem, hogy pár kuncogást elkapok, de nem hoz zavarba, hisz direkt csinálom, inkább csak mosolygok én is. Jó lesz ez az év, érzem!
~*~
- Hü-hümm, lucky! – virulok a telefonomat babrálva. Hét telefonszámot szedtem össze eddig és még csak két óra ment le ami gyakorlati, azt hiszem ez rekord. Bár barátom irigykedve panaszkodik szembe, hogy máris így kezdem az évet de csak ugyan úgy vigyorgok rájuk, mint máskor. Nem tehetek róla, jó a lányokkal is elbeszélgetni, a legtöbben nagyon aranyosak ráadásul. Nem mondom azt, hogy kihasználom őket, mert semmi olyat nem teszek egyikükkel sem, ami kárukra lenne, csak kedves vagyok mindenkivel ez miért lenne rossz?
Viszont, mivel most lesz két lyukas órám, még inkább tetszik Hayato ötlete, hogy menjünk kajálni. Az egyetemi menzát már tudjuk merre van, így felderítjük a környéket, legalábbis… ez volt az első terv, s örömmel sétáltam volna ki a kampuszról felfedezni, de a többség dönt és inkább megyek velük, mint egyedül egyek, az elég unalmas. Noah-nak egyik ismerőse és pár barátja mégis az egyetemi menzán vannak, s ha már így összefutottak ők is nem rég, miért ne ismerhetném meg őket is? Sosem árt sok emberrel jóban lenni, hisz nem tudni ki miben lesz jobb, tud majd segíteni és viszont, na meg akár egyetem után is elhelyezkedésnél, nem csak a tanárokra lehet ám támaszkodni, és szívesen ismerek meg új embereket is. Nem véletlenül pörgök kétszázon a mai nap, annyi újdonság és új ember van, csak győzzem őket megjegyezni. Hasonlóan jó hangulatban megyünk fel a menzára, mint ahogy az egész napot kezdtük eddig, félig lesütött szemmel meg részben a szemüvegem szárával kicsit takarva véletlenül a kicsi társaságból először csak intek az új emberkéknek, majd ha leültem, kényelmesebben nézek körbe. Egy nagyobb asztal egyik végében, de a falnál találok helyet magamnak, ekkor nézek teljesen körbe, három új emberke, oké, azaz… Minden csak addig oké, míg nem a közvetlen szemben ülőre téved a tekintetem, s úgy lefagyok mint a régi Windows a kékhalál előtt.
Ez.
Kisho.
Nem rövid a sokk, egyszerre pánikol be az agyam és a szívem is, nagy, kikerekedett szemekkel reménykedek benne, hogy csak egy hasonmást látok, de annyira beleégett a tudatomba régen, hogy be kell ismernem, kétségtelenül ez ő.
- Kisho… - majd ez után csak hebegni tudok egy sort, főleg, hogy velem egyszerre ő is kiejti a nevem halkan, ez csak még nagyobb bizonyosságot ad, hogy ő az. A többiek is erősen a szemtanúi lesznek a jelenetnek s rögtön jön a kérdés, hogy ismerik egymást? Nyilván, bemutatkozás nélkül kimondták egymás nevét, ez csak annak a jele lehet, hogy mentalisták nem? Dobom azonnal a gonosz gondolatokat, nem rám jellemző… oké, nem mindig, s nem tud most kellően pörögni az agyam, ezért kapásból a szolid igazságot vetem be mindenki felé fordulva megint olyan vidám fejjel, mint akinél most hagyott a Mikulás egy tonna csokit.
- Igen, a volt barátom – nem meglepő, hogy fura reakciókat kapok elsőre, de elviccelik a tényleges jelentést, hisz nem tudják hogy amúgy ez szó szerint igaz és nem haveri szinten, de azért örülök neki, hogy aztán fokozatosan terelődik a szó, először csak annyira, hogy milyen kicsi a világ, így is találkozhatnak régi barátok. Na igen, azok is, akik nem szeretnének.
Kajálás közben is igyekszem úgy beszélni, mint máskor, hisz fura lenne, ha hirtelen magamba fordulnék, nem is esne jól, de hozom a formám, fokozatosan elvonatkoztatok attól, hogy Az a Kisho ül velem szemben, vele is tudok úgy beszélni, mint egy szimpla baráttal igaz nem gyakran, de ez is valami, egy órán keresztül körülbelül jól is szórakozunk, de a társaság nagyjának menni kell órára. Annyira nagyjának, hogy a végén csak azt veszem észre, hogy… már csak ketten ülünk az asztalnál, és nyilván Kisho marad itt velem szemben, akinek szintén van még egy lyukas órája, akárcsak nekem. Egy kicsit visszaveszek a jókedvből. Nem direkt, mert nem tudok rá ekkora szünet után csúnyán nézni már, főleg ahogy láttam a többiekkel is jól elbeszélgetni, de…. arról sem tehetek, hogy zavarban vagyok így négyszemközt most kicsit vele. Csak a shakebe bújok kicsit, a szívószállal, felkönyökölve az asztalra megtámasztom a fejem, és szemezek vele egy kicsit a szemüvegkeretemen felül, mintha egy pacát lesnék, majd feltolom az orromon és a másik oldalamra billenek.
- Bocsánat a modortalan kérdésért, de… mit keresel itt? Úgy értem… sosem voltál ilyen humán beállítottságú, azt hittem majd valami műszak egyetemre mész, vagy nem tudom. – már semmit nem tudok ezek után, azt meg pláne nem, hogy miért nem mondok valami kifogást és húzok el ahelyett, hogy itt beszélgetek vele? Magamnak sem tudom megmagyarázni, de nosztalgikus érzés a társasága, és egyelőre több kellemes emléket hozott elő, mint negatívat ez a kicsi idő, hogy most újra látja.
Új hely, új kezdet… Na persze, hogy ez is csak a mesékben van, most olyan érzésem van, mintha egy abszurd de mulatságos történet közepébe csöppentem volna, a világ egyik legnagyobb iróniája által körberöhögve.
Ez is csak én lehetek.
|
|
