- Jössz egy csókkal – vigyorgok rá, õ csak zavartan néz jobbra, balra. Na ha ez elfut.

- Ha... ha utolérsz! – ered futásnak.

A futkározásnak véget vet, beáll a sorba és vár engem. Oda megyek, derékon ragadom, s magamhoz húzom. Zavartan néz el. Elengedem, most, hogy jobban bele gondolok, fent romantikusabb.

- Jó, ezt megnyerted, viszont, még behajtom rajtad az adóságot – suttogom, s egy puszit hintek paradicsom színû arcára.

Amint beszállunk a kabinba és elindulunk õ az üvegre tapadva néz körbe a nagyvilágban. Itt az idõ a behajtásra.

- Alden? – szólítom meg kedvesen

- Tessék?

Ahogy felém fordul, ajkait rabul ejtem. Szemem csukva, így nem látom, hogy a kerek szemei mennyire meglepett. Neki ugyan ez a második csókja, de nekem az elsõ, persze józanul. Eleinte még összezárja ajkait, de addig erõsködöm, míg ajkai elnyílnak. A nyelvemet azonnal át is dugom, s övét táncra hívom. Érzem, hogy a táncra hívott nyelve megmozdul, bár a csók kicsit gyors, és alig tudja tartani a tempót, de így is mennyei érzés ez a csók. Derekát átölelve csókolom tovább. Ölelést õ is viszonozza, de õ a nyakamat karolja át. Szegényke, még ha menekülni akarna is, nem sikerülne neki, olyan szorosan fogom. Majd mikor az én szám is elzsibbad, pihegve döntöm homlokom övére, s a szemét nézem, szóval csukva volt. Ez feldob engem, hisz haladok. Mikor kinyitja csokoládébarna szemeit, én mélyen belepillantok. Õ jobban bele pirul, s inkább elszakítja tekintetét tõlem, s hátat fordít nekem, de ölelésembõl még most sem tud szabadulni, és nem is fog.

- Az a könyvtár? – mutatja meg az épületet, ami ki van világítva, biztos azért, mert az egy templomos könyvtár, vagy könyves templom. Hisz a templomok vannak kivilágítva.

- Igen, meg a múzeum, ott – mutatok a másik épületre, majd sorban elmondom neki, hogy mi micsoda és elmagyarázok mindent, amit kérdez. Késõbb leszállunk.

- Nos, azt hiszem, ideje elhagyni a parkot – akkor mára ennyi lenne, irány a hotel. Mivel a levegõ igen lehûlt, így a kocsihoz megyünk és gyorsan felkapja a szvettert.

- Hívd fel anyudékat, hogy ma nem mész haza. – mondom neki, mire ismét vitába szál.

- De... de holnap suli és...

- Nyugi, elviszlek reggel.

- De... az nem lesz gyanús? – Felnevet.

- Túl sok a de – simítom el hajtincsét arcából. Mire ismét Piroskát játszik. Igen ezen túl így hívom, Piroska.

*~*~*

A hotelba érve a szobában körbe nézek, miután a táskát letettem. Egy ágy, ahogy mondta és egy kanapé. Piroska zavartan toporog a szoba közepén. Ezen felkuncogok, s elindulok felé.

- Arra van a mosdó, és az a te ágyad, de velem is aludhatsz, ha szeretnél – suttogom fülébe az információt. Tudom, hogy ilyenkor bizsereg, ezért csinálom.

- Jó-jó lesz külön is, de, nincs pizs... – panaszkodik. Igaz is, csak én hoztam ruhát

- Aludj az alsódban – ajánlom neki, mire ismét bemorcosodik. Áh, meg is van Morcoska Piroska, igen ez a név illeti. Mire észe kapok a mosdó felé halad.

- Jól van, akkor aludj ebben – dobom neki a pólóm, s õ azzal megy a mosdóba.

Addig én kiveszek a táskából egy alsót, és várom, hogy kijöjjön. Az ajtót ámulom, sokáig van bent. Az ajtó nyílik, de õ sehol, viszont egy kis idõ után, mint egy félre sikerült rozmártánc, lopózik ki a helyiségbõl. Mikor kiér, és az ágyra vetõdik, gyorsan magára húzza a takarót, még a feje sem látszik ki. Felnevetek tettein, de õ nem reagál vissza. Ilyen gyorsan elaludt volna?

 - Jó éjt, Piroska! – köszönök el tõle, de választ nem remélek.

- Pff... jó éjt, Farkas! – jön vissza a válasz pufogva. Már annyit nevetek, hogy a szám bele zsibbad, de tõle aztán lehet nevetni.

Lekapcsolom a villanyt, s elmegyek zuhanyozni. A víz alatt gondolkozni kezdek azon, hogy Alden tényleg azt akarja, hogy magamba bolondítsam. Alden egy tanítványom, nehezen fogok belé szeretni, vagy legalább is elfogadni azt, hogy õ egy diákom. A zuhany alól kilépek, s a hotel törölközõjét használom. Megtörölközöm és alsóban kimegyek halkan Aldenhez, aki már mélyen húzza a lóbõrt. Leülök a kanapéra, de az keménynek érzem, így Alden mellé fekszek. Piroska messze van tõlem, és az összes takaró rajta van. Közel hajolok a füléhez.

- Alden… hozzám bújsz? – próba szerencse, ezelõtt ez mindig bevált. Alden kicsit felém mászik és a takaróból nekem is jut. Bár még kicsit messze van, de most már közelebb tudok menni. Jobb kezem derekára simítom, ball kezem pedig nyaka alá tuszkolom, de hála nem kel fel. Így ölelkezve alszunk tovább.

*~*~*

Reggel elõbb kelek, mint Alden, s mikor végignézek, rajtunk látom, hogy Piroska rajtam fekszik és szuszog, jobb keze mellkasomon, ball keze pedig… Felemelem a takarót és elmosolyodom. A ball keze farkamon. Óvatosan Elveszem kezét s felkelek. Felöltözök, s gyorsan leszaladok a boltba. Veszek péksüteményt, Aldennek a suliba. Visszasietek a házba, s az ajtó elõtt az ijedt tekintetével találkozok.

- Hol voltál? Nagyon megijedtem, kerestelek mindenhol. Azt hittem, hogy itt hagytál. Én…. – lerakom a szatyrot, s átölelem. – Hol voltál, mért hagytál itt egyedül? – még kicsit kómás, meg remeg is. Nem hittem volna, hogy ezt váltom ki belõle. Közel hajolok hozzá, s végignyalok füle peremén.

- Sajnálom, Piroska, csak boltban voltam. – mondom, s õ azonnal a morcos képet veszi fel és elenged. Bár nyugodtabban néz rám, de még mindig feldúlt kicsit.

- Farkas.. – pufog. A táskához megyek és az ágyra dobok egy pólót, alsót, zoknit, és nadrágot meg egy pulcsit.

- Vedd fel ezt, pont a te méreted. – mondom, s õ csak néz rám. – ne nézz, öltözz. – mondom és õ felkapja a ruhákat és a fürdõbe megy. Este le tudtam nézni a méreteit a ruháiról, így reggel gyorsan el tudtam menni a boltba. mikor visszajön vörösen áll elõttem.

- M- milyen? Honnan tudtad a méretem?

- Jól nézel ki. És az titok. – nyújtom ki a nyelvem.

- Leharapom. – durcázik. elé állok és kinyújtom ismét.

- Tessék, megengedem. – nyalom végig az ajkát, majd megcsókolom. Finom reggeli csók, nem is lehetne jobb a reggelem. – Na gyere még a táskádért is el kell menjünk. Alden mérgesen elindul lefelé a lépcsõn. Majd a kocsinál vár engem, mikor oda érek, kinyitom az ajtót, beülünk és ránézek. – kérdezem kicsit felháborodva, nem tetszik a folytonos durcázása.

Nem válaszol, csak az ablakon néz ki, így inkább hagyom és beindítom a kocsit, s elindulunk. Elõször Aldenékhoz megyünk, ott berohan és elhozza a táskáját, majd vissza szál a kocsiba és még mindig nagyon mérges valamiért. Nem indítom az autót. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mivel bántottam meg a kicsi lelkét.

- Most mi a baj? – kérdezem sóhajtva, de õ csak az ablakon bámul kifelé. – a csók miatt vagy kiakadva? – kérdezgetem tovább, de csak a vállát vonja meg. Elég volt a hisztibõl egy ilyen hisztis nekem nem kell. Elindítom a kocsit, s gázt adok, az ékszíj csikorog, majd elcsendesül. Egész úton nem szólunk egymáshoz. a sulinál, mikor kiszáll, sem szól hozzám. Elég koraiak vagyunk, de ez nem baj. Ilyenkor csak pár diák van az iskolában. Bezárom az ajtót, miután elhagyjuk a jármûvet és elmegyek mellette, már nem kelti fel a figyelmem hiába vörös a haja és hiába tetszik nekem. Egy csók miatt így felkapni a vizet.

  Negyed kilenc, és még minid egy nyamvadt papírt keresek. Nem hiszem el, tegnap direkt az asztalomra tettem, hogy mára meglegyen. Egy papír egy olyan lap, amit majd az új tanárnõnek kell kitöltenie, a munkaszerzõdési papír nincs itt, a tanárokat is megkérdeztem, de õk sem látták, már csak az igazgató helyettes maradt vissza. Mikor bejön az irodába azonnal rá is kérdezek. Ha õ sem tudja, akkor állhatok neki egy másiknak, és mivel azzal elvesztegetem az idõmet, így nagyon nincs kedvem hozzá

- Nem látta a munkaszerzõdési lapot? Ma jön az új tanárnõ és nincs az asztalon. – mondom, s õ a fiókba nyúlva elõveszi.

-  Figyeljen oda legközelebb, tegnap még ide rakta bele, hogy meglegyen. Ma nagyon szétszórt, mi van magával? – kérdezi, de nem válaszolok neki, semmi köze hozzá. Mivel látja, hogy nem fogok válaszolni, így inkább kimegy és magamra hagy. Pár perc múlva kopognak. Kinyitom az ajtót, s meglepetésemre Alden áll elõttem szomorú arccal. Na, kíváncsi vagyok, hogy Mr. dühöngõnek most mi a baja.

- S-sajnálom.. – dadogja, s felnéz rám, hogy bejöhet-e. Beljebb engedem, és a székre ülünk.

- Mit? – nézek rá pókerarccal. Semmi érzelem nincs a hangomban. Õ úgy néz rám, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Beszéltem Martinnal és, sajnálom… sajnálom, hogy felkaptam a vizet a csók miatt…. Én..

- Áh, ez mind a csók miatt volt? Szóval nem kell több csók, de ha a csók nem kell, akkor én sem. Ezt megbeszéltük. - állok fel, s õ aggódva néz rám. Nem bírom ki, hogy így beszéljek vele, de nem tehetek mást. Meg kell tanulnia a felnõttek életét is, hogy nem hullik minden az ölébe. Ekkor kopognak. Kinyitom az ajtót és egy lány visítva ölel meg, ez hiányzott az életembõl, köszönöm.

- Johnsoooon. - ölel meg szorosan. Az ajtót becsukni is alig tudom. Mosolyogva átölelem derekánál. – eszel te rendesen? Nagyon sápadt vagy. – oktat ki. A nõ Claudia, egy nagyon régi ismerõsöm, még egyetemrõl ismerem.  Nemrégiben felmondott a középiskolában, mivel az én beosztottam akar lenni. Elenged és végignéz rajtam. Majd a táskájában kutat. – Tudtam, hogy nem eszel rendesen mostanában. Nem vigyázol magadra, csak nem szerelmes vagy? Majd én segítek rajtad. – ad egy puszit ajkamra. Én azonnal megtörlöm.

- Elég legyen, nem vagyok és ez nem rád tartozik. – mondom és õ megrázza a fejét. – Na, lássunk neki, annak, amiért jöttünk. – mondom, s Aldenre nézek, ahogy Claudia is. Alden szeme csillog, a sírást alig bírja vissza tartani.

- Gyûlöllek! – ordítja és kirohan. Na azért ezt nem akartam, majd bocsánatot kérek tõle. Claudia rám néz és a szájára teszi a kezét.

- Sajnálom… azt hittem, hogy egy diákod… – mondja és sóhajtok.

- Az is, de közben… na, térjünk a lényegre, gyere, töltsd ki a lapot és holnap kezdhetsz is. – mondom, s leül az asztalhoz, ahogy én is, majd a lapot kitölti.

Még beszélgetünk, tanácsokat ad, és én is neki. Õ tudja, hogy a lányok nem vonzanak, és ez nem is zavarja. Azt mondja, hogy vigyem el Aldent magamhoz és vacsorázzunk kettesben, kérjek tõle bocsánatot, az õ nevében is, és csak akkor érjek hozzá, ha õ akarja. És a tanácsait nem fogom elfogadni, Aldennek tanulnia kell és tanulni is fog, viszont ezt Claudiának nem mondom meg. Az élet nem mindig a jó körül forog. Claudia elmegy, és én nyugodtan tudom végezni az õ papírmunkáit. A beosztását megtervezem, és majd elviszem hozzá. Majd elmegyek a bárba, kell egy kis kikapcsolódás.

*~*~*~*

A bár elõtt állok, mára végeztem mindennel, és most ki akarok kapcsolódni. El akarom felejteni a mai napot, legalább arra az idõre, még kikapcsolódom. A bár ajtaját kinyitom, s a szemem azt pillantja, meg akit ma nem akartam látni. Alden és Martin. Nem foglalkozva velük, inkább a pulthoz megyek és kérek két rövidet. Azokat gyorsan lehúzom. A zene hangos, a dobhártyámat kiszakítja, de valaki nagyon élvezi és tombol rá. Valaki csak az asztalnál ül, és beszélget, valakik pedig hátul élvezik az estét, amit majd mindjárt én is fogok. A pultoshoz hajolok, és a fülébe suttogok, mire õ az ajtóra mutat. Szokásos kérésem volt az elõbb. Csak egy dugópartnert keresek. Remélem, David itt van, mindig vele szoktam, és vele is akarok, nem tetszik, de vele a legjobb. mikor nem volt itt, egy másik csávóval voltam, de õ visított és sírt, így mikor David nincs, itt akkor nem megyek hátra. Az ajtóhoz megyek, s kinyitom. Mikor kinyitom, az ismert nagy szobában találom magam, nem is kell körbe nézzek, mivel David azonnal a nyakamba csimpaszkodik és már csókol is.

- Mehetünk? – kérdezem mosolyogva, s õ már cibál is. Mindig ezt csinálja, mikor kilépünk az ajtón, kapok ismét egy csókot, s nyakamhoz hajolva szívja, ki az említet felületet. Tudja, hogy ez felizgat. – menjünk hátra.

- Elõször táncoljunk egyet, utána mehetünk, és hidd el, sokkal jobban élvezed majd. – mondja és én elfogadom a táncot. David kábé egy magas velem, így nem kell lehajolnom, vagy neki fel. – John.. ki az a srác? Nagyon néz téged. – panaszolja David, de megcsókolom, hogy velem foglalkozzon.

- Menjünk inkább hátra, ott nem zavar senki. – mondom, és kézen fogva elindulunk hátra. Azonban a szabad kezemet valaki megfogja. Hátra nézünk és Aldennel nézek farkas szemet.

- Ne menj hátra! Vagy legalább ne vele. – panaszkodása hírtelen ért, még a csóktól is fél, még hogy hátra vigyem.

- Na ide figyelj te nem tudom micsoda… John az enyém ma estére, te úgy sem bírnád a kemény módszerét, te lefeküdtél már vele? Te szereted õt? Ha nem akkor távozz csávókám. – szól haragosan David. Na, erre mit szól Alden?

- Autóval úgy tíz perc.

 Kocsi. Gáz. Irány az étterem.

- John... – akarok szólni, hogy nem ismerek egy éttermet sem tíz percnyi autókázásra innen, de megelõz.

- Tudod, Alden... én nem nagyon szeretek kikezdeni a diákjaimmal, sõt, egyáltalán nem. Elfogadtam, elérem, hogy belém zúgj. Mivel te az egyik diákom vagy, így el kell érd azt, hogy engem ne érdekeljen, az, hogy a diákom vagy... Félre értesz engem, részegen ugyan, elloptam az elsõ csókod, de akkor magamon kívül voltam. Bár, egész aranyos vagy, de még nem mondanám azt, hogy beléd is tudok szeretni. Igen, tetszel, de még nem szeretlek.

 Megnyikkannék, de folytatja nevetés után.

- Röviden, ugyan az a feladatod, mint nekem. El kell érd, hogy én is beléd szeressek. Sok embernek loptam el az elsõ csókját, de még egy sem mondta, hogy el kell érjem, hogy belém szeressen.

- Szóval, akkor maga...

- Tegezz! – szólítja fel erre figyelmem gyengén.

- Akkor, itt az ideje, hogy megtanuld, vagy egy nagyot fogsz csalódni – mondja, és ebben a pillanatban fékez az étterem elõtt.

 Még soha nem voltam azelõtt ebben az étteremben. Ahogy bevezet, külön kis szobák vannak, ahol egymást nem zavarhatják az emberek beszélgetései, vagy csak nem bámulnak meg. Igazából, ettõl tartottam a legjobban, hogy megbámulnak minket és kapjuk a lenézõ pillantásokat.

 Egy kis, kétszemélyes asztalhoz vezet, ahová leülünk és kézbe is kapjuk az étlapot. Milyen fura, hogy a körölöttünk lévõ asztaloknál mind férfiak ülnek.

- John... milyen étterem ez? – kérdem halkan.

- Itt csak a különleges emberek esznek. Direkt ilyen étterem.

 Hiába a magyarázat, nem igazán értem, mirõl van szó. Talán csak gazdagok, vagy csak tanárok? De akkor nõk is kéne legyenek.

 Gondolkodásom a pincér szakítja félbe, aki ideadja az étlapot. Az igazgató egybõl a szokásosát rendeli, ami nem tudom mit takar, viszont jobban hangzik, minthogy én válasszam ki ezek közül az ételt.

- Én... nem tudok dönteni. Legyen ugyanaz, mint amit mag... vagyis, te kérsz – mondom kissé zavartan.

 Pincér el.

- Látom, még nem tudsz hozzászokni, ahhoz, hogy tegezz. Rendben, egyezzünk meg!

- Miben? – kérdem kíváncsian ránézve. Szája szegletében vigyor jelenik meg, amibõl semmi jó nem származhst, max. az, hogy, ha lányok is lennének, akkor már rávetették volna magukat.

- Ha megint magázol, jössz nekem egy csókkal.

Kijelentésére arcom napérlelte paradicsomként kezd pirulnu. Végül rábólintok, fogalmam nincs miért.

 Kihozzák az ételt is idõközben. Paradicsomos saláta és hal. Igazán szépen néz ki, félek belerondítani a tányéron lévõ kajába. Mire sikerül nekivánszorogni, hogy mégis meg kéne enni ezt, John felkuncogok. Durcásan kapom fel fejem, majd nem is törõdve vele, enni kezdek. Szemem sarkából látom, hogy õ is így tesz.

 Etkezés közben beszélgetünk, s így feloldódva kezem megcsillogtatni elõtte tudásom, s pontosan tudom, mit válaszoljak kérdéseire, magabiztosan teszem is.

- Alden, hajolj kicsit közelebb – szólít meg az evés befejezése után. Érdeklõdve figyelem. Nem tettem semmi bakit, figyeltem, hogy tegezzem, vagy ne is használjak formalitásból szavakat.

- Nem kapsz csókot! – jelentem be azonnal durcásan, de erre csak megrázza a fejét és inkább õ közelít felém, de annyira, hogy a szám szélét nyalja meg, s nekem itt kikapcsol minden áramköröm. Kész. Rendszerleállás. Újrakapcsolás. Arcpír: level száz. – Mit csinálsz?

- Paradicsom volt... én csak leszedtem – mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, még vállat is von lazán. Azon mérlegelek, hogy ilyenkor megfolytsam, vagy a tányérral verjem fejbe?!

 Végül, miután elrendezte a számlát és azt, hogy vagy ezredjére is elpiruljak, kézenfogva távozunk az étterembõl. Furcsa, hogy nem kaptunk senkitõl sem egy félreérthetõ pillantást, vagy rosszalást.

 Beülünk a kocsiba.

- Hova megyünk? Holnap iskola, és korán kell keljek, szóval...

- Nem megyünk még haza – mondja, mire hitetlenül nézek rá.

- De az iskola... nekem muszáj...

- Így nem fogod elérni, hogy beléd szeressek – jelenti ki, mire befogom a lepénylesõm.

- De, ha már tetszek, szeretsz is, nem? – kérdem felfújt arccal, mire a fülemhez hajol és megharap. Ez olyan érzés vált ki bennem, mint a szívdobogás leállása és akut légzéshiány.

- Nem, még nem jelenti azt – suttogja, direkt közel a fülemhez. Összerezzen testem, s érzem, hogy elködösül egy pillanatra tekintetem. Mi ez? Mit vált ki belõlem?  - Már haladok – szólal meg. Kezét enyémre simitsa. – Ugye? – kérdi rámnézve.

- Egyáltalán nem – mondom magabiztosan. – Nem vagyok beléd szerelmes, és ne legyél ennyire biztos magadban – oktatom ki, mire õ felnevet. – Mi az? Nem vicces.

- Bocsi, csak azt nevettem, hogy pont egy diák oktat ki engem.

 Zöld. Gáz.

- Hova viszel? – kérdem már másodjára. Amikor pillantása az enyémbe fúródik, muszáj elnéznem. Túl forrónak érzem olyankor az arcom.

- Csak várd ki a végét.

 Kinn várom az autóban egy hotel elõtt. Ha bemegyünk, s hozzám mer érni leütöm.

 Tétlenkedésem a felém esõ kocsiajtó ablaka nyitódása szakítja félbe. Az igazgató nyújtja a kezét.

- Gyere, innen gyalog megyünk.

- Hova? Nem mondasz semmit, és én aggódom – szállok ki a kocsiból.

- Nem kell aggódni... semmi rosszat nem teszek.

- Persze, mondod, de egy hotel elõtt vagyunk – mutatok az épületre. Közel hajol, s én már ennyitõl remegni tudnék.

- Majd ide is bejövünk, de ez az utolsó megálló, még van egy hely, ahova elviszlek – mondja, majd megfogja a kezem.

- Izé... ez... szükséges? – kérdem, mire bólint és összekulcsolja az ujjainkat. – John... ez kicsit... zavarba ejtõ... – dadogom elpirulva.

- Csak gyere velem – mondja és elindul.

 Nem nagyon bíztam abban, hogy olyan helyre visz, ami nekem is tetszeni fog, de amint meglátom, hogy a vidámpark felé közelítünk felcsillan a szemem, s azonnal a pénztár felé megyünk. Kifizeti a jegyeket, majd bemgyünk a parkba. Azt sem tudom, merre figyeljek. Csupa olyan dolog van, amit szívesen fogadok mindig. Egy idõs bácsi épp édességet árul, így felnézek az igazgatóra, hogy szabad-e nekem is odamenni. Megváltozott a pillantása, ahogy engem figyel, s zavarba jövök ettõl, mert csak engem néz. A mosolyától kissé úgy érzem, hogy elrejteném valahová, hogy csak én lássam.

 Megszorítja a kezem. Elindulunk a bácsi felé, miree ismét visszatér a jókedvem.

- Na, mit kérsz? – kérdi, mire felnézek rá, hogy mégis mennyit vehetünk és mit. – Te döntresz, nyugodtan, amit csak szeretnél – mondja, én meg pillantásom a szemeihez hasonló, csokoládéra fordítom. Az kell.

- Azt! – mutatok rá. – Meg... – hopp, nem kellett volna. Nem akarom kihasználni õt, nem akarok a terhére lenni.

- Meg azt – modja ki helyettem és rámutat a vattacukorra. Jó érzéke van arra, hogy megmondja, mit akarok.

 Megkapom a csokit is meg a vattacukit is és elindulunk a tömegben. Ismét megfogja kezem, s egy padra ülünk le, ahol nyugiban tudok falni. A pad fölött nincs lámba és sötét is van. Remélem, hogy nemsokára már hazafelé vesszük az irányt.

- K-köszönöm, hogy megvetted – mondom, s a vállára döntöm fejem, mintha elnehezült volna.

- Nincs mit, megveszem, amit csak kérsz, vagy kinézel. Na, ha megetted, hová szeretnél felülni? – kérdésére körülnézek a vidámparkon.

- Nem tudom... Mondjuk, a hullámvasútra, vagy a...

- Hmm.... legyen az óriáskerék.

 Felnézerk a kerékre és rájövök, hogy ez tisztára olyan, mint egy igazi randi. Felém nyújtja a kezét, s mikor felállok, felém lép. Közel hajolva érzem meg, hogy megnyalja ajkaim.

- Mehetünk? – Igen, az elmegyógyintézetbe!

- Ezt ne csináld! Zavarba ejtõ – szedem össze gondolataim, amik úgy robbantak szét fejemben, mint a csernobili atomerõmû. – Ha van valami a számon, csak simán töröld le, vagy mondd meg – mondom durcásan.

- De így jobb. – Megütöm. Vagy letépem róla ezt a pólót és azután. Igen, ezt fogom tenni.

- Akkor is, nagyon zavar, ha ezt teszi... teszed – javítom ki magam gyorsan. Te jó ég! Te jó ég! Úgye nem hallotta? Úgy nem? Szembe fordul velem. Afölöttünk pislákoló lámba furcsa fényt szór arcára. – Nem úgy... én kijavítottam, nem lophatod el még egy csókom... nem engedem! Véletlen volt.

- Akkor is lemagáztál.

- De véletlen volt – emelem megint ki ezt.

- Jössz egy csókkal – vigyorodik el. Fussak? Ne fussak?

- Ha... ha utolérsz!

 A futást választom, s nevetve szaladok a óriáskerékig. Mire utolér, már sorban állok. Elkapja a derekam és magához húz. Zavartan nézek el. Sokan vannak, ez túl zavarba ejtõ. Pirultan nézem a földet, de õ elenged.

- Jó, ezt megnyerted, viszont, még behajtom rajtad az adóságot – hajol közel, s hint egy puszit arcomra, már ettõl is belevörösödöm a zoknimba.

 Sikeresen sorra is kerülünk, s beszállunk a kis kabinba. Rátapadok az ablakra. Úúúú, de király a kilátás!

- Alden?

- Tessék?

 Lefagytam. Ajkai az enyémen, s megcsókolt. Ellopta a második csókomat is. Finom íz terjed szét számban, s puha masszírozásként zsibbad el ajkam az övé alatt, így kissé elnyíl. Lehetõség után kapva, nyelvét számaba csúsztatja, s eddig elkerekedett szemeim lehunyom. Alig bírom követni keringõre hívó nyelvét, mintha a számba robbanna fel valami édes karamell, s az egész testem végigjárja ezáltal a jólesõ bizsergés. Mintha szikrák pattognának a bõröm alatt, legfõképp ott, ahol derekamra fonódik keze. Lusta mozdulattal átölelem a nyakát, kapaszkodóként, mert úgy érzem, mindjárt lezuhanok a mélységbe, holott biztosan tart karjaiban, ha akarnék sem tudnék elszaladni.

 Pihegve dönti homlokomnak sajátját, s amikor felnyitom szemeim látom, ahogy lélektükrei mélyen fúródnak íriszeimbe. Ha lehet mégjobban elpirulok. Zavartan fordítok neki hátat ölelésében, a látvány ismét erõt vesz rajtam.

- Az a könytár? – mutatok csillogó szemekkel a kivilágított helyre.

- Igen, meg a múzeum, ott – karol át hátulról, s csak kicsit hoz zavarba, mert közben magyaráz és mutogat, amit én figyelmesen végighallgatok, míg le nem szállunk.

- Nos, azt hiszem, ideje elhagyni a parkot – mondja, mire azonnal felnézek rá. Hideg is van, így magamra kapom szvetterem, ami a kocsiban van, mikor beülünk.

- Hívd fel anyudékat, hogy ma nem mész haza.

- De... de holnap suli és...

- Nyugi, elviszlek reggel.

- De... az nem lesz gyanús? – Felnevet.

- Túl sok a de – simitja félre egyik hajtincsem, s emiatt pirosan figyelek ki az ablakon egész úton.

- Arra van a mosdó, és az a te ágyad, de velem is aludhatsz, ha szeretnél – súgja már fülembe az utolsókat.

- Jó-jó lesz külön is, de, nincs pizs...

- Aludj az alsódban – mondja. Pfff... most morcos képet vágok, ijedj meg!

- Jól van, akkor aludj ebben – vágja nekem pólóját mikor a mosdó felé megyek.

 Elvégzem a dolgaim, s pólójában jövök ki – mit jövök? – lopózok ki, mint valami kommandós, hogy ne is lásson és az ágyra vetõdve gyorsan magamra húzom a takarót a fejem búbjáig.

 Hallok egy nevetést, de beteszem annak, hogy kezdek megõrülni.

 - Jó éjt, Piroska!

- Pff... jó éjt, Farkas! – puffogom a takaró alól, mire újabb nevetés tölti be a kinti teret.

 Kattan valami, szerintem a villany, s hallom szöszmötölését, de betett az egész nap, mert úgy alszom el, mintha az egész napot átdolgoztam volna.

 Szóval annyira be voltam rúgva, hogy még a vörikét megmenteni sem tudtam. Sóhajtok. valahogy jóvá kel tennem.

- Tudnám valahogy jóvátenni? – ránézek, amitõl elpirulva bújna el a haja mögé kevés sikerrel.

- Én... azt hittem, majd azzal lesz az elsõ csókom, akibe szerelmes leszek – szavai halkak, de még így is hallom. Nem tudok mit tenni, nem tudom, hogy, hogy voltam képes a diákomra mászni, holott megfogadtam, hogy a diákjaimra nem mászok rá, mégis…

- Sajná... – mondanám, de õ közbe szól.

- Szóval, el kell érje, hogy magába szeressek! Tudom, hogy tetszem magának, és igen fontos dolgot vett el tõlem, szóval.. ez az ára – kicsit nagy az egója szegénynek, de nem bánom. Bele megyek. Viszont nem nagyon akarok egy diákkal kikezdeni.

Felállok és teszek felé egy lépést, mire õ automatikusan hátra, azonban a katedrának neki megy. Közelebb megyek, rabul ejtem tekintetét, megmozdulni sem tud. szemeiben valamit látok, egy halovány fényt, de nem tudom, minek a fénye. Azt persze tudom, hogy nem lesz nehéz magamba bolondítanom ezt a kölyköt.

- Arra emlékszem, hogy megengedtem a tegezést neked, ha kettesben vagyunk – jut eszembe, s suttogom a fülébe.

- J-John – szinte alig halhatóan, de kimondja a nevem. Szememben megcsillan az önelégültség és a remény szikrája

- Igen, Alden – simítom meg selymes arcát. Lehet, hogy mûködne köztünk, de majd meglátjuk mi lesz a vége. – Elhívlak vacsizni – hajolok el fülétõl egy olyan féloldalas mosollyal, amitõl minden fiú farka fölállna. Alden is csak toporogni tud miatta.– Érted menjek, vagy találkozunk valahol?

- Tudod, hol van a Genius Center? – kipirultan néz rám.

- Igen.

- Az elõtt találkozhatunk – a zavarodottsága aranyossá teszi. Ezen felkuncogok.

- Hétkor ott legyél – mondom, s mosolyogva távozok, haladok, haladok. Intek még köszönés képen és már ott sem vagyok.

A napot eltervezem a fejemben, miközben haza tartok. Ez az este után, ha nem szeret belém, akkor soha nem fog. Haza érve összepakolok egy pólót, egy farmert és egy alsót. Belerakom a táskába, amit majd a csomagtartóba rejtek el. Elõkészülök estére, az éttermet is kinéztem már.

*~*~*~*

 Bár kicsit kések, de ez nem nagy baj, had várjon engem. Hétóra négy perc. A kocsit leparkolom, bezárom, s a slusszkulcsot a zsebem mélyére süllyesztem. Farmergatya, egy sötétkék póló és egy fekete cipzáras pulcsi van rajtam. A Genius Center felé haladok, s mikor észreveszem Aldent, hogy a kirakatot nézi, mögé állok és végignézek rajta. Ez a ruha jól áll neki.

- Szia! Meg fogsz fázni – kezdem egy mindennapi köszönéssel, mikor hangom elér, hozzá azonnal megpördül, és csak néz rám.

- He-hello! – köszön, bár a sziát jobban kedvelném. – Nem fogok – mutatja a kezében lévõ szvettert, elmosolyodom, elõre gondol mindent, ez tetszik.

- Régóta vársz? – indulok a kocsi felé, s õ jó kiskutyus módra követ engem.

- Nem, úgy öt perce. Hová viszel?

- Ismerek egy hangulatos éttermet, nem puccos, de a paradicsomos saláta és a hal istenien készül azon a helyen.

- Jól hangzik. Messze van? – érdeklõdik.

- Autóval úgy tíz perc. – válaszolom, s kinyitom a kocsi ajtaját, ahogy oda érünk. Megvárom, még beül az anyós ülésre, becsukom az ajtót, s becses helyemet elfoglalom a sofõr helyénél. Beindítom a kocsit és elindulunk a kedvenc éttermem felé.

- John…

- Tudod… Alden én nem nagyon szeretek kikezdeni a diákjaimmal, sõt egyáltalán nem. Elfogadtam, elérem, hogy belém zúgj, mivel te az egyik diákom vagy, így el kell érd azt, hogy engem ne érdekeljen az, hogy a diákom vagy… Félre értesz engem, részegen ugyan elloptam az elsõ csókod, de akkor magamon kívül voltam. Bár egész aranyos vagy, de még nem mondanám azt, hogy beléd is tudok szeretni. Igen tetszel, de még nem szeretlek.

- Öm…

- Hehe… - nevetek s folytatom. – Röviden, ugyan az a feladatod, mint nekem. El kell érd, hogy én is beléd szeressek. Sok embernek loptam el az elsõ csókját, de még egy sem mondta, hogy el kell érjem, hogy belém szeressen.

- szóval akkor maga..

- Tegezz! – szólok rá, finoman.

- Akkor te még nem szeretsz? De nem tudom, hogy-hogy kell elérni, hogy belém szeress…. – dadogja vörösen.

- Akkor itt az ideje, hogy megtanuld, vagy egy nagyot fogsz csalódni…. – mondom, és a kocsit leállítom az étterem elõtt. Nem tudom, hogy volt-e étteremben, de itt, ha kell külön szobát kapunk, hogy tudjunk enni, vagyis nem fog zavarni senki.

Külön kis szobába megyünk, vagyis egy olyan helyiségben ahol nem zavar senkit, hogy te éppen mit teszel, mondasz, vagy hogyan eszel. Leülünk egy kétszemélyes asztalhoz, s az étlapot megkapjuk. Ebben a kis szobában rajtunk kívül öt asztal található, és mind az öt asztalnál ülnek valakik.

- John… milyen étterem ez? – vetül fel a kérdés, amit már vártam.

- Itt csak a különleges emberek esznek. – írom körbe a homokosokat. – Direkt ilyen étterem.

Az étlapot megkapjuk, én nem nézem meg, hogy mi van benne, a szokásosat rendelem. Alden viszont elégé bele van mélyülve. Öt percig még nézegeti, majd megszólal.

- Én.. nem tudok dönteni… Legyen ugyan az, mint amit mag… vagyis, te kérsz. – mondja zavartan. A pincér elmegy, s a lapokat is viszi.

- Látom, még nem tudsz hozzá szokni ahhoz, hogy tegezz. Rendben egyezzünk meg.

- Miben? – kérdezi kíváncsian. Egy gonoszkás vigyort ejtek meg, majd így szólok:

- Ha megint magzol, jössz nekem egy csókkal. – mondom, mire ismét a haja színét felveszi, de félénken rábólint.

Az ennivalót, vagyis a paradicsomos salátát és a halat kihozzák és Alden csak nézi, a pincér elmegy, s neki kezdünk a kajának. Alden félve nyúl hozzá, mire felkuncogok. Õ durcásan néz rám, és enni kezd. Én is neki kezdek. Elbeszélgetünk az étteremrõl, a bárról, arról, hogy, hogy kell elcsábítani valakit. Alden nagyon figyelmesen hallgat végig, mindig figyel arra, amit mondok, és pontosan tudja a választ, ami már kicsit irritáló, hisz a zavarodottsága az, ami nekem bejön, nem a mindent tudó kiskölyök. Mikor befejeztük az evést és a beszélgetést, Aldenre nézek, akinek a szája szélén egy kis paradicsom maradt.

- Alden hajolj kicsit közelebb. – érdeklõdve néz rám.

- Nem kapsz csókot. – durcázik be. Megrázom a fejem és inkább én hajolok át, a szája szélérõl lenyalom a paradicsomot, mire teljesen összezavarodik. Igen ez az Alden kell nekem… akarom mondani, ez az Alden az, akit ismerek. – Mit csinálsz?

 - Paradicsom, volt.. én csak leszedtem. – vonok vállat, s a pincért hívom, hogy fizetek. Alden ismét kaméleonosat játszik nekem, s a hajánál is vörösebb pír ül ki arcára. Ilyenkor mondanám azt, hogy tényleg tetszik nekem. Mindent elrendezek, a kezét megfogom és így megyünk ki az étterembõl. A kocsiba ülünk, õ kérdõen néz rám.

- Hova megyünk? Holnap iskola, és korán kell keljek, szóval…

- Nem megyünk még haza. – mondom, mire hitetlenül néz rám.

- De az iskola, nekem muszáj…

- Így nem fogod elérni, hogy beléd szeressek. – mondom és õ elhallgat.

- De ha már tetszek, szeretsz is nem? – kérdezi felfújt arccal. A füléhez hajolok, s kicsit megharapom.

- Nem még nem jelenti azt. – suttogom érzékien. teste összerezzen és kissé ködös tekintetét látom meg, mikor elhajolok tõle. A kocsit beindítom. – Már haladok. – mosolygom önelégülten és az jobb kezem az õ bal kézfejére teszem. – Ugye? – a pirosnál megállunk, s ránézek.

- Egyáltalán nem. – mondja maga biztosan. – Nem vagyok még beléd szerelmes és ne legyél ennyire biztos magadban. – oktat, felnevetek ezen. – Mi az? Nem vicces.

- Bocsi, csak azt nevetem, hogy pont egy diák oktat ki engem. – megtörlöm a szemem és mikor a lámpa zöldre vált elindulunk.

- Hova viszel? – néz rám, s mikor ránézek, azonnal az ablak felé pillant.

- Csak várd ki a végét.

*~*~*~*

- Miben segíthetek? – kérdezi a recepciós a hotelban. Alden a kocsiban vár a hotel elõtt.

- Két ágyas szobát szeretnék kivenni. – mondom, s õ kutakodni kezd, majd kicsit szomorúan rám néz.

- Sajnálom, de csak egy szobánk van, ami még üres, és abban egy francia ágy található. Ha az is megfelel megának, akkor…

- Megfelel, egy éjszakára lenne csak. – megbeszéljük a részleteket, kifizetem, és a kulcsot elteszem. Majd Aldenhez indulok. Aki a kocsiban ül és tétlenkedik. Kinyitom az anyósülés felöli ajtót és a kezem nyújtom Aldennek. – Gyere, innen gyalog megyünk.

- Hova? Nem mondasz semmit, és én aggódom. – száll ki a kocsiból.

- Nem kell aggódni… semmi rosszat nem teszek.

- Persze mondod, de egy hotel elõtt vagyunk.. – mutat az épületre. A füléhez hajolok.

- Majd ide is bejövünk, de ez az utolsó megálló, még van egy hely, ahova elviszlek. – mondom és megfogom a kezét.

- Izé… Ez… szükséges? – bólintok, s újunkat összekulcsolom. – John.. ez kicsit.. Zavarba ejtõ… - dadogja már rák vörösen.

- Csak gyere velem. – mondom és elindulunk.

Kis idõ múlva a vidámparkba érünk. Alden szeme azonnal felcsillan és vidámság ül ki az arcára. A pénztárhoz húz. Kifizetem a két jegyet és bemegyünk a parkba. Ámul, s bámul. Mikor észreveszi, hogy egy halom édességet árul az egyik fickó. Rám néz, s azonnal abba is hagyja az õrjöngést, mikor észreveszi, hogy már egy jó ideje mosolyogva és csillogó szemmel nézek rá. Megszorítom a kezét és elindulunk a cukros bácsi felé. Ismét boldogság látszik az arcán.

- Na, mit kérsz? – kérdezem, és õ felnéz rám, mintha azt kérdezni, hogy mennyit vehet és mibõl. – Te döntesz, nyugodtan, amit csak szeretnél. – mondom, õ meg a csokikra néz.

- Azt! – mutat egy nagy tábla csokira. – Meg… - elbátortalanodik, de látom, hogy mit akar.

- Meg azt. – mutatok a vattacukorra. – megveszem neki, a csokit és a vattacukrot, majd elindulunk a tömegbe. Nem engedem el a kezét. Leülünk egy padra, hogy nyugodtan meg tudja enni. A pad felett nincs lámpa, és még ráadásul sötét is van. Az idõ meg este tíz óra lehet.

- K – köszönöm, hogy megvetted. – mondja s a fejét a vállamra dönti.

- Nincs mit, megveszem, amit csak kérsz, vagy kinézel. Na ha megetted hova szeretnél felülni? – kérdezem, s õ körbe pillant a parkban és nézi a sok játékot.

- Nem tudom… Mondjuk a hullámvasútra, vagy a…

- Hm… legyen az óriáskerék. – mondom és õ a kerékre néz. Felállok, s a kezem nyújtom fel. tiszta vattacukros a szája, így mikor feláll, lehajolva nyalom végig a száját és mosolyogva nézek rá. – Mehetünk?

- ezt ne csináld! Zavarba ejtõ. – mondja. – Ha van valami a számon, csak simán töröld le, vagy mond meg. – puffancska.

- De így jobb. – mondom és elindulunk a kerék felé.

- Akkor is, nagyon zavar, ha ezt teszi… teszed… - javítja ki magát, de már lemagázott. Megállunk, és a szemébe nézek. Egy lámpa halovány fénye világít meg minket. – Nem úgy.. én kijavítottam, nem lophatsz el még egy csókot.. nem engedem… Véletlen volt.

- Akkor is lemagáztál.

Alden:

 Bennebb sétálunk a tömegben, s amikor keze derekamra csúszik, ismét felöltöm magamra egy érett paradicsom színét. Összerezzen testem, ahogy közel húz magához, s a lassú tánc közben biztosan tart, mintha direkt úgy tervezték volna a testét, hogy az enyémet tartsa.

- Nyugi, nem bántalak – súgja egész közel fülemhez, amitõl a bõröm alatt kis szikrák kezdnek pattogni. Nagy kezével megfogja fejem, s a saját vállára dönti. Illata teljesen beteríti orrom, kesernyés parfüm és talán vodka aromája. Bódító.

- Igazgató...

- John... Ha nem ikolában vagyunk, akkor csak John – szól közbe, s magához szorít. – Úgy látszik, a haverod elég jól érzi magát... – mondja és a pult felé pillant, ahol Mark és Nick volt, de már készültek valahová, a helyiség másik részében.

- Hova mennek? – kérdem kissé megszeppenten, nehogy itthagyjanak már egyedül. – Ugye nem esik baja?

- Te még soha nem voltál ilyen klubban? – kérdi, de már mondja is a választ: - Hátra mennek... kicsit elszórakoznak – feleli, bár ezt nem teljesen értem.

 Lassan véget ér a zene, így leülünk egy asztalhoz. Bár õ piát rendel, én ismét csak narancslevet. Szó esik mindenrõl, a kedvenc kajámtól kezdve az állatokig. A suliról nem beszélünk, de nem is bánom.

 Az asztalra könyököl, ahogy figyelem, s mikor rá nézek, mélyen tartja tekintetem fogva mogyorószín szemeivel.

-  Túl sokat ivott... – nyögöm közbe, õ meg felnevet erre. Túl alkoholmámoros a tekintete.

- Nem is ittam annyit ma... – mondja, miközben kezemre teszi sajátját, majd folytatja: - viszont, azt érzem, hogy a levegõ forrósodik.

- M-mennem kell – állok is fel, de visszahúz. – J-John... kérem, már mennem kell, anya biztos aggódik már értem.

- Haza viszlek... -  ránt vissza, de nem a székre, hanem ölébe esem. Már tápászkodnék fel, mikor érzem, hogy kezei derekamra fonódik, s a feje a hátamra simul. – Milyen jó illatod van... – súgja, de tisztán hallom, s mikor hátrafordulnék, hogy visszaszólja, olyat tesz, amitõl elkerekednek szemeim.

 Nem hittem volna, hogy a suliigazgató fogja ellopni az elsõ csókom.

 Reggel kissé kótyagosan megyek iskolába, s míg nem jön a tanár, kinn ülünk Martinnal, aki épp azt mondja, hogy összejött pincérNick-el. A mondandója közepén veszem észre, hogy az igazgató épp felénk közelít. Nem tehetek arról, hogy arcom kipirul, ezt õ válltja ki belõlem.

 Elmegyünk egy üres terembe, bár, még midig nem akarok vele kettesben maradni. Az egyik asztalra ülök, míg õ az ajtóna támaszkodik. Idegesen nézek ide-oda, leplezni sem tudom a feszültséget.

- Alden, sajnálom, bármit is tettem tegnap. Kicsit sokat ittam, és nem emlékszem arra, amit a tánc után csináltunk. El tudod nekem mondani? Szégyenlem magam miatta, de csak odáig emlékszem, hogy táncoltunk... – mondja zavartan, s közben idesétál és leül mellém. – Ugye, nem mentünk hátra? – kérdi, mire megrázom a fejem. Martintól hallottam, hogy mi van ott, vagyis rájöttem, mikor arról beszélt, hogy eltûntek ott Nick-el.

- Nem, de... – kezdek bele, õ meg kíváncsian bámul rám. – Az elsõ... csókom... ellopta... – motyogom egy szipogás mellett, s nagyot nyelek.

 Az igazgató elkerekedõ szemekkel néz rám, majd felemelve kezét, bállamra teszi.

- Tudom, hogy nem segítek ezzel, de nagyon sajnálom... Remélem, nem tudja senki... – megrázom a fejem. Mégis kinek mondtam volna el? Talpra pattanok, de úgy látszik, nem zártuk le a témát. – Tettem még valamit veled?

- Nem tudott. Pofon csaptam, majd hátra mentem Martin után – mondom, mire elkerkedõ szemekkel néz rám. Bólintok, s folytatom: - Az a medve, melyik táncolni akart velem észrevett és a falhoz szorított, de szerencsére Martin észrevett és elhúzott tõle, aztán Nick és õ hazakísértek.

 Felsóhajt.

- Tudnám valahogy jóvátenni? – néz rám, mire pillantásától elpirultan rejtem arcom hajam mögé.

- Én... azt hittem, majd azzal lesz az elsõ csókom, akibe szerelmes leszek – mondom halkan.

- Sajná...

- Szóval, el kell érje, hogy magába szeressek! Tudom, hogy tetszem magának, és igen fontos dolgot vett el tõlem, szóval.. ez az ára – motyogom a végét, s felpislogok rá durcás arccal.

 Nem reagál, mintha gondolkodna azon, amit mondtam, majd õ is talpra áll és felém lép. Autómatikusan lépek hátra, de pont a katedra ütõdik a combjaimnak. Közel van, annyira közel, hogy éget az arcom, s a pillantásom sem tudom leveni szemérõl, ami mintha a belsõmbe látna, szinte remegek tõle.

- Arra emlékszem, hogy megengedtem a tegezést neked, ha kettesben vagyunk – súgja, hangja bizsergetõen mászik fülembe.

- J-John – mondom ki halkan, s elharapom alsó ajkam, mire megcsillan valami a szemében, amitõl menekülnék, de már nem tudok.

- Igen, Alden – simogatja meg arcom, ami még forróbb lesz ettõl, s apró szikrák kezdnek pattogni bõröm alatt érintésétõl. – Elhívlak vacsizni – hajol el egy féloldalas mosoly kíséretében, amitõl iskoláslányok százainak lesz nedves a bugyija. Én meg itt toporgok, mint egy idióta. – Érted menjek, vagy találkozunk valahol?

- Tudod, hol van a Genius Center? – nézek rá pirultan.

- Igen.

- Az elõtt találkozhatunk – motyogom, mire felkuncog.

- Hétkor ott legyél – mondja, majd vigyorogva távozik, s a kezével még int köszönésképp.

 Hétkor idegbajban toporgok egy fekete feszülõs farmerban, a kedvenc világoszöld pólómban és egy nagy sálban, amit a nyakam köré tekertem. Várakozásképp az üzleti kirakatot nézegetem.

- Szia! Meg fogsz fázni – hallom a hátam mögül, mire azonnal megfordulok.

- He-hello! – motyogom, mégsem sziázhatom le az igazgatót. – Nem fogok – mutatom a kezemben lévõ fekete szvettert, mire elmosolyodik.

- Régóta vársz? – indul el, mire követem, mint a kisangyal.

- Nem, úgy öt perce. Hová viszel?

- Ismerek egy hangulatos éttermet, nem puccos, de a paradicsomos saláta és a hal istenien készül azon a helyen.

- Jól hangzik. Messze van?

- Autóval úgy tíz perc.

- Miért vette vissza? Tudom, a történetet, de akkor is a diákok…

- Nem fogja többé molesztálni õket. Írtunk egy szerzõdést, a diákok biztonságban vannak. – mondom és õ felsóhajt.

- Rendben, de ha egyszer is meghallom, hogy molesztálja a diákokat…

- Akkor személyesen küldöm börtönbe.. – fejezem be a mondatot határozottan.

Az ajtó túlsó felérõl kopognak. Glenn az ajtóhoz megy.

- Igen? – megy az ajtóhoz Glenn. Majd kinyitja. – Alden, valami baj van? Zaklatott az a tanár? – a beszélgetést én is hallom, s aggódva szólok oda.

- Alden? Gyere be – Glenn bekíséri, Alden a pólóját piszkálja, remélem nem szegte meg az ígéretét. – Ugye nem zak...

- Nem azért jöttem – vág közbe. Mikor felnéz rám arca a hajához illõ vörös színt vesz fel, mire kicsit meglepõdöm. – Szeretném leadni a biológiát, így is két tantárgyam pluszban van – kezdi a mondani valóját.

- Oh, hát... ez attól függ, milyen pályát szeretnél folytatni, mert van, ahol a biológiát számon kérik. – gondolkozom el.

- Nem tervezek orvosit csinálni, igazgató úr.

- Értem. Akkor... Szeretnél valami más tantárgyat felvenni helyette? – térek azonnal a lényegre. – Megértem, miért akarod leadni, és hallottam, hogy jó tanuló is vagy, nem lesz nehéz máshová beilleszkedni, heti két órában. – magyarázom, hogy miért is tértem ilyen gyorsan a lényegre.

- Szeretném felvenni a mûvészettörténetet, ha nem gond.

Elmondom neki, hogy mivel fél év lesz már a jövõ héten, így vizsgáznia kell belõle, s mit is kell tennie. Hogy majd elintézem a papírokat, s aláíratom Blankerrel.

 - Köszönöm, igazgató úr – mosolyog rám.

- Szívesen, Alden...

*~*~*~*

Egy kék póló, egy kék farmernadrág, és egy sportcipõ, nyakamban pedig egy fekete sál. Mindig így megyek a kedvenc klubbomba. Mindig így megyek, ez már nálam megszokott. A klubba érve a pulthoz ülök és a szokásos felesemet kérem, majd körbe nézek, s a sok férfi, fiú táncolgat. Vajon ki lesz ma a partnerem? Felállok, s csak akkor látom meg, hogy Alden is itt van, s épp egy nagy vadállat akarja elráncigálni. Oda megyek és hátulról Alden derekát átkarolom, s komolyan nézek a srác szemébe.

- A kölyök velem van

- Bocs, tudtam – hangja mély, és irritáló.

- Máskor ne egyedül gyere ilyen helyekre – mondom, s Alden megfordulva lepõdik meg. Nem tudom, talán másra számított? Vagy épp az döbbentette meg, hogy pont engem lát egy ilyen helyen.

- Nem egyedül jöttem – mondja végül, s a pult felé néz. Ez az a srác, aki másodszor hallgattam ki, azt hiszem, hogy Martinnak hívják. Látom õ is bepasizott. Nick jó fej.. sokat szoktam beszélgetni vele, de mivel mindketten semek vagyunk így nem feküdtem le vele.

- Mindegy, most nem a suliban vagyunk, nem büntethetlek meg, viszont, tartozol egy tánccal, amiért megmentettelek.

Már a tömegben is vagyunk, lassú szám szól, így lassúzni kezdünk. Alden arca sokkal vörösebb, mint a haja. Ezen elmosolyodom, és a kezemet lecsúsztatom a derekára, ezzel csak annyit váltottam ki belõle, hogy a teste összerezzen.

- Nyugi, nem bántalak. – súgom a fülébe, s a jobb kezemmel a fejét a vállamra döntöm, csak pár centivel vagyok magasabb.

- Igazgató….

- John… Ha nem iskolába vagyunk akkor csak John.. – vágok közbe és magamhoz ölelem. Bár van bennem pia, de még tudok uralkodni magamon. Martinékra nézek, akik kézen fogva mennek hátra. – Úgy látszik, a haverod elég jól érzi magát… - mondom és õ is utánuk néz.

- Hova mennek? – kérdezi tudatlanul, vagy csak nem akarja felfogni, amit lát. – Ugye nem esik baja?

- Te még soha nem voltál ilyen klubban? – kérdezem, és azonnal válaszolok neki. – Hátra mennek… kicsit elszórakoznak. – mondom, és õ kérdõen néz rám.

Mikor a lassú számnak vége leülünk egy asztalhoz és rendelünk inni. Én sört õ csak narancslevet. Nem bánom, hogy nem piát rendel, azért neki még nem kellene. Elbeszélgetünk mindenrõl, arról, hogy mit szeret, hogy mit nem, a kedvenc kajáiról, az állatokról. A sulit nagyba kerüljük, attól függetlenül, hogy igazgató vagyok, nem nagyon van kedvem és erõm az iskoláról beszélni. Az asztalra könyökölök és Alden szemébe nézek, mélyen a szemébe. Még ha akarná, sem tudná elkapni a tekintetét az enyémrõl.

- Túl sokat ivott.. – nyögi közbe én meg felnevetek.

- Nem is ittam annyit ma.. – mondom és a kezemet kezére teszem. – viszont azt érzem, hogy a levegõ forrósodik.

- M- mennem kell. – állna fel, de vissza fogom. – J-John… kérem, már mennem kell, anya biztos aggódik már értem.

- Haza viszlek… - rántom vissza, s pont az ölembe esik. Derekánál átkarolom, s a hátába temetem a fejem. – Milyen jó illatod van… - suttogom pólójába, s mikor hátra fordul, elkapom az ajkammal az övét, s megcsókolom.

*~*~*~*

Másnap a fejem szétrobban, túl sokat ittam tegnap, és a legrosszabb az, hogy nem emlékszem semmire, vagyis arra igen, hogy Aldennel táncoltam. Ma csak az irodában ülök, és az ablakon bámulok ki, de mikor Glenn bejön, felállok.

- Fáj a fejem haza megyek, tartja a frontot? – kérdezem, mire megrázza a fejét.

- Haaa… Rendben, de legközelebb ne igyon annyit. – mondja, s fején találta a szöget, bírom a csajt, mindig megmondja, hogy mit tettem az este. Közben nem is látott engem. Felkapom a kabátom és az ajtóhoz megyek.

- Köszönöm. – mondom, s kimegyek. A folyosón végig ballagok, s meglátom Martint és Aldent. Martin elég boldognak látszik, biztos összejött Nickkel. Alden viszont zavartnak látszik. Mikor közelebb érünk egymáshoz, Alden rám néz és ismét a paradicsomot megszégyenítõ vörös szint vesz fel. –Alden…. Beszélhetünk? – kérdezem, de õ Martinba kapaszkodik, viszont a srác támogatja.

 Az egyik üres terembe megyünk és Alden leül az asztalra, én meg az ajtónak támaszkodom, miután azt becsuktam. Látom, hogy nagyon ideges, de nem emlékszem rá, hogy mit tettem. Remélem nem feküdtem le vele.

- Alden, sajnálom, bármit is tettem tegnap… Kicsit sokat ittam, és nem emlékszek arra, amit a tánc után csináltunk…. El tudod nekem mondani? Szégyellem magam miatta, de csak odáig emlékszek, hogy táncoltunk… - vallom be zavartan, s leülök mellé. – Ugye nem mentünk hátra? – fejét megrázza.

- Nem, de… - kíváncsian nézek rá. – Az elsõ… csókom… Ellopta.. - szipog egyet. Ránézek kerek szemmel. Felemelem a kezem és a vállára teszem.

- Tudom, hogy nem segítek ezzel, de nagyon sajnálom… - mondom. – Remélem, nem tudja senki… - megrázza a fejét és feláll. – Tettem még valamit veled?

Alden:

 Amint találkozik tekintetünk, kissé zavarba jövök. Azok az olvasztott csokoládéhoz hasonló szemek a lelkemig látnak. Kinyitja nekem az ajtót, majd õ is megy a vezetõ felöli ajtóhoz. Beülünk, s elindulunk. Kissé ideges vagyok, hogy kettesben vagyok vele, azonban ezt nem tudom palástolni, olyan távol ülök tõle, amennyire csak lehet és mikor épp a váltóhoz nyúl, összerezzen testem, mintha csak megütni készült volna.

- Tõlem miért félsz? Én nem vagyok olyan – szólal fel elkapva pillantásom. Igaza van, nincs okom félni miatta.

- Tudom, hogy maga nem olyan, csak... – Csak befejezni sem tudom a saját mondatom. Õ fejét rázva a gázra lép, majd ismét elindulunk, ahogy pirosból zöld lesz.Kiszálluk, s nagyon meglep, hogy nem valami kajáldába vitt, hanem egy standhoz, s miközben falunk, a parkban sétálunk. Lépten nyomon párocskák sétálnak, én meg itt vagyok az igazgatóval, aki ráadásul életfogytiglant kapna a börtönben, ha a jóképûséget bûnnek számítanák. De legalább tisztességes, még nem mászott rám, sõt, nem is próbálkozott, ez pedig jó pont. Kissé azonban zavar az, hogy kínos csend uralkodik kettõnk közt.

- Miért hozott el engem hamburgerezni? – kérdem a legkézenfekvõbb dolgot, ami eszembe jut.

- Gondoltam, hogy a történtek után, inkább egy kicsit távol lennél a sulitól. – Áh, de még milyen távol, Alaszkában is szívesebben lennék kutyaszánhajtó, mint diák abban a suliban. – Nem? – teszi még hozzá.

- Nem tudom... – mondom inkább bizonytalanul, s beleharapok kajámba. – Talán – válaszolom diplomatikusan, így neki sem esik rosszul igazgató létére és én sem hazudok. Csak egy picit, egy iciripicirit. Jujj, hogy is volt az a mese a kis tökökkel meg a macskákkal?

 Lasssan kivégezzük a hambikat, s a kólát is, amit mellé vett, majd zavartan nézek rá.
- Visszamegyünk az iskolába? – kérdem kicsit bátortalanul. Nem akarom, hogy az a tanár ott legyen.

- Ha szeretnél, haza is vihetlek, az igazolást csak bízd rám – monja, ahogy a kocsi felé haladunk.

- Tényleg? – lelkesedem azonnal, de hamar elmúlik. – Nem... Köszönöm, inkább visszamennék az iskolába – jelentem ki, mire kérdõn néz rám, de nem szól semmit.

- Rendben, akkor az iskola.

 Csendben ülünk a kocsiban az úton, majd mikor ki kell szállni, kicsit zavarba jövök. Mit fognak gondolni a többiek, ha meglátnak? Biztos azt, hogy... Ugh...  Még szólok egy köszönömöt, aztán inkább a földet figyelem, míg õ elmegy az irodája felé én meg a terem felé, ahol órám van.

 Másnap reggel kissé összerezzenek, ahogy a terembe lépve meglátom, kivel lesz óránk.

- Nyugi, Al, tuti kirúgták azt a perverz állatot! – teszi vállamra kezét Martin, a legjobb haverom.

- Leszoptad a dirit, vörös? – dõl hátra a székével az osztály nagyszájú menõ csávója. Mindenki felém fordul én meg felveszem arcomra hajam színét.

- Azta, Roy, nem is tudtam, hogy rózsaszín alsógatya van rajtad – szól rá Martin, mire mind felnevetünk, mert tényleg kilátszik az alsója szegélyénél a színe.

- Jól van, kölykök, sajnálattal közlöm, hogy a kis inkviziciótok ellenem sikertelen volt, ugyanis továbbra is én leszek a biológia tanárotok – lép be Mr.Blanker, s mindenki elkerekedett szemekkel figyeli, ahogy a katedrához lép és lecsapja a naplót. Lehúzom a fejem, hogy véletlenül se látszódjak ki a padból, de mikor nevem olvassa, Martin felemeli kezem, hogy azért ne írjanak be hiányzónak.

 Bár az órán nem történik semmi, mégsem bízom a tanárban. Szünetben nagyot nyelve kopogok az igazgatói iroda faajtaján. Most komolyan de szép, még apró virágminták is vannak belevésve a széleinél.

- Igen? – nyitja ki Miss Glenn. – Alden, valami baj van? Zaklatott az a tanár? – kerekednek el szemei, én meg gyorsan megrázom a fejem.

- Alden? – hallatszik bentrõl is a döbbenet. – Gyere be – mondja, s Miss Glenn bekísér. Ismét beljebb lépek, s pólóm szegélyével játszom zavartan. – Ugye nem zak...

- Nem azért jöttem – mondom gyorsan felnézve rá piros arccal, mire kicsit meglepõdik. – Szeretném leadni a biológiát, így is két tantárgyam pluszban van – magyarázom is meg gyorsan.

- Oh, hát... ez attól függ, milyen pályát szeretnél folytatni, mert van, ahol a biológiát számon kérik.

- Nem tervezek orvosit csinálni, igazgató úr.

- Értem. Akkor... szeretnél valami más tantárgyat felvenni helyette? – Kissé pislogok fel rá, hogy ezen ilyen hamar napirendre tért. – Megértem, miért akarod leadni, és hallottam, hogy jó tanuló is vagy, nem lesz nehéz máshová beilleszkedni, heti két órában.

 Bólintok.

- Szeretném felvenni a mûvésszettörténetet, ha nem gond.

 Megbeszéljük még a részleteket, hogy mit kell ennek érdekében tenni, így tanév közben, meg, hogy õ majd elintézi azt a papírt, amit Mr.Blanker kell aláírjon.

- Köszönöm, igazgató úr – mosolygok rá félénken.

- Szívesen, Alden...

 Felveszek egy zöld pólót, egy feszülõs fekete farmert és a kezdvenc bakancsom, majd nyakamra tekerek egy nagy sálat. Martinnal megyünk a legközelebbi klubba, ahol állítása szerint: több jó pasi van, mint az Oszkár díj átadókon. Rábólintottam, de csak narancslevet rendeltem mellette a széken.

- Nick vagyok – adja kezembe a pincér a poharat és olyan mélyen néz a szemembe, hogy azon gondolkozom, meg tudná-e mondani, mit ebédeltem.

- Martin – vigyorog mellettem barátom és kifújom a levegõt. Utálom, ha rámszállnak.

 Persze, picérNick azonnal meglátja a cukipasit TinTin-ben.

- Gyere táncolni, szépfiú – húz magával egy... medve. Jézusom, ez nem ember, ez medve! Na jó, nem igazi, de úgy néz ki. Hatalmas. Ha magamhoz mérem, akkor négy Alden simán kijön belõle. Az az érzésem, hogy ezzel én nem táncolni, maximum repülni fogok.

- A kölyök velem van – kapja el a derekam valaki iszonyat ismerõs hangú fickó.

- Bocs, tudtam – dörmögi a medve és lelép. Pislogok.

- Máskor ne egyedül gyere ilyen helyekre – mondja, s mikor megfordulok, látom, hogy az igazgató az.

- Nem egyedül jöttem – nyögöm ki, amjd a pult felé nézek, ahol már rózsaszín vattacukorfelhõ kezdi kinõni magát Nick és Martin közt.

- Mindegy, most nem a suliban vagyunk, nem büntethetlek meg, viszont, tartozol egy tánccal, amiért megmentettelek.

 Amint felfogtam mit mondott, már rá is bólintottam. Tánc. Az még oké.

Mikor beengedi, õket Glenn a biológia tanárral találom szembe magam és egy vöröske sráccal. Hm... Láthatóan nagyon ideges a srác, de nem tudok mit tenni ellen, nem vagyok pszichológus, így csak annyit tudok tenni vele, hogy meghallgatom és döntök.

- Igazgató úr, ez valami tévedés! - a tiszteletlenség ott van, de az nagyon ott van. Nem is tudom, hogy miért kellett felvennem ezt a tanárt a suliba.

- Elõbb talán köszönne, Mr. Brankar. - mondom meglehetõsen nyugodt hangon, nem ezt vártam magamtól, de kezdetnek ez i megteszi.

- Blanker, a nevem Blanker, igazgató úr - ismételten a nagy udvariassága. Nagyon nem teszik nekem ez a viselkedés. A srácra pillantok, és az arcáról leolvasom, hogy nagyon nem akar itt lenni.

- Te biztosan Alden vagy - a tanár viselkedése ellenére is meg tudom tartani azt a nyugodtságom, amit szerettem volna ezen a beszélgetésen megtartani, nehogy neki menjek a tanárnak. A srác félve, de bólint egyet. - Ülj le! - õ azonnal helyet foglal, de jó távol a molesztáló tanártól. Még most sem vagyok képes felfogni, hogy egy tanár, hogy tehetett ilyet.

- Tudja, Mr. Brankar…

- Blanker!

- Az most mindegy. Alden osztálytársai és õ maga is eléggé kínos és szégyentelen dolgot állítana…

- Ugyan már, csak nem hiszi el, hogy tényleg igaz, amit pár kölyök állít! - szóval a szavamba vág, és mér, azt állítja, hogy hazudok is.

- Tekintve, hogy egy másik iskolából helyezték át, ahol szintén ilyen vádakkal bocsájtották el…

- Nem tettem semmi olyasmit! Most meg, ha megengedi, igazgató úr, távozom. - feláll, s a modortalansága már kihoz a sodromból.

- Nem engedem meg - szólok erélyesebben és õ ijedten ül vissza. - Meghallgatjuk Aldent is. Pár osztálytársa már volt benn nálam reggel óta.

- Mr. Brankar, szeretnénk, ha bennmaradna addig.  - a tekintetét elnézve nem igen szeretne itt lenni most. Már most látom, hogy minden igaz, amit a diákok mondtak.

- A nevem, Blanker, hányszor mondjam!

- Tök mindegy. Alden, mondd el, mi történt! Mivel te vagy érintett ebben, szeretnénk meghallgatni téged is - nézek rá, s õ zavartan pislog ide-oda. Biztos, hogy zavarja az, hogy mindenki õt szuggerálja.

- A tanár úr kihívott felelni a táblához - bólintunk, ezt tudom már, sõt mindent tudok már. Ahogy nézem, a tanár úr nagyon szigorúan néz Aldenre. A vöri, meg azt sem tudja, hogy hova bújjon. - Aztán mondta, hogy írjam fel a kulcsszavakat a leckébõl a táblára. Nem tudtam, õ meg dühös lett. A hátam mögé állt és úgy kiabált, aztán… - mivel látom, hogy nem tudja folytatni így én közbe szólok.

- Semmi baj, majd én folytatom - kezdem beszámolómat, s szúrósan a tanárra nézek, aki meglepõen nyugtalannak látszik. - A gyerekek elmondása szerint, és a biztonsági kamera felvételei szerint, õ ezek után belemarkolt Alden fenekébe és ezekkel a szavakkal illette: “ezek a kölykök csak baszni jók”.

 Tudom, hogy ez Aldennek kínos, de ezt el kellett mondanom. Vörös arcát vörös hajával akarja takarni kevés sikerrel.

- Talán nem így volt, Alden? - kérdezem, mire csak egy bólintás a válasza, de ezzel épp megelégszem. - Kérlek, most menj ki, majd elrendezzük ezt az ügyet Mr. Brankarral négyszemközt. Miss Glenn, kísérje õt vissza az osztályba. - kérem a helyettest és õk kimennek, így már nem kell visszafognom magam.

- Igazgató úr..? - dadogja a tanár, mikor mérges tekintettemmel találkozik.

- Mégis mit képzel magáról? Csak azért mert ismerem a rokonát és megkért, hogy adjak magának egy lehetõséget, nem kellene vissza élnie. De ez felett most szemet hunyok. Maga ki van rúgva és teszek arról, hogy más iskolába ne taníthasson soha többet, és ha kell, börtönbe juttatom. Az én diákomat senki nem fogja molesztálni, fõleg nem egy tanár! - kiáltom, és õ megszeppenve néz rám. - Most menjen el, holnap nem kell bejönnie. - morgom, s õ kiigyekszik.

*~*~*~*

Mikor végre lecsendesül, minden elfoglalom magam a papír munkákkal, de néha kitekingetek az ablakon, hisz az elsõ évesek tesiznek kint, pont Aldenék, és biztosra szeretnék menni, hogy nem megy oda a pedofil állat. A papírokba temetem magam egy idõ után, az elsõ évesek papírjai és még az órarendek, na meg a beiskolázás, na meg a sok igazgatói elintézni való, engedélyes, satöbbi.

Mikor végzek, mindennel kinézek az ablakon és mikor meglátom, a tanárt azonnal elindulok az udvar felé, ha ismét a diákomra támad, tényleg lecsukatom. Mikor oda érek, már Alden a karmai között vergõdik ijedten és csak harapni tudja a bogaras oktatót. Így oda sietve letépem Aldenrõl és a földre teperem. Majd körbe nézek, hátha lát valaki minket, de mikor tiszta a levegõ a férfiba rúgok, ahogy azt õ megérdemli. Bosszant itt engem. Megfogom Alden karját, de nem számítok arra, hogy pont ott szorongatta meg Al kezét ahol én elkaptam, így csak a sziszegésrõl tudom meg. Végül kirántja a kezem közül az övét és megáll. Kíváncsian nézem tetteit.

- Köszönöm a segítségét - köszöni, meg s a kezét testéhez szorítja.

- Valószínûleg ismét molesztálni fog téged, nem ártana egy feljelentést tenni ellene - vetem fel lehetõséget neki, de õ ezzel nem él.

- Nem szükséges, köszönöm a segítségét. Most inkább visszamennék az osztályba.

- Ez nem olyasmi, ami fölött el lehet siklani, Alden. Gyere - elindulok, s intek neki is, hogy kövessen, s õ jön utánam.

- Hová megyünk? - hangja még mindig a félelemtõl remeg

- Az irodámba. Csinálunk egy fényképet a karodról. Sajnálom, hogy még én is megszorítottam, de ez jó bizonyíték lehet, ha újra zaklatna - mondom neki.

- Tényleg semmi szükség erre, igazgató úr… . száll velem vitába, de tudom, hogy nem õ fog nyerni.

- Csak gyere, nem lesz semmi gond. . elmegyünk az irodába, s megcsinálom a képeket a kezérõl.

 - Kész is. Azonban, nem engedlek vissza órára így. - vázolom a tervemet

- Át kell öltöznöm, még a tornacuccomban vagyok. - vág vissza.

- Rendben. Gyere a parkolóhoz, elviszlek egy hamburgerre - tudom, hogy meglepetést tudok okozni egy egy furcsa mondattal.

- De nem is vagyok éhes - a szája ezt a hasa azt, ez egy egyértelmû válasz

- Ezt egy igennek veszem. Na, menj. - mondom vitát nem tûrõ hangon, de tartom magam a lágy és kedves hanghoz.

Addig én is felveszem a kabátom és elindulok a parkoló felé, s ott várom õt. Amikor megérkezik, a szemébe nézek. Majd beülünk a kocsiba, s elindulunk, annyira fél, hogy az már engem idegesít. Mikor pedig váltani akarok, õ megrezzen.

- Tõlem miért félsz? Én nem vagyok olyan. - vetek rá egy pillantást, s pont elkapom tekintetét.

- Tudom, hogy maga nem olyan... Csak.. - dadogja, de inkább megrázom a fejem, majd a gázra lépek, mikor a piros lámpa zöldre vált.

Mikor a hamburgereshez érünk, õ vörösen pislog ide-oda. Rendelek két sajtburgert és colát. Nem az étteremben esszük meg, inkább elviszem a parkba, bár nem számítottam arra, hogy mindenhol egy-egy csókolózó párba bukkanunk. De körül vagyunk véve emberekkel, így Aldennek nem kell attól félnie, hogy rámászok, de nem is tenném meg, hisz egy diákom. Csend van, nyomasztó csend, amit senkinek nem kívánok, ez az a pont, amikor a két fél teljesen idegen és egy közös témánk sincs.

- Miért hozott el engem hamburgerezni?  - kérdését már vártam, nem lepett meg, mindenkinek furcsa lenne, ha az igazgató elvinné hamburgerezni.

- Gondoltam, hogy a történtek után, inkább egy kicsit távol lennél a sulitól. – gondolkozom el rajta. – Nem?

- Nem tudom.. – mondja bizonytalanul és eszik tovább. – Talán. – helyesbít és iszik egy kortyot. Én is megeszem a hambit és a colát megiszom, majd felállok. Õ is megeszi mindet és csak néz rám. – Visszamegyünk az iskolába? – hangja kicsit félõs.

- Ha szeretnél haza is vihetlek, az igazolást csak bízd rám. – mondom és a kocsi felé megyünk.

- Tényleg? – lelkesedik fel, majd a hangulata hirtelen megváltozik. – Nem… Köszönöm, inkább visszamennék az iskolába. – kérdõen nézek rá, de nem az én dolgom, hogy miért akar vissza menni a suliba.

- Rendben, akkor az iskola.

Kocsiba ülve már megyünk is a suli felé, s mikor oda érünk, pont szünet van. Kiszállunk a kocsiból, s mindenki minket figyel. De én nem zavartatom magam és bemegyek a suliba, viszont Alden, enyhén elpirul és inkább a földet nézve követ engem.

- Köszönöm… - dadogja, s az osztálya felé veszi az irányt. Biccentek és az irodába megyek ahol egy bizonyos személy vár, bár tudnám, hogy mit keres itt még mindig.

- Mit akar? – ülök a székembe és a szemébe nézek, mire õ feszülten pillant rám.

- Kell az állás, nagyon kell… kérem, vegyen vissza… a lányomat én nevelem egyedül… Ha kirúg, akkor nem tudom eltartani. – kezdi a mondandóját. De mielõtt folytathatná, leintem.

- Nem! A diákok molesztálása súlyos bûn, nem engedem többé diákok közé. – mondom és a hangom is határozott.

- Kérem.. tényleg csak a lányommal vagyunk ketten. Erza a neve és még csak nyolc éves, nem akarom, hogy elvegyék. – könyörög, mire az asztalra csapok.

- Ha ennyire fontos a lánya, akkor mért nem gondolkozott elõre? – kiáltok rá. Mire szinte elbõgi magát.

- Sajnálom… ígérem, hogy nem tapogatom a diákokat, ígérem, hogy csak oktatni fogok, de engedjen vissza. – teljesen elgondolkozom, s mondok neki egy megoldást, mire kerek szemmel néz rám.

- Ha.. ha így visszakapom az állásom. – bólintok. – Le-legyen, de ne árulja el senkinek!

- Ha nem fogja tapizni a diákokat akkor nem, fogom. – gyõzöm meg és elmosolyodom. Ez megoldva. – Holnap kezdhet ismét. – feláll és hálásan néz rám. – De ezt írja alá!- mondom, és a papírt átnyújtom neki.

- Mi ez? – nézi meg közelebbrõl, s amint bele olvas, megfagy a vér benne. – Ezt..

- Írja alá. – adom a tollat neki és õ remegõ kézzel aláírja, majd rám néz.

- Maga… - de nem folytatja. Inkább nyom egy köszönömöt és elmegy.

*~*~*~*

Este, mint mindig a megszokott bárba megyek, s a pulthoz ülök, rendelek egy rövidet, s amint kihozzák, letolom azt. Mikor végre meglátom azt, akit vártam, elindulok felé és megfogom a kezét, mikor mellette vagyok. Majd mutatom a fejemmel, hogy menjünk hátra, hisz csak ezért jöttünk ide. Hátul lágy zene szól, s nyögéshangok mindenhol. Itt aztán nem szégyenlõs senki sem. Már akkor áll az embernek a farka, ha csak beteszi ide a lábát, s elteríti a nyögések édes hangja. Egy üres szobába megyünk, s az ágyra lököm, s leveszem a pólóm.

- Tényleg szükséges ez? – hangja már remeg.

- Igen. – mondom és a nadrágszíjammal az ágyhoz kötözöm és levetkõztetem, nem kényeztetem, csak kitágítom, s már benne is vagyok. A kényeztetés nem az én hobbim. Nagyon és fájdalmasan nyög fel és a szeme könnyekbe lábad.

- Ez fáj! Elég! – ordít, de nem engedem el. Mozogni kezdek, elõször lassan, majd gyorsítok. Mikor elmegyek, még benne vagyok, így fogadni mernék, hogy csípi a seggét.

- Akkor megegyeztünk. – mondom és felöltözöm, majd otthagyom, hazafelé megyek, ide mindig gyalog jövök, így egyszerûbb ide érnem. Az esõ elered, így sietni kezdek, de elõttem egy vörös kismacska áll meg és nyávog. Lehajolok és megsimogatom. Gazdátlan. – Szia, cica, látom egyedül vagy, és még az esõ is esik, gyere, haza viszlek. – fogom meg és a kabátom alá teszem, hogy ne fázzon ennél jobban. Õ dorombolva köszöni meg, hogy felvettem. A házamhoz érve kinyitom az ajtót és beengedem a cicát. A ház nagyon meleg és otthonos. Bár egyedül élek itt, és nagyon nagy nekem ez a ház, de már nem lesz az. a macskának enni és inni adok, langyos tejet és egy kis nyers húst. Õ azonnal neki is esik mindkettõnek, s azon elkuncogom magam, hogy nem tudja, hogy melyiket szeretné is.

*~*~*~*

Másnap tényleg jött tanítani a tanár, szemet hunyva e felett ballagok, be az irodába ahol az összes tanár letámad, hogy mit keres itt ez a pedofil. Lenyugtatok mindenkit, s elmondom, amit a tanár, hogy van egy lánya, és hogy csak õ van neki, meg, hogy nem fog senkit zaklatni. A tanárok még rossz szemmel néznek rám, de beletörõdnek. Az elsõ óra tíz perc múlva kezdõdik, így teszek egy sétát a folyosókon, hogy a tanár tényleg betartja-e a szavát. Örömmel veszem észre, hogy betartja, viszont mikor meglát, a hideg rázza ki és zavartan, remegve megy el gyorsan egy másik irányba.