Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3.

makeme_real2015. 02. 28. 23:25:13#32561
Karakter: Ephraim El-Hashem



 Csak percek telhetnek el, nekem mégis ezernyi gondolat fut át az agyamon. A Dwayn-kérdésen igyekszem nem túlságosan sokat problémázni – megtudta, amit megtudott, ezen már nem tudok változtatni. Ha akarja, össze fogni rakni a kirakóst, ha nem akarja, nem fogja... én mindenesetre ráérek akkor elkezdeni aggódni, ha bekövetkezik az előbbi. Majd akkor megpróbálom menteni, ami még menthető.

Az viszont nagyon is aggaszt, hogy miért és hogyan akadtak a nyomunkra. Lehetséges lenne, hogy Amit nem a mi értelmünkben biztonságos vonalról hívott? Vagy már olyan szinten megfigyelik, hogy ezt is le tudták nyomozni? Valószínűtlennek tartom, hogy Amit ekkora hülyeséget csináljon, ő az egyik legóvatosabb és legelővigyázatosabb ember, akit ismerek. Ha viszont tényleg rajta keresztül akarnak a nyomomra bukkanni, könnyen lehet, hogy követték, így tudták, melyik nyilvános fülkét használja és onnantól már le tudták nyomozni a hívást.

Próbálom száműzni a gondolatot, hogy ez is sántít valahol, hiszen ha valakiknek, akkor nekünk profiknak kell lennünk ilyesmiben. Amit rögtön észrevenné, ha követik, és könnyedén le is szerelné őket... Így viszont már rohadtul nem tudok rájönni, mi a franc folyik itt és ez idegesít, ha pedig valami idegesít, akkor el fogja vonni a figyelmem a feladatomról.

- Később visszahívlak Cage – térít vissza Dwayn hangja a gondolataim zavaros forgatagából. Érzem, hogy engem néz, ezért én is rápillantok. – Gondolom most nem vagy boldog.

- Hát, nem nagyon – erőltetek magamra egy mosolyt.

- Szóval két éve szöktél el Izraelből és azóta végigjárod az Államokat az arabok után, közben pedig még onnan is üldöznek – összegzi a tényeket.

Összepréselem az ajkaimat és kibámulok a szélvédőn. Máris elkezdett konspirálni és így tényleg kurva hamar rá fog jönni a dolog nyitjára.

- Ebbe nem akarok belemenni – jelentem ki.

- Tudod, az oké, hogy nem akarod kiteregetni a dolgaid. Én se pakolnék ki minden mocskot egy idegennek. De fölösleges felhúznod magad rajta most hogy már úgy is tudom. Nem adok tovább semmilyen információt, melón kívül pedig nem érdekelnek a személyes ügyek. – A hangja határozott és nyugodt, én pedig kis híján elmosolyodom, hogy legalább a szándékaimat továbbra is tökéletesen félreértelmezi.

- Nem ez a baj – rázom meg a fejem. – Tudom, hogy tőled nem szivárogna ki semmi.

- Akkor?

Érzem, hogy engem néz, frusztráltan szorítom össze a számat újra.

- Minél kevesebbet tudsz, annál egyszerűbb.

- Neked, vagy nekem? – kérdez vissza, az ő hangja még mindig nyugodt.

- Neked is – préselem ki magamból, közben hálát adva az égnek, hogy már majdnem a lakásomnál vagyunk.

- Én ezzel nem értek egyet. Az információ önmagában még nem veszélyes, inkább az, hogy valaki hogyan kezeli, de az biztos, hogy sok minden átláthatóbb ha megvannak a részletek. – Oldalra pillantok rá, éppen elkapva, ahogy vállat von. – Nem kell beszélnünk róla, egyenlőre, de ha a továbbiakban elő kell keríteni valakit kénytelen leszel megosztani adatokat másképp az egész egy nagy zsákutca lesz.

Csak komoran biccentek egyet. Most nem állhatok neki kifejteni, hogy az Intézet nem fogja megkérdezni tőle, hogy tervez-e hasznot húzni az információból, de még azt sem, hogy pontosan mennyit kötöttem az orrára. Ha ők úgy ítélik meg, hogy szerintük túl sokat tud, akkor egyszerűen rá fognak szállni és kész.

Dwayn megvár a kocsiban, míg én felszaladok a lakásba, de csak pár percre van szükségem odabent. Fél perc alatt átöltözök és bár a nadrágom ugyanolyan marad, a pólóm helyett felveszek egy fekete garbót, ami megfelelően eltakarja a nyakam és eléggé tapad a testemre ahhoz, hogy ne zavarjon. A McMillan már a kissé kopott gitártokba készítve vár, de egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapok egy kisebb sporttáskát is és belehajítok néhány ruhát. A tegnap történtekből ítélve soha nem lehet tudni, mikor adódik valami jó kis meglepetés... A fegyvereim elhelyezésével nem húzom az időt, csak a sporttáska tetejére dobom a tőröket és a két pisztolyt, aztán már indulok is.

Mire odaérünk a kiszemelt parkolóba és beállunk az eredetileg is tervezett helyre, már teljesen tiszták a gondolataim. Egyelőre száműztem Amitot és az Intézetet és csak a feladatra koncentrálok. Eddig minden viszonylag simán ment, de sejtem, hogy ez nem fog sokáig így maradni... Valami mindig balul sül el. Mindig.

- Időben vagy – szólal meg Dwayn, miután leállította a motort.

- Így terveztem – bólintok egyetértően –, nem akarom elkapkodni és előbb körülnézek a tetőn.

Ahogy az arcára pillantok, mintha egy másodpercnyi feszültség futna át rajta, amit betudok annak, hogy valószínűleg aggasztja, hogy megint egyedül megyek fel. Feleslegesen aggódik, most már én is kétszer annyira fogok figyelni, de tudom, hogy legalább ilyen felesleges lenne, ha megkísérelném megnyugtatni.

Magamhoz veszem a McMillant rejt gitártokot, aztán elhelyezem a fülhallgatókat is – egyet a bal fülembe, egyet a kabát gallérjára. Kinyitom a sporttáskát, előveszem a tőröket és a bakancsom szárába csúsztatom őket, aztán a Berettát is a nadrágom derekába rejtem. A Glock most itt marad, úgyis csak az egyik kezemmel tudok biztonságosan lőni.

- Honnan fogod tudni mikor kell lőnöd? – kérdezi.

- Amint végeztek lövök. A kezdetektől célba veszem, hogy ha hirtelen hagynák abba ne szökhessen el. – Felé fordulok és komolyan a szemébe nézek. – Latif nem úszhatja meg, máskülönben ki tudja mikor sikerül újra ilyen közel kerülnöm hozzá és rajta keresztül Muhamadhoz. Elő kell csalogatni.

- Oké. Egy emberemen elvegyült a tömegben és tájékoztat, ha valami nem stimmel – teszi hozzá, én pedig bólintok és a kilincsért nyúlok, de a keze érintése a vállamon megállít. – Te meg vigyázz a seggedre.

- Félted a felségterületed? – pillantok rá a vállam felett mosolyogva.

- Természetesen – mosolyodik el ő is, aztán elengedi a vállamat. – Na mozgás!

Felvont szemöldökkel vetek rá egy pillantást, nem tudom, eléggé imponált-e az előző mondata ahhoz, hogy parancsolgathasson nekem. Más kérdés, hogy vannak helyzetek, amikor kifejezetten imádom, ha parancsolgat, arról nem is beszélve, hogy tegnap még egészen másfajta mozgásra utasított... de ezt majd máskor végiggondolom.

Nyugodt léptekkel haladok az épület irányába, a vállamon a gitártokkal és nem is figyel fel rám senki. Észrevétlenül tűnök el a sikátor árnyékai között, aztán megcélzom a tűzlépcsőt és a lehető leghalkabban felmegyek rajta. A lépcsőkről a tetőre vezető ajtót nem lehet kiékelni, ezért egy régi trükkhöz folyamodok: előveszem az erre célra a gitártokba készített kisebb üveget, aztán stabilan elhelyezem a bezárt ajtó kilincsén. Pofon egyszerű, az üvegcse hasa megtámaszkodik a kilincsen, a szája pedig az ajtónak döntve áll, de éppen ezért nem lehet kicselezni még akkor sem, ha számítasz rá. A kilincset muszáj lenyomnod, akkor pedig az üveg leesik és még azelőtt ripityára törik a betonon, hogy te megkerülhetnéd az ajtót és elkaphatnád.

Kilincs nélkül pedig csak úgy tudnának feljönni, ha berúgják az ajtót, ami viszont az üvegcsörömpölésnél is hangosabb.

Kiékelem a lépcsőházból felvezető ajtót is, aztán fogom a gitártokot és elindulok a tegnap délután kiszemelt helyemhez a tetőn. Út közben ellenőrzöm a tetőt hívatlan vendégeket keresve, de kíváncsiságból alaposan megszemlélem a betont is néhány helyen, és meg kell állapítanom, hogy a takarítók még mindig kifogástalanul alapos munkát végeznek: egyetlen vérfoltot vagy töltényhüvelyt sem hagytak hátra.

- A tető tiszta – szólok bele a mikrofonba, miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok. – Működnek a mikrofonok? – kérdezem, miközben letérdelek a gitártok mellé és felnyitom a csatjait.

- Hibátlanul, emiatt ne izgulj – hallatszik Dwayn hangja tisztán a fülemben.

Csak úgy magamnak biccentek egyet, miközben gyors, begyakorolt mozdulatokkal összerakom a McMillant. Mindkét kezem sajog, de nem veszek róluk tudomást, most nincs időm velük foglalkozni. Felhúzom a taktikai kesztyűket a kezemre, hogy majd gyorsan össze tudjam szedni a töltényhüvelyeket és szét tudjam szedni a fegyvert, lehetőleg a tenyerem és az ujjaim szénné égetése nélkül. Megtöltöm a tárat öt tölténnyel, aztán felállítom a támaszt is és kényelmesen a fegyver mögé hasalok. A vállamhoz nyomom, majd a bal kezemmel alányúlva megtámasztom a fegyvert, aztán az optikába nézve elkezdem bemérni a célt.

Hamar meg is találom az ominózus ablakot, éppen abban a pillanatban, amikor beúszik az ablakba egy nagyon is ismerős alak, két másik kíséretében. Korán érkezett... Szinte viszket a tenyerem, hogy most azonnal lyukat üssek a homloka közepébe, de szigorúan a fegyver csövéhez simulva tartom a jobb kezem mutatóujját. Még nem jött el az ideje.

- Itt van Latif – mormolom a mikrofonba.

- Hogy? – kérdez vissza Dwayn.

- A tanácsteremben, plusz két emberével.

- Akkor valószínűleg már itt volt, mert láttam volna bemenni. – Valamiért megmagyarázhatatlan eredetű feszültséget érzek a hangjában, de mielőtt még rákérdezhetnék, folytatja. – Nemsokára társasága lesz. Megjött az embere is.

Halványan felvonom a szemöldököm a hangjában bujkáló tömény gyűlölet hallatán. – Javíts ki ha tévedek, de úgy hallom nem örülsz neki különösebben. Ki az?

Még a végén két embert kell lelőnöm. Csak egyetlen jó okot kellene mondania és megtenném neki, kétségkívül kielégítő fizetséggel tudna szolgálni érte később.

- Harryson Mitchell – térít vissza a hangja, szerencsére még azelőtt, hogy elkalandozhatnának a gondolataim. – Az Amerikai Egyesült Államok védelmi minisztere, személyesen.

Elgondolkozva ráncolom a homlokom, szóval a védelmi miniszter. Az az ember, akinek a legtöbb beleszólása van a hadügybe és a terrorellenes intézkedésekbe... Ez egyre érdekesebb lesz.

- Hát, legalább nem az elnök – szúrom oda gúnyosan.

- De ettől egy fokkal sem lesz jobb a helyzet. A CIA üldöz téged és ha az arab cimborád tényleg beszélő viszonyban van Mitchellel, biztos, hogy nem fognak leszállni a nyakadról. Ki is lehetne hasznosabb partner az elfogásodra, mint az aki az összes ügynökséget a markában tartja?

Újra összeráncolom a szemöldököm. Az elfogásomra? Lehet, hogy a Hamász szívesen tűzte volna karóra a fejem a főhadiszállásuk kapuja előtt, de elfogni... nem, azt soha nem akarták. Mégis, ez az egyetlen kis szó valamiért bogarat ültet a fejembe. El akarhatnak-e fogni ezek a seggfejek? Kétségkívül jó információforrásnak hihetnek, valósággal onthatnám magamból Izrael mocskos kis titkait, ha akarnám, de nem hiszem, hogy ez megérné nekik. Nincs garancia, hogy beszélnék, az Intézet pedig semmit nem adna értem és még csak fel sem idegesítenék magukat, örülnének, hogy egy kolonccal kevesebb. Ezt nekik is tudniuk kell, ha kapcsolatban állnak Mitchellel, aki valószínűleg személyesen koordinálja a vérdíjat a fejemen, Izrael kérésére.

Az agyam viszont egész egyszerűen nem akar leállni. Az ösztöneim azt súgják, hogy valami elkerüli a figyelmünket, hogy valami itt nagyon nem kóser, mi meg éppen belecsaptunk a szarkupac kellős közepébe... Mégsem tudok rájönni, mi folyhat a háttérben.

- Az arabok nem akartak elfogni... – kezdem elgondolkozva.

- Csak az izraeli kollégáid kinyírni? – morogja, a hangja egészen ingerült. Tényleg szívből gyűlölheti azt a minisztert.

- Dwayn, ez a pasas a múlt héten tartott sajtótájékoztatót a kongresszus előtt a terroristatámadások megelőzése érdekében tett óvintézkedéseiről – gondolkozom hangosan. – Most meg leül egy arabbal tárgyalni, egy nem túl védett épületben és még csak nem is titkolja különösebben.

Mi van, ha nem is akarja eltitkolni? Lehet, hogy valami célja van ezzel az egésszel, vagy Latiffal, vagy az egész Hamásszal... esetleg minddel együttvéve. Lehetséges volna, hogy rendelkezik akkora befolyással, hogy rávegye az elnököt a nyilvános közösködésre a Hamásszal? Nem is dobhatná ki lazábban az izraeli diplomáciai kapcsolatokat az ablakon.

- Mire célzol? – kérdezi Dwayn, úgy tűnik, az ő érdeklődését is felkeltettem.

- Arra, hogy... – kezdeném, de a következő pillanatban meglátom az optikán keresztül, hogy nyílik a tárgyaló ajtaja és valóban: az USA védelmi minisztere lép be a terembe. Feszülten figyelni kezdek és Dwayn is elhallgat, most a felvételre kell koncentrálnia, mert már az első szavaknak is jelentősége lehet.

Meglehetősen furcsa az optikán keresztül végignézni az egészet, nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember lenémítva nézi a tévét. Egy szót sem hallok, egyedül a mimikákra és a gesztusokra tudok támaszkodni, azokat kell figyelnem és azokból igyekszem leszűrni a történéseket. A szájról olvasás még nekem is csak kísérleti szinten megy.

Látom, hogy Latif szája mozog, a miniszter viszont kínosan hosszú ideig csak bizalmatlanul és kissé idegesen méregeti. Talán nem rá számított? Végül ő is mond valamit, de a jelenet mindennek tűnik, csak szívélyes társalgásnak nem. Néha még egymás szavába is vágnak, és még innen is könnyen megmondom, hogy kölcsönösen burkolt fenyegetéseket vágnak egymás fejéhez. Túlságosan árulkodó az arckifejezésük.

Semmi kirívó nem történik, az egyik feszültnek tűnő hatásszünet közben szerződésnek tűnő dolgokat lapozgatnak, kicsit később pedig az asztalra kerül egy aktaszerűség, amiben fém spirálra vannak felfűzve a papírok, de meg sem kísérlem kivenni a tartalmukat. Mintha fényképek lennének, de nem megfelelő a látószögem ahhoz, hogy tisztán lássam őket, megmozdulni pedig egy millimétert sem merek.

Csak akkor dermedek meg egy pillanatra, mikor a beszélgetés közben a miniszter tesz egy átkozottul furcsa mozdulatot: túl hosszan néz ki az ablakon, pontosan úgy, mintha keresne valamit. Nem félek, hogy megláthat, ahhoz túl messze vagyok, de a vészcsengők újra megszólalnak a fejemben, egyszerűen érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Elgondolkozom, hogy ezt Dwaynnek is elmondom és inkább lefújjuk az egész akciót a fenébe, de... képtelen lennék rá. Latif már a markomban van, ennél közelebb soha nem kerülök a megöléséhez és Muhammad beszaratásához. Egyszerűen nem engedhetem, hogy elsétáljon.

- Ephraim, megvan az anyag, végeztek – szólal meg a fülemben Dwayn halk hangja.

Azonnal feladat végrehajtó üzemmódba kapcsolok, kiürítem a fejem és minden érzékemet és gondolatomat a célzásra összpontosítom. Szinte már érzem, ahogy visszarúg a fegyver, hallom a fülemben a lövés hangját, az irányzék pedig éppen Latif fejére mutat...

Aztán mindenki feláll a székéből és mielőtt még változtathatnék a célkereszt helyzetén, a miniszter két mozdulattal négy gorillát terel éppen úgy, hogy eltakarják Latifot az ablaktól. Hitetlenkedve emelem el a fejem az optikától, majd újra belenézek, de nem a szemem káprázik. Mitchell egyértelműen úgy irányítja az embereit, hogy takarják, én pedig komolyan elgondolkozom, hogy teszek Dwaynnek egy szívességet és inkább őt intézem el először, de nem kezdhetek vakon mészárlásba, a fenébe is!

- Takarják – mordulok bele a mikrofonba ingerülten.

- Tessék? – kérdez vissza Dwayn hitetlenkedve.

- A drágalátos miniszter úgy terelgeti az embereit, mint az arabokat takargató birkákat! – sziszegem bosszúsan.

Pár másodpercig csak feszült csend van a mikrofon másik végén. – Mi legyen?

- Nyugtass meg, hogy nincs hátsó kijárat – mormolom néhány másodpercnyi gondolkodás után.

Latif éppen most sétál ki az ajtón a gorillák gyűrűjében. Innentől kezdve egyetlen esélyem van: pontos rálátásom és jó szögem van a főbejárathoz. Amint kilép rajta, már senki nem állíthat meg, hacsak nem vonja szorosan keblére az egyik kétajtós szekrény.

Áthelyezkedek és az irányzékot a főbejáratra irányítom, miközben kínkeservesen hosszú másodpercekig várok Dwayn válaszára. Nem romolhat el minden, így vagy úgy, de sikerülnie kell! Latifnak meg kell halnia, méghozzá a mai napon. Lehetőleg úgy három percen belül.

- A hátsó ajtó el van torlaszolva, nem használják – hallom Dwayn hangját a fülemben.

- Köszönöm – sóhajtok fel.

- Ephraim, ha a nyílt utcán lövöd le...

- Hisztéria lesz, tudom – fejezem be komoran. – Két percet adj. Elintézem és két perc múlva a kocsinál vagyok.

- Két perc – nyugtázza, a hangja parancsoló éle hallatán halványan elmosolyodom.

Egyikünk sem szól többet, némán számolom vissza a másodperceket, amíg a kis csapatnak le kell érnie a lifttel, majd el kell indulnia az ajtó felé. Az elkövetkezendő néhány percben egyetlen szó sem hangzik el, és annak leteltével is csak Dwayn szólal meg halkan – annyit mond, hogy jönnek.

Mindkét szememet nyitva tartom, de minden egyes idegszálammal az irányzékra és az optika szálkeresztjére vagyok kiélezve. A szívverésem lelassul, az orromon szívom be és a számon engedem ki a levegőt, egy másodperc múlva pedig be is lép a látóterembe a vendégsereg. Az elhelyezkedési szögem miatt, mivel jóval felettük vagyok, senkinek nem lenne esélye eltakarni előlem, de most már nem is foglalkozom azzal, hogy egyáltalán akarják-e.

Latif fejére irányítom a szálkeresztet, az ujjamat lassan a ravaszra simítom, aztán meg is húzom. Még éppen látom, hogy rohadék agyveleje egyenesen az amerikai szemétláda képére fröccsen, de a lövés hangja még jóformán el sem hal, mikor én már feltérdelve szerelem szét a McMillant.

Egy perc alatt szétszedem, visszahelyezem a tokba, aztán a töltényhüvelyt is mellédobom. Visszazárom a csatokat, a vállamra dobom a tokot, és még kifelé menet eltüntetem a lépcsőház ajtajából az éket. Hamarosan már a kis üvegcse is a zsebemben van, én pedig lefelé sietek a tűzlépcsőkön, közben a taktikai kesztyűket is a zsebembe tömködve. Mire leérek, már kezd terjedni a hisztéria az utcákon, de én megtartom a normál tempómat és a mit sem sejtők, de annyira nem is érdeklődők kíváncsiságával nyújtogatom a nyakamat és teszek úgy, mintha keresném a történtek forrását.

Ha minden igaz, éppen időben vágódom be Dwayn mellé az anyósülésre. A BMW motorja már jár, és amint becsukódik mellettem az ajtó, indulunk is. Ő is ügyel rá, hogy ne távozzunk feltűnően sietősen, bár most amúgy sem figyel ránk senki.

- Nem sokon múlt – fújom ki a levegőt. Oldalra pillantok, így látom a bólintását, viszont sokkal jobban szúrja a szemem, hogy folyamatosan ráncolja a homlokát. – Mi a baj?

Az ujjai megszorítják a kormányt, miközben lassan megrázza a fejét. – Még így is úgy érzem, túl könnyen ment.

Felsóhajtva a fejtámlának döntöm a fejem. Ha mindkettőnknek rossz előérzete, az már határozottan nem jó jel.

- Még nem tudom, mi nem stimmel, de idővel majd rájövünk. – Még mindig hátradöntött fejjel fordulok felé. – Legalább a poloskák megérték?

- Maximálisan – bólint. – Bár azt nem mondanám, hogy nem lett kevesebb a kérdőjel.

- Ha értéke van, az már fél siker – mosolyodom el, majd a szemem sarkából követem a tekintetemmel a mellettünk szirénázva elszáguldó rendőrautókat. – Nem tudom, mennyire fogják ellenőrizni a várost, de szerintem vigyük vissza a csomagunkat hozzám, hátha kedvük támad átnézni az autókat. Majd utána meghallgatjuk a felvételt.

- Egyetértek – bólint rá azonnal, ahogy távolodunk, már ő is egyre nyugodtabbnak tűnik. – Hogy van a karod? – pillant rám néhány perc múlva.

Halvány mosollyal fordulok újra felé. – Még mindig átkozottul fáj, de kitartott... most is.

Bár az utat figyeli, jól látható a szája sarkában megjelenő mosoly a célzásom hallatán.

Mikor elérünk a lakásom utcájába, a lépcsőháztól nem messze áll a járda széléhez az autóval, én pedig megragadom a gitártokot és kimanőverezek vele az ajtón. Egyetlen dolog van, ami kiszállás közben nem segít a koncentrálásban: egy egyértelműen érezhető égető pillantás, ami éppen a hátsó fertályomat vizslatja. Szélesen elvigyorodom, majd visszahajolok, mielőtt becsuknám az ajtót és szólásra nyitom a számat...

...aztán el is felejtem, mit akartam mondani, amikor egy nem is olyan régről ismerős hang töri meg az utca nyugodt csendjét, hogy aztán egy másodperc múlva egy golyó fúródjon bele az épület falába mögöttem. Ha nem tudnám pontosan, mi volt ez, akkor is árulkodó lenne a fuvallat, amit a fejem felett éreztem... Dwayn és én is lefagyunk egy pillanatra, a falba ütött lyukat bámulva, majd szinte egyszerre fordulva a forrás lehetséges helyének irányába: a tetők felé.

A tíz perccel ezelőtti események ismétlik önmagukat, de most a fegyver másik végén kötöttem ki, és rohadtul nem értem, hogy történhetett ez.

- Szállj be! – csattan Dwayn hangja, mikor felocsúdunk a kezdeti döbbenetből.

Nekem sem kell kétszer mondani, visszaugrok az ülésre, a kocsi tetejéről pedig szinte azon nyomban lepattan a következő golyó. Dwayn nem is tétovázik, még jóformán be sem csukódik mellettem az anyósülés ajtaja, máris beletapos, és csikorgó gumikkal lövünk ki újra az útra és sorolunk be a forgalomba.

- Bassza meg – nyögöm ki, továbbra is teljesen értetlenül állva az események előtt.

- Mégis mi a franc volt ez?! – mordul fel Dwayn is ingerülten.

- Azt én is rohadtul szeretném tudni – rázom meg a fejem.

Belenéz a visszapillantóba, de továbbra is a lehető leggyorsabban igyekszik eltűnni a környékről. – Most értünk el arra a pontra, hogy erősen ajánlott lenne komolyan körülnéznünk a pártfogód háza táján. – Felé fordulok, de nem szólok közbe. – Nem vitatom, hogy sokat érsz neki, mert nem dobott volna ki ennyi pénzt az ablakon, ha holtan akar látni. Abban viszont kezdek egyre inkább kételkedni, hogy az emberi is ennyire megbízhatóak lennének.

Hatalmas sóhajjal hátraejtem a fejem és lehunyom a szemimet. Utálom ezt mondani, de igaza van. Nem találhattak volna meg ennyi idő alatt, főleg úgy nem, hogy több mint egy napig egyáltalán itt sem voltam. Valaki köpött, úgyhogy innentől kezdve nagyon óvatosnak kell lennem és valahogy Yoseffel is fel kell vennem a kapcsolatot.

- Tudom – szólalok meg, mikor végül kinyitom a szemeimet. Mikor őszintén meglepve pillant rám a gyors egyetértés miatt, halványan elmosolyodom. – Maguktól nem találhattak volna meg ilyen hamar, ezt még akkor is be kell látnom, ha gyűlölöm bevallani, hogy igazad van.

A mondatom utolsó felére ő is elmosolyodik egy pillanatra, bár egyikünk vidámsága sem tart sokáig.

- Nos, annyi biztos, hogy ide többet nem jössz vissza – jelenti ki.

- Ezt vehetem testőri parancsnak? – mosolyodom el újra, mire az ő szája sarka is ismét felfelé kezd görbülni. – Remélem, harminc millióból kijön a rezsi egy főre... Különben csak természetben tudok fizetni érte.

Erre már el is vigyorodik, ahogy rám pillant. – Velem mindig lehet alkudozni.

- Ezt jó tudni – nézek végig rajta a szemem sarkából.

Ez a rövid kis évődés is enyhít valamelyest a túlságosan is feszült légkörön, de aztán hamar visszatérünk az eredeti, nem is olyan mellékes problémára.

- És arról van sejtésed, hogy kik állhatnak ez mögött? – kérdezi aztán elkomorodva, mire megrázom a fejem.

- Annyit biztosan mondhatok, hogy nem a régi pajtásaim. Ha biztosra kell mennünk, soha nem kockáztatnánk egy ilyen távoli akcióval, mert semmi nem garantálja, hogy minden flottul fog menni, és a szemtanúkat sem szeretjük, ha nem muszáj.

- És az is érdekes, hogy mindez pont ma történt. Éppen a mi feladatunk után.

Rápillantok és bólintok egyet, eszembe jut az az árulkodó pillantás, amivel a miniszter kinézett az ablakon. – Meglehetősen furcsa. Elhangzott valami olyasmi a tárgyalóban, ami fontos lehet? Aminek köze lehet ehhez?

- Semmi – feleli határozottan. – Az biztos, hogy Mitchell lepaktált az arabokkal, de Izrael még csak szóba sem jött. Miből gondolod, hogy kellett volna mondaniuk valamit?

- Volt egy rohadt furcsa pillanat, amikor Mitchell úgy nézett ki az ablakon, mintha pontosan tudná, hogy ott vagyok valahol.

Rám pillant, majd összevont szemöldökkel megrázza a fejét. – Ennek semmi értelme. Akkor miért nem menekítették ki valahogy Latifot? És egyáltalán honnan tudhatta, hogy ott vagy?

- Nem tudom – sóhajtok fel, egyszerűen nem áll össze a kép. – Kettőnkön kívül senki nem tudta, hogy pontosan hol és mire készülünk.

Mindketten a gondolatainkba merülünk néhány másodpercre.

- Ez így nem teljesen igaz – szólal meg pár perc után Dwayn elgondolkozva. – A tieid rád küldték azt a fickót tegnap. Ismerik a módszereidet, sejtették, hogy valamire készülsz. Azt mondtad, arra nem számíthattak, hogy visszamész oda, de ettől még leadhatták a drótot, hogy talán készül valami.

- Jellemző lenne rájuk – vonom fel a szemöldököm. – Beszartak, hogy nem sikerült a tervük, de azért már nem akartak felelősséget vállalni, ha esetleg tényleg történik valami.

Bólint egyet. – Biztos, hogy Mitchell koordinálta az akciókat ellened, szóval ő tudhatott a dologról.

Egyre inkább kezd kitisztulni a kép, és ez így nem is annyira hülyeség.

- Mi van, ha két legyet akart ütni egy csapásra? – vetem fel. – Latif halálával szerzett volna egy jó pontot Izraelnél, ha pedig engem is kivégeztet, a Hamásznak is egy gonddal kevesebb lett volna.

- El tudom képzelni róla, Mitchell egy dörzsölt rohadék. – A hangja tónusa megint színtiszta gyűlöletről árulkodik, ami ismét felkelti a kíváncsiságom, de mielőtt még megkérdezhetném az okát, újra megszólal. – Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért lett volna neki jó, ha a nyílt utcán ölnek meg. Semmi garancia nem lett volna rá, hogy nincsenek szemtanúk, vagy hogy időben el tudják tüntetni a tested.

Dwayn szavaira olyan hirtelen kattan a helyére valami, hogy még én is meglepődök. Mintha felkapcsolták volna a villanyt, a fejembe hirtelen költözik egy baljós gondolat, a vészharangok ismét megkondulnak. Mindig meg szoktam érezni, ha csapdába sétálok, ez most miért lenne kivétel?

- Mennyivel a fejem felett mehetett el az a golyó? – húzom ki magam hirtelen.

A szemem sarkából látom, hogy Dwayn homlokráncolva fordul felém, de én akkor már árgus szemekkel bámulom a visszapillantó tükröt az én oldalamon.

- Mire gondolsz? – kérdez vissza válasz helyett.

Nem felelek, a szemeim tapasztaltságuknak hála hamar kiszúrják, amit kerestem: egy középkategóriás, kissé leharcoltabbnak látszó furgon egy autónyival mögöttünk lemaradva, két sötétebb bőrű férfival az utastérben. Már most 90%-ot saccolok a dolognak, de előbb még biztosra kell mennünk.

- A legközelebbi lehetőségnél fordulj jobbra, de ne hirtelen – szólalok meg.

- Miért? – érzem meg magamon újra a tekintetét.

- Csak csináld! – Mikor semmi választ nem kapok, rápillantok. A helyzetünk ellenére is kis híján elmosolyodom azon az átható pillantáson, ahogy rám néz... Nos igen, azt hiszem, megfeledkeztem a személyiségéről. Ha nem kapna az épségemért harmincmilliót, most valószínűleg egy laza mozdulattal golyót eresztett volna a fejembe, amiért parancsolgatni merek neki. – Csak katona voltál, igaz? – kérdezem.

Felvonja a szemöldökét és természetesen nem felel a kérdésemre, de a tekintete elég árulkodó.

- Miért? – kérdez vissza ismét.

- Mert ott nem tanítanak megfigyelés elhárítást.

- Követnek minket? – néz ő is a visszapillantóba, de nyugodt marad.

- Még nem tudom biztosan. Csak néhány forduló és sávváltás kellene, hogy biztos legyek benne – fordítom vissza a figyelmem a mögöttünk lévő autókhoz.

Nem felel semmit, de két másodperccel később kiteszi az indexet, majd a teljesen nyugis, megfontolt sebességet tartva kisorol a kanyarodósávba. Le sem veszem a szemem a visszapillantó tükörről, így mindent pontosan látok: a furgon megtartja az egy járműnyi távolságot, de pár másodperces fáziskéséssel gondosan leköveti Dwayn manővereit. Nem is kell sokáig várnunk, néhány kereszteződés elhagyása után már teljesen biztos vagyok a dolgomban.

- Biztos, hogy társaságunk van – fordulok Dwayn felé. – Egy furgon két emberrel. Valószínűleg ők lettek volna a takarítóosztag és most kíváncsiak, hová megyünk.

- Ha ők is a terv részei, valószínűleg tudják a hiányzó információkat a teljes képhez – jegyzi meg, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Mit akarsz tenni?

- Megtudni azokat a hiányzó információkat – vágom rá. A fejemben viszonylag gyorsan megszületik a terv. Ez azon ritka eseteknek az egyike, amikor az információforrások ezüst tálcán kínálják nekem magukat, amivel megkönnyítik a dolgomat, maga a forgatókönyv viszont nem változik. – Van egy tervem, de annak minden lépését pontosan be kell tartanunk.

Felé fordulok, ő pedig rám pillant. A tekintetünk találkozik, de ez a rövid idő is elég arra, hogy a bólintása közben lássam a szemeiben is az elhatározást, hogy ezúttal hajlandó lesz elfogadni, hogy én mondom meg, mit kell tennünk.

- Először is ki kell használnunk az előnyünket és az egyiküktől meg kell szabadulnunk. A mesterlövésszel nem tudunk mit csinálni, de arról gondoskodhatunk, hogy ezek ketten ne adhassák tovább a sejtésüket, miszerint nem egyedül dolgozom. Mennyi gázolaj van a kocsiban?

Felvonja a szemöldökét a hirtelen váltáson. – Tegnap tankoltam, még majdnem tele van. Miért?

- Mert ma sokat kell mennünk – felelem, miközben újra hozzá fordulok. – Van egy ház a külvárostól körülbelül harminc kilométerre, nagyjából a semmi közepén. A pártfogóm pénzéből vettem, de szigorúan kézpénzben, szóval még ő sem tud a létezéséről, ott senki nem fog megtalálni.

- Akkor miért nem ott szoktál lakni? – néz rám meglepve.

- Túl messze van mindentől és manapság mindenhol csak nyomkövetős autókat lehet találni. Csak akkor megyek oda, ha gondolkoznom kell, vagy ha ki akarom használni azt a kifejezett célt, amiért megvettem, felújíttattam és átalakítottam a házat.

- Hadd találjam ki – néz rám a szeme sarkából –, ez most a második opció lesz?

Halványan elmosolyodom. – Pontosan.

Régen egy egyszerű vadászház volt, bár egy avatatlan személy most sem nézne ki többet belőle. A ház egyik része továbbra is egy felújított, hangulatos kis vadászház, konyhával, nagy kandallós nappalival és hálószobából nyíló fürdőszobával. Nincs se tévé, se internet, se telefon, csak egy régi típusú rádió, teljesen biztonságos, ráadásul a szekrények egyik felében hetekre elegendő élelmiszer lapul, a mások, gondosan elzárt felében pedig fegyverek és különböző eszközök, amiket részben a teljesen hangszigetelt pincében szoktam használni. A pince több helyiségre lett felosztva, mindegyiknek külön szerepe van, de mindegyik kivétel nélkül be van kamerázva. A helyiségek között van fűtött, barátságosabb, asztallal és székekkel felszerelt is, van, amelyikben csak egy vaságy van vékony matraccal és pokróccal, de van olyan is, amiben két bilincsben végződő láncon kívül semmilyen berendezés nincs, csak jéghideg kőfalak és kőpadló várja a vendégeket.

Én sem véletlenül jutok annyi információhoz.

- A házban egyébként nem muszáj ott maradnod, ha nem akarsz – teszem hozzá. – Elég ha odaviszel, aztán majd értesítelek, ha végeztem.

- Többet nem dőlök be annak a dumának, hogy tudsz vigyázni magadra – jelenti ki, mire rámosolygok. – Mi a terv?

- Szükségünk lesz egy forgalmas helyre – kezdem, miközben egy gyors pillantással megbizonyosodom róla, hogy még mindig nem tűnt el a társaságunk. – A legjobb választás a Central Park lenne, mert ott a nap minden percében tolonganak az emberek. Most az egyszer muszáj leszel elhinni, hogy el tudom intézni egyedül is, mert máshogy nem fog sikerülni – teszem hozzá ránézve. – Ezerszer csináltam már ilyet és most nem túlzok.

- Ha mégsem lesz igazad, pórázt és nyakörvet is kapsz a jövőben, ezt megígérhetem – néz rám a szeme sarkából, mire elvigyorodom.

- A park északi oldalán ki fogok szállni a kocsiból – folytatom, közben észrevéve, hogy már a park irányába haladunk –, de mivel még nem tudják, hányadán állnak veled, ők ugyanígy fognak tenni. Csak az egyikük jön majd utánam, a másik viszont téged fog tovább követni a furgonnal. A déli oldalon van egy nagyobb parkoló, ott állj meg és szállj ki az autóból. Tegyél úgy, mintha csak rám várnál, de közben járkálj, néha takarjanak el az emberek, érd el, hogy rád kelljen figyelnie a sofőrnek! Ha néha körülnézel, ne kerüld feltétlenül a tekinteteddel a furgont, mert rögtön tudni fogja, hogy tudod, miért van ott.

Bólint egyet. – És te?

- Én elcsalom a másik fickót, aztán gondoskodom róla, hogy többet ne kíváncsiskodjon. Utána én is átmegyek a déli oldalra, és pont ezért fontos, hogy a sofőr csak rád figyeljen. Ha nem veszi észre, hogy jövök, be tudok szállni a furgonba, onnantól meg már elő tudom venni a meggyőzőképességemet – lapogatom meg a nadrágom derekába rejtett Berettát mosolyogva. – Egy dudálással fogok jelezni, ha minden készen áll, akkor szállj vissza az autóba és irány a külváros. Én majd gondoskodom róla, hogy az emberünk kövessen a furgonnal.

- Mi van, ha a furgonba is tettek nyomkövetőt? – kérdezi. – Inkább ott kéne hagyni valahol és csak az én autómmal menni a házhoz. Van elég hely a csomagtartóban és tudok egy helyet Brooklynban, ahol senki nem zavarná az átköltöztetését.

Elmosolyodom, megint mindene gondolt. – Meggyőztél. Akkor a jelzés után vezess minket oda, ott hagyjuk a furgont, és onnantól el is tudlak navigálni a házhoz. – Felé fordulok és figyelmesen ránézek. – Megfelel a terv?


Moonlight-chan2015. 02. 18. 01:08:34#32505
Karakter: Dwayn Miller





Nem válaszol azonnal, nem is vártam tőle. Már kezdem megszokni, hogy előbb mérlegel és csak azután ad választ, ahogyan most is. Tisztán látni a vonásin a megfeszített koncentrációt, hogy nehogy olyasmit közöljön, amit nem akarna.

Mikor megbeszéltük miről is szólna ez a meló, már akkor tudtam, hogy bonyolultabb és veszélyesebb lesz, mint az eddigiek. Sosem egyszerű, ha a közel-keleti ügyekről van szó, de mióta alig másfél órája a tetőn megláttam azt a másik fazont, ugyanolyan fegyverekkel, hasonló vonásokkal – már ami a testalkatát és a bőrtónust illati – kezdem sejteni, hogy még annál is nagyobb szarban van, mint amennyit bevallott.

- Igen, eddig is tudtam – szólal meg végül –, de azt nem, hogy ennyire készülnek rá. Saul, az az alak a tetőn mindig is a nagy szájáról volt híres, és most sem volt rest megosztani velem, hogy azóta az én megölésemre készítették fel, mióta eltűntem.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem mondja ki kikről is van szó, de egyenlőre nem is kérdezem. Helyette inkább arra koncentrálok, ami most igazán lényeges a helyzetünkből adódóan, vagyis a szokásai és az amit tudnak róla, ami egyenlő azzal amit meg kell kavarnunk, hogy egyetlen lépését se tudják előre kiszámítani, ha már tisztában vannak a célpontjával.

- Eltűntél?

- Igen – vállat von, majd halványan rám mosolyog – Fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg is engedély nélküli eltávon vagyok.

Ez úgy hangzik, mintha hadseregnél szolgált volna, pedig azt mondta nem dolgozik a kormánynak és nincs semmi köze hozzá, akkor pedig nem lehet katona. Még csak ránézésre sem mondanám, na nem mintha nem lenne piszkosul jól kiképezve… de egyenlőre a kevés infóval ha tippelnem kellene inkább valami kormánytól független csoportra voksolnék – olyasmire mint a maffia – ami nem engedi csak úgy el a legjobb gyilkosait.

- És mikor is volt pontosan ez a te eltűnésed? – kérdezem rövid gondolkodás után.

- Nagyjából két éve.

- Két évig készítették fel, mielőtt rád merték volna küldeni? – hitetlenkedve felvonom a szemöldököm. Ez elég fanatikusan hangzik, hogy valakit ennyire el akarjanak kapni…

Ephraim szerint pedig most érhettünk el odáig, amikor már nem akar többet beszélni, mert ügyes trükkel próbálja egy másik mederbe terelni a figyelmem.

- Szerintük biztosan valami egészen más okból vagyok veszélyes – mér végig ragadozó tekintettel mire ismét fellángol az a vágy, amit félre akartam tolni míg megbeszéljük a munka részleteit. Őt viszont ez nem nagyon érdekli és le sem tudnám tagadni mennyire felkorbácsolja az érzékeim ezzel a tekintettel. – De még így is csak majdnem sikerült a tervük – folytatja nyugodt mosollyal.

Száműzöm az erotikus gondolatokat egy hátsó sarokba és visszatérek a fő témára. - Lehetnek még mások is, akiket direkt ellened képeznek ki?

- Ezt sajnos nem említette, de őszintén szólva nem tartom kizártnak. Jobb, ha felkészülünk rájuk, bár amíg miattad velünk van a meglepetés ereje, addig baj nem lehet.

Vagyis várható még néhány képzett terminátor. Remek…

- Azért bízzunk benne, hogy egyelőre ő volt az egyetlen – sóhajtom gondterhelten. Úgy érzem minden órával egyre több és több dolog halmozódik egymásra.

Minden attól függ, mennyire vagyunk felkészültek és ha rajtam múlik minden töltény a helyén lesz. Majdnem teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem tudják kideríteni a tartózkodási helyem, még akkor sem, ha esetleg a közeljövőben tudomást szereznek rólam és arról, hogy összedolgozom Ephraimmel. Cage tett róla, hogy műholdas úton ne lehessen bemérni se a mobilom, se a kocsiba épített GPS-t, vagy ha a laptopot használom, de ennek ellenére sem árt az óvatosság.

Odakint pedig, ha ezek tényleg csak Ephraimet akarják méghozzá úgy, hogy ne keltsenek nagy feltűnést, akkor nem fognak nyilvánosan támadni. Itt pedig érvénybe is lép a másik oldal, ami már nagyon is lecsaphatna rá nyilvános helyen: a CIA.

A két ok, ami miatt eddig nem tették meg, mert nem tudják pontosan hol van, vagy esetleg nem akarják, hogy bárki még véletlenül is összefüggésbe hozzá a csoportot Ephraimmel és az ő rejtélyes üldözőivel. Ráadásul ha még nem lenne így is elég bonyolult, még nekünk is kutatni kell a célszemély után és precízen kiiktatni.

- Van itt a közelben valahol netkávézó? – kérdezi hirtelen, hosszas csend után. Netkávézó? – És jól jönne egy nyilvános telefonfülke is – teszi hozzá a kérdő tekintetem láttán.

- Akárkivel is akarsz kapcsolatba lépni, itt a hálózat és a telefon is biztonságos – mondom lassan, bár úgysem fogja elárulni kivel akar értekezni.

- Mennyire biztonságos?

- Teljesen. A hackerem maga tervezte a rendszert és hidd el, érti a dolgát, mert tudja, mi lenne a következménye az ellenkezőjének.

Rám mosolyog a szokásos gondtalanságával, ami még akkor is megmarad, ha éppen majdnem fejbe lövik.

- Egészen biztos vagy benne? – komolyodik el olyan hirtelen, amilyen hirtelen elmosolyodott – A legkisebb rés is elég, meg fogják találni.

- Százötven százalék – bólintok határozottan, mert ha valamiben nem kételkedem az Cage illegális szakértelme, amit már ezerszer bizonyított.

- Az már bőven elég. – nyugtázza elégedetten.

Előveszem a laptopom a szekrényből, majd feloldom a kódot hogy használni tudja a netet és egyedül hagyom a konyhapultnál ülve míg én a nappaliba megyek és bekapcsolom a tévét. Lapozgatok néhányat a műsortárban, de semmi sem köti le igazán a figyelmem, míg az egyik csatornán éppen egy híradó kezdődik.

Megállok a gombok nyomogatásában és figyelmesen hallgatom végig a bemondónő dumáját, valahol arra számítva, hogy esetleg említést tesznek egy szépen kilyuggatott koponyáról, de mégsem lepődöm meg mikor nem így történik. Ephraim teljesen komolyan mondta azt a takarító osztag dolgot és el is hittem neki, hogy tényleg így van, főleg most, hogy tudom vannak olyan pihentagyú fanatikusok, akik két évig képesek egy embert egy másik megölésére képezni.

Belegondolva szórakoztató is lenne a kiképző orra alá dörgölni, hogy tulajdonképpen mindent összevetve – azt, hogy CIA felbérelt ellene és én mégis őt védem, azt hogy a tetőn megmentettem – két év munkáját azért húzhatja le a vécén, mert Ephraim túlságosan kielégítő partner az ágyban ahhoz, hogy ilyen fiatalon kinyírják.

Határozottan jót röhögtem volna a pasas képén, az biztos.

Alig, hogy ezt végiggondolom a szemem sarkából látom a közeledtét, miközben rám pillant. Lassú léptekkel a hátam mögé sétál, nem teszek semmit, csak várakozón hallgatom a cipője koppanásait, majd egy puha csókot érzek a nyakamban, pontosan a pólóm anyaga fölött. Megborzongok az ajkai érintésére és ennyi elég is, hogy megint megkívánjam és a beszélgetés alatt visszafojtott vágy a felszínre törjön.

- Mit csinálsz? – kérdezem halkan, a tekintetem még mindig a képernyőre szegezve.

- Azon gondolkozom, ideje lenne-e kifejezni a hálámat... – suttogja a fülembe, a hangja izgató tónusa arról árulkodik, hogy ő is elérte a várakozás korlátait.

Már észrevettem, hogy amikor felizgul, a szavakat is sokkal érzékibb, elnyújtottabb hangsúllyal ejti ki, mintha tényleg nehezére esne a beszéd.

Ez tetszik. - Az attól függ.

- Mitől? – csúsztatja előre a kezeit a mellkasomra, az arca kezdődő borostája a nyakamhoz súrlódik, kellemes borzongást keltve bennem.

Megragadom a karját, azt amelyik nincs bekötözve és úgy fordítom, hogy kénytelen legyen közelebb hajolni, ekkor pedig a hajába markolok és úgy húzom közelebb az arcát. Az íriszei olyan sötéten vágyakozón néznek rám, hogy szinte feketének tűnnek a halvány fényben, az ajkai enyhén szétnyílnak. - Hogy mennyire vagy hálás.

Megpróbál megcsókolni, de egy erős szorítással megakadályozom benne. A haja még mindig a markomban van és addig nem csinálhat semmit, míg én nem engedem neki. Kiszabadulhatna, ha akarna, de éppen azért olyan izgató ez a helyzet, mert tudom, hogy nem akarja, hogy könnyű dolga legyen.

- Hadd mutassam meg... – suttogja, szinte doromboló, mély hangon és mivel megadta a választ amit vártam, elengedem, hogy amint közelebb hajol kiéhezetten vethessem rá magam az ajkaira…

 

***

 

Órákkal később, mikor közös megegyezéssel véget vetettünk a maratominak ígérkező szexnek, Ephraim előre ment zuhanyozni, mert ha a fürdőben is egyszerre kötünk ki, meztelenül és vizesen, valószínűleg újrakezdtük volna.

Na, nem mintha bánnám, vagy panaszkodnék, épp ellenkezőleg, mert teljesen elégedettnek és kielégültnek érzem magam, de ha arról lenne szó, hogy újra akarnánk kezdeni, nem sok időbe telne ismét felkeltenie az érdeklődésem. Azok után, hogy előadta a magánszámát a konyhában és magammal vonszoltam a hálóba már nem volt megállás. Egyik menet a másik után, még az sem okozott igazán gondot, hogy a kezére vigyázzak, csak néha kellett figyelmeztetnem magam, hogy ne szorítsam le a csuklóit, mint máskor, vagy ne fogjam hátra a karját, mert azt nem köszönte volna meg. Nem mellesleg pedig a holnapi akció szempontjából is fontos, hogy tudja használni mindkét kezét, de ezen kívül nem is volt igazán semmi, ami miatt elengedtem volna. A harmadik menet után sem érzem magam fáradtnak, vagy lestrapáltnak, de meghúztam egy határt: nem mehet a meló kárára az, hogy nehezen bírok a farkammal, ha Ephraimről van szó. Piszok jó a szex, de nem ezért fizet, ergo, első a meló, amibe beletartozik az is, hogy a majdnem törött csuklóját nem roppantom tovább.

Valahol a konyhából hallom meg a telefonom csörgését és mikor a kijelzőre nézek megbizonyosodom róla, hogy nem az egyik emberem az, vagyis valaki munkaügyben lesz.

Felveszem, de nem szólok bele, várom, hogy az mondja meg mit akar, aki hívott, de nem egészen a szokásos módon megy a dolog.

- Noach?

- Ki maga? – kérdezek vissza, miután nem mondott mást, de nem is tette le.

Egy pillanatnyi szünet majd. – Noach ezt a számot adta meg. Ott van? … Beszélnem kell vele…

Feszülten hallgatok, egyrészt, mert a pasinak olyan furcsa akcentusa van, hogy néhány szót csak találomra értelmezek, a többit nem is értem igazán, mert asszem nem angolul beszélt, de azt hallom, hogy nagyon sürgős neki.

Én semmilyen Noach-t nem ismerek, de ettől függetlenül még nem biztos, hogy nem zuhanyozik egy fürdőmben, aki „véletlenül”egy álnevet adott meg az igazi helyett.

Benyitok a meleg gőzzel borított szobába, már végzett, épp a törölközőt tekeri maga köré, mikor átnyújtom neki a mobilt.

- Akárki is az, érdekesen beszéli az angolt, már amikor sikerül neki, és valami Noach-t keres.

Élesen figyelem a reakcióját, egy pillanatig látom a rémületet a szemében, az idegességet a vonásain mielőtt kikapná a kezemből a készüléket.

– Kösz.

Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok amiért ezt a számot adta meg valakinek. Szerezhettem volna neki saját levédett mobilt, ha kell. Amiatt már csak egy kicsit vagyok bosszús, hogy nem az igazi nevét adta meg, de az a meló szempontjából nem létfontosságú infó.

Azt kértem, hogy legalább annyit mondjon, ami szükséges ahhoz, hogy élve megússza a békés hétköznapokat, de ha valami olyan sürgős neki, hogy ennyire ügyel arra a százszázalékos biztonságra, akkor bizonyára nem elhanyagolható.

Magára hagyom a fürdőben és miután felhúztam egy alsót, a konyhában töltök magamnak egy pohár italt és lassan kortyról kortyra iszom meg.

Csendben vagyok. Tudom, hogy Ephraim azért várt míg kimegyek, hogy titokban beszélhessen, csak azt nem tudta, hogy a háló és a fürdő csupán egyszerű vékony falemezekkel van leválasztva a nyitott térben, vagyis nuku hangszigetelés. Így nagyjából mindent úgy hallhatok, mintha az ajtó előtt hallgatóznék.

Nem mintha olyan eget rengetőn fontos dolgokról dumálnának, az egészből csak annyit szűrök le, hogy ez az Amit eléggé aggódik érte, mert Ephraim nem egyszer nyugtatgatja. Valaki, aki nyilván közel áll hozzá a hangszínéből ítélve és az ellenségét nem igen biztosítaná arról, hogy jól van.

Megvárom míg befejezik, akkorra pont elfogy a brandy is a poharamból, de nem mozdulok innen. Nem ártana tisztázni néhány dolgot és jó lenne ha legközelebb szólna mikor adja meg egy idegennek a számomat. Nem szeretnék váratlan meglepetéseket.

Végig engem figyel, miközben a konyhapult felé közeledik, majd velem szemben nekitámaszkodik. - Ne kímélj.

Legalább nem próbálja adni az ártatlant.

- Ki volt ez? – biccentek a telefon fel, csak úgy mellékesen és meg is lepődöm, hogy ezúttal választ is kapok.

- A bátyám – válaszolja komoran – Ugyanazoknak dolgoztunk, csak más munkakörben.

- És ő ott maradt?

Bólint – Kapcsolatban maradtunk és mindig ő figyelmeztetett, ha velem kapcsolatos intézkedések jutottak a fülébe.

Szóval így értette, hogy tudott a bérgyilkosokról. A bátyja időben figyelmeztette.

- De ezek szerint a mairól ő sem tudott.

- Csak Saul halálhírével együtt értesült róla.

Ezek szerint valaminek történnie kellett, vagy… - Szerinted szándékosan titkolták előle?

- Biztos vagyok benne – mondja határozottan és ez eléggé valószínű is – Sejthették, hogy kapcsolatban állunk, de ha így van, abban sem tud segíteni, hogy megpróbálja kinyomozni, várhatóak-e hasonló meglepetések.

- Mert azzal egyértelműen igazolná a gyanújukat – biccentek egyetértőn. Az arckifejezéséből pedig látszik, hogy mennyire el akarja kerülni azt a helyzetet.

A téma nem valami vidám, ő mégis mosolyog - Azért a mi meglepetésünknek még mindig nagyobb ereje lesz.

Ez igaz, de azért nem kellene ilyen vidámnak lennie, én nem könyvelném el egyenlőre, hogy ezzel olyan nagy előnyünk van. Most meg főleg nem, mert ha várhatunk még egy ilyen gyilkost – esetleg többet – csak egy lehetőség jöhet szóba, méghozzá az, hogy meg kell ölni őket. Rosszabb esetben, ha felülkerekedik az életösztönük és kereket oldanak, elmondhatják, hogy most már ketten vagyunk és nem hiányzik, hogy erősítéssel érkezzenek vissza. Tehát akárkit is küldenek, mindenképpen el kell hallgattatni.

- Miért hívott Noach-nak? – nézek rá újra, pusztán kíváncsiságból, hogy válaszol-e de ismét csak meglep, hogy még csak nem is morog miatta.

- Mert ezt a nevet is adták nekem a születésem után. - felvonom a szemöldököm, igen nagyjából én is erre gondoltam, nem vagyok degenerált, de inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy ez-e a valódi neve vagy mi a franc. Mielőtt még rákérdeznék, magától folytatja. – Egyedül a születési anyakönyvi kivonatomban szerepelt, de olyanom már nincs, én meg nyolcéves korom óta nem használom azt a nevet. – magyarázza, a végére pedig makacsul állja a tekintettem ezzel is azt mondva, hogy elég a kérdésből.

Oké, a nevét illetően valójában mindegy is nekem, már úgy is megszoktam az Ephraimet, nem nagyon akarok áttérni egy másikra, azonban a telefonbeszélgetés során elhangzott még egy név és úgy hallottam nem puszipajtások azzal az ürgével. Esetleg neki is lehet köze ehhez a Saul fickóhoz.

- Ki az az Ehud? – kérdezem egyszerűen, mire rögtön megtorpan lépés közben.

Minden megjelenő érzelem rádermed az arcára egy kiismerhetetlen maszk alá rejtve mindent. Ez árulkodóbb, mintha dühös lett volna.

- Hallgatóztál? – kérdezi nyugodtan.

- Nehéz volt nem meghallani. Főleg a hangnem miatt érdekelne.

Egy szempillantással később elindul felém, közben lassan elmosolyodik, mintha szórakoztatná a helyzet. Furcsa férfi, nagyon furcsa.

- Még a végén azt hiszem, hogy aggaszt a haragom, Dwayn – suttogja, mikor már alig választ el minket pár centi, a térde a combomnak ütközik ahogy megáll előttem.

Lenézek rá, tudom mire megy ki a játék és talán könnyebben be is adnám a derekam, ha nem henteregtünk volna egész délután, de pechjére van annyi önfegyelmem, hogy ne a farkammal gondolkozzak.

- Ne próbáld meg elterelni a figyelmem – figyelmeztetem, mélyen a szemébe nézve.

- Ezzel most tulajdonképpen beismerted, hogy sikerülne, ha akarnám – húzza még csábítóbb mosolyra az ajkait, megkísérelve azt amiről beszél és valóban nagy a kísértés mikor közelebb hajolna egy csókért, de annyira talán nem, hogy emiatt golyót kapjak.

- Ephraim – állítom meg a vállára markolva – Ki az az Ehud?

- Nem kell mindenről tudnod – mosolyog tovább rendületlenül és nyitnám a szám, hogy közöljem, arról igenis kell, ami számít, de mintha a gondolataimban olvasna – Az ügy szempontjából nem releváns a kiléte.

Ebben én azért kételkednék, egy rövid ideig még a méregzöld szemeket kutatom válaszok után, de nyilvánvaló, hogy többet nem szedek ki belőle ha nem akarja. Más esetben eléggé felhúzna az ilyesmi, mivel nem csak a saját seggéről van szó… kárt nem is tehetnék benne, az nem része a testőri munkakörnek és azt kell észrevennem, hogy nem is vagyok pipa. Talán bosszant a dolog, igen, de jobban szórakoztat a makacs kitartása, mint kellene. Inkább vigyorognék rajta, mint dühöngenék és még ez a tudat sem bosszant fel különösebben.

- Fogalmam sincs, hogy tudlak elviselni – morgom felé, legalább tettetve egy kicsit, hogy idegesít.

- Már így is többet tudsz rólam, mint fordítva – mutat rá, de az én múltam a legkevésbé sem befolyásolja az ő jelenét így nincs értelme tudnia róla. Ezt ki is fejteném neki, de ma már sokadszorra folytja belém a szót – De azért lenne néhány tippem, hogy hogyan...

Felágaskodik hozzám, a karomba kapaszkodva hajol közelebb és csókol meg, most pedig már én sem tolom el. Vége a mesedélutánnak éppen eleget beszéltünk, többet úgy sem fog, ezért inkább megragadom a derekát és a testemhez rántva viszonzom a csókját, magamban megjegyezve hogy milyen jól ért a figyelemeltereléshez, mert már nem is olyan vonzó a beszélgetés.

Meg sem lepődöm azon, hogy már megint kívánom. Basszus ez kész röhej, azok után amit alig egy órája, egész délután műveltünk, de mégis ez van. És ezt érzem mindkettőnkön, mert hiába szorítom magamhoz, Ephraim még jobban hozzám préseli magát, mintha neki se lenne elég közel, addig míg benne nem leszek. Nagyjából így vagyok ezzel én is: ha egy kicsit kapok belőle, még többet akarok, ha megcsókolom, akkor benne is akarok lenni. Olyan ez, mint egy megállíthatatlan kémiai reakció, amikor az egyik anyag katalizálja a másikat és összeolvadva egy robbanó elegyet alkotnak.

- Ez egyre veszélyesebb lesz... – mormolom vágytól fűtötten, mikor szétválunk, de továbbra is egymást szorítjuk.

Lassan csábító mosolyra húzza az ajkait, amik ettől még formásabbnak és kívánatosabbnak tűnnek, mintha eddig nem őrültem volna meg tőle. Halványan elmosolyodom a gondolaton, mert ez a jó szó arra, amit az utóbbi pár napban művelek – művelünk: Őrület.

Hirtelen sokkal inkább a tudatában vagyok, hogy rajtam csupán egy alsó van, Epraim pedig még mindig csak egy törölközőt visel és most igazán örülök, hogy nem öltöztem fel.

Válaszul lejjebb csúsztatom az ujjaim és megszorítom a csípőjét, pont a fehér frottír fölött mire halkan felszisszen. Lenézve meglátom mi az amit éppen tapogatok, pár sötétlő ujjnyom a bronzos barna bőrén. Van néhány folt a nyakán is és még olyan helyeken is amit egyenlőre eltakar ez az átkozott törölköző, de már nem sokáig.

- Akkor állíts le – suttogja, mielőtt megcsókolna.

Egy percig el is gondolkozom a dolgon, talán tényleg nem ártana leállítani, mielőtt túlhajtja magát a holnapi akció előtt, vagy komolyan addig fajul, míg már egymáshoz sem érhetünk sistergés nélkül. Ezúttal majdnem meggondolom magam, majdnem. Sürgősen gyűjtenem kell néhány komolyabb érvet, hogy miért is nem kéne ezt csinálni, mert már ezen gondolkodva is a haját markolva marcangolom a száját, kíméletlenül szorítva magamhoz. Elégedett sóhaját hallva már nem is gondolkodom tovább a miérteken, nem lenne értelme, inkább csak csinálom azt, amire mindketten piszkosul ki vagyunk éhezve, remélve, hogy nem lesz belőle ennél is nagyobb bonyodalom.

 

***                                              

 

A reggel elég érdekesen kezdődik, amikor nagyjából ugyanakkor ébredünk, totál egymásba gabalyodva, de ezt egyikünk se teszi igazán szóvá. Az biztos, hogy nem bújtunk össze lefekvéskor, mindenki a magam felén volt, a saját párnáján, az éjjeliszekrényen a saját fegyverével, de valahogy az éjszaka közepén rendesen egymásra csavarodtunk.

Idejét se tudom, mikor ébredtem valaki mellett, már megszoktam, hogy egyedül alszom így elég szokatlan, új élményként ért, hogy egy forró test simul hozzám reggel.

Ephraim is valahogy így lehet ezzel, mert elég furcsa arcot vág, már majdnem azt mondanám hogy zavart, na de ő nem tűnik olyan pasinak aki zavarba jön… úgy alapjában véve bármitől is. Ellenben azt le merem fogadni, hogy ő se sűrűn alszik együtt senkivel, ha az életvitelét nézem.

Miután felkeltünk és jólesően kiropogtattam a csontjaim egymás után indulunk készülődni. Szándékosan nézek másfelé és nem bámulom meg öltözés közben, amit máskor élvezettel nézek végig. Ma van a merénylet napja és leginkább arra akarok összpontosítani fizikailag és szellemileg is. Nincs szükség egy figyelmetlenségből adódó hibára csak mert Ephraim hajlamos megzavarni az érzékeimet önhibáján kívül is, nekem még nem kell fokoznom ezt a hatást.

Mikor mindketten elkészültünk, indulunk is, mert még be kell ugranunk a lakására a cuccáért. A saját mesterlövés fegyverét akarja használni, ami részemről rendben is van és csak egy kis kitérővel jár az egész.

Indulás előtt egyeztetjük a tervet, a kocsiba bepakolok mindent ami szükséges, majd a garázs szekrényéből előveszek egy olyan rendszámot, amit még nem köröznek és kicserélem a hétköznap használttal. Nem olyan sok golyóálló BMW van az utcákon, még akkor sem ha egy nagy városról beszélünk.

Ephraim csak mosolyogva figyel míg mindennel megvagyok. Nem teszek megjegyzést erre, fejben már tegnap összeállítottam egy listát, hogy semmi se maradjon ki. Csak egy pillanatra kalandozik el rajta a tekintetem miközben a garázs falának támaszkodva figyel, de nem időzök rajta a kelleténél tovább, viszont ennyi is bőven elég, hogy felmérjem azt a bűnösen szűk nadrágot, amiben tegnap is hajlongott előttem.

- Kész vagy? – nézek rá, feljebb irányítva a pillantásom.

Ellöki magát a faltól, felém jövet felmutatja a már tisztára cserélt kötéssel burkolt karját.

- Másodállásban elmehetnél ápolónak, még mindig tökéletesek a varratok – mosolyog, látom baromi jól szórakozik ahogy én is.

Arról tanulmányt kellett volna írni, hogy hogyan tudtuk megoldani úgy a különböző helyzeteket, hogy egyetlen varrat se húzódjon szét, vagy rosszabb esetben szakadjon fel. Még én sem számítottam arra, hogy bírni fogja a strapát, mert egyszer-kétszer azért a nagy hévben megfeledkeztünk a sérülésről.

- Nem hiszem, hogy beválnék, ha minden varratra úgy vigyáznék, mint azokra.

- Azt hiszem, át kell gondolnom az előző kérdésedre adott válaszomat – mér végig leplezetlen vágyakozással mire egy pillanatra megfeszülök, veszek pár kényszeredett lélegzetet.

Szerencsére abbahagyja az ajkai harapdálását - el sem tudja képzelni milyen ingerlő ez a mozdulat – mielőtt még mindketten komolyan is elgondolkodnánk azon, hogy megér-e Latif hullája egy elvesztegetett délelőttöt.

- Szállj be! – intek a kocsi felé, elszakítva róla a tekintetem.

Nem ellenkezik, beszáll a másik oldalon míg én indítok és felnyitom a garázs ajtaját, ami aztán be is csukódik és lezárja önmagát. Az út hossza pont megfelelő arra, hogy maximálisan összeszedjem a gondolataimat és koncentrálni tudjak. Tegnap este mindent egyeztettem a hackeremmel és Rush is a helyszínen lesz, egy plusz szem sosem árthat. Nekem elég lesz figyelnem a felvétel tisztaságára és tartanom kell a kapcsolatot Ephraimmel, úgy, hogyha bármi zűr adódna azonnal ott tudjam hagyni a kocsit és segíthessek.

Még nem vagyunk olyan régóta úton, mikor csörögni kezd a mobilom. Már hozzákapcsoltam a kocsiba épített számítógéphez, amin most felvillan Cage neve. Általában én hívom őt, vagyis előre rossz sejtésem lesz, ha ő keres engem.

- Remélem nem most találod ki, hogy valami nem működik – szólalok meg rögtön, miután felvettem.

- A mai nappal minden rendben van – válaszolja, de jól ismerem és tudom, hogy izgatott. – Viszont nemrég majdnem volt egy kis gáz.

- Majdnem?

- Az előbb valakik megpróbáltak átjutni a biztonsági rendszeren, főnök.

Rámarkolok a kormányra és oldalra pillantok Ephraimra. Ezért szerettem volna tudni, hogy kinek adta meg a számom.

- De gondolom nem sikerült nekik – fordulok a hangszórók felé feszülten, elvégre pont ezért fizetem Cage-et, hogy ilyen esetekben virítsa elő a tudását, ami miatt az államok egyik legjobb hackerének számít.

- Persze, hogy nem sikerült – hangzik a sértett kijelentés, mire kicsit felengedek – Az eltérítés működött, úgyhogy valahol Ausztrália körül veszthették el a fonalat, de ezek nem amatőrök voltak. Tudták mit csinálnak és mit keresnek, ha nem én terveztem volna a rendszert, simán feltörik. – nem teszem hozzá ismét, hogy éppen ezért kapja a vaskos borítékokat – Nekem viszont sikerült lekövetnem őket.

Egy pillanatra mintha teljes csend állna be a kocsi zárt terében, még a motor zúgását sem lehet hallani. Csak egy pillanatig tart az egész, amíg végigfutom mit is jelent ez nekem, és főleg mit jelent Ephraimnek, mert azt még mindig nem árulta el, hogy valójában miért és kik elől menekül két éve. Nem kell ránéznem, hogy tudjam mi lehet most az arcán, de nem is fogom elszalasztani a lehetőséget, hogy megtudjam, elvégre most már az én dolgom is, köze van a melóhoz.

- Honnan? – kérdezem végül, nyugodt hangon.

- Izraelből.

Elfojtott szavakat hallok mellőlem, de nem igazán figyelek rá miközben homlokráncolva ismétlem meg magamban a szót. Szóval Izrael.

Nem csoda, hogy nem ismertem fel miről szövegelt a bátyja olyan furcsa akcentussal. Nem sok olyan ázsiai ország van ahol még nem fordultam meg, de Izrael közéjük tartozik, ezért a nyelvet sem igazán ismerem. Meg is van az oka, hogy miért kerültem el pont azt az országot annak ellenére, hogy esetleg ott is elég jól megfizettek volna egy képzett bérgyilkost. Nem magával a néppel vagy az országgal van bajom, sokkal inkább az átkozott vallási fanatizmusuk, ami legalább olyan értelmetlen számomra, mint azok a háborúk, amit ennek a szellemében vívnak meg. Bár Ephraimnek látszólag semmi köze azokhoz a szélsőségesekhez, mégis egyel több bonyodalommal lehet számolni, ha a közel kelet országai is benne vannak.

- Később visszahívlak Cage. – nyomom ki a hívást, majd az anyósülésen feszengő alakra pillantok. Szinte süt róla az idegesség mikor a szemembe néz.

- Gondolom most nem vagy boldog.

- Hát, nem nagyon. – mosolyog kényszeredetten.

- Szóval két éve szöktél el Izraelből és azóta végigjárod az Államokat az arabok után, közben pedig még onnan is üldöznek. – gondolkodom hangosan az útra szegezve a tekintetem.

Elég kitartóak, ha a fél világon át gyilkosokat küldenek rá és biztos, hogy van egy itteni központjuk, máskülönben nem jutnának be olyan könnyen az országba, még kevésbé fegyverekkel. Vagyis nem csak annak az arabnak vannak itteni cimborái.

- Ebbe nem akarok belemenni. – szögezi le tömören.

Rásandítok, majd vissza az útra. – Tudod, az oké, hogy nem akarod kiteregetni a dolgaid. Én se pakolnék ki minden mocskot egy idegennek. De fölösleges felhúznod magad rajta most hogy már úgy is tudom. Nem adok tovább semmilyen információt, melón kívül pedig nem érdekelnek a személyes ügyek. – közlöm megfontoltan, határozottan.

Ez így volt eddig is és így lesz ezután is. Az hogy néha dugunk egy jót, még nem kell hogy változtasson a munkaviszonyokon. A részletek nem változnak túlságosan.

- Nem ez a baj. Tudom, hogy tőled nem szivárogna ki semmi.

- Akkor?

Látom, hogy összepréseli az ajkait mielőtt ismét az útra kellene néznem. – Minél kevesebbet tudsz, annál egyszerűbb.

- Neked, vagy nekem? – kérdezek vissza hozzá képest nyugodt hangon.

- Neked is.

Bekanyarodom abba az utcába ami a lakásához vezet. Nincs most erre túl sok időnk…

- Én ezzel nem értek egyet. Az információ önmagában még nem veszélyes, inkább az, hogy valaki hogyan kezeli, de az biztos, hogy sok minden átláthatóbb ha megvannak a részletek. – vonok vállat. – Nem kell beszélnünk róla, egyenlőre, de ha a továbbiakban elő kell keríteni valakit kénytelen leszel megosztani adatokat másképp az egész egy nagy zsákutca lesz.

Nem válaszol semmit, ezért úgy döntök, hogy én sem firtatom a dolgot tovább. Később még biztos át kell gondolnom, de most nem alkalmas az idő és a hely. Perceken belül ott vagyunk és nem kalandozhat el a figyelmem, ahogy az övé sem.

A lakása előtt kipakolom és a kocsiban megvárom míg lehozza a cuccát. Nem tart sokáig, perceken belül visszaér egy kisebb sporttáskával és egy régi gitártokkal a vállára akasztva. Ha tippelnék az mondanám nem gitár van benne és miután szemügyre vettem a csomagját, amibe biztos, hogy nem férne bele egy mesterlövész fegyver, már tudom is mit rejteget benne. Okos, mert így legalább nem lesz feltűnő.

Hamarosan odaérünk és beállok az üres parkolóhelyre, pont oda ahová a rajzok alapján terveztük: közel a lakótömb melletti sikátorhoz, de úgy, hogy viszonylag látható legyen az irodaépület előtti tér is és könnyen, gyorsan el lehessen pucolni innen, ha gond adódna. Az pedig mindig van, bármilyen jól is indulnak a dolgok, mindig van valami, amire nem lehet eléggé felkészülni, vagy nem számítottunk volna rá.

- Időben vagy. – pillantok a műszerfal digitális órájára.

Bólint. – Így terveztem, nem akarom elkapkodni és előbb körülnézek a tetőn.

Még mindig nem nagyon vagyok oda azért, hogy egyedül menjen fel a tetőre, de remélhetőleg - azok alapján amit elmondott magáról - nem fogják ugyanott keresni még egyszer. A tűzlépcsőt figyelve számolok, hogy körülbelül mennyi időbe telne felérnem, ha bajba kerülne.  Magához veszi a gitártokot, majd a bal fülébe berakja a kicsi fülhallgatót, a kabátja gallérjába pedig felcsípteti a mikrofont, hogy tudjunk kommunikálni. Halvány mosollyal figyelem ahogy egyesével becsúsztatja a tőröket a bakancsa szárába, biztos nem akarta ezzel húzni az időt a lakásán, mert a pisztolyt is a sporttáskából húzta elő és csúsztatja a nadrágja derekába, úgy hogy a kabát is eltakarja. Remélhetőleg nem lesz szüksége az arzenálra.

- Honnan fogod tudni mikor kell lőnöd?

- Amint végeztek lövök. A kezdetektől célba veszem, hogy ha hirtelen hagynák abba ne szökhessen el. – komoran néz rám, úgy tűnik ő is félretolta a haragját és koncentrál – Latif nem úszhatja meg, máskülönben ki tudja mikor sikerül újra ilyen közel kerülnöm hozzá és rajta keresztül Muhamadhoz. Elő kell csalogatni.

Ha tényleg annyira fél az a tag, hogy már a vezetőségnek is beszámolt a fenyegetettségről, akkor az informátora hullájától talán pánikba esik. Végül is, onnan már csak egy lépés az út hozzá, ha figyelmen kívül hagyjuk azt a hadseregnyi őrt, akiről Ephraim beszélt.

- Oké. Egy emberemen elvegyült a tömegben és tájékoztat, ha valami nem stimmel. – bólint és már nyitná is az ajtót, hogy induljon, de mielőtt megtenné a vállára teszem a tenyerem – Te meg vigyázz a seggedre.

Szórakozott mosollyal pillant hátra. – Félted a felségterületed?  

- Természetesen. – mosolygok rá röviden, majd leveszem a kezem róla, mielőtt ott felejteném - Na mozgás!

Elkapok tőle egy félreérthetetlen pillantást, min csak a fejemen csóválom, de ő már a sikátor felé halad normális tempóban.

Ha nem lenne, külön fel kellene találni… előbb viszont ki kell húznunk valakit az egyenletből. Ha sikerül és minden a terv szerint halad, azzal egy kis előnyre is szert teszünk, mert egy főbb informátorral együtt egy tucatnyi kishal is kiesik: besúgók, kémek, lefizetett spiclik.

Berakom a fülhallgatót a fülembe, a mikrofont az ingem gallérjára. Már az előtt tudom, hogy működik mielőtt beleszólnék, mert hallom a ritmusos légzését és tompán a lábai alatt nyikorgó lépcsőt is. Mikrofonpróba kész.

A másik fülemre azt a fülhallgatót teszem, ami a tárgyalóban elhelyezett lehallgatókhoz csatlakozik, majd ellenőrzöm a laptopom, hogy biztosan rögzítsen mindent, bár már azóta ezt teszi amióta ideértünk. Egyenlőre még semmi fontos, csak néhány alkalmazott akik kávét meg miegymást hurcolnak be, aztán csend.

Nincs háttérzaj, se recsegés, a hang tiszta és éles, ami nagyban betudható a jó minőségű kütyüknek. A pártfogója nagyon komolyan támogatja, ha ilyen cuccot szerzett be ezért.

- A tető tiszta. – szólal meg a hangja a fülemben. – Működnek a mikrofonok?

- Hibátlanul, emiatt ne izgulj. – válaszolom a laptopon pötyögve. Cage rácsatlakozott az irodaépület ajtaja fölötti kamerára, így tiszta képet kaphatok arról ki lép be oda.

Nem is kell olyan sokáig a semmit bámulnom, hamarosan bekanyarodik a főútról egy fekete, hátul sötétített ablakokkal ellátott limó. Csak egy pillanatra látom, amíg eltűnik az épület mögött, de biztosra veszem, hogy ez az emberünké lesz. Vagy az arabé, vagy azé, akiről még semmit sem tudunk.

Feszülten figyelem a kamera képét, de még egy ideig semmi nem történik, mintha várnának valamire, majd pontban öt perccel a tárgyalás kezdete előtt egy tucat fekete öltönyös fickó lép át a forgóajtón. A menésükről lerí, hogy testőrök, de engem inkább az a fickó érdekel aki közöttük halad.

Ephraim szerint bárki, akár az elnök is lehetne az aki ma idejön, de ez a fickó itt nem Obama, az tisztán látszik, hogy fehérbőrű, magas, őszülő hajjal. A leírás egy rakás emberre ráillene, ezért nem is gondolkodom rajta, hogy ki lehet az, mert tű a szénakazalban. Amikor azonban hirtelen oldalra pillant az egyik testőrére feltűnik valami, méghozzá az, hogy így profilból már sokkal ismerősebb.

Talán azért, mert régről ismerem is és valahogy egyáltalán nem lep meg, hogy ő az aki ma itt van.

Mondok néhány cifra jelzőt a rohadékra, de egyik sem ér fel ahhoz amit érdemelne ő meg az egész bandája, külön-külön.

- Itt van Latif. – hallom Epraim fojtott hangját.

- Hogy? – kérdezek vissza a galléromra akasztott mikrofonba.

- A tanácsteremben, plusz két emberével. – válaszol halkan.

- Akkor valószínűleg már itt volt, mert láttam volna bemenni. – gondolkodom hangosan. Nyilván már hamarább itt volt és valahol szépen kivárt. – Nemsokára társasága lesz. Megjött az embere is. – közlöm aztán, hogy felkészült legyen. Most már tényleg érdekel mibe mászott még bele az a pénzéhes seggfej.

Egy pillanatig csönd a vonal végén, majd ismét megszólal.

- Javíts ki ha tévedek, de úgy hallom nem örülsz neki különösebben. Ki az?

Örülnék, ha olyan helyzetben lennénk, amikor nincs körülötte nyolc fegyveres testőr és nem a nagynyilvánosság előtt vagyunk. Akkor nagyon is örülnék. Most szimplán csak utálom látni a pofáját, annyira, hogy a nyelvemen van a kérés, hogy Ephraim őt is lője le, ha már ott van.

Végül azonban csak annyit mondok… - Harryson Mitchell. Az Amerikai Egyesült Államok védelmi minisztere, személyesen.

A nagynyilvánosság előtt egy mintapolgár. Feleség, két gyerek, kertes ház, két Golden Retriever büszke gazdája, akit még nevetségesen szerénynek is tituláltak a New York Times-ban, mert ritkán szerepel talk show-ban meg egyéb szar tévéműsorokban.

Az eszükbe sem jutott, hogy lehet más oka is, amiért nem szívesen hagyja el a fészkét és lép ki a kamerák elé. Mondjuk, mert elég sokan ki akarják nyírni és ezért róla definiálhatnák a paranoid embert.

- Hát, legalább nem az elnök. – jegyzi meg Ephraim gúnyos hangon.

Legalább… viszont lehet, hogy jobban jártunk volna és ezt meg is osztom vele.

– De ettől egy fokkal sem lesz jobb a helyzet. A CIA üldöz téged és ha az arab cimborád tényleg beszélő viszonyban van Mitchellel, biztos, hogy nem fognak leszállni a nyakadról. Ki is lehetne hasznosabb partner az elfogásodra, mint az aki az összes ügynökséget a markában tartja?

A csend kicsit hosszúra nyúlik közöttünk, már azt hiszem nem is válaszol, ezért újra a tárgyalóban hallható neszekre figyelek, mikor elgondolkodva megszólal.

- Az arabok nem akartak elfogni…

- Csak az izraeli kollégáid kinyírni? – morranok ingerülten.

- Dwayn, ez a pasas a múlt héten tartott sajtótájékoztatót a kongresszus előtt a terroristatámadások megelőzése érdekében tett óvintézkedéseiről. Most meg leül egy arabbal tárgyalni, egy nem túl védett épületben és még csak nem is titkolja különösebben.

Abban nem is kételkedem, hogy Mitchell sáros. Azt eddig is tudtam, ezért nem lepett meg hogy itt van, bár azt még én sem feltételeztem, hogy ennyire nyakig benne van. Ephraim hangján viszont hallani lehet, hogy valamin töri a fejét.

- Mire célzol?

- Arra, hogy…

Mindketten elhallgatunk mikor ajtónyitódásra figyelek fel és egy másodperccel később meg is erősíti, hogy Mitchell bent van. A témát tehát halasztjuk, én nem akarom megzavarni őt, abban, hogy koncentráljon. Még a karjára sem kérdezek rá, csak feszült figyelemmel nézem a kormány közepét miközben hallgatok.

- Assalam alaikum.

Ez nyilván Latif lesz, a másik rohadék viszont nem viszonozza az üdvözlést. Legalábbis nem ilyen szívélyesen.

- Ki maga? – kérdez vissza az ismerős hang, ami rögtön eszembe juttatja mikor legutoljára hallottam.

Akkor meghalt valaki és sajnos nem ő volt az.

- Abd al-Latif Sayyid Karimi. Velem kell tárgyalnia…

- Nem szeretem, ha átvernek. – szakítja félbe idegesen – Hol van Muhamad? Úgy volt, hogy ma vele találkozom.

- A parancsnok nagyon elfoglalt, meg kell értenie, hogy nem állt módjában ide utazni a történtek fényében.

- Éppen a történtek miatt akarok beszélni vele, mert nem ebben állapodtunk meg!

- Muhamad beleegyezett és végre is hajtotta az egyesség rá eső részét. Ön viszont, miniszter úr még nem tett semmit azon kívül, hogy kiküldte az ügynökeit szaglászni. Muhamad nem örül annak, hogy feldúlták a szállót utána.

- Beláthatja, hogy dobnom kellett egy csontot, amin marakodhatnak, hogy időt nyerjek. Mindez nem történt volna meg, ha Muhamad pontosan követi az utasításaim.

A hangulat egyre jobb lesz. Most már tényleg kíváncsi vagyok mit csinált az az idióta, milyen egyességet kötött azzal az arabbal, akit Ephraim el akar kapni. Mitchell kitörése után olyan csend állt be, hogy a mikrofonban még egy légy zümmögését is hallani lehet mielőtt az arab újra megszólalna.

- Muhamad nem fogad el utasításokat sem öntől, sem mástól. Csak azt szeretné, hogy teljesítse azt, amiben megegyeztek, különben vége mindennek.

- Vége mindennek? – sziszegi dühödten – Én voltam az, aki miatt elmenekülhetett! Ha akkor nem avatkozom közbe már rég kivégezték volna!

- A parancsnok ezért hálás is és ezt a hálát többször is kifejezte, de az egyesség kétoldalú és most magán a sor miniszterúr. Érje el, hogy a CIA abbahagyja a kutatást különben olyan információ is a kezükbe kerülhet, ami nem csak a parancsnokot veszélyeztetné, hanem önt is erősen kompromittálná.

Ismét megfagy a levegő. Megmozdulok a kocsi bőrülésén, miközben kipillantok az ablakon, de még mindig nincs folytatást. Hallom a papírok zizegését, mintha valamit lapoznának, de mivel nem mondanak semmit, nem lehet tudni mi az.

Az már biztos, hogy az amerikai kormány kapcsolatban áll a Hamász parancsnokával, ezt még Ephraim mondta mikor beavatott a tervébe. Azt is mondta, hogy elkapta volna Muhamadot, ha Amerika nem avatkozik bele. Viszont azt is mondta ha jól emlékszem, hogy az ő megbízói – Izraelben – szoros együttműködésben állnak a kormánnyal. Eddig érthető is lenne, de most, hogy képbe került Mitchell és az arabokkal folytatott üzelmei… ráadásul, ha belegondolok, hogyan függ össze a Hamász és Izrael…

Ez egyre érdekesebb lesz.

- Szóval Muhamad zsarolni akar? – szólal meg újra Mitchell.

- Ő úgy mondaná, emlékezteti a kötelességére.

- Emlékeztet mi? – horkant – Muhamad nem olyan ostoba, hogy ezt itt bárkinek is kiadja, mert akkor elveszítené a befolyását a kormányban. És ha ez megtörténne, ha engem eltávolítanak, akkor minden koordináta, minden név és bankszámla átkerülne a CIA vezetősége és az FBI elé. Sajnos még mindig vannak ott olyan emberek, akiket nem lehet pénzel befolyásolni. Tehát?

Újabb csendszünet, ami során az ujjaim izgatottan dobolni kezdenek a sebváltón. Nem is vártam mást Mitchelltől. Nem azért lett ő a védelmi miniszter, mert olyan hülye, hanem azért mert tudta mikor és hová lépjen. A pártagból képviselővé válása, majd az onnani felkapaszkodás mind-mind zsíros összegek szétosztásával járt.

- Végezze el a feladatát miniszterúr. Utána Muhamad fel fogja keresni, hogy személyesen beszéljék meg a következő lépéseket, ami mindkettejük számára eredménnyel szolgál.

- Hol és mikor?

- Majd a parancsnok felkeresi, ha biztonságos lesz. Addig is, ezt küldi önnek.

Halk koppanás, mint amikor fém ér üveghez.

- Mi ez?

- Egy gesztus, hogy tudja Muhamad megbecsüli a barátait. Nyissa ki.

- Mi a fene ez? Honnan szerezte?

- Ezek az ügynökök halottak uram. Sajnos rossz helyre tévedtek a nyomozás során. Azzal hogy megöltük őket, szívességet tettünk önnek.

- Biztos, hogy mind halott?

- Akik beszélhettek volna, igen.

- Helyes, helyes. – rövid torokköszörülés – Adja át köszönetemet a parancsnoknak…

Még tovább búcsúzkodna, de a lényeg már megvan.

Ezt nem hiszem el. A rohadék Mitchell megint rendesen belenyúlt. Ha minden igaz egyszerre támogatja mind a két oldalt. A kérdés csak az, hogy a két oldal tudja-e ezt, mert a legtöbben finoman szólva is kiakadnának, ha tudomást szereznének arról, hogy az egyik támogatójuk a legnagyobb ellenségüket is pártolja.

Kihajtom a galléromat, amivel eddig letakartam a mikrofont, hogy semmilyen zaj ne zavarjon bele a felvételbe.

- Ephraim, megvan az anyag, végeztek. – szólok bele nyugodtan miután megbizonyosodtam arról, hogy már csak az udvariassági köröket futják.

Azt hiszem kurva sok mindenről kell beszélnünk.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 02. 18. 01:09:07


makeme_real2014. 12. 30. 03:51:08#32189
Karakter: Ephraim El-Hashem



 Annyira lefoglalnak a gondolataim és az aggodalmaim, hogy a karom elrejtésére is csak félig vagyok képes odafigyelni. Szerencsére Dwayn kettőnk helyett is résen van, és nem is járkál arra senki, akinek feltűnhetne a Saul által nekem teremtett új divat.

Szándékosan nem kapcsolom ki viszont az agyamat. Ha Amit épsége és az Intézet szarságai lekötik a figyelmem, legalább nem a karom átkozott lüktetésére koncentrálok. Kellemetlen lesz holnap így lőni, rohadtul fog fájni, de nagyon remélem, hogy megéri majd.

 

***

 

Dwayn érezhetően elég sietősre vette a tempót, de így is csak fél óra múlva kezd egy kicsit lelassítani, egy rakás lepukkant lakóház környékén. Kíváncsian nézek körül, elég fura környék, ráadásul ő pont nem az az ember, aki szűkölködhet a pénzben...

Mikor beáll egy raktárnak kinéző épület elé, amit már majdnem felzabált a rozsda és csak egy nagy garázsajtónak kinéző bejárat van rajta, kezdem sejteni, hogy itt bizony valami turpisság van. Még a garázsajtó is kóddal nyílik, ami már egészen biztosan arra utal, hogy ez az épület egyáltalán nem az, aminek látszik.

A garázs még sötét, mikor leállítja a motort, de aztán kiszállunk, felkattintja a fényes neonlámpákat, én pedig majdnem elmosolyodom. Ez az épület a lehető legtávolabb áll a rozsdásodó raktérépülettől, ez egy valódi erőd, már csak a garázsból ítélve is.

- Nem spóroltál az acéllal – nézek rá.

- Nem örülnék neki ha valaki zuhanyzás közben rám törné az ajtót – mosolyodik el halványan, amit már nem bírok ki vigyorgás nélkül. Közben a garázs egyetlen normál méretű ajtajához megy és újabb kódot üt be. – Erre...

Az ajtó is legalább tizenöt centi vastag acél volt és ez odabent sem változik. Egy hatalmas térbe érünk át, a lakás nagy része egybe van nyitva, ami nem kis kockázati faktort hordoz magában. A szemeim automatikusan a falakat kezdik pásztázni, hogy felmérjem, mekkorák és hova néznek az ablakok... de egy négyzetcentiméternyi üveg sincs sehol.

- Nincsenek ablakok? – vonom fel a szemöldökömet.

Ennyit a kockázati faktorról.

- Nincsenek – pillant hátra rám. – Beépített szellőző, és az az egy bejárat ahol mi bejöttünk. A vészkijárat kívülről nem látszik, szóval nem valószínű, hogy az ismerőseid benéznek.

- Egyelőre még nem tudják, hogy van társam – dőlök a konyhapultnak mosolyogva. – Nem számítanak rá, mert eddig mindig egyedül dolgoztam.

- Azok a takarítók... meg szokták vizsgálni a hullákat? – kérdezi, miközben eltűnik a két elválasztott szoba egyikében.

Elgondolkozva ülök fel az egyik bárszékre, de nem rémlik semmi ilyesmi. A takarítók dolga a takarítás... Az Intézet inkább nem szereti tudni, miért nem sikerült végrehajtani egy feladatot, nekik az is elég idegesítő, hogy egyáltalán megtörténhet ilyesmi.

- Nem hiszem – felelem, míg ő egy jókora fekete sporttáskával tér vissza. – Ők csak eltűntetik. Miért?

- Hmm, ha babrálnak vele rájönnek, hogy hátulról kapta a lövést nem elölről és akkor esetleg kikövetkeztetik, hogy nem voltál egyedül.

Bólintok egyet, jogos a felvetés, de nem tartom valószínűnek, hogy változtattak volna a módszereiken. Amúgy is jobban leköti a figyelmem, mikor felnyitja a sporttáskát... annak a tartalmát egy jól felszerelt traumatológiai osztály is megirigyelhetné. Némán figyelem, ahogy kipakolja a pultra a fertőtlenítőt, gézlapokat, kötszert, tűt és cérnát. Ezek után kapok egy poharat is, meg egy üveg brandynek kinéző italt is. Kérés nélkül is tudja, hogy mással nem szándékozom eltompítani magam.

- Vodkát nem tartok – teszi hozzá, mikor letette az üveget.

- Nem gond, jó lesz. – A mosolyom már nem olyan őszinte, mikor felteszem a karom a pultra és lepillantok a belőle kiálló tőrre. Inkább töltök is a pohárba és lehúzok néhány nagy kortyot. – Csináld, már kegyetlenül idegesít.

Pofátlan vigyorral ül fel a mellettem lévő bárszékre, majd nem spórolva a fertőtlenítővel átáztat egy gézlapot és elkezdi körbetörölni a tőr környékét. Már így is rohadtul csíp, ahogy több helyen beszökik a seb mélyére is az a szar...

- Pedig elég dekoratívan festesz így – fűzi a vigyorához, miközben kibontja a tűt és a cérnát.

Lehet akármilyen szexi, akármilyen jó az ágyban és akármennyire pozitív csalódás ebben az egész társ-dologban, most kedvem lenne kitekerni a nyakát. Még akkor is, ha nyilvánvalóan csak a figyelmemet akarja elterelni.

- Kapd be... – sziszegem a fogaim között.

- Gondolom, morfiumot nem kérsz – villannak rám a kék szemek egy pillanatra.

- Nem – rázom meg a fejem határozottan.

Nagyot húzok a pohárból, aztán a másik kezemmel kicsatolom az övemet és kihúzom a nadrágomból. Inkább legyen foglenyomat az övemen, mint hogy a fogaimat roppantsam szét... Megelégszik a fertőtlenítéssel és félreteszi a véres-alkoholos gézlapot, én pedig felkészülök a legrosszabbra.

Stabilan a karomra teszi az egyik kezét, majd még egyszer rám pillant, mielőtt a másik kezének ujjait a tőr markolata köré fonná. Egyenletesen és lassan húzza ki a tőrt, vigyázva, nehogy elmetsszen egy artériát, én pedig ezerszer visszasírom a pillanatot, mikor a tőr egy másodperc alatt állt bele a karomba. Fokozottan kellemesebb érzés volt... Összeszorítom a szemeimet, a fogaim kis híján kitörnek a helyükről, annyira erősen harapok az övre, és egy hosszú, halk nyögésnek is utat engedek. Ökölbe szorul mindkét kezem, de ráparancsolok a túldíszítettre, hogy meg se merjen rándulni.

Nem lélegzek fel, mikor kint van a tőr, mert tudom, hogy ezután jön csak a java.

- Ez nagyon fog csípni... – néz rám egy pillanatra.

A karom mellé szorít néhány gézlapot, aztán megbillenti felette a fertőtlenítős üveget, én pedig kapok néhány deci tömény alkoholt a nyílt sebbe. Egy pillanatra még meg is szédülök, nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mintha tüzes vasat nyomtak volna a frissen feltárt vágásba. Vagy mondjuk kapásból kettőt, egymás mellé. A karomból ömlik az alkoholos-fertőtlenítős vér, az izzó piszkavassal égető érzés pedig tovább fokozza a szédülésemet, úgyhogy inkább becsukom a szemem és azzal kötöm le magam, hogy emlékeztetem a tüdőmet a helyes lélegzetvételekre.

Csak a hangokból tudom megállapítani, hogy valami spray-t is fújt rá, néhány másodperc múlva viszont jótékony hűsítő, zsibbasztó érzés veszi át a lángok helyét. Lassan kinyitom a szemem és az övemet is hagyom kihullani a fogaim közül. Zsibbadt némasággal figyelem, ahogy precíz mozdulatokkal és sűrű öltésekkel összeférceli a kezem, miközben egyáltalán nem zavarja, hogy tiszta vér a pult, és ő is a csuklójáig úszik benne.

Hamarosan elkészülnek a tökéletes, apró öltések, és bár még áttörli fertőtlenítővel a varratot is, ezt már meg sem érzem.

- Kész – néz rám, miután alaposan és szorosan bekötözte a karom és a vért is feltörölte.

- Kösz – szakad fel belőlem egy rég bent tartott sóhaj.

Óvatosan felemelem és lassan magam mellé engedem a karom, de minden apró mozdulatnál belenyilall a fájdalom. Holnap csillagokat fogok látni, és még nem is a lövés lesz a legnagyobb bajom. Azt a McMillant még össze is kell raknom, utána pedig rekordidő alatt szétkapnom és húzni a nyúlcipőt.

- Menni fog holnap a lövés?

- Az ujjaim jól működnek, nem lesz gond – mosolygok rá.

- A másik kezed? – pillant a lassan sötétlila színt öltő csuklómra.

- Szerencsém volt – vonok vállat, majd megforgatom magam előtt a kezem. Úgy sajog, mintha most is rajta taposnának, de voltam már ennél szarabb helyzetben is. – Ha eltörik akkor neked kellett volna lőnöd.

- És mond csak? – szólal meg kíváncsian. – Várható hogy érkezik még pár hozzád hasonló terminátor? Eddig a karján játszó izmokat figyeltem, miközben a fertőtlenítő és a kötszer kivételével összepakolta a felszerelést, de az utolsó szóra vigyorogva felpillantok rá.

- Terminátor?

- Mondjuk – dől neki a konyhapultnak. Összefonja a mellkasán a kezeit, amit rohadtul nem kellene ilyen viszonylag szűk rövid ujjúban csinálnia, ha választ is akar a kérdésére. – Mikor a homlokod ismeretséget kötött az ágykerettel és nem feküdtél ki, ez ugrott be – magyarázza mosolyogva, én pedig halkan felnevetve felhajtom a maradék brandyt a pohárból. – Szóval?

- Nem tudom – felelem őszintén. – Számíthatsz rá, de nem tudom mikor és hogyan. Viszont ha legközelebb jönnek, remélhetőleg még mindig meglesz az az előny, hogy nem tudnak rólad.

- De többet nem mész egyedül sehová – közli ellentmondást nem tűrő hangon. – Főleg nem míg a karod rendbe nem jön. – Már a nyelvemen van, hogy „tudok vigyázni magamra”, de egy intéssel elhallgattat. – És ne is próbálkozz, mert esküszöm, hogy GPS-t fogok ragasztani a seggedre!

Elvigyorodom, mióta felvette ezt az állás a konyhapultnál, nekem egészen más dolgok járnak az eszemben, amit a seggemmel művelhetne. Ragadozó mosollyal csusszanok le a bárszékről, majd lassan közelebb megyek hozzá. Irtó izgató, hogy meg sem moccanva figyeli a közeledésemet, a szemei viszont szikrákat szórnak. Az egész férfi egyszerűen őrjítő...

Nincs is kedvem húzni az időt, azóta meg akarom csókolni, mióta úgy nézett rám a takarítószolgálat kocsija mellett. Az ép karommal átölelem a nyakát és lejjebb húzom, ő pedig egyáltalán nem ellenkezik. Felnyögök, mikor hirtelen a csípőmre markol mindkét kezével és úgy ránt magához, az ajkaival azonnal lecsapva az enyémekre. Követelőző és vad a csókja, a kezeit pedig lecsúsztatja a fenekemre és erőteljesen belemarkolva szorít neki a pultnak. Újabb elhaló nyögéssel engedem be a nyelvét a számba, de egyáltalán nem spórolok a szenvedéllyel én sem. Dwayn nem az a férfi, akinél meg tudnám engedni magamnak a spórolást.

A teste szorosan az enyémhez simul, az orromba szökik az az isteni illat, amit még mindig nem tudok hova tenni... Az sem érdekel, hogy nem kapok levegőt a csók hevességétől és a saját letompult agyamtól, nekem bőven elég, mikor már ő is kifulladt és kénytelen elengedni. Egy kis oxigénhiányt megkockáztathatok egy ilyen csókért cserébe. Nem engedem el a nyakát, de ő sem igazán akar megmozdulni és ugyanúgy szorít magához.

- Melletted aztán nem lehet nyugta az embernek – dörmögi érzéki hangon.

- Bizonyos helyeken én sem nyugalmat érzek – mosolyodom el.

Olyan hangon mordul fel, hogy kis híján felnyögök, főleg amikor teljesen hozzám szorítja magát. Egyszerűen megőrülök tőle, és nagyon is érzem, hogy neki sem közömbös a jelenlétem és az előző csók.

- Telhetetlen... de tetszik – villant rám egy gatyahúzogató mosolyt. – Nem fáj a karod?

- Csak pokolian lüktet – pillantok az árulóra, de őszintén szólva Dwayn még az égő érzést is kitörölte a fejemből ezzel a csókkal.

- Biztos, hogy nem akarsz rá semmit? Van itt minden ami sebre csak jó lehet – ajánlja fel, de én már rázom is a fejem.

- Holnapra nem menne ki a hatása és összpontosítanom kell. – Előrébb helyezem a súlypontomat, így a mellkasunk is összesimul. Lenne néhány ötletem fájdalomcsillapítási módszerekre...  – Talán csinálhatnánk valamit, ami eltereli a figyelmem – súgom a fülébe.

Forró lélegzete a nyakamra csapódik, a bőrömön érzem a mosolyát, miközben a fogait a nyakamba mélyeszti, nekem pedig újból el kell fojtanom egy nyögést.

- Talán később megünnepelhetjük, hogy még élsz – adja be a derekát rögtön.

Nem kellett sokat kérlelni, de nekem sem kéne kétszer mondania, hogy fordítsak neki hátat és dőljek előre. – Jól hangzik...

Vet még egy elég egyértelműen vágyakozó pillantást az ajkaimra, de aztán elenged és biztonságos távolba lép tőlem. Veszek egy mély levegőt és megkísérlek nyugalmat erőltetni magamra, de ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Még mindig érzem az illatát és a teste melegét az enyémen...

Megköszörüli a torkát, én pedig elszakítom magam az ajkai, a teste és az egész lénye vágytól fűtött bámulásától. Bár most még az a sötétkék szempár is tűzben ég... A francba.

- Egyeztetjük a holnapi tervet? – Kijózanító szavaira bólintok egyet és inkább visszaülök a bárszékre. – Az a fickó tudta, hogy Latif-ot akarod kinyírni?

- Azt nem tudják mit akarok vele, de azt igen, hogy utáni nyomoztam. Ne kérdezd honnan – teszem hozzá a biztonság kedvéért.

- Eszemben sincs – morogja. – Csak nem gondolnak majd olyan ostobának, hogy visszamész ugyanoda, ahol egyszer már ki akartak nyírni.

- Eddig mindig eltűntem ha rám találtak és nem mentem vissza – mosolyodom el halványan. – Jól összezavarhatom most őket, azzal, hogy itt vagy te és hogy ezúttal nem lépek le olyan gyorsan.

- Ha nekem kell figyelnem a felvételre, akkor nem mehetek fel veled a tetőre.

Hízelgő, hogy aggódik értem, bár tízmillió jó oka van rá, hogy életben tartson.

- Lesz még időm mielőtt célba venném Latif-ot. Körbenézek a tetőn és ezúttal az ajtót is zárom magam után, hogy még időben meghalljam ha valaki be akarna jönni. Most már számítok rá, hogy megjelenhetnek – morgom kedvtelenül.

Azok a minden lében kanál rohadékok... De legalább Saul tartótisztje most biztosan telesírja a párnáját, hacsak nem cserélték le, mióta beálltak a változások miattam. Tényleg, nagyon kíváncsi lennék, hogy benne van-e mindebben Ehud keze. Tőle aztán bármi kitelik, még az is, hogy átkéreti magának Sault, hogy aztán saját kezűleg képezze ki ellenem. Nincs ember, aki jobban ismerné a módszereimet, mint Ehud... És nincs ember, akit jobban kétségbe ejthetett és akinek nagyobb megaláztatás lett volna az eltűnésem.

Ez így nem is annyira hülyeség.

- Hogy érted, hogy most már? – térít vissza a jelenbe Dwayn hangja. – Eddig is számíthattál arra, hogy meg akarnak ölni, nem?

Elgondolkozva nézek rá, még mindig nem tudom, mennyire avathatom be a részletekbe. Persze már így is sokkal többet tud, mint eleinte szerettem volna, de a Yosef által neki adományozott mellékállásával megváltozott a helyzet. Az Intézetnek ezzel a mostani akciójával meg pláne...

Nem könnyű helyzet, mert nem akarom felesleges veszélybe sodorni azzal, hogy túl sok dolgot kötök az orrára. Az Intézet nem szereti, ha kívülállók többet tudnak róluk a létezésükön kívül, nem véletlenül nincs kilépési engedély a köreikből. Attól tartok az elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb előttük is világossá váljon Dwayn létezése és hogy nem egyedül dolgozom, ha viszont valahogy kiszagolnák, hogy még többet is tud, mint kellene... Utána is hajtóvadászatot indítanának, amit szeretnék inkább elkerülni. Én pontosan tudom, mivel állok szemben, és bár cseppet sem kételkedem az életösztönében és a képességeiben, mindenképpen hátrány, ha az embernek először ki kell ismernie és tapasztalnia az ellenségét.

A tekintete gyakran elárulja, hogy azt hiszi, még mindig csak önző okokból titkolózom, de jobb is, ha így marad. Annál kevesebb eséllyel kezd majd el a valódi indokaim után nyomozni. Amit pedig tudnia kell... azt úgy is el kell neki mondanom, hogy elkerüljük a felesleges konfliktust és hogy nagyjából ő is tudhassa, mivel állunk szemben.

- Igen, eddig is tudtam – felelem végül –, de azt nem, hogy ennyire készülnek rá. Saul, az az alak a tetőn mindig is a nagy szájáról volt híres, és most sem volt rest megosztani velem, hogy azóta az én megölésemre készítették fel, mióta eltűntem.

- Eltűntél? – vonja fel a szemöldökét, éppen arra a szóra csapva le, amit talán nem kellett volna kimondanom, de most már mindegy.

- Igen – vonok vállat, majd halványan rámosolygok. – Fogalmazzunk úgy, hogy jelenleg is engedély nélküli eltávon vagyok.

Halvány ráncba szalad a szemöldöke, a szemei figyelmesen csillognak, miközben hallgat. Szándékosan fogalmaztam úgy, hogy utaljon a hadseregre, bár ha elkezdi sejteni az igazságot a múltamról, elég valószínűtlen, hogy össze tudják zavarni ilyen pitiáner trükkök.

- És mikor is volt pontosan ez a te eltűnésed? – kérdezi.

- Nagyjából két éve.

- Két évig készítették fel, mielőtt rád merték volna küldeni? – szalad fel a szemöldöke.

- Szerintük biztosan valami egészen más okból vagyok veszélyes – mérem végig leplezetlenül éhes tekintettel. Láthatóan kicsit erősebben szorítja a konyhapultot, szóval biztosra vehetem, hogy vette a célzást. – De még így is csak majdnem sikerült a tervük – nézek újra a szemébe mosolyogva.

- Lehetnek még mások is, akiket direkt ellened képeznek ki? – tér vissza ő is a témára.

- Ezt sajnos nem említette, de őszintén szólva nem tartom kizártnak. Jobb, ha felkészülünk rájuk, bár amíg miattad velünk van a meglepetés ereje, addig baj nem lehet.

- Azért bízzunk benne, hogy egyelőre ő volt az egyetlen – sóhajt fel, én pedig egyetértően bólintok.

Újra eszembe jut Amit. Ő talán ki tudná deríteni, ha még sok ilyen nem várt meglepetéssel készülnek, de ugye még azt sem tudom, erről miért nem értesített... Ha sejtik, hogy kapcsolatban állunk és ezért szándékosan eltitkolták előle, akkor ha elkezdene utána szaglászni a dolognak, csak biztosan leleplezné magát.

Viszont mindenképpen fel kell majd vele vennem a kapcsolatot, csak hogy tudjam, jól van-e. Nem lesz egyszerű, mert ha Dwayn tényleg sehová nem hajlandó egyedül elengedni, akkor még eggyel több információt fogok ezzel az orrára kötni, mint kellene... De akkor is tudnom kell. Ha bántották a bátyámat, újraértékelem a terveimet és az egész kibaszott Intézetet a levegőbe küldetem a Hamásszal, mielőtt saját magukat robbantatnám fel velük.

- Van itt a közelben valahol netkávézó? – kérdezem hirtelen, mire felvonja a szemöldökét. – És jól jönne egy nyilvános telefonfülke is – teszem hozzá.

- Akárkivel is akarsz kapcsolatba lépni, itt a hálózat és a telefon is biztonságos – néz rám kutató szemekkel.

- Mennyire biztonságos?

- Teljesen. A hackerem maga tervezte a rendszert és hidd el, érti a dolgát, mert tudja, mi lenne a következménye az ellenkezőjének – feleli határozottan, mire halvány mosolyra húzom az ajkaimat.

El tudom képzelni, én sem biztos, hogy packáznék Dwaynnel, ha ő lenne a főnököm.

- Egészen biztos vagy benne? – fordítom újra komolyra a szót. Minimum száztíz százalékra kell mennünk, mert én pontosan tudom, mivel állunk szemben, és nem örülnék neki, ha éppen én kínálnám ezüsttálcán Dwayn fejét. – A legkisebb rés is elég, meg fogják találni.

- Százötven százalék – bólint magabiztosan, mire akaratlanul is elmosolyodom.

- Az már bőven elég.

Tíz perccel később már egy laptop pihen előttem a pulton, én pedig behívom az éppen soron következő szolgáltató weboldalát. Sem a bátyám, sem én nem vagyunk hackerek, de elég időt lehúztunk már az Intézetnél ahhoz, hogy pontosan tudjuk, hogyan működik. A módszer egyszerű: mindig másik fiókból küldjük egymásnak az üzeneteket. A fiókokat minden egyes alkalommal másik szolgáltatónál hozzuk létre egy-egy e-mail elküldése után, a következő, már arról küldött üzenet után pedig azonnal töröljük. A felhasználóneveket és az e-mail titkosítását pedig egy egyszerű, de csak általunk ismert kódnyelv segítségével hozzuk létre, amit még a nevelőotthonban találtunk ki közösen. Így biztosan tudhatjuk, ha esetleg valaki más megpróbálna átverni minket egy álüzenettel, vagy ha egyáltalán nem is a soron következő felhasználónévről érkezne az adott e-mail. Ezen kívül csak nyilvános internet elérési helyekre van szükség, és máris minimálisra csökkentettük a lenyomozhatóságot.

Bár netkávézó helyett megteszi egy biztonságos hálózat is, mint a mellékelt ábra is mutatja. Furcsa érzés ilyen mértékű bizalmat szavazni valakinek, akit valójában még csak nem is ismerek, de valahogy kezd egyre megnyugtatóbb lenni ez az egész párosban dolgozósdi. Dwayn okos és tapasztalt a piszkos melók terén is, tízmillió kíváló oka van, hogy ne forduljon ellenem, ráadásul egyszer már megmentette az életemet is. Az sem mellékes, hogy számára teljesen közömbös az ügy, amiért küzdök. Ha kényesen alakulnak a dolgok, nincs rá semmi garancia, hogy nem vakít el a bosszú, és ilyen estben kifejezetten jól jöhet Dwayn józan gondolkodása, még ha ezt magamnak nem is szívesen vallom be.

Lopva felpillantok rá, de csak a szeme sarkából figyel. Látom rajta, hogy kíváncsi, vagy még inkább rendkívül bosszantja a megrögzött titkolózásom, ennek ellenére most sem áll a hátam mögött, hogy figyelje, mit csinálok. Ő is szavazhatott nekem némi bizalmat, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy az ügy szempontjából releváns információkat úgyis megosztom vele.

Egy egyszerű és rövid üzenetet küldök Amitnak: minél hamarabb beszélnünk kell, úgyhogy hívjon fel, amint tud. Mellékelem neki a telefonszámot is, amit Dwayn megadott – persze azt is szigorúan csak kódolva –, elküldöm az e-mailt Amit soron lévő címére, aztán törlöm a saját fiókomat és létrehozom a következőt.

Mikor mindennel kész vagyok, kikapcsolom a gépet és Dwaynre pillantok. A nappaliban halkan szól a tévé, most éppen arra figyel. Valamelyik híradó megy, de persze a tetőn történteknek semmi nyoma benne, a takarítók alapos munkát végeztek. Felállok a bárszékről és átsétálva a pult túloldalára Dwayn mögé lépek és a nyakába csókolok, élvezettel figyelve, hogy halványan kirázza a hideg.

- Mit csinálsz? – kérdezi halk, egyáltalán nem ellenkező, de annál inkább izgató hangon.

- Azon gondolkozom, ideje lenne-e kifejezni a hálámat... – suttogom a fülébe, miközben a vállaira simítom a kezem.

- Az attól függ.

- Mitől? – csúsztatom előrébb a kezem a mellkasára.

Megragadja az ép karomat és maga elé fordít, aztán a másik kezével belemarkol a hajamba és közvetlen közel húz az arcához. Már csak ezzel a viselkedéssel felizgat...

- Hogy mennyire vagy hálás – mormolja az ajkaimra.

Megpróbálom megcsókolni, de nem enged a szorításon, amivel a hajamat tartja. A szemeiben őrjítően izgató csillogás tükröződik, teljesen az uralma alá akar vonni, és ritka alkalmak egyike, mikor nemcsak hagyom magam, de még élvezem is.

- Hadd mutassam meg... – dorombolom csábító mosollyal, ő pedig csak a kérés hatására engedi, hogy előremozdítsam a fejem és végre éhesen az ajkaira tapadhassak.

 

***

 

Ablakok híján nehéz megmondani, de az érzékeimre hagyatkozva azt mondanám, hogy odakint már biztosan sötétedik, mikor beállok a zuhany alá. A friss varratot és a kötést igyekszem távol tartani a nedvességtől, de egyébként bőven folyatom magamra a kellemesen meleg vizet. A hajamra is juttatok belőle, mert nemrég még valami egészen mástól volt majdnem csurom vizes.

Lehunyt szemekkel mosolygok bele a vízpermetbe. A hátsó felem még mindig tompán sajog, a csípőmet és a combomat ujjnyomok tarkítják, ráadásul a tükörben kiszúrtam, hogy most már tényleg otthagyta a nyomát a nyakamon... De minden perce megérte. Egészen biztosan órákig nem jutottunk ki az ágyból, miután becipelt a hálószobába – persze azt is csak azután, hogy még a konyhában előtte térdelve adtam neki egy kis ízelítőt a hálámból. Három menetet nyomtunk le egymás után, de nem is az a legijesztőbb, hogy ennyit bírtunk és mindegyik kurva jó volt, hanem hogy egyikünknek sem volt elég. Mind a ketten benne lettünk volna még néhány körben és nem tudom, melyikünk nagyobb önuralmának köszönhető, hogy végül nem gabalyodtunk negyedszer is egymásba. Ráadásul imádnék egyszer vele fürödni, de ha ide is együtt jöttünk volna... Így is kérdéses volt a kezeim épsége, próbáltunk odafigyelni, hogy ne szakadjon fel a varrat, így viszont még többször kellett a kis híján törött bal csuklómra hagyatkozni – de mentségünkre legyen szólva, hogy ott és akkor egyáltalán nem éreztem semmit, mert Dwayn igencsak hatásos fájdalomcsillapító módszerekkel tudott szolgálni.

 

A zuhany alól kilépve még mindig kettőnkön jár az agyam, bár most már inkább azon, hogy ez az egyre inkább féktelennek tűnő vágyakozás egymás iránt vajon hatással lesz-e a feladatunkra. Ezek után már reménykedni sem nagyon merek abban, hogy idővel majd alábbhagy ez a tűz, mert úgy tűnik, minél többször kapjuk meg egymást, annál jobban vágyunk az ismétlésre... Nagyon kell vigyáznunk, hogy kordában tudjuk tartani a dolgokat, mert ha kicsúszik a kezünkből az irányítás, mindent elronthatunk.

Még mindig csak egy szál alsóban állva dörgölöm szárazra a hajam a viszonylag ép kezem és egy törölköző segítségével, mikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Meglepve fordulok meg, de hamar kiderül, hogy Dwayn nem a közös fürdéssel kapcsolatban gondolta meg magát – legalábbis az arckifejezéséből és a kezében tartott telefonból ítélve. Befogja a készülék mikrofonját, majd vet rám egy kissé metsző pillantást.

- Akárki is az, érdekesen beszéli az angolt, már amikor sikerül neki, és valami Noach-t keres.

Amit. A fenébe is, az egyetlen gyengesége... Ha ideges, képtelen tisztán kiejteni a szavakat, ráadásul gyakran akarata ellenére is héberül halandzsázik, és még csak észre sem veszi. Dwayn egyértelműen nem örül valaminek, és a hívás után biztosan újabb kérdésáradatot fog rám zúdítani, de hogy ez most a héber, a Noach, vagy valami egészen más miatt lesz, azt nehéz lenne megmondani. Ha a sors kegyes hozzám, nem ismerte fel a nyelvet. Alapvetően elég apró lenne rá az esély, a héber nem túl gyakori nyelvjárás és valahogy kétlem, hogy Dwayn gyakran járt Izrael környékén, de az ő esetében már valamiért semmire nem mernék fogadni.

- Kösz – kapom ki inkább a telefont a kezéből. Továbbra is szúrósan néz rám, de magamra hagy a fürdőszobában... ami persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hallgatózik. – Amit? – szólok bele a telefonba.

- Noach?! Noach, te vagy az? Jól vagy? Ugye nincs semmi bajod? Az előbb tudtam meg, hogy Saul... Fogalmam sem volt, Noach, az életemre esküszöm! Ha tudtam volna... És ki volt az a fickó, aki az előbb felvette? Biztonságban vagy?

Összefüggéstelenül és héberül hadar, de én szándékosan angolul válaszolok neki. Amit megérti, Dwayn viszont nem kap több lehetőséget a nyelv felismerésére, mert onnan már szinte egyenes út vezethet ahhoz, hogy összerakja a képet.

- Nincs semmi bajom – felelem nyugodtan –, és biztonságban vagyok.

- De ki volt az és miért...

- Erre nincs most időnk, Amit.

- Segít neked?

- Igen. – Mielőtt még tovább fűzhetné a dolgot, gyorsan témát váltok. – Szóval nem tudtál Saulról?

- Jó ég, hát persze, hogy nem! Azt hiszed, hogy nem szóltam volna? Csak most jutott el hozzánk a halálhíre, és mikor hallottam, hogy ellened képezték ki... Amióta csak elmentél, és én semmiről nem tudtam!

- Azt hiszem, sejtik, hogy kapcsolatban állunk – rázom meg a fejem.

- Utánajárok egy kicsit a dolgoknak, kiderítem, hogy mással is foglalkoznak-e külön...

- Nem, Amit! – vágok közbe dühösen. – Azzal éppen a sejtésüket igazolnád, lehet, hogy pont erre várnak.

- De akkor honnan tudjuk, hogy lesz-e még ilyen?

- Sehonnan – felelem fogcsikorgatva. Reménykedünk, hogy lesz akkora szerencsém, mint ma. – Tudok vigyázni magamra.

- Állandóan ezt hajtogatod, Noach...

- És két év után sem találtak rajtam fogást, nem igaz? – Kivéve persze a mai malőrt, mert ha Dwayn nem lenne, akkor könnyen lehet, hogy most nem beszélgetnénk, de ezt neki nem kell tudnia.

- Csak aggódom...

- Felesleges – vágok közbe újra, és inkább elterelem a szót egy engem sokkal inkább foglalkoztató téma felé. – Tudnom kell, hogy annak a rohadéknak köze van-e ehhez az egészhez.

- Noach...

- Benne van Ehud keze, vagy nincs? – kérdezem feszülten.

- Majdnem biztos, hogy igen. Az eltűnésed után nem sokkal átkérette magának Sault, de nem gondoltam volna, hogy... – Felsóhajt, én pedig a szemeimet lehunyva elszámolok tízig, hogy ne a bátyámon töltsem ki a dühömet. – Teljesen kikészült, miután elmentél, hetekig csak őrjöngött...

- Kurvára. Nem. Érdekel. – Hosszan kifújom a levegőt, próbálván nyugalmat erőltetni magamra.

Oka volt, hogy eddig soha nem kérdeztem róla, bár még Amit sem tudja, pontosan miért is gyűlölöm ennyire. Eredeti szándékaim szerint két évvel ezelőtt örökre magam mögött hagytam őt is az Intézettel együtt, de a dolgok jelenlegi állása azt mutatja, hogy egyszer még újra szemtől szembe is kerülhetünk, ha nincs szerencsém. Akkor már nem állítana meg az Intézet iránti tisztelet, de ha nem tudok uralkodni a dühömön, éppen azt a gyengepontot fogom szolgáltatni neki, amit kihasználhat. Már akkor meg kellett volna ölnöm, amikor még ott volt a lehetőség.

- Sajnálom, nem hozom szóba többet, ne haragudj.

- Köszönöm.

- De... Noach, miért angolul beszélsz?

- Most le kell tennem – felelem kitérően. – Majd jelentkezem.

Mielőtt még hallhatnám az ellenkezését, gyorsan bontom a vonalat. A bátyám becsületére legyen mondva, hogy hiába aggódik értem, elég fegyelmezett ahhoz, hogy ne hívjon vissza. Felsóhajtva hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Minden pontosan úgy van, ahogy sejtettem, de ettől mi még rohadtul nem vagyunk előrébb.

Dwaynt a konyhában találom meg, de sajnos azóta sem lett sokkal rózsásabb a kedve – könnyen meg tudom állapítani, mert engem figyel. Vele szembe fordulva nekidőlök a pultnak – most jobbnak látom, mint az egyik bárszékre ülést – és leteszem a telefont, majd halvány mosollyal ráemelem a tekintetem.

- Ne kímélj – szólalok meg.

Valamennyire komolyan is gondolom, aminek nincs közvetlenül köze az Intézethez, azt megtudhatja. Ha sokáig játszok a türelmével és az idegeivel, még a végén tényleg ő maga fogja kitekerni a nyakam... A mai után egyébként is tartozom neki annyival, hogy őszinte legyek hozzá.

- Ki volt ez? – int a telefon felé a fejével, az arckifejezése egyértelműen elárulja, mennyire kételkedik benne, hogy válaszokat is kap a kérdéseire.

- A bátyám – felelem, mire meglepve felvonja a szemöldökét, azt hiszem részben a válaszom miatt, részben pedig azért, mert egyáltalán válaszoltam. – Ugyanazoknak dolgoztunk, csak más munkakörben.

- És ő ott maradt?

Bólintok. – Kapcsolatban maradtunk és mindig ő figyelmeztetett, ha velem kapcsolatos intézkedések jutottak a fülébe.

- De ezek szerint a mairól ő sem tudott – vonja le a következtetést.

- Csak Saul halálhírével együtt értesült róla.

- Szerinted szándékosan titkolták előle? – néz rám elgondolkozva.

- Biztos vagyok benne – felelem határozottan. – Sejthették, hogy kapcsolatban állunk, de ha így van, abban sem tud segíteni, hogy megpróbálja kinyomozni, várhatóak-e hasonló meglepetések.

- Mert azzal egyértelműen igazolná a gyanújukat – ért egyet ő is.

- Azért a mi meglepetésünknek még mindig nagyobb ereje lesz – mosolyodom el.

Lassan bólint egyet, látszik, hogy nem nyugtatták meg a hírek, de nem hibáztatom érte. Mindketten nyugodtabbak lennénk, ha biztosan tudhatnánk, hogy nem kell több a maihoz hasonlóra számítani, de mi legalább a lehetőséggel tudunk számolni, míg nekik továbbra is fogalmuk sincs Dwayn létezéséről.

- Miért hívott Noach-nak? – néz rám újra, és bár ennek nincs köze a munkához, az sem jelent semmit, hogy elmondom-e neki vagy sem.

- Mert ezt a nevet is adták nekem a születésem után – felelem, mire felvonja a szemöldökét. A tekintetében tisztán látszik a nemtetszés, ami gondolom annak köszönhető, hogy ennek fényében mintha a teljes nevemmel kapcsolatban sem mondtam volna neki igazat még abban a lepusztult kocsmában. – Egyedül a születési anyakönyvi kivonatomban szerepelt, de olyanom már nincs, én meg nyolcéves korom óta nem használom azt a nevet – szolgálok neki némi magyarázattal, de azért arról gondoskodom, hogy a hangomból érezze: jobb, ha nem kérdezi meg miért nem használom.

Elgondolkozva néz rám, de mindkettőnk szerencséjére nem firtatja az okokat. Fel vagyok készülve rá, hogy még a nyelvvel kapcsolatban is lesz egy vagy több kérdése, de végül nem szólal meg újra.  Meggyőződésem, hogy megúsztam ennyi kérdéssel, főleg mert amúgy is annyira elgondolkozott és elhallgatott, és már éppen közelebb lépnék hozzá, mikor a hangja megállít.

- Ki az az Ehud?

Megtorpanok a kérdésre, kifejezéstelen arccal nézek a még mindig engem figyelő szemeibe.

- Hallgatóztál? – kérdezem nyugodtan.

- Nehéz volt nem meghallani – vonja fel a szemöldökét. – Főleg a hangnem miatt érdekelne.

Lassan újra elindulok felé, közben halvány mosolyra húzva az ajkaimat.

- Még a végén azt hiszem, hogy aggaszt a haragom, Dwayn – suttogom, mikor már közvetlenül előtte állok.

- Ne próbáld meg elterelni a figyelmem – néz le rám, az arca komoly, de a szemei elárulják, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Maratoni szex ide vagy oda, még mindig ugyanolyan hatással van rá a közelségem, mint rám az övé.

- Ezzel most tulajdonképpen beismerted, hogy sikerülne, ha akarnám – mosolyodom el csábítóan, de mielőtt még megkísérelhetném megcsókolni, határozottan megragadja a vállam mindkét kezével.

- Ephraim – figyelmeztet újra. – Ki az az Ehud?

Talán bölcsebb lett volna rávágni valami egyszerű magyarázatot, mert úgy látom, a viselkedésem csak még jobban felkeltette a figyelmét. De ez persze nem jelenti azt, hogy választ is fog kapni a kérdésére... Attól, hogy valószínűleg Ehud ötlete volt az egész képezzünk ki valakit kifejezetten ellenem dolog, közvetlenül semmi köze nincs a mi feladatunkhoz. Tudjuk, hogy volt ilyen és fennáll a lehetősége, hogy még többen is jöhetnek később, de egyébként a kettőnk ügye csak ránk tartozik.

- Nem kell mindenről tudnod – mosolygok rá, és mikor szólásra nyitná a száját, megrázom a fejem. – Az ügy szempontjából nem releváns a kiléte.

Látom rajta, hogy ellenkezni akar, szerintem már az agyára mehetek a makacskodásommal, de nem tud meghatni, és ezzel azt hiszem ő is tisztában lehet, mert végül is nem szól semmit, csak a megfeszülő állkapcsán látom, ahogy összeszorítja a fogait.

- Fogalmam sincs, hogy tudlak elviselni – morogja.

- Már így is többet tudsz rólam, mint fordítva – vonom fel a szemöldököm, de mielőtt még azzal érvelhetne, hogy nem is engem bíztak meg az ő életben tartásával, kihasználom, hogy elengedte a vállaimat. – De azért lenne néhány tippem, hogy hogyan... – váltok újra figyelemelterelésbe, majd lábujjhegyre állva az ajkaira szorítom az enyémeket.

Ezúttal már ő sem áll ellen, a vállaim helyett a derekamat ragadja meg és nem lefog, hanem magához ránt, miközben készségesen viszonozza a csókomat. Még mindig nem tudom, hogy melyik jelző illik jobban erre a vonzalomra: őrjítő, izgató, félelmetes, ijesztő... veszélyes. Vagy inkább mind egyszerre.

- Ez egyre veszélyesebb lesz... – mormolja az ajkaimra, miután levegő hiányában kénytelenek voltunk elengedni egymást.

Lassan csábító mosolyra húzom az ajkaimat, úgy tűnik, megint egy rugóra jár az agyunk. A mosolyra válaszul lejjebb csúsztatja a kezét és a csípőmbe mélyeszti az ujjait, mire szándékosan hallatok egy halk szisszenést. Ő is látta az ujjnyomokat, de most sem mutatja a legkisebb megbánást sem... Nem lep meg, és kifejezetten tetszik. Újra az arcához hajolok, közvetlen közel, de ezúttal nem csókolom meg.

- Akkor állíts le – suttogom.

Szokatlanul sokáig tétovázik, és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy ezúttal tényleg képes lesz visszafogni magát, de aztán a hajamba markolva megragad és azt a maradék néhány milliméternyi távolságot is megszünteti köztünk. Élvezettel és elégedetten sóhajtok fel, ezek szerint még mindig nincs egyikünknek sem elég önuralma... és továbbra is ugyanúgy viszonyulunk egymáshoz.

 

***

 

Másnap megpróbálom meggyőzni magam, hogy igazából nem fordult teljesen a feje tetejére az életem. Az ember azt hinné, hogy ezt azt követően érezhettem, hogy beintettem a Moszadnak és két éve válogatott bérgyilkosok és ügynökök próbálnak megölni, de tény, hogy még az is természetesebb volt számomra, mint ami most van. Életemben először csapatban dolgozom, életemben először fékezhetetlennek tűnő vonzalom köt egy másik emberhez, életemben először bizalmat szavaztam egy embernek, életemben először egy másik embernek köszönhetem az életemet, és életemben először nem egyedül aludtam, hanem valaki mással egy ágyban. Az meg már csak a hab a tortán, hogy ezek mind-mind ugyanazzal a személlyel kapcsolatosak.

Tény, hogy mosolyognom kellett, mikor Dwayn ugyanakkor tette az éjjeliszekrényre elérhető közelségbe a pisztolyát, mikor én a másik oldalon ugyanezt tettem a tőrömmel, és az is tény, hogy igazából egyáltalán nem volt kellemetlen élmény valaki más mellett álomba merülni. Nem lett volna törvényszerű, hogy egy ágyban aludjuk, de miután nem lenne elég egy kezem, hogy összeszámoljam, hányszor gyűrtünk össze különböző lepedőket néhány nap alatt, valahogy egyikünk sem gondolkozott el azon, hogy valaki a kanapéra szoruljon a nappaliban. Eleinte furcsa érzés volt, de hamar rájöttem, hogy igazából kifejezetten kellemes, hogy ott van mellettem, az meg még inkább az volt, mikor másnapra kissé összegabalyodva ébredtünk fel – ezt persze egyikünk sem tette szóvá.

Azzal igyekszem vigasztalni magam, hogy igazából nem is olyan vészes a helyzet, mint amilyennek néha tűnik. Függetlenül attól, hogy tegnap este sikerült ismét egymásnak esnünk, ma még az ébredési pozíciónk ellenére sem tett egyikünk sem semmit, mert mindketten pontosan tudtuk, hogy feladatunk van, amit el is kell végezni. Talán a kötelességtudat mégiscsak felül tudja írni azt a vágyat is, ami állandóan kísért minket egymás közelében.

Egy kicsit korábban indulunk el, mert még hozzám is be kell ugranunk, mielőtt a helyszínre megyünk. Össze kell szednem a McMillant és át is kell öltöznöm. A nyakam miatt lehet, hogy bölcsebb lenne egy garbót húznom majd, ha valakinek feltűnnek a foltok, nagyobb eséllyel jegyzi meg a hozzá tartozó arcot is... Dwayn még indulás előtt teljesen felszerelkezik miközben még egyszer egyeztetjük a tervet, aztán a garázsban kicseréli a rendszámot is a BMW-n. Mikor egy a fal mögül előbukkanó rejtett tárolóban megpillantom a rendelkezésre álló rendszámok repertoárját, nem tudok nem elismerően mosolyogni, kétségtelen, hogy mennyire profi, minden eshetőségre fel van készülve.

És mindemellett valamiért rohadt szexinek találom, ahogy mindent előkészít a munkához. Szerencsére hosszú percekig figyelhetem a garázs falának dőlve, ahogy elvégzi a rendszámcserét... De ezeket a gondolatokat elraktározom későbbre.

- Kész vagy? – néz rám, mikor a tároló is visszakerült a rejtekhelyére.

Ellököm magam a faltól és felmutatom a frissen cserélt kötést a karomon, miközben elindulok felé.

- Másodállásban elmehetnél ápolónak, még mindig tökéletesek a varratok – mosolyodom el, de a szavaimra olyan vigyorra húzza az ajkait, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy tényleg elég erős lesz-e a kötelességtudat.

- Nem hiszem, hogy beválnék, ha minden varratra úgy vigyáznék, mint azokra.

Eszembe jut, mennyire nem érdekelték egyikünket sem a friss varratok a tegnapi észbontó vadságban... Az ajkamba kell harapnom és minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne essek neki most rögtön, itt, a garázsában.

- Azt hiszem, át kell gondolnom az előző kérdésedre adott válaszomat – mérem végig, meg sem próbálván elrejteni az arckifejezésemről és a tekintetemből a gondolataimat.

Hallom, milyen élesen szívja be a levegőt, és mikor a szemébe nézek, megint ugyanazt látom visszatükröződni bennük. Elégedetten mosolyodom el, a bosszúhadjárat sikeres volt. Ő is jobbnak látja inkább odalépni az autóhoz.

- Szállj be! – int a fejével a túloldalra, miközben kinyitja az ajtót és beül a kormány mögé.

Eleget teszek az utasításnak, jobbnak látom nem tovább feszíteni a húrt, most már tényleg mindkettőnknek koncentrálnia kell. A tárgyalóba telepített poloskák több helyen és több módon is rögzíteni fognak minden egyes hangot odabent, Dwayn pedig egy apró fülhallgató segítségével közvetlen közelről is ellenőrizheti, hogy megfelelő-e a felvétel. A szavát adta, hogy gondoskodik a felvételről, úgyhogy el is hiszem, hogy így lesz. Ezzel nagy terhet vesz le a vállamról, mert így nekem tényleg nem lesz más dolgom, mint a lövésre koncentrálni. Emellett mindkettőnknél lesz egy másik fülhallgató is, ami az egymás közötti kommunikációt biztosítja vész esetére, de ha szerencsénk van, minden úgy fog menni, ahogy elterveztük.

Alig öt perce vagyunk úton, mikor csörögni kezd Dwayn mobilja, bár a hangot a kocsi hangszórói közvetítik, gondolom össze vannak kötve. A műszerfal kijelzőjére néz, és mikor követem a tekintetét, a „cage” nevet pillantom meg. Hallat egy kissé türelmetlen sóhajt, majd megnyom egy gombot a kijelző mellett és fogadja a hívást.

- Remélem nem most találod ki, hogy valami nem működik – üdvözli roppant kedvesen a hívót, mire kis híján felnevetek.

- A mai nappal minden rendben van – hallatszik a gyors megnyugtatás, én pedig felismerem a hangjában a tegnapi fickót. Szóval ő az a bizonyos hacker. Cage. – Viszont nemrég majdnem volt egy kis gáz.

- Majdnem? – vonja fel a szemöldökét Dwayn.

- Az előbb valakik megpróbáltak átjutni a biztonsági rendszeren, főnök.

A szavaira megfeszülnek az izmaim és felkapom a fejem, feszülten várva a folytatást. Érzem, hogy Dwayn rám néz, és egy pillanatra én is felé pillantok. Azért annak örülök, hogy nem vádló a tekintete, hiszen én figyelmeztettem.

- De gondolom nem sikerült nekik – feleli végül Dwayn amolyan „ajánlom, hogy örüljek a válaszodnak” hangnemben.

- Persze, hogy nem sikerült – vágja rá Cage önelégülten. – Az eltérítés működött, úgyhogy valahol Ausztrália körül veszthették el a fonalat, de ezek nem amatőrök voltak. Tudták mit csinálnak és mit keresnek, ha nem én terveztem volna a rendszert, simán feltörik. – Már éppen kezdenék megnyugodni, mikor újra megszólal. – Nekem viszont sikerült lekövetnem őket.

Érzem, hogy újra pattanásig megfeszül minden izmom, a kezem ökölbe szorul, és most még a jobb alkarom fájdalmas tiltakozása sem tud meghatni. A fenébe is, ennyire nem lehetnek szerencsétlenek... Nem igaz, hogy engedték, hogy kövessék a jelet! A szemem sarkából Dwaynre szegezem a tekintetem és némán szuggerálom, hátha nem is érdekli annyira, de sajnos a józan eszem is azt súgja, hogy nem fog elszalasztani egy ilyen lehetőséget, ha már tőlem úgy sem tud meg semmit.

- Honnan? – kérdezi egyszerűen.

- Izraelből.

- Ben zoná! – csúszik ki a számon, de szerencsére elég halkan.

A fogaimat csikorgatva préselem össze az állkapcsomat, hogy ne káromkodjak újra hangosan is. A kurva életbe! Hosszú ideje először imádkoztam azért, hogy valamit végre jól csináljanak, de még ezt sem sikerült nekik. Szerencsétlen idióták... Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de magamhoz képest elég nehezen megy. Innentől kezdve már tényleg csak alaposan át kell gondolnia a dolgokat, és túl könnyen összeállhat a kirakós Dwayn fejében. Tegnap nem kérdezett semmit arról, hogy milyen nyelven hadart Amit, de még mindig nem tudom, hogy azért, mert felismerte, azért, mert nem érdekli, vagy inkább azért, mert magától is tudta, hogy nem válaszolnék. Most viszont még ha nem is ismerte fel, ezek a szerencsétlen balfaszok saját magukat buktatták le. Ha utána akar járni a dolgoknak, még a nyomorult Google is összerakja neki a képet... A rohadt életbe!


Moonlight-chan2014. 10. 30. 10:50:38#31752
Karakter: Dwayn Miller





- Vágjunk bele – mosolyog rám az alatt a borzalmas bajusz alatt, amit én is alig várom, hogy a szemétbe dobjak.

Egymás után lépünk ki a liftből, ezen a szinten vannak a tárgyalók, és néhány iroda is. Több ember, ami azt jelenti, hogy elég jól kell vágnunk azt a tipikus unott, takarító pofát, amiből szinte mindenkinek elege van.

A tizenegyes ajtónál megállunk és várunk az engedélyre. Még kívül esünk a kamera vevőzónáján, ezért úgy teszünk, mintha csak lazán leálltunk volna dumálni, de a folyosón nem nagyon van senki. Kész áldás ez az ebédszünet.

- Gyerünk fiúk, most! – hallom meg Cage hangját a fülemben és azonnal el is indulunk, hisz a kamera vissza fog forogni és itt az időzítés a lényeg.

Lefordulunk balra, a termek számozását nézve megyünk tovább ugyanabban a „vánszorgó, szar meló, de ebből telik sörre” tempóban, ahogy azt azok a piás seggfejek szokták. Még két ajtó, és pont kézre esik a kilincs. Benyitok és be is csusszanunk mindketten, de az ajtó csukódása után egy nem várt meglepetés fogad minket.

Tökéletes! Túl szép lett volna az élet, ha semmi szar nem jön közbe!

- Segíthetek valamiben, uraim? – néz ránk kérdő tekintettel a biztonsági fickó.

Ja, mondjuk elhúzhatnál innen a francba!

- Takarítani küldtek minket – válaszolom unott, csámcsogó hangvitellel és szemléltetés képen megemel a takarítós cuccot, ha eddig nem szúrta volna ki a szemét.

- Nem emlékeztem rá, hogy rendeltünk mára takarítást – ráncolja a homlokát, de simán bevette az álcát.

És valószínűleg csak még mélyebb lesz ez a bizonyosság, mikor Ephraim is megszólal a tökéletes bronxi külvárosi tahó akcentusával, unott pillantást vetve az idejét húzó hülyére.

- Figyi, haver. Csinálhatjuk a melót vagy nem? Mert amúgy húznánk a vérbe.

Kis híján elvigyorodom, ahogy elképzelem álruha nélkül ilyen hangon beszélni… elég nevetséges lenne, de mintha csak beleszületett volna abba a városrészbe.

- Persze, fiúk, csináljátok csak – bólogat a fickó, egy kis megfontolás után, és hála legyen a precíz alakításunknak, végre el is húz.

Ephraim megkönnyebbülten felsóhajt amint kettesbe maradunk. Nem lett volna jó, ha balul sül el ez az egész, mert nehezen tudtunk volna szerezni egy második lehetőséget az idő szűke, vagy maga a hely miatt.

- Ez ügyes volt – pillantok rá.

- Te is nagyon hiteles voltál – kacsint mosolyogva.

Viszonzom a mosolyt, azt hiszem egész jól össze tudunk dolgozni, lévén, hogy egyikünk sem hátráltatja a másikat. Azért sem akartam soha társulni más szakmabelivel, mert jobb szeretem ha minden olajozottan működik, precízen, mint a svájci óra és nem kell átellenőriznem a partnerem munkáját, hogy nem rontott-e el valamit.

Kipattintjuk a táskát, a takarítószerek közül előkerülnek a poloskák, vékony, de erős szigetelőszalag, amivel bármilyen felületre fel lehet rögzíteni a kicsi mikrofonokat. Körülpillantva megállapíthatom, hogy elég sok a lehetőség, de mindenképpen az a legjobb, ha minél közelebb kerül a cucc a beszélő személyhez. Akkor tisztább, élesebb lesz a hang.

Ephraim kipakol párat a takarítós cuccból, majd a poloskákat is előveszi.

- Az asztalt végig be kell poloskázni, mert nem tudjuk hová ülnek és mennyien lesznek – gondolkodok hangosan a hosszúkás tárgyalóasztalt vizslatva. Fekete, a poloskák teljesen beleolvadnak majd és az asztallap alján amúgy sem szúrnak szemet.

- Igen, és szerintem ahhoz is lesz elég, hogy minden második szék kapjon egyet, aztán meglátjuk, mennyi marad még.

Biccentek felé, majd nem vesztegetjük az időt további dumára, hozzálátunk a melóhoz. Az asztal alatt végigdekorálok mindent, míg Ephraim a székeket intézi. Ha tippelnem kéne, akkor az ajtófelőli oldalon fog ülni az emberünk, mert ha egyenlő félként tárgyalnak, sosem ül senki az asztalfőre, a vendégek pedig mindig az ajtóhoz közeli helyet válasszák, hogy a leghamarább le tudjanak lépni.

Mikor végig be van poloskázva az összes fontosabb hely, összenézünk, majd körbe a tárgyalóban fekete felületek után kutatva, vagy valami olyan után, ami kellő takarást ad a kis szerkentyűnek.

- Mit szólsz az ablakokhoz? – pillantok fel, majd oda is megyek és benézek a függöny mögé – A párkány egy kicsit lefelé hajlik és az egész ablakkeret fekete, el tudnánk rejteni.

Ő is megnézi, a szemében egyetértéssel biccent. – Remek ötlet.

Hozza a maradékot és fel is rakjuk, hogy ne keljen folyton elhajolnom a kezembe adja a cuccot ezzel is időt megspórolva magunknak és hamar meg is vagyunk. Az overál alatt elbújtatott órám szerint, még van öt percünk. Időben vagyunk.

- Kész vagyunk? – pillantok Ephraim-re, aki elégedett mosollyal néz körbe.

- És nagyon jó munkát végeztünk.

Rámosolygok, ebben nem tudok vitatkozni vele, mert minden flottul ment. Nem is rossz ez az együttműködés dolog.

A táskákba hamar visszasüllyesztünk mindent, s mikor megvagyunk felcsörgetem Cage-et, hogy megyünk, szóval nyissa ki a szemét. Ellenőrzi a folyosót, a kamerákat és már hallom is a hangját.

– Mehettek is, fiúk!

Nyitom az ajtót, rendezve a vonásaimat körülnézek, de nem látok senkit. A folyosón még mindig az a két ebédszünetben lazsáló egyén, néhány iroda még nyitva is van, de vagy esznek, vagy a monitort bámulják, így le se szarják mi folyik a folyosón.

– Az egyes lift most indul lefelé és teljesen üres, ha elcsípitek, azzal lemehettek, én intézem a kamerát.

Követve az utasítást Ephraim máris intézkedik, hívja a liftet, ami pár másodpercen belül üresen meg is áll előttünk, mi pedig beszállva fellélegezhetünk egy kicsit, de még mindig tartom a gombot, hogy sehol ne állítsák meg.

- A biztonsági fickót leszámítva elég sima menet volt – dől a liftnek a csípőjével, még ebben a nyamvadt kezeslábasban is dögösen mutat.

- Az sem volt nagy gáz – koncentrálok a témára – Azt a bronxi akcentust még én is el tudtam volna hinni. – tisztára mintha az ottani iskolából szalasztott suhancokat hallottam volna.

Elvigyorodik és megvonja a vállát – Gyakorlat teszi a mestert. Sokféle embernek ki kellett már adnom magam, de ez a kedvencem.

Felvonom a szemöldököm erre az új infóra, mert nem hiszem hogy jelmezbálról van szó. Lenne néhány tippen… lehet, hogy kicsit több, mint néhány arra, hogy mivel is foglalkozott vagy mit művelt amiért ennyire el akarják tenni láb alól, de nem szeretek úgy feltételezésekbe bocsátkozni, hogy nem tudok eleget. És ameddig nem veszélyezteti a melót a titkolózás, addig nem is rám tartozik. Így egyszerűbb és mindenki jobban is jár.

A kifelé vezető út zökkenőmentes, senki sem tartóztat fel, az a biztonsági ember sem jelenik meg még egyszer, aki a tárgyalóban várt ránk. Odakint bepattanunk a béna furgonba és már itt is hagyjuk ezt a helyet, és legközelebb vélhetőleg csak az akcióra jövünk vissza.

A furgont egy régi műhely előtt állítom le, ami már régen csődbe ment, így senki sem fog erre járni és ha mégis akkor sem szúr szemet ez a verda a többi roncs között. Hátramászva elkezdünk megszabadulni az álcától, mindent egy átláthatatlan szemeteszsákba dobálva. A parókák és a bajusz még csak-csak sima ügy, de mikor Ephraim az egyenruhától kezd el megszabadulni a tekintetem rögtön megakad az alatt feszülő ruhákon. A feszes fekete felső teljesen rásimul, minden apró izmot, minden érzéki, kemény vonalat kihangsúlyozva és ahogy kilép a nadrágrészből is… fenébe! Komolyan ilyen szerkó volt az alatt a szar alatt?!

Még szerencse, hogy nem láttam mikor felöltözött, mert máskülönben akárhányszor lehajolt volna egy székhez mindig arra gondoltam volna, hogy mennyire is feszül rajta ez a nadrág.

Elszakítom tőle a tekintetem, magamban bosszankodva, hogy így elkalandozom, pedig sosem szoktam munka közben másra figyelni. A visszapillantó tükörben ügyesen kiveszem a kontaktlencsét és azt is bedobom a zsákba. Ettől, majd megszabadulok később.

Mivel nekem már semmi dolgom érdeklődve figyelem a tőreit pakolászó Ephraim-t. Kényelmesen lehajolva csúsztatja őket a bakancsa szárába, az a veszélyesen szűk nadrág csak még jobban ráfeszül a formás, kemény hátsójára. Mintha csak provokálna… hátrapillant rám, egy csábító féloldalas mosoly kíséretében felegyenesedik.

- Tetszik, amit látsz?

- Nem tiltja a törvény az ilyen nadrágokat? – kérdezem komolyan, mire nevetni kezd.

Ha így folytatja, az én nadrágom is túl szűk lesz hamarosan…

Meg sem mozdulok mikor elém lépve hozzám simul. Mit csinálnék különben?

Ez egy nagyon jó kérdés, de az két külön dolog, hogy mit akarok és mit kellene…

- Tudod, hogy nem vagyok törvénytisztelő – vigyorog, hozzám simulva.

Nem mozdulok és őt ez láthatóan még inkább ingerli mivel felágaskodva hozzám megcsókol, én pedig hagyom a francba a munka-magánélet szétválasztását és a tenyeremet a fenekére simítom. A kőkemény izmok szinte könyörögnek, hogy markoljam meg őket és meg is teszem jó erősen, majd a saját vágyakozó testemhez préselem. Érzéki nyögését a farkamban érzem, mintha soha nem tudnék neki nemet mondani, vagy ellenállni, de egyszerűen a testem annyira rá van hangolódva, hogy örömmel megdönteném itt, a rozsdás furgon mocskos padlóján is.

Hála a magasságosnak, hogy levegőre is szükségünk van így Ephraim elhajol mielőtt még megvalósítanám a nagyon rossz ötletemet.

– Ezt még folytatjuk. – ígérem az ajkait bámulva.

- Remélem – mosolyog elégedett egyetértéssel.

 

A kocsim az egyik garázsba van leállítva ahonnan elő is hozom és miután átpakoltunk és beültünk visszafelé kanyarodom arra, amerről jöttünk. Arra nem számítottam, hogy Ephraim még most körül akar nézni a lakóépület tetején, de mivel egyéb ügyem amúgy sincs most az övé mellett bőven van időnk.

A kocsiban összezárva vele, nem életem legkényelmesebb élménye. Túl közel van és még mindig feszül ez a rohadt farmer, de legalább elég szoros ahhoz, hogy ne látszódjon semmi. A kisebb lejtőn a sebváltó felé nyúlva nagy a kísértés, hogy a fém bot helyett a combjára markoljak, de megállítom a kezemet és átteszem a sebességet kicsit tovább szorítva a fémet, mint kellene.

Az irodaháztól két utcányira parkolok le, nem közvetlenül a lakótömb mellett, de elég közel ahhoz, hogy gyorsan el tudjunk majd tűnni.

A kocsiból kiszállva körülnézek, a parkoló ingyenes, vagyis nincsen parkoló őr és térfigyelő sem. Tökéletes. 

Egyenesen az épülethez megyünk, most már félretéve a hormonokat felmérem a környéket. A sikátorban a tűzlépcsőhöz érve éppen felmennék, hogy a tetőnél kezdjem a terepszemlét, de Ephraim hangja megállít.

- Ide felmegyek egyedül, te addig feltérképezheted a környéket – mondja, de nekem ez nem tetszik. – Külön hamarabb végzünk, és ez még amúgy is csak felderítés.

- Jobban szeretném a saját szememmel is látni a tetőt – vetek ellen. Nem mintha nem bíznék a képességeiben, mert már bebizonyította, hogy profi és ért ahhoz amit csinál, de nyugodtabb vagyok, ha a saját szememmel ellenőrizek valamit és pontos képem van róla.

- Akkor siess idelent és majd utánam jössz – mosolyog rám, majd felvont szemöldökkel hozzáteszi – Tudok magamra vigyázni.

A szemet forgatva nézek fel a tűzlépcsőre, tudom, hogy tud vigyázni magára, hisz még életben van, de valamiért csak kifizették a többletet, ergo bármilyen profi is, az a fazon úgy gondolta, hogy kell neki a védelem.

Intek felé, hogy menjen, ha ez a rozoga szar nem fog leszakadni, akkor nem hiszem hogy gond lehet. Addig én körbenézek az épület körül, hogy van-e valami olyan, ami esetleg bekavarhat, vagy elcseszheti az egész tervet.

Míg ő eltűnik, visszamegyek a parkolóhoz és zsebre tett kézzel végigjárom az épület minden oldalát, alaposan megnézek minden kültéri lámpát az ajtók fölött, de nincsen bekamerázva. Azt hinné az ember, hogy a huszonegyedik században jobban adnak a biztonságra, főleg a belvárosban, de az ilyen ingatlanok sóher tulajdonosai még egy-két kamerát is sajnálnak kifizetni, amivel csak támogatják az ügyünket. Odabent nincs recepció, lépcsőház, vagy lift, bérelhető lakások, középkategóriás a hely.

Viszont ránk nézve semmi veszélyes legfeljebb a nyitott parkoló, amivel jó lesz vigyázni amikor lelépünk. Mind a négy oldalról, üres lebetonozott terület, ha éppen nem áll ott több kocsi, akkor simán rálátni mindenre, egy sietősen távozó fickót a merénylet után meg simán kiszúrnak. Vagy közelebb kell állnom, vagy nem kell elfelejteni tettetni az átlagosat, még akció után sem.

Miután megvagyok ezzel visszamegyek a sikátorból felvezető tűzlépcsőhöz, úgy néz ki mint aki mindjárt le akar esni a helyéről, de remélem ez nem most fog bekövetkezni. Felmegyek a tetőig, ahol az ajtó nyílásban van és éppen tárnám is ki, hogy szóljak Ephraim-nek mikor egy alig hallható, a fülemnek mégis nagyon is ismerős pukkanó hang hallatszik kintről.

Azonnal előkapom a Desert Eagle-t a tokjából, a másikból a hangtompítót, ami mindig nálam van és óvatosan kijjebb lököm az ajtót, hogy szétnézzek miközben szakszerűen összerakom a fegyverem.

Az ajtó hangtalanul kijjebb nyílik, még csak nem is nyikorog. Minden érzékemmel kiélezetten figyelek a legapróbb neszekre is, de a lövés után már hallani lehet a dulakodás hangjait, a háztető kavicsa csikorgása, koppanás a betonon, elfojtott hangok, ütések tompa csattanása… ez legalább jó jel, mert nem lőtték még le. Az nagy szívás lett volna nekem is és főleg neki, de mostantól akármilyen komolyan is mondja, hogy Csak egy háztető és tudok vigyázni magamra, akkor sem megy egyedül sehová!

Hangtalanul lépkedve a kavicson a szellőzőrendszer áramellátója mellé lépkedek, a hátamat a dróttal korbevont betonoszlopnak vetem, majd óvatosan kinézek mögüle, egyenesen rálátva a két alakra. Ephraim a földön fekszik, egy másik pasas félig fölötte térdel, a kezében egy késsel és a tartásából ítélve éppen elvágni készül Ephraim torkát. Picsába...!

- Itt a vége, Ephraim. Találkozunk a Pokolban.

Felemelem a fegyvert, majd egyenesen a barna tincsek közé célozva meg is húzom a ravaszt. A golyó halk pukkanással hagyja el a hangtompítót, majd ugyanilyen csendesen végzi is a feladatát. A célpont tiszta volt és már csak a zuhanó teste maradt, amit Ephraim még esés közben lerúg magáról.

Azonnal odasietek mellé, már messziről kiszúrom a nem éppen bizalomgerjesztő látványt nyújtó karját, amiből szinte csak a tőr markolata áll ki.

- Azt hittem, tudsz vigyázni magadra – jegyzem meg mellé térdelve, hogy jobban szemügyre vegyem.

- Csak teszteltem, mennyire vagy résen – mosolyog rám.

Egy rosszalló pillantást vetek rá, nem sokon múlt az élete és még most sem veszi komolyan, vagy csak szeret majdnem végzetes helyzetekben tréfálni. Félrebillentem az állát, hogy a vágást is megnézzem, de csak a bőrt vágta be, azzal nem lesz semmi gond, legfeljebb tesz rá fertőtlenítőt.

A karjára pillantva még egyszer megállapítom, hogy nagyon ügyesen csinálta, majd rögtön azután a tőrre irányul a figyelmem. Felvont szemöldökkel nézek rá, majd vissza a fegyverre, ami nekem nagyon is ismerős és azt is tudom, hogy honnan. Éppen egy órája néztem végig, hogy pontosan ilyen pengét pakolgat be a bakancsába. Jól emlékszem rá, mert elég figyelmesen bámultam…

Tehát mégis muszáj lesz feltennem néhány kérdést, mert most már alááshatja a tervünket az ő kis múltja. De ez várhat egy kicsit.

Felemelem a karját, hogy megnézzem közelebbről. A kés hegye nem látszik ki a másik oldalon, de elég fájdalmas lehet a gyöngyöző homlokát és a szemöldöke közötti feszült ráncokat elnézve.

– Túl mélyen van – feleli, mikor hozzá akarok érni – Komolyabb eszközökre lesz szükségem... és valószínűleg rád is, ha nem akarok elvérezni, miután kiszedtük. Bal kézzel nem tudok elég gyorsan varrni.

Ja… és ha ez is olyan kontár munka lesz, mint a homlokán lévő, akkor pláne elvérzik. Átkozottul nagy szerencséje van, hogy nem lejjebb ment a kés, mert akkor lehetetlen lett volna, hogy a penge ne trafáljon el egy eret és azt még én sem tudtam volna összevarrni.

Rövid gondolkodás után, felmérve hogy mire lesz ehhez szükség, úgy döntök, hogy nem lenne okos az ő lakására mennünk.

- Hozzám megyünk.

Otthon minden van ami egy seb ellátásához kellhet, sőt még néhány sebészi eszköz is meg mindenféle gyógyszer, injekció, fertőtlenítők és szükség is lesz rá. Csakhogy előtte még van egy kellemetlen feladat. A takarítás.

Felállok és körbenézek a tetőn, a fehér kavicsoknak hála könnyen kiszúrom a földön heverő üres töltényhüvelyeket, pisztolyokat, amiket hamar össze is szedek és zsebre teszem. Fogalmam sincs hogy a fenébe húzom le a hullát a tetőről, mert elég bajos lesz a kanyargós tűzlépcsőn, de itt meg is szakad a gondolatmenet, mikor felveszem a második fegyvert is. Mindkettő egy Beretta, ugyanaz a modell, ugyanaz a szín… kiköpött egyformák. Pont mint a tőrök…

Ephraim-hez sétálok, kérdő tekintettel pillantok rá, majd a fegyverekre, de ő makacsul tartja a száját – milyen meglepő. Elveszi az egyik fegyvert, majd egy másodperc múlva a kezembe is nyomja és elteszi a másikat.

- A másikat megtarthatod. – mosolyog rám.

Valahogy most nincs hangulatom ehhez, főleg hogy kerülgetjük egymást, kerülgetjük a válaszokat, a karja meg még mindig vérzik.

- Vele mi legyen? – bökök a hullára.

El kéne tűntetni, de előbb a karjával kéne valamit kezdeni, viszont ha addig véletlenül feljön ide valaki…

- Nem kell vele foglalkozni – guggol le mellé – Tudom, kik küldték. Mivel nem adott időben visszajelzést, hamarosan itt lesz a takarítóosztag.

- Takarítóosztag? – kérdezem felvont szemöldökkel. Azt mondta nem a kormánynak dolgozott… takarítókat márpedig vagy a kormány, vagy az olyan szervezetek szoktak alkalmazni, akik nagyon nem akarják, hogy bármivel is kapcsolatba hozzák őket.

- Nem kockáztathatják meg, hogy megtalálják a testet, úgyhogy még azelőtt el kell tüntetniük, mielőtt valaki más rábukkanhatna – magyarázza, de nem a takarítóosztag jelentésére voltam kíváncsi.

- Honnan tudják, hogy meghalt?

Rám pillant, a szemében látom, hogy nem akar válaszolni, de aztán mégis megteszi.

– Már nagyjából tíz perccel ezelőtt jelzést kellett volna adnia, hogy elvégezte a feladatát.

És ezt onnan tudja, hogy valószínűleg ő is benne volt abban a bizonyos szervezetben…

A könyökhajlata fölé teker egy a pólójából leszakított szövetcsíkot, hogy csökkentse a vérzést, ami ismét visszazökkent a kérdezősködésből, mert arra nagyon is ráérünk később. Egy percig figyelem ahogy csinálja, de valahogy a másik keze sem tűnik százszázalékosnak, így megkönyörülök a szerencsétlenkedését látva és átveszem tőle a feladatot.

- Nagyon sokat tudsz róla – ez nem kérdés. Abból is van sok és a szükségeseket fel is teszem majd.

- Ismertem. Nyilván te is kitaláltad, hogy lehet némi közös a múltunkban.

Bólintok, végül is azért mert nem beszél, még össze lehet rakni, főleg ha ennyire nyilvánvaló a hasonlóság.

- Menjünk. – intek a tűzlépcső felé, jobb lesz minél előbb lelépni innen.

Könnyen lejutunk a tetőről, de a parkoló felé menet mindketten feszülten figyeljük a környezetet, hogy nem számíthatunk-e még egy meglepetésre és bármennyire is úgy gondolom, hogy nem lesz semmi, hisz nem akarnak feltűnést, az enyhe paranoiámnak köszönhetően a fegyveremet készenlétben tartom.

Ephraim a karját takarva jön mellettem, még szerencse, hogy nem sokan sétálgatnak a parkolóban, mert egy kiálló tőr elég feltűnő lenne.

A kocsiban beülve azonnal indítok, mert hazaérni is legalább húsz perc lesz, ha nincsen sehol dugó. Van ugyan a kocsiban is elsősegély doboz, de az ide kevés…

 

***

 

Végül majdnem fél óra múlva állok le a belvárostól nyugatra, az Upper West Side egy lepukkant környékén, ahol a lakóépületek szinte egymásra nőttek, de arra már nincs pénz, hogy fel is újítsák. Térfigyelő kamera is csak egy van a körforgalomnál, de amúgy teljesen tiszta a terep. Kiszállok a kocsiból a régi, kívülről szürke és rozsdás raktárépület előtt, ami régen egy jól működő import kocsikkal foglalkozó pasasé volt, de mivel feketén szerezte az árut elkapták és azóta üresen állt a hely, míg meg nem vettem.

A régi óraládát kipattintva beütöm a kódot az elektromos garázshoz, más bejárata nincs is ennek a helynek. Visszazárom és beülök a kocsiba, ahol Ephraim még mindig elég csendesen néz ki az ablakon, egész úton meg sem mukkant, valamin nagyon járhat az agya most viszont már érdeklődve néz körbe, ahogy beállok a még sötét garázsba.

Nos igen, a külső rész egyáltalán nem mutatja, hogy mi van bent. Még soha nem hoztam ide senkit, ezért is furcsa, hogy nem egyedül ülök a kocsiban.

A neonlámpa fényében már látszik, hogy nem egy összedőlni készülő rozsda halom és őszintén szólva nem is tudnék nyugodtan aludni olyan helyen, ami nincs maximálisan bebiztosítva.

- Nem spóroltál az acéllal. – néz körbe elismerőn.

- Nem örülnék neki ha valaki zuhanyzás közben rám törné az ajtót. – válaszolom halvány mosollyal, mire ő is elvigyorodik.

- Erre… - a garázsból a lakásba is külön biztonsági rendszerrel ellátott ajtó vezet, a lehető legtöbb mindent golyóálló burkolat borít és bár még egyszer sem támadtak otthon rám, nekem sem csak barátaim vannak. Van hogy egy-két ember berág, ha lenyúlom előlük a melót, vagy tönkrevágom az üzletüket, de a kapcsolataimnak köszönhetően, még akkor tudomást szerzek a szervezkedésről, mikor még gyerekcipőben jár a dolog.

Felkapcsolom a lámpát, mivel ez a hely egy raktárépületből lett kialakítva, a tér hatalmas. Csak a háló és a fürdőszoba van elválasztva, a többi egybenyitott.

- Nincsenek ablakok?

Hátrapillantok, hát persze, hogy azt nézi honnan jöhet a vész.

- Nincsenek. Beépített szellőző, és az az egy bejárat ahol mi bejöttünk. A vészkijárat kívülről nem látszik, szóval nem valószínű, hogy az ismerőseid benéznek. – vajon most, hogy az az egy kinyiffant, többet küldenek?

- Egyenlőre még nem tudják, hogy van társam. – mosolyog rám a konyhapulthoz támaszkodva. – Nem számítanak rá, mert eddig mindig egyedül dolgoztam.

Igen ezt már említette. Csak felötlött bennem valami miközben idefelé jöttünk, csak egy gondolat, de…

- Azok a takarítók… meg szokták vizsgálni a hullákat? – kérdezem, miközben a fürdőszobába megyek, majd egy nagyobb fekete bőrtáskával jövök ki. Egy kész orvosi felszerelés.

- Nem hiszem. Ők csak eltűntetik. – mondja megfontolva. – Miért?

- Hmm, ha babrálnak vele rájönnek, hogy hátulról kapta a lövést nem elölről és akkor esetleg kikövetkeztetik, hogy nem voltál egyedül. – mondom, amin a kocsiban is járt az eszem. Pont homlokon kapta, de a szövetroncsolódást megnézve meg lehet állapítani honnan jött a lövés.

Kiszedem a spottáskából a cuccot, fertőtlenítőt, gézlapokat, kötszert, steril tűt és cérnát, majd a hűtőből kiveszek egy üveg brandy-t, egy poharat és elé teszem.

- Vodkát nem tartok.

- Nem gond, jó lesz. – mosolyog feszülten, majd kitölti magának a piát és belekortyol párat. – Csináld, már kegyetlenül idegesít.

Vigyorogva ülök fel mellé a másik bárszékre és az egyik gézlapra alkoholos fertőtlenítőt teszek és óvatosan körbetörlöm a seb szélét.

- Pedig elég dekoratívan festesz így. – kibontom a tűt és a cérnát, előre odakészítem, mert ez nagyon fog vérezni.

- Kapd be… - morogja összeszorított fogakkal.

Csak azért beszéltetem, hogy ne arra figyeljen, hogy a tőr szélénél törölgetek.

- Gondolom, morfiumot nem kérsz.

- Nem. – meghúzza a poharat, majd az épp karjával kihúzza a vékony fekete övet a nadrágjából és összetekerve a fogai közé veszi.

Én is megvagyok a fertőtlenítéssel, ezért hozzá is láthatunk. Az egyik kezemet a karjára teszem, hogy ne ránduljon meg, majd az ujjaimat a tőr markolatára fonom aztán egyenletes mozdulattal óvatosan húzom. Nem éppen a leggyorsabb módszer, de kirántani túl kockázatos lett volna, mert láthatóan a penge mellett futnak a nagyobb erek és ha azt elmetszem akkor annyi.

A keze ökölbe szorul, az izmok megfeszülnek rajta, de meg sem mozdul és csak egy elnyújtott nyögés enged utat magának. Amint kint van a kés egy nagyobb adag vér buggyan ki a mély szúrásból, de itt már nem húzom az időt.

- Ez nagyon fog csípni… - figyelmeztetem, majd a karja mellé szorítok egy adag gézlapot és egyenesen a sebbe öntöm az alkoholos fertőtlenítőt, ami fájdalmasabbnak hangzik, mint maga a tőr eltávolítása, de ha nem akar antibiotikumot, akkor nem árt rendesen kitisztítani, mert ha egy ilyen elfertőződik, akkor már csak a sebész tud segíteni. Felitatom róla a szétfolyt nedvességet, bár a vér még mindig tódul kifelé. Ephraim-re pillantok, behunyt szemekkel próbál az egyenletes légzésre koncentrálni, így csendben folytatom a műveletet. Előveszek egy vérzéscsillapító sprayt és kicsit felrázom majd körbefújom vele amit kell.

Alig pár másodperc, de a hatása mégis látható, és ez legalább hűsít is, így talán nem olyan kibaszott fájdalmas ahogy a bőrt összecsippentem és meghúzom rajta.

A varrás maga nem tartana olyan sokáig, de a seb miatt és mert nagyon vérzik sűrűn kis öltésekkel csinálom így mire készen van, már én is csuklóig véres vagyok, de a sebből legalább már nem szivárog. Áttörlöm fertőtlenítővel az egészet, letörlöm a vért is, majd bekötözöm.

- Kész. – pillantok fel rá, időközben az övet már a földre ejtette és teljes némaságban nézte amit művelek.

- Kösz. – sóhajtja megkönnyebbülten, majd felemeli a karját és egy fintorral bár, de maga mellé engedi.

- Menni fog holnap a lövés?

- Az ujjaim jól működnek, nem lesz gond. – mosolyog, mint mindig, most sem akar túl komoly lenni.

- A másik kezed? – csuklóján van egy szép kezdődő kék folt.

- Szerencsém volt. Ha eltörik akkor neked kellett volna lőnöd. – forgatja meg maga előtt.

Kurva nagy mázlija van, hogy egy olyan szúrás után tudja mozgatni a kezét. Se csontot, se mozgatóideget nem ért a penge.

- És mond csak? Várható hogy érkezik még pár hozzád hasonló terminátor? – érdeklődöm, miközben összepakolom a cuccot, csak a kötést és a fertőtlenítőt hagyva kint, ha esetleg reggel át akarja kötözni.

- Terminátor? – vigyorog, mint aki nagyon jól szórakozik.

- Mondjuk. – összefonom a karjaim a mellkasom előtt és nekitámaszkodom a pultnak, most hogy már eltűnt a kupi. – Mikor a homlokod ismeretséget kötött az ágykerettel és nem feküdtél ki, ez ugrott be. – mosolygok rá, ő még kuncogva kiissza a maradék italt a poharából. – Szóval?

- Nem tudom. Számíthatsz rá, de nem tudom mikor és hogyan. – mondja végül komolyan – Viszont ha legközelebb jönnek, remélhetőleg még mindig meglesz az az előny, hogy nem tudnak rólad.

- De többet nem mész egyedül sehová. – jelentem ki határozottan – Főleg nem míg a karod rendbe nem jön – nyitná a száját, de leintem – És ne is próbálkozz, mert esküszöm, hogy GPS-t fogok ragasztani a seggedre!

Elvigyorodik, pedig tök komolyan mondtam, mert nem nagyon szeretek kudarcot vallani egyetlen elvállalt munkával kapcsolatban sem és ha ehhez az kell, aki akár le is nyeletek vele egy nyomkövetőt.

Lassan közelebb sétál, a tekintetemmel követem a mozgását, de nem mozdulok. Az épp karjával a nyakamba csimpaszkodik és úgy húz lejjebb magához, amikor már közel van a csípőjénél fogva magamhoz rántom és megcsókolom, a kezemmel a fenekének feszes domborulatára markolva a pultnak nyomom. Halk elfojtott nyögéssel engedi be a nyelvemet, majd az övét is rögtön hozzám simítja és már-már túlságosan is szenvedélyesre, vadra sikerül ez a rövidnek ígérkező csók. Az ajkain még mindig érzem a brandy ízét, a kedvenc italom és Ephraim párosa veszélyes az érzékeimre nézve.

Kifulladva engedem csak el, de nem mozdulok egy tapodtat sem, nehéz is lenne úgy, hogy még mindig a nyakamat öleli.

- Melletted aztán nem lehet nyugta az embernek. – mormogom az ajkaira, mire azok érzéki mosolyra húzódnak.

- Bizonyos helyeken én sem nyugalmat érzek.

Felmordulva nyomom hozzá a csípőm, csak hogy leteszteljem amit mondott. Egy fűszál sem férne jelenleg közénk és hiába feszül rajta az a nadrág, a keménységet még így is érezni lehet. És nekem sem közömbös ha így néz rám… mintha tényleg egymásra lennénk hangolva és nem tudom ez most jó-e, vagy inkább hagyni kéne a picsába és a feladatra koncentrálni. Már ha hagyná.

- Telhetetlen… de tetszik. – vigyorgok rá, fejben eldöntve a kérdést. – Nem fáj a karod?

- Csak pokolian lüktet. – pillant oldalra a pulton nyugvó karjára.

- Biztos, hogy nem akarsz rá semmit? Van itt minden ami sebre csak jó lehet.

Még be sem fejeztem a mondatot, de már nemlegesen int a fejével.

- Holnapra nem menne ki a hatása és összpontosítanom kell. – kicsit előre dől, hogy a mellkasa is hozzám simuljon – Talán csinálhatnánk valamit, ami eltereli a figyelmem – suttogja a fülembe, én meg halvány mosollyal hajolok a nyakához és harapom meg a barna bőrét.

- Talán később megünnepelhetjük, hogy még élsz. – egyezem bele, hisz miért is mondjak nemet, ha én is akarom? Legalább most, mikor tényleg biztonságos helyen vagyunk és ma este már amúgy sem szándékoztam hazafuvarozni. Nem először lennénk már egy ágyban – bár igaz, akkor egyszer sem alvás céljából – szóval fölösleges lenne elvinnem.

- Jól hangzik…

Még egy pillantás az ajkaira és elengedem, különben az egész délutánt szexel töltenénk és még át kell beszélni néhány dolgot. A mai után meg… nem mondom, lennének kérdéseim dögivel, de a saját szabályom szerint nem kérdezek, csak elvégzem a munkát. És ennek nem kell azért változni, mert kiélvezzük egymás társaságát, hisz a lényeg nem változik. Ephraim pedig amúgy sem az a szószátyár és én sem lennék az, ha valaki a múltamban akarna turkálni.

Megköszörülöm a torkom és kizárom a későbbre irányuló terveinket egy időre és rá figyelek.

- Egyeztetjük a holnapi tervet?

Bólint egyet, majd visszacsúszik a bárszékre a háta mögött.

- Az a fickó tudta, hogy Latif-ot akarod kinyírni? – vágok bele, szerintem fontossági sorrendben. Előbb a magunk életét biztosítanám be és aztán lőnék le mást.

- Azt nem tudják mit akarok vele, de azt igen, hogy utáni nyomoztam. Ne kérdezd honnan.

- Eszemben sincs. – morgom vissza kelletlenül – Csak nem gondolnak majd olyan ostobának, hogy visszamész ugyanoda, ahol egyszer már ki akartak nyírni.

- Eddig mindig eltűntem ha rám találtak és nem mentem vissza. – mondja, majd halványan elmosolyodik – Jól összezavarhatom most őket, azzal, hogy itt vagy te és hogy ezúttal nem lépek le olyan gyorsan.

Igen, ez is egy szempont, mert pontosan az ellenkezőjére számítanak. Viszont akad egy kis gond azzal a dologgal, hogy mindenhová vele megyek.

- Ha nekem kell figyelnem a felvételre, akkor nem mehetek fel veled a tetőre. – ez nem nagyon tetszik, de tudom mennyire fontos neki az a lehallgatott anyag.

- Lesz még időm mielőtt célba venném Latif-ot. Körbenézek a tetőn és ezúttal az ajtót is zárom magam után, hogy még időben meghalljam ha valaki be akarna jönni. Most már számítok rá, hogy megjelenhetnek. – dörmögi komoran maga elé meredve.

Furcsa egy férfi. Rohadt gyorsan képes változtatni a hangulatát és nehéz megmondani, hogy éppen mire gondolhat. Viszont…

- Hogy érted, hogy most már? Eddig is számíthattál arra, hogy meg akarnak ölni, nem?


makeme_real2014. 10. 24. 02:39:56#31685
Karakter: Ephraim El-Hashem



 - Természetesen – feleli, majd nyúl is a táskáért és kicipzározza.

Az asztalra pakolja a tartalmát, előkerülnek a parókák, egy egész választéknyi álbajusz és –szakáll, kontaktlencse, és persze a munkaruha: overall, bakancs, sapka és kesztyű.

- Ezt majd próbáld fel, ha nem passzol még van tartalék – mutat a csodaszép kezeslábasra.

- A kontaktlencse az enyém? – veszem fel a kis dobozt, megforgatva az ujjaim között.

- Igen, átlagos barna. És a paróka is a tiéd, elég hosszú hogy eltakarja a sebhelyet és ne legyél feltűnő.

Végignézek a repertoáron és nem tudok nem mosolyogni. Úgy tűnik, kétségtelenül tökéletes társra akadtam Dwayn személyében, és tényleg hiábavalóak voltak a félelmeim, miszerint talán csak hátráltatna egy társ.

Arról nem is beszélve, hogy vele egészen különleges módon lehet majd levezetni a feszültséget...

- Mindenre gondoltál – jegyzem is meg elégedetten.

- Hát, én sem ma kezdtem. – Felpillantok rá, éppen elkapva a mosolyt a szája sarkában. Közben a kabátzsebébe nyúl és előveszi a pénztárcáját, amiből egy ismerős logóval ellátott névjegykártya kerül elő. – Tessék. Belépő nem kell, de ezzel még hitelesebbnek tűnünk.

Elveszem a kis kartonlapot és szemügyre veszem a rajta virító adatokat, a név láttán pedig rögtön el is vigyorodom.

- Bennett Ryan? – nézek rá, de ő csak vállat von, talán nem is ő intéztette, hanem az egyik embere.

- Próbáld fel a ruhát – int a fejével a sötétkék overall felé, én pedig felsóhajtok.

- Sosem szerettem az egyenruhát – ingatom a fejem, miközben felállok.

Csak a cipőmet rúgom le, az ilyesfajta álruhák egyik alapszabálya az, hogy a lehető leghamarabb külsőt tudj cserélni. Annak pedig az az egyetlen módja ez esetben, ha alá tudjuk venni a hétköznapi ruháinkat is.

- Nekem mondod... – morogja Dwayn egyetértően, miközben széthajtogatom a kezeslábast.

A sötétkék szín az egyetlen elviselhető dolog rajta, bár az az úszógumis kacsa a mellrészen kifejezetten vicces. Belelépek a nadrágszárakba, aztán felhúzom a ruhát a derekamig, hogy belebújtathassam a kezeimet. A felsőtestemen egyszerűen csak össze kell gombolni elöl és kész is. Könnyű lesz megszabadulni tőle.

Egy kicsit megmozgatom a végtagjaimat, de sehol nem szorosabb vagy lazább a kelleténél, pont jól passzol.

- Jó a méret – fordulok Dwayn felé. – Te választottad?

- Már meg tudtam saccolni a látottak alapján – mormolja, én pedig széles vigyorra húzom az ajkaimat e hallatán.

A tekintetét a ruha felé fordítja, először azt hiszem, csak ő is ellenőrizni akarja, nem feszül-e valahol feltűnően, de aztán szabályosan megérzem a tekintete perzselését. Látom azokat a félreérthetetlen szikrákat a szemeiben, és rögtön kezdem sejteni, mire gondol.

- Nem akarod te is fölvenni? – szólalok meg, elnyújtva a szavakat.

Felpillant az arcomra, de meglátva a tekintetemet és a vigyoromat hunyorogva megrázza a fejét. – Eszemben sincs. Ha te nem szereted az egyenruhát, hát akkor én rühellem.

Hmm, szóval kétségtelenül jó oka volt rá, hogy ott hagyja a sereget. Miközben visszapakolja a táskába az álca rá eső részét, halkan közelebb sétálok hozzá, de kivárom, míg a kesztyűk is eltűnnek az asztalról, csak azután foglalom el a helyem ott, ahol újabban nagyon szeretek üldögélni: az ölében. Elégedetten mosolyodom el, mikor a keze szinte reflexszerűen a derekamért nyúl, aztán a nyaka köré font karokkal hajolok hozzá közel, nagyon közel.

- Akkor nem akarod, hogy levegyem? – dorombolom.

Már éppen készülnék megcsókolni, de egy rohadt izgató mordulás kíséretében megragadja hátul a nyakam és erősen megszorítva megakadályoz a mozdulatban, én pedig kis híján felnyögök az érzésre. Őrület, hogy lehet valakinek a puszta létezése ennyire izgató? Egyetlen mozdulattal, vagy csak simán azzal, ahogy rám néz, képes a végletekig szítani bennem a tüzet...

Az ajkaimat bámulja meredten, szinte hallani vélem, ahogy kattognak a fejében a gondolatok gyors egymásutánjai. Őrlődik, pedig felesleges... a szemeiben, minden mozdulatában ott van a leplezetlen vágy. Ugyanúgy akar engem, mint én őt, úgy vonz magához, mint a gravitáció.

A következő pillanatban azt hiszem, ő is belátja mindezt, mert a nyakamnál fogva magához ránt, hogy aztán olyan éhesen és vadul csókoljon meg, hogy már csupán ezzel az őrületbe kergessen. Épp csak megérzem a nyelve izgató érintését a számon, készségesen nyitom ki az ajkaimat, utat engedve neki. Közben az eddig a csípőmet szorító kezét a hátamra simítja és közelebb húz magához, a felsőtestünk így egészen összesimul.

Amikor a csípőjét az enyémhez simítja és megérzem, hogy tényleg nem én vagyok az egyetlen, akit másodpercek alatt, ilyen egyszerűen fel tud izgatni a másik, elégedetten és vágyakozva nyögök bele a csókba. Az egyik kezem ujjai kicsit erősebben karistolják végig a tarkóját, a másikkal pedig a szék támlájára támaszkodok, hogy én is a tudtára adhassam, mennyire szeretnék mégis megszabadulni ettől az overalltól.

Az egészen gerincem menten végigfut a bizsergés, mikor a csípőm megmozdítására megint azt a rohadt izgató morgást hallatja. Hihetetlen, hogy tegnap este olyan észveszejtő szexben részesített, hogy a csípőmet és a combjaimat még mindig az ujja nyoma díszíti, mégis most azonnal vevő lennék egy újabb, ugyanolyan durva menetre.

Amikor a támla reccsen egyet, érzem, hogy elmosolyodik, aztán el is húzódik.

- Össze fog törni a szék – húzza széles vigyorra az ajkait.

- Mert nem elég rugalmas – vigyorgok rá én is, de eszemben sincs megmozdulni.

Rám néz, én pedig rá, és hosszú másodpercekig, talán egy percig is csak egymást nézzük. A tekintetében elfojtott vágy, és a pillantás, amivel lopva az ajkaimat mustrálja, mindent elárul. Neki sem kellene kétszer mondani, hogy most azonnal dobjon fel az asztalra és keféljen az öntudatlanságig... De azt is látom, hogy a józan esze kezdi átvenni az irányítást a libidója felett.

- Mennem kell – szólal meg végül, igazolva a sejtésemet. – Még van néhány elintéznivalóm.

A csalódottság érzése akkor is elkerülhetetlen, ha tudom, hogy igaza van.

- Nem ér rá egy kicsit? – próbálok újra hozzásimulni, de megszorítja a csípőmet és nem enged megmozdulni.

- Ha kinyírtuk az ürgét és megvan a felvétel, utána ünnepelhetünk – jelenti ki a szemembe nézve.

Nos, legalább valamelyikünknek megmaradt a józan esze is.

- Szavadon foglak – egyezek bele vigyorogva, miközben lassan kimászok az öléből.

- Arra nem lesz szükség – mosolyog rám. Feláll a székről és felkapja a táskát a földről, majd a zsebébe süllyeszti a zacskót az adóvevővel. – Hol várjalak holnap?

- Ha pár épülettel lejjebb parkolsz az út mellett az jó lesz – felelem rövid gondolkodás után. – A szolgáltatós autók sosem állnak be a fizetett parkolókba, nem lesz feltűnő.

- Akkor délben ott – biccent egyet, majd búcsút int és már ott sincs.

Bölcs gondolat, hogy nem húzta sokáig a búcsúzkodást... lehet, hogy nem jutott volna egyhamar ki.

 

***

 

A szexi kezeslábas alá egy szorosabb fekete farmert és egy testre tapadó fekete rövid ujjú pólót veszek fel, de még mielőtt felhúznám rájuk az overallt, elkészítem az új külsőmet. Először beteszem a teljesen átlagos barna színű kontaktlencséket, aztán a fejembe húzom a tipikusan fosszínű parókát. Átfésülöm a parókát, majd néhány ügyes mozdulattal belefésülöm a frufrurészt a homlokomba, így tökéletesen eltakarva a sebhelyet is. Kap némi zselét is, de nem azért, hogy belőjem, inkább csak azért, hogy egy kicsit ápolatlanabbnak hasson. A hajamhoz illő bajuszt is felbiggyesztem a szám fölé, majd a számat megmozgatva ellenőrzöm, hogy rendesen tapad-e a bőrömhöz. A bajuszt csak összébb kócolom egy kicsit a szemöldökömmel együtt, hogy maximálisan megadjam magamnak annak a középkorú férfinak a képét, aki rohadtul unja a munkáját, utálja az életet, esténként sört vedel a kanapén a focimeccset bámulva, és talán még az asszonyt is veri otthon.

Amikor belenézek a tükörbe, majdnem felnevetek. Öregedtem vagy 15 évet és megfelelő színészkedéssel minden előzőleg felsorolt háttérinfó ordítani fog rólam.

Utolsó lépésként magamra veszem a munkaruhát is, a fejembe húzom a kacsás logóval díszitett sapkát, majd a takarító felszerelésnek szánt táskába beleteszek mindent, amire szükségem lesz, élén a Berettával és a Glockkal, amiket egy egyszerű fekete kabátba tekerek bele. Tettre készen hagyom el a lakást, az egyetlen dolog, ami idegesít, az a bajusz állandó irritációja.

 

Dél előtt néhány perccel kopogtatok az ominózus furgon ajtaján. Dwayn tényleg remek munkát végzett, hogy még kocsit is szerzett a cégtől. A hátsó ajtó már nyílik is, én pedig megpillantom a csóró takarítót, aki cseppet sem hasonlít arra a szexistenre, akit legszívesebben minden éjjel az ágyamban látnék.

- A felismerhetetlenségig átlagos vagy – szólal meg, miközben ő is végigmér.

- Neked sem ez a legvonzóbb arcod, de elmegy – vonok vállat, de rögtön el is vigyorodom.

A haja még mindig fekete, de egy kicsit hosszabb mint a sajátja, és az a bajusz... Na meg persze a kontaktlencse, ami neki is barna. Kár azokért a gyönyörű sötétkék szemekért erre a kis időre is.

Beszállok mellé a rakodótérbe, ahol gyorsan össze is készítjük a dolgokat. A fémtáskákba fele-feleadag poloska kerül, de előtte persze eltávolítom a kabátot a fegyverekkel. A tőreimet most sajnos nem tehettem a bakancsomba, így a táskába kell becsempésznem, persze ezt és a poloskákat is gondosan elrejtve a takarító felszerelés közé, hátha valakinek kedve támadna belenézni a táskákba.

- Tessék, ez a tiéd – nyújt felém egy apró, fülbe illő mikrofont, mikor minden összepakoltunk. – Ezzel csak hallani lehet, kommunikálni nem. Az hekkerem figyeli a kamerákat és majd szól mikor mehetünk.

- Akkor tizenöt percünk van, ugye? – nézek rá, miközben elveszem a kis műszert.

- Ja. Mondani fogja hol vannak a kamerát, még jobb ha sosem kell közvetlenül belenéznünk.

Bólintok egyet, aztán mindketten előremászunk a táskákkal együtt. A Berettát becsúsztatom az ülés alá, hogy teljes legyen a biztonságérzetem, ha már a Glockot a kabátba rejtve hátul kellett hagynom.

 

Tizenkettő harmincötkor megállunk a furgonnal az épület előtt. Kicsi a nyüzsgés és szerencsére az is kifelé áramlik hiszen éppen ebédidő van. Dwayn leállítja a motort, aztán előveszi a telefonját és felhívj valakit, gondolom a segítőjét. Beszélek pár szót, aztán a fülemben lévő mikrofonomban meghallom a recsegő hangot, ami jelzi, hogy életre kelt a vonal.

- Tiszta a hang? – szólal meg egy idegen férfihang.

Dwayn rám pillant, én pedig bólintok.

- Igen – feleli a telefonba, én pedig már nyúlok is a kilincsért. – Lődd ki a kamerát most.

- Oké... mindjárt... ... kész, mehettek!

Kipattanunk a kocsiból, aztán sietős, de nem feltűnően gyors léptekkel célba vesszük az épületet. Sok az ember körülöttünk, de senki nem figyel fel két szakadt takarítóra, ha helyette bámulhatják a full HD kijelzős okostelefonjaikat...

- Az ajtó fölött van egy kamera, de a sapka miatt nem látni az arcotokat csak ne nézzetek fel – szólal meg a fülemben újra a férfihang.

Mindketten szigorúan előrenézünk, miközben bemegyünk a bejáraton, aztán már kapjuk is a további instrukciókat az adóvevőn keresztül. Merre nézzük vagy merre ne nézzünk, melyik folyosót kerüljük el... Gond nélkül jutunk fel a hallból az emeletre, aztán jön a következő dilemma: használhatjuk-e a liftet.

- Lift vagy lépcső? – kérdezem csendesen, de mielőtt még Dwayn válaszolhatna, újra életre kel a mikrofon.

- Fiúk a hármas lift üres, azzal menjetek. Le tudom merevíteni a képet, míg felértek, csak ne álljatok meg egy emeleten sem.

Az utasítás alapján be is lépünk az éppen megérkező liftbe, Dwayn pedig az ujjával tartja az emelet gombját, hogy ne állíthassák meg a liftet sehol.

- Eddig sima ügy – sóhajt fel.

- Remélem az is marad – teszem hozzá. – A poloskákat jól el kell dugni, hogy az igazi takarítók se találják meg.

- Az a jó, hogy videóra nincs szükséged, így nem kell látható helyen lenniük – biccent.

A hátralevő utat csendben tesszük meg, mindketten a kijelzőn növekvő számokat figyeljük. Ha nem jön közbe semmi, nemcsak időben, hanem kifejezetten gyorsan is végezhetünk.

- A liftből balra lesz a tizenegyes terem, amellett álljatok meg míg nem szólok – szólal meg Dwayn segítője ismét. – A forgó kamerán nem lehet képet merevíteni, szóval ha azt mondom indulás, ne álljatok meg, míg be nem fordulok balra.

Közben megérkezünk a tizenötödik emeletre, a lift ajtaja pedig kinyílik. A folyosón két ember van, de ők sem figyelnek ránk, az egyik a kávéautomatát bűvöli, a másik pedig újságot olvas.

- Kész vagy? – fordul felém Dwayn, mire bólintok.

- Vágjuk bele – villantok rá egy mosolyt szó szerint a bajszom alatt.

Kilépünk a liftből, én pedig magamra öltöm az életunt takarító arckifejezését. Az instrukciónak megfelelően balra indulunk és megállunk a tizenegyes terem előtt, várva az újabb engedélyt. Egy kissé egymás felé fordulva várakozunk, hogy inkább a lezserül beszélgetők benyomását keltsük, mint azokét, akik nagyon várnak valakire vagy valamire. Szerencsére mindkettőnkön látszik, hogy voltunk már meredekebb helyzetben is, mert egyikünk sem ideges, így még annyira sem keltünk feltűnést.

- Gyerünk fiúk, most! – hangzik az utasítás alig fél perc ácsorgás után, mi pedig már indulunk is.

Egy újabb bal kanyar, így jutunk az ominózus forgókamerás folyosóra. Mindketten pontosan tudjuk, melyik terembe igyekszünk, egy pillanatra sem torpanunk meg, csak célirányosan megyünk a tárgyalóterem felé. Dwayn oldalára esik a helyiség ajtaja, így ő megy be először az ajtón, én pedig követem.

Aztán jön is a nem várt meglepetés: a teremben már van valaki, az öltözködéséből ítélve egy biztonsági ember. Remek, feketeleves 1.0.

- Segíthetek valamiben, uraim? – néz ránk felvont szemöldökkel.

- Takarítani küldtek minket – feleli Dwayn tökéletesen lezser hanghordozással, ráadásul egy kicsit megemeli a kezében tartott fémtáskát, ha esetleg nem lenne teljesen egyértelmű a fickó számára az öltözékünk.

Remekül adja az életuntat, aki csak el akarja végezni a munkáját, aztán húzni haza, és akit éppen ezért idegesít, ha inkompetens idióták tartják fel. Még az arckifejezése is ezt sugallja.

- Nem emlékeztem rá, hogy rendeltünk mára takarítást – ráncolja a homlokát a férfi, de tisztán látszik az arcán, hogy bejött a trükk.

- Figyi, haver – veszem elő a tökéletes bronxi akcentusomat, csempészve a hangomba némi meggyőző csámcsogást is. – Csinálhatjuk a melót vagy nem? Mert amúgy húznánk a vérbe.

Enyhén felvont szemöldökkel figyelem, a tekintetemből süt a „hagynád, hogy csináljuk, amiért idejöttünk, faszfej”. A fickón látszik, hogy eszi minden hazugságunkat, és most már tényleg véglegesen meg van győzve.

- Persze, fiúk, csináljátok csak – bólogat, és már indul is kifelé.

Magától is bezárja maga mögött az ajtón, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Már csak az hiányzott volna, hogy elküldjön minket.

- Ez ügyes volt – néz rám Dwayn elismerően.

- Te is nagyon hiteles voltál – kacsintok rá mosolyogva.

Viszonozza a mosolyt, amitől egy kicsit visszatér az igazi Dwayn, de most nem állok le nyálat csorgatni, mert sietnünk kell. Ez a néhány perces incidens pont néhány perccel több időt vett el tőlünk, mint kellett volna. Munkához látunk, a táskákat a földre tesszük és elővesszük a poloskákat. A biztonság kedvéért kipakolok az asztalra néhány tisztítószert és –kendőt, ha esetleg az emberünknek kedve támadna visszajönni valamiért.

- Az asztalt végig be kell poloskázni, mert nem tudjuk hová ülnek és mennyien lesznek – gondolkozik Dwayn a tárgyalót szemlélve.

- Igen – bólintok egyetértően –, és szerintem ahhoz is lesz elég, hogy minden második szék kapjon egyet, aztán meglátjuk, mennyi marad még.

Biccent, majd megfog egy adag poloskát és rögzítőt, hogy munkához láthasson az asztalon. Szerencsére nagyon kicsik és legalább annyira diszkrétek is a lehallgatóink, jó helyre téve lehetetlen lesz megtalálnia annak, aki nem kifejezetten ezt keresi. Míg Dwayn az asztalon, vagyis inkább az asztal alatt dolgozik, addig én a székeket ajándékozom meg egy-egy kis szerkezettel, éppen elbújtatva a bőrborítás széle alá. Vannak olyan jó kis szerkezetek, hogy egy kis takarás nem fogja zavarni a felvételt.

Mikor mindketten végzünk, marad még néhány extra poloska is, úgyhogy újra felmérjük a tárgyalót, hogy hova tehetnénk még.

- Mit szólsz az ablakokhoz? – veti fel Dwayn, közelebb is lépve az egyikhez. – A párkány egy kicsit lefelé hajlik és az egész ablakkeret fekete, el tudnánk rejteni.

Én is mellé lépek és nagyon is egyet kell értenem vele. – Remek ötlet – bólintok, és már megyek is a maradékért.

Egyenként adogatom őket neki, miközben ő ügyesen felerősít egyet-egyet minden párkány alá, tökéletesen elbújtatva mindegyiket. Mikor végzünk, elégedett mosollyal veszem szemügyre a tárgyalót, ami immáron tele van poloskákkal és csak Latif érkezésére vár.

- Kész vagyunk? – pillant rám Dwayn.

- És nagyon jó munkát végeztünk – vigyorodom el.

Ő is elmosolyodik, aztán visszatérünk a táskákhoz és gyorsan bepakolunk minden elővett dolgot. Mikor megvagyunk a pakolással, egyszer megcsörgeti a segítőjét, aki ebből tudja, hogy indulásra kész vagyunk és szólni fog, ha kimehetünk a folyosóra.

Ezúttal sem kell sokáig várnunk, pár másodperc múlva már életre is kell a mikrofon a fülünkben. – Mehettek is, fiúk! – Ismét Dwayn megy előre, kinyitja az ajtót, majd kilép a folyosóra, én pedig követem. Most már a folyosókon sincs senki, csak az újságolvasós fickó ült be az egyik irodába, de ő ránk se hederít. – Az egyes lift most indul lefelé és teljesen üres, ha elcsípitek, azzal lemehettek, én intézem a kamerát.

A liftek elé lépve megnyomom a lift hívógombját, pár másodperc múlva pedig már nyílik is az ajtó. Belépünk, Dwayn megnyomja a földszint gombját, majd rajta is tartja az ujját, hogy nem kaphassunk potyautasokat.

- A biztonsági fickót leszámítva elég sima menet volt – dőlök neki a lift oldalának a csípőmmel.

- Az sem volt nagy gáz – pillant rám. – Azt a bronxi akcentust még én is el tudtam volna hinni.

Elvigyorodom és vállat vonok. – Gyakorlat teszi a mestert. Sokféle embernek ki kellett már adnom magam, de ez a kedvencem.

Egy kicsit felvonja a szemöldökét, de aztán csak halványan elmosolyodik és megrázza a fejét. Nem kérdezem meg, ez mit akar jelenteni, inkább bámulom a férfias arcélét, amit még ez a kinézet sem tudott elrontani. Most már egyáltalán nincs miért aggódni, kifelé mindig gördülékenyebben mennek a dolgok, úgyhogy miért ne adózhatnék némi esztétikai élménnyel a szemeimnek?

Valóban minden gond nélkül kijutunk, beülünk a furgonba, aztán már ott sem vagyunk. A furgont egy isten háta mögötti garázsban tesszük le, ahol tényleg a madár sem jár, úgyhogy nem lesz szem előtt. Mindketten megkönnyebbülünk, mikor végre lehámozhatjuk magunkról a takarítószolgálatos hacukát, nekem mégis az érzésnél is sokkal jobban tetszik az a tekintet, amivel végigmér, miután kiléptem az overallból. Tény, hogy a ruháim egy kicsit jobban tapadnak a szokásosnál, pedig esküszöm, hogy semmi hátsó szándék nem volt a kiválasztásukkal... De így utólag belegondolva nagyon is bölcs döntés volt.

Megszabadulok a parókától, az idegesítő bajusztól és a kontaktlencsétől is, majd mindet bedobálom a fekete szemeteszsákba, amit direkt erre a célra tartottunk fenn. Végre visszakaphatom a saját kényelmes bakancsaimat is, amikbe lehajolva belecsúsztatom a tőreimet is. Mikor felegyenesedek és hátrapillantok a vállam felett, azt látom, hogy Dwayn a furgon oldalának dől karba tett kezekkel... és egy bizonyos pontot bámul a hátam és a lábaim találkozásánál.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezem vigyorogva.

Felpillant rám, ahogy megfordulok és felé indulok, a szemei szinte perzselnek, ráadásul végre újra sötétkékek.

- Nem tiltja a törvény az ilyen nadrágokat? – kérdezi, mire felnevetek.

Egészen hozzásimulva lépek elé, de ő próbálja tartani magát a marcona felálláshoz, mert a kezeit sem engedi le a mellkasa elől. Viszont a szemei csillogását nem tudja leplezni.

- Tudod, hogy nem vagyok törvénytisztelő – dorombolom vigyorogva.

Továbbra sem mozdul, de mikor lábujjhegyre állva az ajkaira szorítom az enyémeket, rögtön leengedi a kezeit. Mindkét tenyere megtalálja a fenekemet és erősen belemarkol, ezzel egy időben szorosan a testéhez préselve, én pedig felnyögök az érzésre. Komolyan mondom, olyan vagyok a közelében, mint egy kiéhezett szajha... Egyszerűen őrjítő, képes lennék itt helyben rámászni, pedig most minden eddiginél rosszabb az időzítés.

Az ajkaimra mered néhány másodpercre, aztán a szemembe néz. – Ezt még folytatjuk.

- Remélem – mosolyodom el, de attól az izgató tekintettől nyelnem kell egy nagyot.

Mivel a BMW is itt várt ránk, egyszerűen csak átülünk egyik autóból a másikba, Dwayn azt mondta, majd később elintézi a furgont. Egyelőre dolgunk van, még vissza kell mennünk felderíteni a terepet, ami ugye kicsit feltűnő lett volna a Smith takarítócég ruháiban és furgonjával.

 

A szexuális feszültség még mindig ott vibrál közöttünk, mikor Dwayn leparkol az irodaház mögött két utcával, de azt hiszem, ehhez jobb lesz, ha hozzászokunk. Szerencsére így, hogy tényleg dolgunk van, egyikünknek sem okoz különösebb gondot úrrá lenni a libidóján, de azért... Tény, hogy szívesebben másznék át ismét az ölébe, minthogy a palesztin rohadékokra pazaroljam az életemet.

Kiszállunk a kocsiból, megjegyezve a parkolóhelyet is, mert a nagy napon is ugyanitt fogunk megállni. Elindulunk a lakóház felé, amit kinéztem magamnak, alaposan körbe is járjuk, de a tűzlépcsőnél megállok. Dwayn még úgyis meg akarja nézni a környéket is, időtakarékosabb lesz, ha kettéválunk.

- Ide felmegyek egyedül, te addig feltérképezheted a környéket – vetem fel neki is az ötletemet, de abból ítélve, ahogy az épületet méregeti, neki nem tetszhet annyira. – Külön hamarabb végzünk, és ez még amúgy is csak felderítés.

- Jobban szeretném a saját szememmel is látni a tetőt – veti ellen.

- Akkor siess idelent és majd utánam jössz – vonom fel a szemöldököm. Mikor látom, hogy tovább ellenkezne, elmosolyodom. – Tudok magamra vigyázni.

Erre csak a szemét forgatja és inkább int a tűzlépcső irányába, hogy húzzak el balfenéken. Még mindig mosolyogva indulok el, miközben ő is a saját dolga felé veszi az irányt.

A felfelé vezető ajtón nevetséges a zár, nagyjából fél percembe sem kerül feltörni. És még csak nem is nyikorog, mikor kinyitom... Óvatosan lépkedek fel, alaposan megnézek minden egyes szegletet, hátha valahol vár rám egy elrejtett kamera, de a szerencse minduntalan rám mosolyog. Se kamera, se olyan ablak, ami miatt aggódnom kellene.

Felül pedig mindössze a kilinccsel kinyílik az ajtó a tetőre.

Eddig minden tökéletes. Már csak azt kell kitalálnom, hogy holnap pontosan hová helyezkedjek el, hogy tökéletes rálátásom legyen a bejáratra. Körbejárom a tetőt, csak hogy feltérképezzem az esetleges meglepetések forrásait, aztán visszatérek arra az oldalra, ami az irodaépületre néz, hogy még alaposabban megfigyelhessem. Egészen a tető széléhez sétálok, majd nagyjából félméterenként le-leguggolva kipróbálom, melyik lenne a legmegfelelőbb állás és a legjobb szög.

Isteni szerencse, hogy csak egy nagyon minimális peremet építettek a tető széle mentén, egyébként pedig mindössze egy igen hézagos korlát akadályozza a potenciális öngyilkosjelölteket. Ez nekem annyit jelent, hogy nagyon kényelmesen le tudom majd fektetni a McMillant a betonra és semmi nem lesz a golyó útjában.

Mikor úgy ítélem meg, hogy kiválasztottam a legjobb helyet, le is hasalok a napsütéstől kellemesen meleg felületre, majd előhúzom a kabátom belső zsebéből az apró távcsövet, ami pontosan olyan felbontással rendelkezik, mint a McMillan optikája. Belenézek a lencsébe, majd a célkeresztet egyenesen az irodaház bejáratára irányítom és elégedetten elmosolyodom. Tökéletes.

Amikor egy fickó éppen kilép az ajtón, szélesen elvigyorodom, szinte érzem az arcomnál a fegyver fémének hidegét és az ujjam alatt a ravaszt... de ezt majd csak akkor, amikor végre Latif lép ki azon a rohadt ajtón.

Elrakom a távcsövet és éppen készülnék feltápászkodni, mikor egy másodperc alatt mozdulatlanná dermedek.

Hangtalannak szánt, de nekem éppen árulkodóan halk lépések félreismerhetetlen hangját visszhangozza az irányomba a beton, és itt helyben dögöljek meg, ha ez Dwayn. Pontosan tudja, milyen vagyok, ő biztosan felhívná magára a figyelmet, hogy tudjam, hogy jön... nem pedig úgy lopózna mögém, mint egy árnyék. Azt hiszem, hívatlan vendégem akadt a háztetőn, a lépések hangja pedig gyanús gyorsasággal halt el, úgyhogy nem is lesz ez olyan kellemes meglepetés. A halk kattanás még annyira sem nekem kedvez.

Lehunyom a szemem és elkezdek visszaszámolni.

4... 3... 2... 1...

Az ujjaim már a Beretta markolatát szorítják a kabát alatt, mikor egyetlen mozdulattal oldalra gördülök. Ugyanabban a másodpercben egy lövés tompított hangja, majd a betonról lepattan egy golyó, éppen ott, ahol az imént még én hasaltam. Akárki is ez, a nem tökéletesen hangtalan közlekedése lesz a veszte, de legalább a hangtompítót ő sem sajnálta, így a házban lakók nem fogják a nyakunkra hívni a zsarukat. Hiába tartom viszont célra a fegyveremet már akkor, amikor a hátam a földet éri, nem látok senkit, csak azt a betontömböt nem messze, amit korábban már körbejártam. Nos, kétségtelenül tökéletes búvóhely.

Egyetlen árulkodó hangot sem adok ki, még csak a ruhám sem surrog, miközben lassan, felemelt fegyverrel megközelítem a tömböt, mögötte az új barátommal. Megfordulok, a hátamat a betonnak vetem és hallgatózni kezdek, minden érzékemmel száztíz százalékosan a környezetemre koncentrálva.

Ahogy meghallom egy kavics árulkodó csikordulását egy cipőtalp alatt, már fordulok is a hang irányába, és ahogy kibukkanok a betontömb mögül, késlekedés nélkül tüzelek.

Amire viszont egyáltalán nem számítok, az egy túlzottan ismerős tőr, ami egyenesen a jobb alkarom belső felébe repül, a lendületének köszönhetően elég mélyre ahhoz, hogy ott is maradjon. Bassza meg...

A fájdalom végigvág az egész karomon, és bár tompítja az adrenalin és én is tudatosan nyomom el magamban a fájdalom tényét, az ujjaim automatikusan elengedik a Berettát. Hagyom a betonra esni, a tőrhöz viszont hozzá sem nyúlok, mert már érzésre és ránézésre is kibaszott kényes helyen van.

Az előttem kirajzolódó arc kényességéről nem is beszélve. A kurva életbe... ez Saul. Szóval Izrael most unta meg az amerikai titkosszolgálat balfaszkodását.

- Üdv újra, Ephraim – szólal meg a kis rohadék negédes mosollyal. – Tudtad, hogy az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy kizárólag a te módszereid leszerelésére képeztek ki?

Összeszorítom a fogaimat és nem szólok semmit. Elég szarul képezhették ki, ha arra még mindig nem tanították meg, hogy ha munka van, akkor ne a szája járjon, hanem a keze... de hát Saul soha nem változik. Ezért volt világ életében csak a második legjobb kidon az Intézetben.

- Már hozzám sem szólsz? – indul el, lassan megkerülve engem. Nem mozdulok, csak a szemem sarkából figyelem, az érzékeim ki vannak élezve minden egyes rezdülésére. – Tényleg azt hitted, hogy végig tudod vinni egyedül, bármire is készülsz? – folytatja, én pedig kis híján elmosolyodom, mikor kimondja az egyedül szót. – Régóta tudjuk, hogy Latif hamarosan itt lesz, és sejtettük, hogy te is erre szaglászol majd... Bár őszintén szólva arra nem számítottam, hogy ekkora szerencsém lesz. – Időközben újra egymással szembe kerülünk, de a száját még mindig képtelen befogni. – Szóval? Mire készültél volna, Ephraim? Mondd csak el nyugodtan, legalább meglesz az év poénja az Intézetben – vigyorodik el.

Kifejezéstelen arccal bámulok fakóbarna szemeibe, amikben ott tükröződik minden elfojtott sértettség, na meg persze némi kárörvendő elégedettség, hogy most majd éppen ő fog engem eltenni láb alól. Természetesen... Majd egy másik életben.

A használható bal kezemmel egy pillanat alatt előkapom a Glockot a másik oldalamról és már lövök is. Megkísérel elhajolni, és nem is olyan rossz az időzítés, de tökéletes rálátásom nyílik a pillanatra, amikor a golyó átüti a testére simuló fekete felső anyagát és egyenesen a vállába fúródik.

Becsületére legyen szólva, hogy jó ügynök módjára épp csak megrándul a szája sarka, aztán már nyúl is a saját Berettájáért, én viszont fel vagyok készülve. Tüzelek, először az oldalát találva el, aztán – mivel még mindig nem adja fel –, eltrafálom a fegyvert tartó kezét is, biztos ami biztos. A Beretta jókora csattanással a betonon köt ki, Saul viszont gyorsan mozdul és egyenesen rám veti magát, amivel önmagában nem is lenne gond... Viszont az egyik keze tudatosan a tőréért nyúl, hogy amikor földet érünk, a lendületét és a teljes testsúlyát felhasználva még mélyebbre ékelje azt az alkaromba. Szabályosan érzem, ahogy a penge végigkarcolja a csontot is, a szemeim előtt néhány pillanatra fekete pontok jelennek meg, de próbálok uralkodni magamon.

Ő is van viszont olyan jó, hogy ezt a pár másodpercet is ki tudja használni, áthelyezkedik, majd a hajlékonyságát kihasználva az egyik csizmájával teljes erőből rátapos a Glockot tartó kezem csuklójára. Szerencsére nem hallok csontot reccsenni, de neki ez is elég arra, hogy a sértetlen kezével elővarázsolja a másik tőrét is és egyenesen a nyakamnak szorítsa.

A pókerarcom fenntartom, az agyam viszont lázasan dolgozik, végigpörgetve a különböző túlélési lehetőségeimet. Mindkét kezem használhatatlan, lefejelni nem tudom, mert spontán öngyilkosságot hajtanék végre, a lábaimmal pedig óvatosnak kell lennem, mert egyetlen rossz mozdulat, egy kicsivel erősebb vagy eltérő szögű rúgás és átvágja az ütőerem.

- Itt a vége, Ephraim – néz a szemembe elégedett mosollyal. – Találkozunk a Pokolban.

Rúgásra készen feszítem meg a combomat, készen arra, hogy a térdem segítségével megfosszam az apaság lehetőségétől, és már éppen meg is emelném a lábamat, mikor érzem, hogy a penge belemetsz a nyakamba...

De aztán nincs rám semmi szükség. Egy újabb tompított lövés hangja, majd egy golyó éppen Saul homlokának közepén tör magának kivezető utat.

Gyorsan felhúzom a térdeimet és lerúgom magamról a testét, mielőtt még rám esne, aztán felpillantok. Dwayn eltéveszthetetlen alakja szeli át nagy lépésekkel a köztünk lévő távolságot, a kezében a fegyvere, az arcán pedig egyszerre vélem felfedezni a rosszallást és egy egészen enyhe aggodalmat.

- Azt hittem, tudsz vigyázni magadra – jegyzi meg, miközben fél térdre ereszkedik mellettem.

- Csak teszteltem, mennyire vagy résen – mosolygok rá.

Egy pillanatra rám mered, de olyan tekintettel, hogy jobbnak látom, ha most inkább hallgatok. Hagyom, hogy felbillentse az államat, hogy megvizsgálhassa a nyakamat, de szerintem nem lehet vészes. Csak egy egészen enyhe melegséget érzek a vágás környékén, úgyhogy nem vérezhet nagyon. A jobb kezem sokkal jobban aggaszt, mert érzem, mennyire lüktet és hogyan folyik belőle a vér.

Dwayn szemei is gyorsan megakadnak az alkaromból kiálló tőrön, és rögtön kiszúrom, hogy felszalad a szemöldöke. Azt hiszem, neki is feltűnt a hasonlóság, de nem szól semmit, valószínűleg csak elraktározza magában az információt... vagy későbbre tartogatja a kishallgatást.

Azt még hagyom, hogy felemelje a karomat, de azt már nem, hogy hozzányúljon a tőrhöz. – Túl mélyen van – felelek a kimondatlan kérdésére, majd belenézek azokba az átkozottul csábító, de most komoran csillogó sötét szemeibe. Jó, hogy kivette azt az unalmas barna kontaktlencsét. – Komolyabb eszközökre lesz szükségem... és valószínűleg rád is, ha nem akarok elvérezni, miután kiszedtük. Bal kézzel nem tudok elég gyorsan varrni.

Kíváncsian figyelem az arcát, de egyetlen izma se rándul meg a gondolatra, hogy neki kell majd összefércelnie. Egyszerűen csak vet még egy pillantást a tőrre, aztán bólint egyet.

- Hozzám megyünk – jelenti ki, én pedig nem ellenkezek.

Talán több olyan eszköze is van, amire szükségünk lehet. Egyedül gyógyszerek nem kellenek, azt amúgy sem engedném. Maximum némi alkoholt lennék hajlandó meginni, hogy tompítson az agyamon, amíg befoltozza a kezem, de a gyógyszer ki van zárva. Az hosszabb távon is befolyásolhatna a koncentrálóképességemet és akkor lőttek a feladatnak.

Dwayn közben felegyenesedik, körbenéz a tetőn, a tekintetével megkeresve és megtalálva a töltényhüvelyeket és a fegyvereket, majd el is indulva értük. Én először a Glockot szedem össze, mert az még elérhető közelségben is van. Bebiztosítom, aztán visszateszem a helyére. Saul másik tőrét becsúsztatom ráadásnak az egyik bakancsom szárába, majd gyorsan eltüntetem az egyik töltényhüvelyt, ami pont mellettem van.

Dwayn éppen akkor lép elém, mikor sikerül feltápászkodnom a földről. A tekintete kérdő, a szemöldöke felvonva, és mindkét kezében egy-egy kiköpött ugyanolyan Berettát tart. Nem vagyok hajlandó semmit sem mondani, a használható kezemmel – amelyikből nem áll ki tőr, csak a csuklóm lüktet annyira, mintha kettétört volna – megragadom a markolatát, majd kitapogatom rajta a jelzéseket, amiket csak mi tudunk, hol kell keresni. Mikor kitapintom rajta a 2422-es számot, ami pont egy számjeggyel tér el attól, ami az enyémen van, hagyom a fenébe, elveszem a másikat és a nadrágom derekába dugom, aztán Dwayn-re mosolygok.

- A másikat megtarthatod.

Látom megcsillanni a szemeiben az enyhe bosszúságot, de aztán a tekintete megint a tőrrel kiegészített alkaromra siklik, mintha ezzel akarná győzködni magát, hogy ráér még a kifaggatásom.

- Vele mi legyen? – int a fejével Saul hullája felé.

- Nem kell vele foglalkozni – rázom meg a fejem, miközben leguggolok a test mellé. – Tudom, kik küldték. Mivel nem adott időben visszajelzést, hamarosan itt lesz a takarítóosztag.

Megragadom a fekete felső alját, az elasztikus anyag még mindig ugyanolyan könnyedén szakad el az ujjaim alatt, mint régen.

- Takarítóosztag? – vonja fel a szemöldökét Dwayn, miközben érdeklődve figyeli az ügyködésemet.

- Nem kockáztathatják meg, hogy megtalálják a testet, úgyhogy még azelőtt el kell tüntetniük, mielőtt valaki más rábukkanhatna – magyarázom, majd letépem a jókora, vastag csíkot a felsőből.

- Honnan tudják, hogy meghalt? – néz rám, miután felegyenesedtem.

Egy pillanatra a szemeibe nézek, de be kell látnom, hogy nincs értelme makacsul hallgatnom. Úgyis ki fog kérdezni a tőrről és a fegyverről, elkerülhetetlen, hogy valamennyit eláruljak neki. – Már nagyjából tíz perccel ezelőtt jelzést kellett volna adnia, hogy elvégezte a feladatát.

Egyelőre nem szolgálok további magyarázattal, inkább a jobb karom könyökhajlata fölé kezdem tekerni a szövetcsíkot, már amennyire tudom. Mivel a bal csuklóm működése is hagy némi kívánnivalót maga után, lassabban megy a dolog, mint szeretném, de Dwayn megkönyörül rajtam és megkímél a szerencsétlenkedéstől. Közelebb lép, eltolja a kezem az útból, és ő tekeri a karomra az anyagot, jó szorosan.

- Nagyon sokat tudsz róla – jegyzi meg közben, a tekintetét le sem véve az arcomról.

- Ismertem. – Felvonja a szemöldökét, mire felhúzom a bal vállam. – Nyilván te is kitaláltad, hogy lehet némi közös a múltunkban.

Lassan bólint egyet, de nem faggatózik tovább, inkább a tűzlépcső felé int a fejével.

- Menjünk.

Biccentek és el is indulok, jó is lesz, ha eltűnünk innen még mielőtt a takarítók ideérnek. A kezemet próbálom úgy tartani, hogy lehetőleg semmi feltűnő és/vagy oda nem illő dolog ne szúrhasson szemet a járókelőknek odalent. Dwayn szótlanul követ, de a fegyvere még mindig a keze ügyében van, és nem is hibáztatom érte. Én is ki vagyok hegyezve a környezetünk minden oda nem illő rezdülésére, remélhetőleg csak elővigyázatosságból.

Csak egyetlen dolog nem hagy nyugodni, és egész végig ezen jár az agyam, míg a kocsihoz érünk. Amit. Mindig figyelmeztetett, még akkor is, ha a legapróbb fenyegetettség veszélye állt fenn, erről mégsem tudtam. Saul állítása szerint nagyjából azóta erre készítették fel, mióta én leléptem, ami azt jelenti, hogy a dolog még csak nem is új keletű. Amit soha nem árulna el engem, ebben biztos vagyok, de akkor miért nem figyelmeztetett, hogy rám küldik Sault? Vagy hogy egyáltalán bárkit rám küldenek?

Remélhetőleg csak nem tudott róla. Ha az Intézetben bárki egy ujjal is hozzá mert érni a bátyámhoz, akkor rövid úton a bosszúlistámra fognak kerülni ők is, csak várják ki, míg bevégzem ezt a munkát. Dwayn egy igazi főnyeremény ebben a melóban, és most már az életemmel is tartozom neki, de a Moszad ügyleteibe még akkor sem rángatnám bele, ha ő lehetne az életbiztosításom.


Moonlight-chan2014. 10. 20. 13:11:21#31645
Karakter: Dwayn Miller





- Tökéletesen. – adja meg a választ közben menyalja az ajkait. A tekintetemet nem tudom elszakítani a látványtól. Az éles fényben az ajkai csillognak a nedvességtől, veszettül hívnak magukhoz. Pedig nem kéne, nagyon nem.

– Mikorra tudod elintézni azt az egyenruhát?

A hangja visszazökkent és újra a témára koncentrálok, de nem kevés önmegtartóztatásba kerül, hogy csak a szemeit figyeljem.

- Akár már holnap. – nem lesz probléma - Miért?

- Mert nekem is vannak információim. – mondja nehézkesen, a szeméből süt a türelmetlenség – Az informátor, aki hamarosan a városba jön, egy kicsit sietősebbre fogta a dolgokat. Latif feltehetően holnapután az esti órákban érkezik a városba, de 24 órával később már távozni is készül, úgyhogy a tárgyalás valószínűleg három nap múlva lesz.

- Szóval holnapután legkésőbb be kell poloskáznunk a tárgyalót – ha hétfőn lesz a tárgyalás és még aznap este eltűnik… holnap megszerzem az álcát és szombaton elvégezhetjük a melót. Hétvégén amúgy is kevesebben nyüzsögnek az épületben, ami nekünk csak jól jön. – Nem gond, holnap elintézem az egyenruhát.

- Remek.

Mikor újra rápillantok a papírok közül ő is engem bámul. Pontosabban a számat.

Erre a pillantásra belenyilall a vágy a farkamba és nem is akarja abbahagyni. Újra megnyalja az ajkait, mintha csak provokálni akarna, hogy ne fogjam vissza magam és itt helyben döntsem meg a kocsiban.

Ez rossz ötlet… nem kéne még jobban keverni a melót a magánélettel, mert attól csak bonyolultabb lesz minden, de mikor így néz és pontosan tudom mire képes az ágyban, vagy egy asztalon… mi van a ruhák alatt… ösztönösen dőlök felé, nem tudom megakadályozni. A testem mintha önálló életet élne, az önkontrollom peremén egyensúlyozva az egyik oldalon Ephraim, a másikon a józan eszem.

- Ez nem jó ötlet – mormogom, hátha megerősíti.

- Szerintem sem – suttogja és lecsökkentve a maradék két centi távolságot végre megcsókol.

A kezemet azonnal a tarkójára tapasztom és közelebb húzom magamhoz amennyire a kocsiban ez lehetséges. A nyelvem akadálytalanul tör be a forró szájába, mintha ő is csak ezt várta volna olyan szenvedélyes és féktelen a csókunk, azon sem lepődnék meg ha a harapása nyomot hagyna, de nem bánom. Egyedül az zavar, hogy a tágas kocsi ellenére is kicsi a hely ahhoz, hogy most rögtön rámásszam.

Néhány mozdulat és ügyeskedés árán valahogy átmászik, átpakolom az ölembe, lovagló ülésben éppen elfér közöttem és a kemény kormánykerék között, viszont a mozgásra nem nagyon van lehetőség pláne a kurva sok akadállyal. Bosszús morranással húzódom el és hátravágom az aktatáskát az ölemből, Ephraim pedig rádobja a kezében tartott mappát, s mikor visszafordítja a fejét azonnal elkapom az ajkait és vadul csókolom tovább közben a derekára markolva magamhoz szorítom, hogy szinte összepréselődik a testünk.

Az ajkait marcangolva szorítom, egy pillanatra kinézek az ablakon és a távolból egy ember árnyékát látom. A kezemmel vakon tapogatózva lekapcsolom a belső világítást, nem kellenek szemtanúk, sem közönség. Ezt sem kéne csinálnunk, de ha egyszer valami ennyire istentelenül jó, akkor hogy a fenébe lehetne abbahagyni?

Csak addig engedem el a száját, míg levegőt veszünk, a félig leeresztett szemhéja alól néz rám és piszkosul izgató az elnyílva pihegő ajkaival együtt. Erősen a fenekébe markolok, az ujjaim a kemény izmoknak feszülve vonják közelebb hozzám, a csípőjét az enyémhez préselve nyögünk fel mikor az egyértelműen kemény elhatározásunk a másikének feszül. Most már biztos, hogy nem hagyjuk abba, nem is akarom. Majd holnap töröm a fejem, hogy milyen idióta szegi meg a saját szabályait, de most csak élvezni akarom ezt vele.

A fenekét nem eresztem, de a pulóvere túl sokat takar belőle. A kezem besiklik a vastag szövet alá, alatta a bőre kellemesen meleg, de nincs rajta semmi más. Az ujjaim alatt érzem ahogy megborzong az érintésemtől a csípője enyhén előre mozdul még inkább nekem szorítva  a farkát, már szinte fájdalmas a nadrág szorítása azzal a vággyal együtt amit ő kelt bennem.

Lesimítok a nadrágja derekáig, szándékomban áll azt is letépni róla, de a kezem alatt valami fémet érzek és oda sem kell néznem, hogy tudjam mi az. Nálam is van fegyver, de én hátul hordom nem oldalon.

A vad csókcsatát meg sem szakítva kihúzom és oldalra dobom az ülésre, nem kell, hogy véletlenül elsüljön itt nekem, pont akkor mikor nem kellene. Még jobban elmélyítem a csókot amennyire ez lehetséges, anélkül, hogy tényleg felfalnánk egymást, közben ismét a pólója alá simítom és feltűröm a mellkasáig, hogy szabadon kalandozhassak rajta. Pontosan tudom milyen árnyalatú a bőre, már látnom sem kell és azt is tudom hol élvezi a leginkább a simogatást és szándékosan járom végig azokat a helyeket élvezve hogy néha-néha a számba nyögi a gyönyörét. Azonban ő sem marad veszteg, az ő kezei is lehullnak a nyakamról és az ingemet kezdik matatni. A gombok gyors egymásutánban bújnak ki, így az ing hamar szétsimítva találja magát a vállaimon és már érzem is az egész felsőtestemet feltérképező izgató simítását. Nem hagy ki semmit, mintha minden izmot meg akarna jegyezni, végigsimít minden egyes bordámon én pedig a fenekét markolászva szorítom, hogy az ütemes dörzsölése ne bizonyuljon végzetesnek.

Nem tart sokáig a dolog, mert amint belelendülne koppanás hallatszik, Ephraim hátrapillant, de csak a kormány lehetett a hunyó. Hiába tágas ez a kocsi a többi hétköznapi verdához mérve, mi sem vagyunk éppen törpék.

Felnevetek a csalódott, elkínzott nyögésén, amikor ő is rájön arra amire én, hogy itt ugyan nem lesz szex. Bármilyen frusztráló is a helyzet, nincs elég hely hacsak nem szabadulunk meg a kormánytól.

Mocorog egy keveset, azt várnám, hogy kikászálódik az ölemből, de ehelyett azt érzem, hogy a nyakamba csókol, mire ismét a fenekére szorítok. Ez maga a kínzás…

- Nincs kedved megnézni, jobban tetszik-e már az új zár az ajtómon? – kérdezi rekedtes hangon, egyenesen a szemembe nézve – És mielőtt még nemleges válaszon gondolkoznál, előre szólok, hogy éppen azon a helyen ülök, ami elárulja, ha hazudsz...

Nekem feszíti a csípőjét, vágyakozó nyögéssel ejtem hátra a fejem, de közben egy elégedett vigyor terül szét az arcomon.

- Talán megér egy pillantást…

 

***

 

Az ajtó erősen bevágódik mögöttünk mikor Ephraim nekiszorítva végzi, a zár mégis halkan kattanva csúszik a helyére és egy rezdülés nélkül tartja meg az ajtót a nekiszorított súly ellenére.

– Tökéletesen zár. – jegyzem meg, majd rögtön az ajkai után kapok, hogy folytathassuk azt, amit a kocsiban elkezdtünk. Az ideautózás olyan volt mint egy türelmi játék, csak még jobban felhúzott és mire felértünk eddig a tetves szobáig már pattanásig feszült rajtam az összes izom a nadrágom fémcipzárjával egyetemben.

Egy pillanatra elengedem hogy leránthassam róla a zavaró felsőt, aztán ismét magamhoz rántom és egyenesen a hálószoba felé irányítom. Még jól emlékszem a legutóbbi látogatásomból, hogy merre van és hamar meg is találom.

Odabent egyszerűen az ágyra lököm, ahonnan kiterülve, majd a könyökeire támaszkodva figyel, mint egy ragadozó. A kockás hasfalán izgatóan feszülnek az izmok… imádom a testét…

Lassan kigombolom az inget, már amit még a kocsiban visszagomboltam, de nem tart sokáig. Közben Ephraim is az ágy szélére mászik és a bakancsait dobja el valahová. Éppen felpillant mikor elé lépek, bár még mindig sok ruha van rajtunk, még ez a rohadt nadrág is irritál most, főleg ha ilyen éhesen bámul. Pont ilyen éhséget érzek most én is.

Mély levegőt veszek mikor vigyorogva elkezdi kibontani a nadrágom, a csípőm éppen az arcánál van így ülő helyzetben és eszembe sincs megakadályozni. A vigyora kiszélesedik mikor előkerül a stukkerem is, amit a sajátja mellé rakok a szekrényre, még elérhető közelségbe ha kellene.

Nagyon remélem, hogy senkinek sem most támad kedve megölni őt, mert azt saját kezűleg csinálom ki aki meg meri zavarni ebben.

Lerángatja a nadrágját, én is a sajátomat míg végre teljesen megszabadultunk mindentől. Parázsló szemmel nézem végig, ahogy  az éjjeliszekrényhez nyújtózva előhúzza azt ami kell, a mozdulattól teljesen megfeszül a gerince a ruganyos izmok között.

Hogy tud ilyen izgató lenni egy egyszerű mozdulat is?

Türelmetlenül felrántom őt az ágyról és morogva a falhoz szorítom. Egy apró vörös folt jelzi a falon, hogy itt valami történt és jobban megnézve… igen… lehet, hogy még az ágykeret is véres...

Egymásra vigyorgunk, nyilván ugyanarra gondoltunk és ez valamiért furcsán felcsigáz és ad egy nagy löketet az egésznek. Még a csók is sokkal vadabbra sikeredik mint az előzőek, nem egy harapással tarkítva, tudván hogy pár napja pont itt akartuk megölni egymást, most pedig…

Az ujjai a hajamra simulnak és közelebb von magához. A testünk között mintha elektromosság szikrázna, nem lepődnék meg ha a bőrünk érintkezésekor sisteregni kezdene a levegő, ami amúgy is olyan forrónak tűnik, amilyen még a legmelegebb New York-i nyarat is lepipálná.

Meghallom az ezüstpapír szisszenését ahogy leszakítja a tetejét, hagyom hogy csinálja én sem akarom most húzni az időt, elég volt a kocsi zárt tere előjátéknak míg ideértünk, most már csak benne akarok lenni.

A gumi után a síkosító hűvösére megborzongok, élvezem a kezei tapasztalt simításait és hogy pontosan tudja mit csinál. A feneke alá nyúlva ösztönzöm arra, hogy a derekamra fonja a lábait, és rövid úton meg is teszi. A combjaival erősen tartja magát, szorít, de a fal miatt amúgy sem tudna leesni, s amint a háta a sima felülethez simul egy határozott mozdulattal belé csúszok. A teste megfeszül a karomban, ahogy én is, az érzés minden ami kellett és amit akarok tőle… Érzem a szorítást, a fülemnél hallom a nyögését...

A fogam között szűröm a levegőt, hogy egy fél percig ne mozduljak meg, tovább szerencsére nem kell türtőztetnem magam, mert azonnal ellazul és mozoghatok. A csípőmet mozdítva döfök előre, fokozatosan egyre tempósabban és erősebbeket, a vállaimba kapaszkodó kezei megfeszülnek, élvezetében a vállamba mélyeszti a körmeit. Felszisszenek, de eszembe sincs megállítani őt, az a kicsi fájdalom csak megfűszerezi a kéjt.

Mélyen beszívom a teste illatát miközben a nyakához hajolok. Parfümöt sosem éreztem rajta, inkább csak valami enyhe mandulás illatot, biztos a tusfürdője, de olyan mintha a bőréből párolognak ki.

Az ajkaimat végigvezetem egészen a válláig, a bőre sima és puha, ezen a részen sebhelymentes, de egyéb helyeken neki is vannak, ahogy nekem is. A fogaimat a bőrébe mélyesztem, mintegy válaszul a körmei nyomára, a csípőmmel továbbra is az övéhez nyomulok, majd felemelem a fejem hogy fogadhassam a követelőző ajkait is.

Van egy olyan érzésem, hogy ebből sosem lenne elég. Kár is lett volna kinyírni húsz millióért, mert annyit én magam is adnék ezért a szexért.

Fürgén ellépek a faltól és úgy ahogy vagyunk az ágyra pakolom, de egy pillanatra sem húzódom ki belőle. El sem akarom ereszteni, olyan kibaszottul szorosan tart még mindig, hogy meg kell őrülni tőle. Még többet akarok belőle, ezért egy kis helyezkedés után feltolom az egyik lábát, hogy a vállamra kerüljön, a másik pedig továbbra is a derekamra fonódik és szorít magához. A következő mozdulattal olyan mélyre kerülök benne, hogy az érzés fokozni sem lehetne. Egyszerre nyögünk fel a kéjtől, a farkam mintha szét akarnak robbanni a feszültségtől. Kapkodom a levegőt, a vad iram a szokásos és ugyanazt a hihetetlen élvezetet nyújtja mint mindig. Szenvedélytől fűtve marcangoljuk egymás ajkait, a nyelvünk vad táncot lejt miközben a kezei a nyakamat és vállamat szorítják több helyen is otthagyva a körmei nyomai.

Sajnos addig muszáj elengednem míg levegőt veszünk, de ez csak pár másodperc. Nem hagyom, hogy elhúzódjon, nem is nagyon akar mégis megtartom az állánál, másik kezemmel a csípőjét tartom s egy hirtelen jött ötlettől vezérelve még inkább a matracba nyomom és egy másik szögben kicsit felfelé döfök belé mire hosszan nyög bele a csókba. A farkamat satuba fogja odalent, érzem magamon a forró lüktetését és tudom, hogy ő is közel van, ahogy én is.

Elég pár lökés, ahol mindig eltalálom a megfelelő helyet és szinte rögtön érzem, ahogy minden eddiginél jobban megfeszül és szorít, majd hosszan élvez el, erősen magához szorítva. Az érzés éppen elég nekem is, nem akarom visszafogni tovább magam, a nyakába nyögve a kéjt nehezedem rá mikor végigvág rajtam a gyönyör. Már megmozdulni se bírok, még annyira sincs kedvem hozzá, hogy mellé gördüljek, így továbbra is rajta fekve fújom ki magam.

Pár perc után veszem a fáradságot és mellé fekszem. Nem egy törékeny virágszál, de a súlyomat még ő is megérzi egy idő után.

A szemem sarkából látom hogy felém fordítja a fejét, halvány mosollyal figyelem az arcán szétterülő elégedettséget ami nyilván az enyémet is ott van.

Nem bánom, hogy így alakult, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is kellett volna történnie. Az egyik legfontosabb szabályom, hogy ne létesítsek személyes kapcsolatot egy ügyféllel. De a fordítottjára nincsen szabályom.

Egy kis pihenés után megmutatja a fürdőt és lezuhanyozom. Nem akarok itt maradni éjszakára, azzal már tényleg áthágnám a szabályaimat. A zuhanyfülkéből kilépve egy törölközőt tekerek a derekamra, majd a hálóba megyek, hogy összeszedjem a szanaszét heverő ruháim. Szándékosan nem nézek máshová csak a földre, mert szinte érzem a bőrömön Ephraim tekintetét és ha most ránézek, nem olyan biztos, hogy nem akarnám még egyszer.

Gyorsan felöltözöm, az éjjeliszekrényről felkapom a stukkert és a helyére rakom. Ellenőrzöm a zsebemben a kocsi kulcsot és telefont, majd miután minden rendben Ephraim kikísér az ajtóig.

- Holnap eljövök, ha elintéztem az egyenruhát – mondom, majd mikor hátrapillantok és meglátom a vigyorát, még hozzáteszem – Munkaügyben.

Nem nagyon érdekli, úgy tűnik én vagyok az egyetlen aki racionálisan is átgondolta mi lenne a legjobb, és ha már így van vele, akkor nem fog megharagudni ezért.

A küszöbről hátrafordulok és magamhoz rántom egy csókra, de elég hamar elhúzódom ahhoz, hogy a vonásaira kiüljön a színtiszta csalódottság. Ez a büntetése azért, mert fel akart izgatni öltözködés közben.

Vigyorogva búcsút intek és bezárva magam mögött az ajtót elsétálok.

 

***

 

Másnap reggel az első dolgom felhívni az emberemet akire a kocsi volt bízva. Hogy teljes legyen az álca és ne legyen feltűnő két takarító egy méregdrága BMW-vel, szereztem egy takarító szolgálati autót. Szépen elintéztük reggel, hogy a kocsi állítólag szervizben legyen egész hétvégén, így mi nyugodtan használhatjuk majd.

Az egyenruhákat egy kicsit trükkösebb megszerezni, mert a hitelesség miatt passzolniuk is kell. Egy ügyes zsebtolvajt kell használnom miután kifigyeltem a futárt, akit a ruháért küldtek. A tolvaj egy ütközésnek álcázva elcseni a pénztárcát, amiben a tisztató száma van. Miután megszereztük ezt csak meg kellett várni míg a srác visszaindul a pénztárcája keresésére. Azután Rush már egyszerűen kiválthatta a ruhákat.

A nyolc egyenruha borzasztó kékesszürke árnyalatú. Az a tipikus kezes-lábas borzadály, ami eszembe juttatja a börtönben töltött négy hónapot. Tisztára mint egy rabruha, de legalább nem narancs szín.

Szerencsére a legtöbb ruhát férfiakra méretezik, de az én magasságom így is megnehezíti a dolgot. Találok egyet, aminek csak alig láthatóan rövidek az ujjai és a nadrág szárai, de ezt a bakancs és a gumikesztyű leplezi majd. A hozzá tartozó ugyanolyan kék siltes sapka is jól jön majd. Ephraim méretére már könnyebb ruhát keresni, hiszen tökéletes képem van a testéről, így ránézésre megmondom melyik lesz jó.

Még néhány extra kiegészítő amik majd tökéletes álcát szolgáltatnak és mindent bepakolok egy sporttáskába, hogy egy helyen legyenek. A hamisított névjegy készül, belépőkártyára pedig nincs szükség, mert ez nem egy ellenőrzött épület. Ennyivel is könnyebb a bejutás, ha le kellett volna csekkolni a bejáratnál az sokkal több problémát jelentett volna.

 

***

 

Délután megyek Ephraim-hez, az ajtóban gyorsan végiggondolom mit tegyek. A biztonsági emberemnek hála az új zárhoz én is rendelkezem egy pótkulccsal vész esetére, de ha elkezdek babrálni a zárral, van egy-két ötletem mi történne. És nem szeretném kipróbálni, egyenlőre még nem dobnám fel a talpam. Ezért a hagyományos módszert választom és kopogok.

Az ajtó mögül nem hallatszik semmi zaj, egészen addig fel sem tűnik, hogy valaki van odabent, míg ki nem nyílik az ajtó és egy széles mosollyal be nem terel a lakásba.

- Üdv újra!

Halványan rám mosolygok, mennyivel másabb így az üdvözlés, mint egy ütéssel a torkomra. Belépve kiszúrom a kezében tartott fegyvert, és ő is észreveszi hogy nézem.

- Csak hogy biztosan feleslegesnek érezd a testőri mellékállásodat, tudod – mosolyog rám hátrapillantva, a szemében megcsillan a vidámság – Különben is, milyen testőr vagy te? Hol lettél volna, ha valakinek megint éppen akkor támad kedve megölni, amikor zuhanyozok? Talán mégis veled együtt kellett volna csinálnom azt is...

- Fejezd be. – suttogom a fülébe, egészen közelről.

Élvezi, hogy provokálhat, nem mintha szükségem lenne rá, mert így is szívesen leteperném, de a munka az első. Mindig az a legfontosabb, amin az életem és a pénz múlik. Mert egyik sincs a másik nélkül, viszont abba még senki nem rokkant bele, ha elhajtott egy dögös pasit mikor más dolga volt.

Ahelyett viszont, hogy eltávolodna és abbahagyná, csak fokozza az izgalmat azzal, hogy szembefordul velem. A telt ajkai alig egy centire vannak, érzem a lélegzetét a számon. Fenébe!

- Azt ne mondd, hogy szerinted nem lenne élvezetes, ha együtt lennénk. – a tarkómra simít, mintha nem akarna elengedni – Éjjel... nappal... – hajol közelebb hozzám, az illata az orromba kúszik mire felmordulok.

Feszíti a húrt, de egyszer el fog pattanni…

Én sem húzódom el és ő sem, de nem is csókolom meg. Onnan egyenes út vezet a vizuális testhelyzetek minden elképzelhető pozíciójához és azokat nem akkor kellene letesztelni amikor alig huszonkét óra múlva bepoloskázunk egy tárgyalót, állruhában. A helyzet viszont az, hogy mégsem tudok hátralépni, mert valójában nem akarok. És ezt ő is kiszúrhatja, mert mintha csak még egye lapáttal dobna a kupacra megharapja az alsó ajkam aztán rögtön el a húzódik. Végre egy kellően ésszerű döntés, de…

- Egyszer te fogsz a sírba vinni – morgom, miközben vele szemben helyet foglalok az asztalnál.

- Soha nem fosztanám meg magam az... örömtől – vigyorog.

Mély lélegzetet veszek, hogy kellően lehűtsem a testem és koncentrálni tudjak arra, amire kell, ahelyett, hogy szemmel vetkőztetném. Még két lélegzetvétel és azt hiszem elég tiszta a fejem.

- Eldöntötted, melyik épület lesz a megfelelő? – fordítom komolyra a szót.

- A lakóház tűnik a legjobbnak – magyarázza - A könyvtár és a hotel nagyon kockázatos a sok ember és a turisták miatt. A könyvtár ráadásul alacsony, és ha Latif körül lesz egy tapasztaltabb ember, ott még könnyen kiszúrhatja a torkolattüzet. A hotelben pedig ugye szobát kéne kivenni, ami még hamis igazolvánnyal is nyomot hagy.

- Én is így gondoltam, de azt akartam, hogy láss minden lehetőséget – biccentek, ő pedig rám mosolyog – Van már terved?

- Annyi biztos, hogy a hátsó tűzlépcsőt fogom használni. Az ajtót könnyen és nyom nélkül fel lehet törni, a lépcsőház tetőre nyíló ajtaját pedig semmi perc alatt kiékelem. A tűzlépcsőn a meglepetés kamerák sem túl valószínűek, de azt azért holnap le szeretném ellenőrizni.

Az jó ötlet, mert általában nem a fel, hanem a lejutásnál üt be a krakk. Rendesen körül kell nézni az utolsó tetves szemetes kupáig, mert sosem lehet tudni.

- Persze, megnézzük. És azt is, hogy mennyire aktívak a lakók – a tűzlépcső általában sikátorokból vezet föl és csak a fürdőszoba vagy kamra ablaka néz rá, amik jórészt el vannak függönyözve.

- Nekem már a tárgyalás kezdetekor fel kell mennem, mert ha túl hirtelen hagyják abba, nem biztos, hogy lesz elég időm felmenni és elhelyezkedni. – folytatja - Ez viszont azt jelenti, hogy neked kell figyelned, mennyire tiszta a felvétel a beszélgetésről, vagy ha van eléggé megbízható embered, rábízhatod és vele is tartod a kapcsolatot, de Dwayn – komoly tekintetét az enyémbe fúrja. Az eddigi rejtélyességét figyelembe véve azt hittem, hogy csak ő akarja majd meghallgatni azt a tárgyalást, de nem szólok közbe, hagyom, hogy befejezze – Nem tudjuk pontosan, kivel találkozik Latif, én viszont eleget láttam már ahhoz, hogy azon se lepődjek meg, ha maga az amerikai elnök jelenik meg. Könnyen lehet, hogy az a felvétel kézzel fogható bizonyítéka lesz a kormány, vagy talán kormányok mocskosságára. Ebben az esetben nem tudom, mit fogok kezdeni vele, de az biztos, hogy nem kerülhet illetéktelen kezekbe, és ezúttal illetéktelen alatt a legkisebb jellembeli hiányosságot is értem. Megbízom benned és megbízom a döntéseidben, de senki másban nem.

Ezt jól is teszi az ő helyzetében. Ha valóban egy olyan információról van szó, ami romba döntené az amerikaiak egész világát kibaszottul óvatosnak kell lenni. Egy ilyen információért sokan meghalnának ha az ellenséges országok fülébe jutna a hír. Ephraim szempontjából azonban több lehetőséget is feltár.

- Miért nem tudsz teljesen eltűnni előlük?

- Már megint... – sóhajtja, de közbevágok.

- Komolyan kérdezem. Tudom, hogy hivatalosan nem létezel, és nem meghaltál, hanem soha meg sem születtél. Gondolom a hamis személyazonosság neked sem jelent túl nagy gondot, ráadásul egyértelműen profi vagy és úgy váltogatod a lakhelyeidet, hogy még nekem is hosszú ideig tartott megtalálnom a legújabbat, ők előbb-utóbb mégis mindig a nyomodra akadnak. Miért?

Ha valaki a zsaruk elől, vagy az igazságszolgáltatás bármely rendszere elől menekül Amerikából az első ahová menne az Európa. Egy olyan állam amelynek nincs kiadatási egyezménye az Egyesült államokkal. Neki azonban talán még arra sem lenne szüksége, mert hivatalosan nem létezik. Lehetetlennek kellene lennie, hogy előkerítsék, mégis tudták a pontos címét mikor először ráküldtek.

- Nem tudom – feleli rövid gondolkodás után – Évek óta olyan óvatos vagyok, hogy az Elővigyázatosság lehetne a második nevem, de valaki mindig a nyakamra jön, és hiába ölöm meg, jön a következő. – vállat von – Talán néha pont olyan ember lát meg, akinek nem kéne, aztán elkezdenek kutatni és kizárásos alapon keresni az újonnan kivett lakások között, ha eltűnök valahonnan. – ez sántít - Bár... sok olyan helyen laktam már, ami hosszú ideje meg volt már vásárolva vagy ki volt véve, mielőtt én beköltöztem. Az mondjuk lehet, hogy az üressége miatt keltett feltűnést. Tényleg nem tudom – tanácstalanul megrázza a fejté, nem tudom milyen lehetőségeket vett végig, de nekem lenne néhány gyanúsítottam.

Nem hiába mondják azt, hogy mindig a hozzád legközelebb álló személy döfi a hátadba a kést.

- Mi van a pártfogóddal? – szegezem neki a kérdés.

- Neki rengeteget érek, az biztos. Nem fizetne neked annyit, ha másképp lenne. – ez igaz és ha meg akarná ölni már megtehette volna, de mindig van más aki tud a dolgok menetéről. Sosem a főnök intéz mindent és mintha olvasna a gondolataimban, ki is mondja. – Az emberei... Egyet sem ismerek közülük, de ő megbízik bennük. Ráadásul mind az ügyet segítik.

- Egyetlen ember is elég, hogy köpjön.

- Tudom. – sóhajtja, majd összevonja a szemöldökét – De mégis hogy jön ez ide?

Hogy? Lássuk csak… - Ha nem jössz rá és beigazolódnak a sejtéseid a tárgyalással kapcsolatban, használhatnád a felvételt. – igaz, hogy Muhamad-ról akart információt szerezni, de így két legyet ütne egy csapásra: szerezne infót és bebiztosítaná magát a későbbiekre – Fogadni mernék, hogy az összes politikus, de még a CIA igazgatója is kezét-lábát törné, hogy teljesítse minden kívánságodat. Ha mindent elintézel és őket is meggyőzöd, hogy ha veled bármi történik, minden napvilágra kerül... még egy rohadt tanúvédelmi programot is írnak külön neked.

Az arcán fokozatosan jelenik meg a mosoly, majd hátradőlve fontolgatja.

- Végrehajtó helyett terroristának kellett volna állnod. Te aztán értesz hozzá, hogy kell megszorongatni Amerika mogyoróját.

Elmosolyodom. - Ha igazad lesz, segíthetek lemásolni a felvételeket és biztos helyre juttatni őket, amikor pedig vége a munkának, eljuttatjuk nekik az üzenetedet. Addig nem lenne célszerű felverni a hangyabolyt.

- Miért tennéd ezt meg értem? – ráncolja a homlokát

Mert ezer örömmel látnám, hogy végre valahára az a sok odafent ülő köcsög is becsinál félelmében.

- A testőröd vagyok, nem? – válaszolom inkább – Néhány másolat és egy üzenet... Bonyolultabbat is csináltam már tízmillióért. – ez így igaz.

A fejét csóválva nevetni kezd.

- Életemben először nem tudom, mit mondjak – mosolyog hitetlenkedve – Rendben. De előbb várjuk ki, mit hoz az a tárgyalás.

- Igen. – beleegyezőn bólintok, majd visszatérek az előzőleg félbehagyott témához – A felvételt bízd rám, meg fogom oldani. Már kinéztem egy megfelelően rejtett helyet az autónak, pont a lakóház mellett. Már holnap is ott fogok megállni, hogy pontosan lássuk az útvonalat mindkét épületig. – ott egyébként is elég közel leszek.

– Te hol fogsz várni?

- Ha te bebiztosítod magad a tetőn, akkor elvegyülök odalent a két épület között, de nem leszek messze. – ha gond adódik, vagy sürgősen le kell lépni, akkor megyünk.

- Rendben – mosolyog elégedetten – Jut eszembe, van itt neked is valami.

Nekem? Összeráncolom a homlokom és figyelem, ahogy elővesz egy zacskót.

A tenyerembe borítom a tartalmát és kiesik belőle egy fülhallgatós adó-vevő. Drága műszer, mert kicsi és hatékony, szinte tökéletesen szűri a háttérzajt. Ezeket magamnak is be tudtam volna szerezni, valószínűleg van is a házamban egy-kettő.

- Ez honnan van? – pillantok rá.

- Aki a pénzt adja, az szolgáltatja az eszközt is. Jól fog jönni a páros munkához – kacsint rám, majd a mellettem lévő sporttáskára pillant – És ha nem tévedek, te is hoztál nekem valamit. Sikerült elintézned az álcát?

- Természetesen. – kicipzárazom a táskát és asztalra pakolom a tartalmát.

Kipakolom a parókát, több féle álbajuszt és szakállt, ami közül válogathat, színezett kontaktlencse, gumikesztyű, sapka, munkabakancs és a két overál. – Ezt majd próbáld fel, ha nem passzol még van tartalék. – mutatok a kékes munkaruhára, de szerintem jó lesz.

- A kontaktlencse az enyém? – veszi fel a kicsi tégelyt és megforgatja.

- Igen, átlagos barna. És a paróka is a tiéd, elég hosszú hogy eltakarja a sebhelyet és ne legyél feltűnő. – egy sebhelyes pasira mindenki emlékszik.

- Mindenre gondoltál. – mosolyog, ahogy átnézi a holmikat.

- Hát, én sem ma kezdtem. – mondom halvány mosollyal majd a kabátom zsebébe nyúlna előveszem a pénztárcám és kiveszem belőle a névjegykártyát a Smith takarítószolgálat logójával és telefonszámával, fénykép nem kell rá. Elég ráírni, hogy Mr. Akárki… és egy kitalált név már rajta is van.

- Tessék. Belépő nem kell, de ezzel még hitelesebbnek tűnünk.

Elveszi a kártyát és miután elolvasta elvigyorodik. – Bennett Ryan?

Megvonom a vállam, a nevet nem én találtam ki, hanem Cage. Az ő reszortja volt a kártya. Így tényleg furcsa, hogy tudom az igazi nevét és azt is, hogy nem amerikai, tekintve, hogy többször is úgy utalt erre a kontinensre… de annyira nem feltűnő. A bőre színe olyan, mint egy egészségesen napbarnított férfié. Nem lesz gond.

- Próbáld fel a ruhát.

- Sosem szerettem az egyenruhát – sóhajtja, majd feláll és a cipőjét ledobva belebújik a ruhába.

- Nekem mondod…

Derékig olyan, mint egy nadrág, de fölfelé be kell gombolni. Az az idétlen úszógumis kacsa logó kiakasztó, nem is értem mi közé a kacsának a takarításhoz.

- Jó a méret. – mondja miután megmozgatta magát benne. – Te választottad?

- Már meg tudtam saccolni a látottak alapján. – mormogom, mire szélesen elvigyorodik. Rajta nem is hat olyan idétlenül ez a szerelés. Ha tudnám, hogy nem visel alatta semmit és csak ki kellene gombolnom, hogy…

- Nem akarod te is fölvenni?

Az arcára pillantok, a vigyora láttán összehúzom a szemem és megrázom a fejem. – Eszemben sincs. Ha te nem szereted az egyenruhát, hát akkor én rühellem.

Elég volt belőle a katonaságon meg a sitten.

Fogom a holmi rám eső részét és visszapakolom a sporttáskába. Érzem magamon a tekintetét és a feszültségnek még inkább tudatában vagyok. Mintha csak addig tudnánk komolyak maradni a másikkal, míg a meló fővesztős részét kell megdumálni, de aztán ismét visszatér a magasfeszültség.

Csendben közelebb sétál és amint eltűnik az utolsó fekete kesztyű az asztalról nemes egyszerűséggel az ölembe ül. A kezem automatikusan megtalálja a derekát, az ő karjai a nyakam köré fonódnak ahogy közelebb hajol, ingerlően közel.

- Akkor nem akarod, hogy levegyem?

Felmordulva ragadom meg a nyakszirtjét és rászorítok mielőtt megcsókolna. A helyes és az élvezetes szó között őrlődve bámulom az ajkait, de fejben már eldőlt mit akarok.

Magamhoz rántom és megcsókolom, a másik kezemmel még mindig a csípőjét szorítom, de átsimítom a hátára és közelebb húzom. A nyelvem alig ér a szájához ő máris nyitja az ajkait, hogy a sajátjával fogadjon. Az érzéki mozdulatok, a körmei a tarkómon elégnek bizonyul ahhoz hogy feltüzelje az egész testem, s mikor érzem a nadrágomban megfeszülő farkam a csípőmet az ágyéka felé nyomom és hozzá simítom.

A számba nyögve fejezi ki az elégedettségét, viszonozza a mozdulatot és most ő dörgölőzik hozzám, de az ajkaimat el sem engedi.

Ilyen még nem történt soha. Egyetlen férfi sem húzott fel ennyire, mint Ephraim. Mintha elég lenne egy szobába kerülnünk és máris meg lenne az a feszültség keltette szikra. Még csak egymáshoz sem kell érnünk ahhoz, hogy érezzem. Őrjítő, de izgatóan őrjítő…

A szék fatámlája reccsen egyet Epraim kezei alatt, mire belemosolygok a csókba és elhúzódom tőle.

- Össze fog törni a szék. – vigyorgok rá.

- Mert nem elég rugalmas. – vigyorog ő is, de nem szál le, én meg nem küldöm el.

Egy percig csak nézünk egymásra, de hiába akarom, tudom, hogy ez most nem a legmegfelelőbb idő arra, hogy egymásnak essünk.

- Mennem kell. – mondom végül – Még van néhány elintéznivalóm.

A takarító kocsi belsejét kicsit át kell építeni. A csigalassúságú autók idegesítenek és, hogy legyen benne egy kis extra, mondjuk egy elrejtett stukker, vagy vész esetére egy szeretetcsomag, ha üldöznének.

- Nem ér rá egy kicsit? – simul hozzám, de a csípőjére szorítva megakadályozom és határozottan a szemeibe nézek.

- Ha kinyírtuk az ürgét és megvan a felvétel, utána ünnepelhetünk.

Elvigyorodik és végül lemászik rólam, de nem sieti el a dolgot. - Szavadon foglak.

- Arra nem lesz szükség. – mosolygok rá röviden, majd felkapom a földön heverő táskát, a zsebembe teszem a zacskót amiben az adóvevő van. – Hol várjalak holnap?

Elgondolkodik egy kicsit.

- Ha pár épülettel lejjebb parkolsz az út mellett az jó lesz. A szolgáltatós autók sosem állnak be a fizetett parkolókba, nem lesz feltűnő.

Rendben. És akkor már amúgy is be lesz öltözve, nincs meg annak a veszélye sem, hogy felismerjék.

- Akkor délben ott. – biccentek felé és búcsút intve indulok is. Várnak és sosem szeretek elkésni sehonnan.

 

***

 

Az álruha felhúzása nem kis munka, mert ez a bajusz valami szintetikus szarból készülhetett és rohadtul viszket. Plusz az overál sem a kedvencem a színével és a kacsás logóval együtt, de legalább a kesztyű hasznos. Sehol sem fogunk ujjlenyomatot hagyni, ha később leellenőriznek majd mindent nem lesz olyan nyom amin elindulhatnak, csak a kimerevített kamera képe, amit Cage úgy intéz majd el, mintha egy vírus miatt fagyott volna le a monitor.

Reggel beszéltem vele is. Az idegesítő dumálása ezúttal arról szólt amit hallani akartam, mert tudja, hogyha hibázik akkor elég hamar vége lesz. Ilyen fontosságú dologban egyszerűen nem lehet hibát véteni.

- Tedd kihangosítottra a mobilodat, hogy kapcsolatban maradjunk és figyeld a kamerát ha szólok. Másodpercre pontosan.

- Oké meglesz. A tűzfaluk előttem van csak fel kell törni a kódot, de ez max egy perc.

- Jó. Hívlak, ha az épület előtt leszek.

Leteszem mikor kopogást hallok a furgon hátsó ajtaján. Kinyitom és még én is meglepődöm mennyire másképp néz ki. Szinte lehetetlen felismerni a barna szemmel és az övénél sokkal világosabb barna hajjal, bajusszal.

- A felismerhetetlenségig átlagos vagy. – nézek végig rajta.

Ha személyleírást kéne adniuk róla több tucat amerikaira ráillene, a sebhely meg nem látszik az elől oldalra fésült haj miatt. A parókának az a titka, hogy mindig a legdrágábbat kell venni, ami nem szintetikus, hanem igazi hajból készül és nem műanyaghatású.

- Neked sem ez a legvonzóbb arcod, de elmegy. – von vállat, majd elvigyorodik, megvillantva az álca alatt rejtőző alakot.

Rajtam egy rövid fekete paróka van, valamivel hosszabb a saját hajamnál, a kontaktlencse nekem is barna és persze az az idétlen bajusz, amivel legalább tíz évet öregítettem magamon.

Úgy nézünk ki, mint két csóró takarító, a zsákszerű ruhák mindent elrejtenek, amit nem kéne látni.

Beszáll mellém a furgonba, hátul a rakodóban összekészítünk mindent. A takarító cuccokkal megrakott fémes táska jól jön ilyenkor. A poloskákat megfelezzük és a saját táskánkba rákjuk.

- Tessék, ez a tiéd. – nyújtom neki a fülbetevős mikrofont. - Ezzel csak hallani lehet, kommunikálni nem. Az hekkerem figyeli a kamerákat és majd szól mikor mehetünk.

- Akkor tizenöt percünk van, ugye?

- Ja. Mondani fogja hol vannak a kamerát, még jobb ha sosem kell közvetlenül belenéznünk.

Biccent egyet és az összepakolt táskákkal együtt előre mászunk az ülésekhez. Még látom, hogy a stukkerét becsúsztatja az ülés alá, magunknál tartani kockázatos, mert sosem lehet tudni mi jön közbe, én is csak egy kést tettem a táskámba.

 

Az épület elé fél egy után öt perccel érünk, pont időben ahhoz, hogy az emberek többsége lassan elszállingózzon ebédre. Gyorsan felhívom Cage-et, hogy kezdheti és mikor bekapcsolja a mobilját kihangosítóra, már hallom is a fülemben a zúgást, majd egy másodperc múlva a mikrofon hangját.

- Tiszta a hang? – kérdezi.

Ephraim-re nézek és ő is bólint.

- Igen. Lődd ki a kamerát most. – utasítom,  kezem már a kocsiajtó nyitóján.

- Oké… mindjárt… … kész, mehettek!

Amint megkapjuk a zöld lámpát rögtön az épület felé vesszük az irány. Idekint még mindig többen vannak, forgalmas városi központnál vagyunk, mégsem sűrűn néz ránk senki. A nagymenő vállalkozók és munkatársaik nem nagyon bámészkodnak a takarítókon, inkább a létfontosságú hívásaikat intézik, ami nekünk csak előny.

- Az ajtó fölött van egy kamera, de a sapka miatt nem látni az arcotokat csak ne nézzetek fel. – hallom a fülemben Cage hangját és úgy is teszünk.

Ő jelenleg az összes kamera képét látja, mintha a biztonsági szobában ülne, így azt is megláthatja ha valami gond van.

Előre figyelmeztet, hogy merre nézzünk a mozgólépcsőn, amin felmegyünk a hallból a második emeletre, Biztonsági őrök alig vannak, azok is csak lézengenek így hétvégén, amikor már nincsenek fontos emberek, vagy fontos tárgyalások az épületben.

- Lift vagy lépcső? – kérdezi halkan Ephraim, de mielőtt még válaszolhatnék, megszólal a kütyü a fülünkben.

- Fiúk a hármas lift üres, azzal menjetek. Le tudom merevíteni a képet, míg felértek, csak ne álljatok meg egy emeleten sem.

Meg is érkezik a lift és beszállunk, az ujjammal tartom a tizenötös gombot, hogy a ne álljunk meg másik emeleten.

- Eddig sima ügy. – sóhajtom megkönnyebbülten.

Nem vagyok ideges, munka közben mindig úgy gondolok a helyzetemre, mint egy külső szemlélő. Ez megkönnyíti, hogy a legnehezebb helyzetekre is racionális megoldást találjak, ahelyett, hogy páikba esnék.

- Remélem az is marad. A poloskákat jól el kell dugni, hogy az igazi takarítók se találják meg.

- Az a jó, hogy videóra nincs szükséged, így nem kell látható helyen lenniük. – elég lesz eldugni őket.

Amikor a tizenegyedik emeletre érünk, elcsendesedünk, és az egyre növekvő számot figyeljük a kijelzőn. Ephraim-en nem látni, hogy ideges lenne, bár ha azt nézem, hogy kitudja mióta cselezi ki a kormányt és bujkál, nem is mondanám szívbajosnak.

- A liftből balra lesz a tizenegyes terem, amellett álljatok meg míg nem szólok. A forgó kamerán nem lehet képet merevíteni, szóval ha azt mondom indulás, ne álljatok meg, míg be nem fordulok balra. – mondja Cage hangja.

A lift felér a tizenötödikre, ahogy kinyílik a folyosón csak két embert látok, azok is szünetet tarthatnak. Az egyik a kávéautomatával szemben áll, a másik pedig a folyosó végén olvasgat az egyik bőrfotelben. A lift előtt nem várakozik senki.

- Kész vagy? – fordulok Ephraim felé, mielőtt még kilépnénk az ajtón.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 10. 20. 13:11:49


makeme_real2014. 08. 23. 16:14:57#31121
Karakter: Ephraim El-Hashem



 - Már akkor elvállaltam mikor kifizettél – feleli, de hangjában van valami furcsa tónus. – Csak egy valami még nem teljesen tiszta.

- Mi lenne az? – vonom fel a szemöldököm.

- Ha ez a Muhammad fazon fél tőled és tudja, hogy vadászol rá... egy magas rangú személyről beszélünk, akkor miért ne hinnék el neki, hogy meg akarják ölni?

Alaposan megfontolom a választ, mert ha túl sokat mondok, túl könnyen ki fogja rakni a kirakóst.

- A Hamász-ban sokan azt hiszik meghaltam – felelem az asztalra könyökölve. – A CIA már rám küldött pár bérgyilkost előtted is, de mivel Muhammad még nem kapta meg a halálhírem, fél hogy mikor és hol bukkanok fel. Még nem kerültem hozzá olyan közel, hogy megöljem, de ha megpróbálom már mindenki tudni fogja, hogy élek és felbolydul a méhkas.

- Miért hiszik azt, hogy meghaltál? – jön az újabb kérdés.

És én mégis hogyan próbáljam meg madárnyelven elmondani, hogy aki az Intézetből távozott, az hivatalosan csak halott lehet, ők pedig éppen emiatt nem kifejezetten dicsekszenek az ellenkezőjével...

- Eltűntem a szemük elől – felelem kitérően, de mosolyogva.

Látom, hogy veszi az adást, hogy ennél bővebb választ nem nagyon várhat. Nem is erőlteti tovább a kérdést, inkább újra azokra a képekre fordítja a figyelmét, amik az esedékes tárgyalás helyszínén készültek.

- A terepszemle az én részem lesz, ha jól gondolom – pillant rám néhány percnyi gondolkodás után.

- Nem nagyon mászkálnék arra, ha nem muszáj – bólintok. Túl sok a térfigyelő kamera.

- Oké, az nem gond – megy bele azonnal. – Keresek egy épületet, ahonnan jó a kilátás. A poloskák is megvannak?

- Igen. Kép nem kell, elég a hang. A kamerákból, majd felállítok egy napirendet és megbeszéljük mikor csinálom.

- Csináljuk – helyesbít.

Jogos. Furcsa, hogy mostantól nem egyedül fogok dolgozni... de persze amíg ilyen szexi a társam, addig kifejezetten élvezetes is lehet a dolog, feltéve, ha néha engedi magán levezetni a feszültséget.

Egy sóhaj kíséretében bólintok. – És, hogy érjelek el?

Felemeli a kezét, aztán a kabátja belső zsebébe nyúlva elővesz valamit, majd elém csúsztatja az asztalon. Rögtön felismerem az eldobható telefont, a fekete kártya pedig gyanúsan egy névjegykártya lehet.

- A kártyán a szám a szolgálati mobilszámom, nem lehet lenyomozni – magyarázza.

Elveszem a mobilt, aztán a kezembe veszem a névjegykártyáját és kíváncsian rápillantok. A név láttán felszalad a szemöldököm és nem tudok visszafojtani egy mosolyt.

- Végrehajtó? – pillantok fel rá.

- Én sem szívesen adom meg a nevem.

- Rendben. – Ezzel nem tudok vitatkozni, rajta kívül csak Yosefnek mondtam el a teljes nevem.

- És ha már a testőröd vagyok... – villant rám egy halvány, de szívdöglesztő mosolyt – ...remélem nem haragszol, ha küldök valakit, aki felszerel egy biztonsági zárat az ajtódra.

Nos, gatyahúzogató mosoly ide vagy oda, az ötlet, hogy idegenek mászkáljanak a bejárati ajtómnál, nem feltétlenül tetszik.

- Ha épp a zuhany alatt állsz mikor megyek, halott lennél – érvel, mikor látja a tétovázásomat.

- Azért ne vegyél rá mérget – mosolygok rá.

- A mágneses zárat csak az ajtókerettel együtt tudják majd betörni.

- Azt biztos meghallanám... – A zuhany alatt is, mert vízcsobogás nélkül még őt is meghallottam. – Rendben, de ha az embered bármivel próbálkozik, ne várd vissza – jelentem ki.

- Megbízható embereim vannak. Nem kérdez, csak teszi a dolgát.

Helyes, de bölcsebb lett volna, ha nem említi a „kérdés” szót. Kapva kapok az alkalmon.

- Apropó kérdések... most én jövök. – Látom rajta a bosszúságot, de aztán csak a szemét forgatja és a mellkasán összefont karokkal hátradől, majd várakozón rám néz. – Voltál katona?

- Nem kérdeznéd, ha nem tudnád a választ. – Majdnem elmosolyodom, okos. A válasz pedig alighanem igen.

- Amerikai vagy... – folytatom – de nem kedveled a CIA-t. Miért?

- Egyrészt, mert akihez csak közük van egy idő után nyomtalanul eltűnik.

- És még? – kötöm az ebet karóhoz, mire összehúzza a szemeit.

- Majd ha te elmondod miért szúrja a szemed ez a fickó... - bök Muhammad képére – ...akkor én is elmondom mi bajom a kormánnyal.

Összeszorítom az állkapcsomat, ez bizony patthelyzet. Még nem jött el az a világ, hogy bárkinek is kiteregessem a szennyest... Így viszont cseszhetem az ő válaszait is. Mindegy, idővel csak megenyhül majd.

- Mennyire bízhatom meg benned? – kérdezem inkább, ezúttal halálosan komolyan.

- Teljesen. – Bár a választ gyorsan rávágja, a szemeiben látom, hogy komolyan beszél. – Amit elvállaltam azt végre is hajtom.

Erre majdnem felnevetek, de nem azért, mert nem hiszek neki.

- Még élek – jegyzem meg.

Átvillan a tekintetén némi bosszúság, de aztán a homlokomon lévő varratra szegeződik a tekintete. Nos, igen... Az biztos, hogy egyikünknek sem sokon múlt.

- Mondhatni egyedi eset vagy – morogja végül kifejezetten kedvtelen hangon.

Majdnem felnevetek, de egy vigyort így sem tudok megállni. Még mindig a könyökömön támaszkodva közelebb hajolok hozzá, az illata egészen enyhén megcsapja az orromat, bennem pedig felidéződik, milyen volt közvetlenül a nyakában szagolni, miközben a bőre nedves volt az izzadtságtól.

- Szóval azért gondoltad meg magad, mert előző este megdugtál? – dorombolom.

- Hatvan millió dollár elég ösztönző, de... talán azért is – vallja be, ami azért elég hízelgő.

Feltétlenül minél többször be kell rángatnom az ágyba, ha néha esetleg kedve szottyanna kitekerni a nyakam. Bár... nekünk nem is feltétlenül kell ágy, ugyebár.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire szentimentális vagy – vigyorodom el még szélesebben, mire az ő arcán is megjelenik egy kifejezetten édes mosoly.

- Ezt ne áruld el senkinek, mert ártasz a jó híremnek. – Ah, szóval rejtett humorérzéke is van. Az a mosoly pedig ennivaló, de tényleg. – Akkor majd hívj, ha megvan az időpont – mondja, miközben összeszedi a mappát és az asztalra dob néhány dollárt.

Bólintok egyet, aztán a zsebembe süllyesztem a névjegykártyát és a mobilt is. Ahogy elmegy, végig szemmel tartom, élvezettel legeltetve a szemeimet a széles vállakon, a deltás alakon, a hosszú lábain és az izmos fenekén...

Átkozottul szexi, ráadásul tudom milyen vad tud lenni a vágytól felajzva, és hogy milyen érzés a farka a lehető legmélyebben. Nehéz lesz a munkára koncentrálni mellette.

 

***

 

Másnap már hajnalban felkelek, és le is telepszem a laptop elé. Mindenekelőtt kikapcsolom rajta az internetet, aztán behelyezem a Yoseftől kapott pendrive-ot, és azon keresztül rácsatlakozom a Campbell irodaházban környékén elhelyezett rejtett kamerákra. Élő képet is nézhetek, és a régi felvételekhez is hozzáférek – tökéletes. Kikészítek magamnak egy jegyzettömböt és egy tollat is, aztán kényelembe helyezem magam és munkához látok.

Az élő felvételekkel indítok, azért keltem ilyen korán. Az éjszakai mozgás nem is érdekes, hiszen éjszaka a közelben sem leszünk – még és már. A kezembe veszem a jegyzettömböt és a tollat, aztán a képernyőre szegezem a pillantásomat és jegyzetelni kezdek. Főleg két felvételre koncentrálok: a főbejáratot figyelő kameráéra és arra, amelyik az ominózus tárgyalót is tartalmazó folyosót figyeli egy ablakon keresztül, hogy pontos rálátásom legyen az ottani mozgásra is.

Mikor már a kezemben van egy kész napirend, előveszem az előző napi felvételeket is, és leellenőrzöm, hogy mennyire hasonlóak. Szerencsére semmi kirívó különbséget nem találok, még a két nappal ezelőttiben sem. Pirossal bekarikázom azokat az időpontokat, amikor a legkevesebb a mozgás, és mivel fél óra pontossággal írtam fel mindent, végül egy intervallum marad: délután fél egy és kettő között. Néhány alkalmazott és persze a biztonságiak kikerülhetetlenek, velük mindenképpen számolnunk kell, de egy meggyőző álca mindent megold.

Az már csak mellékes szerencse, hogy a termet csak délelőtt kilencig használják, utána már egyáltalán nem.

Mire mindennel végzek, már rám is sötétedik, mindezt úgy, hogy egész nap csak kávét kortyolgattam és két émelyítően édes fánkot ettem meg, hogy közben végig a képernyőre tudjak figyelni, és mindemellett maradjon egy szabad kezem is. Bár legszívesebben beájulnék az ágyamba, inkább elmegyek futni egyet a forgalmas éjszakába – persze szigorúan kapucnival és a Berettámmal felszerelkezve.

A szokások rabja vagyok azzal az átkozott Berettával. Azzal tanultam lőni, és életem nagy részében azt használtam... Minden fegyverrel profin bánok, de teljes biztonságban mégis csak azzal érzem magam. Pedig lehet, hogy le kéne szoknom róla. Ha Dwayn meglátja nálam, rögtön kombinálni kezdhet, hiszen ha volt katona – márpedig volt –, akkor könnyen lehet, hogy tisztában van a Moszad szokásaival. A bogarat biztosan elültetné a fülében, onnan pedig egyetlen kicsúszó héber káromkodás, és már össze is rakta a képet, ha felismeri a nyelvet.

Azt hiszem, ideje lenne megbarátkoznom azzal a Glockkal.

 

***

 

Másnap egy végső ellenőrzést tartok a ropogós élő felvételeken, de most sem találok egyetlen kétségbeejtő különbséget sem. Az időpont fix, de az álcát majd meg kell szervezni. Ha Dwayn megszerezte a tervrajzokat, az álcához mérten ellenőrzöm az útvonalat, amin a tárgyalóhoz jutunk, és még egyszer átfutok azoknak a folyosóknak, lépcsőházaknak és lifteknek a felvételein is. Azután pedig elméletileg már semmilyen fennakadás nem jöhet.

Dwayn embere szerencsésnek mondhatja magát. Éppen akkor érek vissza a lakáshoz, mikor elkezd dolgozni a záron, pedig csak ebédért szaladtam le – ezúttal végre valami táplálóért és kevésbé szénhidrátbombának minősíthetőért. A fickó rám néz, én pedig rá, és ennyiben maradunk. Én bemegyek, ő pedig diszkréten kicseréli a zárat olyanra, ami Dwaynnek tetszik, aztán távozik.

Elgondolkozom rajta, hogy vajon ez azt is jelenti-e, hogy Dwaynnek bejárása lesz a lakásomba. A meglepetésvendégeket általában egy golyóval vagy a tőrömmel üdvözlöm, de ő egészen más tészta lenne... Egyrészt, meg tudná védeni magát, másrészt utána rögtön le is teperhetne.

Leosztok magamnak egy mentális pofont. A francba is, már megint nála kötöttek ki a gondolataim... nála és egy bizonyos testedzési formánál. Talán mégis elhamarkodott döntést hoztam? Hamarosan kiderül, hogy vagyunk képesek együtt dolgozni, de ha stresszhelyzetben is oda nem illő dolgokon fog járni az eszem, sürgősen ki kell találnom valamit.

Vagy sürgősen fel kell rángatnom a lakásomba, hátha lenyugszanak az átkozott hormonjaim.

 

***

 

Két nappal később, késő délután becsúszik egy boríték az ajtóm alatt. Egy egyszerű kódolt üzenet van benne – a kódolásról biztosan tudhatom, hogy Yosef üzent, az üzenetet pedig már olvasva megfejtem a fejemben. Találkozó a szokásos helyen hat órakor. Helyes, nekem is beszédem van vele.

Gyorsan felöltözök, aztán indulok is, mert az új helyemtől már jóval távolabb van az a parkolóház, taxit fogni pedig mindig kockázatos. Így viszont éppen időben elindulok ahhoz, hogy a szokásos tizenöt percemmel előbb odaérjek, ellenőrizve a környéket, aztán láthatatlanul várakozva az árnyékban.

Yosef a szokásos kissé atyai mosolyával üdvözöl, mikor megérkezik, de aztán a mosolya hamar elhalványul, mikor meglátja az arckifejezésemet.

- Valami baj van? – kérdezi óvatosan, természetesen héberül.

- Több pénzt adtál neki, hogy testőrösdit játsszon? – kérdezek vissza.

- Nem azért, hogy bármit is játsszon, csak...

- Tudok vigyázni magamra.

- Tudom, hogy tudsz, én csak...

- Nincs szükségem bébicsőszökre – meredek rá, mire felsóhajt.

- Ephraim, én csak biztos akarok lenni benne, hogy életben maradsz. – Fáradtan megrázza a fejét. – Nem fogok bocsánatot kérni. Te magad mondtad, hogy profi a fickó, és mindketten tudjuk, hogy nem ő volt az utolsó, akit a nyakadra küldtek. Ha most beindulnak a dolgok, túlságosan is a feladatodra fogsz koncentrálni, én viszont nem akarom megkockáztatni, hogy valaki éppen egy rossz pillanatban akadjon rád.

Néhány másodpercig csak pislogok és figyelem ezt az embert, aki annyi mindent adott nekem, és még annál is többet kockáztat értem.

- Rendben – felelem végül lassan. – Én... ne haragudj. Nem akartalak letámadni.

Erre visszatér a mosolya, de csak megrázza a fejét. Ez a gyors megbocsájtás az apámra emlékeztet.

- Egyébként fontos dolog miatt üzentem – tér a lényegre, rögtön felkeltve a kíváncsiságomat. – Az embereim jelentették, hogy az informátor lefoglalta a jegyét egy Los Angelesi gépre, onnan pedig egy újabb ide tartó gépre. Itteni idő szerint holnapután este fog landolni a gépe, viszont 24 órával későbbre ismét foglalása van hazafelé, tehát a tárgyalásra feltehetőleg három nappal később kerül majd sor.

- Remek – mosolyodom el. – Tökéletes.

Felkészültem, és remélem, Dwayn is. Bár az ellenkezőjét valahogy kétlem. Én tegnap tettem egy kis egész napos kirándulást a McMillan, egy kölcsönvett autó és különböző nagyságú dobozok és üvegek társaságában, hogy az erdő mélyén ellenőrizhessem, mennyire rozsdásodtam be a mesterlövészfegyverrel való bánás terén. Örömmel tapasztaltam, hogy semennyire.

- Természetesen hamis útlevelet használt a foglalásnál, az ő nevére pedig ugyanakkora Franciaországba és onnan Olaszországba foglaltak jegyeket, de ezzel a hamis igazolvánnyal egyszer már azonosították a biztonsági kamerák. Figyelmetlen volt.

Nos, igen, a hibák, amikről Dwaynnek is beszéltem.

- Pompás – szélesedik ki a mosolyom. – Holnap vagy holnapután bepoloskázzuk a tárgyalót, aztán nyugodtan jöhet. Tárt karokkal fogom várni.

Yosef halkan felnevet, aztán még ad egy kis ajándékot a páros munkához, mielőtt elbúcsúzunk. El is indul, de aztán megtorpan és még visszafordul.

- Tényleg profi a fickó, ugye?

- Igen, nem csalódtam.

- És bízol benne? – néz egyenesen a szemeimbe. – Tudnom kell, ha mégsem megbízható.

- Igen. – Magamat is meglepem egy kicsit, hogy teljesen komolyan gondolom. – Igen, megbízom benne.

 

Nem várom meg, hogy hazaérjek, már út közben előveszem az eldobható mobilt a zsebemből, majd tárcsázom a számot, amit már akkor este megjegyeztem a névjegykártyáról. Dwayn azt mondta, nem lenyomozható a vonal, de hát jobb félni, mint megijedni, nemde?

- Haló? – szól bele a már jól ismert mély hang, mire kellemesen megborzongok. Átkozottul szexi ez a hivatalos hangnem.

- Itt Ephraim. Találkozhatunk most?

- Igen – feleli rögtön. – A Central parknál jó lesz? A kocsiban megvárlak.

- Melyik részén?

- A lakásodhoz a legközelebbi.

- Oké. – Amikor felhívtam, fél nyolc volt, úgyhogy gyorsan osztok-szorzok a fejemben. – Kilenckor?

- Rendben.

Miután lerakom, gyorsan szétkapom a készüléket, aztán rögtön el is hajigálom a darabjait: az egyiket egy bozótosba, a másikat egy néhány utcával távolabbi kukába. Negyed kilenc körül érek haza, aztán gyorsan le is zuhanyozok – közben tesztelődik a zár is, ha valaki megint zuhany közben akarna golyót repíteni a fejembe.

 

Ismételten tizenöt perccel előbb vagyok a megbeszélt helyen. A fák jótékony árnyékába húzódok, a sötétség és a kapucnim teljesen elrejt. Mozdulatlanul figyelem a környéket, csak akkor tartom huzamosabb ideig egy dolgon a tekintetemet, mikor ismerős motorhangot hallok meg, és kiszúrom a mély doromboláshoz tartozó lámpákat. Természetesen Dwayn BMW-je az.

Megvárom, míg beáll egy amúgy is gyérül megvilágított részen egy nagy fa árnyékába, aztán elindulok felé. A belső világítást felkapcsolva hagyja, így látom az arcát és azt is, hogy ő is kiszúr engem. Az utas oldali ajtóhoz lépek, aztán beszállok mellé.

- Jó szokás, hogy már akkor itt vagy mikor ideérek? – szólal meg, érzem magamon a tekintetét, ahogy lehajtom a kapucnimat.

Kiszúrom azt a kis pillantást a homlokomra is, és elmosolyodom.

- És nálad az, hogy tíz perccel hamarább érkezel?

- Ja, nem szeretek késni – feleli egyszerűen, aztán hátranyúl valamiért. Kis híján a nyálamat csorgatva figyelem a fekete ing alatt megfeszülő izmait, míg meg nem pillantok a kezében egy mappát. – Fényképek a helyszínről és van három épület, amire fel tudsz jutni ha kell.

Átveszem a mappát, de egyelőre csak a fényképeket nézem át, a tervrajzok ráérnek később is.

- Holnap fél egy és kettő között bejuthatunk – mondom közben, és előveszem a zsebemből a jegyzeteimet. – A bent lévők nagy részének ebédszünete van és szinte nincs is mozgás. Értekezlet pedig nincs csak délelőtt kilenckor, utána üres a terem – mutatom meg neki is.

- Csak a biztonságiak ugye?

- Meg néhány alkalmazott, de akkor a legkevesebb a mozgás.

- Az épp jól jön. – Miközben őt nézem, elővesz egy újabb térképet, ami ránézésre egy bizonyos szint hálózati térképe, rajta a biztonsági kamerák helyével. Láttam már néhány ilyet. Rámutat az egyik piros jelre. – Ez itt elfordul és akkor van tíz másodpercünk elmenni mellette. Ez itt viszont veszi a képet – mutat egy másikra. Ahogy felidézem a rejtett kamerák felvételeit, beazonosítom a tizenötödik emeletet, onnan pedig a folyosót és a tárgyalót. Ez éppen a tárgyaló feletti kamera lesz. – Egy hekker meg tudja csinálni, hogy míg nem végzünk a kamera ne vegyen semmit, de minél gyorsabban megvan, annál jobb.

- A poloskákat nem tart sokáig elhelyezni. – Újra előveszem a képeket. – Már csak a bejutást kell lezavarni.

- Már kitaláltam hogyan – nyúl újra az aktatáskába, majd egy névjegyet nyom a kezembe. – A Smith takarító szolgálat. Nappal is bejárnak ha valami gáz van, vagy vészhelyzet. Mikor körülnéztem akkor is ott melóztak. Szerzek egyenruhát, meg valami maskarát, hogy ne ismerjenek meg.

Megint megcsapja az orrom az illata, és engedelmeskedve a belső késztetésnek közelebb hajolok hozzá, hogy jobban érezhessem. Éppen ekkor néz fel ő is, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy a tekintete sokatmondóan a számra szegeződik.

- Úgy tűnik jól végiggondoltad. – Még mindig mosolygok, ő pedig még mindig az ajkaimat nézi.

A feladatunkra kellene koncentrálni, de a francba is... Bárcsak inkább megcsókolna végre! Megköszörüli a torkát, ezzel igazolva, hogy hasonló gondolatokkal küszködik, de végül csók helyett megszólal.

- Akkor megfelel a terv? – Részben sajnos, részben viszont rohadtul szexi, hogy minden próbálkozása ellenére is rekedtebb egy kicsit a hangja.

- Tökéletesen. – Akaratlanul is megnyalom az ajkaimat, mire megint rászegeződik a pillantása. Legszívesebben itt és most nekiesnék, de... legalább a saját információimat hadd mondjam el előbb. – Mikorra tudod elintézni azt az egyenruhát?

- Akár már holnap – néz ismét a szemeimbe, de kis híján felnyögök a tekintetében tükröződő elfojtott vágytól. – Miért?

- Mert nekem is vannak információim. – Nyelek egyet. Valamelyikünknek el kéne húzódnia, de én képtelen vagyok rá, ő pedig nem mutat kifejezett hajlandóságot. – Az informátor, aki hamarosan a városba jön, egy kicsit sietősebbre fogta a dolgokat. Latif feltehetően holnapután az esti órákban érkezik a városba, de 24 órával később már távozni is készül, úgyhogy a tárgyalás valószínűleg három nap múlva lesz.

- Szóval holnapután legkésőbb be kell poloskáznunk a tárgyalót – összegzi, én pedig bólintok. – Nem gond, holnap elintézem az egyenruhát.

- Remek. – De ami még jobb, hogy már az én hangom is kissé rekedt most, hogy én bámulom az ő ajkait.

Szinte érzem, hogy összefolyik a nyál a számban, ahogy felidézem, hogy tud velük csókolni. Újra be kell nedvesítenem az ajkaimat, mire kiszúrom, hogy ökölbe szorul az egyik keze. Amikor kicsit közelebb hajolok, már a számon érzem a lélegzetét.

- Ez nem jó ötlet – dörmögi most már egészen elmélyült hangon.

- Szerintem sem – suttogom, aztán végre megcsókolom.

Szinte rögtön megragadja a tarkómat, még közelebb vonva magához és átvéve az irányítást a csók felett. Az ajkaim elnyílnak az övéi alatt, mire a nyelve éhesen tör a számba, elmélyítve a csókot. Mohón marcangoljuk egymás ajkait, közelebb is húzódok hozzá az ülésen, hogy megragadhassam azt a pofátlanul széles vállát. Az ő szabad keze a derekamat kapja el, ujjai a bőrömbe mélyednek, már-már fájón, de én beleborzongok az érzésbe. Még közelebb akarok húzódni hozzá, de minden útban van...

Viszont ő is hasonló véleményen lehet, mert türelmetlenül felmordulva elhúzódik tőlem, hogy aztán megragadja az ölében lévő aktatáskát és egy mozdulattal a hátsó ülésre helyezze. Én is megfogom a mappát és egy határozott, de azért óvatos mozdulattal az aktatáska tetejére küldöm. Most átkozottul felesleges, de azért nem akarom, hogy szétessen a tartalma.

Alig fordítom vissza a fejem, máris újra elkapja a tarkómat, összepréselve az ajkainkat és rögtön mélyen megcsókolva. Ugyanabban a pillanatban nyúl értem, mikor én is mozdulok, hogy átmásszak az ölébe. Valahogy átszenvedem magam a sebváltón és a könyöktámaszon, ami nem egyszerű feladat úgy, hogy közben el sem engedjük egymás száját, de nagy segítség, hogy mindkét kezével a derekamat fogva félig tart, félig átemel az akadályokon, hogy aztán végre ott lehessek, ahol lenni akartam. Még szerencse, hogy tágas a kocsi, a térdeim könnyedén elférnek mellette és kényelmesen lovagló ülésbe helyezkedhetek az ölében.

Mindkét kezemmel átölelem a nyakát, ő pedig a derekamat karolja át, de aztán az egyik kezével elenged és tapogatni kezd valamit a szélvédő felett. Egy kattanás és sötétbe borul a beltér, ami bölcs döntés, mert itt azért szoktak járkálni emberek és járőrök is, így viszont csak akkor látnák a műsort, ha egyenesen benéznének az ablakon. A csók egyre vadabbá válik és amikor finoman beleharapok az alsóajkába, izgatóan felmordul. Újabb csókért hajolok és meg is kapom, de aztán egyszerre nyögünk bele, amikor mindkét kezével a fenekembe markolva az ágyékához szorítja az enyémet.

Az egyik kezét továbbra sem mozdítja el a hátsó felemről, a másikkal viszont benyúl a pulcsim alá és elégedetten felmordul, mikor felfedezi, hogy nincs alatta póló. Melegek az esték, úgyhogy felesleges lenne... bár perpillanat egyébként is olyan forróságot érzek, hogy a pulóver önmagában is soknak tűnik. Újabb mordulást hallat, ezúttal inkább türelmetlent, aztán csak azt érzem, hogy a nadrágom derekába rejtett pisztolyom eltűnik és a tompa puffanásból ítélve az anyósülésen landol. Ha nem lenne sokkal kellemesebb elfoglaltsága a számnak, most biztos felnevetnék. Miközben felgyűri a pulcsim alját és az ujjai izgalmas felfedezőutakra indulnak, én is elveszem a kezem a vállairól és türelmetlenül kezdem kigombolni az inget a mellkasán. Elégedetten nyögök bele a szájába, mikor végre végigtapogathatom a felsőtestén dagadó izmokat, legszívesebben egyszerűen letépném róla az inget, de valószínűleg nem díjazná, ha a gombok szanaszét repülnének a kocsijában...

Mikor az ujjait újra a fenekembe mélyeszti, vágyakozva mozdítom meg a csípőmet, hogy hozzá dörzsölhessem magam – a mozdulat közben pedig beverem a derekam a kormányba. A háta mögé pillantok, hogy meddig lehetne hátratolni az ülést, de ott meg ott van az aktatáska... Ennyit a megfelelő tágasságról, ez így nem fog menni. Csalódott nyögéssel ejtem a vállára a fejem, ő pedig halkan felnevet, de valószínűtlennek tartom, hogy ő kevésbé lenne csalódott. Bár ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy a kocsijában tartana bármit is, amire szükségünk lenne, márpedig megfelelő segédeszközök nélkül aligha mentünk volna bármire is.

Viszont van még egy lehetőségünk. Elfordítom a fejem és a nyakába csókolok, mire a még mindig a fenekemen nyugvó tenyerével az érintett területre szorít. Erre már fel is emelem a fejem, egyenesen a vágytól csillogó szemeibe nézve.

- Nincs kedved megnézni, jobban tetszik-e már az új zár az ajtómon? – kérdezem rekedten, mire lassan elvigyorodik. – És mielőtt még nemleges válaszon gondolkoznál, előre szólok, hogy éppen azon a helyen ülök, ami elárulja, ha hazudsz...

Demonstrációképpen egy kicsit megmozdítom a csípőmet, és tény, hogy mindkettőnknek el kell fojtania egy nyögést. Megragadja a tarkómat és egészen közel húz magához, de csak ott tart, amíg egyenesen a számra suttog.

- Talán megér egy pillantást.

 

***

 

Egy örökkévalósággal később a saját testével taszít, aztán szorít neki az ajtónak, így csukva be mögöttünk. – Tökéletesen zár.

Felnevetnék, de szinte rögtön az ajkaimra hajol, belém fojtva ezzel a vidámságot, átadva a helyet valami sokkal elsöprőbb érzésnek. Csak néhány percet töltünk az ajtónál egymás ajkait falva, aztán kicsit se lépve hátrébb megfogja a pulcsim alját és áthúzza a fejemen. Elhajtja valahova oldalra, aztán újra magához ránt, de ezúttal már úgy, hogy nekem kelljen a hálószoba felé hátrálni az ő irányítása alatt. Egyszerűen megveszek ezért a dominanciáért.

Odabent egyszerűen rálök az ágyra, hogy vágytól izzó tekintettel nézhessem végig, amint kínzó lassúsággal újra kigombolja az ingét. De legalább a kocsiban nem gombolta vissza teljesen... Újra feltárul a törvénytelenül szexi felsőteste, de miközben az inget is eldobja, én már az ágy szélén ülve a bakancsomat dobom az ágy mellé, elérhető közelségbe – a szemeimet viszont eszemben sincs levenni róla. Mikor közvetlenül elém lép, elvigyorodom. Éppen szemmagasságban van a csípője, úgyhogy lassan elkezdem kibontani az övét, aztán kigombolom a nadrágját is. Ő közben a háta mögé nyúl, az én vigyorom pedig kiszélesedik, mikor meglátom a kezében a fegyverét. Az enyém már az egyik éjjeliszekrényen pihen, ő pedig leteszi a sajátját a másik, általam nem is használtra – mindig elérhető közelségbe. Csak azon gondolkozom, hogy tudtuk az előző alkalmakkor ilyen ügyesen elrejteni egymás elől.

Gyorsan megszabadulok a nadrágomtól, és miközben ő is hasonlóan cselekszik, én már a szokásos éjjeliszekrény fiókjában kutatok a munícióért. Éppen a kezembe akad az óvszer és a síkosító, mikor a vállamnál fogva megfordít és a falhoz szorít. Elég gyanúsan majdnem ugyanott, ahol néhány nappal ezelőtt még pisztolyt tartottunk egymás fejéhez, ami valamiért rohadt izgató és mindkettőnket vigyorgásra késztet... de csak addig, amíg éhesen az ajkaira nem marok.

A hajába túrva húzom még közelebb magamhoz, végre az egész testünk a ruhák akadálya nélkül simulhat össze. Nem tudom, hol akarja csinálni, de az biztos, hogy én már egy perccel sem tudom tovább késleltetni a dolgokat. A vad csókok közben látok munkához, miközben ő a kezeivel a csípőmet és a derekamat szorítja olyan erősen, hogy talán még nyomot is fog hagyni, én feltépem a gumi csomagolását és a lehető leggyorsabban felgörgetem rá. Utána bekenem némi extra síkosítóval is, mert a majdnem egy hét az majdnem egy hét – így is fájni fog, de annyi kell is.

Érzem és hallom a légzése elnehezülését minden egyes alkalommal, amikor a farkához érek. Még mindig nem tudom biztosan, hogy átkerülünk-e az ágyba, de amikor megszakítja a csókot és mindkét keze kissé a fenekem alá csúszik, már biztos vagyok benne, hogy egyelőre nem. Mindkét kezemmel átkarolom a nyakát és ugyanakkor emelem fel magam, mikor ő is a combjaim alá nyúl. A dereka köré kulcsolom a lábaimat, míg ő a testével a falhoz szorít... aztán már bennem is van.

Egyszerre nyögünk fel, a fejemet is kicsit nagyobb erővel döntöm a falnak, mint kellene, az eszemet egy pillanatra teljesen elveszi a testemben eluralkodó kéj és a feszítő fájdalom keveréke. Dwayn pont annyi időt hagy a hozzászokáshoz, hogy még az első mozdulatai is égessenek egy kicsit, és ennél nem is kívánhatnék jobbat. Pontosan tudja, mire van szükségem, pedig sosem mondtam neki. A vállaiba kapaszkodó kezeim körmei enyhén a bőrébe vájnak, és mivel a fejem még mindig a falnak támasztva tartom, nem csókol meg, inkább a nyakamra hajol. Az egyik kezemmel belemarkolok a hajába, mikor beleharap, aztán éppen annyira meg is szívja a bőrömet, hogy talán nem lesz nyoma. Igazából az se érdekelne ha lenne, csak el kell takarni valamivel...

Ha tudtam volna, hogy őt is ennyire felizgatja a helyzet, hogy majdnem egy hete mi történt ugyanitt, magam könyörgök a CIA-nak, hogy előbb uszítsák rám. A mozgása kezdettől fogva őrjítően heves, és amikor felemelem a fejem, hogy megcsókolhassam, ő legalább olyan vadul csókol vissza, ahogy kapta.

A szájába nyögöm a gyönyörömet, aztán meglepve engedem el a haját és kapaszkodok két kézzel a nyakába, mikor elemel a faltól. Még csak arra sem pazarolja az idejét, hogy kihúzódjon belőlem, amíg az ágyhoz lép és letesz rá. Csak a felsőtestét emeli feljebb egy kissé, majd feltolja a bal lábamat egészen addig, hogy a vállára tehesse. A következő mozdulatával olyan mélyre csúszik, hogy mindketten hangosan felnyögünk.

A másik lábamat újra a dereka köré fonom, ezzel még jobb hozzáférhetőséget biztosítva, és mindkét kezemmel a vállaiba kapaszkodok, miközben újra a múltkorihoz és az összes többihez hasonló vad iramot kezd diktálni. A csókunk is ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, és nekem már ennyi is elég, hogy elvegye az eszem. A farka bennem és a nyelve a számban... Hát még amikor ismét a nyakamra hajol. A fejemet a takaróhoz feszítve biztosítok neki jobb hozzáférést, a körmeimet pedig olyan erősen vájom a vállaiba, hogy még fel is szisszen. Viszont nem szól rám, nekem pedig nem akaródzik elhúzni onnan a kezem. Ő is olyan erővel szorítja egyik kezével a derekamat, a másikkal pedig a combomat, hogy biztosan ott marad az ujjai nyoma.

Az államnál fogva kényszeríti vissza a fejem és hevesen megcsókol, miközben a csípőjét olyan szögben mozdítja, hogy minden eddiginél élesebben találja el a megfelelő pontot, én pedig csillagokat látok egy pillanatra. Elég még néhány ugyanilyen mozdulat és a gyönyörömet a szájába nyögve élvezek el anélkül, hogy bármelyikünk is különösebb figyelmet fordított volna a farkamra, és abból a rohadt izgató hangból ítélve ismét sikerült magammal rántanom.

Percekig csak lihegve fekszünk, észre sem veszem, hogy most még arra sem vette a fáradtságot, hogy legördüljön rólam. A lábamat elengedte, így az nincs kényelmetlen helyzetben, az meg amúgy is kellemes, ahogy a nyakamat csiklandozza a lélegzete. Csak néhány perc múlva kezdem megérezni a súlyát, de nem is kell mondanom semmit, mert ő is éppen azt a pillanatot választja, hogy mellém gördüljön a hátára.

Kinyitom a szemeimet és felé fordítom az arcomat, ő pedig a szeme sarkából néz rám, és azt hiszem mindkettőnk arcán ugyanaz a kifejezés ül. Na, ennyit arról, hogy távol tudjuk tartani magunkat egymástól. Viszont az ő szája sarkában is ott bujkál egy mosoly, a kielégültségét pedig ha akarná sem tudná elrejteni, amivel egészen biztosan én is így vagyok. Ebben egyébként sincs semmi rossz, nem igaz? Inkább most, mint hogy a munka rovására menjen. Így talán jobban fogunk tudni koncentrálni az éles helyzetben.

Az itteni zuhanyzóval is megismerkedik és csak azért nem csatlakozom hozzá, mert tudom, hogy mi lenne a vége. Egy törölközőt beteszek neki a mosdókagylóra, a ruháit viszont szándékosan nem készítem oda, inkább nyálcsorgatva végignézem, ahogy egyetlen törölközővel a csípőjén, még mindig egy kicsit nedves felsőtesttel összeszedi őket. Ugyanilyen élvezettel figyelem azt is, ahogy felöltözik. Legszívesebben elölről kezdeném az iménti testmozgást, de visszafogom magam.

Csak a köpenyemben kísérem el az ajtóhoz, miután magához vette a fegyverét is.

- Holnap eljövök, ha elintéztem az egyenruhát – szólal meg. Rám néz és a tekintetemet látva felvonja a szemöldökét. – Munkaügyben.

Továbbra sem próbálom meg elrejteni az elégedett vigyoromat, miközben kinyitom az ajtót. Felmordulva ránt magához a tarkómnál fogva, de csak annyira csókol meg, hogy pont túl kevésnek érezzem... Ezúttal pedig ő vigyorog jót a csalódottságomon, aztán kilép az ajtón és be is csukja maga után.

Nos, holnap kétségkívül kiderül, mennyit használt ez a kis bűnözés.

 

***

 

Másnap reggel összeszedem a Dwayntől kapott mappát, mert szerencsétlen a pulóveremhez hasonlóan csak találomra végezte valahova a padlóra dobva. Először annak az épületnek az alaprajzát veszem elő, ahol a tárgyalás fog zajlani. Megnézem, melyik lenne az az útvonal, amelyik a lehető legrövidebb és a lehető legkevesebb emberrel kell találkoznunk közben. Hasznosítom az odatelepített rejtek kamerák felvételeit is, és miután a kérdéses időpontban háromszor is leellenőrzöm az útvonalat, már elégedettnek érzem magam.

Ezután veszem magamhoz a környező épületekről készített fényképeket, illetve a leírásukat. A könyvtárat zárom ki először. Hét méteres magasságban egy kényesebb múltú biztonsági őr még kiszúrhatja a torkolattüzet, ráadásul egy közkönyvtárban túlságosan nagy az esély a kíváncsi turistákra, nem is beszélve a túl sok filmet látott amerikaiakról. A McMillan hálás és pontos, de nem kis jószág, könnyen feltűnést kelthet, ha valakinek van róla elképzelése. A legtöbb amerikai pedig már egy szomszédban hallott csattanásra is hívja a 911-et, hát még ha azt sejtik, hogy valaki fegyverrel mászkál egy közkönyvtárban. Úgyis annyira be vannak szarva mostanában a terrorizmustól... pedig ha csak sejtenék, a saját kormányuk micsoda mocskos egy banda.

A hotel a második a kockázati sorban. Még több kíváncsi turista, ráadásul ha szobát kell kivenni, az éppen eggyel több nyom, mint amennyit hagyni szeretnék magunk után. Arról a rengeteg biztonsági kameráról nem is beszélve, amikkel teleszórják a hallt, a folyosókat, a lifteket, de még a lépcsőházakat is.

Amikor egy teljesen hétköznapi belvárosi lakóház következik, elmosolyodom. Tökéletes. Elég magas, ráadásul kevesebb az esélye, hogy sokan szaladgálnak ott éppen akkor, amikor én odamegyek. Gyorsan fellapozom a leírását is, aztán felcsapom az alaprajzot. Mikor megpillantom a rejtett tűzlépcsőt, ami egyenesen a tetőre visz, már tudom, hogy nyert ügyem van. Az ajtó nem fog gondot okozni, senki nem fogja észrevenni, hogy valaki kinyitotta, azt a kijáratot pedig, amin a lakók feljöhetnének, könnyedén ki lehet ékelni. Ha pedig valaki mégis meg akarja próbálni, azt hallani fogom – de mire a bejelentésre kivonulnak a probléma megoldására szakosodott emberek, nekem már csak hűlt helyemet fogják találni.

 

***

 

Délután kopognak az ajtómon.

Felkapom a Berettámat az éjjeliszekrényről, aztán hangtalanul lecsusszanok az ágyamról. A talpam szintén egy hang nélkül ér le a padlóra, és amíg odaérek az ajtóhoz, a parketta egyetlen egyszer sem reccsen meg alattam. Árnyéknak lenni alapvető követelmény egy kidonnak, én pedig nem tervezem megfeledkezni erről a képességemről.

Tudom, hogy Dwayn azt ígérte, hogy ma eljön, és azt is tudom, hogy ha ez a következő bérgyilkosom, akkor ő egészen biztosan nem kopogna. Az elővigyázatosság azonban manapság fontosabb számomra, mint a légzés.

Kinézek a kukucskálón – aminek az üvegét pontosan olyanra cserélték ki, mint amilyen a kihallgató szobák tükre, hogy még véletlenül se kapjon kedvet senki spéci kütyüket használni –, és elmosolyodom. Ez nem álruhás bérgyilkos, hanem egy félisten személyesen. Visszabiztosítom és leengedem a Berettát, aztán kinyitom az ajtót és beinvitálom az én szexi testőrömet.

- Üdv újra – villantok rá egy elég egyértelmű vigyort.

Valami kifejezetten izgató villan meg a szemeiben, de az ő arcán is megjelenik az a gatyahúzogató vigyora. A pillantása rögtön kiszúrja a kezemben a Berettát, miközben elindulok a nappali felé, de csak vállat vonok.

- Csak hogy biztosan feleslegesnek érezd a testőri mellékállásodat, tudod – mosolygok rá hátra a vállam felett. – Különben is, milyen testőr vagy te? Hol lettél volna, ha valakinek megint éppen akkor támad kedve megölni, amikor zuhanyozok? Talán mégis veled együtt kellett volna csinálnom azt is...

- Fejezd be. – A hangja olyan közelről jön, hogy a lélegzete a fülemet égeti, és valóban, az egész teste melege ott van közvetlenül mögöttem.

Észre sem vettem, hogy mikor lépett mögém. Tényleg veszélyes a fickó, ha ilyen észrevétlenül közlekedik, talán szerencse, hogy mégis a védelmem, nem pedig a levadászásom mellett döntött. Veszélyes... és átkozottul izgalmas. Ami még veszélyesebbé teszi, ha a feladatunkról van szó.

De azért nem vagyok rest egy lépést sem távolodva megfordulni, és ő sem hátrál meg.

- Azt ne mondd, hogy szerinted nem lenne élvezetes, ha együtt lennénk. – A tarkójára simítom az egyik kezem. – Éjjel... – hajolok közelebb – nappal...

Halk morgás tör fel a torkából, és én csak azért nem csókolom meg, mert tudom, hogy mi lenne a vége. Csak az alsóajkába harapok bele finoman, aztán elhúzódok – amihez minden erőmre szükségem van –, és gyorsan el is lépek tőle, mert elég lenne egyetlen mozdulat, és búcsút inthetnénk a munkának délutánra. A tekintete szinte éget, ahogy eltávolodok tőle, de tökéletes nyugalmat színlelve ereszkedek le az egyik székre.

- Egyszer te fogsz a sírba vinni – morogja.

- Soha nem fosztanám meg magam az... örömtől – vigyorodom el.

Látom, hogy vesz egy mély lélegzetet, de aztán ő is elindul, hogy leüljön az asztalhoz. Nem mellém, hanem velem szembe. Mikor újra rám néz, még mindig látom az apró szikrákat a szemében, de egyébként teljesen tiszta ás hivatalos a tekintete. Minden valószínűséggel én is hasonló cipőben járhatok.

- Eldöntötted, melyik épület lesz a megfelelő? – szólal meg, már a hangja is tiszta.

- A lakóház tűnik a legjobbnak – bólintok. – A könyvtár és a hotel nagyon kockázatos a sok ember és a turisták miatt. A könyvtár ráadásul alacsony, és ha Latif körül lesz egy tapasztaltabb ember, ott még könnyen kiszúrhatja a torkolattüzet. A hotelben pedig ugye szobát kéne kivenni, ami még hamis igazolvánnyal is nyomot hagy.

- Én is így gondoltam, de azt akartam, hogy láss minden lehetőséget – biccent, mire újra rámosolygok. – Van már terved?

- Annyi biztos, hogy a hátsó tűzlépcsőt fogom használni. Az ajtót könnyen és nyom nélkül fel lehet törni, a lépcsőház tetőre nyíló ajtaját pedig semmi perc alatt kiékelem. A tűzlépcsőn a meglepetés kamerák sem túl valószínűek, de azt azért holnap le szeretném ellenőrizni.

- Persze, megnézzük. És azt is, hogy mennyire aktívak a lakók – teszi hozzá, én pedig egyetértően bólintok.

- Nekem már a tárgyalás kezdetekor fel kell mennem, mert ha túl hirtelen hagyják abba, nem biztos, hogy lesz elég időm felmenni és elhelyezkedni. Ez viszont azt jelenti, hogy neked kell figyelned, mennyire tiszta a felvétel a beszélgetésről, vagy ha van eléggé megbízható embered, rábízhatod és vele is tartod a kapcsolatot, de Dwayn – nézek egyenesen a szemébe. – Nem tudjuk pontosan, kivel találkozik Latif, én viszont eleget láttam már ahhoz, hogy azon se lepődjek meg, ha maga az amerikai elnök jelenik meg. Könnyen lehet, hogy az a felvétel kézzel fogható bizonyítéka lesz a kormány, vagy talán kormányok mocskosságára. Ebben az esetben nem tudom, mit fogok kezdeni vele, de az biztos, hogy nem kerülhet illetéktelen kezekbe, és ezúttal illetéktelen alatt a legkisebb jellembeli hiányosságot is értem. – Továbbra sem eresztem a pillantását, de látom, hogy figyel és minden szavamat komolyan veszi. – Megbízom benned és megbízom a döntéseidben, de senki másban nem.

Dwayn bólint, viszont percekig nem szól semmit, csak enyhén ráncolt homlokkal, elgondolkozva néz rám.

- Miért nem tudsz teljesen eltűnni előlük? – kérdezi aztán.

A hirtelen témaváltás miatt kicsit nehezen kapcsolok, de aztán felsóhajtok.

- Már megint...

- Komolyan kérdezem – vág közbe, és olyan komolyan néz rám, hogy összevonom a szemöldökömet. – Tudom, hogy hivatalosan nem létezel, és nem meghaltál, hanem soha meg sem születtél. Gondolom a hamis személyazonosság neked sem jelent túl nagy gondot, ráadásul egyértelműen profi vagy és úgy váltogatod a lakhelyeidet, hogy még nekem is hosszú ideig tartott megtalálnom a legújabbat, ők előbb-utóbb mégis mindig a nyomodra akadnak. Miért?

- Nem tudom – felelem kicsit később, őszintén. – Évek óta olyan óvatos vagyok, hogy az Elővigyázatosság lehetne a második nevem, de valaki mindig a nyakamra jön, és hiába ölöm meg, jön a következő. – Vállat vonok. – Talán néha pont olyan ember lát meg, akinek nem kéne, aztán elkezdenek kutatni és kizárásos alapon keresni az újonnan kivett lakások között, ha eltűnök valahonnan. Bár... sok olyan helyen laktam már, ami hosszú ideje meg volt már vásárolva vagy ki volt véve, mielőtt én beköltöztem. Az mondjuk lehet, hogy az üressége miatt keltett feltűnést. Tényleg nem tudom – rázom meg a fejem.

- Mi van a pártfogóddal? – kérdez rá arra, ami nekem is eszembe jutott, de nem mertem kimondani.

- Neki rengeteget érek, az biztos. Nem fizetne neked annyit, ha másképp lenne. – Erre egyetértően bólint, de várakozón néz rám, a tekintetében pedig ugyanazt a szót látom, amire én is gondolok. – Az emberei... Egyet sem ismerek közülük, de ő megbízik bennük. Ráadásul mind az ügyet segítik.

- Egyetlen ember is elég, hogy köpjön.

- Tudom. – Felsóhajtok, aztán újra összevonom a szemöldököm. – De mégis hogy jön ez ide?

- Ha nem jössz rá és beigazolódnak a sejtéseid a tárgyalással kapcsolatban, használhatnád a felvételt. – Egy pillanatra eltátom a szám, de... egyáltalán nem mond hülyeséget. – Fogadni mernék, hogy az összes politikus, de még a CIA igazgatója is kezét-lábát törné, hogy teljesítse minden kívánságodat. Ha mindent elintézel és őket is meggyőzöd, hogy ha veled bármi történik, minden napvilágra kerül... még egy rohadt tanúvédelmi programot is írnak külön neked.

- Végrehajtó helyett terroristának kellett volna állnod – dőlök hátra mosolyogva. – Te aztán értesz hozza, hogy kell megszorongatni Amerika mogyoróját.

Ő is elmosolyodik, de a tekintetén látom, hogy még mindig komolyan beszél.

- Ha igazad lesz, segíthetek lemásolni a felvételeket és biztos helyre juttatni őket, amikor pedig vége a munkának, eljuttatjuk nekik az üzenetedet. Addig nem lenne célszerű felverni a hangyabolyt.

- Miért tennéd ezt meg értem? – nézek rá homlokráncolva.

- A testőröd vagyok, nem? – vonja fel a szemöldökét. – Néhány másolat és egy üzenet... Bonyolultabbat is csináltam már tízmillióért.

Halkan felnevetek és megrázom a fejem.

- Életemben először nem tudom, mit mondjak – mosolyodom el hitetlenül. – Rendben. De előbb várjuk ki, mit hoz az a tárgyalás.

- Igen. – Bólint egyet, és ott veszi fel a beszélgetés fonalát, ahol abbahagytam. Nem csak szexi, hanem okos is. – A felvételt bízd rám, meg fogom oldani. Már kinéztem egy megfelelően rejtett helyet az autónak, pont a lakóház mellett. Már holnap is ott fogok megállni, hogy pontosan lássuk az útvonalat mindkét épületig.

Bólintok. – Te hol fogsz várni?

- Ha te bebiztosítod magad a tetőn, akkor elvegyülök odalent a két épület között, de nem leszek messze.

- Rendben – mosolyodom el. – Jut eszembe, van itt neked is valami.

Az általa kapott mappa mellett fekvő papírzacskót felé csúsztatom az asztalon. Homlokráncolva a tenyerébe önti a tartalmát, ami nem több két kis mütyürnél – egy a fülbe, egy a gallér alá. Láthatatlan, de bivalyerős jele van és kitűnő a hangszűrője. Ritka és ritka drága kütyü, de hasznukra fog válni, az egyszer biztos.

- Ez honnan van? – pillant fel rám.

- Aki a pénzt adja, az szolgáltatja az eszközt is. Jól fog jönni a páros munkához – kacsintok rá, aztán a kis táskára pillantok, amit letett egy másik székre. – És ha nem tévedek, te is hoztál nekem valamit. Sikerült elintézned az álcát?


Moonlight-chan2014. 08. 20. 00:20:37#31073
Karakter: Dwayn Miller





A válasszal nem tétovázik sokáig, ami már magában mutatja, hogy nem átvágni akar, hogy leléphessen az alatt az idő alatt.

- Rendben. Holnap, legkésőbb holnapután megkapod a pénzt. Az átutalás napján este 8-kor ott találkozunk. – bólintok, figyelem, hogy elhajítja a tőrt, ami az ágyon landol. – Kikísérlek.

Az ajtó felé bök, gyorsan átgondolom a dolgot, mert ugye a pisztolya azért ott van, de nem is állhatunk itt reggelig. Végül hátrálva, lassú léptekkel araszolok a kijárat felé, míg nem állapodtunk meg addig még hátat sem szívesen fordítanék neki.

Az ajtóhoz érve jobban meg tudom nézni az arcát, mert az utcai lámpák fénye pont rávetül. Nem mondom szép. Elég vastag hasadás van a homlokán, az ő arca is vörösben fürdik, de talán az a vágás rosszabb, mint amit én kaptam.

- A homlokodat szerintem össze kell varrni.

- Kösz – mosolyog, amolyan szívélyesen és gúnyosan.

Fura egy férfi az már biztos. Még ilyen helyzetben is szórakozik, de nem tűnik úgy, hogy félvállról venné az ügyet.

Biccentek búcsúzóul, majd magam után csukva az ajtót kilépek a folyosóra. Minél hamarább eltűnök innen, annál jobb.

 

***

Ezúttal hazamegyek, mert most amúgy is késő van és Cage valószínűleg már húzza a lóbőrt, azonkívül az ellátás sem jönne rosszul most.

Házat mindig több szempont szerint választok, ha lehet őket egyáltalán háznak nevezni, de a fő nézőpont, hogy ne legyen feltűnő, legyen bombabiztos és a lehető legnehezebben lehessen megtalálni. A mostani a külváros szélén fekszik, kívülről egy romos, rozsdás raktár, de belülről egy bunker. Félig a föld alatt, félig fölötte, két vészkijárattal és jó sok fegyverrel. A környék előnye, hogy nincsenek térfigyelő kamerák, mert már alig laknak erre. Azokat a szempontokat kell figyelembe venni, amik alapján én is lenyomoznék valakit.

Odabent a fürdőben előveszek egy elsősegély dobozt és fertőtlenítővel áttörlöm azt a repedést az orrnyergemen. Ahhoz képes milyen kicsi piszkosul vérzett. Letörlöm az arcomat, a bordáimra meg keresek egy kis jeget, mert nem éppen kellemes a lüktetése.

A kanapén ülve még mindig azon jár az agyam, hogy hogy a francba nem vettem észre elsőre a lakása számát, vagy miért nem néztem a kibaszott táblára amin ott virított a címe?!

Persze… ha tudja az ember, hogy nemsokára egy eszméletlen dögös pasi lesz alatt, ki a franc nézné a szobaszámot helyette? De attól még idegesít…

 

Reggel korán kelek és kirángatom az ágyból Cage-et is, majd a privát kis barlangjában megdumáljuk a dolgot. Először neki sem tetszik az ötlet, de mikor meghallja, hogy ötven millát szakítok vele, máris benne van.

- Oké. Akkor utald vissza azt a tízmilliót, hogy ne legyen vele gond.

- Vedd elintézettnek főnök.

- És szólj ha a számlán lesz a lóvé. – figyelmeztetem még, mert addig úgy sem lépek semmit. Bár ha Ephraim hivatalosan nem is létezik, akkor nehéz is lenne kideríteni, hogy kivel és mi gondja van.

- Öhm Dwayn? A harminc milla a számládon van. – szólal meg Cage, meglepetten.

- Harminc? – odapillantok a monitorra. Ez több.

- Van itt még valami… mindjárt… megvan! – megnyit valamit, ami csupa számsorból áll. – Egy kódolt e-mail van csatolva a számlejegyzéshez. Mindjárt kész a kódolás.

Odébb gurul a székével, hogy odaengedjen, majd megjelenik egy kis ablak a pár soros e-mail-el:

„Harminc millió dollár most, és még harminc, ha lezárult a megbízása. A többlet, azért cserébe, hogy vigyázzon a munkaadójára és tartsa életben”

Ez érdekes. Valakinek tényleg sokat megér. Mintha nem is a munka lenne az első, hanem vigyázni rá. Végül is még ő is azt mondta tegnap, hogy valakinek nagyon sokat megér az élete és nem azt, hogy a célszemély kiiktatása érne sokat. Mindegy.

Egyenlőre kalkulálhatok annyival, hogy a CIA ellenség. Ennél nagyjából csak az lehetne macerásabb helyzet, ha a NASA egy műholdat állítana a seggére.

 

***

Este gyorsan összekapom magam, stukker, kés, mobil, tárca, kulcs és megyek a találkánkra. Nem szeretek késni, így valamivel hamarább megyek és nyolc előtt tíz perccel érek a kocsmához. 

A kocsiból körbepillantok a lepukkant épületek körül, de semmi szokatlan, ezért kiszállok. A kocsmában csak három piás üldögél, akik éppen elsiratják egymásnak minden kínjukat. Jó távol ülök le tőlük a sarokban, hogy rálássak az ajtóra, de ne legyen senki körülöttem.

Mielőtt még bármit is rendelnék, újra nyílik az ajtó és belép rajta az újdonsült ügyfelem.

Leül velem szemben, majd rám mosolyog, mintha csak egy haverral ült volna be sörözni. Furcsa.

Felé biccentek és a tekintetem feljebb vándorol a homlokán lévő érdekességre. Ennek tuti nyoma marad, pláne ilyen öltésekkel. Magának csinálta?

- Segíts magadon és a jóisten is megsegít, vagy hogy tartja a mondás. – megrántja a vállát - Megkaptad a pénzt, ugye?

- Különben nem lennék itt.

- Remek, akkor kezdjük az elején – mosolyog fesztelenül és egy vaskos mappát tesz az asztalra – Ez a példány a tiéd, ebben minden információ benne van, amit eddig tudunk és amire szükséged lehet.

Tudunk… ezek szerint ő már eleve nem egyedül dolgozik.

Elhúzom a mappát és kinyitom. Az első lapon rögtön egy ghutra-t viselő pasas díszeleg. Arab…?

- Ő a célszemély? – nézek Ephraim-re.

- Igen. Muhammad ibn Abd al-Hamid Abu Hassan al-Filasteeni, a Hamász egyik parancsnoka. Nem tudom, te mennyire vagy oda a hazafiságért, de ha annak szeretnéd érezni magad, kimondhatjuk, hogy terroristák ellen fogunk szövetkezni.

Az összes hazafi dugja fel magának a pisztolya csövét, ez a véleményem. Nem mondom ki, de valami biztos meglátszódhatott az arcomon, mert elvigyorodik.

– Nos, ennek megint csak örülök, ugyanis ha a Hamászról van szó, nem vagyok biztos az amerikai kormány pártatlanságában.

- Hogy érted ezt? – az arabokkal mindig is hadilábon álltak már a hidegháború óta. A Hamász pedig nagyon szeret amerikai területen robbantani.

- Muhammad egyszer már a markomban volt, de éppen ők fújták le az utolsó pillanatban.

- A kormánynak dolgoztál? – ha az akcióját irányították…

- Jézusom, nem! – mondja elborzadt hangon – Mondjuk úgy, hogy az én megbízóim és ők túl szoros együttműködésben álltak.

De nem szeretem az ilyen össze vissza ügyeket. Hátradőlök és elgondolkodva nézek magam elé. Az amerikai kormány jelenleg elég érdekes politikát folytat. Teljesen mást mutat kifelé – ami még nem is olyan szokatlan - de nemrégiben hallottam egy s mást, miszerint eltusoltak bizonyos terrortámadásokat.

- Ha terroristák ellen harcolsz, a kormánynak támogatnia kellene. – hivatalosan mindenképp - Miért van a nyakadon a CIA?

Azokat az öltönyös idiótákat akkor vetik be, ha valami nagyon nem tetszik a szenátoruraknak. Küldik a hülye osztagukat, akiknek még alig esett le a tojáshéj a seggükről. Általában hullnak mint a legyek, de az a legkellemetlenebb bennük, hogy mindig jönnek újabbak a hat számjegyű kütyüikkel.

- Ahhoz neked az égvilágon semmi közöd – mosolyog, de a szemei már hűvösek.

Felvont a szemöldökkel pillantok rá, de továbbra is kérlelhetetlenül néz, ami megmosolyogtat. Tud ez a zöld szempár ilyen hűvös is lenne, de olyan forró is, hogy a vasat is megolvasztja. Viszont ez így akkor sem lesz jó.

- Attól tartok, nagyon is van. Tudomásom szerint együtt fogunk dolgozni, ahhoz pedig némi bizalomra lenne szükség, nemde?

Ha azt sem tudom miért vannak a nyomában, csak megnehezíti a dolgom. Több információ lépéselőnyt jelent.

- Ez esetben játszhatunk kérdezz-feleleket, de csak akkor, ha te is válaszolsz az én kérdéseimre – elégedetten hátradől.

Egy cseppet sem tetszik az ötlete, és miért is kéne nekem válaszolnom az ő kérdéseire? Nem engem kell megvédeni és nem is az én balhémról van szó. És őszintén szólva plusz tízmillió dollárért talán nem is olyan nagy dolog még a testőrködés sem. Magát azért megtudja védeni, csak a biztonsági intézkedések… na azokban van a hiányos rész.

- Ugyanakkor ott van az a tény is, hogy ez a te pártfogód tíz százalékkal több pénz utalt át, azzal a feltétellel, hogy cserébe ne hagyjalak meghalni – mosolygok rá, mert szórakoztató. Főleg mikor még a szája is nyitva marad a csodálkozástól.

- Tudok vigyázni magamra – morogja.

- Ahogy tegnap éjjel is? – simán feltörtem a zárat és ha épp a zuhany alatt állt volna, a pisztolya pedig a párna alatt, simán golyót eresztek belé. Egy mágneses biztonsági zár lenne a minimum, ha már fejvadászt küldenek rá.

- Te is meghaltál volna.

- Ha társak leszünk, engem is érinteni fog, hogy időnként bérgyilkosokat küldenek a nyakadra, mert időnként nekem kell majd fedeznem a hátad. – élnék még egy darabig, ha lehet - Az a legkevesebb, hogy elmondod, miért.

Penge vékonnyá préseli az ajkait, akaratlanul is eszembe jut, milyen szexi volt egy pár harapós csók után, de gyorsan elűzöm a gondolatot. Most meló van.

- Legyen elég annyi, hogy a régi munkám miatt üldöznek. Csúnya ügyeim voltak, amikhez megfelelő képesítés kellett. Emiatt veszélyesnek tekintenek és jobban örülnének, ha alulról szagolnám az ibolyát.

- Kiknek dolgoztál? – a csúnya ügyek, a megfelelő képesítés és a veszélyes jelzők együtt tartozhatnak pár helyre. Kém, ügynök, gyilkos, tégla…

- Erre nem fogok válaszolni – határozottan néz a szemembe.

- Ki vagy te egyáltalán? – ha mindenre kitérőn válaszol, akkor lófaszt sem fogunk haladni.

- Ephraim – mosolyog.

Ha hívő lennék, most azt kérdezném az úrtól, hogy élvezi, ha megnehezíti az életem?

- Azt akarod, hogy együtt dolgozzunk, de még a teljes nevedet sem vagy hajlandó elárulni? Így inkább csak hátráltatni fogjuk egymást, Ephraim.

Majd pont rám meri bízni a seggét, ha még a nevét sem mondja meg. Tudnom kell pontosan mit akar és úgy kalkulálni a helyzettel, a lehetőségekkel.

Felsóhajt, egy pillanatra lehunyja a szemét, majd alig egy perc múlva újra rám pillant.

- Ephraim El-Hashem – mondja ki végül.

- Dwayn Miller – nem is volt olyan nehéz, ugye?

Az kérdéses, hogy ez-e a valódi neve, de mivel úgy sincs társadalom biztosítása, ez nem igen számít.

- Szóval te leszel a testőröm, Dwayn? – úgy vigyorog, mint akit szórakoztat a dolog, engem viszont kezd lefárasztani ezzel a hangulatváltásokkal.

- Szóval, mi lesz a feladat? – van itt papír bőven, gondolom nem lesz olyan egyszerű meló – Ki kell iktatni?

Ha azt a Hamász-os ürgét, akinek még katonai rangja is van, akkor nem lesz könnyű, de nem is megoldhatatlan. Sok ember van körülötte, de ha megtalálom, egy robbanótöltettel kiiktatható.

- Nem, őt nem. Először csak elfogni kell, mert kétségkívül tudna szolgálni néhány hasznos információval a számomra.

Jó.

- És kit igen?

Lapoz néhányat a mappában, majd megáll egy másik képnél és egy adatlapnál.

- Abd al-Latif Sayyid Karimi, a Hamász egyik informátora – mutat a képre – Az elmúlt másfél hónapot azzal töltöttem, hogy Muhammadot üldöztem egészen Los Angelesig. Annyi emberrel vette körül magát, hogy nem igazán fértem hozzá, de minden tárgyalását ki tudtam hallgatni, úgyhogy első kézből tudom, hogy a delikvensünk jövő héten New Yorkba érkezik egy fontos találkozóra.

- Tudjuk a helyszínt? – utána kell nézni a környéknek.

- Ebben a pillanatban is rejtett kamerák figyelik a környéket. Az utolsó dokumentumban még fényképeket is találsz – mosolyog, és végre úgy tűnik, hogy adtak a technikára is. A kamera jó barát. – Mindenképpen le kell hallgatnunk a tárgyalást, és csak azután végezni vele.

- Ha a kamerák felvételei alapján felállítunk egy napirendet az épületen belüli mozgásról, akkor egy megfelelő időpontban bemehetünk és teleszórhatjuk poloskával az egész kócerájt – a fotók alapján nem lehet olyan nehéz. – Hogy akarod elintézni?

Lényeges, mert ha jól veszem ki nem fogja rám bízni az egész melót, hanem ténylegesen is együtt kell dolgoznunk. A katonaság óta, nem voltam társsal terepen és eddig jól megvoltam.

- Az eszközöm már megvan hozzá, de a helyszínt még fel kell derítenem. Egy közeli épület tetejére lesz szükségem, semmi másra.

A felderítés rendben lesz és a háztetőből ítélve egy mesterlövész fegyverrel leszedi a célpontot.

- És miért lesz jó nekünk a halála? – kérdezem, hisz a fő ellenségnek azt a Muhamad fazont nevezte meg.

- Muhammad fél. Nem tudom, a vezetőség többi tagja mennyire hisz neki, de valószínűbb, hogy egyelőre csak paranoiásnak tartják. – a paranoia a szakmánkkal jár, legalábbis szerintem - Ha viszont a legjobb informátoruk egyértelmű orvgyilkosság áldozatává válik, mindenki hinni fog neki, és mindannyian tele fogják csinálni a gatyájukat. A félelem gyengévé teszi az embert – mosolyog gonoszul – A gyengeség hibákhoz vezet, ezeket a hibákat pedig nekünk tudni kell kihasználni. Szóval? Vállalod a munkát?

- Már akkor elvállaltam mikor kifizettél. – bár lehet, hogy egyszerűbb lett volna inkább őt kinyírni. – Csak egy valami még nem teljesen tiszta.

- Mi lenne az?

- Ha ez a Muhamad fazon fél tőled és tudja, hogy vadászol rá… egy magas rangú személyről beszélünk, akkor miért ne hinnék el neki, hogy meg akarják ölni? – ez az egész olyan fura.

Egy pillanatig bámul rám, majd az asztalra könyökölve megszólal.

- Hamász-ban sokan azt hiszik meghaltam. A CIA már rám küldött pár bérgyilkost előtted is, de mivel Muhamad még nem kapta meg a halálhírem, fél hogy mikor és hol bukkanok fel. Még nem kerültem hozzá olyan közel, hogy megöljem, de ha megpróbálom már mindenki tudni fogja, hogy élek és felbolydul a méhkas.

Vagyis a CIA el akarja tüntetni minél előbb, lehetőleg megelőzve, hogy kiiktassa a szövetségesüket, mert azzal jelentősen hátrányba kerülhetnek. De van itt még valami…

- Miért hiszik azt, hogy meghaltál?

- Eltűntem a szemük elől. – mosolyog, de látszik, hogy nem akarja kifejteni.

A képekre nézek, amiket arról a magán irodaépületről készítettek több szögből is. A belvárosban van, de nem vagyok benne biztos, hogy lesz-e megfelelő épület a közelében. Egy felhőkarcoló nem lesz jó. Valami olyan épület kell, amire könnyen fel tud jutni, lehetőleg észrevétlenül és le is tud jönni, mielőtt kiszúrják, hogy honnan jöhetett a lövés.

- A terepszemle az én részem lesz, ha jól gondolom. – rápillantok a papírok fölött.

Bólint. – Nem nagyon mászkálnék arra, ha nem muszáj.

Ezt már leszűrtem abból is, hogy kapucniban mászkált a városban.

- Oké, az nem gond. Keresek egy épületet, ahonnan jó a kilátás. A poloskák is megvannak? – azt mondta megvan minden cucc, de nem tudom, hogy ezt a fegyverre értette-e.

- Igen. Kép nem kell, elég a hang. A kamerákból, majd felállítok egy napirendet és megbeszéljük mikor csinálom.

- Csináljuk. – javítom ki, végül is nem helyszínelőnek vagyok, aki csak terepszemlét tart.

Sóhajtva bólint. – És, hogy érjelek el?

A kabátom belső zsebébe nyúlok és előhalászok egy eldobható mobilt. Mindig van belőle nálam, hasznos eszköz tud lenni, mert nem lehet lenyomozni és nincs memóriája, ami megőrizné a hívott számot. Egy fekete névjegykártyával együtt elé csúsztatom.

- A kártyán a szám a szolgálati mobilszámom, nem lehet lenyomozni. – ezt szoktam megadni, ha meló ügyben kell tárgyalnom.

Elveszi a mobilt, majd a névjegykártyára nézve felhúzza a szemöldökét és elmosolyodik.

- Végrehajtó?

- Én sem szívesen adom meg a nevem. – tulajdonképpen ő az első ügyfelem, akinek bemutatkoztam és nem névtelenül történik minden.

- Rendben.

- És ha már a testőröd vagyok… - jegyzem meg halvány mosollyal - … remélem nem haragszol, ha küldök valakit, aki felszerel egy biztonsági zárat az ajtódra.

Összeráncolja a homlokát, de azért fontolóra veszi.

- Ha épp a zuhany alatt állsz mikor megyek, halott lennél.

- Azért ne vegyél rá mérget. – mosolyog számítón.

- A mágneses zárat csak az ajtókerettel együtt tudják majd betörni.

- Azt biztos meghallanám… rendben, de ha az embered bármivel próbálkozik, ne várd vissza. – figyelmeztet komolyan.

- Megbízható embereim vannak. Nem kérdez, csak teszi a dolgát. – Cage az egyedüli akinek folyton jár a szája, de őt nem is küldeném terepre. Legfeljebb halálra dumálja a támadóját.

- Apropó kérdések… most én jövök.

Mi? Fenébe… azt hittem kiment a fejétből az a boldogító ötlete. Szemforgatva hátradőlök és karba font kézzel várok. Majd meglátjuk, mire válaszolhatok.

- Voltál katona?

- Nem kérdeznéd, ha nem tudnád a választ. – nem titok, hogy voltam és ha nagyon, nagyon akarna a múltamban vájkálni úgyis rájönne. Bár azt nem tudom, hogy mennyire kutatna, mert Dwayn Miller néven nem találna meg és elég jól el lett intézve a névváltoztatás miután elhagytam Amerikát.

- Amerikai vagy… de nem kedveled a CIA-t. Miért?

Ch… erre van egy egészen jó okom…

- Egyrészt, mert akihez csak közük van egy idő után nyomtalanul eltűnik. – ez a baj velük. Senki nem bízik meg bennük és ők sem bíznak meg senkiben, ami azt eredményezi, hogy még az amerikai zsaruk is rühellik őket. Beállítanak a csili-vili cuccokkal és lenyúlják előlük az ügyet.

- És még?

Összehúzom a szemem, úgy tűnik nem éri be ennyivel, de kénytelen lesz.

- Majd ha te elmondod miért szúrja a szemed ez a fickó… - bökök Muhamad képére - … akkor én is elmondom mi bajom a kormánnyal.

Mereven nézünk egymásra, de egyikünk sem szólal meg, mígnem végül komoly arccal felteszi a következő kérdését.

- Mennyire bízhatom meg benned? – kérdezi, azok a zöld szemek mintha a vesémig látnának.

- Teljesen. – eleve kudarc lenne a helyzet, ha nem mernénk egymásnak hátat fordítani, miközben tudjuk, hogy pisztoly van a másiknál. – Amit elvállaltam azt végre is hajtom.

- Még élek. – szúrja közbe mosolyogva, nyilván az előző melóra utalva.

Na, igen…

A fején lévő varratra villan a tekintetem. Szerintem nem sokon múlt, de egyikünknek sem. Ha erősebben vágom a fejét az ágykeretbe, akkor eszméletlen lett volna, de ha ő rúg erősebbet, akkor én sem úszom meg egy orrnyereg repedéssel.

- Mondhatni egyedi eset vagy. – morgom kedvetlenül.

Elvigyorodik és a könyökén támaszkodva közelebb hajol hozzám. – Szóval azért gondoltad meg magad, mert előző este megdugtál?

- Hatvan millió dollár elég ösztönző, de… talán azért is. – első alkalom, hogy olyasvalakit kellett volna kinyírnom, akivel keféltem. Nem is egyszer. És kurva jó volt.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire szentimentális vagy. – vigyorog jókedvűek és a feltételezésre még én is elmosolyodom.

Ezt még senki sem mondta és igen csak érdekes lenne egy szentimentális bérgyilkos.

- Ezt ne áruld el senkinek, mert ártasz a jó híremnek. – rámosolygok, majd összeszedem a mappát és pár dolcsit az asztalra dobok. – Akkor majd hívj, ha megvan az időpont.

Bólint és zsebre teszi a névjegyet az eldobható telefonnal együtt.

Végig a hátamon érzem a pillantását, ahogy elhagyom a koszos kocsmát, majd odakint egy gyors körbepillantás és a kocsimba ülve elhajtok.

 

***

Az épület, ami a fényképeken van a Campbell irodaház egy ötvenegy emelet magas épület. Kintről üveg és fémkonstrukció látható, liftekkel, öltönyösökkel és biztonságiakkal, de mivel ez nem egy vállalati épület a liftekkel szabadon közlekedhet bárki az emeletek között. És persze a folyosók be vannak kamerázva. Ez egy apró bökkenőt jelent, ugyanis ha bemegyünk abba a tárgyalóterembe, ahol az informátor lesz, akkor szépen fel is vesznek minket és a lövés után majd visszanézik a felvételeket.

Egy tíz másodperces lehetőség van befordulni a sarkon, ameddig a kamera a másik irányba veszi az adás, de a tárgyalóterem ajtaja fölött még mindig lesz egy. Ezt pedig nem tudjuk kikerülni, csak ha nem működik.

Készítek néhány fényképet, mintha csak turista lennék. Megnézem a környéket, hogy hová lehet parkolni, van-e vészkijárat szükség esetére és persze a környező épületeket. A könyvtár lenne a legjobb, de az csak hét emelet magas, a tárgyalóterem pedig a tizenötödiken lesz. Számításba jöhet még egy hotel, de annak akkor az ablakából kell lőni, mert a tetejére lehetetlen felmenni. Az utolsó lehetőség pedig egy tizenhét emeletes belvárosi lakóépület. Mindet lefotózom, majd hazamegyek. Cage-től lekérem az épületek alaprajzát is, hogy át tudjam nézni a kijáratok elhelyezkedését, de úgy is Ephraim dönti majd el, hogy melyikről lenne a legjobb lőni.

 

***

- Na, meg tudod oldani? – kérdezem Cage elgondolkodó arcát figyelve, ahogy a billentyűzetet püföli.

Az az egy kamera, amit sehogy sem tudnánk kikerülni nagyon bosszantó.

- Bent vagyok. A tűzfal semmiség volt, a biztonsági rendszerük meg egy rakás szar.

Figyelem, ahogy megjelenik a monitoron az egész épület hálózati rendszere, piros x-el kijelölve a kamerák helyzetét.

- Tizenötödik emelet, balra. – odairányítja a képet és ott is van a hunyó. – Ez itt forog, vagyis tíz-tizenegy másodpercünk van elfordulni, de a következő… ez a probléma. Kezdesz vele valamit?

A terv már megvan, hogy hogyan jussunk be feltűnésmentesen.

- Rácsatlakozhatok és zavarhatom a jelet, de azt kiszúrják. – gondolkodik hangosan.

- Az nem jó. Olyan kell, ami legalább tizenöt percig beválik. – be kell mennünk, fel kell szerelni a cuccot, aztán pedig kijönni.

- Akkor… befagyasztom a képet. Ugyanazt fogja mutatni tíz percig, hogy senki sem jár arra. Nem lesz feltűnő, mert azon a biztonsági szobán hat monitor van, kilenc kamerára. A képek váltakoznak rajta vagyis nem lesz feltűnő, főleg ha ilyen kevés időről van szó.

Ez jó. Hamar végzünk, és az egész húzás csak akkor derül ki, ha a merénylet után minden szart átkutatnak és megtalálják a poloskákat. Utána tuti visszanézik a felvételeket és rájönnek, hogy tizenöt percig állt a kép. De akkor nekünk már nem számít…

 

***

Csütörtök este csörög a mobilom és egy cseppet sem örülök neki, hogy le kell tennem a még felig tele poharat, amiben a kedvenc bordói vörösborom van. Viszont ha az a mobil csöng, akkor munka ügyben, és jelenleg csak egy hívást várok erre a telefonra.

- Haló?

- Itt Ephraim. Találkozhatunk most? – rögtön a lényegre.

- Igen. A Central parknál jó lesz? A kocsiban megvárlak.

- Melyik részén? – kérdezi rögtön.

- A lakásodhoz a legközelebbi. – nem lakik olyan túl messze és este már többnyire kevesen vannak arra és nem lesz feltűnő egy parkoló kocsi sem a sok között.

- Oké. Kilenckor?

Az órára pillantok. – Rendben.

Lerakja, nyilván ki is dobja, hisz csak egyszer használatos. Leteszem a bort, még szerencse, hogy nem ittam sokat. Nem tart sokból összekapni magam, bár este ritkán szoktam elmenni, ha épp nem dolgozom.

 

Fél óra múlva már a megbeszélt helyen vagyok, egy aktatáskába összeraktam minden cuccot, a fényképektől a tervrajzokig. A park elülső parkolója csak kicsit van kivilágítva és pont egy fa árnyékában álltam le. Ez a kocsi nappal elég feltűnő, de éjszaka beleolvad a környezetbe.

Belül hagyom a világítást, hogy lássunk is valamit, de nem várat meg. Alig egy perc múlva előkerül egy kapucnis alak, majd egyenesen a kocsi felé jön és beül mellém.

- Jó szokás, hogy már akkor itt vagy mikor ideérek? – kérdezem őt figyelve, ahogy lehajtja a kapucnit. A varrás most is olyan csinos, mint négy napja, de legalább gyógyul.

- És nálad az, hogy tíz perccel hamarább érkezel? – vág vissza halvány mosollyal.

- Ja, nem szeretek késni. – hátranyúlok az aktatáskáért, majd előveszem belőle a neki szánt mappát. – Fényképek a helyszínről és van három épület, amire fel tudsz jutni ha kell.

Végiglapozza a képeket, a tervrajzok nagyobbak, azt nem is szedi szét.

- Holnap fél egy és kettő között bejuthatunk. A bent lévők nagy részének ebédszünete van és szinte nincs is mozgás. Értekezlet pedig nincs csak délelőtt kilenckor, utána üres a terem. – mutatja a táblázatot, amin be vannak jegyezve az időpontok.

- Csak a biztonságiak ugye?

- Meg néhány alkalmazott, de akkor a legkevesebb a mozgás. – biccent, majd rám pillant.

- Az épp jól jön. – kiveszem a mappából a tizenötödik szint hálózati térképét és megmutatom neki a kamerákat. – Ez itt elfordul és akkor van tíz másodpercünk elmenni mellette. Ez itt viszont veszi a képet. – mutatok az említett szarra – Egy hekker meg tudja csinálni, hogy míg nem végzünk a kamera ne vegyen semmit, de minél gyorsabban megvan, annál jobb.

- A poloskákat nem tart sokáig elhelyezni. Már csak a bejutást kell lezavarni. – mondja a képeket pörgetve.

- Már kitaláltam hogyan. – az aktatáskából előveszek egy névjegykártyát és a kezébe adom – A Smith takarító szolgálat. Nappal is bejárnak ha valami gáz van, vagy vészhelyzet. Mikor körülnéztem akkor is ott melóztak. Szerzek egyenruhát, meg valami maskarát, hogy ne ismerjenek meg.

Felpillantok rá a papírokból, most valahogy közelebb van és azok a szexi ajkai is. Az a mosoly rögtön feltűnt akkor mikor beléptem a bárba.

Gondolatban megrázom a fejem, hogy eltereljem a figyelmem, mert most nem kalandozhatom el.

- Úgy tűnik jól végiggondoltad. – mosolyog még mindig egész közel.

Egy csóknak most nem lenne jó vége… vagy talán mégis, de nem a munka kellős közepén kéne lenyomni egy menetet.

Megköszörülöm a torkom, hogy a hangom még csak véletlenül se legyen másmilyen, bármilyen kedvem is lenne most leteperni. Ez a gond azzal, ha láttad már az ügyelet meztelenül és voltál is benne… kicsit nehéz mellette koncentrálni.

- Akkor megfelel a terv?



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 08. 20. 00:21:03


makeme_real2014. 07. 07. 00:26:12#30555
Karakter: Ephraim El-Hashem



- Nem mintha olyan sok választási lehetőség lenne – mordul rám. – Te meg ne szórakozz már ezen ilyen jól.

- Tudod, tegnap épp arra gondoltam, hogy valami bérgyilkos féle lehetsz – mosolygok tovább.

A szeme sem rebben a tegnap este említésére. Tényleg vérprofi, úgyhogy a saját érdekemben is remélem, hogy jól fog dönteni, mert túl nagy kockázatot jelent.

- Megkönnyítettem volna magamnak a dolgot, ha azon kívül amit csináltunk másra is összpontosítok. – Visszafogom magam és nem emlékeztetem, hogy miért nem tudott másra figyelni. – Akkor már tegnap kinyírhattalak volna és nem okozol nekem fejfájást azzal, hogy átcuccoltál ide.

Na ez már sokkal érdekesebb kérdés. Ezek szerint tényleg ő volt képes kideríteni, hogy hol vagyok... Újabb ok, hogy a kockázatlistám élére kerüljön.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – váltok én is komolyabb hangnemre, nyomatékosításként egy kicsit előrébb nyomom a tőrömet, de csak éppen annyira, hogy a hegye egy apró lyukat üssön a pólóján és így már a bőrének nyomódjon.

- Szakmai titok. – Ő pedig az alkarja nyomását erősíti meg a torkomon.

- Honnan tudtad meg? – kötöm az ebet a karóhoz, jobb híján a fegyverem csövét nyomom erősebben a bőrének, mert a tőröm következő fokozata már a hasfala lenne.

- Majd elárulom, ha nem próbálsz leszúrni és lelőni. – Miért van az, hogy nem igazán hiszek neki? – Szóval, mennyit vagy hajlandó fizetni azért, hogy ne kelljen egymást hajkurásznunk?

- Mennyit akarsz? – veszek vissza egy kicsit a tőr nyomóerejéből, csak hogy lássa a nem feltétlenül gyilkos szándékaimat.

Látom a szemeim, hogy mennyire kalkulál a fejében, és már előre félek az összegtől, amit mondani fog. Fogalmam sincs, hogy a CIA mennyit adna a fejemért, de az amerikai kormány dúskál a dollármilliókban, és tény, hogy nagy megkönnyebbülés lenne nekik, ha nem rontanám tovább a levegőt... Igaz, hogy Yosef éves keresete is az egeket veri, de azért díjaznám, ha nem valami csillagászati összeget kellene neki beadnom, mert még a végén meggondolja magát...

Na jó, utóbbit azért kétlem. A fél rokonságát a Hamász irtotta ki, úgyhogy nem kevés személyes indíttatása van neki is.

- Ötven millió dollár. Huszonöt előre, huszonöt a meló után.

A szemem sem rebben, pedig nem kis összegről beszélünk. Yosefnek fájni fog a feje, de ha életben akar tartani, akkor nem lesz más választása.

- Akkor, ha most letesszük a fegyvert nem fogod meggondolni magad? – vonom fel a szemöldököm.

- Nézd, én leszarom, hogy egy névtelen ürgének melózom, vagy éppen annak, aki már hatszor megpróbált megölni. Ha fizetsz, akkor rendben vagyunk. Megmondod mit akarsz, ledumáljuk, elintézem.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne már elintéztem volna – fintorodom el. Látszik, hogy egyelőre fogalma sincs arról, hogy mivel áll szemben, de legalább meg kell dolgoznia az összegért. – Rendben, megkapod a pénzt.

Csak nézünk egymásra, de egyikünk sem csinál semmit, kölcsönös a bizalmatlanság. Ez a fickó túl profi ahhoz, hogy félvállról vegyem... Akiket eddig a nyakamra küldtek, mind percek alatt ki is múltak, de ő nemhogy nem könnyű, hanem egyenesen nehéz eset. Ez pedig azt jelenti, hogy azt sem hihetem el amit kérdez, még jó ideig.

Amikor érzem, hogy lazul a szorítás a nyakamon, lassan visszahúzom a tőrt a hasától, de a pisztolyt egyikünk sem hajlandó megmozdítani.

- Egyszerre – szólalok meg.

Újabb perc telik el néma farkasszemezéssel, de aztán egy együttes bólintás után egyszerre fordítjuk, majd húzzuk el a fegyvereinket a másik fejétől. Feszülten figyeljük egymást, míg két lépést tesz hátra, hogy kihámozhassam magam a vakolatból, látom, hogy alaposan végig is mér, hátha rejtegetek még valahol meglepetéseket. Pedig még akkor sem találna semmi meglepőt, ha időközben elhagytam volna a köpenyt, hiszen már mindent látott ugyebár...

Továbbra is kibiztosítva marad mindkettőnk fegyvere, de közben vetek egy pillantást az orrára is. Szerencséje van, mert csak a bőrét repesztettem fel, onnan folyik a vér, nem az orrából, úgyhogy nem törtem el. Azt viszont nem tudom, az én homlokom hogy festhet, mert most kezdem érezni, hogy átkozottul lüktet a nyavalyás.

Amikor a keze a kabátzsebéhez téved, gondolkodás nélkül újra rászegezem a fegyveremet, mielőtt még eszébe jutna valami hülyeséget csinálni. Válaszul persze én is újra bámulhatom a pisztolya csövét.

- Mobil – morogja bosszúsan, de ettől én még nem bízom benne. – Adok egy számlaszámot, oda utald a pénzt holnap délig. Ha megvan akkor dumálhatunk a problémádról.

- Lassan a kezeddel – figyelmeztetem.

Nagy szerencséjére engedelmeskedik, legalább azt biztosra vehetem, hogy ő sem keresi feleslegesen a feszkót. Árgus szemekkel figyelem, miközben keresgél a készüléken, de persze ő is rajtam tartja a fél szemét. Mikor megtalálta, amit keresett, közelebb lép és felém nyújtja a telefont.

Elveszem a készüléket, a képernyőre pillantva memorizálom a számokat, aztán visszaadom neki.

- Meglesz, és csak megnyugvásom érdekében... honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Nem hagyhatom annyiban a dolgot, mert ha a CIA tud róla, akkor még ma éjjel pucolnom kell.

- Megvannak az embereim, akik képesek lenyomozni, annak ellenre, hogy nincs személyazonosságod. – Elővigyázatos, nem meglepő módon. – Rajtam kívül senki nem tud róla – teszi még hozzá.

- Ezzel most megnyugtattál – mondom, és hogy én is kezdeményezzek egy kis fegyverszünetet, leengedem a kezem.

- Ha átküldted a pénzt találkozzunk egy semleges helyen – szólal meg, miután ő is leengedte a fegyverét. – Van egy lepukkant kocsma két sarokkal odébb a bártól. Részeges csórók és alkoholisták, semmi közönség. Megfelel?

- Rendben – bólintok. – Holnap, legkésőbb holnapután megkapod a pénzt. Az átutalás napján este 8-kor ott találkozunk. – Most ő bólint egyet, én pedig a tőrömet a takaróra dobom, aztán az ajtó irányába intek a fejemmel. – Kikísérlek.

Még pár másodpercig farkasszemet nézünk, de aztán lassan elkezd az ajtó felé hátrálni, én pedig tartva a tisztes távolságot, követem. Nem hibáztatom az elővigyázatosságáért, a helyében én sem szavaznék bizalmat magamnak, de nem is szítom a tüzet feleslegesen. Bár a pisztoly még mindig nálam van, és ki is van biztosítva, csak lazán tartom az oldalamnál és nem teszek semmi fenyegetőt – ő is ugyanígy van.

Mikor elérjük az ajtót, még megáll egy pillanatra, a tekintete pedig a szemeimről egy kicsit feljebb vándorol.

- A homlokodat szerintem össze kell varrni.

- Kösz – mosolyodom el, értvén mindezt a figyelmeztetésre és arra is, hogy hozzásegített a sérüléshez.

Értheti a célzást, mert a szemeiben egy pillanatra vidámság csillan – mármint hozzá képest vidámság, mert azért valljuk be, ő sem egy nagyon mosolygós fickó. Biccent egyet, aztán kilép az ajtón és becsukja maga mögött. Egy kicsit még kivárok, aztán kipróbálom a zárat, de szerencsére még működik.

Ha minden igaz ma már nem kell hívatlan vendégekre számítanom, úgyhogy gyorsan a fürdőszobába sietek és előkapom a szekrényből az elsősegély-felszerelést. Benedvesítek egy törölközőt a csapnál és csak azután nézek bele a tükörbe, de egyelőre csak annyit látok, hogy a bal szemöldököm fölül indul a véráradat, ami már jóformán a fél arcomat be is teríti.

Letörölgetem a vért, aztán a sebet és a környékét is megtisztítom, hogy lássam, mennyire súlyos az ügy, de ahogy közelebb hajolok a tükörhöz, be kell látnom, hogy Dwaynnek sajnos igaza volt. Túl mélyen repedt fel ahhoz, hogy hagyjam magától begyógyulni.

- Hárá! (A francba!)

Kikeresem a csomagból a fertőtlenített tűt és a cérnát, aztán az alkoholt és néhány gézlapot is. Összeszorítom a fogaimat és az alkohollal átitatott gézlapok segítségével lefertőtlenítem a sebet, majd kibontom a tűt és belefűzöm a cérnát. Veszek egy mély levegőt. Csináltam már ilyet, de nem egy kellemes élmény...

Jobb híján a fogkefémet veszem a fogaim közé, hogy legyen mire ráharapnom, aztán a tükörhöz hajolok. A bal kezem két ujjával összeszorítom a tovább vérző seb két szélét, míg a jobbal a bőrömhöz illesztem a tűt. A fogaim belemélyednek a fogkefe műanyagába, de az ujjaim nem remegnek meg, ahogy átbújtatom a tűt a seb alatt, majd áthúzom a cérnát is. Pont olyan, mintha ruhát varrna az ember, csak átkozottul fáj. A legtöbb orvos körberöhögné az embert, ha ilyen varratot látna, de hát én nem is arra megyek, hogy ne maradjon nyoma, csak arra, hogy összeforrjon a seb.

Mikor végzek, levágom a cérna maradékát, aztán még egyszer áttörlöm alkoholos gézlappal a varratot. Találok valami kenőcsöt is az elsősegélycsomagban, úgyhogy kenek rá egy vékony réteget, mielőtt kidobnám a tűt meg a gézlapokat.

Ledobom magamról az összevérezett köpenyemet, aztán visszatérve a hálószobába gyorsan magamra kapok egy nadrágot és egy kapucnis felsőt. Kinyitom a ruhásszekrényt is, majd a padlóra térdelve felpattintom az alsó részt, hogy előbányászhassak a rejtett zugból egy mobilt, az akkumulátorát és egy SIM-kártyát. Mindhármat zsebre vágom, aztán visszapattintom a deszkát és az ajtó felé veszem az irányt.

Ez most mindenképpen vészhelyzetnek minősül.

 

***

 

Yosef hosszú másodpercekig szótlanul, homlokráncolva és kissé meglepve bámul rám. A szokásos helyen vagyunk, a parkolóházban – tökéletes hely, itt és a környéken sincsenek sem kíváncsi szemek, sem térfigyelő kamerák.

Mindketten rekordgyorsasággal értünk ide, miután felhívtam. Egészen a Times Square-ig elmentem, mielőtt behelyeztem volna az akkumulátort és a SIM-kártyát a telefonba, aztán egy fél perces beszélgetést követően újra szétszedtem, és három különböző kukába hajítottam őket a tér három oldalán. A Times Square mindig jó hely, mert még az éjszaka közepén is tele van emberekkel. Onnan egyenesen ide jöttem, és Yosef is hamarosan megérkezett, persze rögtön kiszúrva a friss varratot a szemöldököm felett, úgyhogy gyorsan összefoglaltam neki a történteket, beleértve az ajánlatomat és a Dwayn által kért összeget is. Megjegyzem, utóbbira annyit reagált, hogy kicsit felvonta a szemöldökét.

- Biztos, hogy megbízhatunk benne? – kérdezi végül.

- Ha holtan akarna látni, akkor már halott lennék. Csak a pénz mozgatja, úgyhogy ha megkapja az összeget, amit kért, akkor mellettünk fog állni.

- És azt mondod, hogy profi is a fickó – bólint egyet csak úgy magának, én pedig a homlokomra mutatok.

- Az eddig rám küldöttek harminc másodpercig tartottak, de ő még azt is elérte, hogy össze kelljen varrnom a homlokom – vonom fel a szemöldököm, legalábbis az egyiket, amennyire fájdalmas fintorgás nélkül képes vagyok rá. – Vetekszik az Intézet legtöbb ügynökével, majdnem biztos vagyok benne, hogy katona lehetett valamikor. Kiképzést biztosan kapott, de hogy mikor, meddig és milyen körülmények között, azt nem tudom.

- Mi a neve? Megpróbálhatom lenyomoztatni a fiúkkal, ha...

- Ne – vágok közbe. – Az ő dolga, bármi is történt a múltjában. Nekünk csak az érdekes, hogy a segítségünkre legyen, márpedig az biztos, hogy jó abban, amit csinál.

- Rendben – biccent. – Megbízom az ítélőképességedben, de azért vigyázz vele.

- Ne aggódj, ennyivel még nem érdemelte ki a bizalmam, de én sem az övét – vigyorodom el, mire ő is elmosolyodik.

- Holnap reggelre a számláján lesz a pénz fele. Szükség van még valamire?

- Igen, kelleni fog egy másolat a teljes aktáról. Legyen benne minden, a személyes és nyomozati információk, fényképek, térképek, adatlapok, kapcsolati háló... Ha azt akarjuk, hogy segítsen, akkor mindenről tudnia kell.

- Az pedig a te ajtód előtt lesz holnap reggelre – bólint.

- Köszönöm, Yosef – sóhajtok fel. – Nélküled már sehol nem lennék.

- Csak a feladatra koncentrálj – mosolyodik el, én pedig bólintok.

Igaza van, a feladat a legfontosabb. Ketten talán többre megyünk, mint én egyedül.

 

***

 

Már jóval nyolc óra előtt ott vagyok a megbeszélt helyszín közelében. Dél magasságában is eljöttem erre, feltérképeztem a környezetet és ez persze a bárt is, amit Dwayn javasolt. Nagy szerencséjére egyelőre nem úgy tűnik, mintha hazudott volna – ez a hely teljesen veszélytelen számomra, illetve hamarosan számunkra.

Mindazonáltal fő az elővigyázatosság. Egy elhagyatott lakóépület tetejéről figyelem a környéket, amíg Dwayn meg nem érkezik. Ha esetleg meglepetésvendégeket hozna magával – netalántán küldene maga helyett –, arról tudni fogok.

 

Elmosolyodom, amikor nem sokkal nyolc előtt megpillantok egy fekete BMW terepjárót begördülni az egyik parkolóba. Kétségem sincs afelől, hogy kihez tartozik az autó, amikor csak egy nagyon is ismerős testalkatú férfi száll ki belőle, én is felemelkedem az addigi pozíciómból, aztán elindulok lefelé.

Tíz perccel később belépek a kocsmába, ahol tényleg csak lepukkant, már most alkoholmámorban fürdő emberek leledzenek – na meg persze egy szexi félisten, akivel most sajnos munkaügyben kell találkoznom.

Ja, meg aki tegnap ki akart nyírni.

Leülök vele szembe az asztalhoz, amit a helyiség túlsó sarkában foglalt el, messze minden esetleges figyelő tekintettől. Megeresztek felé egy halvány mosolyt, ő pedig biccent üdvözlésül, majd a tekintete rögvest meg is akad a homlokomon díszelgő kezdetleges varraton és felvonja a szemöldökét.

- Segíts magadon és a jóisten is megsegít, vagy hogy tartja a mondás – vonok vállat. – Megkaptad a pénzt, ugye?

- Különben nem lennék itt.

- Remek, akkor kezdjük az elején – mosolyodom el, majd felteszem az asztalra a kezemben tartott mappát és felé fordítom. – Ez a példány a tiéd, ebben minden információ benne van, amit eddig tudunk és amire szükséged lehet.

Maga elé húzza a mappát és felcsapja az első oldalt, ahol ott díszeleg annak a rohadt arabnak a képe.

- Ő a célszemély? – pillant fel rám.

- Igen. Muhammad ibn Abd al-Hamid Abu Hassan al-Filasteeni, a Hamász egyik parancsnoka. Nem tudom, te mennyire vagy oda a hazafiságért, de ha annak szeretnéd érezni magad, kimondhatjuk, hogy terroristák ellen fogunk szövetkezni. – A hazafi szóra csak egy megsemmisítő pillantást kapok válaszul, amin kis híján felnevetek, de legalább vigyorogva folytatom. – Nos, ennek megint csak örülök, ugyanis ha a Hamászról van szó, nem vagyok biztos az amerikai kormány pártatlanságában.

- Hogy érted ezt? – néz rám figyelmesen.

- Muhammad egyszer már a markomban volt, de éppen ők fújták le az utolsó pillanatban.

- A kormánynak dolgoztál? – vonja össze a szemöldökét.

- Jézusom, nem! – meredek rá elborzadva. – Mondjuk úgy, hogy az én megbízóim és ők túl szoros együttműködésben álltak.

Továbbra is összevont szemöldökkel méreget, miközben hátradől a székben és összefonja a kezeit a mellkasa előtt. A fekete póló igencsak szexin feszül meg a karizmain, de mivel valószínűleg éppen most készül a múltamban vájkálni, kizárom a dolgot a figyelmemből.

- Ha terroristák ellen harcolsz, a kormánynak támogatnia kellene. Miért van a nyakadon a CIA?

- Ahhoz neked az égvilágon semmi közöd – mosolygok rá hűvösen.

Felvonja a szemöldökét, aztán legnagyobb meglepetésemre halvány mosolyra húzza az ajkait.

- Attól tartok, nagyon is van. Tudomásom szerint együtt fogunk dolgozni, ahhoz pedig némi bizalomra lenne szükség, nemde?

- Ez esetben játszhatunk kérdezz-feleleket, de csak akkor, ha te is válaszolsz az én kérdéseimre – dőlök hátra a székben én is.

Látom, hogy ez az ötlet már egyáltalán nem tetszik neki, mert a mosolya eltűnik, de azt nem értem, miért van még mindig ez a győztes tekintet az arcán.

- Ugyanakkor ott van az a tény is, hogy ez a te pártfogód tíz százalékkal több pénz utalt át, azzal a feltétellel, hogy cserébe ne hagyjalak meghalni – mosolyodik el lassan újra.

Eltátom a szám. Hogy... mit csinált Yosef?! Te jó ég...

- Tudok vigyázni magamra – vetem oda.

- Ahogy tegnap éjjel is? – vonja fel a szemöldökét.

- Te is meghaltál volna.

- Ha társak leszünk, engem is érinteni fog, hogy időnként bérgyilkosokat küldenek a nyakadra, mert időnként nekem kell majd fedeznem a hátad. Az a legkevesebb, hogy elmondod, miért.

Bosszúsan összepréselem az ajkaimat, mert ezzel sajnos nem tudok vitatkozni. Viszont nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ki fogom neki adni a múltamat.

- Legyen elég annyi, hogy a régi munkám miatt üldöznek. Csúnya ügyeim voltak, amikhez megfelelő képesítés kellett. Emiatt veszélyesnek tekintenek és jobban örülnének, ha alulról szagolnám az ibolyát.

- Kiknek dolgoztál?

- Erre nem fogok válaszolni – nézek a szemébe.

- Ki vagy te egyáltalán? – vonja fel a szemöldökét.

- Ephraim – mosolyodom el, ő pedig az égre emeli a pillantását.

- Azt akarod, hogy együtt dolgozzunk, de még a teljes nevedet sem vagy hajlandó elárulni? Így inkább csak hátráltatni fogjuk egymást, Ephraim.

Felsóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem. Ebben sajnos igazat kell adnom neki... Abból egyébként sem származik semmi bajom, ha megtudja a nevem, hiszen hivatalosan még csak nem is létezem. Amitot nem fogja megtalálni a vezetéknevem alapján, viszont anyára és apára rábukkanhat a merénylet áldozatainak listáján. Nem tudom, pontosan hányan élnek ezzel a névvel, de végülis még az sem adna neki túl sok támpontot.

- Ephraim El-Hashem – nézek rá újra.

- Dwayn Miller – viszonozza a gesztust, én pedig elmosolyodom.

Egy lépcsőt már megtettünk, de még hosszú út áll előttünk, ez kétségtelen.

- Szóval te leszel a testőröm, Dwayn? – szélesedik vigyorrá a mosolyom, de nem is válaszol, csak a szemeit forgatja.

- Szóval, mi lesz a feladat? – fordítja a figyelmét újra a mappára, most már lapozgatva is a papírokat. – Ki kell iktatni?

- Nem, őt nem. Először csak elfogni kell, mert kétségkívül tudna szolgálni néhány hasznos információval a számomra.

- És kit igen? – pillant fel.

Felé nyúlok az asztalon és előrébb lapozok néhány személyi adatlapot, míg ki nem lyukadunk ahhoz az informátorhoz, aki a napokban érkezik látogatóba.

- Abd al-Latif Sayyid Karimi, a Hamász egyik informátora – koppintok a fényképre. – Az elmúlt másfél hónapot azzal töltöttem, hogy Muhammadot üldöztem egészen Los Angelesig. Annyi emberrel vette körül magát, hogy nem igazán fértem hozzá, de minden tárgyalását ki tudtam hallgatni, úgyhogy első kézből tudom, hogy a delikvensünk jövő héten New Yorkba érkezik egy fontos találkozóra.

- Tudjuk a helyszínt?

- Ebben a pillanatban is rejtett kamerák figyelik a környéket. Az utolsó dokumentumban még fényképeket is találsz – mosolyodom el. Egy pillanatra felnéz rám, a tekintetében mintha csipetnyi elismerés bujkálna az alapos munkáért. – Mindenképpen le kell hallgatnunk a tárgyalást, és csak azután végezni vele.

- Ha a kamerák felvételei alapján felállítunk egy napirendet az épületen belüli mozgásról, akkor egy megfelelő időpontban bemehetünk és teleszórhatjuk poloskával az egész kócerájt – bólint egyet, miközben a helyszíni fotókat nézi figyelmesen. – Hogy akarod elintézni? – pillant fel rám aztán.

- Az eszközöm már megvan hozzá, de a helyszínt még fel kell derítenem. Egy közeli épület tetejére lesz szükségem, semmi másra.

Halványan felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Ez elég egyértelműen leírja a gyilkosság körülményeit.

- És miért lesz jó nekünk a halála? – fordul vissza a mappához.

- Muhammad fél. Nem tudom, a vezetőség többi tagja mennyire hisz neki, de valószínűbb, hogy egyelőre csak paranoiásnak tartják. Ha viszont a legjobb informátoruk egyértelmű orvgyilkosság áldozatává válik, mindenki hinni fog neki, és mindannyian tele fogják csinálni a gatyájukat. A félelem gyengévé teszi az embert – mosolyodom el sötéten. – A gyengeség hibákhoz vezet, ezeket a hibákat pedig nekünk tudni kell kihasználni. – Újra rám emeli a pillantását, én pedig egyenesen a szemeibe nézek. – Szóval? Vállalod a munkát?


Moonlight-chan2014. 06. 13. 13:12:32#30157
Karakter: Dwayn Miller





Káosz.

Egyetlen szó, ami a teljes fejetlenséget és anarchiát foglalja össze. Az összevisszaságot, ami eluralkodik a világon, fokozatosan felborítva a régi rendet. A kialakult rendszer felbomlik és újak keletkeznek. Egy új nap, új szövetségesek és újabb meló, amivel az egyenlet egy darabja kihullik. Ezt a darabot viszont gyorsan pótolni fogják, egy újabb résszel, ami lehet, hogy egy napon újra kihullik. Valamikor biztosan.

A káoszelmélet szerint, még a legnagyobb összevisszaságban, a legnagyobb fejetlenségben is megtalálható valami rendszer, csupán fel kell ismerni és meg kell fejteni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, ha már régóta úgy gondolunk a világra, mint egy káoszra.

Minden összekapcsolódik mindennel, ha egy elemet kiiktatunk, egy időre felbomlik a sor, de ez nem tart sokáig. Kivéve, ha valaki olyat iktatunk ki, aki egy egész sornyi elemet visz magával, vagy az egyenlet felét. Akkor lehet, hogy az a rész sosem lesz pótolva, ami akár még a világ javára is válhat, de ez engem már hidegen hagy.

Elvállalom a melót, kiiktatom a célszemélyt és megkapom a lóvét. Ez így fair és semmi baj nincs vele.

A legtöbb esetben egyszerű a képlet: Cage, a „személyi titkárom” kapja az üzeneteket – persze kódolva – és ezek közül kiválasztom a legjobban jövedelmezőt, végül is a pénz mozgatja ezt a kibaszott világot.

Nem kell minden esetben tudni ki a megbízó, gyakran még a célszemély nevét sem, elég ha megadnak egy címet vagy egy időpontot és a többi már megy a maga útján. A komolyabb előkészületeket igénylő meló pedig mostanság eléggé megritkult. Most már senkit sem akarnak elrabolni, megzsarolni… inkább jégre vele és a helyére állítanak egy lefizethető embert.

Nekem pedig ezzel semmi gondom nincs. Legalább nem kell igénybe vennem folyton a kapcsolataimat, mert egy egyszerű fejlövést még én is képes vagyok elintézni.

Kinézek a kocsma ablakán és türelmetlenül dobolni kezdek az ujjammal a kopott faasztalon. Gyűlölöm, ha megváratnak és ha Cage így folytatja nem sokáig rontja már a levegőt.

Felhajtom a kávé maradékát a csészéből, nem szeretem az ilyen koszos lebujokat, de itt a legbiztonságosabb találkozni.

Amerikában több a műhold meg a lehallgató, mint az egész kicseszett Európában együtt, pedig ott sem kispályások vannak. És mindezt azért, hogy bábként irányíthassák az országot, mindenféle szart beetetve az emberekkel, holott nagyon is sok mindenről ők tehetnek. Ezért utálom ezt az országot, de tény, hogy itt kapom a legtöbb melót, szóval még egy darabig itt leszek.

Nyílik az ajtó és végre valahára méltóztatik megjelenni ez az idióta, a hülye vigyorából ítélve tudja, hogy szarban van.

- Esküszöm Cage, ha még egyszer elkésel…

- Tudom, tudom. – sóhajtja, miközben ledobja magát velem szemben – Szétrúgod a seggem, vettem. De most fontos dolog miatt késtem, ami tetszeni fog.

- Akkor bökd ki végre, had menjek a dolgomra! – morranok rá, mert még mindig húzza az időt.

- Ne siettess már állandóan! Tessék, egy főnyeremény. Tíz perce kaptam egy e-mail a meló-fiókba, amit szerintem a feketelistád élére tehetsz. Egy cím, és húsz millió ropogós, ha elvállalod.

Elveszem tőle a cetlit, hogy megnézzem, de nem kell érte messze mennem. A belváros, egy laképület címe és szobaszám. Belegondolva ismerem azt a környéket, valahol arrafelé van, ahol az a bár. Innen fél óra lenne, a házamból kicsit több, de nem lényeg. Húsz millió dollár… az már szép summa egy golyóért. Kíváncsi lennék kinek zavart be az ürge, hogy ennyire el akarják tüntetni, de ez nem rám tartozik.

- Küld át nekik a számlaszámot ahová a pénz utalják és szólj ha a fele rajta lesz. – ez az eljárás. Felét előtte, felét utána.

- Rendicsek. Akkor leléphetek? Vár a csajom. – vigyorog, mert ha nekem leesik a fizu, akkor neki is jut belőle.

- Miért is alkalmazlak téged, Cage? – az idegeimre megy…

- Mert én vagyok a legjobb hekker akit ismersz és, mert tudom hogy titokba bírod a burám. Csak nem akarod bevallani. – vigyorog.

- Oké, húzd el csíkot, mielőtt a csajod a hullaházba megy randira! – morgom, majd amint lelécel én is felállok, pár dolcsit otthagyok az asztalon és irány haza. Egy kis terepszemle nem fog ártani a lakótömb körül, jobb utánanézni, hol a legelőnyösebb bemenni.

 

***

Ma még el kellett intéznem egy kisebb ügyet, egy helyi drogdílert, akiről még én is tudtam, hogy hajlamos volt lenyúlni az anyagot. Nos, most már etetheti vele a halakat.

Bekanyarodok a következő sarkon, egyenesen egy jó kis bár felé, ahol néha megiszok valamit, ha éppen nem kell senki eltenni láb alól. Végül is kell a lazítás, hogy ne golyózzon be az ember és egyéb szükségletekről sem árt gondoskodni. Megfordul itt néhány finom falat és általában meg is találom közöttük azt, amit keresek.

Bár elég sok rossz hírű fazon is jár erre, a zsaruk pedig elkerülik, hisz szép summát kapnak érte, hogy ne csuklyák le a dílereket és az illegális fegyverkereskedőket, mégsem mondhatni, hogy egy olcsó lebuj. Amolyan középkategória. A New York-i maffia tudja, hogy mit hová érdemes telepíteni, szóval ez egy tökéletes hely, ahol nem kell folyton a zsaruk miatt parázniuk.

Beállok a parkolóba, jobb esetben eszem ágában sem lenne egy ilyen környéken hagyni a kocsit, de megnézném én azt az embert, aki képes feltörni egy BMW X5 Security Plus-t, ami még egy AK-47-es lövedéknek is ellenáll. A tökéletes kocsi.

Belépve a füstös, alkohol szagtól átitatott helyre rögtön körbenézek, hogy nincs-e egy-két „jó barát”, de ilyen szempontból tiszta a levegő. A bárpultnál viszont összeakad a szemem egy ismerős zöld szempárral, a tulajdonosa pedig halvány mosollyal méreget.

Nocsak. Ma valóban nem lesz unalmas éjszakám.

Azonnal felé indulok, nem tagadhatnám le, hogy elégedett vagyok, amiért pont vele futottam össze. Fogalmam sincs róla ki a franc, de piszok jó teste van, az ágyban pedig nem nyafog, nem kell kímélni.

Mire a bárpulthoz érek már koppan is előttem a pohár, benne az aranyló brandy-vel. Nem tudom miért szeretem ezt a piát, de valahogy sokkal jobbnak tűnik, mint a többi.

- Egy pohárnyi vagy hosszabb lazítás? – fordul felém a bárszéken, egy nyugodtnak mondható mosollyal. Felhajtom a brandy-t, hagyom hogy végigmarja a torkom mielőtt válaszolnék.

- Mindenképpen hosszabb – nem egy kis csevejért jöttem ide és ha már összefutottunk főleg nem akarok sokáig maradni.

Ő is felhajtja az italát amíg én előkotrok pár dolcsit a zsebemből, majd hallgatólagos egyetértésben azonnal le is lépünk.

 

***

Fél órával később már mindketten rohadtul felizgulva, izzadtan tesszük próbára a konyhaasztalt, tovább ugyanis nem jutottunk, de nem is bánom. És azt sem bántam, hogy gyalog jöttünk a pár sarokra lévő lakására. Nem igazán érdekel hol is vagyunk, jelenleg csupán az köt le, hogy minél mélyebben benne legyen a farkam a tűzforró testében.

 - Ó, basszus... – nyögi levegőért küzdve, karjain megfeszülnek az izmok ahogy próbál az asztalba kapaszkodni a bútortörő iram közben.

Nagyot nyögve feszülök meg egy pillanatra, ahogy mindennél mélyebbre csúszok benne, attól a kicsavart pozíciótól, amit felvett. A csípőjére markolva tartom meg, de a mozgásomon nem lassítok, nem is tudnék már, annyira felizgatott. Hihetetlen, hogy milyen rohadt dögös teste van, egy gramm felesleg sincs rajta, színtiszta izom feszül a bőre alatt. Meg kell őrülni érte…

Egyik pillanatról a másikra úgy összeszorul körülöttem, hogy majdnem elélveztem, tudom, hogy direkt csinálta és ezért jutalmul a nyakánál fogva hátrarántom a fejét és egy harapós csókot követelek tőle, szinte felfalom, annyira akarom…

Egy hangos csörömpölésre szakadunk szét, a hang irányába fordítom a fejem és ahol eddig egy lámpa állt a polcon most nincs semmi. Halkan nevetni kezd, a teste apró remegései ingerlőn hatnak rám, de én is vigyorogva figyelem.

Hát… egy ilyen kibaszott veszett menettől még a bútor is könnyen megadja magát.

- Bocs – súgom a fülébe, nem mintha tényleg érdekelne egy kicseszett lámpa, főleg nem úgy, hogy még mindig benne vagyok.

- Mit szólnál inkább az ágyhoz?

Morogva szorítom meg, arra a mozdulatra amit a csípőjével tesz, legszívesebben el sem engedném, de lehet jobb lenne az ágy. Legalább minden a helyén maradna és nem kefélnénk szét az asztalt, aminek már kissé inognak a lábai.

Kihúzódom belőle, majd a szexi, izmos, kőkemény fenekébe markolva tolom az ágy felé, és odaérve egyszerűen rálököm és rámászom.

Ezt is csípem benne… nem bán egy kis durvaságot és pont úgy élvezi a vadságot, ahogy én.

A derekára markolva feljebb rántom és azonnal tövig belé nyomulok, a zihálását és a nyögéseit visszhangozzák a falak, a kezei megfeszülnek ahogy a takaróban keres kapaszkodót. Minden cicázás nélkül felveszem az előbbi tempót, már fáj a farkam annyira felizgatott a hangjával, a testével… mindenével.

Nem is tudom mikor dugtam ilyen jót utoljára. Talán akkor mikor legutóbb összeszedtük egymást épp úgy, ahogy ma. Nem járok mindennap abba a bárba, de ez a harmadik eset, hogy ott futottunk össze és ugyanez lett a vége.

Észreveszem, hogy az egyik kezével elengedi a paplant és magához akar nyúlni, de nem engedem neki. Annál jobb ötletem van, had kínlódjon még egy kicsit a gyönyörért.

- Közel vagy? – majdnem teljesen kihúzódom és újra belé vágom magam, az ágytámla hangosan csattanva ütődik a falnak.

- Ahh... Igen...

Egy gyors mozdulattal a hátára fordítom és amint széttárja a lábait már ismét benne vagyok. A karjait erősen a feje fölé szorítom, teljesen az uralmam alá vonva a testét, izgatóan kifeszítve magam alatt és még hevesebb mozgásba kezdek. Már én is kurvára el akarok élvezni…

- Így fogsz elmenni – morgom elégedetten a látványtól – Nem érhetsz magadhoz.

- Te jó ég – összeszorítja a szemeit, de aztán újra kinyitja. Zihálva nézzük egymást, mindent látni a szemében és szinte a bőrömön érzem a vágyát úgy süt belőle.

Minden mély lökésnél a hasam végigsimít a farkán, taktikusan úgy mintha direkt kényeztetném és el is érem a célt. A teste ívesen megfeszül, kemény mellkasát az enyémnek feszíti érzéki súrlódást keltve minden döfésnél.

Piszkosul élvezem ezt vele. Valódi fizikai erőbe kerül lefogni, mert ő sem éppen gyenge, érzem abból, ahogy nekem feszül, mert ha kevésbé szorítanám nem maradna a helyén.

A következő percben már egymás ajkait szaggatjuk, nem bírok betelni vele, a szomszédok meg baszódjanak meg, ha az ágy lyukat üt a falba, de akkor sem tudnám abbahagyni. Végül már tényleg nem bírom tovább, de az adja meg a végső lökést, hogy ő is elélvez, forró nedvei szétkenődnek rajtunk, az izmai szinte összeszorítanak… basszus…

Lihegve hanyatlom mellé, annyi maradt az öntudatatomból, hogy ne rá nehezedjek, de megmozdulni vagy kinyitni a szemem már nehezebb feladat. Nem szólunk egymáshoz, nem igazán menne most a duma, de nem is kell beszélgetnünk. Így sokkal kényelmesebb, nem kell a másik rinyálását hallgatni, nincs feszkó, sem elkötelezettség. Néha egy észbontó dugás és kész. Bár sosem tudhatni mikor volt az utolsó.

Még egy ideig csak fekszünk, majd megmutatja hol a zuhanyzó és a fürdőben rendbe szedem magam. Nem igazán nézek szét, nem célom, hogy megtudjak róla valamit, felőlem lehetne egy éhenkórász, a máltai szeretetszolgálat asszisztense, de akár a dalai láma is, leszarom. A lényeg az, ami rohadt jó vele.

Az ajtóban még megcsókolom, részemről ez amolyan „ viszlát legközelebb”. Mert remélem nem utoljára futottunk össze.

- A mielőbbi viszontlátásra – mosolyog élvezettel, amit én is viszonzok. Úgy tűnik egy rúgóra járt az agyunk.

- Úgy legyen – egy elégedett mosollyal zárom be magam mögött az ajtót, majd jó hangulatban hazafuvarozom magam.

 

***