|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Rauko | 2013. 10. 19. 21:35:14 | #27749 |
 Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
Ahogy rám néz, megijedek. Tényleg nem lett volna szabad kérdezni. Pláne, mikor feláll, kiabál egy furcsa nyelven, és kirohan.
Mi… mi történt?
Most valami szerszámért megy, amivel még jobban el tud verni? Vagy ő is tüzes vasat fog belém nyomni? Lehet, hogy azért kellett a fenekemet műteni, mert… oda? De az nagyon fájna! Azt ne… nem! De úgysem tiltakozhatok, ha mégis.
Félve pillantok néha az ajtó felé. Nem jön senki, se ő, de senki más sem. Ennyi idő alatt melegszik fel egy vas? Vagy más lesz?
Amikor megjelenik és a kezében van egy tányér, megijedek. Méreg? Meg fog mérgezni? Miért?
Ahogy közelebb hozza, még több kérdés merül fel bennem. Miért van ilyen furcsa színe ennek a levesnek? Miért gőzölög? Semmit sem értek. Kezd fájni a fejem a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől.
- Itt az ebéded. Fel tudsz ülni? - kérdezi. Ebéd… ez nem ebéd. Ismerem az ebéd szót, azt is, mit adnak, amikor ezt mondják, de ez nem az! De nem mondhatok ellent. Tilos. Apa mellett megtanultam. Ha ő azt mondja, hogy meg kell enni, meg kell enni.
- Gazdám nem eszik? - kérdezem halkan. Nem tudom, mi történik, ő miért nem eszik, és miért ilyen fura az arca.
- Nem vagyok a gazdád. Oliver a nevem, hívj így, kérlek. - Nem hívhatom a nevén. Ő nem a testvérem, nem a dolgozunk együtt gyárban, nem hívhatom máshogy most, hogy tudom, ő a gazdám. - Egyél szépen.
Nem tudom, mi az a tányér mellett, de az edényt a számhoz emelem és megdöntöm, de megégeti a nyelvem.
- Ez forró! - jelentem ki meggondolatlanul. Ijedten rezzenek össze a hangjára.
- Használd a kanalat, és fújd hogy kihűljön. - Mi az a kanál? Mellette? Apát és anyát láttam ilyennel enni. De mi soha sem próbálhattuk ki…
Ahogy mellém lép, ijedten ugranék, de lefog.
- Nyugodj meg, csak segítek. Nézd, itt a kanál. – Merít a levesből, fújja, majd a számhoz emeli. – Egyél.
Ahogy a számban érzem az ízt, először megszeppenek, és majdnem félrenyelek. De sikerül lenyelni. Azonban rögtön könnyek szöknek a szemembe. Ő meglepetten néz rám.
- Mi történt? Megsütött? - kérdezi.
- Én… én soha nem ettem még ilyen finomat - sírok fel. - Ez… ezt nem szabad megennem, ez nem az enyém - tolnám el a tányért. Én ilyet soha nem ehetek. Felsóhajt. Egy pillanatra elhallgat, majd nyugodtnak tűnő hangon folytatja, próbálva túlbeszélni hangos szipogásomat.
- Edd meg, kérlek. Biztosan tudom, hogy a tiéd. Csak engedd, hogy megetesselek, mielőtt teljesen kihűl, oké? - Ránézek. Először merek a szemébe nézni. Zöld szemeiben valami furcsa fény csillog, miközben néz. Nem láttam még korábban…
- Igenis - szusszanok, megtörölve a kézfejembe az orromat és a szemeimet, de elkapja a kezem, és finoman letörli egy ronggyal.
- Ebbe fújd ki - teszi le az ágyra. Bólintok, és hagyom, hogy megetessen. Soha nem tettek még értem ilyet. Soha sem. Mire végzünk, félek, hogy valami történik majd, de nem. Csak elveszi a tányért, majd leül a székre.
- Ga… zdám - fejezem be, inkább mégis így. Mióta tudom, hogy ő a gazdám, nem hívhatom a nevén. - Mikor megyünk el innen? - kérdezem.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. - Bólintok, majd gépiesen felelek.
- Igenis, gazdám.
* * *
A nap további része furcsa. Nyugodt. Gazdám elmegy egy időre, de este visszajön és megígéri, hogy reggel értem fog jönni.
Nyugodtan alszom hát, amíg reggel nem zár fel az orvos.
- Kelj fel, itt van érted az apád - mondja. Összerezzenek, nyikkanok egyet, de beletörődve bólintok.
Percekkel később már apám a kórteremben van. Nem érdekli, mi van rajtam, a hajamnál fogva rángat ki. A rendőr az ajtó elöl sehol… pedig a gazdám megígérte, hogy megvédenek tőle! Akkor miért nem?! Neki sem hihetek?!
Haladunk a folyosón, majd érzem, hogy apám dühében megremeg, megáll és hatalmas pofont kapok. Gyengének érzem maga, elesek és beverem a fejem. Egy pillanatra megzavarodom, hiszen meglátom a folyosón közeledni gazdámat. És mintha ő is dühös lenne.
- Állj fel te mocskos kis kurva! - ordít apám. - Hazamegyünk majd meglátod, még jó, hogy felkeresett egy rendőr, hogy itt vagy. - Idegesen szuszog. - Ha hazamegyünk, szétverem azt a faszra éhes pofádat! - Belemarkol a hajamba, és rántani kezdi. Gazdám már előttünk jár, apám ráncigálja a hajam, én meg sírok. Nem merek kiabálni sem. - Te buzi! Te mocskos buzi, még baszni se vagy jó!
A gazdám, Oliver elénk ér. De ha… de ha itt van apa, akkor miért van itt ő is? Nem értek semmit, de fáj. A fejemet is bevertem az előbb, a hátamat, és a fenekem is nagyon csíp!
|
| Levi-sama | 2013. 10. 19. 20:47:57 | #27747 |
 Karakter: Oliver Morsen
Megjegyzés: ~Raukonak
Három óra múlva kopognak. Felriadok a szendergésből, a kényelmetlen széktől megsajdul a derekam. A belépő Xuang doktort és egy ápolónőt látva felállok. Azt mondja meg kell vizsgálnia a fiú sebét, így engedelmesen kimegyek és odakint várakozom, de rövid idő múlva kiszól értem az ápolónő.
- Mi történt? – kérdem, amikor belépek az ajtón.
- Magát kérte, nem tudom, miért, de kérem, maradjon itt.
Az ágymellé lépek én is. Az orvos egy vattás pálcával lekezeli a fenekét, gondolom ahol megműtötte.
- Minden rendben? – kérdezem Xiangot, megrázza a fejét. Nem szólal meg, amíg az orvos és az ápoló ki nem mennek. A doki még mond valamit a felszívódó varratokról és egy kenőcsről, amit majd ki kell váltani a gyógyszertárban, majd kettesben maradunk. – Mi a baj? Bántott az orvos?
- Ne... nem tudom - suttogja. - Én azt sem értem… semmit sem…
- Mit nem értesz? – leülök mellé a székre.
- Ő azért matatott a lábam között, mert csinálnom kell vele is? - Döbbenten nézek rá. Honnan veszi ezt? - Mert ha ön az új gazdám, akkor meg kell tennem, vele is, aki orvosnak mondja magát. De akkor szólnia kell apának. Mert ha nem tud róla, hogy hol vagyok, biztosan keresni fog, és amikor egy kislány elszökött, őt nagyon megverte… elaludt a kislány és reggel nem tudtuk felkelteni sem – hadarja halkan, és lassan fogom fel a szavait, mivel fordítani sem könnyű a kiejtése miatt. - Én… én félek apától. Nem akarom, hogy megverjen, de ha önnel kell mennem, és elvisz, akkor megyek, de kérlek, gazdám, ugye csak veled kell majd csinálnom? Ugye nem kell az állataiddal…?
Mivel csak döbbenten meredek rá, félni kezd és összekuporodik.
Mi van? Mi a fasz van?!
- Mi a fa… - elfojtom az angolul feltörő káromkodást, és hajamba túrok, úgy meredek a linóleum padlóra. Olyan hirtelen ömlesztette rám az életének nevezett mocskot, hogy levegőt sem bírok venni. Nemi erőszak, bántalmazás, halál, állatok…
Kezeimbe temetem a haragtól vörös arcomat, és megfájdul a fejem. Hiába masszírozom az orrgyökömet, úgy érzem a vérnyomásom felment kétszázig a pipától. Felállok, ő pedig megrándul és jobban összekuporodik, bizonyára megrémült. Kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Odakint a folyosó hűvös csempézett falára támasztom a kezeimet, és próbálok lecsillapodni, de nem megy, a falba verem az öklömet, a bennem forró haragtól hánynom kell, izzadok és zihálok. Az őrködő rendőr fapofával áll mellettem.
- Morsen nyomozó! – hallom hirtelen. Oldalra pillantok, a két ügynök közeledik a szokásos fekete öltöny-fosbarna nyakkendő kombóban. – Miért nem veszi fel a telefonját, ha hívom? – csattan Wrigler hangja.
- Lenémítottam, mert ha nem látná, ez itt egy kurva kórház! – morgom. Megállnak előttem, és alaposan megbámulnak. Nyilván látszik rajtam, milyen lelki állapotban vagyok.
- Történt valami a fiúval?
- Inkább az lenne a hír, ha nem történt volna. Épp most zúdította rám az egész fos életét durván 6 mondatban! Tudják, mit mondok? Ha az a szemét Feng Xeon még élne, magam lőném agyon!
Összenéznek.
- Mit akar tenni?
Elnémulok, zihálni is elfelejtek. Mit akarok tenni?
- Honnan a picsából tudjam? Nem fogom itt hagyni őt, az biztos.
- Morsen nyomozó, két nap múlva el kell hagynunk az országot, mert a Kínai állam tartózkodási engedélye lejár. Magával akarja hozni?
Fájdalmasan lüktető homlokomra szorítom egyik kezemet, és próbálok gondolkozni, de nem megy.
- Mi lesz vele, ha itt hagyom a fiút? – fordulok az őrködő rendőr felé, kínaiul kérdezem tőle. – Felkutatják a családját, addig pedig átmeneti gondozásba kerül egy nevelőintézetben, uram.
Visszakerüljön az apjához, aki eladta annak a mocsoknak? Na nem.
- És ha nem találják a családját?
- Nem tudom, azt hiszem örökbe adják.
- Kinek?
- Bárkinek.
- Bárkinek – ismétlem halkan, hajamba túrok idegesen. Egy kéz nehezedik a vállamra, Wrigler komor hangja nyomakodik a gondolataim közé.
- Ez egy kemény világ, nyomozó. Nem menthet meg mindenkit.
- Én csak őt akarom megmenteni! – sziszegem. – Nem hagyhatom itt ebben a beteg világban, egyszerűen képtelen vagyok rá! Magammal viszem!
- És mégis hogyan? Van fogalma arról, milyen hosszadalmas diplomáciai enyelgésünkbe került, mire egyáltalán beengedtek minket ebbe az országba? Mégis hogyan képzeli, hogy elvihet innen csak úgy valakit? Egy gyereket? Nézze. Megértem, hogy mélyen megrázták a történtek, de ne viselkedjen ostobán, Morsen nyomozó!
Lecsillapodom, és megveregetem a vállamat szorító kezét. Igaza van, a kurva életbe.
- Elnézést, Wrigler nyomozó, igaza van.
Megnyugodva elenged.
- Ha ennyire aggódik érte, fizesse be egy magániskolába, vagy ilyesmi, az bőven megoldaná a problémáit.
- Gondolja? Valami azt súgja, hogy ez a gyerek még olvasni sem tud. A rendőrök kiderítettek már róla valamit?
Felém nyújt egy aktát, benne egy üres lapon néhány kínai írásjel. gyakorlatilag kitöltött adatlap volt, amelyen minden szempont mögé azt írták, hogy ismeretlen. Kora: ismeretlen. Címe: ismeretlen. Minden ismeretlen.
- Ez hivatalos okmány? – morgom. - Ez lószar!
- Az. Mi most visszamegyünk a hotelbe csomagolni. Holnap repülünk vissza a rabunkkal. Rendezze el a kölyköt és holnap reggel hatkor a csomagjaival legyen a szálloda várótermében, nyomozó!
Magamra hagynak a papírral a kezemben. Összehajtom, és a zsebembe süllyesztem. Az egyik ápolónő egy tálcával közeledik, ezért az órámra nézek. Már dél van? Átveszem tőle és elhajtom, majd besétálok vele a kórterembe. Xiang mozdulatlanul fekszik az ágyon, amikor belépek felemeli a fejét, ijedten pislog rám. Nyugalmat erőszakolok magamra.
- Itt az ebéded. Fel tudsz ülni?
A tálcán leves gőzölög, semmi egyéb. Valószínűleg a műtét miatt nem ehet még darabosat.
Lassan felül, és az ölébe teszem a tálcáját. Csak néz rám a nagy szemeivel, amikor leülök a székemre.
- Gazdám nem eszik?
- Nem vagyok a gazdád. Oliver a nevem, hívj így, kérlek. Egyél szépen.
Hozzá sem nyúl a kanálhoz, a tányért a szájához emeli, belekortyol, de összerándul.
- Ez forró!
- Használd a kanalat, és fújd hogy kihűljön.
Zavartan pislog rám, és elszégyellem magam. Lehet, hogy soha nem is evett még forró levest és nem használt kanalat… Uram isten, olyan mintha egy kisállat lenne, akit szobatisztaságra kell nevelni.
Megfogom a kanalat, ő pedig védekezően felemeli a kezeit, de megfogom a csuklóját, nehogy felborítsa a tányért.
- Nyugodj meg, csak segítek. Nézd, itt a kanál. – Belemerítem a levesbe, megfújom a benne lötyögő fűszeres folyadékot és a szájához tartom. – Egyél.
|
| Rauko | 2013. 10. 19. 17:56:54 | #27741 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
Megragadom a kezét és könyörögve nézek rá. Nagyon félek… apa nem fog örülni, ideges lesz! Ki fogok kapni!
- Az ajtó előtt rendőr áll, nem enged be ide senkit, ne félj.
- Kérem… kérem szépen… - Tőle nem tud megvédeni! Miért hiszi, hogy akárki szembeszállhat vele? Hiszen… hiszen ő erős. Nagyon erős. Ahogy a hajamhoz ér, összerezzenek. Ő is… most vele is… nem merek kérdezni. Pedig annyi, de annyi kérdésem lenne.
- Nyugodj meg, és feküdj vissza. Pihenned és gyógyulnod kell. Megoperáltak, ellátták a sebeidet is, ezért nem szabad sokat mozognod, érted? - Megoperáltak? Hol…? Nem érzem… oh. Hátul… a fenekem… furcsa.
- Értem… de ha pihentem egy kicsit, utána elmehetek haza? – Szuszogva dőlök hátra. Elfáradtam… félek, mennék, de aludni is jó lenne, és ez az ágy annyira kényelmes… – Apa nagyon meg fog büntetni… nagyon meg fog…
- Nem fog bántani senki. Megvédelek, ne félj. Igyál egy kis vizet.
Víz? De ez nem is olyan zavaros, mint amit inni szoktam. Milyen víz ez?
Ahogy az ajkaimhoz érnek a cseppek, nyelni kezdem! Istenem… ez… ez finom! Nem büdös! De finom… egyszer a gyárban kaptunk ilyesmit, de az is kicsit zavaros volt már.
- Fáj most valamid? - kérdezi a férfi.
- Nem, most jó… jó…
- Mi a neved? Én Oliver vagyok, téged hogy hívnak?
Felpillantok rá. Miért fontos a nevem?
- Xiang…
Elmosolyodik. Miért mosolyog?!
Szeretnék megijedni és elmenekülni, de annyira fáradt vagyok, hogy ahogy ismét megszólal, már hunyom is a le a szemeimet.
- Jól van, és most pihenj, én pedig vigyázok rád. Senki sem bánthat, bízz bennem Xiang. Rendben?
Pillanatokon belül megszűnik minden, és pihenhetek.
Arra kelek fel, hogy valaki a lábaim közt matat. Ijedten rezzenek össze és ugranék le, de lefognak.
- Ne, kérem… - sírom el magam. Miért? Miért van ez itt is?! Mi történik?!
- Ne félj, orvos vagyok - mosolyog fel rám a férfi. Orvos…? - Csak a sebeidet ellenőrzöm, itt is, meg kell néznem, sajnálom.
- A férfi… aki itt volt velem az előbb, ő hol van? - kérdezem. Valamiért úgy érzem, ha ő itt lesz, akkor nem teheti meg velem ez az idegen, aki azt mondja, hogy ő orvos.
- Az ajtóban - néz rám ismét. - Miért?
- Bejöhet? - suttogom. Soha nem ékértem még ilyet, de most félek. Nem érzem, hogy képes lennék rá… hogy ő is velem…
A magát orvosnak mondó férfi int, és egy másik ember, egy nő kilép, majd a nyomában belép az Oliver nevű férfi.
- Mi történt? - kérdezi, inkább az idegent.
- Magát kérte, nem tudom, miért, de kérem, maradjon itt.
Mellém lép és rám néz.
- Minden rendben? - Nem legesen intek a fejemmel, de közben végre befejeződik a matatás, és lassan megint ketten maradunk. - Mia baj? Bántott az orvos? - kérdezi azonnal.
- Ne... nem tudom - suttogom. - Én azt sem értem… semmit sem…
- Mit nem értesz? - kérdez türelmesen. Nem kiabál.
- Ő azért matatott a lábam között, mert csinálnom kell vele is? - nézek fel a férfira.
Látom, hogy meglepem. Nyugati arcán még én is észreveszem a meglepettséget, pedig nem sok embert ismerek. Mivel azt gondolom, hogy talán rosszul fejeztem ki magam, folytatom, továbbra is nagyon halkan, szinte alig hallhatóan. - Mert ha ön az új gazdám, akkor meg kell tennem, vele is, aki orvosnak mondja magát. De akkor szólnia kell apának - mondom, egyre gyorsabban, ahogy eszembe jut apa, és megijedek. - Mert ha nem tud róla, hogy hol vagyok, biztosan keresni fog, és amikor egy kislány elszökött, őt nagyon megverte… elaludt a kislány és reggel nem tudtuk felkelteni sem - hadarom. - Én… én félek apától. Nem akarom, hogy megverjen, de ha önnel kell mennem, és elvisz, akkor megyek, de kérlek, gazdám, ugye csak veled kell majd csinálnom? - Már zihálok. A szívem vadul ver a mellkasomban, ahogy kiejtem az utolsó, legfontosabb kérdést. - Ugye nem kell az állataiddal…?
Összehúzom magam. Most biztos meg fog ütni. Igen. Biztosan az jön. Összehúzom magam, amennyire tudok, összegömbölyödök. A bőröm fáj, de tudom, most még jobban fog. Biztosan ütni fog. Rúgni nem hiszem, hogy tud… magas az ágy. Akkor lelök és utána? Vagy most mi fog történni?
Nem lett volna szabad ennyit kérdezzek… buta vagyok!
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 10. 19. 18:23:29
|
| Levi-sama | 2013. 10. 18. 21:57:53 | #27731 |
Karakter: Oliver Morsen
Megjegyzés: ~Raukonak
- Üdv, Oliver Morsen, életvédelmi ügyosztály – mutatkozom be a kapitány irodájában ülő öltönyösöknek. Felállnak, és kezet fogunk.
- John Wrigler és David Broster ügynökök, szövetségi nyomozóirodától jöttünk.
Sejtettem, csak az FBI-osok viselnek fekete öltönyt sötét fosbarna nyakkendővel. Vajon miért hívtak ide? Tudtommal egyik folyamatban lévő nyomozásom sem olyan nagyszabású, hogy a szövetségieket érdekelhetné.
- Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezem udvariasan. Hellyel kínálnak, így leülünk mind. A kapitány az íróasztala mögött olyan büszkén feszít, mintha aranytojást kapott volna. Mi folyik itt?
- Az ön egyik folyamatban lévő ügyével kapcsolatban kerestük fel. A város kínai negyedében történt egy gyilkosság négy hónappal ezelőtt. Olvastuk a nyomozati anyagát, az elkövető személyét nagyon talpraesetten sikerült beazonosítania, azonban az elfogatási végzést a bíróság túl későn adta ki, így Chung Liang külföldre távozott.
- Igen – biccentek. Ujjaimat összefűzöm magam előtt, és komoran figyelem őket. – Van róla információjuk?
- Van. A pontos tartózkodási helyét megállapítottuk, és mivel tudomásunk szerint ön jól beszéli a nyelvet, szeretnénk bevonni önt a további nyomozásba.
Chung Liang valami nagyon nagy zűrt kavarhatott, egy sima gyilkosságért nem menne utána Kínába az FBI. Mindenestre ez most nekem jó, mert ha együttműködök és bekasznizzuk közösen a fickót, szakmai előre menetelemben az sokat számít majd.
- Hajlandó az együttműködésre, Morsen hadnagy?
- Igen.
***
Közel három hónap diplomáciai tökölődés után végre kiutazunk Kínába. Önmagában a repülés nagyon kimerítő, de amikor két nappal később végre e helyi rendőrségi erőkkel közösen rajtaütünk Chung Liang kis birodalmán, nem csak mi járunk jól, elkapunk még néhány helyi kábítószer kereskedőt és sötét alvilági figurát. Ahogy végigjárjuk az épületet csendben és alattomosan lekapcsolunk mindenkit. Az egyik helyiségben magára Feng Xeon-ra akadunk, akinek Chung Liang dolgozik, és az FBI-os kollégák nagyon de nagyon el akarják kapni, de a nyomozati anyagba nem engedtek nekem betekintést, csupán a képét mutatták meg, és közölték hogy nagyon akarják őt élve. Nos, az első adandó alkalommal az első kínai rendőr azonnal főbe lőtte, nyilván okkal. Amíg az FBI kollégák a rendőrrel üvöltöznek, aki nyilvánvalóan felettesei parancsára cselekedett, én felfigyelek valamire. A holttest alól egy vérbe borított hangosan felsikító ember kúszik ki, és négykézláb, meztelenül bemászik a szekrénybe. Villámgyorsan. Most fogom fel, mit láttam amikor beléptem ide. Az a mocsok éppen kefélt valakit, de ahogy elnézem, csak neki volt benne élvezet. A szekrényhez lépek, és az összekuporodó alakra bámulok. El kell telnie néhány másodpercnek, hogy felfogjam mit is látok. Ilyenkor utálom, hogy túl jó a megfigyelő képességem. Egy fiatal fiú az, meztelenül, a testén rengeteg heg, friss seb és kötések. Csak az arca sértetlen, de az nagyon szép, még úgy is, hogy egy kis vér szivárog az orrából. Kezd felmenni a vér az agyamba, mert már tudom, hogy egy sorozatos nemi erőszak áldozatát látom éppen olyan állapotban, amit ép ésszel nem lehet feldolgozni. Izzadni kezdek, rosszullét kerülget, és szívem szerint most nagyon de nagyon megvernék valakit.
Leguggolok mellé, félrehajtom a fejem, és zöld szemeimmel az arcát vizsgálom. Úgy tűnik magánál van, nem látok rajta tűszúrás nyomokat, tehát nem drogozták be. Nem tudom melyik a jobb. Ha észnél van és tudatában van annak, hogy mit műveltek vele, vagy ha nem, de drogfüggőt csinálnak belőle, és a szaroktól rövid időn belül meghal…
- Hé, fiú – szólok hozzá a saját nyelvén, a tőlem telhető legkedvesebb hangon. – Értesz engem, fiú? Ő tette ezeket veled? – mutatok szabad kezemmel a kötéseire, a másikban még a 44-esemet szorongatom, mert valamibe muszáj nekem is kapaszkodnom. Mögöttem hallom, hogy vitáznak az FBI-os kollégák a helyi nyomozókkal angolul.
A srác meglepetten bámul le a véres kötéseire, alatta valahonnan vértócsa terjed, van egy szörnyű sejtésem miért és honnan, és a bőre kezd szürkésfehér színűvé válni. Jaj.
- Mentőt, azonnal, a fiú borzalmas állapotban van! – dörrenek hátra, és azonnal megszűnik a kiabálás. A fiú vadul rázni kezdi a fejét. – Mi a baj?
- Apa… apa meg fog verni, ha orvos lát – Hadarja halkan, alig értem. - Kérem… kérem, ne…
Felnéz rám, egyenesen a szemembe, és úgy érzem megszakad a szívem. Olyan szép, olyan fiatal, és máris mennyi szenvedésben volt része… Mintha önmagam látnám benne és mégsem, mert az én életem alsóhangon sem pendíthető az ő poklához képest. Folytatja a nyöszörgést, valami különös dialketust használ, de így is értem csak nehezebben. - Kérem… nem kell orvos… csak ne bántson… kérem… most fáj, de meggyógyul majd! Mindig megszokott!
Eldől, és mielőtt a földön koppanna a feje, felfogom őt a karommal. Pisztolyomat elsüllyesztem a hónaljtokomban és nagyon óvatosan felnyalábolom. Olyan könnyű és kicsi a karjaimban, nagyon kistermetű, még ázsiai viszonylatban is. De lehet, hogy csak én érzem így, mert annyira megráztak a történtek.
- Morsen nyomozó, mit művel?
- Kórházba viszem.
- Ezt bízza nyugodtan a helyi erőkre, nekünk most más dolgunk van…
Megperdülök, és vadul Wrigler szemeibe nézek, azonnal elhallgat.
- Kórházba viszem. Majd maguk elintézik amit kell, Chung Liang a rabszállítóban ül, részemről letudtam a kötelező feladatomat. A hotelben találkozunk, ha valami kell, a mobilomon elér! – vetem még hátra az utolsó szavakat, miközben kisietek az ajtón.
Odalent egy kínai rendőr kocsiba ülök, a sofőrnek mondom hová vigyen. Ilyenkor szerencse, hogy beszélem a nyelvet.
***
A folyosón várakoztatnak. A rendőr, aki a kocsit vezette, mellettem ül, csendben várakozunk. A fiú – még a nevét sem tudom – nagyon rosszul festett, amikor a hordágyra fektettem és betolták. Basszus. Mélyet sóhajtva előre görnyedek, és a térdeimre könyökölök. Behunyom a szemeimet, addig sem a zöld linóleumot bámulom a földön. Bűzlik a ruhám a fiú vérétől és vizeletétől. Ájultan csinálta, nem tehetett róla, és én aztán nem fogom ezt zokon venni, de jó lenne lezuhanyozni és tiszta ruhát felvenni.
Nyikordul az ajtó, kisétál egy fehérköpenyes kínai, szemüvege van és orvosnak néz ki. Felém indul, ezért felállok és biccentek neki.
- Xuang doktor vagyok – mondja jó angolsággal, és udvariasan meghajtja a fejét, alig néhány centire, ahogy ez itt szokás. Utánzom.
- Oliver Morsen nyomozó. Hogy van a fiú?
- Sok vért vesztett, uram. A testén vágott, horzsolt és égési sebek vannak, elfertőződtek és begyulladtak, ezért magas láza is volt, amikor behozták. A végbélnyílás záró-izomzatán komoly szövetroncsolódás van, ezt sajnos meg kell műtenünk, kollégáim már ezen munkálkodnak, alig néhány perccel ezelőtt vitték a műtőbe.
Hajamba túrok és sípolva fújom ki a levegőt. Nem akarom elhinni, amit hallok… az orvos szavai lassan jutnak el agyamig.
- ...folyadékhiány… alultápláltság… hiányállapotok… vérzékenység…
- Bassza meg – suttogom. – Életben marad?
- Tessék?
Megköszörülöm a torkomat.
- Életben marad?
- Igen, de a gyógyulás folyamata nagyon lassú lesz, folyamatos sebkezelésre lesz szüksége, roborálásra, antibiotikum kúrára, de ez nagyon költséges, és…
Az orvos vállára teszem az egyik kezemet.
- Köszönöm doktor. Hálásan köszönöm. Hozzák helyre, nem számít mennyibe kerül, mindent kifizetek.
***
- Bemehet hozzá – hallom végre a varázsszavakat. Egy teljes nap telt el, azóta rendőr őrködik az egyágyas kórterem ajtajában, voltam a szállodában zuhanyozni és átöltözni, és itt ülök a folyosón, hogy végre láthassam. Benyitok, és körülnézek. Egy kis kórterem, közepén egy ágy és mellette egy szék, valamint egy kicsike éjjeli szekrény egy kancsó vízzel és pohárral. Puritán, de tiszta és rendezett. Az ágyon fekvő halottsápadt fiút látva újra összefacsarodik a mellkasom és a gyomrom. Leülök mellé a székre. Basszus, Kínában minden olyan kicsi, még a székek is. A hotelben az ágyról is lelóg a lábam, és már nem először verem be a fejem ebbe-abba. Ez a szék is épphogy elbírja a súlyomat, vészesen nyikorog alattam.
Fogalmam sincs mióta ülök itt, de amikor végre megrebbennek szép arcában a hosszú szempillák, felegyenesedem. Felül, olyan gyorsan, hogy csak a reflexeimnek köszönhetem a szerencsémet, időben visszanyomom a párnára. Gyengén küzd ellenem, félek hogy a sebei felszakadnak, a fenébe is!
- Nyugodj meg! Kórházban vagy, nyugodj meg! – mondom neki Kínaiul, és ő mozdulatlanná merevedik, felnyílnak a szemei. Szürkéskék szempár mered rám, és ha nem lennénk ilyen helyzetben, elcsodálkoznék, de ez most nem a megfelelő pillanat erre.
- Mondtam, hogy nem szabad – suttogja rekedten, sebesre száradt ajkaival. - Nagyon ki fogok kapni, kérem…
Könnyei kicsordulnak, remeg az egész gyermek. Istenem, mennyire retteg! Ez borzalmas…
- Oliver Morsen vagyok, nyomozó. Nyugodj meg. Senki nem fog bántani.
- Apától nem tud megvédeni. Kérem, csak vigyen haza, mielőtt ideér! Könyörgök…
Remegő kezecskéivel megfogja az egyik kezemet, és úgy néz rám könyörögve, hogy a szívem megszakad ettől. Meg kell köszörülnöm a torkomat.
- Az ajtó előtt rendőr áll, nem enged be ide senkit, ne félj.
- Kérem… kérem szépen…
Megsimogatom szabad kezemmel gubancos haját, megrezzen az érintésemtől.
- Nyugodj meg, és feküdj vissza. Pihenned és gyógyulnod kell. Megoperáltak, ellátták a sebeidet is, ezért nem szabad sokat mozognod, érted?
- Értem… de ha pihentem egy kicsit, utána elmehetek haza? – hátradől, pihegve és kimerülten. Már ennyitől is kifáradt szerencsétlen. – Apa nagyon meg fog büntetni… nagyon meg fog…
- Nem fog bántani senki. Megvédelek, ne félj. - Töltök egy pohár vizet neki. – Igyál egy kis vizet.
Felemelem a fejét, óvatosan megitatom, ő pedig mohón nyeli, biztos nagyon szomjas lehet. Az infúzió csepeg ugyan neki, de lassan, hogy ne terhelje meg a sok folyadék a gyenge szívét. Visszafektetem, és ő nagyot sóhajtva behunyja a szemeit.
- Fáj most valamid?
- Nem, most jó… jó…
- Mi a neved? Én Oliver vagyok, téged hogy hívnak?
Újra rám néz azokkal a szép szemeivel, amelyek sovány arcában szinte lehetetlenül nagynak tűnnek.
- Xiang…
Kipréselek magamból egy kedves mosolyt.
- Jól van, és most pihenj, én pedig vigyázok rád. Senki sem bánthat, bízz bennem Xiang. Rendben?
Azonnal álomba merül.
|
| Rauko | 2013. 10. 18. 19:26:56 | #27725 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
Ahogy meglátjuk apánkat közeledni egy idegen, idősebb férfival, összerezzenve bújunk össze. Verés lesz? De ma még nem is láttuk, és nem látni rajta, hogy ivott volna. Olyankor mindig össze-vissza járkál.
- Nézze, itt vannak - mutat ránk apánk. Hangja, modora és még gesztusai is mézes-mázosak, csak fontos vendég érkezésekor ilyen. - Válogasson csak, van fiú is, lány is, fiatalabb is, idősebb is. Viheti, amelyik csak kell.
A férfi hümmögve lép közelebb. Végigpillant rajtunk.
- A lányokat küldje vissza - mondja apánknak, ő pedig egy intéssel jelzi, hogy azonnal. A lányok hátramennek, szinte megkönnyebbülten sóhajtva. - A tizenöt alatti fiúk sem kellenek.
Ketten maradunk. Testvérem kissé gömbölyűbb a génjei miatt, mint én, hiszen enni ugyanennyit kap. Néha kevesebbet, merthogy kövér, gazdálkodjon abból, ami van neki.
- Az kell. - Ijedten szusszanok fel. Rám mutat.
- Mi is a neved? - lép közelebb apám. Elkapja az állam, forgatja a fejem, belenyúl a számba, szétfeszíti, megnézi a fogaimat.
- Xiang Pan, apám - felelem halkan, mikor hagy megszólalni és összébb húzom a nyakam. Megjelenik anyánk.
- Ő ott? Remek választás, igazán remek - lép a férfi mellé. - Van tapasztalata is.
- Sok? - kérdezi a férfi.
- Egyszer összefeküdt három munkással a gyárban. Kéjvágyó kis kurva ez. - Apám lök egyet és a hátamba tapos, így esek a férfi lábai elé.
- Nézz rám. - Engedelmesen teszem, amit kér, de nem a szemébe nézek. - Mennyi idős?
- Tizenhat - mondja anyánk.
- Nem, tizenhét ez! - morog rá apánk. - Hé, te… fene, megint elfelejtettem, a neved. Mennyi idős vagy?!
- Tizenhét, apám - suttogom. Az idegen lenyúl, elkapja az állam és feljebb ránt.
- Elviszem.
Hova…? Miért?!
* * *
A ház hatalmas. Nem tudom, hol vagyunk, de nagyon nagy a ház. Nem nézek szét. Nem merem, felemelni a fejem, de a lábam már fáj a sétától.
Autóval jöttünk, de mivel koszos voltam, nem ülhettem az ülésre, elé kellett üljek. Nyomta a hátam az előttem levő ülés vasa, pont ott, ahol apám hátba rúgott, de pisszenni sem mertem. Most is, mielőtt bejöttünk, le kellett dobálnom a ruháimat, egy cseléd rám öntött egy vödör langyos vizet és csak akkor jöhettem be, amikor megszáradtam.
Pedig hideg van…
- Vigyétek a hálómba - morogja az idegen.
- Hol fog lakni, uram? - kérdezi egy idősebb szolga.
- A gardróbban. Elég hely van ott neki. Abban amelyiket nem használom.
Nyelek egyet.
Legalább patkány nem lesz… ugye?
* * *
Egy hónapja vagyok itt. Nem sok ruhát kaptam. Egy köntöst, egy pólót és egy alsót, de mindegyik túl nagy. Kiderült, az idegent nem zavarják a sebeim. Minden este be kell vennem valamit, mielőtt ő a hálóba jön. Sosem mertem megkérdezni, de nagyon jó a kedvem tőle. Eleinte hánytam. Kétszer. De már nem. Már csak nevetek, ha jön és valahogy vágyom az érintését.
Talán emiatt lehet, hogy minden este meg kell tennem vele. Aztán kezdett rosszabb és még rosszabb lenni…
Egy hete kitalálta, hogy van egy nagy kutyája. Aznap este két szemet kellett bevennem a furcsa gyógyszerből.
Gondolni sem akarok arra az éjszakára… egész éjszaka hánytam utána, ő pedig csak nézte.
Onnantól még rosszabb lett. Két szemet vettem be mindig, mert minden este megvert. Az egyik este egy forró vassal simogatott. Hiába üvöltöttem, a hátam, a mellkasom és a bal karom összeégett. Egy szolgáló cserélgeti a kötést. De még mindig fáj.
Ma este láthatóan ideges. Belép a gardróbba. A hajamba túr és annál fogva ránt ki. Az ágyra lök és leszaggatja a köntöst. Ordítani kezd, hogy nem megmondta, hogy meztelen legyek?! Üt, ordít, majd egy mozdulattal hatol belém. A hirtelen fájdalomra hatalmasat sikítok, hiszen borzalmasan fáj. A jutalmam egy pofon, és elkezd folyni az orromból a vér.
Ekkor azonban kivágódik a hatalmas ajtó. Az idegen is oda pillant, én ekkorra már sírok is. De nem szolgák állnak ott!
Egy csapat furcsa ruhás férfi… mit… mit akarn…
Az egyikük lő, és az idegen, a gazdám összeesik. Odakapom a kezem, de a fejéhez érve furcsán puha a kezem alatt… és véres! Ordítva rúgom le magamról a férfit és amennyire tudok, lesietek az ágyról, négykézláb mászva el a gardróbba.
Pillanatokkal később valaki megáll az ajtóban.
- Hé, fiú. - Fel sem merek nézni. A térdeim közé szorítom a fejem. - Értesz engem, fiú? - Remegek. Hangok. - Ő tette ezeket veled? - Mi? Mit…?
Félve pillantok a bal karomra. A kötéseim átáztak… véresek…
- Mentőt, azonnal. A fiú borzalmas állapotban van - szól valakinek. Szólni sem merek, csak a fejem rázom. Nem szabad mentőt! Nem szabad orvost! - Mi a baj?
- Apa… apa meg fog verni ha orvos lát - suttogom. - Kérem… kérem, ne… - Rá nézek.
Magas. Magyon magas, és izmos. Nagy darab. A szemei félelmetesek, nyugati ruhát visel. A kezében fegyver van. Rendőr…?
- Kérem… nem kell orvos… csak ne bántson… kérem… most fáj, de meggyógyul majd! Mindig meg szokott! - Összefüggéstelenül motyogok, nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom, vagy a félelem, a rettegés, hogy mit kapok, ha kórházba visznek, vagy a fenekem, az orrom, a hátam, a mellkasom és a karom fájdalma… de érzem, ahogy lassan elájulok.
* * *
Amikor felkelek, ijesztően kényelmes helyen fekszem. Azonnal mozdulnék el innen, de valaki lefog. Pedig nekem nem szabad ilyen puha helyen lennem! Csak ha… de azt sem most. Nem érzek sehol senkit.
- Nyugodj meg - hallom meg az ismeretlenül, mégis ismerős hangot. - Kórházban vagy, nyugodj meg! - Kinyitom a szemem és ijedten nézek rá.
- Mondtam, hogy nem szabad - suttogom nagyon halkan. - Nagyon ki fogok kapni, kérem… - Potyogni kezdenek a könnyeim. Félek… apa nagyon el fog verni.
- Oliver Morsen vagyok, nyomozó. Nyugodj meg. Senki nem fog bántani. - Valamiért… szeretnék neki hinni. De nem merek.
- Apától nem tud megvédeni. Kérem, csak vigyen haza, mielőtt ideér! - nézek rá könyörgő tekintettel. - Könyörgök…
|
| Levi-sama | 2013. 05. 02. 18:24:19 | #25698 |
Karakter: Ronaldo
Megjegyzés: vége
vége
|
| Levi-sama | 2011. 11. 12. 13:08:17 | #17696 |
Karakter: Ronaldo
Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű. Megállítom az autót egy piros lámpánál, és szemem sarkából az öleiben pihenő kezeit figyelem. Idegesen szorítja össze, tele van feszültséggel. Sóhajtva lépek a gázra, amikor zöldet kapunk.
Amikor leállítom a kocsit az alagsori parkolóban és elindulunk a lift felé, engedelmesen tűri hogy átkaroljam a derekát. Csupa ellentmondás, csupa feszültség, csupa érzelem és szenvedély. Ez ő. És ettől olyan érdekes számomra.
A liftben fejét lehajtva gondolkozik valamin, pedig szívesen megcsókolnám. Valószínűleg ettől úgy berezelne, hogy a lakásajtóig sem jutnék vele, csak nézhetném ahogy elspurizik, és integethetnék neki. Na nem.
A lakásajtón is átjutunk, és ő még nem futamodik meg. Haladás.
- Üdv nálam – mosolygok le rá, majd elkerekedő szemeit és csodálatát figyelem. Nesztelenül lépek mögé, hátához simulok és átölelem. Amíg ő mozizik, én is lefoglalom magam. Nyakához simítom orromat, beszívom finom kesernyés illatát. Izgató és még izgatóbb a sóhaj, amit azért kapok, mert megcsókolom a legérzékenyebb pontját a füle alatt. Megadóan hajtja félre a fejét, száját azonnal elmarom, ha már ilyen könnyelműen felkínálja.
Néhány perces hízelgés után már felém fordul, szenvedélyesen marjuk egymást, hajamba tép ujjaival, s amíg ő egyre vadabbá válik, én alig bírok már magammal. Szorosan magamhoz préselem, formás fenekét markolom. Egy idő után kifulladva húzódik el, mellkasomra fekteti fejét, zihálásának hangjai a fújtatásommal keveredik. Huhh, ez közel volt. Megköszörülöm kiszáradt torkomat.
- Gyere, körbevezetlek.
Kezét fogva vezetem körbe az otthonomban, odakint a tetőkerten megtorpan, és a csillagos égboltot nézi hosszan. Mondhatnám, hogy nyálcsorgatva bámulom őt, de ez kevés lenne. Egyszerűen szívom magamba a látványt, a félig kigombolt fehér ing alól kilátszó sima mellkasát, nyakának ívét, állkapcsának finoman dacos ívét, csóktól duzzadt száját, egyenes kis orrát és sötéten csillogó szemeit. Az én kedvesem...
Fokozatosan oldódik fel mellettem, a vacsora közepén már kellemesen beszélgetünk. A huga esküvője, a recept ami alapján főztem, a zene ami éppen szól a hangszórókból, és így tovább. Könnyű vacsora, nem nehezíti el a testünket, és a finom gyümölcsbor, amelyet a desszert után iszunk, lágyan elzsongat.
Jeremy szemében perzselő szenvedélyt látok felizzani. Mintha egy óriás mágnes lenne, szinte repülök hozzá, magamhoz rántom a székről. Félénk mosolyával szöges ellentétben áll vad mozdulata, amellyel hajamba markol és lehúz egy csókra. Elfojtok egy hangos nyögést, és szinte csillagokat látok a vad hévtől, olyan merevedésem van már, hogy legszívesebben terpeszben állnék. Hozzá préselődöm, hogy érezze a kis vadmacska.
- Táncolni vagy úszni szeretnél előbb?
Huncut, csábító mosoly, pulzusom az egekben tőle. Péniszem fájóan lüktet.
- Nincs nálam fürdőnadrág.
Halkan nevetve lépek hátra, ledobom magamról az ingemet, lerúgom a nadrágot és anyaszült meztelenül állok előtte. Vágytól szétnyílt ajkakkal néz engem, szinte égeti a bőrömet a pillantása. Úgy vonz magához, hogy ismét előtte találom magam, s amikor ujjai futólag megérintik mellkasom, behunyom szemeimet a jó érzéstől. Csókolózunk ismét, finoman bontom ki ruháiból, nehogy megfutamítsam a vadságommal.
- Nem kell fürdőnadrág. Senki nem lát, csak én.
Csobb.
Elmerülök a kellemesen hűvös vízben, és farkam fájóan rándul össze. Ha tudna beszélni, most spanyolul káromkodna. Némileg lecsillapodva bukkanok a felszínre, és még látom ahogy beugrik. Megfeszülő teste szinte világít a holdfényben és a kis kerti lámpások meleg sárgájában.
Előttem bukkan fel, kezei mellkasomat simítják izgatóan. Halkan morogva préselem magamhoz, egy vízcsepp sem fér közénk. Remegek a vágytól, a hideg víztől és az ő forró bőrétől. Olyan kemény vagyok már, szinte fáj... A medence széléig tántorgunk, fenekébe markolok, fogaim finoman mélyednek nyakának puha bőrébe.
- Ronaldo... – sóhajtja, és majdnem elélvezek ettől. Meg kell őrülni tőle... érte. - Akarom… csináljuk…
Nyögve vetem rá magam, szinte a torkáig dugom a nyelvem, nehéz gondolkodni, pláne ahogy a kezével csodákat művel a merevedésemen. Viszonzom a kedvességet, egymás szájába lihegünk, fogaink marnak, nyelvünk összefonódik. Abban a pillanatban, amikor összerándul, én is elélvezek, és a levegőt is képtelen vagyok beszívni hosszú pillanatokig. Összeszorított szemekkel temetem arcomat a nyakába. Úristen...
- Dios mio...
Alig csitul a hév, fenekébe markolok, és bejáratát óvatosan megérintem. Nem ellenkezik.
- Ronaldo – lihegi izgatóan. Egek, nem csillapult a merevedésem, változatlanul olyan kemény vagyok, hogy mindjárt megőrülök!
- Jeremy… Jeremy… annyira vágyom rád… te különleges vagy… - morgom a nyakába, lihegek, zihálok, fújtatok. Őrület... ez őrület...
Mellkasomnak feszülnek kezei, eltol és olyan sebezhetően néz fel rám. Miért?!
Zihálva figyelem, erővel fogom vissza magam. Türelem, Ronaldo. Türelem... Ó a fenébe is!
- Nekem ez nem megy…
Kimenekül a vízből, a ruháihoz siet.
- Jeremy – kiáltok utána, de nem áll meg. Vizes testére húzza fel ruháit, felém fordul, nedves hajába túr. Látom hogy sápadt, ideges, remegnek a kezei is.
- Ronaldo… kit akarunk becsapni? Miért csinálod ezt? Fogadásból? Vagy egyszerűen szánalom?! Mi a fenét akarsz tőlem?!
- Mi... miket beszélsz?
Keserűen nevet, csípőre tett kezekkel lép a medence széléhez. Dühösen szorítja össze száját, gúnyos mosolyba ferdíti.
- Azt mondtad nem tudok hazudni. Pedig hazudtam. Egyáltalán nem voltam, nem vagyok és nem is leszek szerelmes beléd! Azért mondtam, hátha lekopsz ha azt hiszed, beléd estem. Eléggé pofára estem, nem gondolod? Nem tudom, miért hagytam ennyire elfajulni ezt az egészet. Itt az ideje, hogy végre véget vessünk ennek az egész színjátéknak.
Dermedten állok a vízben. Hideg van. Fázom.
Szavai fejemben visszhangoznak, újra és újra hallom. Hazudtam... nem voltam, nem vagyok és nem is leszek szerelmes beléd... hátha lekopsz...
Remegve szorulnak ökölbe kezeim. Felemelem fejem, sötéten izzó szemeimet sápadt arcára szegezem. Hosszú pillanatig csak nézem őt, csillogó szemeit. Hajlamos vagyok elfelejtkezni róla, hogy milyen aljasak tudnak lenni az emberek, íme itt az élő példa rá. Teljesen belezúgtam, nyílt kártyákkal közelítettem felé, és ő csak... ő csak...
- ...csak játszottál velem. De miért? Nyílt kártyákkal közelítettem feléd, Jeremy.
Elfintorodik.
- Hát az biztos, hogy nem rejtetted véka alá mit is akarsz, Ronaldo.
Könnyedén kimászom a medencéből, hajamat összecsavarom, kipréselem belőle a vizet. Szégyen nélkül állok előtte, itt most ő volt aki nem fair módon játszott.
Szemei testemen barangolnak, de a bennem fortyogó düh miatt nem érdekel az sem, ha szambázna előttem egy szál zsebkendőben.
Hátat fordítok neki, a kis medence melletti bárpulthoz sétálok, töltök magamnak egy nagy pohár töményet és felhajtom. Végigégeti a nyelőcsövemet, némileg fejbe kólint. Ez most kellett.
Jeremy felé fordulok, egy jégkockát táncoltatok a pohár alján, halkan és hidegen csilingel a jégdarab. Még mindig ott áll, pedig azt hittem elment már.
- Még itt vagy? – kérdem tőle halkan. – Van még valami mondanivalód? Esetleg vágd a fejemhez hogy egy önző szemét vagyok. Várj! Inkább mond azt amit a többiek is. Csak egy lukat látok benned, amit betömhetek. Ez jó? Nem... az a legjobb, ha elmondom neked, mennyire nem érdekelnek az alkalmi kapcsolatok, hogy komolyan gondoltam egy tartósabb kapcsolatot veled. Most nevethetsz. Mi az nem nevetsz? Őrült vagyok, igaz? – Kinevetem magam. – Egy szép és önző szörnyeteg vagyok, és egy pillanatra el is hittem, hogy engem is lehet szeretni. Jó érzés volt... amíg tartott.
Elfordulok tőle, újra töltöm a poharamat, s miközben belekortyolok, a kisasztalon lévő telefon felé intek.
- Hívj magadnak egy taxit és menj el. Egyedül akarok lenni.
- Ronaldo... én nem tudtam.
- Mit? Mit nem tudtál? Elmondtam neked, hogy megbecsüllek. Hogy nem csak egy kalandot látok benned! Elmondtam neked, milyen fontos vagy nekem, és mégis tovább játszottad a színjátékodat, csak azt nem értem, miért tetted. Ennyire utálod a magamfajtát? Meg akartál leckéztetni? Ne érj hozzám! – kiáltom, amikor megérzem vállamon a kezét. Elhúzódom tőle, hátamat mutatom még mindig. Ujjaim fájdalmasan szorítják a poharat. – Menj el! KIFELÉ!
http://www.youtube.com/watch?v=hLQl3WQQoQ0&ob=av2e
|
| Silvery | 2011. 07. 17. 14:31:31 | #15134 |
Karakter: Jeremy Gray
Halk sóhaj, lágyan cirógatja homlokomat. Miért nem tudom ellökni magamtól? Pár szó… csupán pár szó lenne… miért ölelem még mindig?
- Ezt nem ígérhetem meg. – Alig hallható suttogás, beleborzongok, tekintetem pillantását keresi. Forró, gyengéd mosoly, lágy arcvonások. Ez tényleg Ő lenne?
Ez tényleg ugyanaz a férfi, mint aki ott tartott táncpróba után, és rám kényszerítette magát? Aki kegyetlen szavakkal elüldözte a táncpartneremet?
Lehetetlen… mi történt vele? Vagy csak azért más, mert jobban megismertem? A többi emberrel vajon még mindig olyan? Nem tudom, de a szívem mégis hevesebben ver a gondolattól.
A fenébe. Irritál ez az egész. Irritál, hogy ilyen jó vele.
Ennek az egésznek nem szabadott volna ennyire elfajulnia. Mióta élvezem a társaságát? Mióta nem kényszer, hogy vele legyek?
A francba… a jó büdös francba.
- Nem hagyom hogy elmenekülj előlem, még ide sem, Jeremy.
Megrándulnak ajkaim, a bosszús fintor mellé apró pír vegyül. Miért nem?
Miért akaszkodik rám ennyire? Komolyan, mint valami pióca… és akkor én vagyok az, aki elvileg belé van esve. Mit akar tőlem? Miért megy el ilyen messzire, mikor már a legelején kijelentette, hogy nem tudja viszonozni az érzéseimet?
Akkor nem mindegy neki, hogy kit ráncigál az ágyába? Valószínűleg nálam sokkal tapasztaltabb és ügyesebb partnert is találna. Könnyedén…
Nem értem.
A picsába… a gondolataim veszélyes vizek felé kavarognak… az előbb egészen úgy éreztem, mintha… mintha azt akarnám, hogy szeressen?
Nem… az lehetetlen. Lassan annyi ideje játszom a szerelmes homokost, hogy a végén még én is elhiszem…
- Nem menekülök előled. – Hazugság. Ő is észreveszi, élveteg mosolya csábos és vonzó.
Kurvára csábos és vonzó.
A szívem kihagy egy ütemet, de az izgatottság csak tovább korbácsolja az ingerültségemet. Lassan kifogyok a káromkodásokból, szóval ideje lenne lenyugodni.
Biztos van ésszerűmagyarázat arra, hogy miért ver ilyen hevesen a szívem, mikor vele vagyok… hogy miért kábítanak el a csókjai, az érintései olyan könnyedén… biztos van…
- Dehogynem… - Mosolyogva suttog, megborzongok, ahogy gyors, finom csókot lehel ajkaimra. Mielőtt megszólalhatnék vagy eltolhatnám magamtól, halkan folytatja. - De ezt is imádom benned. Szeretek rád... vadászni.
Felnyekkenek, képtelen vagyok mit kezdeni az élveteg bókkal, a csábos pillantással.
Szeret rám vadászni? Nem hiszem el…
Most komolyan… ha beadom a derekamat, akkor arra gerjed, ha pedig megpróbálom lekoptatni, az ébreszti fel benne a vadászösztönt. Mi a fenét csináljak, hogy egyszerűen eltűnjön az életemből?
És ami még fontosabb… mit csináljak, hogy biztos legyek benne, valóban ez az amit akarok? Tényleg azt akarom, hogy lelépjen? Ez a legidegesítőbb az egészben…
… nem akarom.
Már nem akarom.
Nem szabadna ezt gondolnom. Még ha meleg is vagyok, nem szabadna olyasvalakit a közelembe engednem, mint ő. El fog hagyni… amint megkapott, alábbad a kötődése, a lelkesedése… ismét unalmas és szürke leszek a szemében…
Ellenkezni akarok, ajkaim reszketve nyílnak ki, pedig ötletem sincs, hogy mit szeretnék mondani. Bármit, amivel legalább ideiglenesen távol tarthatom magamtól…
Kihasználja a számon keletkezett rést, nyelve puhán hatol ajkaim közé. Szemeim tágra nyílnak a váratlan támadástól, rövid csókja belém fojtja a szavakat. Mint mindig…
Tökéletesen tudja, mivel hallgattasson el.
- Ma este… - Halkan búgva szólal meg, de most nem hagyom magamat elnémítani.
Sok munkám van és fáradt vagyok. Nem tudnék elég hatékonyan ellenkezni… veszélyben érzem a fenekem szüzességét…
A fenébe… soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyenek miatt kell aggódnom.
Basszus… komolyan ez jár a fejemben? Mindig ez jár a fejemben… mindig erre gondolok… lassan kezdem azt hinni, hogy kettőnk közül, én vágyom jobban az egészre.
- Nem jöhetsz fel hozzám!
Gyűlölöm a kavaros dolgokat… gyűlölöm a bonyolult kapcsolatokat és a megmagyarázhatatlan érzéseket. Én soha nem akartam ilyesmit… soha nem vágytam egetrengető szenvedélyre és elsöprő érzelmekre. Ez a világ számomra érthetetlen és idegen.
Mindig arra vágytam, hogy egyszerű életem legyen…
Egy visszafogott, csendes feleséggel és gyerekekkel…
Tényleg erre vágytam? Már magam sem tudom… talán csak az elvárások miatt volt ez a kényszerképzetem? Nem tudom… nem tudom…
És most… most mit akarok?
És vajon amire vágyom… az megvalósítható Ronaldo mellett? Aligha hiszem.
- Valóban? És miért nem? – Mély, vonzó hangja kizökkent az elkalandozó gondolataim közül, tekintetem kitisztul, ahogy felpislogok rá.
Egyik szemöldökét felhúzva, őrjítően szexis félmosollyal pillant rám, szinte érzem, ahogy az arcomba gyűlik a vér.
Mit miért nem? Mi valóban?
Már arra sem emlékszem, hogy mit mondtam az előbb…
Gyerünk Jeremy, gondolkozz… valahol ott vannak az elméd mélyén azok a szavak, amiket pár másodperce mondtál… gyerünk…
Hosszúra nyúlik a csend, a pillantása kitöröl minden józan gondolatot a fejemből.
Lehetetlen így beszélgetni… miért nem bírja tartani a két méter távolságot, ha értelmes szavakat akar hallani tőlem?!
Két méter? …legyen inkább 5… biztos, ami biztos…
- Azért mert…
Rövid szünet, eltépem tekintetünk mély, forró, izgató kapcsát, a földre sütöm szemeimet, s az emlékek bevillannak elmémbe, kicsit felbátorodva, erősebb hangon folytatom.
- ...mert nagy a rendetlenség, a tesóm távozása óta nem volt időm rendbe tenni.
Forró, lágy cirógatás az arcomon, a gerincemen úgy cikáznak végig az apró szikrácskák, ahogy az éjszaka égbolton cikáznak a fényesen dörrenő villámcsapások.
- Ezt is imádom benned… szörnyen hazudsz. – Halk, édes kuncogás, felvonja arcomat.
Ezt is utálom benned… ezt az ellágyult, kedveskedő pillantást.
Ez az, ami miatt még mindig belemegyek a színjátékba… ez az, ami miatt még nem lepleztem le a valódi érzéseimet…
Úgy néz rám…
…mintha különleges lennék, pedig csak egy vagyok a sok közül. Élvezed a meghódításomat? Belőlem nem eszel… én nem… én nem fogok összetörni… én nem hagyom, hogy darabokra törj, inkább én zúzlak porrá téged…
Ha tudnád… ha lenne róla a leghalványabb fogalmad, hogy mennyire jól hazudok, nem mondanád ezt.
Az egész kapcsolatunk egy hatalmas hazugságon alapszik… röhej… röhej az egész…
Megremegnek ajkaim, de nem tudok megszólalni, lágyan vezeti mutatóujját számra, ismét belém fojtja a kikívánkozó szavakat.
Nem tudom, miket vágtam volna a fejéhez, ha nem állít meg… nem tudom…
- Még nem is jártál nálam. Mit szólnál hozzá, ha ma este főznék neked valamit? Utána ha van kedved hozzá, úszkálhatunk egy kicsit a medencében is. – Halkan duruzsolva ejti ki a szavakat, a düh, a felháborodás elpárolog belőlem.
Mit mondott?
Értetlenül, szinte kábán pislogva figyelem gyengéd arcvonásait, szinte elbódít a finom cirógatása.
Ilyenkor úgy érzem, mintha tényleg szeretők lennénk… mintha tényleg éreznénk valamit egymás iránt, pedig egyikünk szívét sem fűti őszinte szerelem…
Vajon meddig tudok még hazudni önmagamnak? Eddig elég jól ment… mikor fogom feladni?
Tényleg nem jártam még nála, pedig ő milliószor volt már az én lakásomban…
Ronaldo otthona… kíváncsisággal és furcsa, különös izgatottsággal tölt el a gondolat…
Már alig emlékszem a düh és a feldúltság érzésére, ami az előbb tombolt a mellkasomban. Miért tudja ilyen könnyedén elűzni az aggályaimat? Fogalma sincs róla, hogy mit művel velem…
Vagy tudja?
Vajon tudatában van, hogy milyen hatással van az emberekre? Hogy milyen hatással van rám… ?
Hát persze, hogy tudja… mikre gondolok? Ronaldoról van szó…
Tudja, és ki is használja rendesen…
Hosszút pislogva nyugtatom le magamat, ajkaim lassan rezzennek.
- Neked van medencéd? – Halk, szinte suttogó szavak, csak ennyire futotta tőlem, az értelmes, józan gondolatokat meggyilkolta ujjai lágy cirógatásával.
Jókedvű, elégedett kacaj, meleg mosoly.
Irritál… irritál, hogy jó érzés hallani a nevetését. Mintha végigkarcolná, simogatná minden porcikámat a lágy kacaj.
- Akkor ma este. Elugrom érted a kocsival. Otthon leszel vagy itt?
Elfordítom az arcomat, fáradtan pislogok az íróasztalom felé.
Tele vagyok munkával… az utóbbi napok elmaradását is be kéne hoznom… hjaj…
- Hát... sok a munkám, úgyhogy valószínűleg itt. – Miért? Miért vagyok rá képtelen, hogy egyszerűen azt mondjam neki, hogy nem?
Már annyiszor próbáltam, és mindig… kivétel nélkül mindig „igen” lett belőle.
A picsába…
- Rendben. Akkor este... – Apró, rövid búcsúcsók, s mire feleszmélek a kábulat és a forró szenvedély újabb hullámából, már egyedül vagyok az irodában.
Megremegnek lábaim, mély, hangos sóhaj hagyja el nedves ajkaimat.
Még érzem rajta az ízét…
Az ablakhoz sietek, fogalmam sincs miért, de úgy érzem látnom kell még egyszer.
Egészen olyan… mintha… mintha hiányozna…
Mintha már most hiányozna és már most az estét várnám…
Vacsora… vele… az ő otthonában…
Mi történik velem?
Napról napra egyre jobban elhitetem önmagammal, hogy ez a valóság. Rohadtul pofára fogok esni, ha sokáig játszom még a szerelmes buzi szerepét…
Ma este… ma este véget vetek ennek az egésznek…
~*~
Ujjaimmal idegesen, alig észrevehetően dobolok a combomon, a fogaimat összeszorítva gyűjtöm össze a gondolataimat.
Elhatározni könnyű, hogy véget vetek az egésznek… de mikor vele vagyok, nem tudok gondolkodni… elveszítem a józan döntéshozás képességét…
Mégis hogy csináljam? Mit mondjak neki?
Hogy az egész csak hazugság volt? Hogy nem is érzek iránta semmit?
Egyáltalán tényleg hazugság volt? Az elején igen… most már… nem tudom… egyszerűen fogalmam sincs… idegesít az egész.
És vajon mit reagálna? Fájna neki? Irritálná, hogy kivételesen őt dobja valaki? Megsérülne a büszkesége? Tombolna, dühöngene?
Vagy az is lehet, hogy túl sokat képzelek az egészbe? Lehet, hogy nem is érdekelné…
Jót röhögne rajta, aztán ő maga tenné ki a szűrömet… igen, valószínűleg. Mi mást tenne valaki, aki az égvilágon bárkit megkaphatna? Mégis miért jelentenék én bármit is számára?
Nem hiszem, hogy képes lennék mély sebet hagyni a szívében… hiszen az elejét fogva tudom, hogy nem érez semmit…
Túl bonyolult… túl zavaros… túl veszélyes.
Akkor miért nem jönnek a számra a szavak? A szívem megsüketít, még a légzés is nehezemre esik… mintha én magam rokkannék bele abba, amit mondani készülök.
- Mi a baj? - Lágy érintés a combomon, egész testem megrándul a váratlan forróságtól, ami lávaként ömlik végig ereimben.
Baj? Ennyire látszana rajtam?
Mit mondjak? Nem tudom… képtelen vagyok megmagyarázni…
Talán most kéne előadnom az egészet? Talán… igen, most kéne…
- Miért? – Időhúzás.
Erőt gyűjtenék, de nincs honnan… elég volt egy simítás, hogy mindent elvegyen tőlem.
Milyen lehet vele az ágyban? Forró… csodálatos…
Számomra elképzelhetetlen élvezeteket élhetnék át…
Egészen biztos vagyok benne, hogy életem leggyönyörűbb éjszakájában lenne részem… és abban is, hogy utána összetörné a szívemet.
Úgy beszélek, mint egy szerelmes tinédzser… nagyon gyorsan le kéne állítanom magamat…
- Olyan feszültnek tűnsz. – Én? Feszült?
Áh dehogy… bár, hozzám képest egy hegedű húrjai mindjárt darabokra esnek a lazaságtól.
Összeszorítom fogaimat, testem megreszket.
Nem tudom elmondani neki.
A francba! Egyszerűen nem tudom elmondani neki.
Olyan egyszerű lenne… néhány szó, és mindennek vége… néhány rövid, őszinte szó…
Őszinte? Nem… basszus…
Mikor cserélt helyet az igazság és a képmutatás egymással?
- Se-semmi. – Megremeg hangom, egyszerűen képtelen vagyok bármit is elrejteni előle. Kérdezősködni fog… érzem, hogy nem úszom meg ennyivel.
Elfordítom az arcomat, mereven nézek ki az ablakon, mintha valami felettébb érdekes dolgot látnék… valójában Ronaldo arcának visszatükröződését bámulom az ablaküvegen, szemeim elhomályosulnak.
Miért kell így éreznem?
Megállítja a kocsit, minden izmom megfeszül.
Tartózkodás, aggodalom, a lebukástól való félelem árad szét bennem.
Már azt sem tudom, hogy mitől félek… mi jelentené azt, hogy lebukás? Arra nem jöhet rá, hogy nem szeretem őt… hiszen már nem is igaz… azt hiszem…
A szívem mélyén attól tartok… rettegek, hogy rádöbben, hogy igenis így érzek iránta… de miért? Hiszen ezt már régóta tudja… a fenébe is… miért… miért kellett belemennem ebbe az egészbe?
- Jeremy, nézz rám. – Nem akarok.
Hosszú, néma másodpercek telnek el, óráknak tűnik minden elnyújtott pillanat.
Muszáj?
Lassan rezzen testem, ahogy felé fordulok, üres tekintetem az övét keresi. Ujjai puhán érintik államat, szemeim elkerekednek, ahogy erőteljesen, határozottan vonja magára eltévedt pillantásomat.
Miért kell ezt csinálnia?
Egyfolytában… mindig… irányít… és nem csak a mozdulataimat… mintha még az érzéseim felett is tudna uralkodni…
- Ne aggódj, kicsim. Eddig sem erőltettem rád semmit, amit ne szerettél volna te is. Nem igaz? – A szívem őrült, eszeveszett zihálásba kezd, arcom mintha lángra gyúlna.
Nem vagyok a „kicsi”-je…
Nem kéne így becézgetnie…
Nem kéne örülnöm, hogy becézget.
Halkan suttogom a nevét, az érzéseim, a furcsa, izgató forróság átveszi az irányítást felettem. Nem tudok tovább ellenállni ennek a késztetésnek… nem tudom tovább elfojtani a bennem tomboló vágyat… nem megy.
Ajkai gyengéden érintik az orrom hegyét, a szemeimet lesütve engedek ki egy hangtalan sóhajt számon, megremegve markolok a combomba.
Olyan távolinak, olyan elképzelhetetlennek tűnik a szilárd elhatározás, amit délután hoztam… pedig akkor a szívemben határozottan, erőteljesen lobogott az eltökéltség lángja…
- Megmutatom az otthonomat, táncolunk egy kicsit és vacsizunk. Amikor úgy érzed, hogy elég volt, szólsz és hazaviszlek. Ennyi. Ha valami több is történik ma este, az a te döntésed lesz. Rendben? – Apró, bizonytalan bólintás… mosolyt csal ajkaira.
Miért?
Miért megy el ilyen messzire?
Vajon meddig várna rám? És ami még fontosabb… miért?
Nem hiányzik neki a szex? Hiszen már hetek óta együtt vagyunk. Nem hiányoznak neki a bulik és az egyéjszakás kalandok? Hiszen annyira olyan férfinak tűnik, akinek erről szól az élete…
Bárkit megkaphatna… miért pont én?
Mindig… mindig pont ugyanoda lyukadok ki. A végén mindig ugyanazok a kérdések ismétlődnek a fejemben…
Érzések nélkül… mi oka van rá, hogy ennyit megtesz értem? Hogy ilyen figyelmes és kedves?
Lehet, hogy a hátam mögött megcsal? Lehet, hogy van valakije…
Hiszen ki tudja, mit csinál, mikor épp nem együtt vagyunk…
Lehet, hogy magában jót röhög a félénkségemen… a tartózkodásomon…
Biztos nagyon jól szórakozik…
- Jól van. Lazíts csibém. – Megrándulnak elernyedt arcizmaim, a körmeimmel puhán marok combomba.
Túl logikusnak, túl ésszerűnek tűnnek a gondolataim.
Túlságosan valószerűbbek, mint az eddig igazinak és őszintének hitt kapcsolatunk. Mindig azon töprengtem, hogy hol van az egészben a buktató…
Ilyen egyszerű, és eddig még csak fel sem tűnt…
- Nem vagyok csibe! – Összeszorítom fogaimat, zavarodott, elbizonytalanodott tekintettel meredek a város esti fényeire.
Nem tudom, mit gondoljak. Olyan jó lenne bízni benne… túl jó… túl jó lenne.
Felnevet, lágy hangja mintha visszhangozna az autó szűk légterében.
Nevet… rajtam nevet… nem… biztos csak képzelődöm.
Ronaldo… miért érzem úgy, hogy nem ismerlek? Fogalmam sincs, hogy ki vagy te valójában.
Lassan mozdulnak ajkaim, beszédre kényszerítem magamat. Zavar a csend.
Zavar a tudat, hogy a csend ismét gyanakvást fog ébreszteni benne.
Nem akarok kérdéseket…
Mesélek neki a munkámról, a napomról, hogy mennyi mindennel maradtam le Katy váratlan látogatása miatt, aztán figyelmesen, mosolyogva hallgatom a sztoriját az egyik táncóráról az elmúlt napokban.
Mintha tényleg egy pár lennénk… egyszerű, mindennapi dolgokat mesélünk egymásnak…
Mások azt mondanák, hogy unalmas… számomra különleges jelentése van…
Vajon tényleg az egész csak egy játék lenne neki?
Vagy lehet, hogy…
… hogy… komolyan gondolja?
Nem. Az lehetetlen. Egy olyan görög isten, mint ő soha nem ereszkedne le az egyszerű pórnép szintjére… soha nem adná fel az eddigi életét…
Még az is lehet, hogy csak fogadásból csinálja… mivan ha az egész kapcsolatunk csak emiatt alakult ki? Fogadott valakivel, hogy megfektet egy érzelgős, unalmas üzletembert…
Ez megmagyarázná azt is, hogy miért ilyen türelmes…
Nem kéne röhejes összeesküvés elméleteket gyártanom a fejemben… sőt, egyáltalán nem kéne gondolkodnom. Megárt…
Hatalmas, keserű gombóc fojtogatja a torkomat, de mosolyom nem rezzen.
Mit művelek? Egyszerűen csak ki kéne sétálnom az életéből…
Mindketten jobban járnánk. Elegem van az egészből.
Minden a régi lenne… nyugodt, egyszerű, hétköznapi…
…unalmas.
Megérkezünk, lassú mozdulatokkal szállok ki az autóból, s ő szokásához híven rögtön mellém lép, finoman karolja át a derekamat oldalról. Megadó sóhajom elveszik a város halk, esti morajlásában, kezemet én is a hátára csúsztatom, miközben lassan besétálunk a fölénk magasodó épületbe.
Még egy kicsit… még egy kicsit élvezem, aztán elmondok neki mindent.
Nem hagyom, hogy gúnyt űzzön belőlem…
A parfümjének édesen csípős aromája szinte elkábít, veszélyes képzelgéseket csal megrészegedett elmémbe, szinte fellélegzem, mikor végre kiszállunk a liftből.
Nem fogom kibírni… már most érzem…
Elmosolyodik, miközben kinyitja az ajtót, maga előtt vezet be a tágas előtérbe. A szemeim tágra nyílnak, elámulva nézek körbe, szinte észre sem veszem, hogy mögém lépett, s a kezei gyengéden kulcsolják át testemet. A hasamat simítja végig, a hófehér pamuting ráncaival játszadoznak ujjai. Magához húz, a hátamhoz simul forró teste, ajkai nyakamat érintik.
Megremegek, lehunyom szemeimet, halk sóhajom végigborzolja a mozdulatlan levegőt.
Vége az ellenállásnak.
Nem érdekelnek az aggályok… nem érdekel, ha az egész egy hazugság… akarom… még ha el is dob a végén… akarom…
Nem érdekel a jövő. Csak a jelen számít.
A természetes ösztön eluralkodik testemen, lassan fordítom oldalra arcomat, hogy ajkaink forró csókban egyesülhessenek. A kételyek és a gondolatok zúgolódása elcsendesül, a szívem őrült dobogása átveszi a helyüket.
Forróság, szenvedélyes tűz marja végig testemet, magával ragad egy sötétebb, józanságtól mentes világba.
Mit teszel velem, Ronaldo?
Annyira jó érzés…
Nem tudom, mikor fordultam felé, de ujjaim már az éjfekete tincseket tépik, keze birtoklón, durva gyengédséggel masszírozza végig hátamat, olyan erősen ölel, mintha eggyé akarná olvasztani testünket. Elveszünk egymás ajkaiban, egymás ölelésében, egymás szenvedélyében.
Levegőért kapok, zihálva döntöm a fejemet mellkasára, mikor elszakadnak ajkaink, egész testem kocsonyaként reszket karjaiban.
Mit művelek? Nem tudom. Már nem is érdekel…
- Gyere, körbevezetlek. – Lágyan, mély hangon búg fülembe, ajkai végigcirógatják arcom felforrósodott bőrét.
Kábán bólintok, s ő az ujjainkat összefűzve húz maga után. Finom, ártatlan érintés, már-már gyermekien tiszta… mégis… mégis forró, szenvedélyes ábrándokat kelt bennem.
Alig néhány perc múlva már megilletődötten ülök a csillagos ég alatt, szemeim csodálattal néznek végig a tetőkert varázslatos berendezésén. Mintha egy tengerparti apartman kertjében lennénk… bárpult… napozóágyak… medence…
Ez számára tényleg a valóság? Nekem csak egy elillanó álomvilágnak tűnik.
Egy tipikus nőcsábász otthona… egy tipikus agglegény otthona… eddig is tudtam, hogy nem komolyak a szándékai… de most már teljesen biztos vagyok benne.
Ez a lakás a nagy bulik, az éjszakai élet tökéletes helyszíne… miért hinném, hogy olyasvalakire vágyik, mint én?
Lenyelem a torkomat szorongató gombócot, mikor visszatér Ronaldo, jelenléte elűzi a kétségeimet. Még ha nem is gondolja komolyan… ameddig én sem élem bele magamat a kapcsolatunkba, addig biztonságban van a szívem…
Egyszerűen csak figyelnem kell, hogy… hogy ne szeressek bele még jobban…
Kellemesen elcsevegünk vacsora közben, az ételnek nem csak az illata, az íze is mennyei, s elég két pohár bor, hogy minden gátlásom és aggodalmam köddé váljon.
Az alkohol édes mámora a fejembe száll, elhomályosítja a gondolataimat, szemeimben már nem csillog tartózkodás, csakis a testi vágy őrjítő tüze.
Mellém lép, kezei határozottan húznak fel, testem az övéhez csapódik. Mosolygok, remegő ujjaimmal a hajába tépek, lerántom magamhoz egy mohó csókra.
Tudom, hogy szereti, ha durván, szenvedélyesen érek hozzá, már érzem is testemnek feszülni kemény farkát, megborzongok a belőle áradó forróságtól. Hangja mély, rekedtes, ahogy a fülembe suttog.
- Táncolni vagy úszni szeretnél előbb? – Kábán döntöm kicsit hátrébb a fejemet, ujjaimat a tarkójára csúsztatom, gyengéden, elkalandozó gondolatokkal játszogatok a hosszú tincsekkel.
Nem érdekel, ha nem gondolja komolyan…
Nem érdekel, ha utána kidob.
Ma éjszakára csak az enyém.
Elmosolyodom, a tekintetem csábítóan csillan, ahogy finoman összesimítom ajkainkat.
- Nincs nálam fürdőnadrág. – Felkuncog, a halk, hangulatos háttérzenét könnyedén elnyomja a jókedvű nevetése, tekintetünk forrón egybeolvad, miközben lassan leveszi magáról az inget. Szinte észre sem veszem, ajkaim elnyílnak, mohón, vágyódón iszom látványát, s mikor a tapadós bőrnaci is a földre kerül, elfojtok egy halk nyögést.
Már kivertük egymásnak, nem is egyszer… de még soha nem láttam teljesen meztelenül.
Elképesztő… tényleg mint egy hibátlan görög márványszobor… attól az apró részlettől eltekintve, hogy a görög szobroknak többnyire nincs ekkora… khm…
… inkább hagyjuk.
Túl sokat ittam.
Ismét elém lép, mintha felkínálná magát nekem, sötét szemeiben vihar tombol. Nem tudok ellenállni, ujjaim felfedezik mellkasának, hasának hullámzó izmait, kába bódultsággal engedem, hogy levegye rólam a ruhákat, nyelveink ismét haragos, szenvedélyes, kiéhezett csatát vívnak.
Ujjai fenekembe marnak, felnyögve kapaszkodok a nyakába, s zihálva nyitom ki szemeimet, mikor ismét megszólal.
- Nem kell fürdőnadrág. Senki nem lát, csak én. – Hallom a hangját, hogy mosolyog, ajkaim megrándulnak.
Csak ő…
Épp az a baj, hogy Ő lát.
Ellép tőlem, s szinte még fel sem fogom a belőle áradó forróság hiányát, a víz halk csobbanása töri meg a csendes, kábító zene rezzenéseit. Megbabonázva figyelem, ahogy kiemelkedik a vízből, egy csábító mozdulattal simítja hátra nedves tincseit, testén, izmain fénylenek, csillognak az apró cseppecskék.
Megőrülök.
Megőrülök.
Követem őt, mintha mágnesként vonzana magához, elmerülök a hűvös, kellemesen frissítő habokban, s mikor kibukok a víz alól, már előttem áll. A teste hívogatja ujjaimat, s én nem állok ellent, elkenem a mellkasán pihenő apró vízcseppeket.
Megremeg, s ahogy vágyódó, tüzes pillantással pislogok fel rá, egy halk morranással ránt magához.
Mély, heves, követelőző csók, testünk összesimul, merevedéseink egymáshoz dörzsölődnek, lüktetve korbácsolják feljebb tomboló vágyunkat.
Zihálunk, lihegünk, harapjuk, faljuk a másik ajkait, bőrét, sóhaját, ujjaim a hosszú, nedves tincseket szorítják. Nem tudom, hogy jutottunk a medence széléhez, de érzem, ahogy testemet a hideg csempébe préseli, egyik kezével végigsimítja a combomat, egészen a fenekemig, gyengéden markol bele.
Felnyögök, hátraejtem fejemet, tehetetlenül zihálok, miközben ő finoman a nyakamba harap.
- Ronaldo… - Elhaló, reszketeg sóhaj, nem tudom, hogy folytatásra szeretném e ösztökélni, vagy azért suttogtam e nevét, hogy megállítsam, de megtorpan a mozdulatban.
Lihegve támaszkodik a medence peremére, kezei körbe zárják testemet két oldalról, hangos, kapkodó lélegzetvételeink a másikéval vetekszenek.
Nem bírom… már nem bírok megállni…
Tudom, hogy csakis testi kapcsolat… tudom… vagyis… tudnom kéne…
Bárcsak több lehetne… NEM! Ilyenre nem gondolhatok. Fájni fog…
Ez az egyetlen éjszakám van, utána vége… ki akarom élvezni.
- Akarom… csináljuk… - Halkan suttogok, zihálásom még hosszú másodpercek múltán sem csitul, elég egy pillantást vetnem Ronaldora, újra és újra felélednek tiltott vágyaim, szívem a fülemben dübörög, megadja egész testem lüktetésének vad ritmusát.
Elfojtottan felnyög szavaim hallatán, kezei határozottan, erősen rántják magához testemet, hangos sóhaj kíséretében karmolom végig hátát, mintha csak még durvább, még erőszakosabb bánásmódra ösztökélném.
Vad, végeláthatatlan csók, testünk heves remegése összehangolódik, ujjaimat erősen kulcsolom vastag hímvesszőjére, felmorranva harapja meg ajkaimat. Nyögésünk eggyé olvad, ahogy masszírozni kezdjük egymást, az előjáték hosszúra, szenvedélyesre nyúlik, egymás ajkába hörögve, nyögve élvezünk el, remegve támaszkodom meg a hátam mögött.
Lassan csitul lihegésem, de Ronaldo nem hagyja megnyugodni kielégült testemet, ujjai máris forrón, birtoklón simítják végig hátamat, majd megállapodnak fenekemen.
Újabb csók, arra sincs időm, hogy megszólaljak, már ismét a szenvedélyben, a sóvárgásban fulladozva kapkodom a levegőt, felnyögve élvezem, ahogy finom erőszakkal csúsztatja ujjait fenekem két partja közé.
A nevét sóhajtom, érzem megborzongni testét, ajkai a nyakamat csókolják, halkan dörmög nedves bőrömbe.
- Jeremy… Jeremy… annyira vágyom rád… te különleges vagy… - Megreszketek, izmaim hevesen, már-már görcsösen rándulnak össze.
Ajkaim, szemeim tágra nyílnak, arcom lángra gyúl.
Mi…
Ne…
A szívem forró, érzelmektől túlfűtött zihálása már nem csak vágyat, égető szerelmet is pumpál remegő testembe, levegőért kapva sóhajtok fel.
Elillan az alkohol kábító hatása, a józanság fagyos szélvihara végigborzongatja felhevült testemet, megmerevedve, ledermedve tolom el magamtól.
Mit… mit mondott?
Miért? Miért mondja ezt? Miért hazudik? Eddig legalább őszinte volt… megmondta… az elejétől kezdve megmondta, hogy nem tudja viszonozni az érzéseimet.
Most miért mondja ezt? Miért ront el mindent? Pedig sikerült visszaszorítanom az érzéseimet… sikerült rávennem magamat, hogy ne figyeljek rájuk… de így… így nem megy…
„Te különleges vagy…”
Lehetetlen!
Direkt kínoz? Vajon végig ezt tervezte? Hogy mikor beadom a derekamat, még mélyebbre ránt ebben a kusza pókhálóban? Nem tudok kikecmeregni…
- Nekem ez nem megy… - Összeszorítom a fogaimat, a szenvedélyes zihálás dühös, feldúlt pihegéssé csendesedik, távolabb lépek tőle, s nem állít meg.
A mozdulataim gyorsak, mintha menekülnék. Nem tudom, mit művelek, azt sem tudom, hogy mit akarok mondani neki…
Valahogy meg kell magyaráznom… fogalmam sincs…
Kilépek a medencéből, a ruháimhoz sietek. Hallom magam mögül a hangját, a nevemet formálják a vonzó ajkak. Nem nézek oda, de mégis szinte látom a szemeim előtt telt ajkainak puha rezzenéseit.
Annyira gyönyörű… imádom, ahogy kimondja a nevemet…
Elég! Nem… nem szabad ilyenre gondolnom…
Magamra ráncigálom a farmert, feldúltan, remegő kezekkel túrok a vizes tincseimbe.
- Ronaldo… kit akarunk becsapni? – Halkan, mégis ingerülten, felkavartan suttogom a szavakat. – Miért csinálod ezt? Fogadásból? Vagy egyszerűen szánalom?! Mi a fenét akarsz tőlem?! – Ránézek, még mindig a medencében áll, tekintetében most értetlenkedést látok tükröződni, de nem hagyom, hogy ismét átverjen.
Nem vagyunk egy súlycsoportban, ezt ő is tudja… Egyszerűen nem illünk össze.
Nem dőlök be neki… már nem…
Most vagy soha… most kell elmondanom mindent…
Halkan, keserűen felnevetek, közelebb lépek a medence széléhez, szinte közvetlenül a peremről pislogok le rá. A tekintetemben most a harag mellett egy csepp megvetés, gúny is van.
Nem engedem, hogy rajtam röhögjön magában. Nem engedem, hogy nevetségessé tegyen. Inkább én teszem azzá őt.
Még akkor is, ha ismét hazugságokhoz kell vetemednem…
Ronaldo… csak két hétig voltunk együtt, de valamiben biztos vagyok…
Soha nem felejtelek el. Gyűlölöm, hogy magadhoz láncoltad a szívemet. Gyűlöllek érte.
- Azt mondtad nem tudok hazudni. – Halkan felhorkanok, majd folytatom. – Pedig hazudtam. Egyáltalán nem voltam, nem vagyok és nem is leszek szerelmes beléd! Azért mondtam, hátha lekopsz ha azt hiszed, beléd estem. – Megmasszírozom vizes arcomat, halk, lemondó nevetés tör ki belőlem. Már-már hisztérikusnak tűnik a visszafogott kacaj. – Eléggé pofára estem, nem gondolod? Nem tudom, miért hagytam ennyire elfajulni ezt az egészet. Itt az ideje, hogy végre véget vessünk ennek az egész színjátéknak.
|
| Levi-sama | 2011. 05. 03. 15:37:45 | #13372 |
Karakter: Ronaldo
- Kibékült a vőlegényével. Hazament.
Remek! Elégedett mosollyal nézek le rá, lelki szemeim előtt már meztelenül hever az ágyon. Talán végre beadja a derekát.
- Akkor ma este az enyém vagy – jelentem ki elmélyült hangon. Édesen elpirul. Felé nyújtom a kezem, vékony kis ujjai tenyerembe simulnak. Szép ápolt kezei vannak, többek között ezt is szeretem benne. Felrántom magamhoz egy szenvedélyes mozdulattal. Mellkasomhoz csapódik, ágyéka enyémhez ér, ahogy széttárom combjaimat hogy közelebb kerülhessen hozzám. Fullasztó, forró nyelves csók. Mmmrr...
- Jeremy… - belecsókolok a nyakába, arcomat az övéhez simítom. Nem bírok nem vigyorogni. – Ha kibékültek, az azt jelenti, hogy mégis lesz esküvő, ugye?
- Nem megyek vissza a tánctanfolyamra.
- Miért nem?
Provokációm meghozza a várt hatást, lángvörös arccal, dühtől szikrázó szemekkel néz fel rám. Nyami. Kuncogva nyalintom meg duzzogó száját.
- Ne aggódj. Vállalok különórákat. – Füléhez hajolok, vágytól mély hangon búgom: – Csak neked.
Megremeg, felsóhajt és én lágyan végigsimítom ágyékát. Érzem hogy felizgult. Kis édes. Ha nem lenne ennyire naiv és ártatlan, talán nem is ő lenne. Vállamba karmol, s felmordulok a kéjtől. Imádom amikor a körmeit használja. Whhhrrr...
- Ronaldoh… mosth… menj… nekem dolgoznom kellh…
- Ilyen állapotban elég nehéz lenne… hidd el nekem. Majd én segítek.
Hiába próbál eltolni erőtlenül magától, egy egyszerű mozdulattal nadrágjába csúsztatom kezemet, s ő elgyengülve ejti fejét a vállamra. Fülcimpáját finoman megrágcsálva markolok rá péniszére. Szívesen tennék vele mást is, de ismerem már annyira, hogy tudjam, a büszkeségét sérteném ezzel, és megharagudna rám. Így is kapok majd tőle, ha kijózanodik.
Tenyerébe nyögi a gyönyörét, és én vágytól zihálva, félig lehunyt szemekkel figyelem. Olyan szép a gyönyör pillanatában, egyszerűen képtelen vagyok elszakadni tőle. Állát megfogva rántom fel a fejét és mohón csókolom meg. Ahogy lassan lecsillapodik remegése, úgy lágyul el a csókunk. Kihúzom kezemet, elengedem őt, és miközben egy zsebkendővel megtörlöm ujjaimat, ő piros fejjel, kábán zuhan vissza a karosszékébe. Kecses mozdulattal szökkenek le az asztalról, duzzadt szájára hintek egy búcsúcsókot.
- Este találkozunk, kicsi szeretőm.
Az ajtó előtt ér utol, visszalöki az ajtót. Meglepetten nézek rá. Mi lelte?
- Ugye… ugye nem gondolod, hogy kiengedlek így az emberek közé?!
Belém reked a levegő, amikor vad tekintettel lecsúsztatja ujjait és bezárja az ajtót. Hajamba tépnek ujjai, leránt magához egy mohó csókra. Olyan vad, forró és heves, hogy már ennyitől képes lennék nadrágomba élvezni. Ah... Jeremy... te különleges vagy. Belemorgok a szájába, amikor végigsimít ágyékomon. Erősen magamhoz ölelem.
- Ronaldo… ha az én szeretőm vagy… - Ez a vad tekintet! - ...ne mutasd senki másnak a testedet.
Halkan zizzen a cipzáram, ujjai hímtagomra kulcsolódnak. Felnyögök, ő pedig számba harap.
- Jeremy… - zihálom, a falhoz szorítom őt és behunyt szemekkel fúrom arcomat a nyakába. Ahogy elkezdi kiverni nekem, belemorgok, hörgök a bőrébe. Ez... hihetetlen... Újra szájára tapadok, és én is megragadom újra kemény péniszét.
El sem hiszem. Nem azért jöttem ide, hogy ezt tegyem, álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy ma itt fogunk állni az irodájában, és kiverjük egymásnak. Ez őrület...
Egyszerre élvezünk el, valami hihetetlen jó érzés...
Zihálva, elgyengülve támaszkodom a falnak, s ahogy lepillantok rá, tekintetem elmerül az övében. Ezt nevezem.
Zihálva hagyom hogy megtörölgesse kezemet egy zsebkendővel. Olyan édes ezzel a kis arcpírral. Felhúzom a cipzáram.
- Ronaldo. Soha többé… soha többé ne gyere az irodámba.
- Ezt nem ígérhetem meg – válaszolom halkan. – Nem hagyom hogy elmenekülj előlem, még ide sem, Jeremy.
Bosszúsan ráncolja homlokát.
- Nem menekülök előled.
- Dehogynem – suttogom, újra megcsókolom őt. – De ezt is imádom benned. Szeretek rád... vadászni.
Halkan csuklik egyet, szemei tágra nyílnak. Mielőtt megszólalhatna, újra megcsókolom.
- Ma este...
- Nem jöhetsz fel hozzám! – hadarja hirtelen.
- Valóban? – húzom fel egyik szemöldököm. – És miért nem?
- Azért mert... – lesüti szemeit, visszatér az arcpír. - ...mert nagy a rendetlenség, a tesóm távozása óta nem volt időm rendbe tenni.
Megcirógatom arcát.
- Ezt is imádom benned – kuncogok halkan. – Szörnyen hazudsz.
Felfújja arcát, hogy ellenkezzen, de szájára teszem a mutatóujjam. A szemembe néz, és én ellágyulva viszonzom pillantását.
- Még nem is jártál nálam. Mit szólnál hozzá, ha ma este főznék neked valamit? Utána ha van kedved hozzá, úszkálhatunk egy kicsit a medencében is.
Leeresztem a kezem, nyakán kalandoznak ujjaim.
- Neked van medencéd? – kérdezi csodálkozva. Lágyan felnevetek.
- Akkor ma este. Elugrom érted a kocsival. Otthon leszel vagy itt?
Az íróasztal felé fordul.
- Hát... sok a munkám, úgyhogy valószínűleg itt.
- Rendben. Akkor este... – Megcsókolom, rákacsintok ahogy elfordítom a zárat.
A föld fölött lebegve néhány centivel libbenek ki az irodaházból. Mielőtt beszállok a kocsimba, felpillantok az épületre. Nem tudom melyik ablak az ő irodája, de érzem magamon a tekintetét. Mosolyogva veszem fel a napszemüvegemet és beülök a járgányba.
*
Lekapcsolom a sütőt, és a finoman illatozó kolumbiai specialitás illata betölti a konyhát ahogy kiveszem. A konyhapult acél felszínére teszem, majd visszaakasztom a konyharuhát a helyére. Megkóstolom a salátát is, mielőtt beteszem a hűtőbe. Tökéletes. Ideje indulni.
Átöltözöm, kevés parfümöt hintek magamra, megfésülöm a hajam és megragadom a slusszkulcsot. Még vetek egy pillantást a lakásomba. Egy magas épület tetőtere az enyém. Szép nagy lakás, modern és izléses, de mentes a habos-babos nőies dolgoktól. A tetőtér egyik fele a lakásom, a másik fele a tetőkert. Egy közepes medence, rengeteg cserepes pálma és fikusz, és egy részén még fű is van. Napozóágyak, bárpult, minden ami kell a jó hangulathoz. A barátaim gyakran átjárnak hozzám bulizni. Nemsokára Jeremyt bemutatom nekik. Imádni fogják, ahogy én is.
A medence mellett egy ólomüveg berakásokkal díszített asztalra terítettem meg, az elegéns de kényelmes kovácsoltvas székekre puha párnákat tettem, hogy kényelmes legyen. A pezsgőt és a bort behűtöttem. Hm... Beteszek a lejátszóba egy lemezt, hogy majd azt hallgassuk. Na jó, most már tényleg indulnom kell.
Jeremy ajtót nyit. Elégedetten mérem végig, miután letudtuk a köszönést és a csókot.
- Még sosem láttalak farmerben. Nagyon jól áll.
- Kösz – mormolja elpirulva. Derekára teszem karomat, és kikísérem a kocsihoz. Ahogy beül mellém, olyan mintha karót nyelt volna. Egy piros lámpánál a combjára teszem a kezem, és megrezzen.
- Mi a baj? – kérdezem tőle.
- Miért?
- Olyan feszültnek tűnsz.
- Se-semmi... – Elfordítja arcát tőlem, mereven kifelé bámul az ablakon. Zavar ez a csend. Mostanában mindig jól elcsevegtünk egymással. Félreállok egy megfelelő helyen és leparkolok.
- Jeremy, nézz rám. - Amikor felém fordul, finoman megfogom az állát és a szemébe nézek. – Ne aggódj, kicsim. Eddig sem erőltettem rád semmit, amit ne szerettél volna te is. Nem igaz?
Huss! Hirtelen olyan vörössé válik, mint egy félbevágott, érett dinnye.
- Ronaldo – suttogja. Megpuszilom az orrát.
- Megmutatom az otthonomat, táncolunk egy kicsit és vacsizunk. Amikor úgy érzed, hogy elég volt, szólsz és hazaviszlek. Ennyi. Ha valami több is történik ma este, az a te döntésed lesz. Rendben?
Bólint egyet én pedig elmosolyodom. Elengedem az állát és újra előre fordulok.
- Jól van. Lazíts csibém.
- Nem vagyok csibe! – horkan fel azonnal. Nevetve adom rá a gyújtást.
|
| Silvery | 2011. 03. 15. 21:23:24 | #12288 |
Karakter: Jeremy Gray
Kíváncsian pislogok fel rá, széles, sejtelmes mosolya láttán zavartan sütöm le szemeimet, ujjaim megremegnek, ahogy az étellel játszadozom. A fenébe. Miért hoz zavarba egy másik férfi pillantása? Ennek nem így kéne lennie… bahh… Ronaldo mellett már meg kellett volna szoknom, hogy semmi nem úgy történik, mint ahogy kéne.
- Bókokra vágysz? – Felkuncogva leheli a szavakat, szemeim tágra nyílnak, ahogy eljut tudatomig a gunyoros kérdés. Dühösen, elvörösödve kapom fel a fejemet, ajkaimra harapva állítom meg magamat, még mielőtt egy szeretőhöz nem méltó választ adnék a kérdésére. Bókokra? Miért… miért vágynék bókokra egy férfitól? Már megmondtam neki, hogy nem vagyok meleg… én nem… hetero vagyok…
Ujjaim a szék karfájára siklanak, erősen markolok rá, miközben várom, hogy elmúljon mellkasom szorítása. Utálom mikor így néz rám. Utálom, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz. Túl közel. Veszélyesen közel. Tényleg nem volt jó ötlet ez az egész… megjátszani, hogy szeretők vagyunk… a végén még magamnak is bemesélem, hogy belezúgtam, nem csak neki. Az lenne nagy pofára esés… és azt hiszem elég közel járok.
- Én nem... – Halkan sóhajtom a szavakat, szemeimben felindultság szikrázik, ahogy rá pillantok, de magam sem tudom igazán, hogy rá vagyok mérges, vagy önmagamra. Életem leghülyébb döntését hoztam meg… miért nem voltam képes egyszerűen kidobni? Nem értem… és miért nem vagyok képes rá, hogy most megmondjam neki? Miért érzem azt, hogy nem szeretném megbántani? Hogy nem szeretnék ilyet tenni vele? A francba!
Az ajkain húzódó különös mosoly teljesen kiszakít gondolataim, háborgásaim közül, ahogy lazán felemeli a kezét, bennem reked a levegő. Lassan int, s testem önmagától engedelmeskedik, könnyedén adja meg magát az ellenállhatatlan csábításnak, hívogatásnak. Mi történik velem?
Az ölébe ülök, minden porcikám görcsbe rándul, ahogy megérzem a testéből áradó forróságot… ilyenkor tudatosul bennem igazán, hogy kivel is állok szemben… Ronaldo… ez a forró vér… a tüzes tekintet… a csábító, lángoló pillantás. Úgy érzem felparázslik bennem az ő szenvedélye. Megőrülök.
Lehunyom szemeimet, szótlanul, elgyengülve engedem, hogy átöleljen és közelebb húzzon magához, néma sóhaja bőrömet perzseli, orra, ajkai fülemet cirógatják, s ágyékom csupán ennyitől felforrósodik. Direkt csinálja ezt? Hát persze, hogy direkt csinálja.
Lehajtom fejemet, hiába próbálom józanságra, gondolkodásra késztetni kusza elmémet, lehetetlen feladatnak tűnik.
- Inkább én kérdezem ezt tőled. Miért szerettél belém? – Szívem kihagy egy hosszú ütemet, minden izmom megfeszül, de nem mozdulok. Ha tudná… ha tudná… nem ölelne ilyen forró, birtokló érintéssel. Elég! - Először azt gondoltam, talán felszínes vagy, és neked is csak a külsőm számít. Érdekes, hogy egyre inkább úgy tűnik, mégsem vagy az, akkor pedig valami más van a háttérben. A kérdőjel egyre nagyobb, Jeremy... – Nekem mondod? Már-már a saját gondolataim helyén is csak egy óriási kérdőjel van. A fenébe már… gőzöm sincs miért érzek így. Talán tényleg… talán tényleg beleestem… NEM!
Bizonytalanul emelem fel tekintetemet, még soha életemben nem éreztem magamat ennyire határozatlannak, és nagyon rühellem az érzést. Eddig minden olyan könnyű volt. Annyira egyszerű. Megfeleltem az elvárásoknak, elértem, amit el kellett érnem, megcsináltam, amit kértek és kész. Erre jött Ő és a szexi, vonzó mozdulataival pusztító tornádóként táncolt be az életembe, hogy apró darabokra tépje a rendezett, könnyed mindennapjaimat. Nem tudom, képes leszek e valaha újraépíteni az egészet… és ami a legszörnyűbb… nem tudom, hogy akarom e. Mintha… mintha kezdene magába szippantani a forró légörvény… még egy kicsit… még egy kicsit hadd lebegjek.
Ujjaimat puhán simítom vállára, játékosan veszem kezembe pár kósza, előre hulló hajtincsét, a fekete szálak gyengéden simítják bőrömet… Ronaldo…
- Ezt egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni... – Halkan sóhajtom a szavakat, csupán egy röpke másodperc erejéig emelem fel arcomat, de Ő elkapja tekintetemet, s én védtelenül merülök el a fekete szempár tomboló, lángoló örvényei között… mintha édes afrodiziákumként hatna rám csupán a pillantása.
Tudom, hogy nem fog kérdezgetni. Tudom, hogy nem fog faggatni… ettől nem tartok. Elég önelégült, felelőtlen és arrogáns ahhoz, hogy ne legyen szüksége indokokra. Ennyire már kiismertem Őt.
- Rendben, nem kell elmondanod, nekem így is jó. Nem szoktam rágódni semmin, inkább élvezem az életet. – Elmosolyodom, ahogy szavai alátámasztják gondolataimat, reményeimet, testemet különös elégedettség járja át… nem értem… miért vagyok ennyire boldog egy ilyen csekélységtől? Úgy érzem… mintha még jobban meg akarnám Őt ismerni. Igen… így is van… a fenébe, de tényleg így van. Teljesen rabul ejtett ez a forróság.
- Igen, te ilyen vagy… – Észre sem veszem, kezeim maguktól mozdulnak. Átölelem, szinte hozzásimulok, miközben ujjaim forrón, vadul siklanak a hosszú, éjfekete tincsek közé, szinte megszorítom az erős, vastag szálakat, s mielőtt józan gondolataim felszínre törhetnének érzelmeim súlyos leple alól, ajkaimat vad, szenvedélyes mozdulattal tapasztom szájára.
Felmordul, s csupán ennyi elég, hogy még tovább szítsa vágyamat, ahogy kezei megfeszülnek körülöttem, szinte ölelésébe olvadok. Még… még… még többet akarok ebből a forróságból.
Halk köhintést hallok magam mögül, összerezzenve hajolok el Ronaldotól, ajkaim bizseregnek a sóvárgástól, elvörösödöm, ahogy Ronaldo nedves, csillogó, csábító ajkaira pillantok. Mit művelek? Miért én vagyok az, aki újra és újra rámászik? Mit tett velem ez a férfi?
Nem merek felnézni, csupán mikor a tányérok némán koppannak az asztalon, zavart tekintetem találkozik Carlos kíváncsian, élvetegen villanó szemeivel.
- A desszert a ház ajándéka. – Vigyorogva ejti ki a szavakat, csábító pillantással kacsint rám, s én ösztönösen ugrom ki Ronaldo öléből, mintha most vettem volna észre, hogy egy tiltott dolgon kaptak rajta. Miért néz úgy rám ez a férfi, mintha mindjárt fel akarna falni a szemeivel? Ráadásul a szeretőm előtt… mi bajuk ezeknek? Tényleg nem ismerik a magán szféra fogalmát…
Érzem, hogy arcomat elönti a pír, mintha forró lángok nyaldosnák bőrömet… most komolyan… komolyan ilyen könnyedén a szeretőmként gondoltam rá? Pedig még… még szinte fel sem fogtam. Szerető… mibe kevertem magamat? Ronaldo és én…
Nem nézek fel, a fagylaltos tál melletti apró kanálkát felkapva kanalazok a jeges desszertbe, s ajkaim közé véve élvezem, ahogy a hideg lassan megnyugtatja, lehűti háborgó, forrongó véremet. Legszívesebben jégkockákkal tömném ki a nadrágom zsebét, ahányszor vele vagyok.
Gondolataimba merülve eszegetem tovább a fagyit, mikor kiürül a kehely, óvatosan, tétovázva pillantok fel, tekintetünk találkozik, de akármilyen erős kényszert érzek is rá, nem sütöm le újra a szememet. Nehogy már zavarba jöjjek egy rövid kis pillantástól. Megáll az eszem…
Hosszú ideig állom tekintetemmel a sötét, átható szemek pillantását, szinte megbabonáz, hívogat, csalogat a tüzes, lángoló szempár, melyből szenvedélyen kívül semmit nem tudok kiolvasni. Egész alakja, a pillantása, az ajkain húzódó visszafogott mosoly, még a fej- és testtartása is a szex forró, fülledt atmoszféráját árasztja magából, s én szinte belefulladok a testemben szétáradó vágyba. Hogyan? Mintha… mintha ajzószerként hatna rám csupán a megjelenése. Megőrültem…
Mire gondolsz ilyenkor, Ronaldo? Milyen gondolatokat rejt az az erotikus szempár? És ha engednék a kísértésnek… ha engednék ennek a legyőzhetetlennek tűnő, veszélyes csábításnak… milyen forrósággal… milyen élvezettel ismertetnél meg?
Csupán egy pillanatra szakítom meg a szemkontaktust, hogy levegővel tölthessem meg kiürülő tüdőmet, s halkan, zavartan szólalok meg.
- Mi az? – Miért néz így? Zavarba akar hozni? Igen… ez nem kérdés.
A halovány, sejtelmes mosoly kedves, forrón szerető mosollyá változik, haját finoman veti hátra a válla fölött, s nekem nyelnem kell egyet, hogy megőrizzem kiegyensúlyozott légzésemet. Vajon tudja, hogy ilyenkor milyen iszonyatosan vonzó? Igen. Tudja. A francba már.
- Épp arra gondolok, hogy... – Szemeim tágra nyílnak, a duzzadt ajkak mozgását figyelve szívem kihagy egy ütemet, s ösztönösen, gondolkodás nélkül szakítom félbe szavait.
- Stop! Kérlek ne folytasd, nem akarom hallani a perverzségeidet! – A pillantása alapján nem akarom tudni, hogy mire gondol. Nem mintha attól félnék, hogy a zavaromat képes lenne tovább növelni… lehetetlennek tűnik még csak a gondolat is, hogy ennél forróbban izzon a vérem.
Váratlanul nevet fel, szemeim tágra nyílnak, arcomon a zavarodottság pírja mellé az értetlenkedés, a düh perzselése társul, de pillantásomat képtelen vagyok elszakítani róla, jóízű, őszinte nevetésének mély, zengő hangja hosszan, szívmelengetően visszhangzik füleimben, de ez is csak a dühömet. Miért? Miért esik jól, hogy megnevettettem, mikor még azt sem igazán tudom, hogy min nevet? Miért ver nekem is gyorsabban a szívem és miért érzek kényszert hogy elmosolyodjak? Miért?
- Mi olyan vicces? – Zavaromban csupán ennyit tudok kierőltetni magamból, szemeim szikrákat szórnak, ahogy rá pillantok, ajkain még mindig széles vigyor ül. A fenébe. Miért is szexi?
A fenébe.
Vigyora lassan széles mosollyá húzódik, tekintetében lágy melegséget látok megcsillanni, s ha nem tudnám, hogy kiről van szó, azt hinném, hogy a szerelem ragyogása tükröződött egy röpke pillanatra azokban a fekete, őrjítő szemekben.
- Azt szerettem volna mondani, hogy ideje indulnunk. – Eddigi gondolataim hirtelen, egy szemvillanás alatt foszlanak semmivé, ahogy kavargó elmém felfogja szavait, s ahogy a düh elpárolog, szégyenérzet veszi át a helyét. Ennyi? A francba. Azt hiszem megint sikerült hülyét csinálnom magamból. Már értem miért tart élvezetes társaságnak. Biztos jókat szórakozik azon, hogy milyen baromságokat hordok össze.
- Ja… - Rövid szünetet tartok, hatalmas nyeléssel próbálom eltüntetni a torkomat szorongató gombócot, s belső harcot vívok a röhejes gondolatokkal, melyek megrohamozzák fejemet. Miért… miért érzem úgy, mintha csalódott lennék? Komolyan… nem mintha azt akarnám, hogy perverz képzelgései legyenek rólam… még csak az hiányozna.
Kicsit megrázom fejemet, hogy rendbe szedjem a szétesett gondolataimat, majd halkan, szinte suttogva folytatom.
- Rendben, menjünk.
Miután Ronaldo fizetett, lassú, ráérős léptekkel sétálunk ki az étteremből, természetesen kapok még egy utolsó, csábítgató kacsintást Carlostól, amit nagy erőfeszítések árán ugyan, de sikerül figyelmen kívül hagynom.
Ronaldo birtoklón karolja át a derekamat, kezem bizsereg, hogy lemásoljam a mozdulatot, és én is átöleljem Őt, de legyőzöm a kényszert. Elég ego-ja van anélkül is, hogy én tovább növelném.
Várjunk csak…
Szinte lefagynak gondolataim, ahogy kisétálunk az ajtón, torkom összeszorul a tanácstalanság és a pánik fojtogató érzésétől. Haza… hazamegyünk?
Az azt jelenti, hogy… a francba… szeretők vagyunk, hogy is utasíthatnám vissza, ha közeledne felém?
Borzongás fut végig rajtam csupán a gondolattól, egy pillanatra hálás vagyok Ronaldo erősen ölelő karjának, s így könnyedén visszanyerem a röpke másodpercig elvesztett egyensúlyérzetet. Biztos azt akarja… hiszen már olyan régóta csalogat az ágyába… a fenébe… a fenébe… a fenébe…
Mit szólna, ha nemet mondanék? Ha megkérném, hogy várjunk még? Elfogadná? Kiröhögne? Kényszerítene? Nem… azt biztosan nem… ha kényszeríteni akarna, már rég megtehette volna. Kiröhögni sem fog, hiszen akkor már a röhejes szerelmi vallomásnál a pofámba kacagott volna. Akkor… vajon lehetséges, hogy megértené? Vagy ha mégsem… ha ragaszkodna hozzá… képes lennék egyáltalán ellenállni? Képes lennék ellentmondani, mikor minden porcikám vágyik rá? Elég.
Hosszút pislogva kényszerítem magamat, hogy kizökkenjek az egyre ellentmondásosabbá és egyre zavarba ejtőbbé váló gondolataimból, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy nem a kocsi felé sétálunk. Elfelejtette volna, hogy hova parkolt?
- Nem ott áll a kocsid? – Rám sem pillant, az ajkai sarkán bujkáló sejtelmes, érzelmes mosoly mintha megrezzenne egy pillanatra, de az is lehet, hogy csupán a képzeletem játszott velem. A tekintete az eget kémleli, a csillagokat, karjával erősen húz magához, s ajkaim megremegnek, ahogy folytatom a nyaggatást. – Hé, megkukultál? – Elhallgatok, egy pillanatra a lélegzetemet is visszafojtva pislogok arcára, ismét felizzik testemben a vágy, hogy én is köré fonjam a karomat. Talpam alatt puha homokot érzek, a tenger sós, csípős illata szinte elbódít, a hullámok halk csobbanása visszhangzik a ránk ereszkedett meghitt csendben. Szemünk elé tárulnak a tenger végtelenül széles habjai, a nyugtalan, zavaros felszínen vad táncot jár a csillagos ég ragyogó tükörképe. Gyönyörű. Annyira… romantikus…
Ismét rá emelem elhomályosult szemeimet, kezem lassan, óvatosan mozdul, ahogy átölelem, s halkan, kérdőn suttogom nevét.
- Sétáljunk egyet. – Nem válaszolok, érzem, hogy arcom kipirul, szemeimet lesütve figyelem, ahogy lábam a homokba süpped minden lépésnél. Mi ez az érzés? Miért dobog ilyen hevesen a szívem? Ez most más… ez most nem olyan, mint a testi vágy, amit eddig éreztem.
Mereven, rezzenéstelen arccal bámulom a mobilomat, mintha csak bűvölném az apró készüléket. Nem tudom, hogy szeretném e, hogy megcsörrenjen. Nem tudom, hogy szeretném e látni az ismerős kiírást a kijelzőn.
Nagy erővel, lendületesen dőlök hátra, szinte a bőrbevonatú karosszék háttámlájába vágódva sóhajtok fel, ujjaimmal megmasszírozom arcomat, úgy gyűrögetem bőrömet, mintha az erős dörzsöléssel eltüntethetném a kavargó gondolataimat. Kezeim hajamba csúsznak, beleborzolok a fekete tincsekbe, s a szemeimet lehunyva engedek meg magamnak még egy hosszú, mély sóhajt. A francba. Dolgoznom kéne. Nem megy. Nem tudok másra gondolni… semmi másra, csak Rá. Komolyan, mint valami fülig szerelmes tinilány. Pedig egyik része sem igaz. Egyik része sem… nem… nem lehet… nem zúgtam bele. Soha. Nem.
Legszívesebben kupán vágnám magamat, szívverésem felgyorsul a dühtől, s egy gyors mozdulattal, fújtatva hajolok előre, felkapom a mobilomat az asztalról, és egy heves mozdulattal vágom a falnak. Hangos koppanással, reccsenéssel hullik egészen kicsi darabokra az egyszerű készülék, s én újabb sóhajjal dőlök ismét hátra, az elégedettség átmenetileg felváltja a testemben kavargó dühöt. Remek. Ezzel megoldottam, hogy ne tudjam felhívni, akármekkora a kísértés. Legalább is addig nem, amíg haza nem érek.
Felrakom a lábaimat az asztalra, a szemeimet lehunyva fújom ki a levegőt, mellkasom mozgása egyre nyugodtabbá, higgadtabbá válik. Már két napja nem láttam. Miért érzek ürességet és hiányérzetet? A francba.
Két hete vagyunk szeretők… két hete… életem legfurcsább két hete volt. Nem tudnék rá más jelzőt mondani. Furcsa.
Minden este elvisz valahova… vacsorázni, mozizni, táncolni…
Nem tudom. Már nem tudom, mit gondoljak. Annyira élvezem a társaságát. Lehet vele beszélgetni, érdekes, kellemes társaság… és… minden szava… minden mozdulata… minden érintése heves, forró érzéseket kelt bennem. Teljesen félreismertem. Soha nem kényszerítene olyanra, amit nem szeretnék teljes szívemből, s két hete minden este türelmesen, megértően bólintott, mikor mondtam neki, hogy nem vagyok készen. Ha tudná… ha tudná, hogy talán soha nem leszek készen rá.
Annyira hihetetlenül vágyom az érintésére… annyira vágyom a csókjaira… túlságosan. Pont ez az, amiért távol kell tartanom magamtól. Ha engedek… ha még ennél is jobban magához láncol a forróságával, képtelen leszek fenntartani a szívem köré húzott falat, ami már így is bizonytalan lábakon áll. A fenébe. Azt akarom, hogy boldog legyen…
Tegnap előtt láttam utoljára… aznap este jött a húgom. Persze átsírta az éjszakát, aztán másnap reggel utána jött a vőlegénye, és most újra forr a szerelem. Bahh… nagy vita lehetett. Érdemes volt ennyi miatt szétterjeszteni a hírt, hogy nem lesz esküvő…
Egy újabb sóhaj szalad ki ajkaim közül, ajkaimra halovány mosoly kúszik. Örülök, hogy újra boldog… de kíváncsi leszek, vajon most mennyi ideig fog tartani a nyugodt időszak. Latin vérű pasik… lehetetlen kiigazodni rajtuk. Ronaldo sem lehet más. Nem szabad hinnem benne, hogy sokáig velem marad. Akármennyire vágyom a gondolatra… ELÉG!
Kezeimet a halántékomra szorítva rázom meg a fejemet, visszakényszerítem magam a jelenbe, és hálát adok az égnek, hogy nincs semmi mozdítható egy karnyújtásnyi távolságra tőlem.
Nem számít. Most azt hiszi, hogy a húgom miatt nem érek rá… még talán nyerhetek pár napot… gondolom… főleg, hogy a mobilomat sikeresen kivontam a forgalomból.
Keserűen felnevetve hunyom le ismét a szemeimet. Gyűlölöm, hogy csalódott vagyok a gondolattól. Látni akarom, de jót tesz, ha kezdem megszokni, hogy nincs velem. Azt hiszem… igen… valahogy így.
Felállok, összeszedem a mobilom darabjait, majd az egyik fiókba rakom a romokat, és az asztalra könyökölök, a szoba csendjét kopogás töri meg.
Felpillantok, mikor lassan nyílik az ajtó, és az egyik kolléganőm lép be, pár irattal a kezében. Kedvesen rámosolygok, igyekszem eltüntetni a gondterhelt arckifejezésemet, miközben hallgatom a szavait, ahogy munkáról kezd beszélni. Jaj ne… most komolyan erre kell koncentrálnom? Na jó… csak figyelj és hallgasd… hallgasd… hallgasd…
Lerakja az iratokat, s bár gőzöm sincs, hogy miket mondott róluk, bólintok. Biztos az előző szerződésről a papírok. Át kéne nézni. Igen… biztos ezért hozta ide. Na… ilyen egyszerű… nem is kell figyelni ahhoz, hogy tudja az ember.
Elmosolyodok magamba, s ő épp elindulna kifelé, mikor halovány mosollyal, tétovázva visszafordul.
- Jeremy… - Hangja halk, aranyos, visszafogott tekintettel pillant rám. – Tényleg megváltoztál. – Arcomra őszinte ledöbbentség ül ki, majd halkan felnevetve bólogatok. Igen… tényleg… tényleg megváltoztam. Miatta.
- Pozitív vagy negatív változásra gondolsz? – Egyik szemöldökömet felhúzva, halovány mosollyal pillantok fel rá, s elpirulva kuncog fel.
- Pozitív. Egyértelműen. – Mosolyom kiszélesedik, miközben beszélgetünk, lassú mozdulattal húzom magam felé az iratokat.
Rövid csend következik, melyet ő tör meg.
- Arra gondoltam, hogy… nem lenne kedved velem vacsorázni valamikor? – Szemeim tágra nyílnak, megtorpanok a mozdulataimban. Kedves, aranyos lány. Régóta dolgozunk együtt, bár többnyire más ügyeket intézünk, szóval csak ritkán találkozom vele. Értelmes, intelligens és szép. És randira hív. Engem. Miért?
Már épp nyitnám az ajkaimat, hogy ösztönösen igent mondjak, hisz ki utasítana vissza egy ilyen ajánlatot, de ledermedek a mozdulatban. Mit művelek? A francba. Még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz. Még mindig nem fogtam fel igazán. Vajon valaha képes lennék felfogni a tényt, miszerint a világ legszexibb pasija a szeretőm? Nem hiszem.
- Sajnálom Beth, de van valakim… - Halkan, udvariasan, őszinte sajnálattal sóhajtom a szavakat. Nem szeretném megbántani.
- Oh, értem… én most… megyek is… - Megfordul, ujjai közül kicsúszik pár lap és dosszié, és szétszóródnak a földön. Gondolkodás nélkül pattanok fel, segítek neki összeszedni a lapokat, s szemeim tágra nyílnak, mikor ismerős szempár pillant vissza rám egy újság címlapjáról, szívverésem könnyedén ugrik az egekbe. Mi… micsoda?
- Ronaldo… - Ledermedve, ösztönösen sóhajtom nevét, Beth ismét elmosolyodik, felegyenesedünk, mikor összeszedtük az összes papírt.
- Igen… tényleg ismered? Valakiktől hallottam… - Zavartan túrok a hajamba, szinte észre sem veszem, hogy az újságja a kezemben maradt. Bólintok.
- Csak futólag… - Futólag… khm…
- Értem. Nyugodtan tartsd meg az újságot. Ha találkozol vele, aláíratnád nekem az egyik képét? – Viccelődve, mosolyogva leheli a szavakat, láthatóan csak a zavarát leplezi a fecsegéssel, s nekem nincs szívem még egyszer nemet mondani neki, így egy újabb, apró füllentéssel közlöm vele, hogy ha látom, megkérdezem.
Miután elköszöntünk, kapkodva csukja be maga után az ajtót, s én ledermedve meredek a kezemben tartott magazinra, melynek címlapján ott díszeleg a drágalátos szeretőm. Meg lehet egyáltalán szokni egy ilyen gondolatot? Nem hiszem…
Levágom magam a székbe, ami halk nyikorgással ellenkezik a sok heves mozdulat ellen, és újabb hosszú másodpercekig meredek Ronaldo sötét szemeibe, testemet egyszerre járja át boldogság, hogy újra láthatom, és a harag, hogy az ország összes embere láthatja a sármos, vonzó mosolyt, ami csak az enyém kéne, hogy legyen.
Ujjaim megszorulnak az újságon, mielőtt a gondolataim okozta felindultság hevében ezt is a falhoz vágnám, s remegő ujjakkal lapozok bele, miközben lassan megfordulok a székemmel, hogy a délutáni napsugarak jobban megvilágítsák a lapokat. Szemeim tágra nyílnak, mikor a nagyobb méretű, teljes alakos képekhez érek, remegésem fokozódik, kapkodva nézem át a meztelen és félmeztelen képeket.
Düh izzik fel mellkasomban, ujjaim úgy szorítják a lapokat, hogy meggyűrődik a vastag magazin, mellkasom vadul ereszkedik és emelkedik, ahogy kapkodom a levegőt. Utálom. Miért… mindenki láthatja. Hogy…… miért… miért fedi fel ilyen könnyedén mások előtt a testét?! Ráadásul még csak meg sem kérdezett! Egyáltalán nem is említette, hogy ilyenre készül. És most mindenki a szeretőm fenekét bámulhatja nyáladzva.
Dühösen dőlök hátrébb, hosszú másodpercig meredek a fényképekre, lassabban is átlapozva a róla szóló oldalakat, s a dühöt lassacskán vágy váltja fel. Olyan rég láttam. Olyan rég érintettem. Ráadásul most már azért is találkozni akarok vele, hogy leszidjam…
Elmosolyodom, ahogy a vágy mellé büszkeség társul, újabb hosszú-hosszú percek telnek el, ujjaimat végighúzom az egyik képen, lágyan végigsimítva testét. Ronaldo… az én szeretőm… idegesítő, hogy előbb látom képeken meztelenül, mint élőben.
Szemeim tágra nyílnak a gondolattól, de gyorsan elüldözöm elmémből, s felsóhajtva lapozok a legtöbbet mutató képhez. Szerencsére a fenekénél többet nem mutatott magából. A többi rész csak rám tartozik. Testem felforrósodik a képzelgéstől, ajkaimat összeszorítva hagyom, hogy elmém elmerüljön az édes ábrándozásban.
Elmosolyodom, ujjaim ismét megrezzenek, hogy végigsimítsam a fényképet.
- Szia. – Ledermedek a mozdulatban, testem összerezzen a hirtelen hangtól, s felsikkantva egyenesedem fel a székben, a magazin kirepül remegő ujjaim közül, tágra nyílt szemeim Ronaldora merednek, szívem hevesen dobog a torkomban.
- A frászt hoztad rám! – Hangosan, szemrehányó felindultsággal ejtem ki a szavakat, egyik kezemet reszkető mellkasomra szorítom, hogy csillapítani próbáljam szívem vad dübörgését, pedig már nem is a riadtságtól dobog ilyen hevesen. Itt van. Mit keres itt? Nem számít… eljött. Ronaldo… annyira hiányzott. És most újra láthatom…
Akaratom ellenére is ellágyul tekintetem, minden eddigi aggodalmas vagy kételkedő gondolat kiröppen fejemből, csupán a kellemes érzések maradnak.
Közelebb lép, ösztönösen feszülnek meg izmaim közeledésétől, testem rögtön reagál a látványra, a csábító mosolyára, az átható tekintetére, a kisugárzására, az illatára.
- Bocs. – Halkan felkuncogva dörmögi lágyan a rövid szócskát, majd lehajol és felveszi a földre ejtett magazint. Szemeim tágra nyílnak, mikor tudatosul bennem, hogy mit is néztem éppen, mikor betoppant, s arcomat vörös pír borítja el. Vajon… vajon látta? Hát persze, hogy látta. Azért vigyorog úgy, mint a tejbetök. A francba. A francba.
Remegő kézzel kapom ki a kezéből a magazint, és a legfelső fiókba dobom, egyenesen a mobilom maradványai fölé.
- Ez izé... ez az egyik kolléganőmé, csak... itt felejtette... – Zavartan kezdek mentegetőzni, hangom megremeg, s csupán ekkor jövök rá, hogy valószínűleg a magyarázkodás csak még kínosabbá teszi a gázos jelenetet. Hát ez szuper. Azt hittem ilyen cikis jelenetek csak a szappanoperákban vannak.
Gyors léptekkel kerüli meg az asztalt, minden porcikám zsibongva várja, hogy végre elérjen, s mikor elém ér, a hajamba simítja ujjait, s így húz fel a székről. Engedelmesen egyenesedem fel, bőrömet perzseli minden érintése, ágyékomban összpontosul a testemben forrongó szenvedély. Magához húz, szinte összeolvad testünk az erős, határozott ölelésben, ujjai fenekembe markolnak, s halk nyögésem megszakítja a vad csókot, mellyel forrón üdvözöl. Felmorranva mélyíti el a csókot, nyelve ellent mondást nem tűrő határozottsággal siklik ajkaim közé, végtagjaim elgyengülnek a sóvárgástól, a vérem forrongásától. Még… többet akarok…
Elhajol ajkaimtól, hangosan zihálva kapok levegőért, finoman dönti hátra a fejemet, hogy a nyakamba csókolhasson, egész testem megborzong.
- Tetszettek a képek? – Nyelve forró érintése égeti bőrömet, szemeimet összeszorítom, ujjaim vállára csúsznak, hogy kapaszkodót keressek. Akarom Őt… akarom… minden porcikáját… a mosolyát, a pillantását, a szavait, az érintéseit, a csókjait, a szexi csípőbillentéseit… még a túlzott közvetlenségét és a felelőtlen viselkedését is. Mindent. Ezt a szenvedélyt. Ezeket a spontán, vad, szabad érzelmeket, amiket lehetetlen megszelídíteni. Mindent. Magamnak akarom tudni mindenét.
- Nehm... – Nem… mindenki láthatta. Csak nekem szabadott volna. Csak nekem szabadna látnom Őt…
- Valóban? – Nyelve végigível nyakamon, fogai puhán, vad érzékiséggel harapnak fülcimpámba, s én felsóhajtok a testemben robbanó forróságtól. Elég… – Nem úgy tűnik.
- Jóhl van na... ahhkor igen... tetszett. – Gyűlölöm, hogy nem tudok neki hazudni.
Ujjai lágyan simogatják fenekemet, néha bőrömbe markol, heves reszketést kiváltva elgyengült testemből, minden érintésével, minden szavával csak egyre feljebb és feljebb korbácsolja a testemben őrjöngő vágyat. Ne…
- És miért elégedsz meg a silány másolattal, amikor az eredeti itt áll előtted? Gyere, ebédelj velem... Olyan rég láttalak. – Rég? De hisz csak tegnap előtt volt… azt hittem még legalább 3-4 napig nem hallok felőle semmit.
Már megint hülye voltam. Már megint félreismertem. Miért hittem, hogy 3-4 napig nem jönne el, mikor eddig minden áldott este ragaszkodott a társaságomhoz? Nem tudom… talán nem is hittem igazán… csak nem mertem reménykedni benne, hogy megkeres. Basszus. Tényleg… tényleg kezdek teljesen beleesni… nem… az nem lehet. Veszélyes. Túlságosan veszélyes. Nem akarok… és mégis… mégis annyira vágyom rá.
Ismét nyakamba csókol, testem megfeszül, vállain nyugvó kezeim finoman csúsznak mellkasára, hogy kicsit távolabb toljam magamtól.
- Két nhh... napja... csak két nap... Hé, ne! Még ránk nyit valaki és meglátnak! – Elenged, ajkait halk sóhaj hagyja el, s nekem kellemetlen érzések költöznek szívembe. Át akarom ölelni… nem akarom, hogy miattam sóhajtozzon… nem kellett volna ilyen durván eltolnom…
ELÉG!
Nem vagyok valami érzelgős liba. Nyugi. Nyugi. Nyugi.
Ajkaimat összeszorítva ülök le a székre, lábaim szinte maguktól csuklanak össze súlyom alatt, tekintetemmel fáradtan figyelem, ahogy Ronaldo felül az asztalom szélére, nagyot nyelve futtatom végig tekintetemet testén, önkéntelenül is felidézve a magazinban látottakat.
- Mi a helyzet a húgoddal? – A kérdése kizökkent az elmélyült ábrándozásból, kusza elmémet ismét megrohamozzák az aggodalmaskodó gondolatok, a szék karfájára könyökölve támasztom meg fejemet, hosszú másodpercek telnek el, míg kétségbeesetten próbálom rendbe szedni a szétesett gondolatokat. Nem akartam elmondani neki… hogy legyen pár nap szünetem… hogy le tudjam nyugtatni ezeket az érzéseket. Hogy ismét eltávolodjak tőle.
Képtelen vagyok hazudni neki. Nem megy. Látni akarom… én is látni akarom Őt minden este. Függővé váltam. Szükségem van rá… legalább addig… legalább addig szeretnék több időt, vele tölteni, amíg…
Nagyot nyelek, ajkaimat lassan nyitom ki, hogy szavakba öntsem gondolataimat.
- Kibékült a vőlegényével. Hazament. – Látom, ahogy szemei felcsillannak, ajkaira elégedett, kissé öntelt, elképesztően vonzó mosoly költözik, olyan tüzes pillantással néz rám, hogy merevedésem fájdalmasan kezd lüktetni nadrágomban. Ronaldo… kíváncsi vagyok, mikor jön el a pillanat, hogy tényleg megáll a szívem egy ilyen pillantástól.
- Akkor ma este az enyém vagy. – Nem kérdésként ejti ki a szavakat, úgy szólal meg, mint aki ellentmondást nem tűrő, tényszerű kijelentést közöl épp, s érzem, hogy arcomat parázsló pír önti el. Ujjaim megszorulnak a szék karfáján, szívem mintha hosszú másodpercekig megszűnne dobogni, a levegő, a szavak bennem rekednek, ezért csak visszafogott, megadó bólintással válaszolok. Végre újra láthatom. Nem csak futólag… végre újra lehetek vele. Annyira boldog vagyok… azt hiszem… már nem is emlékszem… mi is volt az oka, hogy nem akartam vele találkozni? Képtelen vagyok felidézni…
Elvigyorodva nyújtja felém a kezét, néma sóhajjal csúsztatom ujjaimat tenyerébe, s ő egy heves, szenvedélyes mozdulattal ránt magához, miközben még mindig az asztalom szélén ül. Lábait kicsit szétnyitja, hogy legyen helyem, testünk egymáshoz simul, ahogy ismét forró, fullasztó csókot követel tőlem. Ahh… mit… mit művel velem ez a férfi?
- Jeremy… - Lágyan dörmögi fülembe a szavakat, megborzongok, ahogy arcunk egymáshoz simul, szemeimet összeszorítva döntöm a vállára a fejemet. – Ha kibékültek az azt jelenti, hogy mégis lesz esküvő, ugye? – A hangjában élveteg, önelégült él bujkál, s rögtön rájövök, hogy mi járhat a fejében. Felemelem a fejemet, szemeim tágra nyílnak, gondolataim kétségbeesetten kezdenek el kavarogni elmémben. A francba. Ez eddig eszembe sem jutott. Ha lesz esküvő… akkor mégiscsak kéne táncot tanulnom. A francba. Az addig oké, hogy Ronaldoval elbotladozom valahogy, viszont ha nekem kéne vezetni… a francba.
- Nem megyek vissza a tánctanfolyamra. – Habozás nélkül közlöm a kijelentést, arcom elvörösödik csupán a gondolattól is, hogy visszamenjek, és mások előtt tanítson táncolni. Az ilyen stílusú éttermekben még elmegy… de kizárt, hogy az előtt a csoport előtt táncoljak vele… túl forró… túl szenvedélyes… túl heves… kizárt, hogy ne izgasson fel. Nem hagyom, hogy annyi gazdag, sznob, hetero pár előtt nyilvánosan felfaljon. A francba.
- Miért nem? – Élveteg vigyorral pillant rám, tekintetében önelégültség, vad, kihívó arrogancia, büszkeség csillan. Kizárt, hogy nem jött rá. Biztos, hogy tudja.
Szemeim szikrákat szórnak, ahogy rá pillantok, csupán ennyi a válaszom, s kiszélesedik az ajkain húzódó vigyor, elégedetten kuncog fel, ahogy kínzóan puhán, játszadozva nyalja meg ajkaimat.
- Ne aggódj. Vállalok különórákat. – Közelebb hajol, ujjai hajamba bújnak, majd finoman nyal fülembe. – Csak neked. – Szinte suttogva, érzékien leheli fülembe a szavakat, arcáról levakarhatatlan a vigyor, s én megborzongva sóhajtok fel, lehunyt szemeim kipattannak, mikor ujjait finoman, mégis határozott mozdulatokkal húzza végig merevedésemen. Körmeim vállába marnak, felmorran, s én hevesen tolom el magamtól, hangosan, rendezetlenül zihálva küzdök levegőért.
- Ronaldoh… mosth… menj… nekem dolgoznom kellh… - Akadozva lehelek minden szót, enyhén émelygek a testemben tomboló vad, kiéhezett vágytól, s Ronaldo erős mozdulattal húz vissza magához, halkan, leheli ajkaimra a szavakat.
- Ilyen állapotban elég nehéz lenne… hidd el nekem. – Kaján vigyorral csúsztatja ujjait a nadrágomba, remegő kezeimmel a combján támaszkodom meg, fejemet a vállára döntve nyögök fel halkan, elfojtottan. Basszus. Basszus. Basszus. Nem tudok ellenállni neki. Nem megy. Bárki… bárki bejöhet. Basszus. A kulcs… be kéne csukni. Túl messze van. – Majd én segítek. – Fülcimpámra harapva markol merevedésemre, testem megrezzen, ajkamra harapva fojtom magamba az elégedett sóhajokat, ujjaim a combjába markolnak, ahogy mozgatni kezdi a kezét, térdeim reszketve tartják meg testemet, s ez a feladat másodpercről másodpercre egyre nehezebbnek tűnik.
Egyik kezemet a számra tapasztom, testem összerándul, próbálom lenyelni, elfojtani hangos nyögésemet, ahogy a tenyerébe élvezek, s Ő a fejemet felrántva tapad remegő ajkaimra. Kábán, elgyengülve viszonzom a vad, követelőző csókot, testem erőtlen az orgazmus gyönyörétől, s ahogy vigyorogva elereszti ajkaimat, zihálva, kimerülten rogyok vissza a székemre, testemet forró kielégültség járja át.
Lehajol hozzám, puhán, gyengéden csókolja meg ajkaimat, érzékien lágy hangon leheli bőrömre a szavakat.
- Este találkozunk, kicsi szeretőm. – Még egy apró puszi, majd lassú léptekkel sétál az ajtóhoz, s én hirtelen eszmélek fel a kábulatból, ahogy megpillantom a nadrágja alatt sejlő merevedését. Szívem őrülten vad dübörgésbe kezd, önkéntelenül is felugrom a székből, s pár gyors lépéssel kerülök mögé, kezem hangosan csattan a nyíló ajtón, s az megadóan csapódik vissza.
Ronaldo hátrapillant a válla fölött, sötét tekintete kérdőn néz rám, s én dühösen szikrázó szemekkel viszonzom pillantását. Mégis mit képzelt? Hogy majd hagyom, hogy a szeretőm, akiért amúgy is mindenki nyáladzik, domborodó merevedéssel mászkáljon? Ja persze. Nem… csak én… csak én láthatom így.
- Ugye… ugye nem gondolod, hogy kiengedlek így az emberek közé?! – Kezem lejjebb csúszik az ajtón, a kulcs halkan kattan a zárban, s én elvörösödöm, fülemben visszhangzik a kattanás. A felindultságtól lángoló tekintetemet visszavezetem rá, s szívem kihagy egy ütemet, ahogy arcán a meglepettség jeleit látom végigrohanni. Mit művelsz, Jeremy? Mégis… mit művelsz? Basszus. Már nem bírom tovább.
Felém fordul, s én felemelem kezemet, ujjaim a hajába túrnak, erősen szorítom meg a tincseket, hogy lehúzzam magamhoz egy csókra. Dühömet tovább szítja a szívemben tomboló szenvedély, fogaim erősen, mégis finoman harapnak alsó ajkába, szabad kezemet egy heves, kissé erőszakos mozdulattal simítom merevedésére a nadrágon keresztül. A vastag anyagon át is tökéletesen érzem a forró lüktetést, ujjaim haragosan, mégis óvatosan szorulnak rá, s Ő hangosan morran fel, kezeit vadul fonja körém.
- Ronaldo… ha az én szeretőm vagy… – Erőszakos mozdulattal döntöm hátrébb a fejét, szemeim dühösen villannak, a képek miatt érzett felháborodás is visszaköltözik szívembe. - …ne mutasd senki másnak a testedet. – Ujjaim türelmetlenül, reszketeg mozdulatokkal masszírozzák le a cipzárt, merevedése szinte előugrik nadrágjából, s én erősen markolok rá, újabb nyögést, morranást kicsalva ajkai közül, ágyékom ismét forrón lüktet a forróságtól. Mit művelek? Nem számít. Már nem számít.
- Jeremy… - Elhaló, ziháló hangon leheli nevemet, féktelen lendülettel fordít a helyzetünkön, s a falhoz simítja testemet, ujjaimat kínzón húzom végig farkán. Még. Akarom. Még többet. Akarom hallani, ahogy felmorran. Akarom érezni a belőle áradó forróságot. A szenvedélyt. Az erotikát. Mindent, amit csak Ő tud megadni.
Újra érzem ujjait a nadrágomban, felnyögve pillantok fel a vágytól ködös tekintetébe, visszafojtott nyögéseinket fülledt, hosszú csókokba fojtjuk. Megőrülök… nem… már réges-rég megőrültem.
Zihálva nyögöm a csókba gyönyörömet, halk morranásától megrezzennek ajkaim, együtt érjük el a forró, kitörő orgazmust, s levegőért kapva szakítom meg a mély, hosszú csókot. Ahh… miért… hogy lehet ennyire jó érzés? Hogy tud ilyen forróságot ajándékozni a testemnek? Nem értem. Nem értem, hogy miért csak Ő. Miért csak Ő az egyetlen, aki képes erre?
Fáradtan pihegve döntöm a falnak a fejemet, Ronaldo mellettem támaszkodik meg, légzése az enyémhez hasonlóan szapora és szabálytalan, tekintetében olyan forrón izzik az erotika fülledt parazsa, hogy elég egy röpke pillantás, a levegő bennem reked. Uramisten… ha… ha csupán ennyitől megszédülök… ha csupán ennyi elég, hogy úgy érezzem, megfulladok az élvezettől… Milyen lehet vele a szex?
Ajkaimat összeszorítva próbálom elhessegetni a gondolatot, de az mélyen eszi be magát a tudatalattim legelrejtettebb zugaiba, s én képtelen vagyok kitörölni. Nem akarom megtudni milyen. Nem akarok olyat tapasztalni, amit soha nem tudna senki pótolni. Soha nem engedhetem be ezt a férfit az ágyamba.
Hosszú másodpercek telnek el, légzésünk lassan rendeződik, s lomha mozdulatokkal törlöm meg a kezemet, majd remegő ujjakkal tisztítom meg Ronaldo tenyerét is, arcom mintha égne. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire prűd vagyok. Bár… Ronaldohoz képest mindenki az…
- Ronaldo. Soha többé… soha többé ne gyere az irodámba. – Tekintetemben, hangomban szemrehányás bujkál, majd elfordítom arcomat. Soha többé nem engedhetek meg ilyen kockázatot. Túl közel. Túl közel engedem magamhoz. Ronaldo… tényleg olyan vagy, akár egy tomboló hurrikán. Váratlanul, engedély nélkül toppantál be az életembe, s könnyedén kavarsz fel mindent körülöttem. Vajon ilyen hirtelen fogsz távozni is, hogy csupán romokat hagyj magad mögött?
|
|
