Ahogy hozzám ér, mosolyogva simulok még jobban a tenyerébe. Nagyon szeretek vele lenni.
- Hazamegyünk. Bármi is lesz majd, mi ketten megoldjuk, oké?
- Oké! – Persze, hogy oké! Vele lehetek, nekem ez elég. Lehetünk akárhol, õ úgyis meg fog védeni.

* * *

Nem sok mindenre figyelek hazafelé. Kicsit fáradt vagyok, így inkább Olivert nézem. Valahogy olyan… különleges. Talán mert õ az elsõ nyugati férfi,. akit hosszabb ideig meg tudok figyelni, de nagyon szép arca van! Nyugtató, már csak az is, ha ránézek.
Megjelenik egy idõs nõ, akivel elkezd beszélgetni.
- Xiang, köszönj a szomszéd néninek. Mond, hogy „jó estét”. Este így üdvözöljük az embereket.
Természetesen teszem, amit kér. Biztos barát, ha kedvesnek kell lennem vele.
- Viszlát – utánzom le a köszönést, és végre bejutunk. Már az ölébõl is nézelõdök folyamatosan, pláne mikor letesz és felfedezhetek én magam mindent.
Olyan tiszta… annyira szép, és mindenhol Oliver-illat van. Nagyon tetszik ez a hely. Ha kinézek, akkor is csodaszép, minden puha, még a szõnyeg is!
Aztán hirtelen meghallom a cica hangját. Odakapom a fejem, de tudom, hogy nem szabad hirtelen letámadni. Egyik állat sem szereti, ha ijesztgetik, még az emberek sem.  De csillogó szemekkel nézem.
- Szia Gombóc! – köszönti, majd odajön vele együtt hozzám és az ölembe teszi a cicát. – Gombóc, õ itt Xiang. Xiang, õ itt a cicám, Gombóc.
Hagyom picit, hogy nézzen, szagolgasson, majd felemelem a kezem és nagyon finoman a füléhez érek. Mivel nem fúj, karmol vagy szalad el, így nyugodtabban kezdem simogatni. De milyen puha õ is…! A mi cicánk gubancos volt… csomók voltak a szõrében. Õ olyan kellemesen puha. Meg picike! A nózija is nedves!
- Hát akkor errõl ennyit. Mostantól nem tudod majd levakarni magadról, készülj fel rá - mondja Oliver, de én csak hálásan nézek fel rá.

- Soha nem voltam még ennyire boldog - ölelem magamhoz finoman a cicát. - Mindent neked köszönhetek, Oliver. - Felnézek rá. Annyira hálás vagyok neki. Talán egy élet is kevés, hogy mindent megháláljak, hiszen kaptam tõle egy szebb életet. Ahol nem vernek, ahol nem kell ronda dolgokat tennem, ahol mindenki kedves, minden puha és kényelmes.
Csak nézem õt, majd megpaskolom magam mellett a párnát. Õ mosolyogva ül le, én pedig ezt kihasználva az ölébe húzódok, az enyémben meg ott a cica. Gombóc.
Nem teszek semmit, egyik kezemmel simogatom a cicát, a másikkal fogom a kezét, egy ujjal a tenyerét simogatom, és a mellkasának dõlök. Olyan megnyugtató, hogy a közelemben van… annyira jó.
Percek múlva egyenletesen kezd levegõt venni és ha jól sejtem, elaludt. Mozdulatlan maradok. Picit fordítok a fejemen, hogy halljam a szívverését és így én is nyugodt vagyok.

Nem tudom, mennyi idõ telik el. Nem mozdultam, de a tenyere simogatását egy pillanatra sem hagytam abba. Amikor hirtelen szaporábban kezd levegõt venni, a szíve is felgyorsul egy picit.
- Jó reggelt - köszöntöm, és megmoccanok. Kicsit elgémberedtem.
- Te nem aludtál? - kérdezi.
- Jobb volt csak hallgatni, ahogy ver a szíved - mosolygok fel rá. - De nem mocorogtam, hogy tudj aludni - jelentem be büszkén, mire belesimít a hajamba.
- Ügyes vagy, köszönöm. Nem fáj sehol? - Olyan kedves a hangja. Annyira szeretem hallgatni.
- Seholsem - rázom meg a fejem. - De lenne néhány kérdésem, ha nem… baj. - Picit elszégyellem magam, máris túl sokat kérdezek, de õ csak bátorítóan elmosolyodik, majd kér, hogy mondjam. - Hát… én is szeretném megtanulni, ahogy te beszélsz a többiekkel. Szabad?
Pár pillanatot várok, aztán teszem fel a következõt.
- És mikor kell menned dolgozni? Akkor egyedül fogsz hagyni? - Elszomorít, de amit kell, azt kell. - Én is dolgozhatok? Szerettem otthon is dolgozni. Nem tudom, itt van-e olyan hely, ahol cipõket gyártanak… De Oliver. - Megszorítom a kezét, és a szemébe nézek. - Ugye nem hagysz magamra? Ugye nem unsz meg és mész el végleg? - kérdezem. Fontos ez is.

- Nemsokára lemegy a nap, hosszú volt az út. Elõször elmegyünk megint egy kórházba, utána haza, jó? - kérdezi kedvesen Oliver.
- Miért? Már nem fáj semmim. Menjünk inkább haza… - Ennyire fájt, mikor már dolgozni kellett mennem. Ez már nem zvar!
- Xiang, alig két napja volt egy mûtéted, emlékszel? Muszáj ellenõrizni a sebet, érted?
- Értem – bólintok, de nagyon titkon várom már, hogy lássam, hol fogok lakni. Azt mondta, van macskája. Egyszer mi is befogadtunk egyet, adtunk neki enni., de amikor anya meglátta, kitekerte a nyakát elõttünk, mert hogy nekünk sem jut elég, ne szerezzünk pluszt. Akkor is sírtunk… mindannyian.
Mikor már kint vagyunk az itt is hatalmas épületben a repülõ után, meglátom az idegen barátját! Egyszer vele is… és ott volt, mikor én és a kutya… nevetett is rajta! Ijedten bújok Oliverhez.
- Nyugodj meg, bilincs van rajta, nem árthat senkinek. Börtönbe kerül majd egy életre, vagy visszakerül Kínába és ott kivégzik.
- Biztos? – kérdezem suttogva, Oliverbe bújva.
- Biztos. És most köszönj el a kollégáimtól, mond nekik, hogy „viszlát”. Angolul így köszönünk el.
Megismétlem, örülnek is neki. Szeretnék beszélni ezen a furcsa nyelven… megkérdezem majd Olivert. És már a simogatás sem zavar, de csak a hajamon, Oliver is ott szokott mindig.

* * *

Kórház. Itt is ugyanolyan, de az idefelé vezetõ út más volt. Puhább volt az autó ülése, amivel jöttünk, így ülhettem rajta, nézelõdhettem! Mennyi hatalmas dolog… van itt vajon erdõ is? Meg zöld rész?
A kórházban egy res szobát kapunk. Az ágyra fekszem, egyik kezemmel a repülõmet fogom, a másikkal Olivert, míg be nem lép egy nõ. Beszélnek a furcsa nyelven, angolnak hívta Oliver. Bemutat engem a nõnek és a nõt nekem. Olvassák az otthonról hozott papírokat, majd Oliver hozzám fordul.
- Helen doktornõ megvizsgál téged. Levetkõztetünk téged, jó? - kérdezi. 
- De csak ha bent maradsz te is - kérem, és megszorítom a karját.
- Itt maradok, ne félj.
Megnyugszom, de mikor a nõ segíteni akar öltözni, sikkantva bújok Oliverhez és zihálva kérem, hogy csak õ. Senki más…
- Rendben, semmi baj - sóhajt fel türelmesen, és õ vetkõztet le. A nõ végignéz raktam. Nagyon igyekszik, hogy ne lássam, de angolul beszél Oliverrel. Mintha meg lenne lepve. De hát orvos, biztos nem én vagyok az elsõ, akit lát, nem?
- Mi lesz? - kérdezem Olivert.
- Leveszi a kötéseidet, azt engedd neki. - Bólintok. Az orvosos dolog, azt hagyom neki. - Aztán megnézi a sebeidet, és ha végeztünk, megyünk haza, oké?
- Rendben.  - Felmosolygok rá. - Nagyon jó, hogy itt vagy - mondom õszintén.
A nõ elkezd dolgozni, én meg hagyom. Néhány helyen felszisszenek, ahol nagyon fáj. A lábam, a bal karom, a fenekem. A többi már nem fáj annyira.
Nem kérdezek, majd a végén csak.
Mutogat Olivernek, beszélnek, a nõ néha egyértelmûen ledöbben, de utána mindig felpillant és elmosolyodik, mintha rejtegetni akarná. De nekem eddig csak az emberek figyelése volt, felismerem ám.
Aztán amikor a hátam vizsgálják, Oliver hozzám fordul.
- Xiang, van a hátadon egy nagyon mély seb. Az mikori? - kérdezi.
- Az… nem tudom, melyik. - Lágyan megérinti. Jól esik, mikor simogat. Kedvesen teszi… - Az ott az elõtt egy héttel történt, mielõtt eladtak. Uhm… öt hete. Apa egy pálcával ütött meg, mert a gyárban bepanaszoltak, hogy összeestem az éhségtõl - mesélem. Õ elmondja a nõnek, aki felsóhajt. Beszélnek, majd elkezd a np visszakötözgetni.
- Mehetünk haza? - kérdezem Olivert.
- Igen, de vissza kell jönnünk minden nap vizsgálatra - mondja.
- De neked nem kell dolgozni? - kérdezem felpillantva. - Ha neked teher, vagy ha… baj, akkor megvárom, amíg nem lesz. Csak a cicádat szeretném nagyon látni, az ágy itt is puha.
Próbálok neki segíteni, hiszen annyit tett már értem. Ha neki ez gond, akkor tényleg maradhatok itt… bár sokkal jobb lenne vele, de nagy vagyok, nem vagyok olyan kicsi, mint a kislányok, nem szabad mindig csak sírnom. Megpróbálok neki is jót tenni, hiszen ha eldob, akkor senkim sem lesz!

Beszélgetésünket csendben hallgatják a körülöttünk ülõk, a stewardess hoz neki egy plüssjtékot, repülõgép formájú. Xiang illedelmesen megköszöni, ahogy a kocsiban tanítottam. nagyon örül, furcsa látvány ez egy kívülállónak, hogy egy kamasz srác így viselkedjen, de engem nem zavar, õt sem zavarja és ez így van jól.

- Miért viselkedik úgy, mint egy öt éves? – hallom a kérdést, és hátranézek Wrigler ügynökre.

- Érzelmileg súlyosan sérült, természetes hogy ilyen. Gondoljon bele, milyen pokoli élete volt idáig.

- Igen. Vajon mennyi idõs?

- Szerintem olyan 14 év körül lehet, de megkérdezem tõle. Xiang, mennyi idõs vagy?

- Tizenhét éves vagyok. Legalábbis apa mindig azt mondogatta, hogy lassan ki fogok öregedni, mert ennyi idõs vagyok. – Lefordítom a kollégának. Nem mond semmit, a mellette ülõ Braser arcára kiül ugyanaz, amit én érzek kezdettõl fogva: elkeseredettség, düh és szomorúság.

Xiang rám támaszkodva hátrakukucskál, és megköszöni neki. Talán fogalma sincs a szó valódi jelentésérõl, de lehet hogy mégis megérti, elvégre nem buta õ, hanem sérült.

- Ezt miért mondtad? – kérdezem tõle kedvesen.

- Hát, amikor az autóban mondtam, megnyugodott tõle és olyan szomorúan nézett rám.

Melegség önti el a mellkasomat, és megsimogatom a fejét.

- Ideje bevenned a gyógyszered, Xiang.

Az út további részében félig rám mászva alszik, engem egyáltalán nem zavar, pihenek és gondolkozom. Tervezek. Valahogy be kell kalkulálnom az életvitelembe õt is. Nem lesz könnyû…

***

- Xiang, ébredj. Nézz ki.

- De ezek… ezek… - Hebegi döbbenten mutogatva a nagy épületekre, majd hozzám bújik. - Köszönöm… - nyakamba fúrja az arcát. Megsimogatom a fejét, máshol nem merem, mert az egész teste sebes.

- Nemsokára lemegy a nap, hosszú volt az út. Elõször elmegyünk megint egy kórházba, utána haza, jó?

- Miért? Már nem fáj semmim. Menjünk inkább haza…

- Xiang, alig két napja volt egy mûtéted, emlékszel? Muszáj ellenõrizni a sebet, érted?

- Értem – bólint, és visszaveszi a kezemben lévõ plüssrepülõt. Leszáll a gép, én pedig felnyalábolom Xiangot. Az ügynökök veszik fel a csomagjaimat és kiviszik a taxihoz nekünk. Ekkor látja meg Xiang a bilincsre vert kínai férfit. Megdermed a karjaimban, és halk nyikkanással a nyakamba fúrja az arcát.

- Nyugodj meg, bilincs van rajta, nem árthat senkinek. Börtönbe kerül majd egy életre, vagy visszakerül Kínába és ott kivégzik.

- Biztos? – kérdezi, alig értem, mert mélyen befúrja magát a karjaimba.

- Biztos. És most köszönj el a kollégáimtól, mond nekik, hogy „viszlát”. Angolul így köszönünk el.

Megismétli a szavakat, és engedi hogy megsimogassák a fejét. Szép elõrelépés ez is, úgy gondolom. Elbúcsúzom én is, és megköszönöm nekik, hogy beviszik helyettem a foglyot. A jelentést majd este otthon megírom, és átküldöm a kapitánynak, most van ennél fontosabb dolgom is.

*

A kórházban este sokan nyüzsögnek, de szerencsére a jelvényem és a pultosnak röviden elmesélt történtek után azonnal kapunk egy üres vizsgálót. Amíg az orvost várjuk, Xiang a vizsgálóágyon pihen, egyik kezével a plüsst szorongatja, a másikkal a kezemet fogja.

Egy fiatal doktornõ lép be az ajtón, szõke rövid haja, duci alakja és kedves mosolya van.

- Üdvözlöm önöket, Dr. Helen Brown sebész vagyok.

Kezet fogok vele, bemutatom neki Xiangot is. A doktornõ sokat kérdez, felolvastatja velem a kínai nyelvû zárójelentést. A latin szavakat szerencsére nem kínai írásjelekkel írták, így amit nem értek, azt õ igen. Így aztán összerakjuk közösen amit tudunk. Megnézi Xiang gyógyszereit és ecsetelõit is, majd bólint.

- Nos, rendben. Elõször megvizsgálom õt, veszek tõle vért, aztán megbeszéljük a továbbiakat.

- Mielõtt ezt megteszi, tudnia kell valamit. Xiang többszörös nemi erõszak és bántalmazás áldozata, éveken át kínozták. Sok csúnya sebe és hege van, kérem legyen tekintettel az érzéseire, amikor meglátja ezeket. Ha kérhetem, ne mondjon vagy…

- Semmi baj, Mr. Morsen. Sok borzalmas dolgot láttam már, higgye el. Jó kezekben van nálam a fiú.

Bólintok, és Xianghoz fordulok.

- Helen doktornõ megvizsgál téged. Levetkõztetünk téged, jó? 

Lesüti a szemeit, láthatóan összezavarodott, de nem mond semmit.

- Kérdezz rá arra, amit nem értettél – bátorítom.

- Hát… ha a gazdám nem vagy, akkor… hogy hívjalak? És mivel utazunk? Hosszú lesz az út? Ha veszek fel tiszta ruhát, ülhetek az ülésre? – megfogja a takarón pihenõ kezemet, hidegek és vékonykák az ujjai. - Szeretek utazni. Csak mindig lent kell ülni az ülés elõtt, mert piszkos vagyok. De ha kapok rendes ruhát… vagy ezt! – bök a hálóingre. - Vigyáztam rá, látod, nem is véres!

Szomorúan elmosolyodom, és lágyan megszorítom az ujjacskáit.

- Ahogy korábban kértelek, hívj Olivernek, rendben? - Bólint. - És nem, nem utazunk autóval, de hosszú út lesz.

Ráncolja a homlokát, és végre nem rettegést látok a szép szemecskéiben, hanem gyermeki kíváncsiságot.

- Busz?  Az, amelyik a vasakon megy? – Vasakon? Ja igen.

- Vonat. De nem. – Belemegyek a kitalálósdiba, hagyom hogy szabadon beszéljen és kérdezzen. Végül eljutunk a repülõgéphez is, aminek hallatán megszeppen, de amikor elmagyarázom hogy milyen biztonságos és nem kell félnie, akkor megnyugszik és izgatottan pislog rám. Biztos nagyon várja már, megnyílik nekem, és miközben a táskámból kihalászom a saját pólómat, pulcsimat és nadrágomat, õ mesél nekem arról, hogy szereti a felhõket nézni. Felöltöztetem, nevetségesen nagyok rá a ruháim, de most egyenlõre ennyi is elég. A zoknim lóg a lábairól, cipõje sincs, de úgyis ölben viszem le a taxihoz, szóval nem izgatom magam ezen.

A hotelben a recepciós döbbenten bámul ránk, amikor besétálok a karjaimban a vadiúj fiammal. Valóban nevetséges egy szituáció, pláne amikor megbízom õt, hogy váltsa ki a patikában a recepteket és hozza fel a szobámba. A folyosón összefutok az ügynökökkel.

- Sikerült mindent elintéznie? – kérdezi Wrigler.

- Örökbe fogadtam – válaszolom. – Ideiglenes útlevelet is csináltattam, megrendeltem a mellettem lévõ ülésre a jegyét is.

- Tehát holnap velünk jön õ is – mosolyodik el Broster, és megcirógatja a szeppenten pislogó Xiang karját, aki erre, mint egy riadt kiscica, belefúrja az arcát a nyakamba. Elköszönök a kollégáktól.

Xiangnak tetszik a hotelszobám, pedig egy kis luk az egész apró fürdõvel és két szobával. Lefektetem az ágyba, rendelek vacsorát a szobaszerviztõl, gyors mosakodás a fürdõben, lekezelem a sebeit és bekötözöm, visszabújik az ágyba, megeszi a levest és egy egész kancsó gyümölcslevet egyedül megiszik. Belediktálom a fájdalomcsillapítót, ami rövid idõ alatt kiüti, és mély álomba zuhan.

Jól kimerülök, mire végre leülhetek pihenni. Remélem nem lesz azért minden napom ilyen stresszes ezután.

A nappaliban elvágódok a kanapén, és azonnal mély álomba zuhanok. Egy érintésre ébredek. Még sötét éjszaka van. A kanapé mellett a földön Xiang térdel, könnyes az arca.

- Mi történt, Xiang? - suttogom.

- Olivert nem hagyom el. Oliver véd meg engem a varázserejével. Ha Oliver nincs ott, visszajön apa, és meg fog verni – motyogja, láthatóan nincs teljesen ébren, de nem is csoda, hiszen erõs fájdalomcsillapítót kapott. A szavaiból világosan lejön, hogy fél egyedül.

- Meg fogsz így fázni – dörmögöm álmosan. Kitápászkodom a kanapéból és felnyalábolom õt a földrõl. Visszaviszem az ágyba, betakargatom. Iszik egy kis vizet és végre megnyugszik. Ledõlök mellé a takaró tetejére, de kevés a hely, mivel ez egyszemélyes ágy. Hát így baromi kényelmetlen lesz nekem, de õt nem zavarja, összekucorodik, belefúrja arcát a mellkasomba és máris hortyog.

***

A fájdalmas reggeli sebkezelés után a fájdalomcsillapítóktól és a finom habos kakaótól elkábul. Egy takarót köré tekerek, mert hûvös van odakint. Szépen csendben tûri az utat a repülõtérig, ahol a kocsiban a két ügynök jó kedélyûen beszélgetnek.

- Xiang szereted a csokit? – kérdezi Broster. Lefordítom a kérdést az ölemben ülõ takarókupacnak, és õ csodálkozva, álmosan pislog.

- Nem tudom…

Brovser elõvesz a zsebébõl egy Mars szeletet és felé nyújtja, de Xiang nem veszi el, csak gyanakodva pislog a takaró alól.

- Vedd el, Xiang. Az a tiéd. – Kinyúl érte és gyorsan berántja magához. – Mond neki, hogy „köszönöm” – mondom a szót angolul. Megismétli, amitõl az ügynök elégedetten mosolyogva bólint. – Még nem eheted meg, tedd el késõbbre, jó?

- Jó. – Egészen a reptérig lefoglalja magát vele, fogdossa és nézegeti, zörög a csomagolásával. Utána megfeledkezik róla teljesen, mert a fényûzõ váróteremtõl leesik az álla, pláne a repülõgép belsejétõl. Kap az utaskísérõtõl egy puha párnát, amire leülhet, és még egy takarót. Sokat beszélek hozzá, elmondom miben ülünk, ki a kedves nõ, mennyit utazunk, hová utazunk, ilyenek. Csak lassan szokja meg a helyzetet, csak ebédnél, amikor bekanalazza a levesét, akkor kezd el végre kérdezgetni.

A gazdám megrterte apát. Kicsavarta a kezét, ahogy apa annak a nõnek a gyárban, aki szerinte lopta a cipõfûzõket.
- Jól vagy? - kérdezi, mellém guggolva. Apa már nem kiabál, de nem nézek oda. Nem tudok ránézni!
- Fáj a fejem, a hátam… csíp a fenekem… Apa… apa nagyon mérges rám! Haza kell mennem vele… meg fog büntetni…
- Nem fog. Biztonságban vagy, ne félj. Nõvér! – kiabál valakinek. – Segítsen!
Az ölébe vesz és visszavisz a puha ágyra. Akkor nem õ küldött vissza apához? Nem is szólt neki, hogy itt vagyok? Akkor hihetek neki… nem árult el engem! Beszél a nõvel, aki velünk jött be, majd hozzám fordul.
- A doki megnézi a sebeidet, engedd meg neki. Kint leszek a folyosón. Mindjárt visszajövök, jó? - De siessen!
- Jó… - suttogom mégis halkan.
Amíg az orvos minden kötést lecserél, mindenhol megkeneget valamivel, ami néha nagyon fáj, azon gondolkodom, hogy micsoda is õ. Megmentett az idegentõl, elhozott olyan helyre, ahol puha ágy van, kapok finom levest, és már nem is fájnak annyira a sebeim, mint korábban. Eszembe jutnak a mesékbõl a varázslók, a lovagok. Mindig ilyeneket meséltünk egymásnak, ha nagyon féltek a kicsik. Akkor õ is egy ilyen! Megmentett engem, mint ott a másik szereplõt?
Amikor visszaér, meg is nyugszom, nem is olyan fájdalmas, ahogy az orvos a lábam kenegeti.
- Apád elment. Nem fog visszajönni, soha többé nem kell találkoznod vele. - Hát tényleg az?! Varázsló… megmentõ varázsló!
- Tényleg?
Bólint, majd az orvossal kezd beszélgetni. Valahova megyünk. Hova megyünk? Mondta a nevét, vagyis ha az az lett volna, de nem értettem teljesen.
- Ma délután bent voltam a rendõrségen és a Kínai okmányhivatalban, megszereztem a papírokat, amiket apád az elõbb aláírt. Mától nem õ az apád. Tudom, meg kellett volna beszélnem veled elõre, de rövid az idõ, holnap reggel már utaznunk kell. Ugye velem maradsz? Nem akarok rád erõltetni semmit, de szeretném, ha velem jönnél Xiang. Van egy szép lakásom, macskám, és lesz saját szobád, ágyad. Finomakat ehetsz nálam, és… járhatsz iskolába… Xiang? Érted, amit mondok?
Rápillantok, majd lesütöm a szemeimet. Nem… nem értem. Illetve de, és közben mégsem!
- Kérdezz rá arra, amit nem értettél - noszogat nagyon kedvesen.
- Hát… ha a gazdám nem vagy, akkor… hogy hívjalak? És mivel utazunk? Hosszú lesz az út? Ha veszek fel tiszta ruhát, ülhetek az ülésre? - kérdezem csillogó szemekkel és lassan megfogom a kezét. Valamiért úgy érzem, tényleg nem szeretne bántani, hiszen megvédett, mióta ismerem. - Szeretek utazni. Csak mindig lent kell ülni az ülés elõtt, mert piszkos vagyok. De ha kapok rendes ruhát… vagy ezt! - mutatok lelkesen a hálóingemre. - Vigyáztam rá, látod, nem is véres!
Elmosolyodik, felsóhajt, és megszorítja nagyon picit a kezem.
- Ahogy korábban kértelek, hívj Olivernek, rendben? - Bólintok. Rendben. - És nem, nem utazunk autóval, de hosszú út lesz.
Elgondolkodom. Nem autó.
- Busz?  - Nemet int. - Az, amelyik a vasakon megy? - Felvonja a szemöldökét.
- Vonat. De nem. - Bólintok most én. Milyen van még?
Mint egy játék! Mint amikor nagyon ritkán játszhattunk kitalálósdit a többiekkel, ha apa és anya elutaztak.
De milyen jármûvek vannak még…? Nagyon gondolkodom, majd ahogy eszembe jutnak, sorban kérdezem, õ pedig sorban mond rá nemet. Nem bicikli. Nem gyalog. Nem motor. Nem autó, nem busz és nem vonat.
- Hajó? - kérdezem. - A hajók olyan szépek a képeken - sóhajtom.
- Nem, de utazunk akkor késõbb olyannal is - mosolyodik el.
- Egy maradt - nézek rá, a szemébe. - Az, ami az égen repül? - kérdezem megszeppenve.
- Igen, repülõ. Azzal utazunk, de ha szeretnél, ülhetsz ablakhoz.
És beszélgetünk. Nyugodtan elmagyarázza, hogy nem lesz baj, hiába magasan van, nem tud leesni sem, pedig én ettõl féltem. Megnyugtat, felszállunk, kapok egy puha párnát a fenekem alá, õ ott lesz, és én alhatok egy nagyot, vagy nézhetek felhõket. Elmesélem neki, hogy szeretek felhõket nézni, és láthatóan nem is untatom. Mire visszaér az orvos és közli, hogy hazamehetünk, Oliver elõvesz egy táskát, benne egy póló, egy pulóver és egy nadrág. Nagyok rám, de tiszták, kényelmesek… Már biztos vagyok benne. Csak annyi a dolgom, hogy nem engedem el, akkor nem tud elmenni, így nem lesz baj, apa sem jön vissza, hiszen Oliver varázsereje el tudja üldözni! A mesében is ez volt a rossz emberekkel… elüldözte õket a varázsló ereje, mert féltek tõle.

Mikor kimegyünk a kórház elé, pontosabban Oliver megy, én meg a karjában, meglep a környék. A hazám, de mégsem… aztán egy autóba szállunk, de nem kell a földre ülnöm. Mivel nincs párna, a lábára ülök, hogy ne legyen kemény a fenekemnek, mert azt mondta a doktor, hogy tilos. Meg szilárdabb ételt ennem sem szabad. Mire elérünk oda, ahova menni kell most, annyi élmény, látvány és fény, annyi új inger ér, hogy elszundikálok, és már csak egy épületen belül ébredek. Ott sem sokára. Két férfi áll velünk szemben, de az egyik meg akar érinteni. Én elhúzódok, amennyire tudok, és addig mocorgok, míg az orrom be nem fúrom Oliver kabátja alá. Itt meleg van és jó illat. Itt is hagyom. Mikor felkelek legközelebb, megint ágy, de körbe sem nézek. Oliver! Hol van?!
Szuszogva mászom le az ágyról, és ijedtemben sírni kezdek. Itt hagyott? Miért?
A nappaliban alszik valaki. Odamászok, és õ az. Könnyeimet törölgetve ölelem át lelógó kezét, és így, nekidõlve annak, amin fekszik, megpróbálok elaludni, de felkel.
- Mi történt, Xiang? - kérdezi.
- Olivert nem hagyom el. Oliver véd meg engem a varázserejével - ismertetem vele is a tényeket, és ásítok. - Ha Oliver nincs ott, visszajön apa, és meg fog verni.

Könnybe lábadnak a szemecskéi. Talán csípõs a leves? Egy kórházban képesek lennének ilyet adni a betegeknek?!Vagy túl forró volt így is?

- Mi történt? Megégette a nyelved?

- Én… én soha nem ettem még ilyen finomat… Ez… ezt nem szabad megennem, ez nem az enyém…

Sírva tolja el a tányért magától. Összeszorul a torkom. Ez csak egy kurva kórházi leves, és õ könnyezve dicséri. A fenébe is.

- Edd meg, kérlek. Biztosan tudom, hogy a tiéd. Csak engedd, hogy megetesselek, mielõtt teljesen kihûl, oké?

Felnéz egyenesen a szemeimbe. Mindjárt én is elsírom magam, a kurva életbe… Egyél kicsike, egyél…

- Igenis…

Csupasz kezével törli le könnyeit és folyó orrát, ezért gyorsan elõkapok egy pézsét a zsebembõl és nekiadom.

- Ebbe fújd ki.

Folytatom az etetést, türelmesen megmutatom neki, hogyan kell helyesen megfogni a kanalat, és lassan elfogy az egész leves. Az asztalra teszem a tálcát, és visszaülök mellé. Amíg evett, gondolkoztam, és már fejben kész a tervem. Magammal fogom vinni õt, ehhez kétség sem férhet, és már tudom hogyan fogom megtenni.

- Ga… zdám. Mikor megyünk el innen?

Nem tudom, még az orvossal is beszélnem kell, hogy ilyen állapotban egyáltalán szállítható-e.

- Ne félj. Nem lesz semmi baj.

- Igenis, gazdám.

* * *

Az egész délutánt a rendõrségen töltöttem. Követelõztem, könyörögtem és fenyegetõztem, de megérte. Xiang Pan örökbefogadási papírjai a zsebemben lapulnak, az állítólagos nevelõapja címével együtt. Mielõtt elmegyek oda aláíratni az átruházást, a kórházhoz hajtok a kocsimmal, hogy benézzek a srácra.

A folyosón egy kínai férfi jön velem szemben, és maga után a földön húz valamit. Mi a franc az? Ordít vele, és nem szólnak rá a folyosón sietõ ápolók és orvosok. Kínaiul ordítozik, nagyon ocsmény szavakat használ, de nehezen értem, mert a dialektus…

- Xiang! – nyögöm döbbenten, amikor felismerem a kórházi hálóingben a földön csúszó fiút.

Egyetlen mozdulattal megragadom a nálam jóval alacsonyabb, elhízott férfi grabancát, és lecsavarom a kezét Xiangról. Közben reccsen a csontja, felordít, de amikor a homloka a falon koppan, elhallgat. Nem engedem el, csak összeszorítom a számat, és villogó szemekkel gyomorszájon rúgom, hogy a földre görnyed és öklendezni kezd. Elõkapom farzsebembõl a bilincset, csuklójára kattintom és a falon a fûtõcsövek egyikéhez csatolom a karját.

- Beszédem van veled – mondom a nyöszörgõ alaknak kínaiul. – Megvársz itt.

Xiang mellé guggolok, aki összekuporodva ül a fal mellett. Deja vu. Megfogom az arcát, ami feldagadt. Megütötte az a rohadék.

- Jól vagy?

- Fáj a fejem, a hátam… csíp a fenekem… - pihegi könnyes szemekkel. – Apa… apa nagyon mérges rám! Haza kell mennem vele… meg fog büntetni… - sírja.

- Nem fog. Biztonságban vagy, ne félj. Nõvér! – kiáltom, és máris odafut hozzánk egy. – Segítsen!

Felnyalábolom nagyon óvatosan a fiút, és visszaviszem a kórteremhez. A rendõr hol a faszban van? Visszarendelték bosszúból, amiért a hivatalban erõszakoskodtam? Francba.

Lefektetem az ágyra az ápoló segítségével.

- Hívja az orvost, nézze meg a sebeit.

 Amikor visszajön a doki, megsimogatom Xiang kócos haját.

- A doki megnézi a sebeidet, engedd meg neki. Kint leszek a folyosón. Mindjárt visszajövök, jó?

- Jó…

Odakint a fickó kezd magához térni. Leszedem a fûtõcsõrõl, és beviszem egy üres kórterembe. Becsukom magunk után az ajtót.

Amikor újra kilépek onnan, nem vagyok valami büszke magamra. Megigazítom a ruhámat, és kifújom magam. Egy ember alapos összeverése eléggé fárasztó dolog… De a lényeg megvan, aláírta és a Kínában jellemzõ névpecséttel lepecsételte a hivatalos okmányt, amely szerint Xiang Pen nevelõszülõi jogosultja mától én vagyok. Az ideiglenes útlevél, amit csináltattam neki délután bõven elég lesz. Visszasietek a kórteremben. Az orvos éppen kötést cserél Xiang egyik lábán, ahol átázott. Csúnya gennyes seb van ott, azt valami ecsetelõvel lekeni, és újra bekötözi. Az ágy végében állva figyelek. Xiang csendben könnyezik, valószínûleg fájdalmai vannak, mégsem ad ki egy hangot sem, csak az ajkai remegnek.

- Apád elment – mondom neki halkan. – Nem fog visszajönni, soha többé nem kell találkoznod vele.

Nagyra nyílnak a szemei.

- Tényleg?

Bólintok. A doki befejezi a kötést, leveszi a gumikesztyûjét és felém fordul.

- A páciens jól van, szerencsére a mûtéti seb nem szakadt fel.

- Szeretném õt még ma este elvinni, és holnap repülõvel elutazunk. Ön szerint bírni fogja az utat ilyen állapotban?

Homlokát ráncolva gondolkozik.

- Igen, de a sebeinek folyamatos orvosi ellátásra lesz szüksége.

- Amerikában majd elviszem egy kórházba, ne aggódjon.

- Nos, akkor megírom a zárójelentést és felírok néhány receptet, fájdalomcsillapítót, ecsetelõt a sebekre, és antibiotikumos ecsetelõt a gyulladt sebekre, és kötszert. Ma este és reggel is kezelje le mindenhol, és ne keverje össze az ecsetelõket. Egy órán belül itt vagyok.

- Köszönjük.

Amikor kettesben maradunk Xiangal, leülök a székemre mellé, és elégedett sóhajjal beletúrok a hajamba. Apa lettem. Valahogy másképpen képzeltem el a majdani szülõ szerepet, de hát ahogy Chikagoban a rendõrök szokták mondani: soha nem tudhatjuk mi vár ránk a következõ utcasarkon.

- Ma délután bent voltam a rendõrségen és a Kínai okmányhivatalban, megszereztem a papírokat, amiket apád az elõbb aláírt. Mától nem õ az apád. Tudom, meg kellett volna beszélnem veled elõre, de rövid az idõ, holnap reggel már utaznunk kell. Ugye velem maradsz? Nem akarok rád erõltetni semmit, de szeretném, ha velem jönnél Xiang. Van egy szép lakásom, macskám, és lesz saját szobád, ágyad. Finomakat ehetsz nálam, és… járhatsz iskolába…

Elbizonytalanodok, mert csak bámul rám, és talán fel sem fogja amit mondok.

- Xiang? – szólítom meg kedvesen. – Érted amit mondok?