|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Rauko | 2013. 10. 27. 13:02:54 | #27913 |
 Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
- A világoskék póló, amin ezüst minták vannak, nagyon jól áll neked . mondja, és igazat kell adjak neki. Az tényleg…jó.
- Igen, az nagyon tetszik nekem is! És ez? Meg ez? Meg ez? – Teljesen felizgatom magam. Dobálom magamról le és húzgálom fel a ruhákat, bár lassan egyre nehezebb levegőt venni. Ezt gondolom, ő is észreveszi, hiszen megszólal.
- Xiang, szerintem ideje pihenned egy kicsit. Hagyd most azokat a ruhákat, ülj le ide - kér, én pedig megteszem. Jó lesz kicsi kifújni magam.
- Jó…
Leülök mellé, mire Gombóc át is mászik hozzám. Egy ideig csak ülünk, majd megmutatja a fekete dobozt. Bekapcsolja és villogó kép… ez egy tévé?! Apáéknak volt ilyene! Ebben mindig mennek dolgok, és akár azt is lehet látni benne, hogy a világ másik végén mi van.
Megtanít, hogyan kell használni. Hangot fel és leadni, a csatornák között váltani, be meg kikapcsolni is és megkér, ha neki el kell menni, használjam, mert jó.
A kezembe adja a kapcsolót én meg nyomogatni kezdem. Aztán elérek egy érdekességhez. Kedves, gyerekeknek való zene és kép, de közben a furcsa nyelven beszélnek! Mint amikor a pici gyereket tanítják. Lelkesen figyelem, és Gombóc simogatása közben elkezdem mondogatni, amit ott hallok. Állatok, tárgyak, hogy értsem is, kép is van hozzá, hogy mi micsoda. Írás is van, de azt nem értem, de a hangját le tudom utánozni, a képeket meg értem.
Nagyon koncentrálok és nagyon figyelek, így lassan megjegyzek pár szót.
Amikor szól, hogy megy a konyhába vacsorát csinálni, már lelkes vagyok, csak bólogatok és le sem veszem a szemem a képről.
- Xiang, hallod? - kérdezi. Ijedten pillantok fel.
- Bo… bocsánat. Nem. Mit? - kérdezek vissza elpirulva. Belesimít a hajamba. Olyan kellemes az érintése…
- Krumplipürét csináltam, jó lesz?
- Igen, olyat már ettem! De a tiéd biztosan finomabb! - mosolygok rá. Mikor menne el, elkapom a kezét és ahogy megfordul lelkesen mutatok le gombócra és a furcsa nyelven kimondom. - Ez egy macska.
- Nahát! - mosolyog rám. - A tévéből tanultad? Nagyon ügyes vagy - mondja. Megkérdezi, hogy most szeretnék-e enni és mivel elég éhes vagyok, igennel felelek.
Kisétálok vele és lelkesen sorolom a szavakat, amiket már tudok. Kutya, macska, ló, virág, nap, de a mondat az csak az az egy megy.
- Ugyanúgy kell, ahogy a többit - jegyzi meg. - Ez egy macska - ismétli. - Ez egy ló. Ez egy kutya. De majd keresünk valakit, aki jobba ért ehhez, oké? Egy kedves embert, aki megtanít téged angolra. Mert ez a nyelv az angol.
- Angol… - ismétlem suttogva. - Milyen szépen hangzik! De ha tudnék olvasni, sokkal könnyebb lenne. Pár dolgot ismerek csak sajnos - vallom be. - De Oliver, egyelőre nem szeretnék a többiekkel menni. Iskolába.
Rám néz, a szemembe, majd felsóhajt.
- Egyelőre nem kell, de majd később igen. Szeretném, ha lennének barátaid, érted? De előtte itthon fogsz tanulni, úgy jó? - Bólintok.
- És Helen doktornő mit mondott?
- Azt, hogy nem szabad utánad innom és ennem, és vigyáznunk kell a sebkötözésedkor is. Elkaptál egy betegséget. De a szuriktól meg fogsz gyógyulni, rendben?
- Persze, hogy rendben. Oliverrel vagyok, így nem lehet bajom, ezt biztosan tudom - mosolygok rá és enni kezdek.
Ez az étel is nagyon finom, de ebből sem ehetek sokat, így csak megjegyzem, hogy ha jól leszek, szeretnék sokat ilyet! Megígéri, hogy csinál majd nekem.
Mikor végzünk, leülünk a kanapéra. Kapok egy pohár kakaót, azt még megihatom, mielőtt zuhany és sebkötözés. Nekem viszont eszembe jut valami.
- Oliver! Mondtad korábba, hogy az emberek nálatok csak a feleségükkel vagy a barátnőjükkel alszanak. - Ránézek. - Neked miért nincsen? Hiszen olyan szép férfi vagy! Mert én mindig a fiúkat nézem meg jobban, de te is? Vagy én tartalak fel? Miattam nem tudsz?
Várakozva pillantok rá. Nem értem, miért nem kell a lányoknak.
|
| Levi-sama | 2013. 10. 27. 11:36:28 | #27909 |
 Karakter: Oliver Morsen
Megjegyzés: ~Raukonak
- Nos, miket szeretnél? – kérdez Xiangtól.
- Ne… nem tudom.
- Akkor rábízzuk a hölgyre? – Bólint, így az eladó felé fordulok. – Egy teljes ruhatárra lenne szükségünk neki. Fehérnemű, ruhák, cipők, kabát, és minden egyéb.
- Rendben. A méreteit tudja?
- Sajnos nem. Tud ebben segíteni nekünk?
- Természetesen. Ránézésre már nagyjából tudom is, hozok próbaképp néhány ruhadarabot, és az alapján már össze tudjuk szedni a többit. Megfelel önöknek?
- Igen.
- Akkor kövessenek, kérem.
A próbafülkékhez megyünk.
- Mit csináljak? – kérdezi Xiang.
- Menj be, és próbálj fel egyet-egyet. A méret miatt, rendben?
- De nem baj, hogy sebes vagyok?
Ellágyulva megsimogatom a fejét.
- Itt senki nem fogja látni.
Bemegy, magára húzza a függönyt, és némi motoszkálás után szövegelni kezd. Érzem, hogy miért teszi. Fél, hogy mire kijön, nem talál itt, ezért leülök a fülkével szemben egy fotelre, és higgadtan, megnyugtatóan válaszolok minden kérdésére. Néhány perc múlva előjön egy nadrágban és pulóverben.
- Kicsit nagyok, nem? Kényelmes?
- Igen! Nagyon jók – mosolyog és megperdül előttem. Nem is baj, ha kicsit nagyobbak a ruhák, hiszen terveink szerint hízni fog, mert most nagyon sovány. Az eladó ellenőrzi a ruhák cimkéit.
- Rendben, akkor megvan a méret. Hozok négy nadrágot, négy pólót, két pulóvert, egy kabátot. Van kívánság a színével kapcsolatban?
- Nincs, önre bízom, csak jól álljon neki.
Térül-fordul, a ruha halom nő előttünk. Xiang meglátja a pólókat.
- Nem szeretnék olyat, amiből kilátszik a karom. Nagyon sebes, ronda. Nem lenne baj, ha csak hosszabb ujjú lenne?
- Dehogy lenne baj.
- Kérem, cserélje ki a rövid ujjú pólókat hosszú ujjúakra – fordulok az eladóhoz. Néhány perc múlva kész is a ruhatár.
- Most nézzünk cipőt.
Átsétálunk a bolt másik oldalára. Ott Xiang nagyon fellelkesül, és kiselőadást tart nekem a jó cipőkről. Végül választ két cipőt és egy papucsot. Felöltözik rendesen, a zacskókba beteszem amit levetett magáról.
Nagyon csinos lett így felöltözve, elégedetten fizetek a kasszánál egy kisebb vagyont.
A plázában sétálgatunk még egy kicsit, mert nagyon fellelkesült és látom rajta, hogy még bírja.
- Az micsoda? – mutat egy gyermek kezében lévő pohárra.
- Shake-nek hívják. Hideg, tejes dolog, édes, van több ízben is. Kérsz?
Odamegyünk a gyorsétterem pultjához. Az eladólány Xiangon felejti a szemeit, meg tudom érteni, nagyon csinos srác, és most már divatosan is öltözik.
- Milyen ízben kéred? – mondja neki, de Xiang nem érti.
- Azt kérdezi, milyen ízűt kérsz.
- Nem tudom, melyik milyen. Olyat, amilyet te is!
- Neki is egy csokisat, kérek – fordulok az eladóhoz. Elrakatom zacskóba.
- Otthon megisszuk, oké? Addigra nem lesz olyan nagyon hideg sem, nem fájdul meg a torkod.
- Rendben!
Otthon lelkesen próbálni kezd, így a shake bekerül a fagyasztóba inkább.
- Szerintem ez a legszebb. Szerinted? Neked melyik tetszett?
A kanapén pihenek, ölemben dorombol Gombóc, és követeli a simogatást. Örülök, hogy Xiang ilyen lelkes.
- A világoskék póló, amin ezüst minták vannak, nagyon jól áll neked.
- Igen, az nagyon tetszik nekem is! És ez? Meg ez? Meg ez? – kérdezget, fel-le veszegeti őket, de egyre sápadtabb az arca.
- Xiang, szerintem ideje pihenned egy kicsit. Hagyd most azokat a ruhákat, ülj le ide.
- Jó…
Leteszi a fotelbe ami a kezében van, és lehuppan mellém. Gombóc - a hűtlen dög – azonnal átmászik hozzá, megdögönyözi a mancsaival a combjait, és behunyt szemekkel éktelen zörgésbe kezd.
Bekapcsolom a tévét, és ezzel újra fellelkesítem Xiangot. Megtanítom neki a gombokat, hóna alá dugom a hőmérőt, aztán magára hagyom a kattintgatással, kimegyek a konyhába valami ehetőt készíteni vacsorára.
|
| Rauko | 2013. 10. 26. 19:07:06 | #27895 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
- Nem fogsz meghalni, nincs semmi baj. - Megnyugszom. Akkor nem kell elhagynom Olivert, ez jó! - Mindjárt kapsz egy injekciót a doktornőtől, az egy kicsit kellemetlen lesz. Otthon majd mindent elmondok neked, itt most nem alkalmas. Inkább beszéljünk másról. Ha itt végeztünk, elviszlek egy szép helyre, ahol sok bolt van. veszünk neked néhány ruhát és cipőt, te magad kiválaszthatod, ami tetszik, jó? - Nekem? Csak nekem…?
- Ruhák és cipők? – kérdezek azért vissza. Biztos, ami biztos… – Nekem?
- Igen, neked.
Nyugodtan tűrök mindent, hiszen kapok majd ruhákat és cipőt is. Ez nagyon jó! AZ sem zavar, hogy a sok ember mind néz. Biztos Olivert nézik, hiszen ő annyira szép…
Aztán elérünk oda, ahol venni fogunk dolgokat. Ott már nem zavarnak az emberek, hiszen minden olyan… szép! Minden csillog, mindenki szép. Mindenhol villogó fények, színes üvegek és sok dolog! Aztán bemegyünk az egyik boltba. A furcsa nyelven beszélgetnek, de én a ruhákat figyelem. Itt tényleg mindenféle van…!
- Nos, miket szeretnél? - kérdezi Oliver mosolyogva.
- Ne… nem tudom - vallom be, elpirulva.
- Akkor rábízzuk a hölgyre? - Bólintok, és ő mond valamit a nőnek, aki mosolyogva eltűnik a dolgok között. Majd megjelenik megint. Mond valamit, elindul, és mi követjük. Lefüggönyözött, kicsi helyes szobába visz, és mutat az egyikbe, ami tele van új dolgokkal.
- Mit csináljak? - kérdezem, felnézve Oliverre.
- Menj be, és próbálj fel egyet-egyet. A méret miatt, rendben?
- De nem baj, hogy sebes vagyok? - kérdezem.
- Itt senki nem fogja látni. - Bólintok és bemegyek. Amíg öltözök, folyamatosan beszélek, hogy Oliver ne hagyjon itt. Semmiségekről. Hogy melyik milyen, mennyire puha, majd amikor felveszek egy barna anyagú nadrágot és egy fehér felsőrészt, kiállok. Mindketten rám pillantanak, mintha meg lennének lepve.
- Kicsit nagyok, nem? - kérdezi Oliver. - Kényelmes?
- Igen! Nagyon jók - mosolyodom el, és körbeforgok. A nő mond valamit és elkezdi kiválogatni a ruhákat. Van benne mindenféle. Fehér nadrág, fekete, barnás, felsőből is van mindenféle, de amikor a rövidujjúkat nézegeti, megszólalok. - Nem szeretnék olyat, amiből kilátszik a karom - mondom Olivernek. - Nagyon sebes, ronda. Nem lenne baj, ha csak hosszabb ujjú lenne?
- Dehogy lenne baj - mondja Oliver, és szól a nőnek. Bólint, majd elsiet és mielőtt megkérdezhetném, hova ment, megint visszajön pár másik, hosszabb ujjú felsőrésszel, amik nagyon tetszenek. Van mintás, feliratos, mindenféle! Nagyon szépek!
- Most nézzünk cipőt - jegyzi meg Oliver, és én bólintva követem őt és a nőt is.
A cipők között végül nehezen, de találunk olyat, ami jó. Szerencsére ehhez értek, és tudom mondogatni, hogy a gumitalpú miért jobb, és végül kapok sportcipőt is, egy fekete szépcipőt is, meg egy bélelt papucsot otthonra. Mosolyogva nézegetem a holmijaimat. Ráadásul a barna nadrág és a felső rajtam maradhatott, és felhúztam a sportcipőt is, így már nem néznek annyira, mikor kimegyünk. A felső is takarja a sebeimet, ami jó, nem szeretem, ha látszanak. Nem szépek.
Ahogy sétálunk kifelé, meglátok valamit.
Egy kis kocsi, és egy aranyos maci van az elején. Valamit adnak, pohárban.
- Az micsoda? - kérdezem.
- Shake-nek hívják. Hideg, tejes dolog, édes, van több ízben is. Kérsz? - Bizonytalanul nézek szét. Meglátok egy kislányt, aki nagyon nagy kedvvel iszogatja, így bólintok, és követem Olivert mikor odamegy.
A lány, aki adja, rám néz és tőlem kérdez valamit, de Oliverre nézek.
- Azt kérdezi, milyen ízűt kérsz - fordítja le nekem.
- Nem tudom, melyik milyen. Olyat, amilyet te is!
Bólint, kér és a lány egy szatyorba eszi, amit én fogok.
- Otthon megisszuk, oké? Addigra nem lesz olyan nagyon hideg sem, nem fájdul meg a torkod.
- Rendben - bólintok lelkesen, és tovább nézelődök. Mennyi szép dolog van itt…
Hazaérve nagyon fáradtnak érzem magam, de ahogy elkezdjük kipakolni a ruhákat fellelkesülök, és elkezdek leöltözni, hogy felpróbáljak mindent. Oliver a kanapéra ül és figyeli, ahogy öltözöm le, és fel, és mindegyiket lelkesen mutogatom meg neki. Van egy nadrág.
Farmeranyag, ismerem, cipő is volt ilyenből a gyárban. De ez fekete, és ahogy felveszem a fehér inget, végignézek magamon. A nadrág nagyon szűknek látszik, mégis kényelmes. Valamiért ez tetszik a legjobban!
- Szerintem ez a legszebb - nézek Oliverre. - Szerinted? Neked melyik tetszett?
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 10. 26. 19:09:20
|
| Levi-sama | 2013. 10. 26. 18:27:29 | #27892 |
Karakter: Oliver Morsen
Megjegyzés: ~Raukonak
- Jó lesz, csak siess haza – mosolyog. Végre látom megint mosolyogni, és ettől megnyugszom. - Ez micsoda? – kérdezi.
- Tejbe áztatott zabpehely, kóstold meg. Nagyon finom.
Ízlik neki, szerencsére megjön az étvágya, és kérne még egy tányérral, de nem szabad, az már sok lenne. Fokozatosan kell visszavezetnem a szilárd ételeket, most a pépeseket eszi majd két napig, ezt elmagyarázom neki.
Evés után azonnal elfárad, így lefektetem aludni. Beszélek a szomszédommal is. Eddig a macskámról is ő gondoskodott, mostantól lesz egy fiú is. Meglepően örült a dolognak, aztán amikor visszasiettem a lakásomba, akkor esett le, hogy miért. Mrs. Mollins magányos.
Visszamegyek Xianghoz, betakargatom.
- Szólok a néninek, akivel találkoztunk, hogy nézzen be hozzád. Rendben?
- De nem tudok a nénivel beszélgetni. Gyorsan meg kell tanulni azt a nyelvet.
- Meg fogod, ne izgulj. Bejön, ha valami baj van, sikoltozz, rendben? És ne félj. Semmi baj nem lehet, itt senki nem fog bántani.
- Megígéred, igaz?
- Megígérem. Pihenj.
* * *
A megbeszélt időben érek haza, Mrs. Mollins kedvesen fogad, és csak annyit mond, hogy Xiang csendben volt egész délelőtt.
- Nem lenne szabad betegen egyedül hagynia, kedveském… - sopánkodik.
- Tudom, és szégyellem is magam érte, Mrs. Mollins.
- Hogy került önhöz?
Számítottam a faggatózására, hiszen meg is ígértem neki, hogy elmondok mindent, így rázúdítom:
- Kínában voltam egy nyomozási ügyet intéztem, akkor találtam rá. Nagyon szomorú sorsú gyermek, sok borzalmat élt át, megsajnáltam és most…
- Most itt van – bólint megértően. – Miféle borzalmakat?
- Emberkereskedelem. Eladták, és rabszolgaként dolgoztatták egy cipőgyárban, aztán… Történt még sok rossz vele, de erről nem mesélhetek még.
Ráncos kezét a szája elé kapja.
- Emberkereskedelem? Ó, de hiszen ez borzalmas! Annyi szörnyűséget hallok a tévében és a rádióban az ilyen dolgokról! Szegény gyermek! Oliver, jöjjenek át hozzám bármikor, ha szükségük van segítségre. És eszik rendesen ez a gyermek? Szívesen főzök vagy sütök neki bármit! A meggyes lepényem híresen jó, de hát ezt maga is tudja…
- Köszönöm, Mrs. Mollins. Most még nem ehet darabosat, mert nemrég műtötték egy sérülés miatt, de talán egy hét múlva.
Elbúcsúzom tőle, és besietek Xianghoz. Az ágyán fekszik, ahogy hagytam, még a vízhez sem nyúlt, amit az éjjeli szekrényen hagytam neki. Sápadt, nem fest jól. Felébred, amikor a kezemmel gyengéden megérintem a homlokát.
- Már itthon is vagy?
- Átaludtad a délelőttöt.
- De a néni…
- Volt át, annyira mélyen aludtál, hogy nem keltett fel, és nem is kiabáltál álmodban. – Lerázom és beteszem a hónaljába a hőmérőt.
- Hát, nem álmodtam most semmit. De nagyon jó volt.
Hőemelkedése van. Francba. Eszünk pár falatot, aztán lemegyünk az alagsori garázsba a kocsimhoz. Egyszerű SAAB, sötétkék és tágas belsőtér. Tetszik neki a kocsim, de nagyon legyengül. Lóg rajta a nagy pólóm és a rövidnadrágom, a papucsom is nagy rá. Azt hiszem, a kórházból hazafelé majd bemegyünk egy plázába és alaposan bevásárolunk a ruhaboltokban. Remélem bírni fogja, és nem fárasztom ki.
helen doktornő nagyon kedvesen fogad bennünket, alaposan megvizsgálja és lekezeli, átkötözi Xiang sebeit. Leleteket is ad nekem, miközben dolgozik.
- A jó hír az, hogy Xiang gennyes gyulladása javulni kezdett, így nem lesz szükség metszésre. A lázát is a gyulladás okozza, idővel majd elmúlik, addig lázcsillapítót adjon neki szükség szerint.
- Rendben. És mi a rossz hír?
- Xiangnak egyes stádiumú szifilisze van.
Meglepetten nézek a kezemben lévő papírokra. Látom, hogy sok betegségre szűrték le Xiang vérét, és nagy piros betűkkel áll a „POSITIVE” szó egy sorban. Igen. Szifiliszes.
- Ez most komoly? – mormolom.
- Sajnos igen.
- Mi történt? – kérdezi Xiang. - Miért vagy ilyen szomorú, Oliver? Meg fogok halni?
- Mit kérdezett? – fordul felém Helen doktornő.
- Azt kérdezi, hogy meg fog-e halni.
- Nem, ez nem halálos betegség, most adok neki egy injekciót, majd holnap megint, és egy hónapon múlva teljesen meggyógyul majd. Addig viszont óvatosnak kell lenniük, mert ez nemi úton, vérrel és nyállal terjedő betegség. Azért is hoztam önöket ide az elkülönítőbe.
Xianghoz fordulok.
- Nem fogsz meghalni, nincs semmi baj. Mindjárt kapsz egy injekciót a doktornőtől, az egy kicsit kellemetlen lesz. Otthon majd mindent elmondok neked, itt most nem alkalmas. Inkább beszéljünk másról. Ha itt végeztünk, elviszlek egy szép helyre, ahol sok bolt van. veszünk neked néhány ruhát és cipőt, te magad kiválaszthatod, ami tetszik, jó?
- Ruhák és cipők? – kérdezi felcsillanó szemekkel, és amikor az orvos megszúrja injekcióval a karját, meg sem rezzen. – Nekem?
- Igen, neked.
Végre elmehetünk. Xiang békésen fogja a kezemet, és saját lábán jön mellettem. Igencsak megbámulják a kórházi folyosón a nagy póló és papucs miatt, ahogy a plázában is fél órával később, de szerencsére ő nem veszi észre. Csillogó szemekkel nézi a fényűző berendezést, a fényes és színes kirakatokat, a csinos embereket. Mutogat és kérdezget, akár egy kisgyermek, hiszen lélekben ő még az. Kissé bizarrnak tűnhet kívülállók számára, hogy kézen fogva sétálunk, de most nem számít, mert Xiangnak szüksége van erre.
Bemegyünk az első boltba, ami megfelelő. Egy eladónő siet elénk, furcsállóan néz minket, de aztán mosolyt erőltet az arcára.
- Üdvözlöm a Fashion Boys-ban, miben segíthetek?
|
| Rauko | 2013. 10. 25. 19:53:48 | #27873 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
- Ne félj, soha többé nem nyúlhat hozzád senki, itt biztonságban vagy, megvédelek – hallom meg megnyugtató hangját. Szeretnék hinni neki, hiszen… hiszen neki varázsereje is van. Akkor biztosan tényleg így van és már nem lesz soha többé semmi baj.
A közelsége, a szavai… érzem, ahogy lassan megint álomba zuhanok. Először félek tőle, de tudom, Oliver itt van. Nem lehet baj.
És nem is lett. Nem álmodtam semmi rosszat már, de nem vagyok jól. Kimegyek, ő a konyhában van.
- Jó reggelt – mosolyok rám.
- Neked is - köszönök vissza udvariasan.
- Gyere ülj le és egyél.
Teszem, amit kér, de nem esik jól az étel, csak a kakaómat iszom meg.
- Nem vagy éhes? - Nemet intek. – Hozok egy hőmérőt.
Visszajön, beteszi a mérőt, és épp akkor kezd el hangot kiadni, amikor megiszom a kakaómat.
- Ahogy sejtettem. Lázas vagy.
- És most mi lesz, Oliver? Visszaviszel Helen doktornőhöz? - Igent jelez.
- Egyébként is ezt terveztem délutánra. Most kapsz egy lázcsillapítót és visszabújsz az ágyba, átkötöm a sebeidet, ahogy szoktuk. Aztán pihensz, rendben? Én pedig elmegyek, mert muszáj a munkámmal is foglalkoznom, megírnom és leadnom egy jelentést. Addig te pihenhetsz, és játszhatsz Gombóccal. Ha minden jól megy, kettő körül hazaérek, és hozok valami finomat ebédre. Utána bemegyünk a kórházba. Jó lesz így?
Bólintok.
- Jó lesz, csak siess haza - mosolygok rá kábán. Visszamosolyog. Nézem egy darabig, majd visszaveszem az ételt. Látom, hogy ő csinálta, ennem kellene belőle, hogy neki is jobb kedve legyen.
- Ez micsoda? - kérdezem bizonytalanul belemerítve a kanalamat.
- Tejbe áztatott zabpehely, kóstold meg. Nagyon finom - feleli. Hümmögök egyet és enni kezdek.
Aztán kérnék még egyet, de megbeszéljük, hogy nem szabad.
- Ennyire finom? - kérdezi mosolyogva. Lelkesen bólogatok, de nagyon álmos vagyok megint, ásítok is egyet. - Biztosan a láz miatt van - sóhajt fel. - Gyere, menjünk a szobába, átkötözgetünk mindent és aludhatsz egy nagyot, rendben?
Követem, és segítek neki amennyire tudok. Sok seb már nem is fáj. csak a hátam meg a lábaim. De az már nem tűnik soknak. Miközben csinálja, megszólal.
- Szólok a néninek, akivel találkoztunk, hogy nézzen be hozzád rendben? - kérdezi.
- De nem tudok a nénivel beszélgetni - mondom szomorkásan. - Gyorsan meg kell tanulni azt a nyelvet.
- Meg fogod, ne izgulj - borzol bele a hajamba és mellém ül. - Bejön, ha valami baj van, sikoltozz, rendben? És ne félj. Semmi baj nem lehet, itt senki nem fog bántani.
- Megígéred, igaz? - kérdezem, és ő megígéri, majd kapok a homlokomra egy puszit és lassan vissza is alszok.
* * *
Arra kelek fel, hogy valaki a homlokomat simogatja. Kinyitom a szemem, de mivel Oliver az, megnyugszom rögtön.
- Már itthon is vagy? - kérdezem ijedten. Gombóc a mellkasomon fekszik.
- Átaludtad a délelőttöt - jegyzi meg.
- De a néni…
- Volt át, annyira mélyen aludtál, hogy nem keltett fel, és nem is kiabáltál álmodban. - Beteszi a lázmérőt.
- Hát, nem álmodtam most semmit - ismerem be. - De nagyon jó volt - mosolygok rá.
Mire megbeszéljük, hogy felkelek, eszünk valamit és indulunk, már pittyeg is a kis mérő. Megnézi, és elmondja, hogy valamicskét ment le, de azért be kell menni. Bólintok.
Követem, eszünk. Én csak egy kis tányér zabpelyhet kérek kakaóval, ő valami hambu… izét eszik. Azt mondja finom, elmagyarázza, hogy mi van benne, és megígéri, ha szabad, ehetek majd ilyet is. Hát, nem tudom, várom-e. Érdekes dolgok vannak benne, de biztosan finom.
Aztán bemegyünk a kórházba. Helen doktornő kedvesen köszön, én visszaköszönök neki, ahogy Oliver tanította, majd Oliver levetkőztet és a doktornő vizsgálni kezd. Közben papírokat mutat Olivernek és látom, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdezem halkan. - Miért vagy ilyen szomorú, Oliver? Meg fogok halni? - kérdezem kicsit félve. Tudom, hogy az milyen rossz, a gyárban az egyik néni meghalt, mert beteg volt. De én nem fogok. Oliver itt van velem, tudom! Nem lehet baj.
Szerkesztve Rauko által @ 2013. 10. 25. 23:52:48
|
| Levi-sama | 2013. 10. 25. 17:39:22 | #27867 |
Karakter: Oliver Morsen
Megjegyzés: ~Raukonak
Hiába aludtam egy keveset a kanapén, mégis ólmos fáradtság nehezedik rám, amikor egyedül maradok a hálószobámban. Lehámozom magamról a ruháimat, és a zuhany alá sétálok. Elernyedve, behunyt szemekkel élvezem a forró fürdőt. Lemosom magamról a rengeteg mocskot, ami Kínában rám ragadt. Bár ezt tehetném Xiangal is… Bárcsak kitörölhetném az emlékeit egy gombnyomással…
Alsónadrágot húzok magamra, és beleájulok az ágyamba. Úristen… de hiányzott már ez…
- NE! KÉRLEK! APA! NE!
Előbb állok a talpamon, mint hogy felébrednék, ezért zihálva bámulom a levegőt. Már reggel van… Rosszat álmodtam volna? Kábán pislogok, majd újra hallom a kiáltást, és kirohanok, majd berontok Xiang szobájába. Önkívületi állapotban vergődik az ágyában, és kínaiul kiabál, sír és sikítozik. Hiába szólongatom a nevén, nem hallja, ezért lefogom a kalimpáló kezeit, nehogy kárt tegyen magában. Fölé hajolva próbálom felébreszteni, és csak sokadjára tér magához. Tudom mi ez. Most, hogy nyugodt körülmények közé került, a tudatalattija elkezdi feldolgozni az őt ért traumát. Számítottam rá, hiszen a poszttraumában így működik ez, de nem gondoltam volna, hogy ennyire durva lesz.
- Nincsenek itt kutyák, nálam vagy. Velem vagy, a szobádban! Emlékszel? Eljöttünk onnan! Itt nincsenek kutyák és nem bánt senki. Hallod? Nincs semmi baj! Reggel van, ébredj fel! Nyisd ki a szemed, már süt a nap! Xiang…
Végre kinyílnak a szemei, felfogja a szavaimat és sírva fakad. Megkönnyebbült sóhajjal ülök le mellé az ágyba, és magamhoz ölelem, ő pedig bújik a karjaimba, erősen remeg az a vékony kis teste. Lassan felenged, és szipogva, remegve mesélni kezd. Ó bár ne tenné…
- A…pa volt. Vert, aztán sok kutya jött és ők engem… megint… sokan… aztán apa arca leesett és az idegen volt! És ő is akarta, de megharaptam, mert mélyen dugta a számba és hányni kellett, mint akkor, és megint a forró vassal simogatott… Nagyon fájt, Oliver! Ugye nem lesz többé ilyen? Ugye… ugye nem lesz semmi baj már? Ugye nem fog senki elvinni tőled? Nem akarom megint!
Gépiesen simogatom a haját, és most először gondolom azt, amióta velem van, hogy lehet hogy nem fogom ezt bírni. Olyan sok borzalmat élt át, hogyan tudnék neki segíteni, amikor még attól is rosszul vagyok, ha csak elmeséli a töredékét?
- Ne félj, soha többé nem nyúlhat hozzád senki, itt biztonságban vagy, megvédelek – mormolom vég nélkül újra és újra. Lassan elhalkul a szipogás, enyhül a remegése, és visszaalszik. Gyengéden visszafektetem a párnára, könnyektől nedves arcát letörlöm a takaró csücskével.
Elgondolkozva ülök mellette, és a haját simogatom amíg alszik. Segítségre van szükség, nincs vita. De honnan kerítsek kínaiul is beszélő pszichológust? A Kínai negyed a körzetembe esik, sok embert ismerek ott, ezért is tanultam meg a nyelvet. Talán valaki majd segít nekem találni egyet. Igen.
Kimegyek a konyhába, elkészítem a reggelit. Neki most tejben áztatott zabpehely lesz a reggelije, és egy csésze kakaó, csak mert szereti. Magamnak csinálók két pirítóst, és éppen azt kenegetem, amikor bő pólómban betotyog a konyhába Xiang.
- Jó reggelt – mosolygok rá kedvesen. Álmosan szorongatja a repülőjét, szemei pirosak és dagadtak az egy órával ezelőtti sírás miatt. Félénken pislog rám, de visszaköszön. – Gyere ülj le és egyél.
Szót fogad, de csak a kakaót kortyolgatja, a tányért eltolja magától.
- Nem vagy éhes? - Megrázza a fejét. Olyan bágyadtnak tűnik, mellé lépek és a homlokára teszem a kezem. Melegebb a szokásosnál. – Hozok egy hőmérőt.
Térülök-fordulok, és miután a kakaó elfogy, a lázmérő is csipog.
- Ahogy sejtettem. Lázas vagy.
- És most mi lesz, Oliver? Visszaviszel Helen doktornőhöz?
Bólintok.
- Egyébként is ezt terveztem délutánra. Most kapsz egy lázcsillapítót és visszabújsz az ágyba, átkötöm a sebeidet, ahogy szoktuk. Aztán pihensz, rendben? Én pedig elmegyek, mert muszáj a munkámmal is foglalkoznom, megírnom és leadnom egy jelentést. Addig te pihenhetsz, és játszhatsz Gombóccal. Ha minden jól megy, kettő körül hazaérek, és hozok valami finomat ebédre. Utána bemegyünk a kórházba. Jó lesz így?
|
| Rauko | 2013. 10. 22. 23:29:21 | #27827 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
A leves egyszerű, de nagyon finom. Ez is a legfinomabbak egyike, pláne, hogy Oliver csinálta, ettől csak még jobb. Ls nem is haragudott, hogy azt mondtam, hogy szeretem. Bár nem mondta, hogy ő is engem, de tudom, hogy igen. Ha nem így lenne, nem lenne ennyire kedves hozzám!
Este kapok valami furát, ami kellemetlen, de Oliver kéri, így megteszem. Kellemetlen, de… megteszem. Aztán zuhanyozhatok is. Furcsa élmény, az idegennél zuhanyozhattam, de soha sem nyugodtan, és most Oliver is segít. Amikor már tiszta vagyok és friss az illatom, újra keneget és lekötözi a sebeket, hogy ne lássam őket. Kapok egy nagy, kényelmes pólót, fogkefét, ami az idegennél is volt, den ez most a sajátom!
Aztán a szobámba kísér.
- Leoltsam a lámpát? – kérdezi halkan.
- Ne… - Sötét lesz! Nem szeretem. Akkor akárhonnan előjöhet akármi…
- Ott az ágyad mellett az éjjeli szekrényen van kislámpa, kapcsold fel. - Tapogatok, kapcsolok, és világít is! - Így, és most a nagylámpára nincs is szükséged, igaz?
- Igen, így jó… De ne csukd be az ajtót! - kérem, kissé talán hangosabban.
- Nem fogom. Az én szobám ajtaja is nyitva lesz, így ha kell valami, szólj és meghallom. – Megjelenik Gombóc is, aki kecsesen ugrik az ágyra és a fejem mellé fekszik. Mosolyogva simogatom meg. – Amint látom, megjött a hálótársad is, így nem vagy egyedül – mosolyog rám. – Ne maradj fenn sokáig. Jó éjt…
- Neked is kellemes éjszakát, Oliver - integetek neki, majd úgy helyezkedek, hogy az orrom Gombóc hason érjen.
Még látom, ahogy Oliver a szobájában öltözni kezd, de illetlennek gondolom, így gyorsan lehunyom a szemem és Gombóc dorombolására próbálok elaludni. Eleinte nem megy, kicsit félek, de ahogy lekapcsolódik Olivernél is a villany, és hallom, ahogy szuszog, én is nyugodtabban alszom el, és követem Gombóc és Oliver példáját.
* * *
Az udvaron ugyanott kuporodok össze, ahol szoktam. Apa felettem áll, mellette meg anya.
- Megmondtam, hogy ne legyél rossz fiú! De elszöksz, pénzt se hozol és még van pofád kérni, hogy ne bántsalak?!
- Kérlek, apa, ne… - suttogom sírva. Ahogy megjelenik egy csapat kutya, ordítani kezdek. - NE! KÉRLEK! APA! NE!!
Csak kiabálok, de semmi sem történik, senki sem jön!
- Oliver! - kisbálom sírva. - Oliver, bántanak! Gyere, Oliver! Ne engedd, hogy bántsanak!
- Senki sem jön! Oliver sem… - Apa arca leesik, és az idegené van alatta. Mellém lép, és a számba teszi. Hányingerem támad, összeszorul a szám, megharapom, mire hatalmas pofont ad. Ahogy földet érek rugdosni kezd, majd elkezdi a hasamhoz simogatni a forró vasat! Kiabálok, ordítok, a kutyák a fenekemnél, de senki… se…
- Hallod? Xiang, kérlek! - Oliver? Hogy kerül ő ide? Ahogy felfogom, hogy itt van, rájövök, hogy megvédhet!
- Kérlek, zavard el a kutyákat! Fáj… nagyon fáj és undorító! A fenekembe dugják! Kérlek… Oliver… Harapnak is! Zavard már el őket! Nagyon fájnak! - Sírva kiabálok, kapálózok, hadonászok, látom a kutyákat, el akarom zavarni őket, de aztán megint megszólal Oliver.
- Nincsenek itt kutyák, nálam vagy. Velem vagy, a szobádban! Emlékszel? Eljöttünk onnan! Itt nincsenek kutyák és nem bánt senki. Hallod? Nincs semmi baj! Reggel van, ébredj fel! Nyisd ki a szemed, már süt a nap! Xiang… - Ahogy kinyitom a szemem, meglátom. Szemeim még inkább könnybe lábadnak, annyira sírok, hogy csak hüppögve kapok levegőt, de ő az ölébe vesz és lassan ringatni kezd. Percekig nem tudok beszélni, csak sírni, de érzem, hogy el kell mondanom. Ha elmondom, nem bánthatnak.
- A…pa volt - szipogom. - Vert, aztán sok kutya jött és ők engem… megint… sokan… aztán apa arca leesett és az idegen volt! És ő is akarta, de megharaptam, mert mélyen dugta a számba és hányni kellett, mint akkor, és megint a forró vassal simogatott… - Még szorosabban bújok hozzá. - Nagyon fájt, Oliver! Ugye nem lesz többé ilyen? - kérdezem kétségbeesve. - Ugye… ugye nem lesz semmi baj már? Ugye nem fog senki elvinni tőled? Nem akarom megint! - Még szorosabban fogom őt. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok visszamenni…
Még mindig sírok, szipogok, hüppögök. De Oliver itt van. Így nem lehet baj, igaz?
|
| Levi-sama | 2013. 10. 22. 22:35:51 | #27824 |
Karakter: Oliver Morsen
Megmutatom neki a hálószobámat, majd az övét.
- Ez itt az én szobám, ez pedig a tiéd. Látod, itt leszek a közelben, oké?
Bólint, majd besétál a kis birodalmába. Felkapcsolom neki a villanyt. Egyelőre szimpla vendégszoba, de majd idővel berendezgeti a saját ízlése szerint.
- Csodaszép – suttogja, ámulattal simogatja, tapogatja a dolgokat. - Ez annyira puha… Ez csodálatos! – Az ablak?
- Ki is lehet nyitni. – Kitárom neki, a szemközti parkot bámulja boldogan, amit az éjszakai fények épphogy megvilágítanak. Behunyt szemekkel szívja magába a friss levegőt. Hirtelen kisiet, de mire utána mennék, már jön is vissza a repülővel és a csokival. Meglepően fürgén mozog, remélem nem fakadnak fel a sebei a lelkes ugrálástól.
- Majd megeheted ám – jegyzem meg a csokiról.
- Nem szeretném. Ez volt az első saját dolgom, szeretném, ha megmaradna, amíg csak lehet. Mert ez fontos! Életem első olyanja, ami az enyém. Csak Xiangé. Meg a repülő! - mutatja. - És most a szoba… Sosem éreztem még ennyire jól magam – sírja, és a karjaimba röppen a kis motyóival együtt. Óvatosan ölelem vissza őt, nem tudok megszólalni a meghatottságtól… - Nagyon köszönöm, Oliver. Te nagyon jó ember vagy, Oliver és én nagyon szeretlek.
Összeszorul a torkom. Megpuszilom a feje búbját, és sokáig öleljük egymást, nem is tudom meddig.
- Khm… Azt hiszem ideje ennünk.
- Jó…
***
- Leoltsam a lámpát? – kérdezem halkan. Késő van már, elmúlt éjfél, de csak most jutottunk el az alvásig. Vacsora után jött a végbélkúpos vécé probléma, amit csak nehezen tudtunk megoldani, végül ő lerendezte magának, majd lezuhanyozott, abban viszont segítenem kellett. A kötéseket levagdostuk, ő megfürdött, majd sebkezelés, kapott egy nagy bő Police pólót, egy kék fogkefét, majd miután mindennel megvoltunk, még bevette a gyógyszereit is. És most végre aludni fog, én pedig azt hiszem elnapolom a jelentés megírását holnap reggelre.
- Ne…
- Ott az ágyad mellett az éjjeli szekrényen van kislámpa, kapcsold fel. Így, és most a nagylámpára nincs is szükséged, igaz?
- Igen, így jó… De ne csukd be az ajtót!
- Nem fogom. Az én szobám ajtaja is nyitva lesz, így ha kell valami, szólj és meghallom. – Előkerül a macska is, és felugrik Xiang mellé, befészkeli magát a fejéhez a nagypárnára, és rázendít. Mintha fűrésszel gyilkolnának egy tölgyfát, de a nevelt fiam láthatóan nem bánja, simogatni kezdi. – Amint látom, megjött a hálótársad is, így nem vagy egyedül – mosolygok. – Ne maradj fenn sokáig. Jó éjt…
|
| Rauko | 2013. 10. 22. 20:32:27 | #27819 |
Karakter: Xiang Pan
Megjegyzés: ~ Lönek
Látom, hogy meglepte a kérdés. Kicsit félek is a választól, de akkor sem lesz baj, ha… ha nem vele, igaz? Elég messze vagyunk, ide nem jöhet utánam senki!
- Xiang, nálunk nem szokás együtt aludni másokkal, kivéve a… hogy is fogalmazzak… a feleséget vagy a barátnőt… érted? - Sejtettem. Elszomorodom. De…
- De tegnap velem aludtál… - jegyzem meg csendben. Nem akarok ellenkezni, de nem értem, hogy tegnap miért volt szabad, ha már nem szabad!
- Igen, de ez egy egyszeri dolog volt.
- De én szeretném…
Sírva hajtom le a fejem, de hallom, ahogy közeledik. Ösztönösen rezzenek össze, felkészülve, hogy dühös, és pofont ad. Még akkor is, ha ő Oliver, lehet, hogy túl sokat ellenkeztem most. De az ütés nem jön. Lágyan emeli fel a fejem, és a szemembe néz.
Még mindig milyen szépek a szemei…
- Xiang, mégis milyen fényt vetne rám az, hogy elutazom Kínába, örökbe fogadok egy fiút és aztán vele alszom? Rendőr vagyok, és ha az erkölcsi érzékem nem is tiltaná meg ezt, a hivatásom mindenképpen. Érted? - Rendőrség, erkölcs, ismerem ezeket a szavakat. Csak a jelentésükben nem vagyok biztos. Mármint… a rendőr az, aki vigyáz mindenkire. De az erkölcs hogy jön ide?
- Nem… - ismerem be, de nem firtatom. Biztosan oka van annak, hogy nem szeretne velem aludni. Biztos vagyok benne.
- A leves még túl forró. Hagyjuk hűlni egy kicsit, addig megmutatok a szobádat. Gyere…
Elindulok utána.
A lakás új részeiben már nem is nagyon jut eszembe, hogy miért is nem alszunk együtt ma, mert itt megint sok az új dolog. Megmutatja, hogy hol alszik ő.
- Ez itt az én szobám - nyit ki egy ajtót, majd a vele szemben levőt is. - Ez pedig a tiéd - mosolyog rám. - Látod, itt leszek a közelben, oké? - kérdezi.
Bólintok. Így végülis… rendben is van. De akkor is hiányozni fog az illata.
Belép, és int, hogy kövessen, én pedig megteszem.
A szoba… a szobám! Az enyém!
- Csodaszép - suttogom. Végigjárkálom. Az asztal, egy kis szekrény, puha székek, és az ágy… mellé lépek, leülök, simogatom, és el sem hiszem… - Ez annyira puha… - suttogom. Nem szabad ennyit sírni, így visszanyeldesem a könnyeimet, és az ablakhoz lépek. Pont olyan helyre néz, ahol zöld is van! - Ez csodálatos - mosolygok hátra lelkesen.
- Ki is lehet nyitni. - Mellém lép, és elfordítja a kilincsszerűséget, és az ablak kinyílik. Kellemes levegő árad befelé, és én lehunyt szemmel élvezem. Olyan különleges itt minden! Mint Csodaország!
Soha nem hittem, hogy valaha lesz valamim, amire azt mondhatom, hogy az enyém. És már van csokim, repülőm és szobám! Ahogy eszembe jut minden, kiszaladok. Oliver utánam jön, de már megyek is vissza, csak összeszedtem az asztalról a csokimat és a repülőmet. Ránézek, és ő is mosolyog, így ismét nyugodtan keresek helyet. A repülőt az ágyra teszem, a csokit pedig a szekrényke egyik polcára.
- Majd megeheted ám - mondja. Rápillantok.
- Nem szeretném - ismerem be. - Ez volt az első saját dolgom, szeretném, ha megmaradna, amíg csak lehet - jelentem be izgatottan. - Mert ez fontos! Életem első olyanja, ami az enyém. Csak Xiangé. Meg a repülő! - kapom fel az említettet. - És most a szoba… - Kibuggyannak a könnyeim, de most az örömtől. Nem tudom visszafogni. - Sosem éreztem még ennyire jól magam - suttogom, és egy lépéssel szelem át a távolságot kettőnk között, majd a karjába bújva, a mellkasára hajtva a fejem, szorosan ölelem, amennyire csak tudom, kezemben a csokimmal és a repülőmmel. - Nagyon köszönöm, Oliver. - Felpillantok rá, és teljesen komoly arccal, de könnyes szemekkel jelentem be, ami a legfontosabb. - Te nagyon jó ember vagy, Oliver és én nagyon szeretlek - mondom, és visszabújok a mellkasához. Annyira nagyon szeretem őt… ezt a szót ismerem. Sokat hallottam a gyárban, ahogy egymásnak mondták a fiatalabb, de tőlem idősebb fiúk és lányok, a testvéreim meséltek erről, és az idegen is mondta egyszer, hogy sosem tudna szeretni engem. De én szeretem Olivert!
|
| Levi-sama | 2013. 10. 22. 19:58:28 | #27818 |
Karakter: Oliver Morsen
Angyalian rácsodálkozik mindenre a konyhában. Van amit ismer, de sok mindent nem. Türelmesen magyarázok neki, és kis feladatokat adok neki, hogy hasznosnak érezhesse magát. Ilyet Emmy néni is csinált velem, amikor egyfolytában a sarkában voltam kiskoromban. Tapadtam rá, mert szomjaztam a törődésére, és néha kaptam is egy kicsit.
- Oliver, ugye velem alszol? – tör be gondolataim közé a hangja. - Biztos nagy ágyad van, hiszen itt minden szép! Akkor tudunk benne ketten is aludni, igaz?
Ártatlanul pislog fel rám, közben a konyhapultra támaszkodva babrál egy kanállal. Épp belezuttyantom a zacskós levest a fazék vízbe, kis híján beleejtem a papírcsomagolást is.
- Xiang, nálunk nem szokás együtt aludni másokkal, kivéve a… hogy is fogalmazzak… a feleséget vagy a barátnőt… érted?
- De tegnap velem aludtál… - cincogja elszontyolodva.
- Igen, de ez egy egyszeri dolog volt.
- De én szeretném… - Lehajtja a fejét, ezért abbahagyom a leves keverését, leteszem a fakanalat. Xiang álla alá nyúlok és finoman felemelem, hogy láthassam az arcát. Ahogy sejtettem, könnybe lábadt nagy cicaszemek, amivel bármire rávehet engem… De nem. Következesen akarom a kapcsolatunkat kialakítani, nem eshetek túlzásokba.
-Xiang, mégis milyen fényt vetne rám az, hogy elutazom Kínába, örökbe fogadok egy fiút és aztán vele alszom? Rendőr vagyok, és ha az erkölcsi érzékem nem is tiltaná meg ezt, a hivatásom mindenképpen. Érted?
- Nem…
Sóhajtok és beleborzolok selymes hajába. Elzárom a leves alatt a tűzhelyet.
- A leves még túl forró. Hagyjuk hűlni egy kicsit, addig megmutatok a szobádat. Gyere…
|
|
