Három hónapja, hogy itt vagyok. Azóta olyan sok dolog történt, és mégsem tudnám felsorolni, hiszen csak bennem.
Yuin a barátom lett. Õ az elsõ barátom, azt hiszem. Nagyon sok mindent elmesélünk egymásnak. Tudom például, hogy aki tetszik neki, két évvel idõsebb nála és indiai, de fél az apjától, hogy bemutassa. Pedig a férfinek nem lennének kétségei. Aztán kérdezte, hogy én kit szeretek. Azonnal rávágtam, hogy csak Olivert. Hiába faggatott olyanokról, hogy a tévében, az újságban, az utcán nem látok-e más férfiakat vagy nõket, nem. Nekem csak Oliver létezik. És errõl sokat beszélgettünk már. Szerinte jó dolog, hogy ennyire Oliverre építem az életem, pláne azért, mert tudunk együtt élni. Mióta nincsenek rémálmok, még jobb. De azóta nem is alhatok vele. Ha rosszat álmodtam inkább megbeszéltük. Aztán vissza kellett mennem, nem aludhattam vele, pedig hiányzik. De örülök, hogy velem van. Hogy itt van.
Ma egy különleges tésztát készítek neki. Olyasmi, mint a rendes, sonkás-tejszínes tészta, de ez csirkés és sajtot reszeltem rá, hogy még finomabb legyen.
- Szia! – szaladok Oliver elé, amikor nyílik az ajtó.
- Szia – mosolyog rám fáradtan. – Hû, finom illatok vannak itt! - Jól esnek a kedves szavak, és akármennyire fáradt, mindig jut ideje, hogy elmondja, ha finom az illat és ha finom az étel is, hiszen mindig eszik.
- Szia Xiang! – hallom meg George hangját is. Sokkal közelebb került hozzám, már nem is félek tõle.
- George! – Akármennyire örülök George-nak, Oliverhez megyek elõször köszönni. Így szoktam meg, Oliver a fontosabb. Õ mindenki elõtt áll az életemben. – Sokat fõztem, te is eszel velünk? – kérdezem George-tól.
- Hát persze, öcskös. Az asszony ma úgysem fõz otthon semmit, az anyjához utazott a gyerekekkel.
Ahogy felfogom a mondatot, egy szót nem értek, így arra rá is kérdezek.
- Utazott?
- Tudod, kocsiba ült és elment néhány napra – magyarázza. Így értem! Nem is olyan nehéz ez az angol.
- Nagyon finom – mondja Oliver. – Tehetséges vagy a fõzésben, Xiang. - Elpirulok.
- Bizony – szólal meg George. – Nem akarsz szakács lenni?

Meglepve nézek rá. Ismerem a szót, és van is egy olyan mûsor, amit szeretek.
- Mint Annabelle? - kérdezem csillogó szemekkel.
Annabell egy híres szakácsnõ. Mûsort vezet. Bár semmi bajom a férfiakkal sem, valahogy Oliveren és George-on kívül nem szeretem, ha látnom, éreznem kell más férfiakat a közelemben, vagy beszélnem kell velük. Yuin apukájával sem beszélek. Nem haragszik, én pedig nem akarom megbántani. De mindig attól félek, hogy ki és mikor… bár amikor ma Yuin megkérdezte, hogy miért nem próbálom meg, hogy lányok tetszenének-e, akkor s csak azt mondtam, amit mindig. Nekem csak Oliver a fontos. Senki más nem.
- Mint Annabelle - bólogat George.
- Nem tudom - ismerem be. Közben mindenki befejezte, így leszedem az asztalt és elõveszem a sütit. - De sütit is csináltam - mosolygok Oliverre. - Azt, amelyikre mondtad, hogy finom - jegyzem meg, és az asztalra teszem. Egyszerû süti, igazából akkor is csak próbaképp csináltam, mert Annabelle ilyet sütött. De Oliver azt mondta, hogy pont azért jó, mert nem túl édes.
- Nahát, igazi kis házitündér - nevet fel George. A szót ismerem, így elmosolyodom. Mondta már korábban is, pár napja, és elmagyarázta, hogy mit jelent.

Pár szelet süti után kiveszek nekik a hûtõbõl egy-egy sört is, és amíg én gyorsan befejezem a házi feladatomat holnapra, addig õk beszélgetnek a konyhában. Nem igazán figyelek, leköti a figyelmem, hogy egyre bonyolultabb mondatokat fogalmazzak meg. Most épp arról, hogy hogy tetszett az a mûsor, amit Yuin ajánlott.

Eleinte nagyon fura volt minden mostanában. A tévé, a gépek, Yuin, George… de lassan kezdem megszokni és elfogadni, hogy már nem lesz baj. Apa sem, az idegen pedig végképp nem bánthat. És már rémálmok is ritkán vannak.
Mikor George este elmegy haza, Oliver mellé ülök a kanapén. Gombóc épp vacsorázik.
- Odaülhetek? - kérdezem. Mintha tudná, hogy ha nemet mond, akkor úgyis el fogok szomorodni, mint mindig, akármennyire nem szeretnék, bólint, én meg már mászok is az ölébe. Szeretek hozzábújni. Kellemes. Meleg, illatos… Oliver.
- Mit tanultál ma? - kérdezi.
- Összetett mondatokat helyesen fogalmazni és leírni. De Yuin szerint ügyes voltam - mosolygok rá. - Meg láttam ma, hogy hogyan kell steaket sütni. Szerintem nem lehet olyan finom, de ha szeretnéd, neked csinálok. Azt mondta Annabelle, hogy az erõs férfiak szeretik - nézek rá. Azt nem mondom el, hogy egész mûsor alatt azt gyakoroltam, hogy hogyan kell kimondani, hogy steak, hogy ügyesen mondjam, mire neki mondom. - Akár még ma is! De ugye ma nem kell visszamenned ma dolgozni…? - kérdezem finoman. Mostanában van egy ügy, és néha este vagy éjszaka kell visszamennie dolgozni.

***

Fáradt sóhajjal nyitom ki a lakásajtót, és odabent finom illatok fogadnak.

- Szia! – siet elém Xiang aranyos macis kötényében, amit Yuintól kapott. Három hónapja jár hozzánk, és azóta Xiang nagyon szépen beszéli az angolt, egyre kiegyensúlyozottabb és talált magának új hobbikat is, többek között a fõzést.

- Szia – mosolygok vissza rá. – Hû, finom illatok vannak itt!

Lerúgom a cipõmet, ledobom a táskámat egy székre.

- Szia Xiang! – dörren mögöttem egy mély hang, és felcsillan egyszéles mosoly a kis arcán.

- George! – rikkantja. Elõször persze hozzám szalad, megölel, megborzolom a haját, majd tovaröppen Georgehoz egy hajborzolásért. – Sokat fõztem, te is eszel velünk? – kérdezi színtisztán angolul.

- Hát persze, öcskös. Az asszony ma úgysem fõz otthon semmit, az anyjához utazott a gyerekekkel.

- Utazott?

- Tudod, kocsiba ült és elment néhány napra – írja körül neki az ismeretlen szót türelmesen, de szigorúan angolul. Amióta gõzerõvel tanulja Xiang a nyelvet, nem beszélünk hozzá kínaiul, csak ha nagyon muszáj.

Leülünk a vacsoraasztal mellé. Valami szószos tésztát eszünk, sok sajttal.

- Nagyon finom – dicsérem meg, amint megkóstoltam. – Tehetséges vagy a fõzésben, Xiang.

- Bizony – bólint George. – Nem akarsz szakács lenni?

Ahogy hozzám ér és simogatni kezd már tudom hogy nem haragszik, nem csináltam rosszat, így azonnal a nyakéba fúrom az arcom. Itt a legerõsebb az illata. És így érzem, hogy mennyire kellemes melegség árad belõle. Mintha ezzel is kedveskedni akarna. Az illattal és a meleggel. Mintha tudná, hogy mennyire jól esik.
- Semmi baj, nem rád haragszik, hanem arra, akik bántottak téged - magyarázza Oliver. Megnyugszom. Angolul kezdenek beszélgetni, de így is hamar észreveszem, hogy George mennyire ideges. Lehet, hogy õ haragszik?
- Hé, Xiang – fordul felém, közel hajolva. – Bocs, kishaver. Nem haragszom, azokra vagyok dühös, akik bántottak. Ha ott lettem volna, lepuffantom az összeset, tudod? - kérdezi kedves, barátságos hangon. Akkor õ sem rám haragszik?
- A pisztolyoddal? - kérdezek vissza, felnézve rá.
- Akár. De ha kell, a puszta kezemmel tekerem ki a nyakát bárkinek, aki bántott vagy bántani akarna téged.
Mi még beszélgetünk Gerorge-al. Kérdezget, hogy tetszik-e Amerika, ahol vagyunk, hogy miket tudok már angolul, hogy Gombóccal összebarátkoztam-e, és lassan odaérünk.
Oda, ami olyan, mintha egy pici szelet lenne a hazámból. A jeleket el tudom olvasni, a mintákat felismerem, mégis nagyon sok ismeretlen ember van itt is, így Oliver mögé bújok, és bár a saját lábamon megyek, nem engedem el a derekát.
Hamar megszûnnek az utcai zajok, és a berendezésbõl tudom, egy étteremben vagyunk. Minden olyan, mint otthon… és nem tudom, hogy ez tetszik-e.

Ahogy beérünk, szinte azonnal felbukkan egy idõsebb férfi. Angolul beszélgetnek egy kicsit, majd felém fordul. Illedelmesen mutatkozik be, én pedig viszonzom, de a kezét nem fogom meg, csak meghajolok.
- Oliver, ki ez? - kérdezem. Kicsit félek, hogy miért jöttünk pont ide…
- Van egy kedves lánya - feleli. - Õ fog neked segíteni, tanulni és kicsit beszélgethettek is, jó?
- Hát… jó. - Ekkor bukkan fel a lány. Tipikus kínai lány, fiatal, szép. Elém lép és engem köszönt elõször.
- Szia! Az én nevem Yuin - mosolyog rám kedvesen.
- Szia. Én Xiang vagyok - hajolok meg elõtte is, de Olivert még mindig nem engedtem el.
Az én nyelvemen beszélgetnek, így én is értem. A lány kérdezget, hogy miket tudok angolul, én pedih elmondom neki a mondatokat meg a szavakat. Kedvesen bólogat, majd átváltanak angolra. Valamit kérdez a lány, Oliver válaszol, és bár nagyon igyekszik Yuin, hogy ne üljön ki semmi az arcára, tudom, hogy rólam van szó.
- Mit szólnál egy teához? - kérdezi Yuin, de az apja már megy is, és elõveszi a teáskészletet.
- Kakaót nem lehetne inkább? - kérdezem félve. - Jobban szeretem a kakaót - ismerem be. Mindenki elmosolyodik, de azonnal készül is egy nagy pohár, habos kakaó nekem.
Amikor megkapom, leülünk és beszélgetni kezdenek. Én gondtalanul kanalazom le a habot, majd iszogatom meg a meleg kakaót, de nem ülök el Oliver mellõl.
- Látom, nagyon ragaszkodik hozzád - jegyzi meg Yuin, de nem gorombán.
- Azért, mert én nagyon szeretem Olivert - jelentem ki. Nem figyelek a reakciókra, hiszen õszinte vagyok.
Aztán pénzrõl esik szó, biztos fizetni kell a tanításomért, de nem tudom, hogy sok-e, hiszen nem értem még, hogy itt milyen a fizetõeszköz.
- És akkor hetente hány alkalommal tudnál vele és mennyi idõt foglalkozni? - kérdezi Oliver, a hajamat simogatva.
- Mivel utolsó éves vagyok, órám már nem sok van. De a vizsgáimra készülnöm kellene mellette, viszont hétbõl hat napot, egy-két órát tudok rászánni.
- És hol lenne jobb neked?
- Nekem mindegy. Ha Xiang otthon jobban érzi magát, márpedig gondolom, hogy így van, akkor elmegyek hozzátok, ha megmutatod merre van. Kicsit rosszul tájékozódom a városban - pirul el a lány.
- Xiang - fordul felém Oliver. - Otthon szeretnél beszélgetni Yuinnel, vagy itt?
- Otthon - vágom rá azonnal. Most is mehetünk akár. - Már állok is fel. - Menjünk haza, ott meg is tudom várni, amíg dolgozol. A néni is ott van, és Yuintõl sem félek - jelentem be büszkén. A nõk sosem bántottak, csak anya. De õ idõs volt.
Talán Yuin taníthatna nekem olyan dolgokat is, hogy én is tudjak Olivernek fõzni valamit. Biztosan meg tudnám lepni vele, ha hazaér, és már lenne fõtt étel, mert csináltam!

A rendõrségen a szokásos nyüzsgés fogad. Az irodában már vár minket George. Egy bögre kávét kortyolgatva ül az íróasztala tetején, és amikor meglát minket köszönés helyett beszól kínaiul egy széles mosollyal.

- Azta, nem fáj a kezed, Oliver?

- Nem. - Xiang egész úton félve csimpaszkodott rajtam, nem zavar egyáltalán. Most elenged, de csak azért hogy a hátam mögé bújjon és úgy csimpaszkodjon rám ismét. Angolra váltok. - George, sikerült beszélned az ismerõsöddel?

- Igen, egy étteremtulajdonos barátom lánya végzõs egyetemista, pszichológiát tanul. Jól beszéli az anyanyelvet és az angolt.

- Mennyiért vállalja el a srácot?

- Azt nem tudom, remélem nem kér csillagászati összeget. Taníthatja a nyelvünkre is, plusz a lelkét is masszírozza. Indulhatunk is, hozzájuk, ha gondolod. Az elõbb beszéltem a lánnyal, Yuin a neve (ejtsd: Jûin). Azt mondta, ma nem kell bemennie az egyetemre, szóval ráér. Indulhatunk?

- Wáó, de gyors vagy – mosolygok rá elégedetten.

- Ez a legkevesebb, partner. – Kezet fogunk, alaposan megszorongatjuk egymást. – Tudom, hogy te is megtennél bármit az én srácaimért.

- Így van. Induljunk. – Xianghoz fordulok. - Megyünk Xiang, gyere.

Odalent a kocsiban George Xianghoz fordul.

- Mitõl ijedtél meg?  kérdezi.

- A… a férfi, akinek nekimentem, olyan volt, mint az idegen egyik barátja. Ott volt, amikor a kutyákkal kellett lennem.

- A kurva életbe – nyögi döbbenten George, és ettõl Xiang rémülten összerándul és hozzám bújik.

- Bo… bocsánat, nem lett volna szabad elmondanom, igaz? Bocsánatot kérek!

Megsimogatom a fejecskéjét, és hagyom hogy a nyakamba fúrja az arcát.

- Semmi baj, nem rád haragszik, hanem arra, akik bántottak téged.

- Baszd meg, Oliver – morogja angolul George. – Nem csodálom, hogy nem alszol rendesen. Kutyák? A kibaszott kurva életbe…

- Mondtam, hogy sok durva dolog történt vele. Fogalmam sincs, egyáltalán valaha is rendbe jön-e.

- Hát tudod, tíz éve nem szívtam el egy szál cigarettát sem, de ha lenne nálam, itt és most azonnal rágyújtanék. Fúh, kibaszottul szükségem van most egy cigire! – sóhajta, és kezeit a feje tetején összefûzi, próbál lehiggadni.

- Vegyél vissza, a frászt hozod rá.

- Bocs. Hé, Xiang – hajol hozzá közelebb, beleborzol a hajába. Kínaiul beszél hozzá ismét. – Bocs, kishaver. Nem haragszom, azokra vagyok dühös, akik bántottak. Ha ott lettem volna, lepuffantom az összeset, tudod?

Felemeli a fejét, és nagy szemekkel néz rá.

- A pisztolyoddal?

- Akár. De ha kell, a puszta kezemmel tekerem ki a nyakát bárkinek, aki bántott vagy bántani akarna téged.

Hallgatom ahogy beszélgetnek, és lassan megérkezünk. Nem akartunk ide szolgálati gépjármûvel bejönni, mert a helyiek ismerik a rendszámot és azt hihetnék, hogy az étteremmel gond van, ami rontja az üzletét. Kiszállunk a kocsiból. Odabent senki sincs, hiszen majd csak délben kezdõdik itt az élet, és késõ éjszakáig tart a nyüzsgés.

Reggel arra kelek, hogy valami nagyon hangosan visít a fülembe. Felriadok, de ahogy látom, hogy csak óra megnyugszom. Oliver már nincs mellettem, így a kis szerkezettel a kezemben indulok kifelé, hogy megkeressem. A konyhában meg is találom,
- Ne haragudj, elfelejtettem lekapcsolni – mondja. – Menj, feküdj vissza, még nagyon korán van.
- Mész dolgozni? - kérdezem álmosan.
- Még nem, elõbb átkötözlek, reggeli, aztán bemegyünk együtt, találkozunk George kollégámmal, hogy együtt elmenjünk a nyelvtanárhoz, akirõl mesélt tegnap. - Figyelmesen hallgatom, de amikor végez, közbeékelek egy fontos dolgot.
- Szomjas vagyok…
Kapok is finom gyümölcslevet. Nagyon finom ez is! Igaz nem kakaó, de ez is ízlik! De ahogy ránézek látom, hogy mosolyog. Rám néz és mosolyog. Miért…?
- Miért mosolyogsz? – kérdezem.
- Mert aranyos vagy így kócosan és gyûrötten.  
Elpirulok, így inkább pohárral takarom el magam és lelkesen iszogatok.
Mikor befejezem, nem tudom megállni és rákérdezek a kakaóra, de elmagyarázza hogy a hasamnak nem tenne jót a gyümölcslé után, de késõbb mindenképp kaphatok, sok habbal. Így megnyugodva megyek zuhanyozni. Ma is én vetkõzök le egyedül, de õ kötözget és keneget be. Miközben felöltözöm, telefonál egyet, Helen doktornõt hívja, hogy mikor mehetünk, de a doktornõ kér, hogy csak délután, mert nagyon sok a betege most.

Mire összeszedem magam õ is elkészül, így együtt sétálunk le. Az öreg hölgyet nem látjuk. Az utcán nagyon sok az ember. Kicsit meg is rettenek hirtelen, így elkapom a karját és szinte vonszoltatom magam. Így biztosan nem hagy el a sok mindenki között.

Amikor beérünk a munkahelyére, kicsit félek, hogy felmehetek-e vele, de amikor rákérdezek megnyugtat, hogy nem lesz baj. De itt, az épületben is nagyon sok ember van. Nyüzsgés, nagyon sok telefoncsörgés, beszélgetés furcsa és még furcsább emberek. Szinte megkönnyebbülök George furcsa szemeinek látványától. Legalább ismerõs.
- Azta, nem fáj a kezed, Oliver? - kérdezi vigyorogva a nyelvemen. Odapillantva látom meg, hogy szinte letéptem a karját, egész összegyûrõdött a ruha, ahol fogtam. Ijedten engedem el és lépek egyet hátra, de valakinek nekiütközök. Felpillantok, de ahogy meglátom, hogy a felettem álló férfi mennyire olyan, mint az idegen egyik barátja, aki ott volt párszor, amíg én is, még jobban megijedek és visszalépve Oliver mögé, mögötte bújok el, hátulról szorítja a derekát.
Kicsit beszélgetnek majd Oliver szól.
- Megyünk Xiang, gyere - kér finoman, és én indulok, de el nem engedem! Nem akarom, nem tudom, mert lehet, hogy az a valaki nem hasonmás, hanem a barátja az idegennek!

Mikor már lent vagyunk a kocsiban ismét Oliver fordul felém.
- Mitõl ijedtél meg?  kérdezi.
- A… a férfi, akinek nekimentem, olyan volt, mint az idegen egyik barátja - mesélem.  Ott volt, amikor a kutyákkal kellett lennem - suttogom, és összébb húzom magam. George felmorran, majd káromkodik egyet. - Bo… bocsánat, nem lett volna szabad elmondanom, igaz? - pillantok fel. - Bocsánatot kérek!
Félve nézem Olivert haragszik, mert elszóltam magam…?

- Együtt? Te is rendõr vagy?

- Igen. Tudod, hogy mit jelent, hogy rendõr?

- Persze, hogy tudom – mosolyog Xiang édesen. Kezd felengedni, ez jó. - Igaz, hogy nem tudok olvasni, de sok szót ismerek.

- A tévébõl tanult sokat.

- Szóval, akkor mikor szeretnétek menni? - kérdezi George tõlem, még mindig kínaiul. Minek várni, Xiang már egész jól van ahhoz, hogy tanuljon. Úgyis csak unatkozna itthon egyedül.

- Holnap reggel.

Kimegyek a konyhába George kíséretében, elkészítem a levest, addig õ elmeséli mi volt amíg távol voltam.

- Xiang, kész a vacsora, gyere enni!

Leül a konyhaasztalhoz, és engedelmesen kanalazza magába, amíg mi sörözünk.

- Miért nem adsz neki rendes ételt? – kérdezi George kínaiul.

- Mert nem ehet még semmi szilárdat. – Átváltok angolra. – A nemi erõszaktól és ne akard tudni még mitõl a végbél záróizma szétszakadt, sebészeten varrták össze neki. Majdnem belehalt a vérzésbe, borzalmas volt.

George elkomorul, és szomorúan néz a vacsorázó Xiangra.

- Szegény kölyök.

- Igen.

* * *

George elköszön, mi pedig a National Geographic csatornát bambuljuk álmosan, aztán fogmosás és szundi.

Felriadok éjszaka valamire, magam sem tudom miért… Aztán felfogom, hogy nem vagyok egyedül az ágyamban,

- Xiang? – kérdezem rekedten az alvástól.

- Csak ma… kérlek… - suttogja. Sóhajtva masszírozom meg a szemeimet.

- De tényleg csak ma.

Magamhoz ölelem, és visszazuhanok a mély álomba. Szörnyû dolgokat látok álmomban, síró Xiang, kutyák, ordító vad kínaiak… Lelõném õket, de a stukkeremben nincs golyó… Szar álmok.

Reggel korábban ébredek, a vekker elõtt. Ásítva fordulnék a hátamra, zsibbad a karom és melegem van. Végre kitisztul a fejem, és a vígan durmoló Xiangra nézek. Szinte belém olvad alvás közben, és ez még semmi. Rajtunk keresztbe fekve elnyúlva alszik a macska, és amikor megmozdulok, éktelen hangosan dorombolni kezd.

- Pszt! – szisszenek rá, nehogy felébressze a hangos fareszelés-szerû robajjal a srácot. Sértetten lemászik rólunk, de csak azért, hogy amikor felkelek, a meleg helyemre gömbölyödhessen.

Kávé. Kávé.

A konyhában épp üzemanyagomat töltöm magamba, amikor kitotyog álmosan Xiang, kezében a vadul csörgõ ébresztõórámmal.

- Ne haragudj, elfelejtettem lekapcsolni – dörmögöm. – Menj, feküdj vissza, még nagyon korán van.

- Mész dolgozni?

- Még nem, elõbb átkötözlek, reggeli, aztán bemegyünk együtt, találkozunk George kollégámmal, hogy együtt elmenjünk a nyelvtanárhoz akirõl mesélt tegnap.

- Szomjas vagyok…

Töltök neki egy pohár almalevet, és õ leül elém az asztalhoz, aranyosan elkortyolgatja. Haja a szélrózsa összes irányában szétáll, szemei álmos kis rések. Gyengéden megsimogatom a fejecskéjét.

- Miért mosolyogsz? – dünnyögi irtó édesen.

- Mert aranyos vagy így kócosan és gyûrötten.  

- Miért?

- Nem is az, hogy rosszul érzem magam, csak tudod, szeretném egyedül levenni a ruháimat – mosolyog szomorúan. - De tudod, hogy még mindig szeretlek. Mindig is foglak, mert fontos vagy nekem.

Furcsán viselkedik, velem szemben nem szokott ilyen szégyenlõs lenni. Ez vajon már a gyógyulás jele, vagy az bántotta, amit mondtam neki az elõbb?

Odakint a falnak támaszkodva várok, de túl sokáig tart a készülõdés. Bekopogok néhány perc múlva.

- Minden rendben?

- Igen! Jöhetsz!

Szemérmesen eltakarja magát egy törülközõvel, amíg levagdosom a kötéseket. Elfordul tõlem, úgy zuhanyozik. Lekezelem, bekötözöm, belediktálom a gyógyszereket, felöltözik tiszta ruhákba és a nappaliban tévézik, amíg én is letusolok.

Csöngetnek.

- Kinyissam? – kérdezi Xiang az ajtó túloldaláról.

- Igen, kérlek. Nem lesz baj, csak nyisd ki, azonnal megyek.

Elzárom a vizet, a derekam köré tekerek egy törülközõt és kisietek. George hangját már az ajtóból hallom, és amikor meglátom, elfojtok egy bosszús sóhajt. A társam. Jóban rosszban, nyomozásban, szekálásban. Háromgyerekes családapa, és nem gondolná róla senki, hogy szexmániás. Szerencsére a felesége kemény kézzel kordában tartja.

- Ó, hát helló Oliver – üdvözöl fülig érõ szájjal. – Látom tetszett Kína, haza is hoztál egy kis szuvenírt, mi?

- Miért jöttél?

- Gondoltam beugrom hozzád köszönni, és megkérdem mikor óhajtasz dolgozni végre. Egyedül ülök nyakig a fosban, kissé unom már.

- Nyugalom, holnap reggel jövök.

- Nem mutatod be nekem a kis báránykát? – kacsint Xiangra. Õszülõ barna haja és kék szeme van, tipikus amerikai.

- George, õ itt Xiang. Xiang, õ itt a munkatársam, George. Nincs semmi baj. Menj a nappaliba és ülj le.

- Nem hagylak itt egy idegennel! Nem akarom, hogy bajod legyen, és ez a férfi nekem idegen. Nem hagylak itt!

A karomba csimpaszkodik. Meglep ez az akaratos viselkedése, úgy tûnik ez ma a meglepetések napja.

- Gyere be, George. Kérsz egy italt?

Besétálok a rajtam lógó Xianggal, és a kanapéra ülök vele, õ pedig azonnal az oldalamhoz bújik, átölelem fél karral, így a hónom alól kukucskál ki bizalmatlanul az idegenre.

- Kérek.

- Akkor szolgáld ki magad.

Otthonosan térül-fordul, szisszen a dobozos sör, majd leül velünk szemben a fotelbe.

- Hát ahogy elnézem, van mit mesélned – dörmögi egy korty után.

- Örökbe fogadtam.

Elvigyorodik.

- Megláttad és rád tört az atyai érzelem? Biztos a kisbabás pufók arca, mi?

- Kurvára nem vagy vicces – túrok a hajamba. – Rajtaütésnél találtam, az egyik mocsoknak a szeretõje volt, épp készült belehalni a nemi erõszakokba és a súlyos bántalmazásokba.

George ránéz Xiang lábára, ami teljesen be van kötözve gézzel, és az ugyanilyen karjaira is.

- Hány éves?

- Elvileg 17, az sebészorvos szerint 18 is lehet. A papírjain nem pontos a születési dátum. Bekerült egy gyermekkereskedelmi hálózatba, nem tudni róla semmit, a gyámja adta el.

- Megerõszakolták? – kérdezi elkomorulva.

- Sokszor és sokan. Ne akard tudni amit én tudok, mert többé te sem fogsz tudni jól aludni, ahogy már én sem.

- Baszd meg, Oliver. Kinyírtad a mocskot?

- Megtette helyettem más.

Kifújja a levegõt, és egy hajtással kiüríti a dobozt.

- Öregem, e-nélkül az infó nélkül tudtam volna élni. És most mi lesz? Gyógyulgat?

Xiang közbe kotyog.

- Oliver, mirõl beszélgettek? Rólam?

- Részben. Meg a munkáról is. Nem vagy szomjas?

- De igen…

Felállok, helyettesítem magam egy nagy párnával, amit ölelgethet és behozok egy almalevet Xiangnak, egy újabb sört George-nak.

- Szóval? – kérdi Goerge.

- A teste már szépen gyógyul, de a lelki sebeihez én kevés vagyok. Kéne egy pszichológus, aki tud kínaiul. Lehetõleg nõ legyen, mert Xiang a férfiaktól tart még.

- Ebben talán tudok segíteni, a Kínai negyedben van pár ismerõsöm. Tudnak segíteni a nyelvtanulásban is, és talán pszichológusi vagy hasonló végzettségû is akad. Na és hogyan akarsz dolgozni mellette?

Lenézek Xiangra, aki megint az oldalamhoz bújt. Megsimogatom a haját.

- Értelmes, okos fiú és nagyon gyorsan tanul. A szomszéd néni is segít, úgyhogy nem lesz gond vele.

George Xianghoz fordul, és mivel õ is jól beszél a munkánk miatt a nyelvén, átvált kínaira.

- Oliver és én együtt dolgozunk – mondja neki. Xiang csodálkozva pislog. – Épp arról beszélgetünk, hogy vannak barátaim, akik szívesen megismernének téged és segíthetnek a nyelvtanulásban is. Szeretnéd megismerni õket? 

Látom, hogy félrenyel a kérdésre. Miért lepem meg ennyire?
- Az igazira? – Nem értem, hogy ez mit jelent ebben a helyzetben. – A családod nem jelölt ki neked feleséget?
- Tudod, nálunk a házasság vagy a párkapcsolat a kölcsönös szereteten alapszik - mondja. Szeretet? - A férfi megismeri a nõt, a nõ a férfit, egymásba szeretnek és közösen úgy döntenek, hogy összeköltöznek, összeházasodnak, ilyesmi.
- És te is egy ilyen nõre vársz, akibe beleszeretsz? - Valamiért elszalad bennem valami furcsa érzés. El, a fejemtõl a gyomromig. Csak annyit mondhatna, hogy igen, én nem is a lányokat… de nem mondja.
- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg? - kérdezi. Kicsit elszomorodom.
- Jó, de ne haragudj rám…- kérem. Nem akarom, hogy haragudjon.
- Dehogy haragszom butusom. Lassan ideje az esti fürdésnek és sebkezelésnek. Készen állsz?

Bólintok, és amikor elfogy a kakaóm, õ megy a fürdõbe. Én meg követem.
- Levetkõzhetek egyedül? - kérdezem halkan, amikor bemegyünk.
- Miért? - kérdezi.
- Nem is az, hogy rosszul érzem magam, csak tudod, szeretnék egyedül levenni a ruháimat - mosolygok rá. - De tudod, hogy még mindig szeretlek. Mindig is foglak, mert fontos vagy nekem - jelentem ki, majd figyelem, ahogy visszamosolyog és kisétál. Én vetkõzni kezdek és közben a testemet nézem. Vékony vagyok, és nagyon sebes. Nem is vagyok olyan szép, mint Oliver.
Otthon ez más volt, ott szép voltam, a gyári munkások is azért tették ezt velem, és az idegen is azt mondta, hogy azért választott engem, mert szép voltam.

- Xiang, hallod?

- Bo… bocsánat. Nem. Mit? – kérdezi ijedten, ezért megsimogatom a fejét, hogy ne féljen.

- Krumplipürét csináltam, jó lesz?

- Igen, olyat már ettem! De a tiéd biztosan finomabb! Ez egy macska – mondja angolul, és Gombócra mutat.

- Nahát! A tévébõl tanultad? Nagyon ügyes vagy – mosolygok ré büszkén. Jól van. – Nem vagy éhes? Kész a vacsora.

Evés közben felmondja amit tanult, és tanácsokkal segítem a kiejtésben és az egyszerû mondatszerkezetekben.

- Angol… Milyen szépen hangzik! De ha tudnék olvasni, sokkal könnyebb lenne. Pár dolgot ismerek csak sajnos. De Oliver, egyelõre nem szeretnék a többiekkel menni. Iskolába.

Nem is tudnám sehova beíratni még.

- Egyelõre nem kell, de majd késõbb igen. Szeretném, ha lennének barátaid, érted? De elõtte itthon fogsz tanulni, úgy jó? 

- És Helen doktornõ mit mondott?

Már vártam a kérdést, mégis összeszorul a gyomrom.

- Azt, hogy nem szabad utánad innom és ennem, és vigyáznunk kell a sebkötözésedkor is. Elkaptál egy betegséget. De a szuriktól meg fogsz gyógyulni, rendben?

- Persze, hogy rendben. Oliverrel vagyok, így nem lehet bajom, ezt biztosan tudom.

Édesen bízik bennem, nem lenne szabad elhallgatni elõle az igazságot, de így is annyi borzalmat élt át, nem akarom még egy szörnyûséggel terhelni õt, amúgy is egy hónap múlva már nem lesz jelentõsége.

Vacsora után a kanapén pihenünk, õ kakaózik, és egy dobozos sört kortyolgatok, és a híreket nézem. Békésen üldögél, szürcsölget, és Gombócot simogat, aztán leejti a bombát.

- Oliver! Mondtad korábban, hogy az emberek nálatok csak a feleségükkel vagy a barátnõjükkel alszanak. Neked miért nincsen? Hiszen olyan szép férfi vagy! Mert én mindig a fiúkat nézem meg jobban, de te is? Vagy én tartalak fel? Miattam nem tudsz?

Félrenyelem a sört, és némi köhécselés után felé fordulok.

- Khm. Még nem találtam rá az igazira…

- Az igazira? – pislog kíváncsian. – A családod nem jelölt ki neked feleséget?

Eszembe jut, hogy ahonnan õ jött, ott nem ismerik a szerelmet, vagy legalábbis nem tulajdonítanak neki jelentõséget.

- Tudod, nálunk a házasság vagy a párkapcsolat a kölcsönös szereteten alapszik. A férfi megismeri a nõt, a nõ a férfit, egymásba szeretnek és közösen úgy döntenek, hogy összeköltöznek, összeházasodnak, ilyesmi.

- És te is egy ilyen nõre vársz, akibe beleszeretsz?

Zavartan megvakarom az orromat. Most erre mit mondjak? Nem lenne szép hazudni neki, de az igazság most lehet hogy sok lenne.

- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg?

- Jó, de ne haragudj rám…

- Dehogy haragszom butusom – borzolok a hajába kedves mosollyal. – Lassan ideje az esti fürdésnek és sebkezelésnek. Készen állsz?