Csodásan telik a szombat este is. Kinyomtatjuk a képet, az íróasztalom fiókjában találok is egy üres keretet, így bele is teszem, és kikerül a nappaliba. Xiang a fél estét azzal tölti, hogy eldöntse, hova tegye, majd megnézünk együtt egy filmet az este befejezéseként.

Vasárnap jön a pszichológushallgató lány. Bemennek Xiang szobájába, és egész délelõtt ki sem dugják az orrukat. Én lefoglalom magam a házimunkával, dolgozom egy kicsit, vagyis adatokat gyûjtök a netrõl az új ügyemhez.

Yuin elmegy, pont ebédidõben.

- Xiang, ebéd! – hívom õt. Amikor elõkerül, nem szól semmit, csak csendben eszeget, majd visszavonul. Egész nap befelé fordul, és este a vacsoránál már komolyan aggódni kezdek. Csak turkálja az ételt, ez sosem volt szokása, mert nagyon szeret enni.

- Minden rendben, Xiang?

- Pe… persze - mosolyog. - Minden rendben.

- Ha bántana valami, ugye elmondanád?

- Igen.

Nyilvánvaló, hogy hazudik, mert lesüti a szemeit, de annyiban hagyom, idõre van szüksége, és nem erõltetek semmit. Ha idõvel nem mondja el nekem, akkor majd Yuint fogom megkérdezni. Nem… Nincs türelmem várni… Holnap majd az lesz az elsõ dolgom, hogy felhívom.

Leülünk filmet nézni. Kikölcsönöztem a Shrek elsõ két részét DVD-n, hátha tetszeni fog neki, de alig menti meg a királylányt a sárkánytól a zöld ogre, Xiang sírni kezd. Magamhoz ölelem vigasztalón.

- Mi a baj? – dörmögöm puha hajába.

- Rossz vagyok. Rossz vagyok és hazudós!

- Miért lennél rossz és hazudós, Xiang? - Csodálkozva nézek le rá.

- Mert kérdezted, hogy mi a baj és én azt mondtam, hogy semmi és hazudtam. De van, csak nem merem elmondani, mert nem akarom, hogy neked rossz legyen!

- Ssss… - magamhoz ölelem és ringatni kezdem. – Tudom, hogy nem mondtál igazat. Majd elmondod máskor, amikor elég erõsnek érzed magad hozzá, jó? Nincs semmi baj, semmi baj… Nyugodj meg – dörmögöm megnyugtatóan, és õ lassan lecsillapodik, majd hosszú-hosszú idõ múlva az ölembe bújva nézi tovább a mesét. A haját simogatom, õ pedig újra tud mosolyogni, és a vicces részeken velem együtt kuncogni.

***

- Yuin? Itt Oliver.

- Ó, üdvözlöm Mr. Morsen! Miben segíthetek?

Az irodában alig lézeng néhány kolléga, így nyugodtan tudunk beszélgetni. Otthon mégsem hívhattam fel, mert Xiang meghallaná, a kocsiban pedig nem szeretek telefonálni.

- Bocsáss meg, hogy ilyen korán zavarlak. Xiangról van szó.

- Igen?

- Tegnap, miután elmentél, nagyon magába fordult. Valamit nem akar elmondani nekem, valami fontosat, és emiatt erõsen furdalja a lelkiismeret. Arra gondoltam, te talán sejted mi lehet a baj.

Sóhajt a telefonban.

- Nos, nem egyszerû a dolog… Már hónapok óta dolgozom vele így jól tudom, sajnos Xiang elfojtó típus. Vagyis a rossz élményeket nem feldolgozza, hanem…

- Eltemeti magában, és azok idõnként váratlanul felszínre törnek – bólintok. A rendõr akadémián sokat tanultunk a poszttraumás stresszrõl.

- Igen. Xiang rendkívül érzékeny fiú. Gyorsan tanul, és mentálisan már kezdi utolérni a kronológiai korát, tehát a kamaszokra jellemzõ érzelmi hullámzások szokványos jelenségek most nála. Mondott valamit?

- Van valami, amit nem mondhat el nekem, azt mondta azért, mert nem akarja, hogy nekem rossz legyen.

- Értem. Nos, tegnap önrõl beszélgettünk…

- Rólam?

- Xiang erõsen kötõdik önhöz, túlságosan is.

- Igen, tudom. Belém szeretett? – kérdezek rá egyenesen. – Egy ideje sejtem már…

- Ez nem ilyen egyszerû.

- Persze, semmi sem egyszerû. – Sóhajtok és a hajamba túrok. - Összekeveri a hálát és a kötõdést a szerelemmel, és nem képes ezt még felfogni, vagy feldolgozni. Igazam van?

- Igen, Mr. Morsen.

- Mit kéne tennem ebben a helyzetben?

A kérdés az, vajon akarok tenni bármit is? Magamnak is nehéz bevallanom, de ha jobban belegondolok... Nekem jólesik az, hogy végre van valaki az életemben, aki szeret engem, ha ez komoly lelki betegség miatt történik, akkor is… Komoran hallgatom végig Yuint, de eközben gondolatban teljesen máshol vagyok.

Bûntudat és egyfajta kellemesen borzongató öröm váltakozik bennem, és ettõl az ambivalenciától kezdek összezavarodni.

***

- Szóval mi a gond?

A bárpulton támasztom a könyököm, és oldalra sem kell fordulnom, pontosan tudom ki ült le mellém és mászik bele a személyes terembe a kérdésével.

- Kopj le, George – dörmögöm a whiskys poharamba.

- Egy üres narancslevet kérek – int a pultosnak, majd ismét felém fordul. – Két hete minden este ide jársz, jól tudom. Minden este leiszod magad, aztán másnaposan, kialvatlanul jössz melózni. Mi a fasz bajod van?

- Kopj le.

- Unalmas ez a lemez. Szóval?

Megvonom a vállam, és inkább hallgatom tovább a zenét, és a poharamat bámulom.

- Xiang hol van? – kérdezi George, és a név hallatán behunyom a szemem. Picsába.

- Otthon.

- Egyáltalán tudja, hogy hol vagy? – Vállat vonok, és felhajtom a pohár tartalmát, majd intek a pultosnak egy újabbért. Máris elém kerül. – Oliver, mi a franc történt?

Ingemet megfogva fordít maga felé, és agresszíven belehajol az arcomba, pillantásától nyelek egyet, és elönt a bûntudat. A picsába. Legörbül a szám széle, és úgy érzem menten elsírom magam.

- Xiangal történt valami? – kérdezi azonnal.

- Nem, õ jól van…

- Gyere, menjünk egy nyugodtabb helyre, ott mindent elmondhatsz nekem, haver.

Kifizetem az italomat, és hagyom hogy George kitámogasson a bárból. A kocsijába ültet, és a saját házába visz. A felesége és a gyerekei már alszanak, amikor a konyhában leültet és fõz nekem egy kávét. Hallom, ahogy a nappaliból felhívja Xiangot, és elmondja neki, hogy ma náluk alszom, ne várjon és ne aggódjon értem. Amikor visszatér hozzám, már valamennyire képben vagyok, csak a plafon ne forogna…

George leül velem szemben, és komoran néz a szemembe. Ritkán ilyen szigorú, ezt az arckifejezését jól ismerem, ha vallatásról van szó, nem lehet lerázni, nem lehet kijátszani, márpedig õ most eltökélte, hogy mindent kiszed belõlem.

- Az elején kezd.

- Megcsókoltam Xiangot…

- Folytasd.

Hajamba túrok, és nagyot sóhajtva lehajtom a fejem. Az emlékek összefacsarják a mellkasom…

- Nem bírtam ellenállni, egy ostoba hormonzsák vagyok, gyenge és szar alak… Egy fikarcnyival sem vagyok jobb, mint az a mocsok, aki azt mûvelte vele…

- Nem kell az önsajnálat, a lényeget mondjad!

- Nincs lényeg, ez a lényeg! – mordulok fel, aztán az eszembe jut, hogy odafent alszanak George gyerekei és felesége, így visszaveszem a hangomat, de a dühöm még mardos belülrõl ugyanúgy. – Egy önzõ rohadék vagyok, aki kész kihasználni annak a szerencsétlen srácnak a kiszolgáltatottságát… Ha tudnád, mennyit próbálkoztam, hogy elfojtsam a vágyamat, minden áldott nap egyre rosszabb volt, mert hiába vérteztem fel magam ellene, amikor esténként hazamentem, akkor õ fogadott az ajtóban… És annyira de annyira édes volt…

- Mást is tettél vele? – kérdezi, és ahogy felemelem a fejem és ránézek, látom a szemeiben, hogy legszívesebben azt tenné velem, amit én is tennék magammal az õ helyében. Megrázom a fejem.

- Csak egy csók volt. – Már az emléktõl is bereked a hangom, olyan elsöprõ erejû vágy tör rám. Két hete volt, de mintha csak néhány órája történt volna. Nem akartam, tényleg nem… De olyan közel volt hozzám, olyan finom volt az illata, a testének melege a karjaimban, és én… elgyengültem. – Csak egy csók…

- És aztán mi történt?

- Próbûltam bocsánatot kérni tõle, de erre nincs mentség… Xiang a szobájába rohant és magára zárta az ajtót. Azóta nem beszéltünk…

- Hogyan…?!

Bólintok.

- Alig vagyok otthon, mert nem bírok a szemébe nézni. Gyûlölöm magam, mert tudom hogy ez nem helyes, mégis újra megtenném, sõt… Tovább is mennék, leteperném és… - Kezeimbe temetem az arcomat, és mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni.

George mélyet sóhajt.

- Megmondom mit teszel. Lefekszel a vendégszobában, kialszod magad. Büdös vagy, ezért reggel fürdesz, kapsz kölcsön tõlem tiszta ruhát, aztán hazamész, és leülsz beszélgetni vele. Bocsánatot kérsz tõle, aztán megbeszélitek, hogy mi legyen tovább. Ha el akar költözni tõled, akkor mi befogadjuk õt. Amióta a feleségem megismerte a kerti partin, azóta oda van érte, és folyton nyaggat hogy hívjam meg hozzánk.

- Igen, nálatok jobb helyen lenne… Igazi család vagytok, többet tudnátok nyújtani neki, mint én. – Lehajtom a fejem, szomorúan összeszorítom a számat. Keserû irigység és fájdalom hasít belém. Xiang mindenki mással boldogabb lenne, mellettem csak szenved… 

- Ilyenkor csak fogadd el, köszönd meg, tedd a zsebedbe és késõbb dobd ki – tanítja kedvesen. – Így nem bántasz meg senkit, és a nyugalmad sem háborgatják… - Igen, ez igaz lehet. Nem muszáj keresnem, de ha azt hiszi, hogy fogom, neki talán könnyebb. De aztán vigyorogni kezd.
- Mi az? – kérdezem.
- Talán zsákot kéne húznom a fejedre, ha kiviszlek a lakásból – mondja jókedvûen. – Túlságosan jóképû vagy, egy perc nyugalmad sincs a nõktõl. Nyugi, csak viccelek…
- Jóképû?
- Szép, csinos, helyes, vonzó, egyszóval jóképû.
Zavartan takarom el az arcomat!
- De nem tehetek róla… Én… nem akarok nekik tetszeni, csak neked… - Akarok tetszeni.
- Hékás. – Megfogja a kezem, elhúzza az arcomról és az ujjai között tartja. – Majd idõvel megszokod a nõk figyelmét, addig pedig még ha zavar is, próbáld meg elfogadni és nem rágódni rajta, okés? - Még valamit mondana, de mikor kérdezek, nem mond semmit, csak desszertet rendelünk.
Mire befejezzük az evést és Oliver kifizet mindent kint már kezd este lenni. Még egy kedves pár csinál rólunk egy közös fotót, amit szeretnék én is megkapni!
- Otthon kinyomtatjuk jó? Van fénykép nyomtató az íróasztalomon, és majd keresünk neki egy keretet.
Eddig is jó kedvem csak még jobb lesz, így boldogan sétálunk a kocsihoz, és bár kint hûvös van, a kocsiban kellemes meleg lesz hamar.

* * *

Yuin velem szemben ül. Vasárnap van, de ma tudott jönni, így hát jött. A szobámban vagyunk, Oliver a nappaliban.
- Képzeld - kezdek bele. - Egy lány tegnap a tengerparti étteremben nekem akarta adnia telefonszámát.
- És elfogadtad? - kérdezi.
- Nem. Nem akarok senkit, csak Oliverre van szükségem - jelentem ki.
- Xiang, beszélgettünk már a szerelemrõl, igaz? - Bólintok. - Azt mondtad akkor, hogy érted. - Bólintok. - Nem vgy szerelmes Oliverbe?
A kérdés meglep. Igen, értettem amikor mondta, és hasonlót érzek én is. De… de nem tudom.
- Ez baj? - kérdezem halkan.
- Nem tudom - mondja. - Ezt nektek kellene tisztázni, azt hiszem - mosolyog rám.

Miután elment is végig azon gondolkodom, hogy elmondjam-e Olivernek, hogy mit mondott Yuin. Nem merem. Mi van, ha megharagszik és elküld? De mi van, ha õ tudja, hogy mi történik, és miért? Lehet, hogy nem is szerelem. Neki biztos lenne más ötlete erre.
Egész nap és este is ezen gondolkodom így kevesebbet beszélgetek vele.  Ez azt hiszem, vacsora közben tetõzik, amikor tényleg nem szólok hozzá. Pedig nem is haragszom, csak gondolkodom.
- Minden rendben, Xiang? - kérdezi, miközben eszünk.
- Pe… persze - mosolygok rá. - Minden rendben.
- Ha bántana valami, ugye elmondanád? - Ránézek. Sosem volt még olyan, hogy nem mondtam neki igazat, most mégsem merem elmondani.
- Igen. - Túl könnyen csúszik ki a számon.
De utána már nem is az zavar, hogy mit érzek, hanem, hogy hazudtam neki. Szégyellem magam, mert annyi mindent megtesz értem, és én még ennyire sem vagyok képes, hogy feltétel nélkül õszinte legyek vele.
Rossz ember vagyok, azt hiszem. Sokkal rosszabb és mocskosabb vagyok, mint õ.

Este, tévézés közben aztán nem bírom, elkezdenek potyogni a könnyeim. Õ persze ezt azonnal észreveszi, és aggódva szorít magához.
- Mi a baj? - kérdezi.
- Rossz vagyok - szipogom. - Rossz vagyok és hazudós!
- Miért lennél rossz és hazudós, Xiang? - Picit eltol.
- Mert kérdezted, hogy mi a baj és én azt mondtam, hogy semmi és hazudtam. De van, csak nem merem elmondani, mert nem akarom, hogy neked rossz legyen - nézek rá könnyes szemekkel. - Nem akarom, hogy Oliver rosszat gondoljon rólam!
Visszabújok hozzá. Nem szabad elmondanom neki. Mocskos vagyok… nem szabad!

Egy hangulatos kis étteremben, tengerre nézõ ablak mellé ülünk ebédelni, de inkább nevezhetõ korai vacsorának is, hiszen délután van már. Hamarosan indulnunk is kell vissza…

Rántott halat eszem, õ grillezettet, de természetesen belekóstol az enyémbe is. Már megszoktam a kíváncsi természetét, így kérés nélkül tolom közelebb hozzá a tányérom. Mosolyogva beszélget velem a tengerpartról, szörfösökrõl, a vacsoráról, a tegnap este látott filmrõl, amit egyedül nézett meg. Jól érezzük magunkat.

A pincérnõ mellénk lép, elõször azt hiszem hogy a számlát hozta kérés nélkül, de hiszen az még korai lenne… És aztán leesik. A cetli nem más, mint a telefonszáma. Hát, azt hiszem hozzá kell majd ehhez szoknom, hiszen Xiang nagyon jól néz ki, a pincérnõ is rákattant. Talán egyszer majd egy olyan lány is felbukkan a semmibõl, aki el is veszi õt tõlem… És ez a gondolat nem esik jól, az ételt a számban íztelenné teszi.

Xiang rám néz, de mivel nem reagálok semmit, visszafordul a nõ felé, és visszaadja a papírt.

- De ez neked… A nevem és a telefonszámom – mondja elpirulva. Xiang nem mosolyog, komolyan nézi.

- De nekem ez nem kell.

- Csak vedd el.

- Sajnálom. Sajnálom, de nekem csak egy ember van az életemben, aki fontos, és nem akarok többet.

Megbántottan hagy minket faképnél a pincérlány.

- Rosszat mondtam? – kérdezi tõlem Xiang. Belekortyolok a vizembe, hogy enyhüljön a zavarom. Egyértelmûen csak én lehetek a fontos ember, és ez nagyon boldoggá tesz, pedig nem lenne szabad így éreznem. A másik pedig…

- Ilyenkor csak fogadd el, köszönd meg, tedd a zsebedbe és késõbb dobd ki – dörmögöm. – Így nem bántasz meg senkit, és a nyugalmad sem háborgatják…

Alig fejezem be, egy szomszédos asztalnál ülõ nõt veszek észre, aki leplezetlenül bámulja Xiangot, próbálva ezzel felhívni magára a figyelmet. Ezen muszáj elvigyorodnom.

- Mi az? – kérdezi.

- Talán zsákot kéne húznom a fejedre, ha kiviszlek a lakásból – nevetek. – Túlságosan jóképû vagy, egy perc nyugalmad sincs a nõktõl. Nyugi, csak viccelek…

- Jóképû? – kérdezi édesen elpirulva. Talán nem érti ezt az angol szót? Ilyenkor körül kell írni, hogy megértse.

- Szép, csinos, helyes, vonzó, egyszóval jóképû.

Arca elé kapja egyik kezét, jól zavarba hoztam.

- De nem tehetek róla… Én… nem akarok nekik tetszeni, csak neked…

- Hékás – dörmögöm szeretettel, és megfogom a kezét, elhúzom az arcától, de nem engedem el. – Majd idõvel megszokod a nõk figyelmét, addig pedig még ha zavar is, próbáld meg elfogadni és nem rágódni rajta, okés?

Ekkor leesik, amit mondott.

- Xiang…

- Tessék – néz rám nagy szemekkel, még mindig kipirulva. Zavartan megvakarom a fejem, és bízom benne, hogy én nem pirulok el, felnõtt és komoly férfi nem tesz ilyet.

- Semmi… Mi legyen a desszert?

A pincérlány helyett egy másik siet hozzánk a továbbiakban, valószínûleg megbántódott, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. Amikor befejezzük, fizetek.

Odakint már kezd sötétedni, a napból már csak egy kevés látszik a horizonton. Megkérek egy sétáló szerelmespárt, hogy fotózzanak le minket a telefonommal.

- Megnézhetem?

- Persze – mutatom neki a telefon kijelzõjét.

- Juj de jó kép! Megkaphatom én is?

- Otthon kinyomtatjuk jó? Van fénykép nyomtató az íróasztalomon, és majd keresünk neki egy keretet.

Boldog mosollyal karol belém, és lassan elsétálunk a kocsihoz. Feltekerem a fûtést, mert biztos átfagyott a hideg parton.

Belepuszil a nyakamba, és meglepetten összerándulok. Ha… ha nem ismerném õt olyan jól, azt hinném, hogy flörtöl velem… De ilyet õ biztos nem tenne. Ugye nem?

Visszaül a helyére, mintha mi sem történt volna, én pedig kissé nehezen térek napirendre. A fenébe is, nem egyszerû ám, pláne hogy õ kifejezetten… Hogy is mondjam… Tíz pontos. Kamasz korunkban pontoztuk a csajokat és a srácokat, és a 10 pontos volt az a típus, akik elérhetetlennek tûntek, annyira jól néztek ki. Én nem a nõket szeretem, és ugyan volt néhány futó viszonyom, egyik sem volt ért fel Xiang kisujjáig sem. Hé! Verd ki a fejedbõl ezt a baromságot, Oliver! Nem nézhetek rá ilyen szemmel, õ egyszerûen sokkal de sokkal több, mint egy jóképû srác. Ezerszer több. Õ a családom. Az egész kerek világon az egyetlen ember, aki tényleg szeret engem, megadja azt a törõdést, amire egész életemben vágytam, amit senki sem adott nekem soha. Legszívesebben felképelném magam a gondolataimért.

Befejezzük a reggelit, õ édesen elköszön tõlem, én pedig beleborzolok selymes hajtincseibe.

Ideje dolgozni.

***

Este, fáradtan érkezem haza. Benyitok, és isteni illatok fogadnak.

- Megjöttem!

Már röppen is felém, kapok egy kis ölelést is. Beszívom finom illatát, és béke telepedik rám. Egész nap zaklatott voltam a reggel történtek miatt, még George is rákérdezett hogy mi a gáz. Mi lenne? Buta gondolataim támadtak a fiúról, akivel élek, és ettõl õrült bûntudat telepedett a lelkemre. Hát ez a bajom. Persze neki ezt nem mondtam el, mert nyilván kupán vágott volna, megjegyzem jogosan.

Odabent az étkezõasztalon szép teríték, gyertyák…

- Van ma valamilyen alkalom?

- Nincsen, csak gondoltam megleplek… csak úgy.

A vacsora isteni. Jól megsütötte a húst, a köret is remek, a hideg sör pedig a hab a tortán.

- Ez mennyei lett, Xiang – mosolygok rá elégedetten.

- Örülök, ha tetszik. Reméltem, hogy örömet tudok neked szerezni. – Boldogan kipirulva sürög-forog, lepakolja az asztalt, mosogatni kezd. Mellé lépek, és egy konyharuhát magamhoz véve törölgetem az edényeket.

- Holnap szombat. Van kedved kirándulni egyet? – kérdezem.

- A parkba? Szeretem a nagy tavat a közepén…

Igen, egyszer voltunk ott, belelógatta a lábait a vízbe, és boldogan mosolygott, amikor egy hal lefröcskölte. A napfény csillogott a haján, boldog kis arcával elbûvölõ volt. Megköszörülöm a torkom, és feszülten leteszem a percek óta dörgölt tányért, hogy a másikért nyúljak.

- Nem, arra gondoltam, hogy lemehetnénk a tengerpartra. Kocsival kb. két óra az út, de megéri. Hideg van, úgyhogy úszni nem tudunk… De sétálni és labdázni igen.

- Nagyon jó ötlet, menjünk! Csomagoljak ebédet?

- Ha akarsz… De ott nagyon jó éttermek vannak, beülhetnénk valamelyikbe, megkóstolhatnánk a tengeri halakat, meg ilyesmi.

Befejezzük a mosogatást és a pakolást, addig tervezzük a holnapi napot. Xiang a kanapéra vetõdik, és a Sesame Street mûsort nézi, velük tanulja az angol számokat. hason fekszik, meztelen lábaival a levegõben kalimpál, a hátára pedig ráfekszik Gombóc.

- Letusolok, aztán lefekszem, mert fáradt vagyok, rendben?

- Oké! Holnap hánykor kelünk?

- Korán. Olyan…

- Hétkor?

- Igen, az jó. Jó éjt, Xiang. - Beleborzolok a hajába, és eltámolygok a zuhanyzóba.

***

A tengerparton hûvös szél fúj, a hullámok látványosan és habosan csapódnak a homokos fövenyeken, morajlásuk mintha a mellkasom mélyébõl törnének felszínre. Nagyon megnyugtató. Az ég tiszta kék, a délelõtti napfény melengetõ.

- Nézd, Oliver! Nézd! – mutogat Xiang lelkesen, amikor meglátja a szörfösöket. – Nagyon ügyesek!

A szél arcába fújja kócos haját, és ahogy felragyog rám a mosolya, muszáj elõvennem a telefonomat. Csinálok néhány képet róla, ahogy mosolyog, ahogy nézelõdik, a labdát eldobja, bámulja a tengert mosolyogva és komolyan… Mindegyik képen szép.

- Mire gondolsz most? – kérdezi aranyosan közelebb hajolva hozzám. Megmutatom neki a telefonomban lévõ képeket.

- Arra, hogy szép a mosolyod, Xiang.

- Köszönöm – mondja bájosan, és lesüti a szemeit. Félresimítom arcából a hajtincseit.

- Nem fázol?

Megrázza a fejét.

- Nem, de már éhes vagyok.

Az órámra nézek, jócskán elmúlt már az ebédidõ, észre sem vettem az idõ múlását.

- Keressünk egy éttermet.

Megfogja a kezemet, hidegek az ujjai.

- Xiang, te teljesen átfáztál!

- Nem, én nem… - hebegi. Leveszem a kabátomat és köré csavarom.

- Menjünk enni, ott majd iszunk valami meleget is. – A sálamat is letekerem a nyakamról, és azt is rácsavarom. Muszáj nevetnem, olyan édes így.

- Mi olyan vicces? – kérdezi duzzogón csücsörítve.

- Édes vagy így – puszilom meg a homlokát, és átölelem a vállát, úgy folytatjuk az utat. – Éhen halok, gyorsan keressünk egy éttermet!

- Xiang – pillant rám Oliver.– légy szíves hozz két doboz tejet.
Bólintok, majd elsietek. A sorok között sikerül megnyugodnom, bízok benne, hogy Oliver megbeszéli a fiúval, hogy ne bántson engem. Összeszedem a tejeket és elindulok vissza. A fiú már sehol, de a kocsiban van két doboz jégkrém, a legfinomabból! Oliver rám mosolyog, én visszamosolygok.
- Mehetünk?
- Igen, de hol a fiú?
- Ki tudja… Mutasd a listát. – Átadom neki, õ elolvassa, majd, mivel mindent megvettünk, fizetünk és megyünk.

* * *

Õ hozza fel a szatyrokat, én nyomom a lift gombját és nyitom az ajtót. Ahogy felérünk, én elpakolok mindent, õ pedig a kávét issza, ami már hideg.
- Mit reggelizzünk? – kérdezem, hiszen reggelizni kell.  
- Nem tudom. Te mit ennél? - kérdez vissza. Az órára nézek. Annyi idõ van, hogy egy rántottát elkészítsek és nyugodtan meg is együk.
- Csinálok gyorsan egy rántottát, jó?
- Aztán sok tojásból csináld - jegyzi meg.
- Bacon? – Tudom, hogy szereti.
- Naná. Csakis.
Hallom, ahogy kuncog, de én gyorsan készítek mindent, közben narancslevet adok neki is, majd mire mindent rendezek, már az asztalhoz is tudunk ülni.
- Hú… Egy õstehetség vagy – bókol nekem. Zavarban vagyok, így mosolygok inkább. – Ez isteni.
Mivel még nem ültem le, mögé lépve ölelem meg, fejem a nyakába fúrom. Beszívom az illatát, és végiggondolom, hogy mi lenne velem nélküle. Már nem is élhetnék…
- Köszönöm – suttogom. A fejemet simogatja.
- Én is köszönöm a finom reggelit, Xiang. Gyere, egyél te is, mielõtt kihûl…

Sóhajtok, majd a nyakához hajolva az ajkaimat a bõréhez érintem. nem csináltam még vele ilyet, de szerettem volna mindig is. Érzem, egy pillanatra megremeg, ahogyan én is. Furcsa érzés van a gyomromban, de inkább leülök és enni próbálok. Tényleg jól sikerült reggeli, nem is sós, nem is sótlan…
Csendben telik a reggeli, nem beszél, ahogy én sem. Amikor végzünk, elmegy a háló felé, nem tudom, miért, de gyorsan csinálok neki szendvicset, pont olyat, amit tudom, hogy szeret és egy kis üvegbe öntök hozzá narancslevet, meg egy szelet csokit. Ahogy kijön, mosolyogva lépek elé, és a kezébe teszem a zacskót.
- Legyen szép napod - búcsúzok tõle.
- Neked is, vigyázz magadra. - Beleborzol a hajamba és megy is.
Sóhajtva nézem a zárt ajtót. Jó lenne valamelyik napot együtt, ketten tölteni. Sétálni, enni valami olyat, amit még nem ettem. Nagyon jó lenne, de mostanában nagyon sokat dolgozik.

A nap egy részében tanulok, házi feladatot írtok, a másikban a steaket csinálom. Hozzá vastagra vágott burgonya, egy kis vöröskáposzta saláta, és a söröket is behûtöm neki.
Ahogy pakolok, az egyik fiókban találok gyertyákat és egy gyertyatartót. Két ága van, nagyon szép. Egy ideig gondolkodom, de amikor hallom lentrõl a kaputelefont, hogy kóddal nyitja a kaput, mégis kiteszem az asztalra, a gyertyákat bele és az ételt is kiteszem. Neki a steak, magamnak sima sült hús. Valahogy nem volt szimpatikus ez a steak.
Ahogy felér és belép az ajtón, már elé is sietek, hogy köszöntsem és megöleljem, de mivel látja az asztalt,  kicsit meglepve néz rám.
- Van ma valamilyen alkalom? - kérdezi, ahogy veszi le a cipõjét.
- Nincsen, csak gondoltam megleplek… csak úgy - mosolygok rá, és a kezét megfogva az asztalhoz vezetem. Szedek neki, öntök pohárba sört, és közben nézem, ahogy eszik.
- Ez mennyei lett, Xiang - mosolyog rám.
- Örülök, ha tetszik. Reméltem, hogy örömet tudok neked szerezni - pirulok el. Annyira szeretem, amikor boldog… Olyankor nekem is jó, olyankor én is örülök. De ha õ szomorú lenne, nekem is rossz lenne, hiszen amikor én az voltam, õ is az volt. Így mindent meg kell tennem, hogy boldog legyen!

- Nem szeretnél valami más állatkát? – Kérdezem, és hirtelen már nem is tûnik olyan jó ötletnek, pláne amikor felnéz rám, és látom rajta hogy nagyon furcsállja a kérdést. - Akit lehetne sétáltatni…

- Nem akarok kutyát – vágja rá lehajtott fejjel. A francba…

- Xiang…

- Ne haragudj. Csak… csak ez még mindig nem. Semmit sem szeretnék, ami emlékeztet arra. Semmiképpen sem…

- Csak azt szeretném, ha összebarátkoznál más emberekkel is.

- Nekem nem kell más ember. Senkire nincs szükségem, csak aki itt van. Nem szeretnék mást…

- De ugye tudod, és már beszéltetek errõl remélem, hogy nem akar mindenki bántani téged. Vannak, akik igen, de nagyon sok ember kedves és barátkozik. Fiúk és lányok.

- Yuin már sokszor mondta, hogy nem kellene félnem, hogy keresnem kellene valakit, akit szerethetek. Fiút vagy lányt. Barátot vagy… társat. De nem szeretnék - sóhajtja. - Félek, hogy akkor elveszítenélek téged és nekem te vagy a mindenem, Oliver. Neked köszönhetem az életemet és ezt a csodás, új világot. Ahol van minden és mindenki, amire szükségem van.

Összeszorul a gyomrom, mert borzasztó és mégis csodálatos amit mond. Szégyellem magam, de rettentõen élvezem, hogy végre van valakim, akivel összetartozom, és feltétel nélkül szeret engem, ugyanakkor furdal a lelkiismeretem, amiért nem szeretném, hogy ez változzon. Nagyon önzõ dolog lenne tõlem, ha hagynám, hogy teljesen bezárkózzon és csak értem éljen… Nagyon önzõ dolog lenne…

Folytatjuk a játékot, aztán Xiang elmegy letusolni. Szerencsére minden sebe begyógyult már, és kapott egy speciális krémet a hegeire. A legnagyobb és legcsúnyább hegeit majd lézeres mûtéttel 1-2 év múlva eltávolíttatjuk, de errõl még nem beszéltem neki, egyenlõre van fontosabb teendõnk is. Na meg a pénzt is össze kell rá gyûjtenem, mert nem olcsó mulattság.

Xiang letusol, addig összepakolok. Megszólal a mobilom. Yuin keres, és miután bontom a vonalat, máris mondom Xiangnak a lényeget.

- Yuin hívott, hogy holnap nem tud jönni sajnos, elõrehozták az egyik vizsgáját. De a könyvbõl haladhatsz tovább, mindkettõbõl, ha nem értesz valamit, azt pedig hagyd ki és megbeszélitek.

- Akkor ha eljössz velem reggel vásárolni, csinálok steaket mire hazaérsz – mosolyog édesen rám. Lehet neki nemet mondani? Nem. Ha így mosolyog rám, akkor semmiképp.

- Jó éjt, Xiang – búcsúzom tõle, és õ viszonozza. Bemegy a szobájába ellenkezés nélkül, de az ajtaját még mindig nem hajlandó becsukni, Gombóc örömére, aki végre nem az én fülembe fûrészeli a fát, hanem máséba, így rendesen tudok aludni. Lehet hogy ez viccesnek hangzik, de halál komolyan, tényleg nagyon hangosan dorombol.

* * *

Korán kelünk. Xiang könnyen viseli a hajnali kelést, de nekem minimum két kávé kell hozzá. Nem panaszkodom azért, hogy egyedül is elmehetne vásárolni, nem várom el, hogy magától még emberek közé menjen.

Amikor elkészül és kijön a nappaliba, jó pókerarccal leplezem a meglepetést. Korán reggel hogy tud valaki ilyen fantasztikusan kinézni? A trendin nyírt hajától a divatos cipõjéig minden fantasztikusan áll neki, mint valami ázsiai magazin címlapmodellje. Xiang nagyon szép… vagyis inkább nagyon jóképû srác. Az elmúlt hónapokban csak csodálkozva figyeltem õt, ahogy felhizlaltam elfogadható súlyúra, habár még elférne rajta néhány kiló. A tekintete is megváltozott, már nem néz folyton úgy, mint aki alig él vagy éppen sírni akar, hanem sokat mosolyog, és élénk.

A hipermarketben alig lézeng néhány ember, fõleg az éjszakai bulizásból hazafelé tartó szédelgõ fiatalok és néhány éjszakai mûszak után szintén hazatartó ember lézeng.

- Hozok fagyasztott borsót – mondom Xiangnak, akit lefoglalnak a fagylaltok. Torkos természetû, de nem bánom, nem sajnálok tõle egy falatot sem.

Visszatérek egy zacskó borsóval, és Xiangot egy sráccal találom. Azonnal felmérem, hogy valami nem stimmel, már csak azért sem, mert Xiang nem áll szóba férfiakkal, még fiúkkal sem. Könnyesek a szemei, láthatóan halálra rémült.

- Mi történt?

- Õ… megsimogatta a fenekem…

- Nem értem, miért hisztizik, csak egy a kis tapi volt…

- Xiang – fordulok felé – légy szíves hozz két doboz tejet.

Engedelmesen bólint és elsiet, majd amikor eltûnik a polcok között, megragadom a kölyök fülét. Kölyöknek nevezem, pedig lehet már 19-20 éves is. Egy amolyan igazi munka és iskolakerülõ kis léhûtõ. Fájdalmasan felnyög, és azonnal ellenkezni kezd, de az arcába hajolok – jóval magasabb is vagyok, csak azért nem teszek komolyabb kárt benne, mert a nálam gyengébbeket alapból nem bántom. No meg õt ismerem is, sokat füvezik a parkban a haverjaival.

- Nick a neved, ha jól emlékszem – dörmögöm a szemeibe nézve.

- Igen… áá engedjen el!

Csavarok egyet a fülén, és õ megfeszül a fájdalomtól.

- Ha még egyszer meglátlak a közelében, letépem a füleidet és feldugom a seggedbe. Ha hozzáérsz, a karodat is letépem és azt is utána küldöm. Világos? – Újabb csavarás, és õ sipítva kiabálja, hogy megértette, világos és bocsánat és elnézést és soha többé nem megy a közelébe. – Nem hallottam jól – hajolok lejjebb hozzá, újabb fájdalmas fülcsavarással. Már hangosan hadarja el újra, és elégedetten felegyenesedem. Elengedem a fülét, õ pedig elejti a sörös dobozát - amit a kabátja alá rejtett, hogy ellophassa – és hanyatt-homlok elmenekül.

Beledobom a bevásárlókocsiba a borsót. Picsába. Lefagytak az ujjaim. Minden mindegy alapon kiveszem a hûtõpultból Xiang két kedvenc fagyijából egy-egy dobozt és a kocsiba teszem. Befut õ is a tejjel. Rámosolygok és õ visszaragyog rám, akár egy 2000 wattos villanykörte. Biztos meglátta a fagyikat a kis huncut.

- Mehetünk?

- Igen, de hol a fiú?

- Ki tudja… Mutasd a listát. – Megkapom. Gyerekes kézírással, de szépen összeírt mindent. – Hm… Látom mindent megvettünk. Menjünk fizetni, még haza is kell vinni.

***

Segít kipakolni a kocsiból, de a cuccokat már én viszem fel, õ pedig a liftgombot nyomogatja, és az ajtót nyitogatja nekem. A konyhaasztalra teszem a két papírzacskót. Az órára nézek. Még van több mint fél órám, így töltök magamnak a már kihûlt kávéból és a pultnak támaszkodva elkortyolgatom. Xiang vidáman dúdol valami dalt, amit a rádióban mostanában sokat játszanak.

- Mit reggelizzünk? – kérdezi jókedvûen, miközben a hûtõbe bepakolja a dolgokat.

- Nem tudom. Te mit ennél?

Az órára néz, biztos azt kalkulálja, hogy mennyi idõm van még.

- Csinálok gyorsan egy rántottát, jó?

Leülök az asztalhoz és rávigyorgok.

- Aztán sok tojásból csináld.

- Bacon? – mosolyog rám aranyosan.

- Naná. Csakis.

Halkan kuncog, térül fordul és máris isteni illatok szállnak. Kicserélõdik az üres kávés bögrém egy pohár hideg narancslére, hála Xiang-tündérnek. Hálás mosollyal kortyolok bele, majd elém kerül egy nagy tányérnyi gõzölgõ finom rántotta ropogós bacon csíkokkal és puha kenyérrel.

- Hú… Egy õstehetség vagy – dicsérem elégedetten. Kuncogva terít meg magának is, és amíg gyümölcslevet tölt magának, én éhesen rávetõdök a reggelimre. – Ez isteni – sóhajtom.

Hirtelen karok fonódnak a nyakam köré, és hátulról átölel Xiang. Arcát a nyakamba fúrja. Elgyengülök. Leteszem a villát és megsimogatom a fejét.

- Köszönöm – motyogja édesen. Nem tudom most éppen miért mondja, de néha szokott így viselkedni.

- Én is köszönöm a finom reggelit, Xiang. Gyere, egyél te is, mielõtt kihûl…

- Nem kell, ma este itthon maradok - nyugtat meg. Akkor sem féltem mondjuk, amikor nem volt itthon, de könnyebb, ha tudom, hogy ott alszik a másik szobában. - Mihez lenne kedved? Társasozzunk?
- Jó! Máris hozom!
De már rohanok is a szobámba! George hozta nekem, ajándék volt ez is, így nagyon vigyázunk rá, de amikor Olivernek van ideje vagy kedve, mindig játszunk. Sokszor volt olyan, hogy annyira fáradt volt, hogy nem tudtunk játszani, és olyankor nem is erõltetem. Semmit sem szeretnék csinálni, amitõl neki rossz lehetne.
A dobozban sokféle játék van. Mindegyiket kipróbáltuk már, de a legjobban a malom nevû tetszik. Vicces, egyszerûen meg lehet jegyezni és sokszor nyerek. Ha pedig nyerek, akkor mindig kapok valamit.
Amíg õ kiszedegeti a bábukat, addig én a konyhába megyek és gyorsan csinálok egy kakaót. Ez volt az elsõ, amit meg tudtam magamnak csinálni, és nagyon élvezem is. Eleinte rossz volt, sosem sikerült eltalálni, de sosem öntöttem ki. Hiába mondta Néha Oliver, hogy öntsem ki nyugodtan, mert van még, de nem. Így amikor megittam tudtam, hogy miért annyira rossz és legközelebb mit kell másképp csinálni. 

- Tudod mi jutott eszembe? - néz rám.
- Kicsoda? - kérdezem mosolyogva, de aztán még egyszer végigfut az agyamon amit mondott meg amit én mondtam, és rájövök, hogy hibáztam. - Mármint micsoda… - pirulok el. Kedvesen elmosolyodik. A kérdésekkel néha még bajban vagyok annyi féle és jelentésû kérdõszó van…
- Nem szeretnél valami más állatkát? - Furcsán nézhetek rá, így folytatja. - Akit lehetne sétáltatni… - Egy pillanat alatt áll össze a fejemben a kép. Sétáltatni kit lehet?
- Nem akarok kutyát. - Ahogy kimondom, azonnal meg is bánom. Lehajtom a fejem, de nem változtatok azon, amit mondtam.  Bár most biztosan haragszik, hiszen akaratos voltam és félbeszakítottam, de nem. Kutyát semmiképpen sem!
- Xiang… - szólít meg, mire felpillantok. Nem sírok, már sokkal kevesebbet sírok, mint eleinte.
- Ne haragudj - kérem tõle. - Csak… csak ez még mindig nem. Semmit sem szeretnék, ami emlékeztet arra. Semmiképpen sem…
- Csak azt szeretném, ha összebarátkoznál más emberekkel is - mondja kedvesen.
- Nekem nem kell más ember - nézek rá. - Senkire nincs szükségem, csak aki itt van. Nem szeretnék mást…
- De ugye tudod, és már beszéltetek errõl remélem, hogy nem akar mindenki bántani téged. Vannak, akik igen, de nagyon sok ember kedves és barátkozik. Fiúk és lányok. - Várakozóan néz rám.
- Yuin már sokszor mondta, hogy nem kellene félnem, hogy keresnem kellene valakit, akit szerethetek. Fiút vagy lányt. Barátot vagy… társat. De nem szeretnék - sóhajtom. - Félek, hogy akkor elveszítenélek téged és nekem te vagy a mindenem, Oliver - nézek rá. - Neked köszönhetem az életemet és ezt a csodás, új világot. Ahol van minden és mindenki, amire szükségem van.
Most õ sóhajt fel.
Kicsit még játszunk és próbálunk más dolgokról beszélgetni, de nem tudom magam túltenni azokon, amiket mondott. Még zuhanyozás közben is erre gondolok. Közben hallom, hogy csörög a telefonja, így amikor felmegyek, kíváncsi is vagyok, de megelõz.
- Yuin hívott, hogy holnap nem tud jönni sajnos, elõrehozták az egyik vizsgáját. De a könyvbõl haladhatsz tovább, mindkettõbõl, ha nem értesz valamit, azt pedig hagyd ki és megbeszélitek. - Igen, két könyvem van. Írás és olvasás könyv.
- Akkor ha eljössz velem reggel vásárolni, csinálok steaket mire hazaérsz - mosolygok rá. Bólint, elköszönünk és alvás.
Én még mindig nem zárok ajtót. Valahogy nyugodtabbnak érzem magam, ha nyitva van, és Gombóc is szabadabban járkál, mert néha gondol egyet és éjszaka kimegy enni valamit. Merthogy még mindig velem alszik. Hiába volt olyan sokszor, hogy felkeltettem, amikor én is kiabáltam, hûségesen jön minden este és dorombolja álomba magát is és engem is.

* * *

Reggel korán kelünk. Mivel neki dolgozni kell menni, de elõtte még elmegyünk bevásárolni is, így mindig korábban kelünk. De sosem mondja, hogy nem jön velem. Bár találtunk egy boltot, ami házhoz szállít, Oliver mondta, hogy majd bemegy és megnézi, ha jó, akkor onnan fogunk rendelni.
Szépen felöltözök, miután megmosakodtam és megfésülködtem. Mire én elkészülök, addigra õ is, így tudunk is indulni a hatalmas áruházba. Bár Oliver szerint ez nem nagy, szerintem óriási! Meg, hogy van nagyobb, de abba már bele sem merek gondolni.
Én épp a fagylaltokat nézem, mert elfogyott, de nagyon szeretem, Oliver pedig a fagyasztott zöldségért ment el. Nyakig vagyok a hûtõben, amikor megérzem, hogy valaki a fenekemhez ér. Nem lehet véletlen, mert nem engedi el, így gyorsan kiszállok és ellépek onnan.
Az egyik fiatal fiú a környékrõl!
- Már annyiszor figyeltelek - vigyorog rám. Oliver épp ekkor lép vissza, õ csak annyit láthat, hogy a szemembõl az ijedtségtõl és pár rossz emléktõl könnycseppek gyûlnek össze, a fiú meg velem szemben áll és mosolyog rajtam.
- Mi történt? - kérdezi azonnal.
- Õ… megsimogatta a fenekem - hüppögöm, mire a fiú furcsa, horkanás-féle hangot ad ki.
- Nem értem, miért hisztizik, csak egy a kis tapi volt…
Nem minden szót ismerek a mondatáéból, de nem is érdekel most. Várok, hogy Oliver mit tesz.

- Odaülhetek? – kérdezi nagy cicaszemekkel, és pontosan tudom hová akar ülni. Errõl az egyrõl még nem tudtam leszoktatni. Az elmúlt hónapokban már nem mászik be éjjel az ágyamba, nem lóg a nyakamon, de az esti filmezés-összebújás nagyon fontos neki, ha rászólok akkor borzasztóan elkenõdik. Ma nagyon kitett magáért, fõzött és sütött, tanult, mosolygott és kiegyensúlyozott volt, így nem akarom tönkretenni a hangulatot. Bólintok. Az ölembe mászik, és vállamra támasztja a fejét, úgy nézzük tovább a természetfilmet.

- Mit tanultál ma?

- Összetett mondatokat helyesen fogalmazni és leírni. De Yuin szerint ügyes voltam. Meg láttam ma, hogy hogyan kell steaket sütni. Szerintem nem lehet olyan finom, de ha szeretnéd, neked csinálok. Azt mondta Annabelle, hogy az erõs férfiak szeretik.

- Bizony, bólintok. Az férfi kaja a javából. Mikor csinálsz?

- Akár még ma is!

- Mára már tele vagyok a finom fõztöddel – borzolok a hajába mosolyogva.

- De ugye ma nem kell visszamenned ma dolgozni…?

Mostanság éjszakai megfigyelések is becsúsztak, de annak már vége.

- Nem kell, ma este itthon maradok. Mihez lenne kedved? Társasozzunk?

- Jó! Máris hozom!

Lelkesen kipattan az ölembõl, elrobog a szobájába, és már siet is vissza, mezítlábas léptei csattognak a parkettán. A dohányzóasztalra teszi a dobozt. George hozta neki, a gyerekei már kinõtték, nem játszanak vele, viszont Xiang imádja. Amolyan sok-az-egyben játék, és ezek közül a Malom a kedvence, mert egyszerû a szabálya és mégis szórakoztató.

Leülök vele szemben a szõnyegre, kinyitom a táblát, kiszedem a zacskóból a bábukat, amíg Xiang kiszalad és visszatér egy nagy bögre kakaóval. Ez volt az elsõ, amit megtanult egyedül elkészíteni. Hát igen, az én Xiangom nagyon torkos. És ami a legfontosabb, borzasztóan boldog, ha sikerül gyõznie, mert olyankor kap nyereményt is. Csokit, sütit vagy gyümölcslevet, ami éppen akad. Tudom, hogy rossz nevelési elv, de amikor olyan csont-sovány volt, örültem ha bármit is evett. Mostanra már szépen felerõsödött, az arca kerekebb lett, a haja divatosan levágva, menõ cuccokat hord és ha elmegyünk valahová sétálni, akkor a nõk és a lányok csillogó szemekkel bámulják. Sajnos ritkán mozdul ki egyedül, fél az emberektõl, ezért George azt javasolta, hogy vegyek neki egy kutyát, akit sétálni kell vinni. Jó ötlet, csak ezzel kapcsolatban van egy kis bökkenõ. Gombóc.