Magához ölel és meg is csókol. Lehet, hogy sikerült megnyugtatni?
- Mmm… Addig még van egy kis idõnk…
A pultra ültet, én pedig élvezem, hogy velem van, hogy ennyire… jó és nyugodt minden. Ahogy simogat, mintha minden kis pontja a testemnek érzékeny lenne. De ha õ csinálja, az is! Pláne, mikor elöl is simogatni kezd. Nem vagyunk sokáig a konyhában, ahogy magához húz, még szorosabban ölelem és a nappaliba visz.
- A hús… - jegyzem meg erõtlenül.
- Nem lesz semmi baja, még ki sem olvadt a vízben…
Minden olyan kellemes. Itt van, velem van és szeret engem. Az illata, az íze… mindene kellemes. Mindenét szeretem. Gombóc felmászik ugyan az ölembe, de hagy minket nyugodtan utána, hogy kicsit megsimogattam.
- Mit szólnál hozzá, ha hétvégén elutaznánk? Hm? - Megint utazás!
- A tengerpartra? - Szép volt, szívesen mennék. Biztosan megyünk majd még akkor is, amikor meleg lesz és pancsolni is lehet majd.
- Nem, most a hegyekbe. Van egy kis faházam, a nagyszüleimtõl örököltem. Tetszeni fog, kellemes kis víkendház kandallóval. Az ablakból látni a környezõ hegyeket, a levegõnek pedig mesés fenyõillata van… - meséli, miközben puszil. Ismerem a családja történetét, elmesélte már. Szomorú, hogy nem csak ott vannak rossz családok, hanem itt is.  
- Menjünk! Nagyon jó ötlet, alig várom, hogy láthassam! – Csókot is adok neki, amiért ilyen aranyos.
De az idillt megszakítja egy gondolat a fejemben. Mi van, ha õ ott… ha azért megyünk oda, mert ott talán kellemesebb? De én még nem…
- Oliver…
- Hm?
- Be fogod majd dugni a…
Nem hagyja, hogy befejezzem. Egy pillanatra megijedek, hogy azért nem, mert be fogja, de ahogy a szemébe nézek, megint rájövök, hogy õ még mindig Oliver.
- SSS… Fogunk majd szeretkezni, de az még nagyon messze van, Xiang. Amikor pedig megtesszük, egyáltalán nem fog fájni, élvezni fogod. - Igen… õ még mindig Oliver. - Ismersz engem, tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat, vagy sosem tennék veled olyat, amit te nem akarsz, igazam van?
- Igen. Te sosem bántottál, mindig megvédtél mindentõl, és szeretsz engem, ahogy én is szeretlek téged!
- Ez a beszéd te kis kandúr – mosolyog rám, és megint nyugodt vagyok. Már tényleg csak egy dolog zavar. Megfogom a kezét és oda vezetem. Már mióta felültetett a pultra kemény…
- De ezzel most kezdünk valamit, ugye? Már kezd fájni egy kicsit… – Végigsimít rajta… mennyire szeretem, amikor ott érint…nagyon!
- Naná. Én is mindjárt szétdurranok…

Lassan hajol megint hozzám egy csókért, és mozgatni kezdi a kezét. Szusszanva nyúlok én is az övéhez, és gyorsan benyúlok a nadrágja alá, majd õ is az enyém alá. Egyszerre kezdjük a másikét simogatni, de a csókot nem szakítjuk meg. Ahogy mozgatja a kezét, eleinte még nem, de nagyon gyorsan lesz egyre jobb. Elhajolok, és a nyakába kezdek szuszogni. Nagyon jó…
- Annyira jó - suttogom a fülébe, és meg is puszilom. Aztán egy kicsit gyorsabban csinálja, és én is. Szeretem érezni, hogy mennyire jó neki. Kemény és sima, nagy és annyira szép. De ez nem is meglepõ, hiszen Oliver része. Neki mindene szép…
- Szeretlek - nyögök a fülébe.
- Én is szeretlek - suttogja vissza. Ajkaimat a nyakához érintem és megint megpuszilom. Szeretem a bõrét is. Itt érezni az illatát a legjobban.
Ahogy egyre közelebb vagyok én is és õ is, egyre gyorsabban csináljuk mindketten. Én remegni kezdek, hamarabb, mint õ.
Ahogy érzem, hogy nagyon közel van, az izmaim is remegnek, és hirtelen a gyomromban érzem a legjobban, aztán lentebb. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem és felsóhajtva élvezek el. Ajkait a nyakamon érzem, de aztán õ is felmorran, pici foltot szív a bõrömre, érzem. De nem baj.
Õ is a végére ért, így szuszogva dõlök rá, majd ahogy lassan rendezem magam, mosolyogva kelek fel. A szobába megyek, hozok törlõkendõt és alsót is, majd a mosdóban letisztogatom magam és ruhát cserélek.
- A mosdóban hagyta mindent - szólok neki, majd ahogy elsétálok mellette, végigsimítok az arcán. - Ruhát is vittem be - mosolygok rá.
A konyhába megyek, elkezdem felvágni és bepácolni a husit.  Odateszem a riszt is hozzá, majd hallom, hogy csengetnek.
- Kinyitom - szól Oliver. 
Tovább teszek-veszek, épp egy tálat veszek ki a szekrénybõl, egy szép üvegtálat, de ahogy meghallom az annyira jól ismert hangot, összerezzenek, ijedtemben kiesik a kezembõl a tál és a padlón hangos reccsenéssel törik darabokra, de nem foglalkozom vele, a nappaliba rohanok.
George Oliverrel szemben áll, a keze még elõrefelé mutat, Oliver arca vörös. A szeme alatt! Nem gondolkodom, hogy mi történhetett, Oliver elé ugrok.
- Menj innen, Xiang! - szól rám George.
- Nem! - szólok vissza, és Oliverre nézek. - Mi történt? - kérdezem, könnyes szemekkel. - Miért bántott?
- Menj innen, Xiang! Menj a szobádba és pakolj össze! Mostantól nálunk fogsz lakni. - George olyan… fura. Sosem látta ilyennek, apát viszont annál többször.
Bólintok és elindulok a szobám felé. Egy táskába belepakolom a könyveket, a társasjátékot, mindent, amit George hozott nekem, még a cicás plüsst is.
Visszamegyek a nappaliba, veszekednek. George kiabál. Ismét kettõjük közé lépek és George kezébe adom a táskát.
- Menj innen.
- Mi? - néz rám George.
- Xiang, mit csinálsz? - kérdezi Oliver.
- Elküldöm innen, de elõtte visszaadok mindent, amit tõle kaptam, mert azt tanította Yuin, hogy így illik! - jelentem be. - Nem akarom, hogy még egyszer ilyen legyen… - mondom halkabban, sírós hangon. - Apa is mindig kiabált és vert, meg az idegen is és George, te olyan vagy! - nézek rá, már határozottan sírva. Most engem is bántani fog? - Ha meg akarsz engem is verni, akkor tessék. De Olivert ne bántsd, kérlek - lépek közelebb. - Engem igen, de õt ne! Szeretem Olivert, õt ne bántsd! Itt akarok maradni… szeretem õt! - Visszalépek Oliverhez és megölelem, majd lábujjhegyre állva az arcára puszilok, ahol megütötte George.

- Akkor sosem megyek el. Sohasem hagylak el – bújik közelebb. Mosolyog, és ilyenkor a legszebb. Megpuszilom a haját, és csak remélhetem, hogy valóban így lesz, és nem fog idõvel majd megutálni engem azért, mert ilyen aljas módon kihasználom és magamhoz láncolom, tudván tudva, milyen sebezhetõ és kiszolgáltatott.

Mély, pihentetõ és nyugodt álomba zuhanok.

***

Egy szemtelen kis nyelvecske ingerlõen végigsimít a számon, és azonnal éberré válok. Hagyom játszadozni, aztán egy halk morranással elkapom a kis huncutot, magamhoz ölelem és õ felsikkant, majd belekuncog a csókba. Jót nevetünk, kap egy kis csikit is.

- Menjünk, csináljunk valamit enni – mondja, és huss. A szekrénybõl elõhalászik egy pólót és belebújik. Mmrr…

- Jól áll – dorombolom elégedetten. Látja rajtam, hogy nem úszná meg, ha közelebb állna, így kuncogva kisiet a szobámból.

Ásítva nyújtózom egyet, és egy alsónadrágot, pólót és farmert magamra cibálok. Kisétálok, én is. Xiang már javában a konyhában szorgoskodik, amikor becserkészem és a nyakába csókolok.

- Tényleg jól áll – mormolom neki, válaszul megsimítja a karomat. Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amit idillinek szokás hívni. Boldog vagyok, nagyon boldog. Szeretem õt, és õ viszont szeret. Mindig erre vágytam… Sokkal jobb érzés, mint amilyennek képzeltem.

Megcsörren a mobilom a nappaliban hagyott kabátzsebemben. Elõkotrom, a kijelzõn George neve virít. Jaj.

- Igen?

- Na mi volt? Megbeszéltetek mindent?

Nagyot sóhajtok, és feszülten túrok kócos hajamba.

- Hát… Igen…

- És?

- Szeret engem, és én is õt.

- És? – néhány másodpercnyi csend után hangosan káromkodik egyet. – Te most komolyan megtetted, Oliver? Elment a maradék eszed is, haver?

- Felnõtt emberek vagyunk, George. Megbeszéltük, és így döntöttünk.

- Felnõtt emberek? Mi a faszomról beszélsz, bazdmeg? Egy mentálisan sérült, poszttraumás beteg kölyökrõl beszélsz! Alig három hete volt nálunk a kerti partin, sokkal gyerekesebb, mint a kislányom! – kiabálja. – Munka után elmegyek hozzád, csomót kötök a farkadra, Xiangot pedig megmentem tõled, mert te nem vagy normális!!!

Kattan a készülék, és búgni kezd. Lecsapta a telefont.

- A kurva életbe… Ki fog nyírni.

- Mi a baj? – pislog rám Xiang, amikor visszasétálok hozzá.

- Nincs semmi baj, csak George átjön késõbb. Munka után.

- De ha azért voltál furcsa, akkor megcsinálom gyorsan, vacsorára kész leszek, mire ideér, ígérem – mosolyog fel rám aranyosan, mellkasomat is megsimogatja, hogy megnyugtasson.

Magamhoz ölelem, és megcsókolom.

- Mmm… Addig még van egy kis idõnk…

Könnyedén felkapom, és a pultra ültetem. Kuncogva öleli körül a derekamat a combjaival, karjai nyakam köré fonódnak. Most õ magasabb nálam fél fejjel, így lehajol hozzám. Végigsimítom combjait, a hátát a pólója alatt. Érzékien sóhajt, amikor mellbimbóját ujjaimmal lágyan cirógatni kezdem. Úristen, hogy lehet valaki ilyen kibaszottul érzéki?

Másik kezemmel fenekének kemény domborulatába markolok, és közelebb rántom magamhoz. összekulcsolja lábait a derekam körül, és engedi hogy felemeljem és a nappaliba sétáljak vele.

- A hús… - nyöszörgi.

- Nem lesz semmi baja, még ki sem olvadt a vízben…

Leülök vele az ölemben, és magamhoz ölelem szorosan. Hosszan, lágyan, lassan és élvezettel csókolózunk, gyengéden és kedvesen simogatjuk egymást. Amikor levegõért elengedjük egymás száját, olyankor csak mosolygunk mint két vadkörte. Tényleg jó dolog a szerelem…

A macska persze részesülni akar a kényeztetésbõl, ezért bemászik közénk. Xiang nevetve öleli magához, de a csókolózás és az apró puszik folytatódnak tovább.

- Mit szólnál hozzá, ha hétvégén elutaznánk? Hm?

- A tengerpartra?

- Nem, most a hegyekbe. Van egy kis faházam, a nagyszüleimtõl örököltem. – Xiang ismeri a történetet a felelõtlen anyámról, a rideg nagyszüleimrõl, nagybátyámról és Emmy nénirõl. – Tetszeni fog, kellemes kis víkendház kandallóval. Az ablakból látni a környezõ hegyeket, a levegõnek pedig mesés fenyõillata van… - sorolom, miközben száját és arcát puszilgatom.

- Menjünk! Nagyon jó ötlet, alig várom, hogy láthassam! – lelkesedik aranyosan, majd õ maga tapasztja száját az enyémre. Hegyes kis nyelve az õrületbe tud kergetni…

Hosszú csókolózás és simogatás után õ egyre jobban felizgul, halk nyöszörgéssel dörgölõzik ágyékával az enyémhez.

- Oliver…

- Hm?

- Be fogod majd dugni a…

Mutatóujjamat a szájára teszem, és komolyan nézem a szép szemecskéit, látom hogy komolyan néz, valószínûleg órák óta emésztheti már magában ezt a kérdést, és csak most mert elõhozakodni vele.

- SSS… Fogunk majd szeretkezni, de az még nagyon messze van, Xiang. Amikor pedig megtesszük, egyáltalán nem fog fájni, élvezni fogod. Ismersz engem, tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat, vagy sosem tennék veled olyat, amit te nem akarsz, igazam van?

- Igen – bólint. – Te sosem bántottál, mindig megvédtél mindentõl, és szeretsz engem, ahogy én is szeretlek téged!

- Ez a beszéd te kis kandúr – mosolygok rá, és õ kuncogva megharapdálja az állam hegyét.

- De ezzel most kezdünk valamit, ugye? Már kezd fájni egy kicsit… – teszi a kezemet keményen álló farkára. Megfogom és végigsimítom. Selymes rajta a bõr, és izgatóan keményen simul a tenyerembe.

- Naná. Én is mindjárt szétdurranok…

- Én is szeretlek téged.
Boldogan kezdem el mosdatni. Mindenhova kenek szappant, sokat. Ahol jó simogatni, ott nagyon alaposan megmosom, mert addig is simogathatom! Hasa nagyon izmos. Kockás! És a mellkasa is olyan… meg a karjai. És a lábai! Bár… azt hiszem, Olivernek mindene nagyon szép. Ahogy hozzábújok, õ is lemos engem. A fenekemet is, amibe picit belepirulok.
Furcsa gondolataim vannak, hiszen… hiszen az mindig csak rossz volt. Oliver tudna olyat, hogy ne fájjon? De… nem akarom. Nem tudom, akarom-e. Oliver nem bántana, ezt biztosan tudom, de mi van, ha fáj mindig? Félek…
Amikor viszont kijövünk a víz alól, minden furcsa gondolatom elillan, hiszen az ölébe vesz és a hálóba megyünk.
- És az ebéd? – nevetem, és magamra húzom a takarót.
- Alig múlt kilenc, Xiang. Nincs az a kaja, aminek 4 óra fõzés kell. Ráérünk még, inkább pihenjünk egy kicsit. Nehéz éjszakám volt.
- Együtt fogunk aludni? – Kapok egy puszit, de a mondata most jobban leköt. Szóval…
- Igen, szeretném. De bármikor itt hagyhatsz és átmehetsz a saját szobádba, nem fogok megsértõdni, jó?
- Minden éjszaka? - Minden éjszaka szabad vele aludnom? Ez…
- Ha akarod… De nem muszáj…

- Akarom! - Ez csodás! Hogyne akarnám! - Mindig is akartam! Mindig veled akarok aludni, mindig! – Már be is helyezkedek, a vállához hajtom a fejem. Pont kényelmes. Teljesen hozzá vagyok simulva és élvezem is!
- Akkor ezt megbeszéltük.
Próbálok nyugodt lenni, de én nem vagyok álmos. Ennek hatására elkezdek gondolkodni és hirtelen bevillan, amit mondott régebben.
- Akkor most már a szerelmed vagyok? Egy pár vagyunk? – kérdezem halkan. Lehet, már alszik…
- Igen. Mostantól szerelmespár vagyunk. Ha nõ lennél, feleségül vennélek, de sajnos így csak a szavamat tudom neked adni.
Felpillantok rá. Komolyan?
- A szavadat adod nekem? - Értem ezt a kifejezést, csak Yuin mindig azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolgot jelent.
- A szavamat adom, hogy veled maradok mindaddig, amíg boldoggá tudlak tenni. Bármikor elmehetsz, ha úgy érzed, hogy már nem szeretsz, Xiang. Rendben van így? - kérdezi nyugodt hangon.

- Akkor sosem megyek el - jelentem be, és még szorosabban odabújok hozzá. - Sohasem hagylak el.
Mosolygok, és lehunyom a szemem. Még érzem, ahogy a hajamba puszil, majd egy nagy sóhaj után egyenletesen kezdi venni a levegõt - elaludt. Én csak egy picit sóhajtok és gondolkodni kezdek.
Akármennyire szeretem Olivert, félek attól, hogy bedugja… mert az nagyon fájt mindig. Abból mindig csak rossz lett. Igen, ezekbõl is, de ez nem fáj. Ez sosem vérzett, ha csak ilyeneket kellett. De az mindig. Amikor rám talált, akkor is. Azt elképzelni sem tudom, hogy ne lenne fájdalmas. De mi van, ha a pársághoz hozzátartozik az is, hogy oda kell dugnia?
De akkor az idegen is a párom volt?
Meg a munkások is?
Összeszorítom a szemem, ahogy megfájdul a fejem a sok gondolattól. Nem is akarok arra gondolni, hogy valaki más a párom lett volna. Nekem csak Oliver az. A szerelmem. És biztosan nem azért, mert bele kell dugnia. Nem hinném. Bár ezt nem nagyon értem még most sem, de majd megkérdezem Olivert. Egyszer…

Végül nekem is sikerül elszundiznom és akkor kelek, amikor az órán már délután kettõ van. Megszeppenek. Oldalra fordulva látom, hogy Oliver még alszik, és nem tudom: felkeltsem vagy ne.
De nem akarok nélküle kint lenni. Felkeltem és majd éjszaka alszunk megint!
Fölé hajolok, és megnyalom a száját. Ez jó módszernek látszik, de mikor nem igazán kel fel rá, még közelebb hajolok, és tovább nyalogatom. Majdnem felsikkantok viszont, mikor hirtelen megölel és megcsókol. Rövid csók, és ahogy elválunk, nevetni kezdünk mindketten. Bár õ még picit álmosan.
- Menjünk, csináljunk valamit enni - dobom fel, és felkelek. Mivel semmi sincs Oliver szobájában, csak az õ holmijai, kihasználva, hogy nyújtózik, a szekrénybõl kilopok egy pólót és felveszem. Ahogy rám pillant, én is rá.
- Jól áll - jegyzi meg, és a szemében felismerem azt, ami csillog. De ha engedem magam, sosem lesz étel, így mielõtt elcsábulnék, kiszaladok a szobából. Igaz, a póló pont annyit takar, hogy a fenekem még nem látszik ki, de valamiért ez most így… kényelmes. Az idegennél kellemetlen volt, most inkább nyugodt vagyok és valahogy büszke. Pláne mikor a konyhában támaszkodom a pulthoz és próbálom szétszedni az összefagyott húst, õ pedig mögém áll, átölel hátulról és a nyakamba csókol.
- Tényleg jól áll - suttogja, majd kapok egy csókot a fülem mögé. A karjára simítok, de aztán elenged, és enged vizet, amibe beletehetem a husit. Épp teszem a tálba, amikor megcsörren a telefonja. Kimegy a nappaliba, rajta már van alsó. Nem figyelek arra, amit beszél, de ahogy látom, hogy picit… gondterhelt, kiállok a nappalihoz és félrebillentett fejjel, kérdõn nézek rá. Akkor viszont már csak azt hallom, hogy elköszön.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva.
- Nincs semmi baj, csak George átjön késõbb. Munka után.
- De ha azért voltál furcsa, akkor megcsinálom gyorsan, vacsorára kész leszek, mire ideér, ígérem - mosolygok rá, próbálva biztató lenni, még közelebb is lépek és a mellkasára simítok, felpillantva rá. Szeretném ha tudná, hogy minden rendben lesz és a filmekben mindig tudják ennyibõl.

- Xiang, nem bírsz el így! – dörmögöm megkönnyebbült mosollyal.

- Ne, kérlek… így érzem, hogy tényleg megtörtént. Hogy itt vagy… rajtam… - súgja a nyakamba. - De nem tudnálak utálni, Oliver. Rég óta nem éreztem ennyire jól magam, tudod?

Bólintok, és fújtatva, ellazulva ölelem magamhoz. Élvezem ezt a boldogságot, szinte eufórikus állapotban vagyok.

- Mire gondolsz? – kérdezem, arcomat az övéhez simítom.

- Arra, hogy ha ez álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen.

- Ez nem álom. – Apró csókot hintek a vállára, és feltápászkodom róla. - Megyek, lezuhanyozok, rendben? Aztán te is, és utána fõzünk.

Mosolyogva bólint, és amíg el nem tûnök a fürdõszoba ajtóban, végig magamon érzem tekintetét. Hm. Azt hiszem leugrom valamelyik délután a konditerembe, majd kigyúrom magam itt-ott…

A zuhanyfülkében magamra zúdítom a vizet, és alapos szappanozásba kezdek, majd öblítem, amikor nyílik az ajtó.

- Xiang?

Kidugom a fejem, és ledöbbenek. Azért nem hívtam, mert tudom hogy mennyire szégyenlõs, de úgy tûnik most egyáltalán nem zavarja. Belép mellém meztelenül és gyönyörûen. Kinyílnak az ajkai, mond valamit, de a víz zubogásától nem hallom. Megbabonázva figyelem, ahogy kezeivel végigsimítja mellkasomat és hasamat. A szemembe nézve térdel le elém.

- Xiang, mit mûvelsz? – nyögöm alig hallhatóan, de máris félig merev vagyok csupán a gondolattól is, ahogy… - Xiang!

Összerándulok, ahogy hirtelen megragadja a farkamat, és hegyes kis nyelvével végignyalja. Gyors és ügyes nyelvcsapásokkal, majd intenzív és zseniális technikával teljesen megõrjít. Vizes hajába túrok ujjaimmal, hátam a falnak támasztom, hátravetem fejemet, és hagyom hogy az arcomba és félig nyitott számba zúduljon a melegvíz. Behunyt szemekkel, mély torokhangon nyögdécselve élvezem a világ legcsodálatosabb szopását.

- Istenem… Istenem… - nyögöm torokhangon, zihálásom hangját csak a fülemben zúgó vér dobolása múlja felül. Remegek és borzongok, zsibbadó vibrálás kúszik fel a lábaimon, ágyékomban összpontosul, és megfeszülök egész testemben, amikor lecsap rám újra egy a korábbinál sokkal erõsebb és intenzívebb orgazmus.

- Xiang! – kiáltom mély rekedt hangomon, amikor szájába robbanok.

Fújtatva, félig öntudatlanul állok, még mindig totálisan bekábulva. A karjaimban hozzám simulva ölel engem Õ. Köré csavarom a karjaimat.

- Szeretlek, Oliver – mondja nekem mosolyogva. - Szeretek veled ilyet csinálni…

- Én is szeretlek téged.

Hagyom neki, hogy beszappanozzon újra, és kuncogva fedezi fel a testem minden apró részletét. Láthatóan szereti a mellkasomat és a hasamat, ott szinte sterilre tisztogat. Kába mosollyal simogatom a szappant a vállaira és karjaira, majd hozzám bújik ismét, így a hátát és fenekét is beszappanozhatom.

Kuncogva, nevetgélve élvezzük, mint két gyerek. Amikor megtörülközünk, egy hangos morgással felkapom, õ pedig hangosan kacagva kalimpál a lábaival, miközben a hálószobába sétálok vele. A puha ágyon huppanunk.

- És az ebéd? – kuncogja, amikor megrázom a fejem, és a nedves vízcseppek szétfröccsennek. Mellé heverek, nem szégyellem a meztelenségem, õ azért magára húzza a takarót.

- Alig múlt kilenc, Xiang. Nincs az a kaja, aminek 4 óra fõzés kell. Ráérünk még, inkább pihenjünk egy kicsit. nehéz éjszakám volt.

- Együtt fogunk aludni? – felragyognak a szemei, muszáj megpuszilnom a száját.

- Igen, szeretném. De bármikor itt hagyhatsz és átmehetsz a saját szobádba, nem fogok megsértõdni, jó?

- Minden éjszaka?

- Ha akarod… - válaszolom óvatosan, és megsimogatom még nedves haját. – De nem muszáj…

- Akarom! Mindig is akartam! Mindig veled akarok aludni, mindig! – Lelkesen az oldalamhoz simul, vállgödrömbe fekteti a fejét, pont oda illik, mintha neki teremtettek volna alvópárnának. Karját a hasamon keresztülveti. Megpuszilom a homlokát.

- Akkor ezt megbeszéltük.

Csend ereszkedik ránk, már félálomban lebegek, amikor újra megszólal.

- Akkor most már a szerelmed vagyok? Egy pár vagyunk? – suttogja. A plafonra szegezem a tekintetem, próbálom nem marcangolni magam a bûntudatommal, hanem átgondolni az egészet. Hivatalosan már nagykorú, nem bûn amit teszünk, csupán etikailag kifogásolható… De mindent megbeszéltünk, õ is szeret engem, ahogy én õt, és boldogok is lehetnénk így. Miért ne adhatnék egy esélyt kettõnknek?!

- Igen. Mostantól szerelmespár vagyunk. Ha nõ lennél, feleségül vennélek, de sajnos így csak a szavamat tudom neked adni.

Felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen.

- A szavadat adod nekem?

Bólintok.

- A szavamat adom, hogy veled maradok mindaddig, amíg boldoggá tudlak tenni. Bármikor elmehetsz, ha úgy érzed, hogy már nem szeretsz, Xiang. Rendben van így? 

Tudom, hogy milyen, amikor fáj és nem jó, így pont az ellenkezõjét csinálom, csábítom, simogatom, õ pedig ölel. Majd hirtelen a fenekem alá nyúlva felemel. El kell engednem, de nem tart sokáig, hiszen csak a kanapéra megyünk át. Ott maga alá fektet. Amíg õ rám fekszik, én gyorsan leveszem a pizsamámat. Nagyon szerezném érezni…
- Xiang… - Szavai olyanok, mintha a fülemet simogatná, de közben nem, hiszen kezei a pizsama felsõm alatt matatnak. Mikor végre elér az ágyékomhoz és megsimogat, vadul a tenyerébe lököm magam. Akarom! Kell! Feltérdepel, és elkezd õ is vetkõzni, ami csak még jobbá tesz mindent, hiszen a teste… rajzolni sem lehetne szebbet, ebben biztos vagyok! Minden izma csodás, minden izma pont ott van, ahol kell… csodaszép! Soha sem láttam még ilyen férfit, hiszen az idegen is ronda volt… a barátai is. De Oliver csodaszép!
- Oliver… Oliver…
Amikor ismét magamon érzem a súlyát, valami megmagyarázhatatlan… de még jobbá teszi, hogy ennyire közel van!
- Oliver… ahh… még… még… - nyögök fel, mikor a mellbimbóimat kezdi simogatni nyelvével. Aztán még lentebb halad, és már csak akkor veszem észre, hogy mit akar tenni, amikor a combomra csókol és felnéz rám.
- Oliver… Oliv… er… - Nekem még ilyet soha… senki sem! Azt sem érzem pontosan, hogy hol csinál és mit, csak hogy ott van, és ez nekem nagyon jó! Soha sem gondoltam, hogy ez a dolog ennyire jó. Amikor a száját érzem magam körül, nem is tudom visszafogni magam.
De soha senkivel nem volt még ennyire jó. Soha ennyire… a gyógyszerektõl sosem volt ennyire jó most szinte csillagokat látok és moccanni sincs kedvem! De a kezem nem áll meg, amíg meg nem érzem, hogy remeg és õ is elmegy.
- Xiang… Xiang… Imádlak… - A hangja mindenhol ott van. Az ajkait mindenhol érzem… mindent betölt az illata, a teste, mindene… – Ugye nem gyûlölsz meg engem? Ugye nem? Könyörgöm, ne haragudj rám… 
Felpillantok rá. Elõször meglepve, majd rájövök, hogy ez neki biztosan fontos. Yuin mesélt errõl, hogy mindig oda kell figyelni mindenkire. Ahogy a repülõn is a másik rendõrrel tettem.
A lábaimat a dereka köré fonom, karjaimmal a nyakát ölelem, így húzom teljesen magamra.
- Xiang, nem bírsz el így! - szól rám kedvesen.
- Ne, kérlek… így érzem, hogy tényleg megtörtént. Hogy itt vagy… rajtam… - suttogom, és a nyakába fúrom az arcom, hogy még közelebb legyen az illata. - De nem tudnálak utálni, Oliver - felelem.  - Rég óta nem éreztem ennyire jól magam, tudod? - kérdezem tõle, de nem hajolok el. Élvezem, ahogy a teste az enyémen pihen, a súlya rajtam van, így biztos lehetek benne, hogy tényleg nem álmodom. Így biztos, hogy nem volt álom ez a sok hónap, hanem tényleg… tényleg megtörtént.
- Mire gondolsz? - kérdezi halkan.
- Arra, hogy ha ez álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen - felelem.
- Ez nem álom. - A vállam éri el, így oda ad egy puszit, majd megpróbál felkelni. Nem vagyok nehéz, de nehezen tudna felállni, így elengedem. - Megyek, lezuhanyozok, rendben? - kérdezi mosolyogva. - Aztán te is, és aztán fõzünk.
Megbabonázva nézek utána, ahogy eltûnik a fürdõben. Végignézek magamon. Elkenve ugyan, de rajtam van… az, ahogy elélvezett, még rajtam van. Belemerítem az egyik ujjam és a számba veszem. Az íze… az íze teljesen más, mint amire emlékeztem régrõl. Ez finom.
Fogalmam sincs, miért indulok el utána, csak akkor veszem észre, hogy már itt vagyok, amikor beléptem.
- Xiang? - pillant ki a zuhanykabinból.
Nem szólok, csak közelebb lépek.
- Még… - jelentem ki, és térdre ereszkedek elõtte. Még többet akarok érezni, még jobban meg akarom köszönni, még több kell Oliverbõl. Valamit mond,a mit nem értek, teljesen elragad az érzés. Tudom, milyen volt régen, így most máshogy csinálom, mert így biztosan jobb.
Ahogy az ajkaim között érzem, valami furcsa teljességgel tölt el, emiatt pedig csak még jobban hajszolom. Õt is, magamat is, hiszen ujjaim a sajátomra csúsznak és ajkaimmal egy ütemben kényeztetem magamat. Így olyan, mintha…

Percek telnek el. Õ a csempének dõl, a hajamat simogatja, majd a vállaimat szorítja meg lágyan, és végül, nem tudom, mennyi idõ után a számban élvez el.
Elégedetten, mosolyogva állok fel és bújok oda hozzá.
- Szeretlek, Oliver - mondom neki nagy szemekkel, mosolyogva. - Szeretek veled ilyet csinálni - pirulok el picit, és szorosan ölelve a mellkasához bújok. Csak azt remélem, hogy lesz még ilyen. Én szeretem az ilyet! Vele igen…

Kezemet az ágyékára teszi, nem engedi hogy elhúzzam, így tisztán érzem, mennyire felizgult, akárcsak én magam is.

- Érzed, Oliver? Érzed, ugye? Miattad van – súgja olyan érzékien, mint egy vad álom. - Csak azért ilyen, mert te itt vagy! Nem a gyógyszerektõl és nem a szuriktól! Életemben elõször ilyen attól, mert tényleg akarom.

Mintha nem is õ állna elõttem, mintha valaki teljesen más lenne… Egy vad, erõs és határozott, érzéki Xiang, akit soha nem ismertem. Teljesen hatalmába kerített…

- Xiang… ez nem helyes…

- Ne foglalkozz most semmivel, kérlek. Csak most ne! Most csak ez számít…

Összerándulok, amikor megérzem kezét a nadrágomon. Végigsimítja vékony ujjaival a kemény domborulatot, amely sejteti az alatta megbújó vágyamat.

- Kérlek… - nyögi olyan észvesztõen erotikusan, amitõl forró bizsergés cikázik végig a gerincem mentén. Fogai a számba marnak, és ösztönösen reagálok a nyers csókra, de a csuklójára fonom ujjaimat, hogy eltoljam az ágyékomról a kezét. Nem… nem helyes… nem…

Ráül az egyik combomra és szorosan hozzám simul, nem engedi nekem, hogy ellökjem, nem tûr ellentmondást. hallom a farmernadrágom cipzárjának zizzenését, és a következõ pillanatban már az alsónadrágomba csúszik a keze, és ahogy rácsavarja ujjait a farkamra, behunyt szemekkel belenyögök a csókunkba.

- Istenem… - lehelem, de nyelve máris követelõzõn a számba tör, és folytatjuk a mohó csókot, nyál csordul ki a szám sarkán…

- Ez hatalmas, Oliver - suttogja kéjesen. - Soha nem éreztem még ennyire jól magam… annyira kemény… ugye te sem akarod, hogy abbahagyjam? Ugye nem?

Olyan profin és ügyesen mozgatja a kezét, masszírozza a farkamat, hogy szinte csillagokat látok. Egyik kezemmel a hajába markolok, úgy folytatom a vad csókot, másik kezemmel végigsimítom a hátát, fenekébe markolok, és a combomon hastáncost megszégyenítõen kezd vonaglani. Dereka köré csavarom a karomat, és felállok, õt könnyedén magamhoz ölelem. Lábai a derekam köré fonódnak, kénytelen elengedni a farkamat, hogy megkapaszkodjon a vállaimban. Nem szakítom meg a csókunkat, két lépés és a nagy kanapéba ütközöm. Gyengéden lefektetem és ránehezedem, szinte beborítom törékeny kis testét a hozzá képest robosztus termetemmel. Eltépi a száját tõlem, és zihálva matat odalent valamit, de nem foglalkozom ezzel, a nyakának bõrét nyalogatom és csókolom.

- Xiang… - dörmögöm a fülcimpájába finoman harapva. Kezemre támaszkodom, másikkal pizsamája alatt mellkasát végigsimítom, és amikor oldalán haladok lefelé, ismét ajkaimba mar. Meztelen csípõjén megtorpan a kezem, mert rájövök mit mûvelt. Letolta magáról a pizsamanadrágját… Morogva, lassan és óvatosan folytatom a felfedezõ utat, de nem állít meg akkor sem, amikor keményen meredõ péniszére fonom az ujjaimat, sõt, kéjesen belenyög a számba, és csípõjét fellendíti. Ennyi elég is nekem. Zihálva feltérdelek, fújtatásom olyan hangos, hogy szinte semmi mást nem hallok, miközben ügyetlenül kapkodón kiszabadítom a farmernadrág és alsónemû fogságából a keményen meredõ farkamat. Szinte letépem magamról az ingemet, és miközben a karjaimról rántom le, érzem mellkasomon és hasamon Xiang kezeit…

- Oliver… Oliver…

Visszanehezedem rá, rámarkolok a farkára, és õ ugyanígy tesz. Ahh… sokkal ügyesebb nálam, néhány ügyes csavaró mozdulattal eléri, hogy majdnem elsülök, de korai még. Feltûröm a felsõjét, apró kis rózsaszín mellbimbóit egyenként megnyalintom, harapdálom és szívom, és õ nyöszörög, de hogy! Úristen, ez a hang…!

- Oliver… ahh… még… még…

Lassan végignyalom a hasát, köldökét, õ pedig már csak arra képes, hogy a kanapé oárnáiba kapaszkodjon elfehéredõ ujjakkal, és nyögdécsel. Aranyos kis farka van, és észvesztõen szexis így, széttárt lábakkal, izzadtan és kipirulva, és ahogy a vágytól vonaglik, attól meg kell veszni. Széttárja remegõ combjait nekem, és én mélyen a szemeibe nézve lassan végignyalom egyik combjának belsõ felszínét.

- Oliver… Oliv… er… - eltorzult hangon, szinte könyörögve nyüszíti a nevemet, és ez csodálatos érzés. herezacskója kemény a nyelvem alatt, érzem benne a kis golyócskákat, eljátszadozom velük, õ pedig szélesebbre tárja lábait, és hullámzó csípõvel, veszettül nyöszörög. Lassan a tövátõl kezdve nyalom végig péniszét, és amikor mohón a számba veszem és szopni kezdem, hangos kiáltással megfeszül, testén végigfut a remegés… Máris érzem a számban szétáramló sós ízt. Gyönyörûen élvez, reszketegen nyöszörögve, egész testében reszketve teszi. Feltérdelek, és a kábán pihegõ kicsi szerelmem fölött elég két rántás a farkamnak, és máris beterítem spermámmal a hasát és mellkasát, mély hangomon hangosan nyögve jutok el a csúcsra, hogy aztán kábán rázuhanjak és mohón követeljem kába csókjait.

- Xiang… Xiang… Imádlak… - zihálom a fülébe, nyakába, szájába. – Ugye nem gyûlölsz meg engem? Ugye nem? Könyörgöm ne haragudj rám… 

- Én is ott szeretlek, de még túl korai nekünk ez az egész, Xiang. Egyelõre gondolj rám úgy, mint egy idõsebb testvérre, mintha a bátyád lennék, jó?
- Megpróbálom, de nem hiszem, hogy menni fog – mondom. Nem hiszem… hiszen szeretem.
- Csak próbáljuk meg, oké? Folytassuk a nyugodt kis életünket, te tanulj sokat és gyógyulj…
Figyelek arra, amit mond és szeretném tenni, amit kér, de nem tehetem. Látom, érzem, hogy õ is akarja. Nem csak én. Ellép, de nem engedem el és a csípõmet mozgatva ágyékomat a testéhez dörzsölöm. - Xiang… - Olyan szépen mondja a nevem… sosem mondta még így!
- Oliver…
Eltol magától. Nem erõszakosan, de a vállaimnál fogva eltol, mintha nem akarna érezni.
- Ezt… ne csináld többet…! - Nem… nem engedhetem most, hogy vége legyen. Szinte könyörögve lépek közelebb, ingjét markolva.
- Oliver…
Nem ellenkezik. Hagyja, hogy lehúzzam magamhoz és közben lehunyt szemekkel hagyja, hogy a csók megint megtörténjen. De ez most más… nem olyan véletlen, mint a másik. Õ is élvezi és én is. Ahogy nyelve az ajkim közé hatol és az enyémhez ér, mintha ezer kis bogár fickándozna a testemben. Leírhatatlan érzés. Mintha erre vártam volna az egész életemben, hogy itt legyen, a teste az enyémhez érjen, a nyelve a számban, ugyanolyan kemény, mint én, a hajamba tõr és a fenekembe markol. Mintha minden percet csak ezért éltem volna át. Minden rossza és jót. Elhajol tõlem, levegõért kap, de a tekintete hirtelen túlságosan… furcsa lesz.
- Xiang, engedj el… - Nem hagyom abba. Dörgölõzök, az ajkai helyett állait kényeztetem, hiszen azokat érem el.
- Nem! Én is akarom, te is akarod…
Ahogy érintéseimtõl végigremeg a teste, észreveszem, hogy nem áll olyan szilárdan, mint eddig és lökve rajta egyet, a fotelba lököm.  Ledobom a felsõmet és végigsimítok ujjaimmal a hasfalamon, majd az övéit elkapva oda és a mellkasomra irányítom õket.
- Xiang, ne…
- Oliver, szeretsz engem? Ugye szeretsz?
- Igen, persze hogy szeretlek… - Nem néz rám. – De ez akkor sem helyes, meg-megbeszéltük… Nem igaz?

- Kérlek - pillantok le rá. Hangomat hallva, ami a szokottnál is könyörgõbb, visszafordul és a szemembe néz. - Kérlek… csak adj nekem szép dolgokat. Szép emlékeket. Nem kérek semmit. Oliver… - suttogom a nevét, majd a karfára támaszkodva hajolok elõre. - Senkinek nem kell megtudnia, Oliver! De hadd érezzem egyszer, hogy milyen, ha én is akarom!
Elkapom a csuklóját, és egy mozdulattal az ágyékomhoz vezetem.
- Érzed, Oliver? - Nadrágon keresztül is érzi, tudom. - Érzed, ugye? Miattad van - súgom. - Csak azért ilyen, mert te itt vagy! Nem a gyógyszerektõl és nem a szuriktól! Életemben elõször ilyen attól, mert tényleg akarom. - Mélyen a szemébe nézek. Tudnia, éreznie kell.
Azt sem tudom, voltam-e valaha ennyire határozott, akartam-e valamit valaha ennyire, mint ezt most, de azt hiszem, sírva fakadnék, ha itt hagyna.
- Xiang… ez nem helyes…
- Ne foglalkozz most semmivel, kérlek. Csak most ne! Most csak ez számít…
Másik kezemmel lenyúlok és megérintem. Ahogy ágyéka az ujjaim között lüktet még nadrágon keresztül is úgy érzem, már ennyitõl képes lennék bármire.
- Kérlek… - nyögöm. Saját hangomat sem ismerem fel, annyira akarom. Soha, semmit nem akartam ennyire, mint most õt.  Elõre lendülve marok most én az õ ajkaira, közben tovább simogatva és masszírozva õt is és magamat is. Mikor az ujjai a csuklómra kulcsolódnak, elõre lendülve helyezkedem el úgy, hogy ne tudja eltolni a kezem.
A szájába nyögök az érzéstõl, ahogy ujjaim alatt érzem, hogy mennyire kemény. Nem bírok magammal, még jobban hozzásimulok, így el kell engednie, ha nem akar egyikünknek sem fájdalmat okozni, és õ Oliver. Õ nem akar…
Én viszont most egy dologra vágyok mindennél jobban.
Gyors mozdulattal oldom ki a nadrágot és nyúlok be az alsója alá. Ahogy ujjaim közt érzem immár teljes valójában, hangosan nyögve hajolok el picit a csókból.
- Ez hatalmas, Oliver - suttogom kéjesen. - Soha nem éreztem még ennyire jól magam… annyira kemény… ugye te sem akarod, hogy abbahagyjam? Ugye nem? - kérdezem és nem hagyom abba a csuklóm mozgatását. Akarom õt. Rossz vagyok, de most csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó, mennyire akarom és mennyire vágyom rá. Érezni õt… össze sem lehet hasonlítani semmivel, amiben korábban részem volt. Õ Oliver! Õ csodálatos!

Értetlenül nézek le rá. Mirõl beszél? Hiszen mindent tönkretettem!

 - Én még mindig szeretlek, és te is szeretsz engem, nem igaz? – kérdezi gyermeki naivitással. Hiába próbálnám elmagyarázni a dolog mélyebb értelmét, egyszerûen õ még annyira éretlen, hogy nem képes felfogni. Bólintok, hiszen szeretem õt, egy család vagyunk.

 - Semmi nem történt, ami… ami rossz lenne, ha te nem haragszol rám semmiért – mosolyog.

- Nem csináltál semmit, ami miatt haragudnom kellene rád, nem igaz? – hagyom rá fáradt mosollyal. Igaza van, teljesen felesleges túlbonyolítani az életet, egyszerûen most ezt megbeszéltük - úgy ahogy-, tisztáztuk a dolgokat – úgy ahogy-, és tiszta lappal indítunk. Mi sem egyszerûbb, nem igaz? Neki talán igen. Nekem nem.

- Akkor… most menned kellene dolgozni? Csak mert jó lenne egy kicsi idõt együtt tölteni, de  ha dolgoznod kell, az sem baj. Én azt is megértem…

- Nem kell mennem dolgozni.

Vékony, meleg ujjacskái a kezemre fonódnak.

- Akkor töltsük együtt a mai napot. Kérlek! Olyan nagyon jó lenne! Menni sem kell sehova, csak legyünk ketten! Yuin ma úgysem jön.

- Hogyhogy?

- A barátjával találkozik, de mivel az apukája nem nézi j szemmel, ezért azt mondta, hogy idejön, de vele lesz. Nem baj, ugye? Yuin annyira nagyon szereti a fiút…

Sóhajtok.

- Hát... Ha az apja nem tudja meg és nem lesz baj, akkor nem baj nekem sem. És mit terveztél mára?

- Ha együtt vagyunk, akkor maradjunk itthon! Süssünk husit, pároljunk hozzá zöldséget és csináljuk meg a fagyit, amit vettünk. Aztán nézzünk együtt filmet. Olyan rég ültem az öledben…

- Xiang, nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha az ölemben ülnél mostanában.

- De miért? – pislog aranyosan. - Nekem nem lenne baj, ha Oliverrel kellene csinálnom – mosolyog rám kipirulva. Az élõ, lélegzõ gyönyörû kísértés… Jaj nekem.

- De Xiang…

- Én még sosem csináltam úgy, hogy én is akartam, Oliver. Ha veled lenne elõször olyan hogy én is akarom és nem veszek be elõtte semmit, hanem tényleg csak azért, mert… mert jó lenne, akkor nekem nem lenne baj! Hiszen te jó vagy és én szeretlek, és nem vagy olyan, mint az idegen, vagy a barátai, vagy a gyárban a fiúk… te más vagy. Téged itt szeretlek.

A kezemet a szíve fölé teszi, hogy megértesse végre az én hülye fejemmel, hogyan is érez irántam valójában. Igen, elmondta nekem, hogy felizgatta a csókom, ezért menekült el, és most az õszinteség perceit éljük.

Felállok a fotelbõl, felhúzom õt is magamhoz és átölelem. Engedelmesen simul hozzám, lábfejemre rálép, hogy felérje a nyakamat, és beleszuszogva ellazul.

- Én is ott szeretlek, de még túl korai nekünk ez az egész, Xiang. Egyenlõre gondolj rám úgy, mint egy idõsebb testvérre, mintha a bátyád lennék, jó?

- Megpróbálom, de nem hiszem, hogy menni fog – motyogja a bõrömbe. Már ennyitõl érzem, hogy izgalomba jövök, mégsem engedem el, végigsimítom a hátát.

- Csak próbáljuk meg, oké? Folytassuk a nyugodt kis életünket, te tanulj sokat és gyógyulj… – Érzem, hogy bólint. Karjaival a törzsemet szorosabban átöleli, és a szívem hevesen dobogni kezd, ágyékom zsibong, a felhorgadó vágyat pedig félõ hogy Xiang megérzi, ezért elengedem õt, hátralépnék, de még mindig rajtam csimpaszkodik. Megmozdul a csípõje, ágyékát a combomhoz dörgöli, és érzem hogy õ is izgalomba jött. Villámcsapásként vibrál végig testemen a feszültség, elgyengülve zihálok. – Xiang… - nyögöm elveszve.

- Oliver…

Határozott mozdulattal eltolom magamtól a vállainál fogva. Kipirulva, nedves ajkakkal, félig lehunyt szemeivel olyan hihetetlenül erotikus látvány, szinte magam elé tudom képzelni meztelenül az ágyon, érzékien tekergõzve, ugyanezzel az arckifejezéssel.

- Ezt… ne csináld többet…! - rekedt a hangom, de erélyes. Pihegve néz fel rám, ajkai elnyílnak, ujjai ingembe markolnak.

- Oliver… - nyöszörgi, és ennyi elég… Minden ellenállásom megtört. Felmordulva hagyom, hogy lehúzzon magához, számat az övére szorítva behunyom a szemeimet az élvezettõl. Nedves és puha… Ajkai engedelmesen nyílnak szét, halk nyöszörgéssel válaszol a nyers mozdulatra, hogy ösztönösen magamhoz rántom. Szinte egybeolvad a testünk. Soha ilyen szenvedélyes, mámorító csókban nem volt még részem. Úgy érzem, mintha méregként szívódna a bõrömbe az õ testének illata és melege, és mintha valamiféle láthatatlan mágneses erõ húzna magához. Puha hajába túrok, másik kezemmel végigsimítom hátát, egészen kemény és formás fenekéig, hogy aztán belemarkoljak és közelebb préseljem magamhoz. Kis terpeszben, érzékien dörgölõzik hozzám, és ahogy nyelvünk õrült forgótáncát követjük, olyan kétségbeesett és mohó vággyal törleszkedünk egymáshoz, mintha a halál kapujában állnánk, és nem lenne már visszaút, sem esély soha többé másra…

Levegõért kapkodva emelem fel a fejem, mintha víz alól buknék felszínre, hirtelen hideg levegõ hasít a légútjaimba, kitisztul a kép.

- Xiang, engedj el… - zihálom, miközben õ folytatja az érzéki mozdulatokat, és halkan nyöszörögve harapdálja az állam hegyét.

- Nem! Én is akarom, te is akarod… - nyögdécseli olyan izgatóan, hogy már önmagában ez is bûn. Végignyalja az állkapcsomat, nyelve forró és nedves csíkot hagy bõrömön, tûhegyes fogaival a nyakamba harap. Felnyögök, és elgyengülnek a térdeim. Mintha megérezné, taszít rajtam egyet, és hátrahanyatlom megadóan a fotelbe, kábultan lihegve figyelem õt. Felhúzza a pizsama felsõjét, végigsimítja a hasát. Remegõ kezem magától emelkedik, megérintem én is, és õ behunyt szemekkel hátrahajtja a fejét, kezeivel megkapaszkodik a csuklómba, és végigsimítja hasát és mellkasát a tenyeremmel. Milyen selymes a bõre…

- Xiang, ne… - Elhúznám a kezem, de visszatartja.

- Oliver, szeretsz engem? Ugye szeretsz?

- Igen, persze hogy szeretlek… - zihálom, elfordítom a fejemet, mert ha tovább bámulom, teljesen elveszi az eszemet. Olyan hihetetlenül szép és szexis. – De ez akkor sem helyes, meg-megbeszéltük… Nem igaz?

A tenyerei közé veszi az arcomat és úgy beszél hozzám.
- Xiang, Xiang, figyelj rám! Miket beszélsz? Mocsok, undorító, amit rám ragasztottál? Micsoda?
- Igen, me-mert mocskos vagyok és undorító… - Miért nem érti? Õ nem vette észre?
- Ssss… ne beszélj butaságokat. Nézz rám, nézz a szemembe! Nálad tisztább lelkû, kedvesebb és nemesebb emberrel nem találkoztam még, Xiang. Akit mocskosnak nevezhetnénk, az én vagyok, amiért hozzád mertem érni, pedig te bíztál bennem, de nem voltam rá méltó. Okos vagy, kedves vagy, különleges vagy! Fél éve élsz velem, de már folyékonyan beszéled a nyelvemet, jobban fõzöl, mint én valaha is képes lennék, vannak már barátaid is… Egy csodálatos és kedves, értékes ember vagy, érted? Értesz engem?
- I-igen…
- Ismételd meg, amit mondtam - kér kedvesen, de határozottan.
- Csodálatos és… kedves ember vagyok…
- És értékes.
- É-értékes…
Ahogy elmosolyodik, kedvem lenne megölelni, de nem teszem. Most valamiért úgy érzem, nem kellene.
- Ez a beszéd, Xiang.
- De én nem vagyok tisztalelkû… Amikor megcsókoltál, és felizgultam, és ez undorító nem? Neked a nõk tetszenek, és én nagyon szeretnék nõ lenni, de sajnos nem vagyok – mondom. – Pedig ha ez lehetnék, akkor nem undorodnál tõlem, és akkor viszont szeretnél engem…
- Xiang, Xiang! Félbeszakít. – Hékás, miket beszélsz? Soha nem undorodnék tõled! Nézd, én… Szóval nekem nem gond, ha…  Szóval nekem nem csak a nõk jönnek be, egyszerûen arról van szó, hogy… Ezt olyan nehéz kifejteni…
- Szereted az ágyban a férfiakat is? – kérdezek rá.
- Olyasmi…  - Bólint. - Tudod Xiang, te nagyon szép vagy, és nagyon szeretlek téged. A kettõ együtt… Hát elveszítettem az önuralmamat, amit nem kellett volna. A fiamként, vagy öcsémként kéne rád tekintenem, és egészen egy hónappal ezelõtt még úgy is volt, de aztán…
- Már nem szeretsz engem? – kérdezem halkan, megint elszomorodva.
- Nem, dehogy! Nagyon szeretlek, Xiang! Nagyon szeretlek, érted? Nézd, itt élsz velem, minden nap együtt vagyunk. Te édes vagy, kedves vagy, gyönyörû vagy, és napról napra lassan megváltoztak az érzéseim irántad. Aljas és undorító dolog ez, mert te bíztál bennem, függsz tõlem, ki vagy szolgáltatva nekem, nélkülem elvesznél, talán még rosszabb is, és én ezt tudtam, tudom… Mégis képtelen voltam nem arra gondolni, hogy milyen lenne veled… veled… az…
- Az ágyban? – Oliverrel az ágyban… milyen lehet vele? Biztosa jó…
- Sajnálom, Xiang. Tudom, hogy mindent tönkre tettem, nem várom el tõled, hogy megbocsáss, ezt soha nem fogom én sem megbocsátani magamnak. 

- De nem ment tönkre semmi - pislogok rá nagy szemekkel. Rám néz õ is. - Én még mindig szeretlek, és te is szeretsz engem, nem igaz? - Bólint. - Semmi nem történt, ami… ami rossz lenne, ha te nem haragszol rám semmiért - mosolygok rá.
- Nem csináltál semmit, ami miatt haragudnom kellene rád, nem igaz? - mosolyog vissza halványan.
- Akkor… most menned kellene dolgozni? - kérdezem halkan. - Csak mert jó lenne egy kicsi idõt együtt tölteni, de  ha dolgoznod kell, az sem baj. Én azt is megértem - halkul el a hangom.
- Nem kell mennem dolgozni - feleli, mire kipirult arccal, csillogó szemekkel nézek rá.
- Akkor töltsük együtt a mai napot - fogom meg a kezét. - Kérlek! Olyan nagyon jó lenne! Menni sem kell sehova, csak legyünk ketten! Yuin ma úgysem jön.
- Hogyhogy? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- A barátjával találkozik, de mivel az apukája nem nézi j szemmel, ezért azt mondta, hogy idejön, de vele lesz. Nem baj, ugye? Yuin annyira nagyon szereti a fiút…
- Hát - sóhajt fel. - Ha az apja nem tudja meg és nem lesz baj, akkor nem baj nekem sem - mondja. - És mit terveztél mára?
- Ha együtt vagyunk, akkor maradjunk itthon! Süssünk husit, pároljunk hozzá zöldséget és  csináljuk meg a fagyit, amit vettünk - kérem. - Aztán nézzünk együtt filmet. Olyan rég ültem az öledben…
- Xiang, nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha az ölemben ülnél mostanában - jegyzi meg komoly arccal és egyenesen a szemembe néz.
- De miért? - kérdezem õszintén elcsodálkozva. - Nekem nem lenne baj, ha Oliverrel kellene csinálnom - mondom, picit mosolyogva és mélyen elpirulva. A gondolat is olyan… különleges.
- De Xiang… - Nem hagyom neki elmondani. most én szólok közbe.
- Én még sosem csináltam úgy, hogy én akartam, Oliver. Ha veled lenne elõször olyan hogy én is akarom és nem veszek be elõtte semmit, hanem tényleg csak azért, mert… mert jó lenne, akkor nekem nem lenne baj! Hiszen te jó vagy és én szeretlek, és nem vagy olyan, mint az idegen, vagy a barátai, vagy a gyárban a fiúk… te más vagy. Téged itt szeretlek - fogom meg a kezét és illesztem a szívemre. Nem akarok én rosszat csak… csak mintha azt hinné, hogy tényleg bajt csinált. Pedig inkább én vagyok a hibás!

A liftben lévõ tükörbõl egy frissen fürdött-borotvált-tisztaruhás alak néz vissza rám, de a beesett arc és a szemeim alatti sötét karikáknak köszönhetõen… Hát elég fosul nézek ki. Kisétálok a folyosóra, és megállok a lakásom ajtaja elõtt. Most még visszafordulhatnék, elmehetnék dolgozni. Igaz, hogy ma szabadnapot vettem ki, vagyis George megtiltotta hogy ma bemenjek, de… Még itt a lehetõség, hogy megforduljak és elhúzzam a csíkot. Elõveszem a kulcsot. Beleteszem a zárba. Még visszafordulhatok, még elmehetek. Elfordítom, lenyomom a kilincset és benyitok. Még van esélyem elmenekülni, még van. Futó léptek tompa puffogásai, és amikor becsukom az ajtót magam mögött, Õ már elõttem is áll.

- O… Oliver… - dadogja bájosan. Fekete haja kócosan áll a szélrózsa minden irányában, a kedvenc kék pizsamájában van mezítláb, apró kis lábujjai az elõszobaszõnyegbe süppednek. – Mi a baj?

A szívem gyorsan ver, mert a testem menekülni akar, elrohanni innen. Megköszörülöm a torkomat, miközben a táskámat és kulcsomat az elõszobaszekrényre teszem.

- Úgy éreztem, beszélnünk kellene, Xiang. De elõtte iszok egy kis vizet…

- Ülj le, azonnal hozom!

Eldobog meztelen talpaival, én pedig a nappaliban a fotelba rogyok. Összeszedem a gondolataimat, bármennyire is kész vagyok. Megkapom a poharat, és amíg felhajtom, Xiang leül a dohányzó asztal túloldalán a másik fotelbe. Szép szemei most olyan nagynak tûnnek, a bûntudat pedig azonnal méregként belerágja magát a szívembe. Annyira kiszolgáltatott helyzetben van, biztosan fél tõlem, és ettõl olyan szar alaknak érzem magam, amilyen valójában is vagyok… Francba.

- Ne nézz így rám, kérlek! - dörmögöm. - Ne félj tõlem!

Sírni kezd, és ettõl majdnem összeroppantom az üvegpoharat, úgyhogy inkább leteszem az asztalra.

- El kell mennem, ugye?

- Tessék?

- El kell mennem, ugye?

Sóhajtva túrok a hajamba, nem merek a szemébe nézni.

- Értsd meg, hogy így a legjobb, Xiang. Nem akartam, te is tudod, hogy sosem bántanálak, de nem tudom…

- Sosem bántottál engem. Most is én bántottalak téged!

Kezeibe temeti arcát és keservesen sírni kezd. Micsoda egy szar alak vagyok, utálom, hogy miattam kell sírnia. Megvárom, amíg annyira lecsillapodik, hogy hallja a hangom, csak akkor töröm meg a csendet.

- George azt mondta, hogy szívesen veszik, ha náluk laknál… - mondom, és szomorúan nézem õt. Mintha a szívemet tépnék ki a mellkasomból, olyan érzés.

- Ezért voltál ott este? Mert megmondtad, hogy el kell mennem, ugye? Yuin is azt mondta, hogy odaköltözhetek. De én itt szeretnék maradni, Oliver…

- Xiang, kérlek!

- Nem! – Kiáltja, és elcsodálkozom. Soha nem mondott még így ellent nekem, ezt a csökönyös oldalát nem ismerem. - Azt hittem tudod, hogy sze… hogy szeretlek! Hogy te vagy nekem a mindenem, Oliver! Nekem nem George vagy Yuin kell, hanem te! Én melletted vagyok otthon… nem akarok elmenni! És tudom, hogy hiba volt, ami történt. Sajnálom… Biztosan van valami módszer, hogy lemossuk rólad a mocskomat, biztosan van… - suttogja az utolsó szavakat.

- Mirõl beszélsz? – Értetlenül nézek rá.

- Hát a mocskom. Rád ragadt… amikor megcsókoltál. Rád ragasztottam az undorítóságomat! Nem kellett volna… ezért szaladtam el rögtön. Féltem, hogy ha meglátod, hogy fel… hogy felizgatott… akkor elzavarsz – dadogja könnyezve, lecsúszik a fotelbõl és elém mászik, hogy térdelve nézzen fel rám. - Kérlek… akármit megteszek! Bármit, csak ne küldj el! Nem akarok máshoz menni! Nekem itt van mindenem…  A szobám, Gombóc, a csoki, a plüssöm, a fotelom, mindenem itt van, Oliver! Kérlek! Könyörgök… ne kelljen elmennem!

Kezeim közé veszem könnyes arcocskáját.

- Xiang, Xiang, figyelj rám! – Csak hosszú másodpercek múlva fogja fel az ismételgetett szavaimat, és végre kinyitja szemeit és látom bennük a józanság szikráját. Hüvelykujjaimmal szétmázolom arcán a könnyeket. – Miket beszélsz? Mocsok, undorító amit rám ragasztottál? Micsoda?

- Igen, me-mert mocskos vagyok és undorító… - szipogja legörbülõ szájjal.

- Ssss… ne beszélj butaságokat. Nézz rám, nézz a szemembe – kérem tõle lágyan. Lassan megrebbennek hosszú szempillái, és végre összekapcsolódik tekintete az enyémmel. – Nálad tisztább lelkû, kedvesebb és nemesebb emberrel nem találkoztam még, Xiang. Akit mocskosnak nevezhetnénk, az én vagyok, amiért hozzád mertem érni, pedig te bíztál bennem, de nem voltam rá méltó. Okos vagy, kedves vagy, különleges vagy! Fél éve élsz velem, de már folyékonyan beszéled a nyelvemet, jobban fõzöl, mint én valaha is képes lennék, vannak már barátaid is… Egy csodálatos és kedves, értékes ember vagy, érted? Értesz engem?

- I-igen…

- Ismételd meg, amit mondtam.

- Csodálatos és… kedves ember vagyok…

- És értékes.

- É-értékes…

Halványan, szomorúan elmosolyodom.

- Ez a beszéd, Xiang.

- De én nem vagyok tisztalelkû… Amikor megcsókoltál, és felizgultam, és ez undorító nem? Neked a nõk tetszenek, és én nagyon szeretnék nõ lenni, de sajnos nem vagyok – hadarja. – Pedig ha ez lehetnék, akkor nem undorodnál tõlem, és akkor viszont szeretnél engem…

- Xiang, Xiang! – szakítom félbe a gyors beszédét. Még mindig az arcát fogom, így nem tud elfordulni. – Hékás, miket beszélsz? Soha nem undorodnék tõled! Nézd, én… Szóval nekem nem gond, ha… - Zavartan behunyom a szemem, majd újra lenézek rá. – Szóval nekem nem csak a nõk jönnek be, egyszerûen arról van szó, hogy… Ezt olyan nehéz kifejteni…

- Szereted az ágyban a férfiakat is? – szegezi nekem hirtelen a kérdést, és ettõl még inkább zavarban vagyok. Bólintok.

- Olyasmi… Tudod Xiang, te nagyon szép vagy, és nagyon szeretlek téged. A kettõ együtt… Hát elveszítettem az önuralmamat, amit nem kellett volna. A fiamként, vagy öcsémként kéne rád tekintenem, és egészen egy hónappal ezelõtt még úgy is volt, de aztán…

- Már nem szeretsz engem? – suttogja, szemei újra könnybe lábadnak.

- Nem, dehogy! Nagyon szeretlek, Xiang! Nagyon szeretlek, érted? Nézd, itt élsz velem, minden nap együtt vagyunk. Te édes vagy, kedves vagy, gyönyörû vagy, és napról napra lassan megváltoztak az érzéseim irántad. Aljas és undorító dolog ez, mert te bíztál bennem, függsz tõlem, ki vagy szolgáltatva nekem, nélkülem elvesznél, talán még rosszabb is, és én ezt tudtam, tudom… Mégis képtelen voltam nem arra gondolni, hogy milyen lenne veled… veled… az…

- Az ágyban? – segít ki suttogva.

Elengedem õt, hátradõlök a fotelben, elfordítom az arcomat zavaromban. Csak bólintani tudok.

- Sajnálom, Xiang. Tudom, hogy mindent tönkre tettem, nem várom el tõled, hogy megbocsáss, ezt soha nem fogom én sem megbocsátani magamnak.