- Sokkal jobb! Leírhatatlan… egyszerûen nem találok szavakat… De ezt akkor sem kellett volna, ezért még… számolunk… mihelyt eszembe jut, miért is kéne… mérgesnek lennem…
Elmosolyodom.  Igen, sejtettem, hogy nem hagyja szó nélkül, hogy a beleegyezése nélkül döntöttem, de muszáj. Annyira félt engem, hogy soha nem jutunk el a tényleges… dologig, ha rajta múlik. Elpirulok a gondolatra, hogy mennyire nem én voltam most egy kicsit, és a mellkasához bújok. Az illata, a közelsége… istenem, imádom. Oliver nekem a világ. Minden, ami jó.
- Mosakodjunk meg, jó? – kérdezi halkan, elég sok idõ elteltével. Bólintva ölelem a nyakát, hogy vigyen be õ, szeretem, ha visz. A kádba tesz, és látom, hogy aggódik. – Jól vagy? Nem fáj sehol?
- Fejezd be az aggódást, Oliver, és inkább gyere te is fürdeni! - kérem mosolyogva.
- Miért nem tudok neked nemet mondani? – Elmosolyogom. Igen. Én sejtem, miért van ez.
- Mert szeretsz! És azt akarod, hogy boldog legyek, nem igaz?
Mosdatni kezd a Katie-tõl kapott szappannal.
- Igen, így van. De nem kéne felhasználnod ellenem…  Nagyon heves vagy, de ha valami bajod esne azért, mert én képtelen voltam ellenállni neked, akkor nagyon megutálnám magam. Megértesz, ugye?
- Te soha nem tudnál bántani engem, bármit tennék vagy mondanék neked, Oliver. - Elkomolyodva mondom én is, hiszen tudom, hogy tényleg olyan, hogy ha fájna nekem vagy sírnék miatta, napokig, talán tovább is ostorozná magát miatta. - Hát nem látod? Annyira féltesz már engem, hogy ha nem teszek semmit, soha nem fogjuk csinálni, pedig én akarom! Nagyon akarom! Miért mosolyogsz? – Kapok egy kis puszit.
- Most elõször mondtad ki, hogy akarsz valamit. És olyan édes vagy, amikor mérgelõdsz, plusz alig egy órával ezelõtt volt életem legfantasztikusabb orgazmusa, a szerelmem pedig velem fürdik… Azt hiszem, bõven van okom mosolyogni, nem gondolod?
Igen, annyira igaza van. Nekem is fantasztikus volt, õ velem van és itt van, és mindennél jobban szeretem.
- Valami nagyon finomat fõzök ma… - jegyzem meg, miközben mosdat.
- Jó.
- Aztán fagyizunk is…
- Ühüm. Ebéd után megnézhetünk egy filmet, aztán elmehetnénk szánkózni, vagy hóembert építeni, vagy csak sétálni, ha van kedved.

Olyan eltökélt arckifejezéssel pattan fel, hogy csak dermedten fenekemre ülök és felnézek rá. Lehajol, arcán csábító mosollyal.

- Xiang, mit…? – kezdeném, de lerántja rólam a pólómat, és elém térdel. Szája mellkasom bõrét végigszántja, hogy mellbimbómon megállapodjon. Csak reszketegen sóhajtani tudok. Xiang… olyan erõszakos, ha akar valamit… Tessék, most meg a nadrágomat rángatja le rólam… És én képtelen vagyok nemet mondani neki, így engedelmesen emelem a csípõmet neki. Talán õ is le fog szopni, talán nem, de már a forró pillantásától is képes lennék elélvezni.

Fölém mászik, és az ölembe ül. Azonnal elkapom a csípõjét, mielõtt butaságot mûvelne.

- Xiang… - figyelmeztetem halkan.

- Csak haladni szeretnék – mosolyog rám magabiztosan, és olyan érzékien csókol meg, hogy eldobom az agyam! Érzem, hogy beleül a péniszembe, de nem hatolok belé, hiszen nem is tudnék elõkészítés és síkosító nélkül. Bejáratának nyomul a makkom, és õ kéjesen felnyög, velem együtt.

-Xiang… - hörgöm, amikor lassan mozogni kezd, farkam fenekének hasadékában csúszkál, fel és alá, õrjítõen. Egyre gyorsabban és gyorsabban, lovagol rajtam, úgy riszálja a fenekét, hogy a makkom újra és újra bejáratának feszüljön, és az arcán tiszta élvezet tükrözõdik, az enyém pontos mása. Ó egek, megõrülök! Kemény merevedése hasamat dörzsöli minden mozdulatára, nyögései és lihegése a nyakamban, a számon, a fülemben… kezeinek finom érintése mindenhol…

A nyers vágy úgy ömlik végig a testemen, akár a forróvíz, és elveszítem a kontrollt, õ pedig pontosan tudja ezt… A farkam végén megérzem bejáratának szorítását, és tudom hogy minden könyörgésem és tiltásom ellenére bevezetett magába. Nem mélyen, csak épp annyira, hogy érezze… és én is érezzem…

- Istenem, ez annyira jó – nyöszörgi kínai nyelven. - Szeretlek… annyira szeretlek…!

Jaj nekem! Jaj…! Nekem…!

- Xiang…! – kiáltom megfeszülve, és a farkam végét ölelõ forróság összerándul, én pedig hangosan kiáltva élvezek és élvezek… és élvezek… És ahogy fulladva a gyönyörtõl felpillantok, látom ahogy õ is ezt teszi… És most olyan de olyan gyönyörû…! Xian, ó Xiang…! Imádlak…

Rám hanyatlik, gyengéden ölelem magamhoz, lihegek és remegek, totál kikészültem. Gondolkodni sem bírok, ez olyan hihetetlenül KIBASZOTT jó volt!

- Ugye neked is ennyire jó volt? – suttogja anyanyelvén, és már ez is olyan de olyan erotikus, intim és meseszép, mint minden, ha róla van szó.

- Sokkal jobb – válaszolom a légszomjammal küszködve. – Leírhatatlan… egyszerûen nem találok szavakat… De ezt akkor sem kellett volna, ezért még… számolunk… mihelyt eszembe jut, miért is kéne… mérgesnek lennem…

Behunyt szemekkel bújik hozzám, elégedett és önelégült mosolyával pontosan tudja, hogy rosszat csinált, de élvezte, élveztük.

Egy órányi ölelkezés és simogatás, puszilgatás után kezdünk fázni, elvégre bõven van mit lemosni magunkról.

- Mosakodjunk meg, jó? – súgom neki, és õ álmosan bólintva csavarja karjait a nyakam köré, így engedi hogy felemeljem és a fürdõbe vigyem. Megnyitom a csapot fél kézzel, és amikor már elegendõ víz van a kádba, óvatosan és lassan beleteszem a vízbe. – Jól vagy? Nem fáj sehol?

Megrázza a fejét, felmosolyog rám és értem nyújtja a kezét.

- Fejezd be az aggódást, Oliver, és inkább gyere te is fürdeni!

Hajamba túrok és felsóhajtok.

- Miért nem tudok neked nemet mondani? – csúszik ki a számon, õ pedig felragyog, mint egy villanykörte.

- Mert szeretsz! És azt akarod, hogy boldog legyek, nem igaz?

Leülök vele szemben a kádba, kezembe veszem a virágillatú kézmûves kockaszappant, amit Xiang egy kórista lánytól kapott karácsonyra, és beszappanozom a kezeimet.

- Igen, így van. De nem kéne felhasználnod ellenem… - Képtelen vagyok arra, hogy mérges legyek rá, vagy megbántódjak, de ezt akkor is meg kell beszélnünk. – Nagyon heves vagy, de ha valami bajod esne azért, mert én képtelen voltam ellenállni neked, akkor nagyon megutálnám magam. Megértesz, ugye?

Komolyan csillognak zöld szemei, közel csúszik hozzám, kezei combomra támaszkodnak, orra szinte az enyémhez ér már.

- Te soha nem tudnál bántani engem, bármit tennék vagy mondanék neked, Oliver. Hát nem látod? Annyira féltesz már engem, hogy ha nem teszek semmit, soha nem fogjuk csinálni, pedig én akarom! Nagyon akarom! Miért mosolyogsz? – kérdezi hirtelen. Kezeim közé veszem édes kis arcát, duzzogó szájára hintek egy gyengéd puszit.

- Most elõször mondtad ki, hogy akarsz valamit. És olyan édes vagy, amikor mérgelõdsz, plusz alig egy órával ezelõtt volt életem legfantasztikusabb orgazmusa, a szerelmem pedig velem fürdik… Azt hiszem, bõven van okom mosolyogni, nem gondolod?

Ellágyul az arca, viszonozza a szerelmes mosolyt. Hosszan lágyan csókolózunk, és õ megfordulva befészkelõdik a lábaim közé, fejét mellkasomnak támasztja és felsóhajt. Szappanozni kezdem a testét.

- Valami nagyon finomat fõzök ma… - mormolja kábán, élvezve a fürdõt és a simogatást.

- Jó – hümmögöm.

- Aztán fagyizunk is…

- Ühüm. Ebéd után megnézhetünk egy filmet, aztán elmehetnénk szánkózni, vagy hóembert építeni, vagy csak sétálni, ha van kedved.

Látom, hogy felizgult, hallom, ahogy szuszogva veszi a levegõt, és ez csak még jobban felizgat.
- Nem kell… Nem kell engedélyt kérned, ha meg akarsz érinteni engem…
- Oliver – suttogom nevét, majd lassan elkezdek a pólója alá simítani. Imádom a hasfalát… mindenét! Kezei hirtelen az enyémekre csúsznak.
- Xiang… Olyan szép vagy… Szeretlek, tudod?
- Igen, tudom – mosolygom, és hízelegni kezdek. – Én is szeretlek téged. Kívánlak, Oliver… Mikor fogjuk csinálni?
Igen. Akarom! Tudom, hogy vele teljesen más lesz mint eddig akárkivel, sosem bántana engem. Sosem akarna nekem rosszat. Az ölébe ültet, de ahogy megérzem a keménységét az enyémnek nyomódni, felsóhajtok. Akarom…
- Xiang… Nem hiszem, hogy jó ötlet karácsonykor… Mi lesz, ha…?
- Ha…? – Tovább ingerlem. Tudom, imádja, ha a fülével játszok, így ezt teszem most is.
- Nem szeretném a legboldogabb napjainkat egy fájdalmas vagy ijesztõ emlékkel beszennyezni… - jelenti be, mire komolyan nézek fel rá.
- Akkor mikor fogjuk csinálni? – Körözni kezdek. Éreznie kell, hogy én kész vagyok. Rá bármikor… vele akármikor.
- Mit szólnál hozzá, ha fokozatosan haladnánk?
Ezt hogy érti? Lassan? Hogyan haladhatunk ennél is lassabban?
- Fokozatosan? Hogyan? Ahogy eddig csináltuk? Az nekem nem elég… Oliver! – Harapom és nyalom a fülét, közben a csípõmmel tovább körözök.
Hirtelen felemel és a kanapéra tesz. Arca pont az enyém elõtt, és ahogy ránézek, nem tudom visszafogni magam. Csókolom, ahogy csak bírom, hiszen õ nekem a mindenem… Annyira hajol csak el, amíg lemezteleníti a felsõtestemet, és már ez sem zavar.
Emlékszem, eleinte mennyire rossz volt. Utáltam magam, amiért csupa heg a testem, mindenhol, de õ azt mondta, hogy így vagyok neki szép és tudom, hogy nem csak azért mondta, mert ezt akartam hallani. Ahogy utáltam a sebhelyeimet, már annyira megszerettem õket, hiszen ha ezek nem lennének, sosem lenne õ. Sosem ismertem volna meg és továbbra is élhetnék a nyomorban… nélküle.
- Oliver… Oliver… - sóhajtozom, õ közben pedig nem tétlen. Leveszi a nadrágomat és én széttárom a lábaimat. Látnia kell… mindent! Ahogy csókolni és simogatni kezd, a vágytól megfeszül minden izom a testemben. Sosem vágytam még ennyire rá, mint most. Érzem, hogy mennyire kemény vagyok, õ pedig látja, és nem is hagy sokáig szenvedni, de nem tesz semmit elég gyorsan. Csak megnyal, de ez nekem nem elég. Többet akarok… még többet! Belõle mindig csak több és több kell.
- Kérlek… kérlek Oliver… Kérlek! – Ahogy megemelem a testem, végre a szájába vesz. Már most érzem, hogy nagyon hamar el fogok élvezni. Túl sokáig volt kemény, és az, hogy itt van velem, mindig csak jobban feltüzel. Ezért akarom végre teljesen… végig akarok vele csinálni mindent.
Ahogy ez ismét eszembe jut, megint megremegek, de már nincs visszaút, végigszánt a testemen a remegés és minden ott összpontosul. Olyan mélyrõl jön most az érzés, mint elõtte még soha. Remegek és szuszogok, mikor kienged az ajkai közül, de zavar, hogy õ még nem. És csak az õ makacssága miatt nem, így hozzávágok egy párnát. Ha nem lenne ilyen makacs, már…  
- Mi a baj?
- Veled együtt akarok végre… - jelentem ki kínaiul, kicsit durcásan.
- Majd annak is eljön az ideje – feleli türelmesen. - Nagyon jól áll neked, ha dühös vagy – jegyzi meg jókedvûen.
Tudom, ha nem terelem én a dolgokat, õ amiatt, mert félt engem, tényleg nagyon lassan fog csak haladni. Azt is látom, hogy mér nagyon kemény. Ha az ajkaimmal vagy a számmal csinálom, nagyon gyorsan el fog élvezni. De ha úgyis gyorsan, akkor mutathatok neki valami mást. Ami még nem az, de legalább haladunk is vele, és nekem is könnyebb. Valamivel könnyebb.

Felpattanok a kanapéról, és elé állva lehajolok hozzá. Elõször csak rámosolygok, majd lassan, direkt érintve a mellbimbóit, végigsimítok a mellkasán. Felsóhajt, tudom, hogy élvezi. Hirtelen a pólója alá nyúlok és lerántom róla. Picit meglepetten szólít meg, de ahogy a mellkasára hajolok és ajkaimmal kezdem kényeztetni mellkasát, benne reked a szó és csak felsóhajt. Igen.
Megint elhajolok, de csak annyira, amíg lehúzom a nadrágját az alsóval együtt. Picit megemeli magát, így könnyen le tudom húzni róla. Ha jól sejtem, arra számít, hogy az ajkaimmal fogom kielégíteni, de csak egy finom csókot hintek rá. Pedig nagyon szeretném érezni… de nem most. Most szeretnék neki valami mást mutatni.
Annyira nagy és annyira kemény, már a gondolattól is felizgulok ismét én magam is.
Ahogy elkezdek az ölébe ereszkedni, kezeivel hirtelen a testemhez kap.
- Xiang… - szól rám.
- Csak haladni szeretnék - mosolygok rá, és az ajkaira hajolok. Ahogy csókolom elenged és a hajamba túr,  végigsimít a gerincem mentén, mire megfeszülök. Annyira kívánom már…
Lassan ereszkedek le. Tudom, nem tágított ki, így nem fog csak úgy becsúszni, de ahogy megérzem ott, felnyögök.
-Xiang… - nyög õ is, pedig még csak most jön, amit igazén szeretnék.
Lassan kezdek mozogni. Érzem a fenekem közé csúszni, de csak ingerel, nem hatol belém, hiszen nem tud. Tudna… de nem gondolok a múltra, annak most nincs itt helye!

Elõször lassan mozgok, majd fokozatosan gyorsabban, imitálva, mintha bennem lenne, körözve csípõmmel, pont úgy, mintha... Úgy mozgok, hogy végig ott maradjon a fenekemnél, ne mozduljon el onnan.
Nyögve hajtom hátra a fejem.
Annyira szeretném…
Hirtelen a nyakamhoz hajol és szinte morogva kezdi csókolni. A tarkójánál túrok a hajába, tovább gyorsítva a mozgást. Már annyira kemény vagyok, mint mikor elkezdte, és ahogy egymáshoz simulunk még jobban, kettõnk közé szorulok, és nem is kell hozzáérnem, érzem, hogy egyre jobb. Az érzés, mintha bennem lenne… a mozgás, az érzés, ahogy kõkemény, és a fenekemet simogatja… hangosan nyöszörgök, soha nem volt ég ennyire jó vele semmi! A derekamat öleli, segít mozogni, de mintha tudat alatt mégis vigyázna, nehogy véletlenül becsússzon. De nem teszi. Kicsit fentebb emelkedek, de így is csak egy picit érzek meg, szinte alig ér be férfiassága, de mégis remegve sóhajtok fel.
- Istenem, ez annyira jó - nyögöm kínaiul. - Szeretlek… annyira szeretlek… - sóhajtom, majd érzem, hogy remegni kezd. A gondolat, hogy nemsokára ott fog elélvezni, engem is lendít a csúcs felé, és ahogy érzem a fenekem között forróságát, én sem tudom visszafogni magam. Hátradöntött fejjel élvezek el, de úgy, ahogy még sosem.
Érzem, ahogy folyik, hogy ott van, hogy picit bennem is volt… annyira jó. Szuszogva, mosolyogva bújok hozzá, és kezdem el a nyakát és a fülét csókolni ismét. Még mindig érzem. Még mindig ott van… még mindig! Ha kitágítottam volna magam… de így is fergeteges volt.
- Ugye neked is ennyire jó volt? - kérdezem, szuszogva nézve fel rá, még mindig kínaiul. Most könnyebb így beszélni.

Mi tagadás, osztatlan sikert arattak az ajándékok. Xiang teljesen bezsongott tõlük, mindenkinek küldött a mobilján köszönõ üzeneteket. Utoljára a fényképezõgépet csomagolja, és kényszerítem magam, hogy figyeljek rá, mert még mindig a konyhában történtek foglalkoztatnak. Éppen reggelit készítettem, amikor kijött hozzám, zuhany után frissen és illatosan, mentol ízû csókjaival… Amikor olyanokat súg nekem intim perceinkben, hogy jó velem és szép férfi vagyok és õ annyira szeret, olyan hatással van rám, hogy legszívesebben sutba dobnám az elveimet, az óvatosságomat és a törõdést.

- Ez…? – hallom, és magamhoz térve nézek Xiang kezei között tartott fényképezõgépre.

- Ez tõlem – válaszolom halvány mosollyal.

- Tõled? De hát már kaptam… - ujjai a nyaklánc medáljára simítanak. Vágyakozva nézem mellkasának sápadt bõrét, és ekkor villan a vaku. Jaj nekem. A készülék kiköp egy fotót.

- Na?

- Rólad csak jó kép van – mondja megint, amit mindig, ha lefényképez engem. Leteszi a fa alá a gépet, és térden állva kúszik hozzám. Ahogy felnéz rám szép szemeivel, és megrebbennek hosszú szénfekete szempillái, máris érzem hogy nõ a pulzusszámom, ujjaim a szõnyegbe vájom, hátam mögött a kanapé van, nincs menekvés. Máris túl közel van hozzám, és a vonzereje szinte megbénít. – Én csak a karkötõt vettem.

- Nem is kell más… - préselem ki magamból a szavakat.

- De szeretnék adni valamit – búgja izgatóan, arca az ágyékomhoz közel, úgy néz fel rám, kezei megfeszülõ combjaimon támaszkodnak. – Vagy most nem szabad?

Tenyeremet arcomra tapasztom, próbálok uralkodni magamon, de a heves zihálásom mindent elárul, és talán már õ is észrevette dudorodó nadrágomat.

- Nem kell… - nyögöm – Nem kell engedélyt kérned, ha meg akarsz érinteni engem…

- Oliver – mondja azon a puha, simogató hangján. Én ezt nem bírom! Megrándulok, amikor keze becsúszik a pólóm alá, és megérinti a hasamat, majd felcsúszik a mellkasomig, egészen a hevesen dübörgõ szívemig. Arcomról lecsúszik a kezem, egészen a szívem fölött pihenõ ujjaira. Olyan közel az arca az enyémhez, ajkai nedvesen elnyílnak, zöld szemében tükrözõdik az ablakon besütõ reggeli napfény.

- Xiang… Olyan szép vagy… Szeretlek, tudod? – rekedt a hangom.

- Igen, tudom – arcát az enyémhez simítja, ahogy Gombóc a macskám szokott hízelegni, pont úgy. – Én is szeretlek téged. Kívánlak, Oliver… Mikor fogjuk csinálni?

Karom a derekára fonódik, közelebb húzom magamhoz, és õ engedelmesen az ölembe mászik. Ösztönös volt ez a mozdulat, de máris megbánom, mert Xiang azonnal az ölemben ül, ágyéka az enyémhez préselõdik, és sóhajtva megnyalja az alsóajkamat, csókra incselkedik.

- Xiang… Nem hiszem, hogy jó ötlet karácsonykor… Mi lesz, ha…?

- Ha…? – súgja a fülembe, hegyes és forró kis nyelve érzékeny kis köröket rajzol a fülemen, ettõl pedig teljesen meg tudok õrülni. Felnyögve markolok a fenekébe, és õ ezt bátorításnak véli, beleharap a fülcimpámba.

- Nem szeretném a legboldogabb napjainkat egy fájdalmas vagy ijesztõ emlékkel beszennyezni… - Huh, sikerült egy egész mondatba belesûríteni és elmondani. Felemeli a fejét, komolyan néz le rám, mellkasomon pihenõ kezével lágyan végigkarmolja bõrömet, egészen a hasamig, beleborzongok ebbe.

- Akkor mikor fogjuk csinálni? – megmozdítja a csípõjét, lágyan körözni kezd, hogy érezzem a vágyát. Mindjárt beleélvezek a farmernadrágba… Összeszorított fogakkal felszisszenek.

- Mit szólnál hozzá, ha fokozatosan haladnánk?

Megáll a mozdulatban, várakozóan néz a szemembe. Csillogó tekintete, kipirult arca és nedvesen csillogó ajkai, a tiszta vágy az arcán észbontóan széppé teszi.

- Fokozatosan? Hogyan? Ahogy eddig csináltuk? Az nekem nem elég… Oliver – könyörög édesen, nyakamba harap hegyes kis fogaival, és folytatja tovább a csípõkörzéseit. Úristen…!

Azóta az ominózus zuhanyzás óta hogy leszopott, nem történt más. Mindig csak kézzel elégítjük ki egymást, semmi több. Csak idõ kérdése volt, hogy többet kezdjen követelni, de fogalmam sincs, mennyire áll készen erre…

Annyira erõszakos tud lenni, ha valamit akar! Tudom jól, hogy ez jó dolog, mert mellettem biztonságban érzi magát, és megvalósíthatja önmagát, de…

Felemelem õt, és felültetem a kanapéra. Elõtte térdelek, így fejem egy magasságban az övével. Kérnem sem kell, látja a szememben a vágyat, így nedves ajkai mohón tapadnak a számra, hegyes kis nyelve apró lándzsaként furakodik elõre, hogy az enyémmel találkozhasson és játszhasson.

Csak annyira szakítom félbe a csókunkat, amíg áthúzom a fején a pólóját. Kezeim meztelen bõrét simogatják. Nagyon szégyenlõs volt mindig is, de néhány héttel ezelõtt, egy átbeszélgetett éjszaka után megértette, hogy elõttem nem kell annak lennie, mert én gyönyörûnek látom õt.

- Oliver… Oliver… - sóhajtozza, miközben kezeivel kapkodva segít letolni a nadrágját. Széttárja meztelen combjait, és amikor szám a nyakára és mellkasára csúszik, ívbe feszül a teste. Gyönyörû így. Sápadt bõre a kandalló narancsos fényében szinte izzik, az ablakon besütõ napfény haján csillog… Hevesen hullámzik mellkasa a zihálás miatt, kemény pénisze hasához simul, végén pár csepp ondó csillog már. Kinyitja szemeit, lenéz rám, és megrándul, amikor megfogom a kezemmel. Lassan masszírozom, szám pedig egyik mellbimbójára tapad, nyelvemmel lustán körözök rajta, hogy egyre keményebb és keményebb legyen. Érzem remegõ kezeit a hajamban, nyöszörgésétõl muszáj borzonganom. – Kérlek… kérlek Oliver… - sóhajtja és nyöszörgi, és amikor nyelvemmel lenyalom a makkján csillogó cseppeket, felkiált. – Kérlek! – Csípõjét követelõzõn megemeli, és én engedek az erõszaknak, a számba veszem teljes hosszában. Felnyögök a vágytól, olyan finom puha és mégis kemény, az íze sós és mégis édes, Xiang íze… Xiang…

Hirtelen számba tör az erõs sós íz, alattam remegve rángatózik, kiáltásait hallom, érzem ahogy hajamba tép ujjaival a gyönyör hevében. Hosszan, erõsen szívom, amíg élvez, és amikor elernyedve összecsuklik, felemelem a fejem és lenyelem Xiang finom spermáját. Ernyedten, nyöszörögve hever, félig lehunyt szempillái alól néz rám, pihegve sóhajtozza a nevem. Elégedett mosollyal simítom végig verejtékes hasát és mellkasát. Azt hiszem, sikerült elõre lépnünk.

Egy kispárna puffan az arcom közepén, és csodálkozva nézek le Xiangra. Jól látom, hogy mérges?

- Mi a baj? – kérdezem rekedt hangon, hiszen az én vágyam cseppet sem enyhült még. Kínaiul hadar valamit, de nem értem, csak annyit fogok fel belõle, hogy „együtt”. Megfogom a csuklóját, felültetem és magamhoz ölelem. Mosolyogva megpuszilom a száját.

- Majd annak is eljön az ideje – válaszolom kínaiul én is. Annyira erõsen hatott rá a kéj, hogy visszatért az anyanyelvéhez. Fogalma sincs, milyen bájos és izgató, amikor így beszél… - Nagyon jól áll neked, ha dühös vagy – nevetek halkan. 

- Annyira szeretlek… - suttogja.

- Én is szeretlek. – Lecirógatom arcáról a könnyeket, és egy végtelenül gyengéd finom csók következik. Soha, soha nem szerettem jobban senkit nála, és azt hiszem ebben a percben vagyok életemben a legboldogabb. Elválunk egymástól, és felrakom a nyakára a láncot. Selymes bõrét kalandoznak ujjaim, és õ félrehajtott fejjel engedi nekem.

- Várj – suttogja, lehajol, elõkotorja táskájából az én ajándékomat. Sejtettem, hogy készült valamivel, hiszen jól ismerem már. Háta mögé rejti, és ajkát harapdálva néz fel rám.

- Oliver, én már… annyira sokszor megköszöntem neked, hogy mellettem vagy, szeretsz engem és vigyázol rám. Mindig elmondom, hogy mennyire szeretlek, de ennél az esténél még sosem kaptam szebbet tõled. Tudom, hogy nem fejez ki semmit, amit adni szeretnék, de azt akarom, hogy tudd, a testem és a lelkem is a tiéd. Akármikor, és akármeddig.

Megcsókol és átadja a dobozt.

- Remélem, tetszeni fog… - teszi hozzá bizonytalanul. Kicsomagolom, és egy karkötõ van benne. A kézfeji részénél merev, belsõ felszínén néhány kedves szó, amitõl megremeg a kezem. „Örökké szeretlek! Xiang”

- Tedd fel a csuklómra, kérlek – mondom meghatottan, és amíg õ megteszi, az arcát nézem. Érzem a fém hûs érintését, ujjainak finom babrálását a bõrömön. Felnéz rám.

- Kész…

- Köszönöm, Xiang. Nagy becsben fogom tartani – dörmögöm. Magamhoz ölelem, eldõlünk a puha ágyon. Betakarózunk, és a kandallóban ropogó tûz halk neszei mellett egymást ölelve, simogatva csókolózunk, apró kis finom puszikkal. Semmi több, ez az este nem az az este lesz, és ugyan nem beszéltük meg ezt, õ tudomásul veszi. – Ez életem legszebb karácsonya – súgom a fülébe, amikor már álmosan pislogva befészkelõdik az oldalamhoz. Válaszát hallva mosolyogva megfogom a mellkasomon pihenõ kezét és megpuszilom.

- Jó éjt…

Õ hamarabb álomba szenderül, miközben puha haját cirógatom.

***

Reggel kellemesen lassan ébredek. Hozzám bújva alszik még Xiang, és amikor megcirógatom arcát, álmában mosolyog. Jó érzés ezt látni, az én szerelmem boldogan alszik a karjaimban. Megcsillan csuklómon a karkötõ. Milyen szép ajándék, de a legszebb ajándék az élettõl akkor sem ez a karkötõ, hanem õ maga. Hihetetlen, hogy a boldogságom megtalálásáért egészen Kínáig kellett utaznom…

Gyengéden leveszem a karjait magamról, kikúszom mellõle. Õ csak cuppog egy keveset, majd helyettem a nagy párnát öleli magához. Betakarom, mert hûvös van. A kandallóban már csak egy kevés parázs izzik, ezért teszek rá néhány fahasábot, felizzítom a tüzet. Amikor már vidáman lobog a tûz, a karácsonyfa alá teszem azokat az apróságokat, amiket vettem neki, és amiket a barátai bíztak rám. Xiang nem is gondolná, milyen sokan szeretik már. A szomszéd néni, az oktatója, a templomi kórus, a lelkész felesége és barátnõje. Mrs. Mollinsz összegyûjtötte ezeket, és nekem adta, hogy majd a fa alá tegyem Xiangnak. Mellesleg én magam is vettem még neki egy olyan fényképezõ gépet, ami ki is nyomtatja azonnal a képeket. Szépen elhelyezgetem a dobozokat, majd kisietek a konyhába, reggelit készíteni. 

- Persze, de ezt egyedül megoldom. Te addig pakold elõ a díszeket, abban a szekrényben alul egy piros pöttyös dobozban vannak.
- Oké!
Õ kimegy, természetesen vastagon felöltözve, és mire összeszedem a díszeket, már jön is vissza, és hozza a fát. Mikor hazahozza és be is állítja a talpba, én egyre inkább lelkes leszek, hiszen ez az elsõ karácsonyom! Az elsõ igazi! Így hát minden különleges. A fa, a tobozok, a díszek, minden szép és érdekes, pláne mikor Oliver is csatlakozik hozzám, és segít nekem, így együtt díszítjük a fát.

* * *

Mikor végzünk mindennel, még a vacsorával is, annyira sikerül teleennem magam, hogy ülni is kényelmetlen, így lefekszek és a fejem Oliver ölébe hajtom. Így legalább érzem, nagyon közel van hozzám!
- Teljesen elpunnyadtam… - jegyzem meg, még mindig a fát csodálva. Annyira szép…!
- Nem baj. Megágyazzunk?
- Jó…
Õ kihúzza az ágyat, én meg elõkészítem az ágynemût, amit otthonról hoztunk.
Mindketten elmegyünk zuhanyozni, õ boxert vesz fel alváshoz, én a rénszarvasos pizsamámat. Szeretem, aranyos, és karácsonyi! Ha vége az ünnepnek, otthon visszaszokok a macishoz, vagy veszek másikat… még nem döntöttem el. Oliver úgyis mondta, hogy vehetünk majd még, ha gondolom.
Ahogy mellém lép az ágyhoz, valaki van a kezében.
- Szerettem volna reggel átadni, ahogy szokás, de úgy érzem, ez megkoronázza a mai mesés esténket – mondja. Feltérdelek vele szemben, közel hozzá, és az arcát simogatom. Vett nekem ajándékot… ez az elsõ karácsony életem legszebbje!
- Köszönöm, Oliver! – Lehajtom a fejem, hogy ne lássa, hogy mennyire elérzékenyültem.
- Bontsd ki, nézd meg mit kaptál.
Sokáig csak a dobozt nézem.
Egyre hihetetlenebb ez az élet. Nem olyan régen még azért imádkoztam, hogy haljak meg végre és ne kelljen tovább szenvednem, mostanában meg… minden szép. Minden jó és különleges, Oliver szeret, vannak barátaim és a jövõmön gondolkodom. Valahogy… tündérmese.
A kis, sötétkék bársonydobozt kinyitva egy nyaklánc fogad. Medál is van rajta. A növénynek, amit formál, elfelejtettem a nevét, de most nem is érdekes. Ahogy felemelem és megnézem, a hátoldalán írás is van.
Olivertõl 

Már nem is próbálom elrejteni a könnyeimet. Simogatom a láncot és a medált, majd Oliverre nézek.
- Annyira szeretlek… - suttogom. A hangom a sírástól remeg, a szemeim könnyesek… de sosem éreztem még ennyire jól magam. Ennyire boldognak, ennyire teljesnek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám és elsimogat egy könnycseppet. Közelebb mászok hozzá. Egy ideig csak nézem, elveszve a tekintetében, majd elkezdek közelebb hajolni.
Ahogy ajkai az enyémekhez érnek, megint olyan, mint mindig, és mégis más. Ugyanolyan jó, ugyanannyira élvezem, és mégis nagyobb örömet okoz, ahogy az ölébe mászok, és a nyakát ölelve megpróbálok szinte a testébe olvadni. Minél közelebb akarok hozzá lenni. Minél jobban érezni akarom, az illatát, a testét, mindenét!
Nem is tudom, meddig csókolózunk. Mikor elválunk, én zihálok, de azért megfordulok, és a vállam felett mosolyok rá.
- Felteszed? - kérdezem. Elmosolyodik, elveszi a kezembõl és a nyakamba teszi. Amikor kész, megfordulok, és õ végigsimít a nyakamon, Picit hátrahajtom a fejem, és több teret hagyva neki, felsóhajtok. Pillanatokkal késõbb az jakit érzem a nyakamon. Nyögve élvezem, ahogy finoman simogatja a bõrömet, teljesen elveszve az érintésében. Érzem, ahogy elkezd felizgatni a dolog, de mielõtt bármi történik, kicsit eltolom.
- Várj - suttogom. Lenyúlok az ágy mellé, ott van az egyik kistáska, abba tettem az ajándékot, nehogy elvesszen. Belenyúlok, és elõveszem a méregzöld dobozkát. A hátam mögött tartva egyenesedek fel és mosolygok rá.
- Oliver, én már… annyira sokszor megköszöntem neked, hogy mellettem vagy, szeretsz engem és vigyázol rám. Mindig elmondom, hogy mennyire szeretlek, de ennél az esténél még sosem kaptam szebbet tõled. Tudom, hogy nem fejez ki semmit, amit adni szeretnék, de azt akarom, hogy tudd, a testem és a lelkem is a tiéd. Akármikor, és akármeddig - mosolygok rá, könnyesedõ szemekkel, majd elõre tartom a dobozt és egy csókot kezdeményezek, közben pedig a kezébe adom. Amikor elválunk, szuszogva nézem õt.
- Remélem, tetszeni fog… - Nem tudom, mennyire szereti az ékszereket…

- Idegesítõ, ahogy az a lány bámul engem.

Oldalra pillantok, a pultnál lévõ pincérlányokra. Igen, kissé feltûnõen stírölik, abban bízva hogy ez majd felkelti Xiang érdeklõdését.

- Ne foglalkozz vele. Tudod, ezt már megbeszéltük, rendben? Csak ne figyelj rá. Nem fog zaklatni, ne félj.

Megnyugodva bólint, és visszatereli figyelmét a hamburgerre. Mosolyogva figyelem. Xiang meseszép, ráadásul amióta felhizlaltam normál súlyúra  és egészséges lett, azóta sugárzik. Régen is nagyon szép volt, de most már kifejezetten az. Mint valami együttes trendi frontembere, vagy énekes/modell. Ilyen külsõ adottságokkal bármi lehetne, a szépségiparban is elhelyezkedhetne, de ott veszélyben lenne, és mentálisan sem bírná elviselni, ezért nem is engedném neki.

- George kislánya meggyógyult már? – kérdezi.

- Még kicsit tüsszög, de már jól van.

Befejezzük az evést, és Xiang nem kér desszertet, így fizetek. Odakint kidobja a cetlit a szemetesbe. Beszállunk a kocsiba, és õ nagyon csendben van.

- Minden rendben?

- Persze.

- Csak olyan csendben voltál. Zavart a lány?

- Eléggé. Nem szeretem, ha ennyire megbámul valaki. Csak tõled szeretem, ha nézel – mondja már mosolyogva, keze a combomon pihen. Viszonzom a mosolyát.

*

A ház ugyanúgy néz ki, mint legutóbb, amikor láttam, annyi különbséggel, hogy a kerten és a tájon puha hótakaró csillog. Nagy pelyhekben havazik.

- Sokkal szebb, mint a képeken – lelkendezik Xiang, majd hallom ahogy a telefonjával fényképez. Felé pillantok, és látom hogy engem fotózott.

- Jó kép? – mosolygok rá.

- Rólad csak olyan van. Bent be is állítom háttérképnek. Oliver és a hóesés.

- Jó. Na pakoljunk ki, mielõtt besötétedik.

Gyorsan beviszem a nehezeket, Xiang pedig ki-be futkos a könnyebb szatyrokkal. Bekapcsolom a kondenzátort, hogy legyen villany, majd megrakom a kandallót és begyújtom.

- Ettõl néhány perc múlva felmelegszik a ház.

Lelkesen körülnéz, sok látnivaló nincs. Egyszerû faház, igazi rusztikus berendezéssel, kézzel faragott dolgok, country jellegû képek és falidíszek, akár az étterem amiben ettünk. Egy nagy helyiség van, ahol a kandalló is melegít, valamint egy fürdõszoba.

- Hol fogunk aludni? – kérdezi aranyosan.

- A nagy kanapé kinyitható – mutatok a szõrmékkel betakart bútorra. Bólint, majd lelkesen csillogó szemekkel kérdi:

- Ha megcsináltad, behozunk fenyõfát? Szeretném, ha feldíszítenénk! – megölel, és én megpuszilom a száját.

- Persze, de ezt egyedül megoldom. Te addig pakold elõ a díszeket, abban a szekrényben alul egy piros pöttyös dobozban vannak.

- Oké!

Felöltözöm, odakint a garázsból elõkotrok egy baltát, és az erdõbe sétálok. Még nincs sötét, szerencsére. Kiválasztok egy szép, másfél méteres fát, kivágom, lerázom róla a havat és beviszem. Xiang lelkesen tapsikolva körülöttem pattog, miközben belefaragom a tartólábba és felállítom a sarokba.

- De szép! Jaj de szép! És milyen finom az illata! Nézd, tobozos! – és egyéb lelkes szavak kíséretében elkezdi díszíteni. Ledobom a kabátomat és a csizmát, majd csatlakozom hozzá.

*

Tele pocakkal, fáradtan de boldog kimerültséggel pihenünk a kanapén. Nagyon finomat fõzött, a sütemény amit hozott magával is istenien sikerült. A régi lemezjátszón egy ezeréves karácsonyi lemez zizeg, ami XIangnak nagyon tetszik. A fa szépen csillog a kandalló fényében. Égõsor nincs rajta, mivel ebben a régi házban konnektor nem sok van, de õ nem bánta. Belekortyolok a fûszeres forralt borba, és folytatom az ölemben pihenõ fejének lassú és lusta cirógatását.

- Teljesen elpunnyadtam… - motyogja.

- Nem baj. Megágyazzunk?

- Jó…

Felkelünk. A szõrméket a kandalló elé teszem, egy könnyû mozdulattal szétnyitom az ágyat. Modern és kényelmes bútor, két vagy három éve vettem. Tiszta lepedõt és ágynemût a kocsival hoztunk magunkkal, most azokat terítjük rá együtt.

- Letusolok.

- Rendben, addig elmosogatok, és majd utánad megyek én is.

Nem sokkal késõbb, már rénszarvasos pizsamájában hever az ágyon, és én mosolyogva fekszem mellé kényelmes boxeralsómban. Kezemben egy kis dobozka van, szép szalaggal átkötve.

- Szerettem volna reggel átadni, ahogy szokás, de úgy érzem ez megkoronázza a mai mesés esténket – dörmögöm. Izgatottan feltérdel velem szemben, kék szemeiben visszatükrözõdnek a kandalló fényei. Megsimogatja az arcomat, nagyon édes a mosolya.

- Köszönöm, Oliver – leheli, és lesüti a szemeit, hogy ne lássam a meghatódottságát. Késõ. Gyengéden magamhoz ölelem, majd elengedem.

- Bontsd ki, nézd meg mit kaptál.

Percekig csak simogatja, és mivel tudtam hogy így fog tenni, ezért nagyon szép papírt választottam az üzletben hozzá, és kértem az eladót hogy különlegesen szépen csomagolja be. Lassan, óvatosan kibontja végre. Egy sötétkék bársony doboz. Felpattintja a fedelét, és benne a fehérarany nyakláncot látva ajkába harap. A medál egy kicsiny ginko levelet formáz, kifinomult szép munka, a hátoldalán pedig ennyi: Olivertõl 

- Xiang, akkor sem jössz velem, ha azt mondom, hogy ez Oliver érdeke is? - Micsoda? Ezt nem is értem…
- Ezt hogy érted? Miért lenne neki jó az, ha én elhagyom? Szeret engem, és ha elmegyek, akkor szenvedni fog õ is és én is. Nem hagyom el, õ sem hagy el engem, mert megígérte, hogy amíg boldog vagyok mellette, addig maradhatok, és én boldog vagyok! - Nem! Sosem hagyom el és tudom, hogy ezt Oliver sem akarná!
- Tisztában vagy a döntésed következményével? Oliver, mondj te is valamit az isten áldjon meg!
Magához ölel, így megnyugszom.
- Sajnálom, George. Nincs mit mondanom.
Ezután picit még a munkáról beszélgetnek, majd George hozzám szól ismét.
- Te pedig Xiang, ne utálj engem azért, mert a te érdekeidet védem, okés?
- Okés…
Ahogy õ elmegy, Oliver szólal meg hamarabb.
- Sajnálom, Xiang. George álláspontját is meg lehet érteni, hiszen aggódik érted. Nem akarja, hogy a kapcsolatunk ártson a gyógyulásodnak.
- De nem árt nekem, jól vagyok és boldog vagyok. Teljesen felépülök majd, és bebizonyítom mindenkinek, hogy te és én tényleg összetartozunk, majd meglátod!

* * *

Mivel Oliver sokat dolgozik, az utazást megbeszéljük, és csak karácsonykor megyünk. Ez így jó is, legalább van idõm felkészülni. A tanulás nagyon jól megy, minden jól alakul, így én is boldog vagyok. A templomban, ahol Mrs. Mollinsszal járunk, megismertem pár lányt, akik a barátaim lettek, és egy fõzõtanfolyamra is járok. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezt szeretném késõbb is csinálni. Mindenki szerint tehetséges vagyok, és szeretem, hogy Oliver örül, amikor eszi, amit készítek neki. Már mobiltelefonom is van, így nap közben is  beszélünk és sms-ezünk, aminek örülök. Így olyan, mintha mellettem lenne, amikor felhív.
 

- Nézd, Oliver! Egy tehén! – Igen, végre elutaztunk, itt a karácsony és a hó is! És mennyi érdekesség van az utakon!
- Nem csak egy van ott.
- Tényleg! Egy egész csorda! Nem fáznak ebben a hidegben? – Nekik nincs olyan vastag bundájuk…
- Ne aggódj értük, ha fáznak, akkor majd bemennek az istállójukba. Az is biztos a környéken van. Inkább arra nézz. Látod a hegyeket? A jobb szélsõn van a házunk, oda tartunk.
Sokat beszélek, hiszen itt minden annyira szép! A táj havas és fehér, mindenhol minden csillog! Kicsit más éhes vagyok, amikor Ol9iver félreáll egy étteremhez.
- Ebédelünk, aztán folytatjuk az utat, rendben?
- Jó ötlet, már éhes vagyok. De… van szendvicsünk is… - Direkt csináltam.
- Itt nagyon különleges hamburgert árulnak, vétek kihagyni, Xiang – mosolyok rám. Az akkor más, szeretem a hamburgert!
- Milyet?
- Majd meglátod, az étlapon minden rajta lesz, és már el tudod olvasni. Gyere, menjünk be.
Kézen fogva jutunk be az étterembe. A hóban menni kicsit mé nehéz, hiszen ott sosem volt ekkora. Ha esett is, akkor sem sok, de nem is mindig esett. Viszont az étterem belül nagyon szép! Régi stílusú! Mint a filmekben!
Kiválasztok egy asztalt, ahonnan látni a hegyeket, sé meg is jelenik a pincérnõ. Kapunk étlapot, de én rendelek elõtte kakaót.
- Szerinted lehet vele lõni? - kérdezem az egyik puskáról, ami a falon lóg.
- Nem, ezek hatástalanítottak, csupán dekorációként vannak a falon.
Megjelenik megint a lány, és egy cetlit ad. Pici sóhajjal dugom a zsebembe, hogy késõbb kidobhassam.
- Hm. Szerintem egy extra húsos és csípõs hamburgert választok salátával és kólával – dörmögöm. - Te mit kérsz?

- Szeretlek… - zihálja. Igen, ezt szeretem a legjobban.

- Én is szeretlek.

Nyakának puha bõrén hagyom a jelemet. Kamaszokra jellemzõ az ilyen gyermeteg megjelölõsdi, de nem érdekel. Mesés érzés a kezébe élvezni…

Elõre megy megtisztálkodni, aztán csere. Épp tiszta ruhában lépek ki a fürdõbõl, amikor csengetnek. Xiang a konyhában tesz-vesz, így én nyitok ajtót. A következõ pillanatban George ökle csapódik a képembe, és hátrazuhanok, de a falnak támaszkodom, így nem esem el.

- Te szemét! Menj innen Xiang! – mordul George a közénk állóra.

- Nem! Mi történt? – fordul felém könnyes szemecskékkel. - Miért bántott?

Elszégyellem magam. A gyengeségem miatt Xiangnak megint szenvednie kell, amikor pedig boldoggá is tehettem volna…

- Menj innen, Xiang! Menj a szobádba és pakolj össze! Mostantól nálunk fogsz lakni!

Xiang egy szó nélkül siet a szobájába, amitõl fájdalom hasít a mellkasomba. Ezek szerint õ is úgy gondolja, hogy önzõ szemét vagyok, és minden amit mondott, hazugság volt? Csak kényszerbõl maradt velem eddig, és most, hogy lehetõsége adódik rá, azonnal elhagy engem?! Ne…

George a pólómat megragadva berángat a nappaliba, de ellököm magamtól.

- Mégis mi a fene ütött beléd? Nem vagy normális!

- Sajnálom, de ez van! Szeretem õt!

- Ha valóban szeretnéd, nem tennéd ezt vele! Felfogtad, hogy ez akár vissza is vetheti a fejlõdését? Így a büdös életben nem lesz egészséges felnõtt! Szégyelld magad, és köszönd meg, amiért megmentem tõled!

- Ne gondold, hogy csak úgy elviheted õt tõlem! – ordítok már én is. Ekkor besétál egy táskával Xiang, és George kezébe nyomja.

- Menj innen – mondja olyan komolyan és eltökélten, mint eddig még soha. Mintha nem is õ lenne az, hanem valaki teljesen más.

- Mi? – hökken meg George, velem együtt.

- Xiang, mit csinálsz? – kérdezem óvatosan.

- Elküldöm innen, de elõtte visszaadok mindent, amit tõle kaptam, mert azt tanította Yuin, hogy így illik! Nem akarom, hogy még egyszer ilyen legyen… - teszi hozzá elvékonyodó hangon. - Apa is mindig kiabált és vert, meg az idegen is és George, te olyan vagy! Ha meg akarsz engem is verni, akkor tessék. De Olivert ne bántsd, kérlek. Engem igen, de õt ne! Szeretem Olivert, õt ne bántsd! Itt akarok maradni… szeretem õt!

Hozzám lép és átölel engem, megpuszilja a sajgó képemet is.

George komoran néz bennünket.

- Xiang, akkor sem jössz velem, ha azt mondom, hogy ez Oliver érdeke is?

- Ezt hogy érted? Miért lenne neki jó az, ha én elhagyom? Szeret engem, és ha elmegyek, akkor szenvedni fog õ is és én is. Nem hagyom el, õ sem hagy el engem, mert megígérte, hogy amíg boldog vagyok mellette, addig maradhatok, és én boldog vagyok!

- Tisztában vagy a döntésed következményével? Oliver, mondj te is valamit az isten áldjon meg!

Magamhoz ölelem Xiangot.

- Sajnálom, George. Nincs mit mondanom.

Lassan kifújja a levegõt, oldódik a feszültsége.

- Hát jó. Holnap jössz dolgozni?

- Igen.

- Akkor, ha hazaértem átküldök neked néhány anyagot emailen. Van egy új ügyünk, amihez a te szakértelmedre van szükség. – Az ajtó felé indul, Xiang táskáját közben az egyik fotelbe hajítja. – Holnap reggel bent találkozunk. Te pedig Xiang, ne utálj engem azért, mert a te érdekeidet védem, okés?

- Okés – biccent Xiang.

Kattan a bejárati ajtó George mögött, és kettesben maradunk.

- Sajnálom, Xiang. George álláspontját is meg lehet érteni, hiszen aggódik érted. Nem akarja, hogy a kapcsolatunk ártson a gyógyulásodnak.

- De nem árt nekem, jól vagyok és boldog vagyok – válaszolja ismét azzal a komoly arccal, amelyet George elõtt is megvillantott. Mintha valaki más lenne, valaki érett és felnõtt, öntudatos személy, és nem az én elveszett, esetlen kis Xiangom. – Teljesen felépülök majd, és bebizonyítom mindenkinek, hogy te és én tényleg összetartozunk, majd meglátod!

Megpuszilom a homlokát, és végre megnyugodva elmosolyodom.

***

A faházas hétvége túlságosan elhúzódott. Nagyon bonyolult, nehéz ügyet kellett George-al együtt megoldanunk, és mire végre felszámoltunk a bandával, akik mérgezett kábítószert árultak, addigra sajnos egy tucat áldozatot ejtettek. A gyilkossági és a kábítószeres csoport együtt dolgozott.

Xiang nem panaszkodott, szorgalmasan tanult az elmúlt hónapokban. Már folyékonyín olvas és ír angolul, Yuin szerint boldog és kiegyensúlyozott, de ezt én is látom rajta. Minden éjjel együtt alszunk, néha kényeztetjük egymást, de a kapcsolatunk elsõsorban az érzelmi kötelékeken alapul. Sokat beszélgetünk, és ugyanolyan szerelemmel tapad rám, ahogy én is rá. Ez az elsõ olyan kapcsolatom, amelyben a ragaszkodásom nem vált ki menekülési kényszert a partnerembõl, hanem szinte követelmény, és én is ugyanezt kapom. Ha nem vagyunk otthon, sokat beszélünk telefonon. Kapott tõlem egy mobilt is, és nap közben sok üzenetet váltunk egymással, szabad perceimben gyakran felhívom.

Xiang új barátokat is talált. Mrs. Mollinst, a szomszéd nénit hetente egyszer elkíséri a szomszéd utcában lévõ templomba, ahol a kórustagok között több lánnyal is összebarátkozott. A lelkész feleségének egyik családtagja fõzõtanfolyamot indított, Xiang pedig lelkesen csatlakozott. Úgy tûnik a fõzés és sütés nagyon érdekli, lehet hogy a jövõben komolyabb képzést is fogunk neki keresni… Ki tudja, bármi megtörténhet. A tehetsége megvan hozzá.

- Nézd, Oliver! Egy tehén! – mutat lelkesen a kocsi ablakán túl a mezõre, amely mellett elhajtunk.

- Nem csak egy van ott.

- Tényleg! Egy egész csorda! Nem fáznak ebben a hidegben? – kérdezi felém fordulva. Mosolyogva rázom meg a fejem, majd ismét az útra figyelek.

- Ne aggódj értük, ha fáznak, akkor majd bemennek az istállójukba. Az is biztos a környéken van. Inkább arra nézz – mutatok elõre. – Látod a hegyeket? A jobb szélsõn van a házunk, oda tartunk.

Lelkesen csicseregni kezd, izgatottan izeg-mozog mellettem az ülésen. Hetek óta erre az útra készült, rengeteg karácsony-témájú mesét és filmet megnézett már, alaposan kifaggatott a családi karácsonyaimról, hogy nálunk mit és hogyan szokás, majd részletesen eltervezett mindent. Dugig tömte a kocsi csomagtartóját kajával, és ha valóban mindazt meg akarja majd fõzni, amit a hóemberes füzetében összeírt, akkor gurulni fogunk hazafelé az ünnepek után.

A mûszerfalon lévõ órára nézek. Dél van. Még másfél órányi út áll elõttünk, és nagyon korán keltünk, Xiang biztos éhes már. Lehajtok az országútról, és megállítom a járgányt egy benzinkút melletti étterem elõtti parkolóban.

- Ebédelünk, aztán folytatjuk az utat, rendben?

- Jó ötlet, már éhes vagyok. De… van szendvicsünk is…

Kioldom a biztonsági övet, és megpuszilom a száját.

- Itt nagyon különleges hamburgert árulnak, vétek kihagyni, Xiang – mosolygok le rá. Lelkesen felcsillannak a szemei.

- Milyet?

- Majd meglátod, az étlapon minden rajta lesz, és már el tudod olvasni. Gyere, menjünk be.

Felveszi a krémszínû télikabátját, a bordó sálát és sapkáját, és amikor kiszáll a kocsiból, mintha egy magazin címlapját látnám. Észbontóan néz ki, és büszke vagyok rá nagyon. Megfogja a kezemet, és átbukdácsol a havon. A városban nem ilyen magas a hó, hiszen eltakarítják, de itt vidéken már más a helyzet.

Benyitunk. Klasszikus country stílusú presszóra emlékeztet ez az étkezde, fából faragott belsõ díszítések, fagerendák, állatbõr fali díszek, countryzene szól a zenegépbõl is. Odabent néhány kamionsofõr és két pincérnõ van.

- Hú, mint a filmekben… - leheli Xiang elragadtatottan, mosolyogva köszön a pincérnõknek. Kiválaszt egy asztalt, egy ablak mellett, ahonnan látni a hegyeket. Leveszi a kabátját és sapkáját, a sálját kilazítja nyaka körül. A hideg máris kicsípte az arcát, amitõl még sokkal szebb, mint egyébként. Elveszem a kabátját, és az enyémmel együtt felakasztom a falon lévõ bikaszarvakból készített fogasokra. Mire leülök, a pincérnõ már az étlapokat nyújtja nekünk, szemmel láthatóan õt is elvarázsolta Xiang, mint általában minden nõt. Pár perc múlva már elõtte illatozik egy bögre kakaó tejszínhabbal, pillecukorral és karácsonyi fûszerekkel. Xiang boldogan szürcsölgeti, és vidáman nézelõdik, közben arról mesél nekem, hogy az egyik filmben is olyan puskát látott, amilyen a falon van.

- Szerinted lehet vele lõni?

- Nem, ezek hatástalanítottak, csupán dekorációként vannak a falon – válaszolom türelmesen, és az étlapot böngészem. Már jön is a pincérnõ, kis papírt csúsztat Xiangnak, aki már rutinosan elveszi és a zsebébe rakja. Már nem szól semmit, megszokta a nõk fokozott figyelmét, és tudja hogyan kell illedelmesen viselkednie azokban a helyzetekben, amikor elutasít valakit. Ez a cetli is bekerül majd a szemetesbe, ahogy az összes többi. Visszaterelem figyelmemet az étlapra.

- Hm. Szerintem egy extra húsos és csípõs hamburgert választok salátával és kólával – dörmögöm. - Te mit kérsz?

Xiang csillogó szemekkel olvassa az étlapot, amelyen még képek is vannak az ételekrõl.