|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2011. 10. 26. 18:34:02 | #17435 |
 Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Szerelmetességességes Hyuuuchanomnak
- Scott, nem hoztad át a habverődet? - kiabálok be a szobába. Az enyém valamiért nem indul el.
- A szekrényben van, várj, megyek! - kiabálja vissza, és már hallom is, ahogy trappol. Az ő inge van rajtam, és egy boxer, rajta csak egy boxer. Hallom, ahogy a konyhába lép, mellettem a földön Hamburger már megy is udvarolni. Mióta cicás, kétszer annyit enne egy nap, mint én, ha hagynám neki. De az orvosa szerint nem szabad, mert attól is baja lehet.
- Felháborító - morran fel Scott, mire rá pillantok.
- Micsoda? - kérdezem bátortalanul mosolyogva, de csak hozzám lép, és hátulról átkarolva a fenekemnek nyomja a férfiasságát.
- Hogy ilyen eszméletlenül jól áll neked az ingem - suttogja a fülembe és már nyúl is a boxerembe. Elkapom a kezét, hiszen...
- Scott, a vacsora...
- Fehérjében dús vacsit adok, kicsim, csak gyere - válaszolja.
- De Hambi vacsorája... - Erre a pultra nyúl, elveszi a csirkemellet, és Hambi táljába dobja, aki persze rá is cuppan azonnal.
- Jössz nekem egy kis husival - jelentem be, majd megfordulok, és átkarolom. Persze vigyorgok.
- Adom már, adom - nevet fel ő is, majd az ölébe kap és már visz is a hálóba...
Szuszogva, fáradta, spermától tacsakosan fekszem Scott mellkasán, aki szintén hangosan szuszog.
- Eszméletlen vagy - bókol nekem mély hangon.
- Csak a jó partner teszi - mosolygok fel rá.
- Udvarolsz nekem? - vigyorog rám ragadozó módjára. Felnevetek.
- Ha úgy mondtam volna sem bírok még egy menetet, holnap próba - emlékeztetem. - És éhes is vagyok - vágom be a műdurcát, mire ő nevet fel, és már nyúl is a telefonjáért, hogy rendeljen egy kis kínait. Ma kínait eszünk... tegnap volt olasz nap, mert tegnap ugyanígy végződött a főzés, De gyanítom, ha télikabátban állnék neki, akkor is itt és így kötnénk ki. De nem bánom... szeretem, amikor hozzám ér.
***
- Fantasztikus lesz így - mosolyog rám Scott, amikor sikerül egy nehezebb mozdulat, és épp folytatná, amikor...
- Oda megyek, ahova akarok, márpedig a versenyre nem akarok, felnőttek, megoldják, kurvára nincs kedvem pesztrálgatni őket, és felesleges harmadiknak lenni és tartani a kurva gyertyát! - Meglepetten pislogok Drew-ra, majd közelebb lépek.
- Nem jössz a versenyre? - kérdezem félve.
- Nem - jelenti be.
- De...
- Nem fogok kertelni. Se kedvem, se időm erre az egészre. Amiért akartam, az már nem aktuális, mert megoldottátok magatok, innentől kezdve pedig úgy gondolom, teljesen felesleges vagyok, ott van Scott, örüljetek egymásnak, én meg megengedem magamnak, hogy visszasüppedjek a leszarom a világot attitűdömmel a saját életecském ügyeibe. Tévedés azt hinni, hogy komolyabban érdekelt, mi van veled, csak elegem volt abból, hogy Scott semmire nem használható, mert miattad nyikorog, s abból, hogy állandóan a lelkivilágodra kell vigyázni. Engem csak annyi érdekelt, hogy félresöpörjem végre ezeket a zavaró tényezőket, és működhessen rendesen minden. Nem vagyok támasz. Senkinek nem is leszek.
A szavai olyan... mint a sósav. Mindent lemar, amit eddig felépítettem. Hah.
Valahogy megszűnik körülöttem minden.
Megint csak...
Bántottak. Megint...
***
Be kell mennem velük a kórházba, egy nőhöz, akit nem ismerek, és semmi kedvem, de Scott szeretné, így igyekszem jó képet vágni a dologhoz, egészen addig, amíg Drew el nem indul, majd Scott utána megy, de percekkel később megint Drew tűnik fel.
- Mi a baj, Drew, mi történt? - kérdezi a férfi, mire Drew elmondja, hogy Scott legurult a lépcsőn. Összerezzenek, és eszeveszett módjára, fellökve a férfit, rohanok ki, és ami fogad... istenem! Ne!
Mikor hazaengedik végre, pár nap után, persze, minden gondolatát, minden fél szavát lesem, hogy ne kelljen még csak elmélkednie sem azon, hogy mit szeretne, hiszen féltem őt. Bár nem tudom kimondani, hogy szeretem, nem akarnám, hogy ne legyen velem. Rosszul esne nélküle ébredni minden nap. Aztán az egyik nap...
- Kincsem, beszélhetünk? - kérdezi, mire persze mellé ülök. - A verseny...
- Nem megyek nélküled - jelentem be azonnal. Nem akarok senki mással táncolni!
- De mehetnél Drew-val - jegyzi meg.
- Drew utál engem - jelentem ki sértődötten, mire elkapja a kezem, és az ölébe teszi, simogatni kezdi.
- Nem. Adj neki egy esélyt, hidd el, nem lesz baj. Tudom, hogy nehéz, de gondolj bele, mekkora reklám lenne ez neked, a bárnak és milyen remek tapasztalat - mosolyog rám bátorítóan. - Ha nem megy, majd kiszállunk, de legalább próbáld meg, kicsim...
És nem is lenne sok választásom. Pár órával később megjelenik Drew, és Scott neki is elmondja a hírt. De Drew elég feldúltan siet haza, az ajtóban látom csak, mikor hazafelé jövök a boltból.
***
De utána persze megint minden csak rosszabb. A próbák pocsék hangulatban telnek, Drew folyamatosan lealáz, rosszakat, gonosz dolgokat mond nekem, és minden egyes próbára csak azért megyek be, mert előtte Scottnak ki tudom sírni magam, hogy mennyire rossz, hogy Drew úgy bánik velem, mit egy utolsó kurvával, aki csak feltartóztatja a siker felé vezető úton. És én utálok teher lenni!
Aztán az egyik próba még undorítóbban sikerül. Drew kiabál velem, olyan dolgokat mond, hogy ő maximalista és én nem érthetem, utána meg, miután kiordibálta velem magát, csak elsétál mellettem és közli, hogy örüljünk, hogy annyit tesz a versenyen, amennyit muszáj. Miután elmegy, összecsuklok és sírni kezdek.
- Nem bírom! - ordítom fájdalmasan, és Sindy kis is megy inkább. Scott gurul elém a tolókocsijával,és hagyja, hogy az ölébe hajtsam a fejem és kisírjam magam.
- Utálom... - szipogom teljesen összetörve. Nem tudok többet tenni érte.... - A verseny után nem akarom többet látni!
- Jól van kincsem, nyugodj meg szépen... minden jó lesz. Minden rendben lesz, csak nyugodj meg, kérlek! Menjünk haza...
Aztán csörög a telefonja... mikor már nála vagyunk, és megkér, hogy menjek haza, ki is tesznek majd ott, mert nekik el kell menni Drew-ért.
Persze... Drew is nehezen viseli, hogy velem kell lennie ilyen sokat, hiszen undorodik tőlem. De megpróbálhatná érteni, hogy nekem ez mennyire rossz. Hiszen én nem is miatta csinálom! Scottal akartam indulni! Nem vele...
Nem utálom. Nem haragszom rá... hiszen egyszer ennek is vége és akkor nem kell többé látnom őt. Akkor végre nem kell majd vele lennem ennyit.
Csak lennénk már túl ezen az egészen...
***
Péntek... máris péntek.
Eleinte nagyon vártam ezt a napot.
Eleinte... amíg úgy volt, hogy Scottal indulok. De teher lenni valakinek,m nagyon rossz érzés!
- Nem akarom ezt - suttogom Scott fülébe, mikor már Drew is ideért.
- Nem lesz baj - simít végig a hátamon. - Egy óra és ott vagyok én is, csak megvárom Timet. Nem lesz gond - ondja bíztatóan. Nem hiszek neki, még akkor sem, mikor picit eltol és megcsókol. Nem szenvedélyesen, inkább csak szerelmesen. Lassan, lágyan, gondoskodóan.
- Igyekezz már - szól bele megint Drew, mire elhajolok Scottól, és szomorúan felsóhajtok.
- Nem kell aggódnod - suttogja a fülembe. - Nem fog megbántani, tudja, mennyire fontos ez a verseny. De ha véletlenül összefutnál Duncannel, kérlek, ne foglalkozz vele - simít végig az arcomon. - És amíg oda nem érek, el ne mozdulj Drew mellől. - Finoman beletúr a hajamba, de mennem kell, így felegyenesedek, még adok egy csókot Scottnak, bedobom a táskámat a csomagtartóba, majd beszállok mellé.
Ahogy indít, és megyünk pár métert, visszanézve, Scottot figyelem.
- Nem örökre mész el, egy óra és jön ő is - morogja.
- Te ezt nem értheted - nézek rá mosolyogva.
- Mit? - pillant felém, felvont szemöldökkel.
- Érzelmek. Nem értheted őket - jegyzem meg, és befejezettnek nyilvánítva a vitát, bekapcsolom az ölemben pihenő mp3-as lejátszót. Mindig a fellépő zenét szoktam hallgatni, aktuális fellépés előtt, ha van idő, és most van. Fél óra a stadion, ahol rendezik a versenyt és addig nem akarok Drew-val beszélni. Elég lesz nekem, hogy vele kell lennem, amíg Scott odaér.
Bár igazából semmi bajom vele. Nem félek tőle, nem haragszom rá, nem ítélem el, csak nem értem. Annyira szerettem volna közel kerülni hozzá, megfelelni neki, de nem megy. Olyan nagyon el akar taszítani magától, és nem értem, miért. Kicsit sem. Folyamatosan sérteget, pedig azt hittem, hogy a baleset után azért kicsit más lesz a helyzet. De semmi nem változott, ugyanúgy lenéz, ugyanúgy semmibe vesz, és megkockáztatom, még titokban azt is gondolja, hogy csak azért vagyok Scottal, hogy előnyhöz jussak a klubban. Mert eddig még csak azt nem vágta a fejemhez. Hogy érdekhajhász vagyok. Minden mást igen.
Pedig mennyi mindent megtettem érte... mindig csak miatta tettem mindent, a baleset után miatta ébredtem fel, szerettem volna közel lenni hozzá,segíteni neki is, azzal, hogy látja: miatta próbálok még erősebb lenni. De ez sem érdekli. Semmi sem érdekli soha.
Semmi, csak saját maga...
***
Lehunyt szemmel próbálom átérezni a zene minden apró, pici rezdülését, amikor hirtelen kikapja a fülemből a fülhallgatót, és megint morogni kezd.
- Itt vagyunk, ideje lenne aktivizálni magad.
- Nem kellett volna törni magad - felelem.
- Nem törtem magam. Miért törtem volna? - fordul felém.
- Hozzám szóltál, foglalkoztál velem, tudomást vettél a létezésemről és még csak nem is veszekedtél velem. Vagy meg fogsz verni, vagy meg fogsz halni. - Nem félek tőle, villogó szemekkel nézek rá. Sokat segít, hogy Scott velem van, rengeteget javult az állapotom, és az orvosom is fantasztikus. Ezért nem félek most tőle.
Kiszállok, kiveszem a táskámat, és a bejárathoz sétálok.
Élvezem a szellőt, nem vagyok ideges. Kiírtam magam Drew miatt, már nem akarok sírni.
De hirtelen meglátok egy fiút.
Messze van, a parkoló másik végéből sétál, de így is megismerem benne Duncant. Mellette egy szőke, hosszú hajú, alacsony srác, gondolom a párja. Ahogy meglátom és felismerem, picit megremegek. Innen is látom, ahogy az ajkait gonoszkás vigyorba húzza, és integetni kezd.
Ekkor ér mellém Drew, és ő is elfordítja a fejét arr, amerre én nézek.
- Most nem vagy olyan fasza gyerek, mi? - szólal meg, de azért megfogja a kezem, és szó szerint beráncigál az aulába. - Örülnék, ha nem foglalkoznál vele. Nem fog hozzád szólni, megígérem.
Nem hiszek neki. Nem hiszem el, hogy Duncan nem fog nekem kárt okozni, de oké. Ha ő mondja, próbálom.
- Drew Owen és Josh C. Crawline. - Megkapjuk a papírokat az aulában, egy hosszú pad mögött ücsörgő npztől, és ad egy kulcsot is.
Ahogy Drew ígérte, az öltözőm egy külön kis részen van, csak ő van ott.
- Mivel úgy volt, hogy Scottal jössz, nem ékértem külön öltözőt - mondja, ahogy ledobja a táskáját.
- Már láttál meztelenül, nincs mit rejtegetnem - jegyzem meg, majd leteszem a táskát és elkezdem kipakolni a ruháimat. - Mikor jövünk mi?
- él óra és megnyitó, oda ki kell menni, de arra Scotték még nem érnek ide. Aztán mi majd a megnyitó után egy órával jövünk. Sz’al másfél óra. - Nem is nagyon beszélünk többet. Nem kérdezek rá semmire, nem akarok tudni semmit sem.
Fél óra múlva már készen vagyunk mindketten.
Drew ruhája, azaz Scott korábbi ruhája fekete, enyhén csillámos, egy testhez simuló ing és egy bővebb, picit csicsásabb, fekete nadrág.
Nekem ezzel ellentétben sokkal másabb, sokkal kevésbé egyszerű a ruhám.
Egy fekete kezeslábas, egybe-ruha, hosszú ujjú. A hasam teljesen ki van belőle, ott nincs anyag, a hátam szintén, csak egy fekete kis anyagcsík, hogy tartson. A combjaim alatt megint kevesebb az anyag, spirál-szerűen tekeredik le rajtam. Fekete, de végig csillámos. A lábaimon nincs semmi, a kezemen ujjközös kesztyű. A hajam kiengedve marad, most nem fogom össze, csak csillámot szórok rá. Drew nem egyezett bele a csillámba, szóval neki pici csurkába kell fognia a haját.
- Kész vagy? - kérdezi, mikor már a szemem húzom ki fekete tussal.
- Igen - mosolygok rá, majd kiegyenesedek. Nem kérdezem, hogy jól nézek-e ki, nem kérdezek semmit, hiszen nem mondana semmit. De azért végignézek rajta, és... kifejezetten jól áll neki. Nagyon jól...
***
- Josh! - Nyílik az ajtó, és megjelenik Scott. A tolókocsi kicsit beleakad az ajtófélfába, de ahogy meglát, azonnal mosolyogni kezd. Mögötte Tim.
- Csodásan nézel ki - mondja Tim.
- Egyet kell értenem - néz fel rám Scott, és átkarolva, a fenekemre siklik a keze.
- Scott, ebben a ruhában kényelmetlen izgatottnak lenni - suttogom, közelebb hajolva.
- Akkor mesélj a megnyitóról - mosolyog rám, mire kiegyenesedek, odahúzok mellé egy széket és leülök, majd megfogom a kezét. Tim elénk lép, Drew a tükrös asztalnál ül, de nem is nagyon mutat érdekelődést.
- Hát, öt vegyes pár van, öt férfi és öt női, és tíz-tíz egyéni - kezdek bele. - A megnyitón bemutattak mindenkit név szerint, a szponzor mondott pár szót és elmondták a nyereményeket is. Egyéniben ugye egy két személyes luxusutazás, és ugyanez a párosban is, csak ott ugye a párnak kell menni. Plusz egy fellépési lehetőség, plusz egy tizenkét hónapra szóló, havi ötszáz dolláros csekk, ez párosban ugye kétszer ötszáz.
- Ezek nagyon jók - füttyent Tim.
- Szerintem is megéri - mosolyog Scott. - Sindyvel tudtatok beszélni?
- Nem, ő másik szárnyban van - szól bele Drew is végre, én pedig egyetértően bólogatok.
- A zsűri? - kérdezi Scott.
- Öt fős, plusz a közönségszavazás. - Drew feláll és elindul kifelé. - Hozok inni - mondja.
- Hozok én - ugrok fel azonnal. - Úgyis ki akartam menni a folyosóra picit levegőzni - sóhajtok fel.
- De minden rendben? - kérdezi azonnal Scott.
- Persze - mosolygok rá. - Az automata úgyis itt van, a sarkon - kacsintok rá, majd elveszem Drew-tól az aprót és kimegyek. Hallom, hogy beszélgetni kezdenek,
A folyosó picit sötét, elég rosszul van megvilágítva ez a kívül eső rész. Igazából annyira nem is esik mindenen kívül, hiszen az automata után már a párok öltözői vannak, csak a betegségem miatt anno jobb volt, hogy így kérte Drew, és ezért hálás is vagyok neki.
Nem olyan rossz ember ő, csak néha...
- Nahát, csak nem a kis kurva? - hallok meg ehy ksmerős hangot, mikor már Drew kóláját veszem ki a kiadóablakból.
- Duncan... - suttogom félve. Mit akar?! Honnan tudta, hogy itt vagyok?!
- Igen, én - mondja, és hallom, ahogy közelebb lép. Megfordulok, hátha csak képzelem, de nem. Itt áll előttem, alig egy méterre. - Láttam, hogy Scott tolókocsiban van. Remélem, legalább az életben nem áll többé lábra - neveti el magát, mire egyre idegesebb leszek. - Bár akkor nyilván nem lennél vele, mert nem tudna megbaszni sem, mi? - vigyorog rám, de nem is nagyon tudok gondolkodni. Szabad kezemet ösztönösen emelem meg, és lendítem az arca felé. mire persze csattan is, és ő megtántorodik.
- Ribanc - sziszegi, és az ő ökle is lendül, mire fájdalmasan felsikítok, hiszen az orromat találta el, és fáj, de legalább nem vérzik, legalábbis nem érzem. De mielőtt hátraeshetnék, durván megraggadja a karom és visszaránt, mire a vállam reccsen egyet, és nagyon megfájdul. - Az életemet is neked adtam, te beteg állat - ordítja dühösen. - Csak a segged kellett volna, de te akárkinek odaadod, csak nekem nem! Milyen ember vagy te?! Akárkivel lefekszel, aki a közeledbe megy, és...
Mielőtt folytathatná a becsmérlésemet, hirtelen valaki elrántja. Én már alig láto9k a könnyeimtől, de ahogy meghallom Drew hangját, picit megnyugszom, de annyira sírok, hogy nem értem, amit mond. Aztán valaki megérint, és összerezzenek.
- Én vagyok az, kincsem - mondja Scott, mire rápillantok, és felsírva térdepelek elé, arcomat a térdeire fektetve.
Drew közben Duncannel kiabál, és annyira elvadul a helyzet, hogy hirtelen megjelennek az őrök.
- Mi folyik itt? - kérdezi az egyik nagydarab férfi.
- Ez a férfi megtámadta a partneremet - mondja Drew, és felém mutat. Felpillantok, de picit fáj a szemem az ütéstől.
- Ez a kis kurva provokált - jelenti be Duncan.
- Én nem is... - suttogom. - Én csak egy kóláért jöttem - szipogom.
- Uraim, visszakísérem Josht az öltözőbe, meg kell nyugodnia, és nemsokára fellépés, rendbe kell hoznia magát egy picit. - Scott hangja nem kérő, parancsoló. Tim mellém lép, felsegít és elindulunk az öltöző felé. Drew még ott marad Duncannel meg az őrrel.
- Mi történt, kicsim? - kérdezi Scott, mikor már bent vagyunk, és én a széken ülök.
- Hát... odajött és ronda dolgokat mondott. Meg azt, hogy reméli, úgy sérültél meg, hogy sosem állsz lábra - motyogom. - Ideges lettem, és pofán vágtam, de nagyon fájt, amiket mondott. Aztán megütött, lefogott és még mindig olyanokat mondott, hogy akárkivel lefekszem, meg hogy ribanc vagyok - szipogom szomorkásan.
Scott előre hajol és magához ölel, mire sírva, szipogva temetem az arcomat a vállába.
- Nem akartam bántani, de fájt, amiket mondott és én... én nem akartam... - mondom akadozva.
- Semmi baj kicsim, semmi baj - sóhajtja Scott, és a hátamat simogatja.
Percekkel később, mikor már picit megnyugszom, megjelenik Drew.
- Duncant kizárták a versenyből - mondja. - Mi meg gondolom csomagolunk, úgysem tudsz táncolni így - néz rám és bennem most pattan el valami. Felugrok és elé lépek.
- Semmivel sem vagy jobb, mint Duncan! - ordítom. - Ő is azt mondta, hogy semmihez sem értek, ahogy te, és elegem van abból, hogy semmibe veszel engem, Drew Owen! Akármit teszek, neked semmi sem jó, akárhogy csinálom, lenézel és beszólogatsz!
- Mi a fasz bajod van?! - kiabál vissza.
- Utállak! - üvöltöm, de nem megyek ki, hanem az asztalomhoz ülök, és megnézem az arcom. Kicsit nehezebb lesz kihozni belőle valami jót, de megoldom. Nem foglalkozva semmivel és senkivel, kezdem kifesteni a szemem, eltakarva a sebet. Közben Drew épp Scottal kiabál, ami engem zavar, így morogva kapom elő a fülesemet és elkezdem hallgatni a zenét.
Tíz perccel később már szépen, fekete nonfiguratívval és csillámmal sikerül elfednem az ütést. Mikor végzek, felállok, és rájuk nézek.
- Végre - morog rám Drew.
- Miért nem mentél egyedül? Nagy sikered lett volna nélkülem is - morgom vissza rá, és szó nélkül elindulok kifelé.
Most még Scottal sem foglalkozom. Rá nem haragszom, csak nem akarok veszekedni, nem lenne értelme, csak sírnék, és elkenődne a festékem. És az nem lenne jó.
Zene
Figyelem, ahogy előkészítik a díszletünket, nézem, ahogy a munkások sürögnek, forognak, aztán hirtelen kiáll a színpadra a nő, aki felkonferál mindenkit, és bemondja a nevünket. Mielőtt felmenne Drew, megragadom a kezét és egy pillanatra visszahúzom.
- Sajnálom - suttogom, és elengedem. Meglepve néz rám, de nem akartam, úgy kimenni, hogy haragszunk egymásra, és bár lehet, hogy ő haragszik rám, nekem így könnyebb.
Felcsendülnek az első ütemek, és én figyelem, ahogy elkezdi a szólót. Csak pár pillanatig nézhetem, hiszen utána az egyik technikus felkísér az emelvényre, ami a nézőtérről nem látszik annyira, de fel tudok lépni a rúdhoz.
Eléggé izgulok ahhoz, hogy majdnem elrontsam a belépőmet, de végül remekül sikerül.
Végig egymást nézve táncolunk, először én a szólómat, majd együtt.
Igyekszem teljesen átadni magam a zenének, Drew-nak, és az érzésnek, amit karakterem érez: szerelem, fájdalom.
Teljesen belemerülök a táncba, minden porcikámmal rá koncentrálok, minden mást kizárok, és látom, hogy ő is így tesz.
A csóknál közelebb hajol, és ahogy az ajkaimhoz ér, összerezzenek... de annyira kellemes. Annyira jó érzés jár át hirtelen, majdnem elfelejtem, hogy ez csak koreográfia, így végül elszakadunk egymástól, és ahogy lezárjuk az utolsó akkordokkal, már halljuk a közönséget, ahogy tapsolnak.
Ahogy leugrok a rúdról és Drew mellé állva meghajolok, meglepve látjuk mindketten, hogy állva tapsolnak. Nem tudom, hogy ő mit érezhet, de én nagyon boldog vagyok! Hihetetlenül!
Drew-ra pillantok, ő is mosolyog. Milyen szép mosoly...
Felém pillant, de valamiért kényszert érzek, és elkapom a tekintetem, elpirulok. Közben levezényelnek minket, hiszen még egy pár van, aztán a női egyéni, és eredményhirdetés, de mivel Sindy az egyéni utolsó versenyzője, így az öltözőbe megyünk.
- Fantasztikusak voltatok! - lelkendezik Scott, és lehúz regy csókra. - Gyönyörű voltál, szerelmem - néz rám csillogó szemekkel.
- Köszönöm, nagyon élveztem! Nagyon jó volt - mosolygok rá. - És meg is nyugodtan, mielőtt felmentünk - ismerem be, majd Drew felé pillantok és mosolyogni kezdek. Meglepetésemre az ő ajkai is enyhe mosolyba húzódnak és ez valamiért boldogsággal tölt el.
- Tuti dobogósok lesztek! - ugrik be Tim. - Mindenki szerint az egyik legjobb volt a tiétek!
- Négyből harmadiknak lenni nem lesz nagy érdem - mondja Drew, és most egyetértően bólogatni kezdek.
- Megérdemelnénk az első helyet - jegyzem meg.
Még egy pár percig beszélgetünk, hogy milyen volt, Drew szerint a díszlet egyik részét nem jól helyezték fel, de ez még nekem sem tűnt fel, még Scottéknak sem, pedig a nézőtéren voltak.
Aztán, épp nevetünk valamin, mikor hatalmasat kordul a gyomrom. Scott mellettem azonnal felnevet és közelebb hőzva, a pocakomra csókol, mire Drew is nevetni kezd.
- Rendeljünk valamit? - kérdezi Drew.
- Lehet ilyet? - kérdezek vissza azonnal.
- Persze. Hívok egy éttermet, rendelünk, és a portásnál leadatjuk.
És így is történik. Scott egy szelet bacon-ös húst rendel rizzsel, én görög salátát csirkemellel, Drew és Tim pedig steacket, véresen.
Jókedvűen eszegetünk, bizakodóak vagyunk az eredményt illetően, és lassan Drew is belenyugszik, hogy a második hely sem olyan borzalmas. Mert az egyik páros tényleg nagyon jó volt, ahogy hallottuk a folyosón a többieket.
A nőiben lassan odaérünk, hogy Sindy jön, így mikor befejezzük, mind kimegyünk, és figyeljük.
Ő viszont nem túl ügyes. Mármint remekül csinálja, de önmagához képest nem. Kétszer lecsúszik a lába, egyszer rossz helyen fogja meg a rudat és nem tud átpörö9gni és ha ezt én észrevettem, akkor a zsűrinek is fel fog tűnni. És bár a közönség imádja, hiszen csodaszép, a haja összefogva, a ruhája pink, csillámos, a zsűri nem rajong érte.
- Köszönjük minden résztvevőnek a szereplést, most fél órára visszavonul a zsűri, hogy döntést hozzon az egyéni női számban is, aztán kezdetét veszi az eredményhirdetés! - harsogja a bemondó, és felkonferál valami tánckart, akik addig szórakoztatják a közönséget.
- Na? - kérdezi Sindy, rám nézve.
- Elrontottad... háromszor - mondom félve, mire Tim lemorog, hogy nem is, de Sindy aztán beismeri, hogy kicsit összekapott az egyik lánnyal a száma előtt és nehezebben tudott koncentrálni, de aztán elkezd rólunk áradozni, hogy még az egyesben is azt mondják, hogy vagy mi, vagy Christopher és Mich nyernek majd a férfi párosban.
***
Azt utolsó fél óra persze lassabban telik, mint eddig az egész nap, de végül eljutunk a lényeghez.
A női egyessel kezdik, amiben Sindy csak a harmadik, de így is kap egy tizenkét havi, száz dolláros csekket és egy ékszerutalványt.
A férfi egyénit a vegyes páros követi, majd a női páros, és végül eljutunk hozzánk.
A harmadik egy kedves páros, de aztán...
- A zsűri nagy gondban volt az első helyet illetően. Egy párt ki kellett zárnunk, ez is sajnálatos volt, de ami az első és második hellyel kapcsolatban probléma volt, az sokkal kellemesebben érintett minket - mosolyog fel a zsűri elnöke, egy akárhányszoros bajnok táncosnő. - Végül a közönség döntött, és így bejelenthetjük, hogy a második helyezett... - Megfogom Drew kezét és rászorítok, hiszen itt csak mi vagyunk ketten, Tim és Scott a nézőtéren van. - Christopher Wallase és Michael Schwartz! - ordítja, mire én összerezzenek. Akkor mi nem is...
- Az első pedig... - A szokásos idegtépő zene, és megint rászorítok Drew kezére. Még nyerhetünk... még lehetséges!
- Josh C. Crawline és Drew Owen! - kiabálja a mikrofonba, mire mindenki tapsolni kezd. Én a bemondóra nézek, majd Drew-ra, aki vigyorogva, nevetve kap fel és pörget meg a levegőben, miközben végig nevet, mire már én is nevetek. Ez annyira... hihetetlen! Aztán letesz, és furcsa dolog történik.
Az arcomat a két tenyere közé zárja, és olyan természetességgel csókol meg, mintha szeretők lennénk, és az a még furább, hogy olyan nyugodtan, olyan boldogan viszonzom, mintha erre vártam volna napok óta. Nyelve az ajkaim közé csusszan, mire felnyögök, és átkarolom, de lassan eszembe jut, hogy ez nem jó, és elszakítom tőle az ajkaimat, mélyvörös színű arccal, mosolyogva, most egyelőre bánbánat nélkül simítok végig az arcán.
- Graulálok - mondom.
- Én is neked - kacsint rám, majd szólítanak minket, megkapjuk a két aranykupát, a jelképes utazási jegyeket és a csekket, amit persze később fogunk megkapni, aztán kis ünneplés és elengednek minket, hogy menjünk le.
Scott és Tim már lent v-árnak minket. Ahogy meglátom Scottot, eszembe jut a csók, és mielőtt akármit mondhatna...
- Bocsánat a csók miatt, csak hirtelen... - kezdenék bele, de leint.
- Semmi baj, tudom, hogy csak a boldogság miatt volt, nem haragszom! - mondja. - Ez nagyszerű dolog, megértelek titeket - nevet fel, és magához ránt. Ahogy megcsókol... furcsán másképp érzem magam. Más, mint amit Drew-val éreztem. Kellemes, jó, de nem olyan intenzív. De biztosan csak az öröm miatt volt...
- Menjünk a bárba és igyunk valamit! - dobja fel Scott, mire én és Tim rábólintunk. - Na, jössz, Drew? Jönnöd kell, ünnepelni kell! - néz Drew-ra boldognak.
|
| ef-chan | 2011. 10. 12. 22:02:00 | #17251 |
 Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)
Mind a kettő úgy néz rám, mintha szellemet látna. Halálian édesek. Ezért már megéri valaki háta mögött szervezkedni, eme arckifejezésnél nincs is felvidítóbb dolog a világon kárörvendő lelkem számára. Ennyit már csak megengedhetek magamnak, ha ennyit dolgozom a nyamvadt pénzért.
- Miért nem szóltál legalább nekem? - von kérdőre Scott kissé ingerülten, mire halál közömbösen dörgölöm az orra alá: - Mert nem akartam - nemtörődömségem a vállam megrántásával is hangsúlyozom. Eddig leállítottam magam, és igyekeztem visszafogni a kényszert, hogy basztassam Josht már csak Scott miatt is, de a történtek engem igazolnak, miért ne akarnám akkor bedobni a mélyvízbe bizonyos határok közt?
Scott mintha egy fokkal nyugodtabb lenne, nagy lazán tolja be a titokzatos szöveget, elérve, hogy enyhén felvonjam kíváncsian a szemöldököm: - Oké, akkor nekünk is van mondanivalónk.
De nem folytatja, helyette Josh-hoz lép, és lehajolva tapad ajkaira. Még magasabbra vonom egy rövid pillanatig a szemöldököm, majd lehunyva a szemem, enyhén fújtatva elmosolyodom. Tehát ti diszkréten összejöttetek közben, értem én, te kujon. Ahogy ismét kinyitom a szemeim, épp elválnak egymástól, s tekintetükben azt a tűzt fedezem fel, amelyet Lukáéban is láttam jó ideig. Ez megnyugtat, s bár nem fogom az orrukra kötni, kicsit még boldoggá is tesz. Hah, elönt a romantikus vágy, s magamban felsóhajtva állapítom meg, hogy lehet, nekem is szét kellene néznem, s keresnem valakit magam mellé. Na nem mintha lenne értelme.
- Hmm... értem - reagálom le tömören a mondanivalót, s levonom a számomra fontosabb következtetést. - Akkor nem gáz a verseny, ugye?
- Ha Scottal indulhatok, én benne leszek - feleli mosolyogva Josh.
- Kicsim, menj az öltözőbe, oké? - kéri meg Scott, s ő már távozik is jó kisfiúként.
- Igazán szólhattál volna azért - durcul kissé Scott annak ellenére, hogy minden a lehető legjobban sült el.
- Mondod ezt te - nevetek fel szemrehányóan, de most már kevésbé titkolt örömmel. - Itt töröm magam, hogy lehetőséget adjak nektek, hogy összeszokjatok, és talán végre eredményeket is elérj azok után, hogy Joshnak toltam múltkor egy hegyibeszédet, erre az egészről kiderül, hogy tök felesleges, mert már rég túl vagytok ezen a részén.
- Hegyibeszédet tartottál Joshnak? - illetődik meg kissé Scott.
- Még a baleset előtt, mikor összeakaszkodtál Duncan-nel. Közöltem vele, hogy ne legyen már vak, és vegye észre, hogy mind a ketten nyomultok rá, és hogy ha nem akar tőletek semmit, akkor ne keltsen bennetek hiú reményeket - mesélek zavartalanul.
- Ahh, de "édes" vagy - mormog, de csak keresztbe fűzöm a mellkasom előtt a kezeim, s az engem érdeklő részek felé terelem a beszélgetést. - Na és mióta, hogyan, és meddig jutottatok?
- Drew! - vörösödik el kissé Scott, mire abszolút fölényes vigyorral mosolyodom el, mint a ragadozó, mikor már térdre kényszerítette áldozatát. Nem is kell csalódnom emberismeretemben, tekintve hogy már több, mint egy évtizede ismerem, tudom, hogy úgyis elmesél majd mindent nagy vonalakban.
* * *
A dolgok remekül haladtak. Scottal halálra hülyültük magunkat "próba" névvel, de nem aggódom, mert régen is épp így csináltuk. Bár azt nem vállaltam be ezúttal, hogy helyettesítsem Josht a gyakorlórúdon, mert hogy én akkorát zakóztam volna onnan, mint az ólajtó, és ennyire hülyét nem vagyok hajlandó csinálni magamból, de a székre azért felálltam majomkodni, hogy elég magasan legyek ahhoz, hogy el tudja képzelni a közös munkában az egyes részek hogy néznek majd ki. Közben Sindyvel is konzultáltunk a közös részeket illetően, míg a párocska enyelgett egymással. Ez aztán a munkamegosztás, mi itt megszakadunk, ők meg élvezik az édes életet. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy Luka távozása óta a szexuális életem a nullára csökkent volna, mert volt az rendesen. Visszaszoktam ugyanis arra, hogy ritka alkalmanként felviszek helyes kicsikéket a lakásomba, majd reggel "érzékeny" búcsút véve soha többé nem látjuk egymást. Ha igen, akkor sem ilyen viszonylatban. Nekem ez most bőven elég, többre nem vágyom.
Scottal és Josh-sal többet nem foglalkoztam. Úgy vélem, most vigyáznak egymásra, levehetem róluk a szárnyaim, csupán pár tollat hagyva meg. Mert az éles szemem sajnos olyan, hogy szinte kötelezően rajta kell tartanom a közelemben lévőkön, s figyelnem, nem kell-e közbeavatkoznom. De Scott is és Josh is kivirágzott, így úgy gondolom, valóban megnyugodhatok az első kisebb vitáig. Mert hogy azt Scott világvégének fogja megélni, az fix. Mindig ezt csinálja.
A mai este egy kisebb mérföldkő. Josh ismét a színpadon, épp ezért ismét idióta tömeg a színpad előtt. Lesz dolog rendesen. Frankó. S valóban, ahogy elkezdődik az előadás, máris rendre kell utasítanom egy megrögzött rajongót, de alapvetően a műsor egész kellemesen telik, ezt a kis incidenst kivéve szeretettel fogadják a visszatérő, igen népszerű rúdtáncosunk, aki most egyenesen ragyog a színpadon. Ezt meg is említem futólag Scottnak, miközben a tálcámmal, mint beugrós pincér viszek ki egy kört az egyik asztalhoz.
- Tim, kicsit nyugdíjazom magam, szóljatok hátra az irodába, ha megint kezdene elharapózni a dolog - nyújtom be a pult mögé a tálcát, s levéve a kötényem, az említett helyre száműzöm magam. Arra érek be, hogy csörög a mobilom. A kijelzőre pillantva meglepődöm, egy régebbi "ismerősöm" az, aki jelenleg rivális klubot működtet pár sarokra innen.
- Helló - szólok bele a kagylóba, s értetlen arcom azonnal elkomorul.
* * *
Kurva életbe! Olyan jól haladtunk pedig, de nem fogom hagyni annak a szemétnek, hogy megalázza Josht, nem hagyom, hogy visszaessen megint. Főleg nem most, mikor olyan boldogok Scottal. Ismerem Scottot, rendes srác, meg minden, de nem hinném, hogy képes lenne lelkileg tolerálni egy újabb "ne érj hozzám" Josht.
Jó szokásomhoz híven kopogtatás nélkül rontok be az öltözőbe: - Josh, én... - de belém is szorul a szó, ahogy felfogom az engem fogadó kevésbé megszokott látványt. Hmm. Füttyentek egyet. Erre azért nem számítottam volna még most. A kis nyusziból kis tigris lett? Mi fene.
- Drew, a fenébe is! Kopogj, mielőtt... - kezdene bele Scott a reklamációba, de jó üzlettulajként és menedzserként intem le.
- Nyugi, látom, hogy nagyon benne vagytok valamiben. Legalábbis te, Scott, mindenképp - vigyorgok, ahh, a régi szép egyetemi koleszos éveink jutnak eszembe, hetente legalább egyszer láttam Scott csupasz seggét. Hmmm, mintha hízott volna, hol a feszes, kemény, Scott popó? Lehet, felülre csúszott, mert bizony, amibe pakol, nem is rossz. Láttam már, de még nem kötött le ilyen szempontból egyszer sem. Öregszem. Na de nem mustrára jöttem. Közelebb lépek, mire Josh kissé pánikol, nyugalom, nem szállok be harmadiknak.: - Nyugi, én is meleg vagyok, nem vagyok zavarban.
- De én nagyon - süllyedne, ha lehetne az emlegetett. Tudom, hogy az én gonoszságom, de úgy beszólnék valami még komolyabbat. Például azt, hogy aki szégyellős, nem egy öltözőben kezd neki dugni.
- Van oka is a látogatásodnak? - sziszeg Scott. Hmm, tényleg, mit is akartam? Ja, tudom... a gondolat azonban ismét csak nem tesz boldoggá, el is komolyodom.
- Ja... van - jobban örülnék, ha nem lenne, mit ne mondjak. - De nem fogtok örülni. Duncan nevezett a versenyre. Most hívott az egyik ismerősöm - vázolom tömören a problémát. Josh összerezzen, Scott ennek hatására felnyög, amely további buta cselekménysorba sodorja Josht, aki felpattan, majd még nagyobb zavarba esik, mint eddig volt, ahogy ráeszmél, a lábán szánkázni kezd lefelé Scott élvezete és a síkosító elegye. Egy ideig elmerengve követem tekintetemmel a kis "folyócska" útját, s megfordul fejemben, milyen érzés lenne a mutatóujjammal megzavarni az útját, kis köröcskét rajzolni belőle, majd az ujjamon maradt egyveleget lenyalni... De várjunk: Mi a jó büdös lófaszért ábrándozom ilyenekről?
- Most... Drew... kérlek. Menj ki - riaszt fel Josh bizonytalan hangjával. Különösebben nem kommentálva a kérést lépek ki az ajtón, nekitámaszkodva a hűvös lapnak. Rám is rám férne már egy alapos kefélés, mert kezdenek hülye ötleteim támadni... Baszd meg, Luka!
Mérgemben visszanyitok. Nem a hatodik érzékem, csupán az a plusz vezet erre, hogy ismerem Scottot, mint a rossz pénzt. Nem is kell csalódnom, már megint benne turkál kis híján könyökig...
- Na nem! - morranok rájuk erélyesen. - Nincs több szex! Ötlözzetek, és gyertek az irodámba, erről beszélni kell! - azzal bevágom magam mögött az ajtót. Eszem megáll, azért ennél szerintem komolyabb a dolog, mert Duncan nem azért fog megjelenni, hogy vígan elriszáljon, csúnyán vissza akar majd vágni, és abból a gernictelen féregből én mindent kinézek.
Míg visszasétálok az irodámba, lenyugtatom magam, s igyekszem praktikusan gondolkodni, ahogy mindig. Túl sok munka fekszik már a dologban ahhoz, hogy visszamondjuk, mégis, ha azt tartom szemem előtt, hogy ne rontsuk el az eddig elért javulást, s ne kelljen megkockáztatnom, hogy Scott megint a vállamon nyavalyogjon... Legalább az ő boldogságuk meg akarom őrizni...
Hamarosan belépnek az ajtón: - Üljetek le! - sóhajtok egy mélyet, szívből jövőt. Kissé elegem van a mostani időszakból, kijuthatna már nekem is egy kis nyugi, nem szeretek úgy elmenni, hogy minden a feje tetején áll...
Letelepednek, s megfogják egymás kezét. Erről a mozdulatról önkéntelen eszembe jut az ő kinyújtott keze... Észrevétlen szorítom összébb a fogaim.
- Honnan tudod, hogy nevezett? - érdeklődik Scott.
Kissé fáradtan dőlök hátra a támlának támaszkodva: - Mondtam, az egyik ismerősöm hívott fel dicsekedve, hogy az ex táncosom épp nála rázza a seggét és rögtön nevezett párosban a versenyre. Épp ezért szeretném újra leszögezni - fúrom átható tekintetem Josh szemeibe. - Ha nem érzed magad elég erősnek, ne tedd ki magad ennek az egésznek.
Scottra pillant, majd elhúzva tőle a kezét, emelkedik fel, elém sétálva, s kinyújtja felém a kezét. Kérdőn pillantok fel rá. Ez meg miféle válasz?
- Fogd meg a kezem! - kéri halkan. Csak nézek rá. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Túlságosan sietsz bepótolni a sok elmaradt dolgot, öcsi. - Kérlek - próbálkozik. Sajnálom, de nem.
- Megfoghatod a kezét - töri meg a pillanat kényelmetlenségét Scott. Mintha hátba vert volna, úgy indul meg a kezem, szánalmasan remeg... Hülye vagyok, nekem ez a dolog még mindig annyira jelképes, s most, valami különös okból még inkább felfokozott állapotomban kifejezetten érzékenynek érzem magam, ha valami kapcsán feljön. Drew, az istenért! Ez csak egy kézfogás, semmi, csak egy kézfogás, nem segélykérés, nem jár felelősséggel, semmivel, nem kell menekülnöd előle, kibújva az egész alól!... Hirtelen marok az ujjaira, de úgy tűnik, csak magam ijesztettem meg vele cseppet, mert az ő arca képeskönyv volt mindig is, de semmi jelét nem mutatja semmilyen érzelemnek, épp olyan, mint volt, mikor Scott mellett ült.
- Látod? - engedi el a kezem, visszatelepedve a helyére. - Nem lesz baj, már jól vagyok. Scott talált egy jó orvost, el fogok menni hozzá és beszélgetek majd vele a verseny előtt, minden héten háromszor. Már voltam is, és bizakodó. Egyelőre megtiltotta a tömegközlekedést, de minden rendben lesz.
Megenyhül a tekintetem, s jobb kedvre derülök, pedig igazán nincs nagy okom rá. - Rendben - adom be látszólag nehezen a derekam, had legyen sikerélménye. Az ilyenek fontosak. - Akkor kezdjetek el együtt is gyakorolni. Sindy is hívott, ő is nevezett, de ő női egyesben. Ott lesz velünk.
Remélem, mondhatom, hogy gond letudva.
* * *
A napok megnyugtatóan unalmasak. Igazi elégedettséggel tölt el, hogy ismét minden rendben van az irodában, s otthon is sikerült kipaterolni a feleslegessé vált berendezési tárgyakat, s minden visszatért a rendes állapotába, ahogy a lelkiállapotom is nyugvópontra került. Tényleg jobban járnék, ha nem akarnék senkit magam körül. Sokkal kényelmesebb így, hogy csak néha hozok fel valakit, ha olyanom van, majd ismét visszasüppedhetek a saját világomba, amelybe, úgy tűnik, senki nem fér bele.
Épp a földön heverve hallgatom Mike Oldfield Blackbird című számát, mikor a hangulat meghittségét a telefonom csörgése metszi ketté. Mi van már?
A kijelzőre pillantok, Scott az.
- Mi az? - veszem fel a telefont "kedvesen".
- Drew, kérnék egy hatalmas szívességet. Épp egy beszállítóval készülök tárgyalni, s nem érek rá Joshnak segíteni, megtennéd, hogy helyettesítesz?
- Nem - felelem kegyetlen egykedvűséggel.
- Dreeeeew, ne legyél már ilyen genya! - nyikorog bele a fülembe, amivel mindig olyannyira az idegeimre megy, hogy végül általában igent mondok. Talán ezért is kezd rángatózni a szemöldököm idegesen. - Csak egy aprócska szívesség, cserébe kérhetsz majd te is valamit, ha egyszer szükséged lesz rá.
- Olyan a büdös életben nem lesz, mert veled ellentétben én önálló vagyok - felelem közönyösen, mire taktikát vált, sajnos egész okosan.
- Rendben, akkor mondd el neki te magad, hogy teszel a bajára, hamarosan felhív - azzal leteszi a telefont. Még ingerültebben kezd ugrálni a szemöldököm. Ha fel mersz hívatni vele, esküszöm, megnyuvasztalak, Scott!
Úgy tűnik, nem ijedt meg a csak magamban elmorgott fenyegetésre, mert abban a pillanatban ismét megcsörren a telefonom.
- Mondd - sóhajtom bele a telefonba.
Josh az, a hangja remeg, s akármilyen "ma érzéketlen pöcs vagyok" hangulatom is van, mikor kihallom belőle, hogy sír, bűntudatom támad nemtörődömségem miatt.
- Drew... nekem... problémám van. Ráérsz?
- Miről lenne szó?
- Csak el kellene jönnöd értem, és elvinni valahova. De ha előre szólok, nem teszed meg, szóval... el tusz jönni? - kösz a bizalmat, még ha jogos is, sértő.
- Ajánlom, hogy fontos legyen - morgom a telefonba. - Tíz perc. Készülj el!
Felkapom a zakóm, kissé megigazítom a hajam, felkapok egy kommersz szemüveget, s már vágódok is az autóba. Én vagyok a hibás, én kényeztetek el mindenkit azzal, hogy megoldom a hülye problémáik. Ennek köszönhetően megint az én sziesztázós és feltöltődésre szánt időm megy fuccsba. A bosszantó ebben csak az, hogy én ezért nem kapok jutalomdugást, ellenben Scottal.
* * *
Hamar odaérek, s már messziről látom, hogy kinn ücsörög. Ahogy lefékezek, lehúzom az ablakot, s konstatálom a "fontos dolog" mibenlétét: - Állatorvos, mi?
- Sajnálom, hogy ezért - sírdogál még mindig. - de ő még a mamámé volt, és fontos nekem.
Fene az érzékeny fejed! Inkább nem is mondok semmit, csak kinyitom az ajtót, megvárom, hogy beüljön, s már tovább is hajtok. Pár kanyar, és meg is érkezünk, bosszantóan rövid az út. Ennyit egy perpill aktív szexuális életet élő ex-érintésfóbiás igazán meg tudna tenni. Főleg, ha versenyen szeretne indulni... Ahogy lefékezek, előveszek egy nyalókát, majd rápillantok, mert magamon érzem a tekintetét. - Nem mész? - érdeklődöm.
- Gyere be velem - hajtja le a fejét.
- Azt már nem!
- Scott bejönne - érvel, én meg minden ok nélkül felhúzom magam a név hallatán, s kissé vulgáris módon szakad ki belőlem az ellenérv: - De Scott kefélget, én meg nem.
- Kérlek... csak... le kellene ülnöd a váróban, és megvárni. Csak sok az ismeretlen és az orvosom haragudna, ha megtudná, hogy egyedül voltam bent - felsóhajtok, ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam, de inkább nem teszem szóvá, csak elindulok befelé, ő pedig utánam kullog. A rendelőben egész hamar behívják, s csak remélni tudom, hogy ugyanilyen hamar végzünk is. Hogy ne unatkozzak, végignyálazok egy újságot, de valahogy nem tudnak lekötni a cuki kutyusok és cicuskák, mert utálom a dögöket. Így a lap hamar visszakerül a helyére, és kevésbé tolerálva, hogy egy idős nő egy felettébb élénk és kíváncsi pudlival ül le mellém, inkább felállok. Engem ne szaglássz, mert leharapom a fejed!
Szerencsére még épp nem kezdek el gondolatban tömegmészárlást végezni a várakozás miatti időkiesést bosszulva meg mindenkin, mikor kilép. Az arca falfehér, így kissé aggódó érdeklődéssel pillantok rá.
- Hamburger... terhes - nyögi ki nagy nehezen, mire felröhögök.
- Nem úgy volt, hogy kandúr? - rendezem vonásaim valamennyire.
- De... de nem az... - feleli, s látszik, hogy totális sokként éli meg a dolgot, pedig nem olyan nagy dolog, volt már ilyen nem egy a világtörténelemben. Megvárom, míg kiváltja a vackokat, közben futólag az órámra pillantok. Basszus, így elment az idő?!
- Már hét van. Nem lesz időd hazamenni, hozod a dögöt is a klubba, és majd Scott hazavisz titeket - jelentem be, mire bólint, bár kétségeim vannak afelől, hogy valóban felfogta, amit mondtam.
Törődni ezzel viszont nem érek rá, így egyenesen a klubhoz hajtok. Mikor belépünk, Scott átveszi a frontot, én pedig diszkrét gyorsasággal oldódok fel.
* * *
Egy hét maradt a versenyig, minden a legnagyobb rendben halad, s már pedzegettem Scottnak, hogy ha már ők olyan jól elvannak, én nem mennék a versenyre, hanem akkor inkább maradok, és tartom a frontot. Beleegyezett, bár nem volt boldog, s úgy vélte, Joshnak fontos lenne, ha mennék, de mostanában egyre kevésbé vagyok jó passzban, így közöltem kerekperec, hogy leszarom. Nincs kedvem menni, bájologni, és érzem, beverném valaki képét, s miattam zárnák ki a csapatot, akkor senki nem lenne túl boldog.
- Drew, jól vagy? - teszi a kezét a vállamra Sindy, míg a két jómadár próbál.
- Nem kifejezetten - hiába hazudnék, Sindy van olyan pofátlan, és ezt fel is vállalja, hogy ne hagyjon békén. - De ez csak a szokásos éves menstruációm.
- Értem - huppan le mellém. - Hallom, nem akarsz velünk bandázni a versenyen.
- Nem nagyon - felelem kurtán.
- Drew, te vagy a csapatod lelke.
Ránézek a lehető leggúnyosabb pillantásommal, ami csak kéznél van: - Akkor egy lelketlen faszkalap a csapatom.
Sindy felhorkan a visszafojtott nevetéstől: - Ha mindenki akkora lelketlen faszkalap lenne, mint te, nem lenne olyan sok gond a világban - vereget hátba, és meglepődöm.
- Te most körbeudvarolsz? - kérdezek vissza gyanakodva.
- Csak egy kicsit, de azért nem kell megerőltetnem magam - mosolyog. Fintorogva fordulok előre, és inkább a gyakorlókat nézem. Tuti, Scott uszította rám... - Figyelj, Drew, tudom, hogy ez neked terhes, nagyjából sejtem is, miért, de kérlek, csak egy kicsit segítsd még az utuk.
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza, de nem nézek rá.
- Tudod, Scott és Josh, hogy is mondjam, aranyosak együtt, de valahogy úgy érzem, még nem tudják százszázalékosan megoldani egymás problémáit, még nem igazi támaszai egymásnak.
- He? - fordulok most már felé totál értetlen fejjel. - Mi az istent akarsz ezzel mondani, Sindy?
- Hogy támasz vagy, támasz vagy mindkettejüknek, egy olyan biztos pont, akihez lehet fordulni, aki eléggé objektíven képes látni a dolgokat, aki erőt ad már azzal is, hogy ott áll mögöttük, tekinteted rájuk vetve, a lábad rúgásra készítve, hogy lendíthesd, ha arra van szükség. Te vagy a józan ész számukra, aki akkor is tudja, mit kell tenni, ha mindenki más totálisan elmerült már a pánikban. Ráadásul távolságtartó vagy, Josh számára pedig fontos lett, hogy neked is bizonyítson, hogy végre emberszámba vedd, és ne kezeld levegőként, vagy levetett alsónadrágként. De ezt te is pontosan tudod, ahogy azt is, hogy a versenyen lenne a helyed, hiszen te intézted az egészet, neked kell vállalni érte a felelősséget, hogy minden rendben legyen.
Nem felelek, csak ráordítok Scottra, hogy tartsa magát egyenesen, és legyen feszesebb a kéztartása, mert lóg a könyöke, s felpattanok, hogy visszatekerjem a zenét, s figyeljem, mikor lóg a keze, s hatalmasat vágjak rá, ha nem képes tartani normálisan.
Sindy viszont ilyen könnyedén nem hagyja lekoptatni magát, mert hamarosan ismét körülöttem sündörög, s amint nem tettetem az elfoglaltat, el is kapja a grabancom.
- Komolyan beszéltem. El kell jönnöd, ezt nem bliccelheted el.
Dühösen emelem meg a hangom: - Oda megyek, ahova akarok, márpedig a versenyre nem akarok, felnőttek, megoldják, kurvára nincs kedvem pesztrálgatni őket, és felesleges harmadiknak lenni és tartani a kurva gyertyát!
A másik kettő tekintete is rám szegeződik. Ahh, nagyszerű.
- Nem jössz a versenyre? - Josh úgy néz rám, mintha épp a halott édeasanyját gyaláznám. Az ajkamba harapok kissé bosszúsan. Nem akartam vele közölni, mert nem voltam kíváncsi erre a hisztire.
- Nem - fonom keresztbe a karom a mellkasom előtt hangsúlyozva hajlíthatatlanságom.
- De...
- Nem fogok kertelni - szakítom félbe, nem várva meg, hogy kinyögjön valami nevetséges érvet. - Se kedvem, se időm erre az egészre. Amiért akartam, az már nem aktuális, mert megoldottátok magatok, innentől kezdve pedig úgy gondolom, teljesen felesleges vagyok, ott van Scott, örüljetek egymásnak, én meg megengedem magamnak, hogy visszasüppedjek a leszarom a világot attitűdömmel a saját életecském ügyeibe. Tévedés azt hinni, hogy komolyabban érdekelt, mi van veled, csak elegem volt abból, hogy Scott semmire nem használható, mert miattad nyikorog, s abból, hogy állandóan a lelkivilágodra kell vigyázni. Engem csak annyi érdekelt, hogy félresöpörjem végre ezeket a zavaró tényezőket, és működhessen rendesen minden. Nem vagyok támasz. Senkinek nem is leszek - utolsó szavaim Sindynek intézem, majd kifejezetten ingerülten fordulok sarkon, hogy távozzak.
- Drew! - szól utánam dühösen Scott, s megragadva a vállam, fordít ismét maga felé, a keze a levegőben. Összevonom a szemöldököm.
- Üss csak meg, legalább lesz okom duzzogni - vigyorodom el maró gúnnyal, de meglepetésemre az ökle nem csupán elernyed, hanem egyben szorosan át is ölel, magához vonva. Totális fatal error lép életbe, s eltart egy darabig, mire ráeszmélek, a nullával nem lehet osztani.
- Drew, mikor tanulod meg végre, hogy nincs szükség a falakra? - kérdezi, s ez az a pont, amikor feleszmélek, durván, kapálózva igyekszem levakarni magamról.
- Eressz el, te fasz, mert nem fogok jót állni magamért! - ordítok, de nem enged. Teljes erőmből taposok a lábára, mire felnyikkan, s a falhoz vág a szemembe nézve. Szikrázik köztünk a levegő a felgyülemlett indulatoktól, mikor megcsörren a telefonom. Lemondó sóhajjal enged el, én pedig felveszem a telefont, nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Tessék? - a hír letaglóz, s hatalmasra kerekednek a szemeim, majd eddig vad tekintetem teljesen ellágyul. - Mikor? Értem, azonnal bemegyünk - még Scott is le van dermedve, ahogy rápillantok egész kivirulva. - Keresztapák lettünk.
* * *
Izgatottan lépünk be a kórterembe, ahol már vár minket régi barátunk, és a felesége, akinek a kezében ott trónol az újszülött kisbaba. Scott azonnal rá is olvad a csöppségre, én csak az ágy mellől mosolygom a boldog családra.
- Na és Molly, mesélj, mi a neve?
- Az egyik keresztapja után Drewnak neveztük el - feleli Molly, és rám néz elvigyorodva. Azt hiszem, azt kapja, amit várt, ugyanis teljesen ledöbbenek, immáron másodszor a mai nap. - Mondd csak, Drew, nem akarod kicsit megfogni? - kérdezi, s nagyot dobban a szívem.
- Á, nem jönnénk ki - felelem szokatlan pánikban utasítva vissza a lehetőséget.
- Jaj, Drew, ne aggódj, a kis Drew még nem tud úgy harapni, mint te - nevet fel, Scott pedig elém lépve nyomja a kezembe a kis szuszogó apróságot, majd a halálsápadt Josh-hoz lépve invitálja beljebb, és bemutatja őket a boldog párnak. Én csak bámulom a kis parányi lényt, aki boldogan szuszog tovább hatalmas szemeivel engem méregetve. Nevetve kezd gurgulázni nekem, amivel kiharcolja mindenki figyelmét, s azt, hogy elpiruljak.
Elfintorodom: - Még te is kinevetsz, áruló!
* * *
A hangulat egész feloldódott, bár próbáltak szekálni, és emiatt ordítottam egy sort, megbőgetve Drewt - de hülyén hangzik... - de a poronty durván kiérdemli a nevét. Hogy ismét mindenki vele foglalkozott, olyan gyorsan váltott hangulatot, mintha sosem tört volna el a mécses. Én meg fellélegezhettem, hogy már nem az én kezemben terpeszkedik. Fura volt kezemben tartani... A háttérbe vonulva vissza néha-néha lopva rápillantottam a kezeimre. Olyan parányi volt, egész törékeny, és milyen hatalmas, kíváncsi szemekkel nézett rám. Olyan őszinte bizalommal és naiv hittel, olyan tisztán... Kissé elkomorodom. Ne légy olyan, mint én. Ne felejts el ilyen naivan bízni másokban, azonban bennem sose bíz, s sose akard rám bízni magad. Nem vagyok az a fajta ember, akibe érdemes ekkora bizalmat fektetni. Mert én képtelen vagyok olyan dologért felelősséget vállalni, amely irracionálisan viselkedik, csak a racionális, kiszámítható dolgokhoz van hosszú távon türelmem. Az emberek nem ilyenek, s épp ezért nem barátkoznak meg azokkal a falakkal, amiket magam köré építettem, s amelyeket nem vagyok hajlandó lebontani, de belülre sem vagyok hajlandó engedni senkit. Csupán arra vagyok képes, hogy ezt elhitessem, s megteremtsem az illúzióját egy röpke ideig, amíg elfedi a hazugságot a rózsaszín köd, néha még előlem is.
Mert mostanra ráébredtem, mi bántotta Lukát azt hiszem. Scottra és Joshra nézve annyira egyértelműen szembeötlő az egész.
- Ha nem bánjátok, én mennék - töröm meg az idillt.
- Máris? - szontyolodik el kissé Molly. Csak bólintok, kifogást sem igyekszem találni, tőlem már megszokták ennek a hiányát, felesleges több hazugsággal tetézni az egyébként is tetemes mennyiségűt, amit produkálok akaratlanul is.
- Vigyázzatok magatokra! - integetek még a csöppségnek, elmosolyodva azon, hogy mosolyog, mint a tejbetök. Kis nokedli. Aztán kilépek az ajtón. Már a lépcsőfordulóban járok, mikor Scott hangja üti meg a fülem.
- Drew, várj! - sóhajtva nézek fel, s még épp szemtanúja leszek annak, ahogy félrelépve elcsúszik a lépcsőn, s legurul rajta, s csak a fal állítja meg mellettem.
- Scott! Scott! Jól vagy?! - guggolok le mellé, de nem válaszol. - A rohadt életbe, Scott, ez nem vicces! - visszarohanok a folyosóra, be a szobába, és magyarázatot sem adva tapadok a nővérhívó gombra.
- Mi a baj, Drew, mi történt? - ragadja meg a karom Molly férje, Tom, de lerázom magamról a kezét, s futtában felelek annyit, hogy Scott legurult a lépcsőn, s már ott sem vagyok. Josh halálra váltan követ, de ezt is csak akkor realizálom, mikor visszaérek Scott mellé.
- Úristen, Scott! - guggol le a fiú is mellé kétségbeesetten, és a szemébe könnyek szöknek. Ekkor érkezik meg a nővér, nyomában egy orvos, s már csak legfőképp útban vagyunk. Határozott mozdulattal karolom át Josht, hogy félretoljam az útból, ő pedig belém kapaszkodva kezd sírni fojtottan, az ingembe temetve az arcát. Sóhajtok egyet, majd mint akinek a fogát húzzák, ölelem át, s kényszeredett hangon súgom: - Nem lesz semmi baj!
* * *
- Nem hiszem el, hogy ekkora egy balfék vagy, pár nappal a verseny előtt kell eltörnöd a lábad! - nyomok a hülyegyerek kezébe egy adag kávét. Bocsánatkérő vigyorral veszi el az italt, és meg vagyok róla győződve, roppant jól szórakozik azon, hogy ugráltathat. A kórházban kellett volna maradnia, de saját felelősségére hazajött, sejtésem szerint kihasználni, hogy Josh körbeudvarolja.
- Miért is kellett amúgy elcaplatnom hozzád, mi volt az a fene fontos dolog, amit csak négyszemközt lehet? - kérdezem kevésbé lelkesen, letelepedve a szemközti fotelbe.
- Drew, tudod, milyen fontos Joshnak ez a verseny - kezd bele.
- Tudom, tudom - legyintek. - Ennek ellenére így járt, átsorolni nem lehet, más párt meg ennyi idő alatt már nem akasztok neki sehonnan, még ha megfeszülök sem. Nem vagyok képes csodákra még a két szép szemedért sem!
- Rosszul fogod fel, ugyanis én már találtam is valakit, aki tökéletes lenne, de neked kell meggyőznöd - somolyog sejtelmesen. De kíváncsivá tesz.
- Nem ígérem, hogy sikerül, de kíváncsi vagyok, kit kapartál elő a föld alól.
- Téged - néz rám, én meg vissza rá.
- Tessék?
- Ugyan már, gondolj bele, nálad jobban még én sem tudom a koreográfiát, könnyedén beugorhatnál, csak meg kell erőltetned magad.
- Nem!
- Na, ne légy már ilyen, Drew. Kérlek, csak most az egyszer - pillázik.
- Nem hatsz meg, a most az egyszereiddel meg már tele van a padlás! - nem veszel rá semmiképp sem, kár próbálkozni.
* * *
Mégis rávett. Javíthatatlan balfék vagyok, most már határozottan tudom ezt is magamról. De az érve megcáfolhatatlan volt, és nem tetszett, határozottan nem. Azzal jött, hogy Josh csalódna, és hogy emiatt ő is kedvetlen lenne, ami azt eredményezné, hogy Josh megint nem lépne fel egy ideig - egy csomó bevételkiesés - valamint ő sem feltétlen lenne olyan passzban, hogy bármihez is legyen kedve, és simán lenne képe betegállományba menni, és elnézni, hogy halálra dolgozom magam, míg ha megteszem ezt az "aprócska" szívességet, a törött lábával is bejön elintézni mindent. Rákényszerültem az igenre, mert ha nem teszem, akkor nem tudok elmenni az évfordulón. Bár valószínűleg mindenképp elmennék, csak épp nem szeretném tényleg csak úgy kallódni hagyni addig a klubot...
- Nem, ez akkor sem fog működni - kezdek akadékoskodni a jelmezben, amit Sindy épp tűzöget, hogy jó legyen rám, mert Scottal nem kimondottan vagyunk feltétlen egy súlycsoportban.
- Ne aggódj, Josh ügyes fiú, nem lesz gond.
- Legalább beszéltél vele, vagy csak rázúdítod az egészet.
- Természetesen beszéltem, tudja, hogy veled fog próbálni. Hidd el, ha egy kis erőfeszítést ölsz bele, minden a legnagyobb rendben lesz - nyugtatgat, de nem leszek nyugodt, csak ingerült.
- Öhm... sziasztok! - lép be Josh. Sindy azonnal elé siet a ruhájával.
- Épp ideje volt, hogy ideérj, légyszíves bújj bele, hagy nézzem meg, hogy áll, na meg nem árt ebben is próbálnotok.
- Hahó, örülök, hogy megjött a sztár, de mi lenne, ha nem hagynál majdnem meztelen a parketten, mert konkrétan összefagyok - morgok, mert per pillanat ugyan a nadrág rajtam van úgy ahogy, de fel kellett metszeni a lábszárát, hogy alakítani lehessen rajta. Felül meg meztelen vagyok, mert valami testfestést terveztünk ruhaként. Scotton jól nézett volna ki, de az én vagy három számmal kisebb izomcsoportjaimon... Egyébként is utálom, ha festegetnek.
- Ne nyavalyogj már, mint egy nagyranőtt óvodás - olt vissza Sindy, mire felfújom magam.
- Ez a nagyranőtt óvodás fogja, bedurvul, és itt hagy csapot, papot, klubot, és soha többé vissza sem jön, ha sokat basztatjátok még!
- Nyugalom, nyugalom - csitít minket Scott, miközben épp Josht igyekszik komfortos állapotba hozni.
- Ha én óvis vagyok, akkor Scott a perverz óvóbácsi - állapítom meg halál komolyan, mire Sindy felvinnyog. Tényleg egy rakás idiótát játszunk épp...
Miután Sindy rám alakítja a ruhát, és Scott elfesteget - még erotikus is lehetne, ha nem ő csinálná - Josh pedig bemelegít, igen szkeptikus arccal foglalom el a helyem. Ez totál égés lesz.
- Drew, ne vágj olyan képet, mint akit épp seggbe raknak akarata ellenére - baszogat Scott, épp mint én csesztettem eddig próbákon. - Te most szerelmes vagy.
Felsóhajtok: - Tudom, én találtam ki ezt a baromságot! Épp csak az a különbség, hogy én valójában nem vagyok szerelmes, gyanítom rendesen még sosem voltam, legalább is mindenki ezt állítja - idáig süllyedtem, nyavalygok...
- Akkor képzeld akárminek, amit meg szeretnél érinteni, amit szeretnél magadnak megszerezni, de soha többé nem érheted el - ad tanácsot Scott. Joshra pillantok, a kezére, amely most a rudat szorongatja minden bizonnyal ugyanolyan idegesen és hülyén érezve magát mint én. Josh keze... Matt kinyújtott keze... A frász is bennem ragad, úgy megrémít a hirtelen felbömbölő zene. Nem nyelvi jelekkel közlöm is Scottal, hogy csináljon magának kistesót, de csak vigyorog, és leálltja a zenét.
- Ne legyetek ennyire feszültek, hisz nem dugni készülő vadidegen vagytok - dorgál meg minket, de főleg nekem címezve, Scott.
- Aztán nehogy félre álljon a szád, ha mégis - mormogom.
- Ha ekkora a szád, hát bizonyíts, és csábítsd el a riszáló fenekeddel - incselkedik baráti “kedvességgel” húzva az agyam Scott.
- Inkább csináljuk, hagy legyek végre túl az egészen - morgom.
Komoly arcot veszek fel, s mikor elindul a zene, próbálom visszaidézni, milyen idióta koreográfiát is csináltam én Scottnak. Az első mozdulatok lényege, hogy behaladok kecsesen - ehh, eleve esélytelen, de sebaj, kecses vagyok, piszok kecses vagyok - a sírhoz, majd ott leborulok elé. Ekkor jön Josh, és az ő szólója, a lényeg nagyjából annyi, hogy a lélek eltáncikál fenn, s a legvégére a rúd aljára érve nyújtja felém a kezét, és innen lesz majd viccesebb. Amikor megfogja a kezem, és “felsegít” jön a közös rész, ami nagyjából úgy néz ki, hogy a rúdon igyekszik hasonló mozdulatokat tenni majd, mint amilyeneket én a földön, a lényeg a szinkronmozgáson van, és azon, hogy a tekintetünknek elvileg végig fogva kellene tartani a másikét, mintha valóban átélnénk a varázst, hogy ismét együtt vagyunk - én erre nem vagyok képes! - aztán a koreográfia végén, mikor a hátulról érkező fények felerősödnek, egy csókot kellene imitálni - na ez volt az, amit én kivetettem volna, de Scott és Sindy leszavazott, de hogy én inkább lezanyálok a “színpadról” az is tuti. Hmm, lehet kiváltom valamivel, a nagy fényben olyan mindegy, hova nyomok és mit - szívem szerint az öklömet és Scott képébe...
- Állj! - gondolataimból feleszmélve pillantok a szigorú pillantást előrántó Sindyre.
- Mi az? - vakkantom, mert gyanúsan én voltam a ludas, csak épp nem vágom, mivel.
- Drew, már rég végzett Josh a szólóval, csak tizenkét üteme van.
A legártatlanabb pislogós pillantásommal pillázom a lányra. - Hupszi.
* * *
Fáradtan rogyok le a földre, már csak én és Sindy maradtunk, hátha vele értelmesebben megy a gyakorlás. Az tény, hogy legalább spártai mód megdolgoztatott, de semmivel sem érzem esélyesebbnek az egészet.
- Már csak a holnapi nap van, mindent bele kell adnunk - nyújt felém a lány egy vízzel telt kulacsot.
- Ja - annyi erőm van, mint egy döglött vaddisznónak. - Csak tudnám, mit vétettem, hogy szopat az ég.
- Nem akartál eljönni - feleli Sindy egyszerűen.
- Hogy?
- Ez a büntetésed, amiért nem akartál eljönni. Josh az egészet csak miattad csinálja, hogy neked bizonyítson, te meg szarsz a fejére, és még csak el sem akartál jönni. Szerintem ezért büntet az ég.
Sóhajtok egy mélyet: - Miér tolyan kibebaszottul fontos az én véleményem, egy nagy senki vagyok.
- Ezt már neked kell tudnod. Valamiért Josh a félelmét az irányodban átalakította tiszteletté. Úgy csüng a kimondatlan véleményeden, annyira iparkodik az elismerésedért, mintha az öcséd lenne, és a példakép bátyótól ki szeretné harcolni, hogy az maradéktalanul büszke legyen rá.
- Példakép bátyj... - érezte Matt akár egyszer is azt, amit most én, hogy nem kér abból a teherből, amit a kisöccse jelent? Soha nem értettem, miért süllyedt olyan mélyre. Lehet, én is közrejátszottam benne, mert olyannyira rá akartam hasonlítani ezzel mintegy magasra rakva neki is a mércém akaratlan, amit már nem volt képes elviselni?
- Gyerünk, csináljuk meg még egyszer, aztán mára elegem van - állok fel. Nem akarok gondolkodni. Sindy egyébként is hajlamos badarságokat fecsegni összevissza.
* * *
Újabb közös próba, de hiába mondják, hogy jó, érzem, hogy nem, nincs meg az a varázs, amire szükség lenne. Fáradt unalommal heveredek el a földön, mikor végre öt perces pihenőt rendelnek el. Az a vicc, hogy Sindyvel sem megy, tényleg bennem van a difi. Az emlegetett némber Scottal egyeztet valamit, mégis mellettem terem valaki. Josh telepedik le mellém, de elutasítón fordulok oldalra.
- A szünet nekem is szünet, legalább ilyenkor ne kelljen a fejed bámulnom - morgok.
- Sajnálom - suttogja.
- Ugyan mit? Ne játszd itt a felesleges bűnbakot, uncsi - morgom, s felülök, hogy faképnél hagyjam, de bizonytalan határozottsággal ragadja meg a kezem, maradásra bírva, de ahogy rá pillantok, csak a földet szekírozza.
- Sajnálom, hogy gondot okozok, de szeretném végigcsinálni... magam miatt is... nem számít, ha nem jutunk tovább, én csak... meg akarom próbálni, végig tudom-e csinálni, ameddig kell. Csak gyere el, csak asszisztálj, nem számít, a fellépés hogy sikerül.
- Nem megy - jelentem ki, mire rám pillant kétségbeesetten. - Maximalistának születtem, ha valamit meg kell csinálnom, akkor a legjobbat akarom nyújtani, ezért bosszant, hogy vannak dolgok, amik visszahúznak.
- Ha tehetek bármit, amivel segíthetek... - kezdené, de kirántom a kezem a kezéből, s felállva pillantok még elutasítón vissza rá.
- Nem tudsz, és nincs is rá szükségem!
- Mit vétettem?... - kezdene ismét bele, de ráüvöltök.
- Hagyd abba! Hagyd már abba a rohadt életbe! - a másik kettő rám figyel, s Scott máris jön és intézkedne, mert látja, a helyzet elmérgesedik, s Josh igencsak küzd a könnyeivel. Fasz kivan, nem kell a hegyibeszéd! Felkapom a motyóm, és Scottot tolókocsistól kikerülve hozzáteszem a műsoromhoz: - A versenyen találkozunk, megteszek annyit, amennyit felettébb muszáj, és ha nem tetszik, bekaphatjátok lelkesen!
Csak az ajtó csattan utánam.
* * *
Nem vagyok rendben. Rohadtul nem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy kikapcsoltam a picsába a mobilt, s egy üveg abszint társaságában most itt ücsörgök Matt sírjának támaszkodva.
“Mit vétettem?” Csak ennyit kérdezett Matt is. Tisztán emlékszem. Az iskolából jöttem haza, hogy anyámék felvidítsam, gondoltam elmesélem kezemben a kiváló dolgozattal, hogy osztályelső lettem matekból. Otthon azonban csak ő volt egyedül, az akkor már roncs Matt, valamint az ápoló, aki felügyelte, hogy ne juthasson droghoz. Ritka alkalom, egész tiszta volt a szeme, mikor beléptem, és üdvözölni akart. Csak meg akarta simogatni a fejem búbját, de riadtan húzódtam el tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy a lelke kórjait rám is áttapassza. Emlékszem, fájdalmas tekintettel csak annyit kérdezett: Mit vétettem? Bár elmondhatnám, hogy semmit, semmit az égadta egy világon, mert én voltam az, aki hibázott, én voltam önző, nekem volt elegem abból, hogy semminek érzem magam, miközben Matt ugyanúgy szenvedett miattam.
- Mattie, hova mennél, mihez lenne most kedved? - teszem fel hangosan, kissé már részegen a kérdést, s újabbat húzok a már félig üres üvegből. - Válaszolj már az Istenért! - bosszant fel némasága, s hozzávágom a sírhoz az üveget. A csörömpölésre kibuggyannak a könnyeim. Ugyan, hogy felelhetne, ha megtenné, az csupán annyit jelentene, hogy flashelősre ittam magam. Elheveredem a földön. Nem akarok semmit, nem is értem, mit szenvedek ezen a világon. Lehunyom a szemem. Nem akarok olyan lenni, mint ő volt, s nem akarok senki számára olyan lenni, mint amilyen volt ő nekem.
* * *
- Hogy te mekkora egy marha tudsz lenni - üti meg a fülem a távolinak tetsző hang, s mintha felemelnének a földről, s körbetekernének valami kellemes meleggel. Kényszeredetten nyitom ki a szemem. Scott az Tommal. Betesznek a kisteherautóba, s már robogunk is valamerre, Josh a hajam birizgálva simogatja meleg kezével kihűlt arcom. Nem szólok, csak hagyom, s inkább visszasüppedek a sötétségbe.
* * *
- Drew, ébredj, fürödj le, jót fog tenni, hallod - olyan gyengéden ébreszt, az arcom simogatva, olyan jól esik... Lassan felnyitva a szemem, pillantok rá, majd sóhajtva felülök. Fáj a fejem, és fázom.
- Megint össze kellett szedni? - kérdezem, de nem veszi figyelembe a kérdést.
- Menj, fürödj meg, és moss hajat is, aztán majd megtörlöm, rendben?
Bólintok.
- Josh? - fordulok azonban még vissza az ajtóból, megtámaszkodva benne, hogy ne forogjon annyira a világ.
- Megkértem, hogy ma maradjon otthon.
- Értem - hálás vagyok. Nem tudom, miért Scott lett az, akitől elviselem, hogy így lásson, de mástól nem tudnám. Senki mástól nem tudnám ezt elfogadni.
Egy szál törölközőben, víztől csöpögő hajjal lépek ki a fürdőből, s Scott elé térdelek, hogy a már előkészített törölközővel megtörölhesse a hajam. A nagy ujjainak érintése egész megnyugtatnak, ez mégsem az ő dolga lenne. Lassan összerázkódom, ahogy ismét elfog a sírás.
- Hé, Drew - csitítgat Scott, amennyire a helyzetéhez mérten képes, magához ölelve. - Mi történt? Mi kavart fel ennyire? Még nem szoktál ilyen lenni, ahhoz korán van még.
Röviden felhorkanok. Igen, tudom. Csak az utolsó héten jutok el idáig, pedig még azért van vissza egy hónap...
- Olyan, mint én voltam - rebegem egész halkan.
- Ki? - tart el kissé magától, hogy arra kényszerítsen, hogy a szemébe nézzek.
- Josh - lehelem a nevet, mire felvonja a szemöldökét. - Scott, én nem akarok olyan lenni, mint a bátyám.
- Hallod egyáltalán, milyen badarságot beszélsz? Miért lennél már olyan? - dorgál meg gyengéden, a hátam simogatva.
- Nem akarom, hogy mások számára túl fontos legyen a véleményem, nem akarom, hogy közel kerüljenek hozzám, nem akarok tönkremenni bele, sem mást tönkretenni! - temetem az arcom a saját kezembe, de hagyom azt is, hogy a mellkasához húzzon.
- Engedd csak ki a szelepet, jót fog tenni - suttogja a fülembe, s úgy beverném a képét, mert nem kell a sajnálata, de nincs erőm rá, mert akkor nem ölelne többé.
* * *
Közömbösen üresen ébredek, de nyugodt vagyok. Egy jó ideje először nyugodt. Mellettem fekszik, s a kezeim maga köré vonta. Még ezt is tudja már, hogy utálom, ha úgy kell ébrednem, hogy ő ölelget, mint valami szerencsétlent, nekem éreznem kell, hogy én vagyok a dominánsabb, még ha nincs is köztünk semmi, és nem is lesz sosem, s még akkor is, ha tegnap én voltam talán a világ legundorítóbban gyámoltalan embere.
A halántékom dörzsölgetve ülök fel, hogy lassan kicsámborogjak a mellékhelyiségbe. Aztán kimegyek a konyhába, s mintha csak otthon lennék, készítek magunknak reggelit. Ő is ébredezik közben, majd kigurul a kis “járgányával”, s csendesen megreggelizünk, mintha mi sem történt volna.
- Akarsz még majd próbálni? - kérdezi, megtörve a csendet.
- Nem, ha nem baj - felelem csendesen. - Majd ott közvetlen előtte felszívom magam a megfelelő gondolatokkal a megfelelő előadáshoz.
- Rendben. Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Vigyázz majd Joshra helyettem is.
- Mindenképp.
* * *
Péntek délelőtt. Lelassítok Scotték előtt, majd dudálok. Nincs kedvem bemenni, inkább előveszek egy epres nyalókát, míg kicuccolnak. Azért kiszállok, és üdvözlöm Scottot, majd kinyitom a csomagtartót, hogy betehessem Josh cókmókját is. Sindy külön jön majd később. Remélem, azért majd siet, mert halvány lila gőzöm nincs, mit kezdünk kettesben a fiúval. Szép kis páros indulók... De legalább most sokkal jobban érzem magam. Túlzás lenne állítani azt, hogy mintha kicseréltek volna, de most már egyben vagyok lelkileg, s már azt is tudom, hova megyek Mattel egy hónap múlva.
- Na, tudjátok le a nyálas, búcsúzkodós részt, aztán induljunk! - adom ki az utasítást, beülve a kocsiba, hogy ne zavarjam az említett műveletet.
|
| Rauko | 2011. 09. 10. 13:16:44 | #16627 |
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Velem vannak. Végig velem vannak, még Drew is.
Aztán, végre eljön a nap, mikor hazamehetek. Jól érzem magam, kellemesen, hiszen nagyon úgy érzem, hogy elmúlóban a betegségem. Legalábbis szeretem fogni a kezüket. Scott pedig... aranyos. Beszélnem kell vele.
Így amikor megyünk lefelé a kocsihoz...
- Scott - állok meg, mire ő is megtorpan, és hátranéz. - Emlékszem mindenre - mosolygok rá, mire lefagy.
- Mi mindenre? - kérdezi, majd nyel egyet. Én közelebb lépek, hiszen... nem kell félnem tőle. Sosem bántana engem. Képtelen lenne rá.
- Szerelmes vagy belém, ugye? - lépek még közelebb, és picit félve, de megérintem az arcát, mire kikerekednek a szemei és hátrálna, de utána kapok és a csuklója köré fonom az ujjaimat.
- Josh, kérlek, hagyd abba, így is nagyon nehéz - kulcsolja ujjait az ujjaimra, de ő is ledermed. - Sa... sajnálom! - kezdené, és elszakítaná ujjait az enyémektől, de nem engedem. A remegés nem jött... nem félek... kicsit sem tartok tőle. Elmúlt... minden félelmem.
- Nem félek tőled - suttogom kicsit elpirulva, és felnézve rá. A szemében valami furcsa csillan, és tudom, hogy meg akar majd csókolni, közelebb is hajol, de még mindig nem félek. Csak nézem az ajkait, azokat a vonzó, húsos ajkakat, aztán megérzem a mentol illatát, ami a rágójából áradhat... és a parfümje is az orromba kúszik. Kicsit kesernyés, pézsma-szerű illat, kellemes. Elejtem a ruhás táskámat, és karjára kulcsolom ujjaimat.
- Megálljak? - suttogja, de már szinte érzem, ahogy mozognak az ajkai. Ez az egész annyira új, annyira furcsa és annyira... különleges! Nem... nem akarom, hogy vége legyen!
- Csináld - sóhajtom, és a tarkójára siklanak az ujjaim.
Ahogy az idegen ajkak érintenek, a légzésem szaporább lesz, felnyögök, és valami... hihetetlen! Olyan érzés, mintha életem első csókja lenne, pedig mennyire nem. De annyira újszerű ennyi idő után!
Talán Drew-nak végig igaza volt, és csak... magamnak generáltam ezeket. Bár nem tudom mennyire helyes egy másik férfire gondolni csók közben.
Ahogy nyelve végigsiklik ajkaimon, hagyom, hogy elmélyítse. Még az érzésbe és beleborzongok, hogy mennyire finom, mennyire gyengéd. Sosem éreztem ilyet...
- Uramisten - suttogja, és a homlokát az enyémnek dönti. - Josh... istenem... - nyögi, és valahogy ekkor értem meg, hogy miért remegett meg a csók közben.
- Scott - kuncogok fel halkan, és az arcára simulnak az ujjaim. - Egy csóktól...?
- Tudod, mennyire vágytam rád? - kérdezi komoly tekintettel. - De nem baj, a zakó eltakarja, és a nadrág is sötétebb... Majd... adsz valami cuccot? - Olyan kedves gesztus. Annyira nem tudok vele mit kezdeni, de a tény, hogy egy Scott-kaliberű férfi elélvezett a csókomtól, valahogy hízelgő, és kellemes. - De ugye nem fogsz...
- Nem fogok visszakozni - nézek mélyen a szemébe. - De egyelőre maradjon titok - kérem halkan. - Ha Drew hamarabb megtudja, mint Duncan, abból még baj is lehet. De Dunc most átjön hozzám, mire hazamegyünk, visszahozza Hamburgert .
- Hamburger? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- A cicám - mosolygok rá. - Akkor neki elmondom rögtön. Jó is, hogy ott leszel... félek picit Duncantől... - ismerem be. - Aztán utána elmondhatjuk, elmondhatod Drew-nak, rendben? - kérdezem, mire bólint, és a vállamra hajtja a fejét.
- Annyira hihetetlen... olyan eszeveszettül hihetetlen - suttogja, és a nyakam kezdi csókolgatni, de közben leér a lift.
A kocsiban ott vár minket Drew. Beülök hátra, Scott pedig mellém, és az ülések jótékony takarásában összekulcsolja ujjait az enyémekkel.
- Uraim, hova lesz a fuvar? - kérdezi viccesen Drew. Meglep, még sosem láttam ilyennek...
- Országúton a pokolba! - feleli rá kedvesem, és egyáltalán nem értem, de ez biztos valami.... vicces dolog lehet. De nekem nem az. Mindegy, de legalább elindulunk haza.
- Itt is volnánk, ha minden igaz - szólal meg Drew, mikor odaérünk. - Ha nem gond, nem mennék be. - Jogos... annyira kellene mondanom valamit. Tudom, csak... hogy mondjam ki?!
- Kölyök, mit gondolsz, mikor tudsz majd munkába állni? - kérdezi, kizökkent a gondolataimból.
- Drew, ne légy már ilyen, most jött ki a kórházból! - Ez Scott volt. Milyen aranyos...
- Hétfőn beszélek Sindyvel... - mondom, de ez még mindig nem az, amit szerettem volna. Drew beszél valamit, de nem tudok figyelni,. Meg kellene neki mondanom... hogy lássa: akarom.
- Drew... igyekszem mihamarabb munkába állni - jelentem be hirtelen eltökélten, mire, mintha picit elmosolyodna.
- Efelől kétségem sincs - válaszolja, és elhajt.
* * *
- Josh - repül felém Duncan, de ahogy meglátja, hogy Scott fogja a kezem, megáll. - Te... ti...
- Sajnálom - mondom. - Nem akartam, hogy így és most tudd meg, de azt hiszem, meg szeretnék próbálni párkapcsolatban élni Scottal. - Talán kegyetlen vagyok, hogy így közlöm, de Drew szerint nem szabad játszanom mások érzéseivel.
- Rohadékok - sziszegi, és kiszáguld, majdnem fellökve engem. Tim csak áll és néz, ölében Hambival. Oda is ugrok, és elveszem a cicámat.
- Én azért örülök nektek - mosolyog rám, mikor átadja a cicust.
- Köszönöm - felelem, majd átveszem életemet és megsimogatva, megpuszilgatva ölelem magamhoz, aztán Scott elé lépek.
- Ő Hamburger - mutatom be neki az éppen ultrahangosan doromboló, fehér szépséget.
- Nagyon szép - mondja kedvesen.
Aztán valahogy eseménytelen minden. Kipakolunk, kajálunk, aztán Tim lelép és kettesben maradunk Scottal, hiszen Hambi épp a kanapén alszik.
.- Itt maradjak éjszakára? - kérdezi, miközben én épp a mosogatóba pakolom be a koszos edényeket és tányérokat.
- Én nem tudom Scott, nekem ez még... - kezdeném, de elém lép, és megcsókol. Olyan szenvedélyesen, annyira kedvesen és törődőn, hogy beleremegek, majd ujjai a férfiasságomra siklanak. De annyira lágyan, hogy... eszembe sem jut megrémülni tőle. Hiszen szeret...
***
Másnap reggel kábán, orgazmusban úszva keltem, hiszen ugyanúgy ébresztett, ahogy altatott. Kényeztetett az ajkaival, és nem várt érte semmit, éde egész nap velem volt. Mégis, este sikerült rávennem magam, és a zuhany alatt végül viszonoztam neki. Aztán megbeszéltük, hogy ismer egy j orvost, és holnap, azaz hétfőn elvisz hozzá. Így alszunk el.
Aztán reggel, nyolcra van időpontom a pszichológushoz.
Nagyon kedves, idősebb úr, aki már megkapta a kartonomat, de elmesélteti velem is az életemet. Persze Scott nem jöhet be a beszélgetésre, így nagyon figyelek, mit mond.
De aztán a végén közli, hogy szerinte nagyon jól haladok a gyógyulás felé, de ne használjak tömegközlekedést és kerüljem továbbra is az idegeneket. Elég egyelőre Scott és Drew.
Aztán Sindy. Oda már bejön Scott is, és megbeszéljük, hogy mennyi idő kell szerinte, de addig is jó lenne, ha gyakorolnék minden nap, legalább egy kicsit, nehogy elszokjak a rúdtól. De olyan furcsa... kerül mindenféle komolyabb témát és körülbelül tíz perc alatt kidob minket.
Aztán Scottal megbeszéljük, hogy most elmondjuk Drew-nak a dolgokat, de nem kellene tudnia, hogy együtt töltöttük a tegnapot és a ma eddigi részét, így lebeszélünk egy kis színjátékot.
Így megyek be végül Drew irodájába.
Kopogok, mire ki is szól.
- Gyere! - Bemegyek, és megállok, mire felmorran. - Kölyök, miért nem ülsz le? Egy pillanat, ezt még befejezem.
- Oké - válaszolom, és leülök, majd csendben várok. Próbálok nem figyelni rá, de mégis lenyűgöz, hogy mennyire agresszív, mégis mennyire jól csinálja a dolgát.
- Sindy azt mondta, óvatosan nekikezdhetek, úgy saccolta, másfél-két hét, és újra minden bonyolultabb figurát alkalmazhatok - kezdem, mikor felpillant, jelezve, hogy mondjam.
- Másfél-két hét... Akkor még maradna négy hét... Necc, de nem kivitelezhetetlen... - Nem értem... kicsit sem. - Gyere át. Most - szól bele a mobiljába.
- Mehetek? - kérdezem, mert gondolom akkor én nem kellek.
- Még akarok valamit, de csak, ha már Scott is itt lesz, rá is vonatkozik az ügy. De addig is nyilatkozhatnál a közérzetedről. - Scott? Remegni kezd a gyomrom, és eszembe jut a tegnapi nap. A sok gyönyör... a csókok, a simogatásai...
- A közérzetemről? Jól vagyok... - nyögöm ki, próbálva úrrá lenni a hangom remegésén. Pláne, mikor belép Scott. Villog a szeme... kíván engem, tudom. Aztán Drew belekezd.
- Majd megbeszélitek, először had mondjam, mert rengeteg a dolgom. Ugyebár szó esett nemrégiben egy bizonyos versenyről, amelyre nevezni szerettél volna. - Igen, emlékszem. Aztán jött Dreew felvilágosítása, és az esésem. - Duncan kilépésével értelemszerűen őt nem neveztethettem veled, mivel nem költök el jelentősebb összeget nevezési díjra egy olyan ember számára, akivel még csak baráti viszonyban sem vagyok. Viszont úgy gondoltam, a határidő lejár, mielőtt dönthetnél magadtól, így beneveztelek. - Hogy... micsoda?
- Drew, képes voltál... - csattan fel azonnal Scott, de Drew lepisszegi.
- Shhhh. Természetesen nem kötelező végigcsinálnod, még akár csak elmenni sem, de azért had adjam elő a részleteket, és amire számíthatsz. Párosban neveztelek, ahogy eredetileg is, viszont nem a tiszta kategóriába, hanem a kevertbe. Ez annyit tesz, hogy nem kell teljesen tisztán rúdtáncos gyakorlatot előadni, hanem bele lehet keverni egyéb művészeti ágakat. Úgy gondoltam, egy hagyományos tánccal foglalkozó emberrel nevezlek, aki ha összekapja magát, akkor tud melléd a tiédhez hasonlóan színvonalas produkciót hozni.
- És ki az? - teszi fel Scott az engem is foglalkoztató kérdést.
- Természetesen te, te majom, te nyertél táncversenyt, és téged akartak felvenni a modern tánccal foglalkozó Táncszínház gárdájába. - Jesszus... uristen!
- Úgy képzeltem, hogy egy koncepció köré fűzzük fel az egész koreográfiát. A történet igen egyszerű, van a halott kedves, és az őt sirató szerető. Josh, te leszel az elérhetetlen, immáron halott kedves, aki a "levegőben" táncolva vágyik vissza szerelméhez a földre, de értelemszerűen nem térhet vissza, csak távolból vágyódhat, s Scott, te leszel a "földön ragadt" szerelmes, aki siratja halott kedvesét, és szintén vágyódik utána. Díszleteket intézem, szerintem hozok egy sírt, meg némi fekete anyagot, muszlint talán, hogy sejtelmesen áttetsző legyen, Josht majd világosabb kékes fénnyel, Scott, téged meg fehér fénnyel világítva meg, mikor szólózol, aztán majd a végén jön valami látomásszerű közös produkció, hogy majd visszarendeződve felkelhessen a Nap, és megtörjön az álom, s megmaradjon a keserédes szájíz a nézőseregben. Sindy nagyon rápörgött az ötletre, s a rúd részére abszolút van ötlete, amit ahhoz is tud igazítani, hogy milyen erőnlétben lesz Josh, a tánc részén is agyaltunk, és egész jó kis konstellációnk van már kiinduló anyagként. A versenyre utazva külön mennénk, viszont kötelező a közös szállodában tartózkodni, viszont megoldottam, hogy egy szobában lehessetek, így Joshnak nem tudna ártani senki, s kisebb az esélye, hogy inzultálják. A versenyen pedig külön öltözőrészt béreltem, így ott sem lesz gond, majd hamar érkezünk, későn távozunk, és akkor már tömeg és sajtó sincs, valamint biztosítottak arról, hogy legrosszabb esetben használhatjuk valamelyik vészkijáratot, amely jó esetben csak tűz esetén szokott nyitva lenni, így szintén elkerüli a tömeg és a sajtó. Bennem ennyi merült fel, ha van kérdésetek, ellenvetésetek, megoldom és meggyőzlek benneteket az ellenkezőjéről. Nos? Benne vagytok?
Kikerekedett szemekkel pislogok Drew-ra, majd Scottra, aki viszont picit ideges.
- Miért nem szóltál legalább nekem? - kérdezi.
- Mert nem akartam - rántja meg a vállát Drew.
- Oké, akkor nekünk is van mondanivalónk - sóhajt fel Scott picit oldottabban. Drew kíváncsian figyel, ahogy Scott mellém lép, lehajol, és megcsókol. Belemosolygok a csókba, és megsimogatom az arcát, miközben lehunyva szemeimet, élvezem az ajkait. Szeretem, ahogy csókol. Gyengéd... édes.
- Hm... értem - jelenti be Drew. - Akkor nem gáz a verseny, ugye? - kérdezi, mire elmosolyodom.
- Ha Scottal indulhatok, én benne leszek - felelem.
- Kicsim, menj az öltözőbe, oké? - kérdezi Scott, mire bólintok, és felállva kisétálok.
Majdnem egy óra, mire odaér az öltözőbe utánam. Kicsit már aggódtam is, de nem mond semmit, csak feldobja, hogy hazavisz.
És hát persze... haza is vitt.
*** Pár hét múlva ***
A próbák remekül haladnak.
Minden jól alakul körülöttem, Sindyvel nagyon jól haladunk a versenyre készülésben, és már a közös produkciókat gyakoroljuk, mert az egyénik nagyon jól mennek. Négy hét van még a versenyig, és a kapcsolataim is nagyon rendben vannak.
Scott szeret engem. Tiszta szívéből szeret, de a testem még nem adtam neki... képtelen voltam rá. De ma lépek fel a baleset óta először a klubban, így hát ki tudja. Talán ma...
Drew-val is más lett a viszonyom. Valahogy... újszerűbb. Továbbra is gonosz és semmibe vesz, de magamon érzem a tekintetét, ha közel állnak hozzám az idegenek, ha a pult mögött szolgálok ki... mintha vigyázni akarna rám. Bár a Scottal való kapcsolatom, mintha nem érdekelné. Igaz, nem tudom, hogy ők ketten mit beszélnek, de hozzám sosem jön oda kérdezni, hogy hogy vagyunk.
Duncan nem keresett azóta. Állítólag beállt egy másik klubba, de nem tudunk semmit, és sem Scottot, sem engem nem is érdekel. Ha nem tudott örülni az előrelépésemnek, akkor igaza volt Drew-nak és tényleg nem volt a barátom.
A mai este is olyan, mint a többi, kicsit annyiban más, hogy egyedül lépek fel.
Nem hoztam új show-t, egy régebbivel jöttem, de ennek is hatalmas a sikere. Ujjonganak, tapsolnak, és pénzt dobálnak nekem a színpadra. Tetszik ez az egész, és csak még jobban feltüzel Scott tekintete. Szinte felfal, ahogy feltekeredem a rúdra egy alig takaró bőrcuccban.
Aztán a show végén apelláta nélkül lép mellém a színpadi lejárónál, és az öltözőbe rángat.
- Scott... kérlek... - nyögök fel, mikor becsapja az öltöző ajtaját. De mintha meg sem hallana.
- Szeretlek - suttogja folyamatosan, és vetkőztetni kezd... legalábbis azt a kevés ruhát, ami rajtam volt. A következő pillanatban már a tükrös asztalomon támaszkodva hagyom, hogy tágítson, miközben másik kezével a férfiasságomat simogatja. Valahogy... más már vele a szex, mint régen akárkivel. Kedves, figyelmes, és mindig sok időt fordít arra, hogy ellazuljak.
Aztán, amikor kattan a síkosítós flakon teteje, sandán pillantok hátra, mire elmosolyodik, és előre hajolva megcsókol.
- Még azt sem akartam, hogy fájjon, ha kiverem neked - magyarázza picit elpirulva, majd leül a székre, és látom, ahogy bekeni magát is.
- Scott... - nyögök fel. Még nem volt bennem, mióta együtt vagyunk.
- Lovagolj meg - kér mosolyogva. - Akkor te irányítod az aktust - suttogja, és olyan megbabonázó a tekintete. Nem tudok, nem akarok nemet mondani neki.
Közelebb lépek, és két oldalán lépek a földre, lábam közé fogva őt, ahogy a széken ül, majd lassan leereszkedem, miközben kezemmel irányítom Scott férfiasságát, hogy sikerüljön belém hatolnia. Amikor aztán megérzem magamban, szorít... fáj, és könnyek szöknek a szemembe. Érzem, hogy begörcsölök, de akkor előre hajol, és olyan mélységes gyengédséggel csókolja le a könnyeimet és simogatja a testem, hogy sikerül újra ellazulnom.
- Szeretlek - sóhajtja. - Fantasztikus vagy - nyög fel, és előre hajolva a mellkasomra hajtja a fejét. - Eszméletlenül szűk vagy... forró... - néz fel rám, és én közben mozogni kezdek. Ahogy érzem a testemben lüktető tagot, furcsa, különleges. Leköt az, hogy mennyire jó, és időm sincs arra figyelni, hogy mennyire megérint most. Csak őt figyelem, csak őt érzem, és csak hajszolom a kielégülést.
Minden pillanattal csak jobb lesz, remeg a testem, aztán, amikor végigszűnt rajtam a kéj, és elélvezek, beteríti a hasfalát, de még az enyémet is. Ő nem szól, szuszog, majd remegni kezd ő is, és érzem, ahogy szétárad bennem a forróság. Tudom, fájni fog a hasam, de most nem érdekel, csak Scott vállára hajtom a fejem. Ám ekkor.
- Josh, én... - csapja ki az ajtót valaki. Összerezzenünk mindketten, annyira lefagyunk, hogy eltakarni sincs időnk, lehetőségünk sem magunkat, csak álljuk Drew vizslató tekintetét. Füttyent, mire Scott megremeg.
- Drew, a fenébe is! Kopogj, mielőtt... - kezdené, de Drew leinti.
- Nyugi, látom, hogy nagyon benne vagytok valamiben - vigyorog. - Legalábbis te, Scott mindenképp. - Még közelebb is lép, mire csak még jobban elpirulok, és kínomban Scott kezeit teszem a fenekemre, hogy valamennyire takarjam a tényt: Scott épp bennem van. - Nyugi, én is meleg vagyok, nem vagyok zavarban - vigyorogja.
- De én nagyon - nyögök fel, és Scott vállában próbálok elbújni, kevés sikerrel.
- Van oka is a látogatásodnak? - kérdezi sziszegve Scott.
- Ja... van - mondja elgondolkodva. - De nem fogtok örülni. - Felemelem a fejem, és várom, hogy mondja. - Duncan nevezett a versenyre - sóhajtja. - Most hívott az egyik ismerősöm - nyögi ki, mire én ijedten rezzenek össze, amivel csak azt érem el, hogy Scott felnyög, amitől én még mélyebben elpirulok, és felsikkantva ugrok le róla, de mint minden, ez sem jó ötlet, mert a combomon lefolyik Scott spermája és az ettől felhígult síkosító, mire mindketten oda kapják a tekintetüket, és nem sokban különbözik a kettő, és nem értem! Körbepillantok, és első kínomban a törölközőmet tekerem magam köré.
- Most... Drew... kérlek - nézek rá könyörgőn. - Menj ki - kérem halkan, mire elvigyorodik, lés kisétál. Scott aggódó tekintettel méreget, mire belőlem kitör a röhögés, erre ő közelebb húz.
- Jól vagy? - kérdezi.
- Ez olyan... vicces volt - nevetem, és nem akarok foglalkozni Drew tekintetével. Ő is meleg, minden bizonnyal olyan ösztön, mint mikor a hetero pasi meztelen nőt lát.
- Drew egy barom - mosolyog már ő is. - De... élvezted? - Tudom, mire vár. És nem akarom megvonni tőle.
- Köszönöm, hogy visszahoztál az életbe - suttogom, és megcsókolom, mire ujjai a fenekemről lesimogatják a törölközőt, de persze megint ekkor kell belépnie Drewnak, miközben Scott egyik ujja épp belém csúszik. Már nem is szólok inkább... az egész helyzet szánalmasan vicces.
- Na nem! - dörren a hangja. - Nincs több szex! Öltözzetek, és gyertek az irodámba, erről beszélni kell! - morogja, majd kilép és becsapja az ajtót.
- Most puffog? - kérdezem Scottot.
- Igen - nevet fel. - Szóval menjünk, mert a végén kitalál valamit - sóhajtja, és elengedve öltözni kezd.
- Üljetek le - sóhajt fel Drew, mire leülünk Scottal két egymás melletti székre. Elmosolyodom, mikor megfogja a kezem, és ezt Drew is látja, hiszen minket néz, de nem szól érte.
- Honnan tudod, hogy nevezett? - kérdezi Scott.
- Mondtam, az egyik ismerősöm hívott fel dicsekedve, hogy az ex táncosom épp nála rázza a seggét és rögtön nevezett párosban a versenyre - feleli Drew. - Épp ezért szeretném újra leszögezni. - Egyenesen rém néz. Ettől a metsző tekintettől mindig nyelnem kell. - Ha nem érzed magad elég erősnek, ne tedd ki magad ennek az egésznek.
Tudom, hogy jót akar... teljesen tisztában vagyok vele, hogy nekem akar jót. De be kell neki bizonyítanom, hogy már nem félek az érintésektől... tőlük legalábbis nem. Scottra mosolygok, és elhúzom a kezem, mire értetlenül, de elenged, és árgus szemekkel figyel, miközben felállok és Drew elé sétálok. Kinyújtom neki a kezem, mire értetlenül pillant rám.
- Fogd meg a kezem - kérem halkan. Látom a tekintetén, mennyire esetlen. - Kérlek. - Nem tudom megfejteni a tekintetét.
- Megfoghatod a kezét - mondja Scott, mire Drew végre kinyújtja a karjáét. Először lassan és remegve, aztán hirtelen megragadja a kezem. Nem ijedek meg, csak rámosolygok, mire ő még mindig furcsa szemekkel méreget.
- Látod? - kérdezem, és elengedve visszaülök Scott mellé. - Nem lesz baj. Már jól vagyok - jelentem ki. - Scott talált egy jó orvost, el fogok menni hozzá és beszélgetek majd vele a verseny előtt, minden héten háromszor. Már voltam is, és bizakodó. Egyelőre megtiltotta a tömegközlekedést, de minden rendben lesz - mondom Drew-nak.
Azt a csillogást látom a szemében, amit akkor, mikor a raktárban Scott és Duncan összeverekedtek és ő utána elmondta nekem, hogy büszke, amiért bejöttem dolgozni.
- Rendben - sóhajt fel. - Akkor kezdjetek el együtt is gyakorolni, Sindy is hívott, ő is nevezett, de ő női egyesben. Ott lesz velünk.
Mosolygok. Olyan jó így....
***
- Hamburger! - kiabálok már sokadszorra, mikor még mindig nem került elő a kiscicám. - Hol vagy? - Egyre kétségbeesettebb vagyok, pláne, amikor megtalálom a szennyeskosárban, és épp hány. Első pánikban természetesen az állatorvost hívom, aki elmondja, hogy ha bemegyek, azonnal tud fogadni, de most nem tud bejönni értem. Megígérem neki, hogy bemegyek, és már hívom is Scottot.
Megcsörgetem, és ő öt perc múlva vissza is hív.
- Mi a baj kincsem? - kérdezi, mire sírva válaszolok.
- Hamburber megint hányt - szipogom. - És az orvos nem tud kijönni, és be kell vinnem, mert félek, hogy beteg!
- Kincsem... én most nem tudok menni, épp megbeszélésem van az egyik beszállíóval - sóhajt fel. - A taxisod?
- Már öt van, délben fejezte be a munkát, mert ma Barny-ra vigyáz - szuszogom remegő hangon.
- Rendben - sóhajt fel. - Felhívom Drew-t, de te is hívd fel öt perc múlva, és kérd meg te is. Ha nem sikerül elérnem, hívlak, ha nem, telefonálj - mondja.
- O... oké - felelem. - Köszönöm.
- Szeretlek... és akkor a klubban találkozunk. - És leteszi. Én ülök öt percig, szegény kiscicámat simogatom, aki folyamatosan öklendezik, és sírok. Aztán, amikor elég idő telt el, tárcsázok.
- Mond - sóhajt bele az ismerős hang a telefonba.
- Drew... nekem... problémám van. Ráérsz? - kérdezem sírva.
- Miről lenne szó? - kérdezi, és kicsit olyan, mintha nem érdekelném.
- Csak el kellene jönnöd értem és elvinni valahova - szipogom. - De ha előre szólok, nem teszed meg, szóval... el tudsz jönni? - Felsóhajt.
- Ajánlom, hogy fontos legyen - morogja. - Tíz perc. Készülj el!l voltam bent.
Első pánikomban a tegnapi edzős cuccot veszem fel, egy fehér tréningnadrág, egy fekete izompóló és kiscicámat betolom a szállítójába, majd kiülök az ajtó elé. Ahogy beparkol és lehúzza az ablakot, és felém fordul.
- Állatorvos, mi? - kérdezi picit flegmán, de én még mindig sírok.
- Sajnálom, hogy ezért... de ő még a mamámé volt, és fontos nekem - lépek mellé szipogom. Nem szl, csak kinyitja az ajtót, mire beülünk, és már megyünk is.
Amikor odaérünk, én várakozóan nézek rá.
- Nem mész? - kérdezi.
- Gyere be velem - kérem lehajtott fejjel.
- Azt már nem - jelenti ki.
- Scott bejönne - nézek rá.
- De Scott kefélget, én meg nem - jelenti be felvont szemöldökkel.
- Kérlek... csak... le kellene ülnöd a váróban, és megvárni. Csak sok ismeretlen és az orvosom haragudna, ha megtudná, hogy egyedül voltam bent. - Felsóhajt, majd nem szól többet, csak kiszáll.
Majdnem tíz percet ülünk a váróban, de aztán behív az orvos. Kiveszi Hamburgert, aki a pocakja érintésére keservesen felnyávog. Én próbálom nyugtatni, de aztán a doki vigyorogva fordul felém.
- Ön hogy tudja, a cica fiú vagy kislány? - kérdezi.
- Hát... kandúr. Én így tudom - nézek rá.
- Akkor önre kell cáfolnom, ugyanis a macskája terhes. - Vigyorog, én meg nem tudok mit mondani.
Míg felír pár cseppet, meg pár dolgot, amit vennem kell Hambinak, és le is vagyunk tudva. Kilépek a váróba, mire Drew érdeklődő szemekkel méreget.
- Hamburger... terhes - nyögöm ki, mire majdnem felröhög.
- Nem úgy volt, hogy kandúr? - kérdezi vigyorogva.
- De.... de nem az... - Nem tudok többet szólni, szó nélkül sétálok a gyógyszertári részhez és kérem ki a cseppeket. Megkapom az utasítást, de még mindig csak bólogatni tudok.
Aztán, mikor a kocsihoz sétálunk, Drew kicsit bosszúsan sóhajt fel.
- Már hét van - jelenti be. - Nem lesz időd hazamenni, hozod a dögöt is a klubba, és majd Scott hazavisz titeket - fordul felém, mire neki is csak bólintani tudok. Teljesen sokkolt a dolog.
Kiscicáink lesznek...
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 09. 10. 13:17:39
|
| ef-chan | 2011. 09. 08. 15:57:41 | #16597 |
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)
Minden gyorsabban történik, minthogy kézben tarthatnám. Csak ülök a kórterem előtt, miközben Scott fel-alá járkál, s szándékoltan nem szól hozzám, mert meggyőződése, voltaképp csak azért bánom a dolgokat, mert így alakult, egyébként elviccelném, mert sosem vettem figyelembe Josh betegségét. De ez koránt sincs így. Arcom kezembe temetve csak egy mozzanatra vagyok képes gondolni: nevem suttogva mozdítaná a kezét, mielőtt lezuhan.
Josh...
Rég eltemetett sebekbe mart bele a hajnal, s a kedvem, bár nem vallanám be magamnak se konkrétan, épp olyan gyászos, mint aznap, mikor reggel megtaláltam a bátyám. Tekintete üveges, keze kinyúl valami láthatatlan felé, mintha csak meg akarná érinteni. Aztán a temetésen az arca s a kéztartása, gúnyosan nevet rám, "te sem úszod meg, te is ugyanilyen szánalmas senki leszel, mikor letesznek, s senki sem lesz a világon, akinek annyira hiányoznál, mint én neked".
Akkor megfogadtam, kinyújtom a kezem akkor is, ha nem nyújtják felém, s most mégsem voltam rá képes...
- Hol van? Hogy van? - futólépésben közeledik a hang zaklatott tulajdonosa, Duncan. Scott felé fordulva rázza a fejét, hogy még mi sem tudunk semmit, s én is felállok valami isteni sugallat folyományaként, így amikor lendületből vág képen, stílusosan tudok elnyalni a padlón. A legszebb, hogy bár utálom ezt az állapotot, épp így érzem most magam. Mintha csak megtaláltam volna a helyem.
- Te szemét állat, hogy merészeled idedugni a képed?! - terem felettem, megragadva az ingem, ökle újra lecsap, s erejétől visszapattan a fejem a padlóról. A megkönnyebbülés épp olyan hirtelen jön, mint a támadás, Scott rángatja le rólam a felajzott bikaként fújtató és csapkodó Duncant, s a biztonságiak is megérkeznek, s közben egy nővér segít fel a földről. Az őrjöngő fiút elvezetnék, de intek, nem szükséges.
- Majd én - fordítok hátat nővérnek, Scottnak, mindennek, s csak a levegőbe mutatom még "telefont" formálva ujjaimból barátomnak, értesítsen, ha van valami.
* * *
Ennyi "szabadságot" még sosem vettem ki a klub megalakulása óta. Persze az arcom eléggé leharcolt, szépen belilult, az ajkam pedig feldagadt, de kit zavar, úgysem mozdultam ki nagyon, mióta Josh kórházban van. Az ügyeket itthonról intézem, s alkalmaztam egy hivatásos kidobót. Jól ismerem még az egyetemről, ezért merem rábízni vaktában a dolgokat. Meg mert jön nekem eggyel azért, amiért összehoztam álmai nőjével, aki azóta a felesége lett. Szerencsés flótás. Kissé irigylem... Persze hülyeség, de néha úgy érzem, a heteróknak könnyebb állandó párkapcsolatot kialakítaniuk, s még az is megadatott számukra, hogy összekössék az életük. Mondhatja bárki, hogy most már a homoszexuálisok számára is biztosítja ezt a törvény, de mégsem olyan, mert egy-két köcsög tuti, hogy belerondít a nagy napba. Ez olyan törvényszerűség, mint az, hogy ha elmész bulizni, jó eséllyel beléd köt valami részeg pöcs. Mert a részeg kis pöcsök már csak ilyenek, szeretnek nagyarcnak látszani, ezzel kompenzálva a mérethátrányt és az ebből fakadó frusztrációkat.
Annak ellenére, hogy "rengeteg időm" van - áhh, komolyan, ilyenekről álmodni sem merek - nem aludtam valami sokat sem, inkább kigányoltam a lakást, eltűntetve belőle Luka egykori jelenlétének minden maradványát. Sokkal kézenfekvőbb leszámolni a múlt eme darabkájával, mint a süppeteg emlékekben mászkálva hagyni, hogy beszippantson. Csak egy kicsit hagytam el magam, s lám, minden a feje tetején áll. Kicsit vicces... Még az ég is jelzi, erősnek kell lennem, s nem hagyhatom el magam egy cseppet sem. Oly sokan függnek tőlem - persze nem annyian, mintha kormányzó lennék, de épp elegen ahhoz, hogy ösztönözzenek, támaszuk legyek. Mert szükségük van rám.
Hogy ezt miből gondolom? Cseppet sem egóból. Csupán abból, hogy állandóan csörög a telefon, mi hogy legyen, ki mit tegyen, s azért is, hogy Drew, hallgasd meg bánatom, adj tanácsot. Scott is... bár egy szót sem beszéltünk azóta, s neheztel rám, mégis minden nap küld egy sms-t tájékoztatva Josh állapotáról, s röviden saját lelkiállapotáról. Mind egy-egy apró segélykiáltás: csinálj valamit. De én sem vagyok képes a csodára, így csak felhívom mindannyiszor, hogy a rögzítőre mondhassam: nem lesz semmi baj, Josh erős fiú, rendbe jön majd. Pedig én sem vagyok ebben biztos, csak reménykedem. Bolond fiú, még most sem értem, miért akart felébreszteni, mi volt az a gondolat, amely arra serkentette, bökje meg az alvó oroszlánt...
Összekészülődöm, a legjobb fekete öltönyöm véve magamra, hozzá való fekete kalappal, s napszemüveggel, amely most csak szolid, alóla elővillan a monokli. Aztán felkapom a kis motyót, s kilépek a lakásból. Igaz még korai, de most úgy érzem, látnom kell. A járdát pásztázva nézem, ahogy egyik lábam követi a másikat, s kissé megnyugtat, előre haladok, folyton csak előre, s sosem vissza. Más kérdés, hogy a múltam egy darabkájához igyekszem, de a lépteim előre haladnak, mindig előre.
Hamar megérkezem. Épp azért is költöztem a jelenlegi lakásomba, mert közel akartam lenni. Más különben talán nem jutna időm arra, hogy rávegyem magam erre időnként. Lassan haladok, de továbbra is makacs céltudatossággal előre a rideg márványdzsungel kijárt ösvényein. Ezernyi bús, gondterhelt talp taposta ki eme útvonalakat, mélyen beleégetve a talaj emlékezetébe búcsújárásuk halottaikhoz. A temető komor nyugodtsága újabb lapát föld lelkem lángoló tüzére, amely jelen pillanatban így is épp, hogy pislákol.
Félek az elmúlástól? Piszkosul. Olyan dolog az életben, amit nem lehet taktikusan intézni. Egyszercsak jön, s nyomorba dönt, megtapod, megaláz, majd magával visz, ha megtörtél. Üzletelni nem lehet vele, elegánsan nem lehet távozni, mindenképp egy nagy rakás szerencsétlenség maradsz egy maximum félszer két méteres fadobozban. Letehetsz sok mindent az asztalra, akkor sem leszel több, s lassan azok is egyet értenek majd ezzel, akiket hátrahagytál, s akik emiatt talán egy ideig bánkódnak. Különben is, ha rendes kívánsz lenni, utolsó "jó" cselekedetként magadra haragítasz véglegesen mindenkit, hogy ne hagyj magad után fájdalmat és szenvedést még csírájában sem. Képmutatás azt hinni, minél több mindenki szeret, annál jobb ember voltál. A nagy lófaszt! Voltaképp akkor voltál a legönzőbb, ha érzelmileg magadhoz láncolsz bárkit is, csak hogy emlékezzen rád, s sírva öntözze meg ócska síremlékedet, aminek semmi értelme. Ha egyszer meghalok, nem akarok temetést, nem akarok sírkövet, nem akarok gyászoló embereket körülötte, nem akarok semmit. Csak letelepedem egy elhagyatott helyen, fa tövébe, barlang falának támaszkodva, vízbe dőlve, vagy hóba süppedve, s csendesen semmivé enyészek majd szép lassan, senkit sem zavarva, senkinek sem hiányozva, békés mosollyal az arcomon, látszólag magányosan, de cseppet sem szánalomra méltón.
Ujjaim végigsiklanak a fekete márványlap tetején, s a hideg csontomig hatol.
- Szia Matt - köszöntöm halkan, s nem felel, csak vigyorog némán valahol, de az is lehet, észre sem vesz odaát. S tesz rám, ahogy tett a végén is. Matt Owen, élt alig 25 évet. Lehuppanok a sírkőre, s hátam a fejfa márványának döntve sóhajtok egyet. Előveszem a cigarettatartóm, s egy fekete, kóla ízesítésű nyalókát pattintok ki belőle. A gömböcske kellemes íze eltelíti a szám, s végigszalad a torkomon egy nyelés formájában, hogy az érzékeim elhaltával, az íz érzet szintjén bekövetkező eltűntével, mégis határozott jelenlétével guruljon le a gyomromig. Fejem hátradöntve emelem tekintetem az ég felé, a kéken úszkáló fehér felhőket tanulmányozva. Nem kell beszélnem, nem is szoktam, főleg nem egy halotthoz. Csak ülök, s szeretném hinni, velem van, bár magam is tudom, ez badarság, épp akkora, mint azt hinni, odafenn vattacukorfalatok siklanak íncselkedőn.
Mégis miért jövök ki mindig? Mert érezni akarom: én még élek!
* * *
Már késő délutánra jár, mire hazaindulok. Nem is tudom, olyan egykedvűvé közönyösödtem, s ez most kifejezetten jól esik az elmúlt napok őrülete után. A kis csendet azzal szüntetem meg, hogy bekapcsolom a mobilom, amelyet eddig kikapcsolva tároltam a zsebemben. S valóban, ahogy bekapcsolom, s észhez térve találja meg hálózatát, máris pittyegni kezd megállíthatatlanul. Ezzel lényegében visszakerült a nyakamba a póráz és húzhatom az igát is...
Befordulok a lakásom felé vezető útra, mikor is a nevem kezdik ordibálni veszettül. Felnézek, s Scottot pillantom meg, aki irdatlan sebességgel közeledik felém a nevem ordibálva továbbra is. Őszintén szólva kővé dermedve figyelem és megadón, összébb húzva magam hagyom, hogy szinte letaroljon, megragadja a karom, s magával rángasson a kocsijáig, s arra eszméljek, bevág a kocsija anyósülésére.
- Scott, hé, mi ütött beléd? - kérdezem pánikolva, mert most vagy megőrült a barátom, vagy megőrült.
- A kórházba - jelenti ki ellentmondást nem tűrve, és én még értelmetlenebbül pislogok, de azért bekötöm a biztonsági övem, mert olyan eszeveszettül veszi be a kanyart, kis híján kizuhanok az ablakon keresztül.
- De minek megyünk a kórházba - üvöltök.
- Josh-hoz - jelenti ki.
- Josh-hoz, minek? - fakadok ki, de csak kapálózik, hogy majd elmagyarázza, most vezet. Ja, szerintem inkább száguldozik, és épp a saját és az én életem veszélyezteti valakiével, aki majd rosszkor jön szembe.
Mikor megérkezünk, tétován szállok ki, míg ő egy csörtető bika vadságával pattan ki, majd ismét győzelmi zászlót csinál belőlem, ahogy magával vonszol, csak úgy lebegek utána. A kórterem előtti folyosóra érve azonban már határozottan kezdem megtalálni ismét a hangom.
- Emlékeztess, minek is kellett idejönnöm?! - törődik is velem, már be is "tessékelt" az ajtón.
- Mert az orvos szerint a te nevedre reagált. Szóval ülj le mellé, és beszélgess!
- Hát hogyne... - tör elő szarkazmusom. Nem várhatja el tőlem, hogy beszélgessek egy olyan kómás beteggel, akivel az életben is csak akkor dumáltam, ha elkerülhetetlen volt, vagy ha heccelődni volt kedvem, megunva a szenvedő fejét.
- Drew, az egész a te hibád! - durr bele, egyenest a közepébe.
- Jól van már - sziszegem megadóan, lehuppanva az ágy mellé. Istenem, mintha banánt kellene tömnöm egy oroszlánba... - Akár ki is mehetnél addig - jelzem, hogy amíg itt van, nem fogok magamból majmot csinálni, szóval, ha szeretne valamit, kihúz innen a faszba.
- Kicserélem a virágok alatt a vizet - sóhajt fel lenyugodva, és véve az adást, majd el is csámpázik azon nyomban. Tehát halál komolyan gondolta... Bár viccből nem vágott volna át a fél városon.
Na jó, de mit mondjak mégis? - Szarul nézel ki - fogalmazom meg az első dolgot, ami eszembe jut a fiúra nézve. Áhh, ez... már nem találok rá újabb jelzőt anélkül, hogy ne kellene ismételnem saját magam.
Ám mikor ismét rápillantok, teljesen megilletődöm, mert mocorog, s a szemei felnyilnak. - Josh?... - Reflexből pattanok fel, s kihajolok a folyosóra. - Scott, hozz egy orvost!
- Mi történt? - kérdez vissza levágva a két vázát az útba, ahol épp sikerült.
- Kinyitotta a szemét - nem hiszek a csodákban, de most úgy érzem magam, mint a kisgyerek karácsonykor, mikor megkapja a hőn áhított, apu, anyu által helytelenített játékot.
- Drew... - hallom meg a saját nevem újra és újra. Megfordulva lépek mellé. Rám mosolyog gyengén és gyámoltalanul, s iszonyat sutának érzem magam. Mit kellene tennem? Aprót mozdul a keze, hasonlóan aznap éjjelhez.
- Itt vagyok - hajolok közelebb, de még véletlenül sem merek hozzáérni, mert még a végén Scott megölne, hogy már megint kezdegetek, de valamiért mégis olyan érzésem van, mintha meg kellene tennem, s ettől olyan elveszettül bizonytalannak érzem magam. Miért csinálod ezt Josh? Tudatalatti bosszú? Mert roppant hatásos.
De igazából ennyi, több gondolkodási időm nem marad, mert ahogy Scott belép az orvossal, félrelépek, hogy odaengedhessem őket.
- Drew - kezd erőlködni újra, s ahogy az orvos végigmér, totál kényelmetlenül kezdem magam érezni, hiszen ő azt is tudja, miattam van itt.
- Jöjjön közelebb - int mégis, s megilletődve lépek mellé. Ő a szaki, csak tudja. De hiába a fehér köpeny, simán hülyének nézem, amikor megfogja a kezem, s Joshéhoz nyomja. Felháborodásomnak hangot is adnék, s Scott is rádul egyet mellettem, látom, de mindkettőnk legnagyobb döbbenetére Josh körbefogja ujjaival a kezem, s egész nyugodttá válik az arca. Értetlenül nézek Scottra, ő pedig az enyémhez hasonlatos pillantással válaszol. Visszafordulok hát, mert segítséget aztán nem kapok drága barátomtól, s valamiért lágy mosoly kúszik az ajkamra, s aprót rázok a fejemen rosszallóan. - Értessz hozzá, hogy felforgass magad körül mindent, igaz, kölyök?
* * *
Végig benn maradtam, míg megvizsgálták, s utána is egész éjszaka, mivel vizsgálat után szinte azonnal visszaaludt, amire az orvos azt mondta, természetes, hiszen a kóma nem kifejezetten alvás, s nem is mindig olyan pihentető, mint amilyennek tűnik, s a szervezetének sem árt. S mivel fogta a kezem, az orvos úgy határozott, bennmaradok és pont. Pedig lett volna apelláta a részemről, de Scottra pillantva valamiért mégis beletörődtem viszonylag hamar. Bár letörik a karom, de megfenyegetett a drága doki, hogy ha elengedem a kezét, előfordulhat, hogy nem akar majd megint felébredni, mert hogy ezek a betegek már csak ilyenek. Úgy vélem, kissé rám akart ijeszteni, hogy maradjak, de nem merek kockáztatni. Még a végén Scott is kicifrázná a képem, nem csak Duncan.
A félhomályos szobában a pittyegés mellett azonban van időm tanulmányozni. Olyan békés most, pedig az én kacsómat minősítette alvósmacivá... Eddig meggyőződésem volt, hogy fél tőlem, nem is értem, mi változott meg egyszeriben, és éppen úgy, ahogy. Bár talán ennek kellett történnie ahhoz, hogy megrepedjen a jég. Nem fűzök hozzá sok reményt, de talán olvadni is kezd majd. Szívemből örülnék neki.
- Hallod, Josh, péntekig le kell adni a jelentkezést, Duncan pedig kilépett, és reméli, követed. Mit mondasz, mész nélküle is? Benevezzelek? - persze hülyéskedek, úgysem hallja igazán, mert alszik, mégis most olyan beszélhetnékem támad, s önkéntelenül beletúrok fürtjeibe szabad kezemmel, félresöpörve az arcából a rakoncátlankodókat. Aztán elkomorulok, s kibámulok az ablakon. Matt, vajon te milyennek láttál, mikor betegen folyton utánad nyavalyogtam még tizenkét évesen is?
Mert a kimondatlan kérdésre a válaszom igen egy pillanatra egész olyan volt, mintha az öcsém lenne, s én lennék a saját, tökkelütött bátyám, aki átvirrasztja velem lázas éjszakáim. Sajnálom, Matt, hogy én nem voltam képes veled virrasztani a rémálomittasan bódult homályban, amelybe zuhantál.
El-elkalandozó gondolataim közül végül az álom ragad ki, amely a fejem az ágyra húzza, combjához, az én szemszögemből a keze mellé. Josh, jobban jársz, ha nem belém kapaszkodsz, mert én nem vagyok képes kinyújtani a kezem, csupán beléd rúgok kegyetlenül...
* * *
Sokat voltam benn nála, s most is itt vagyok, mikor Scottal közösen végre hazarámoljuk ebből a "siralomházból". Scott körbeugrálja, s kivételesen úgy tűnik, Josh jól viseli, kevésbé elutasító, mint volt, amely jó érzéssel tölt el, ahogy figyelem őket a falnak támaszkodva. Már nem bánom a kis tervem, s végül is még mindig mondhatják, hogy nem akarják. Max buktam egy kis belefektetett tőkét, de belefér. Na jó, kissé húzós lesz miatta a hónapom, de ennek már úgyis mindegy, s most hisztis barátom sincs, akire költenem kellene, én meg elvegetálok.
- Na, megvan minden? - érdeklődöm.
- Ühüm - kapok bólogatást, így felkapom a cuccokat, s nekiindulok. - Lenn megvárlak benneteket, intézzétek el a papíros részét, én abból kihúzom magam, mert hányingerem van mindennemű bürokráciától, elég nekem a cég papírtengere - fűzöm azért hozzá, de jelentősebb szempont, hogy így eltűnök a képből, és Scott is vigyori lesz megint még akkor is, ha szemernyivel nem lett több esélye. Bár aztán, bizalmat kapott, úgy látom, ami haladás, s Scott elég kitartó az időigényes prédák becserkészéhez is, főleg, mivel mindig mindent véresen komolyan képes venni. Ez utóbbi jelen esetben nem hátrány, sőt, kifejezett előnynek gondolnám, mert Josh-sal csak hosszútávon lehet tervezni bármit is, s azt hiszem, én lennék az első, aki beverné Scott fejét, ha csak szórakozni akarna egy lelkileg pont emiatt megnyomorult sráccal. Na de ennek veszélye egyedül nálam állna fenn, így nem féltem.
Behuppanok a kocsiba, ahogy bepakoltam a csomagtartóba mindent, várakozom. Nem is kell olyan vészesen sokat, fel is bukkannak, majd Scott ajtót nyit a nagybetegnek, aki behuppan hátra, Scott pedig mellé. Sunyin elvigyorodom, majd megszólalok: - Uraim, hova lesz a fuvar?
Scott pedig már replikázik is, és leadja a "rendelést": - Országúton a pokolba!
Színpadiasan megigazítom a szemüvegem, a visszapillantóból nézve rájuk. - Értettem, igenis - nyomom be az autórádiót, átállítva a pendrive-ra betéve az említett számot, a Highway to Hellt.
* * *
- Itt is volnánk, ha minden igaz - fékezek le, az út szélére parkolva. - Ha nem gond, nem mennék be - intek fejemmel a lakás felé, ahol már vannak. Duncan készítette elő a terepet, és bár már nem ugrik nekem lendületből; bár tesztelni még nem teszeltem eme feltételezésem; puszipajtások már sosem leszünk, és utálok feleslegesen vitázni. Scott bólint, Josh meg csak a földet bámulja.
- Kölyök - szólítom meg, most épp ez lett a neve -, mit gondolsz, mikor tudsz majd munkába állni?
- Drew, ne légy már ilyen, most jött ki a kórházból! - pirít rám azonnal Scott.
- Hétfőn beszélek Sindyvel... - feleli azonban halkan Josh, s én felsőbbrendű mosollyal oltom le Scottot némán. Egyrészt, Josh nem kisgyerek, másrészt egy kisgyereknek sem tesz jót, ha túl sok mindentől óvják, igenis tapasztalja meg az életet, és igenis érezze, nem állt meg semmi azért, mert ő kórházba került, az élet kegyetlen közönyösséggel megy tovább.
- Rendben, majd ő megmondja, mire számíthatsz, nagyobb tapasztalata van, kiokoskodjátok. Azért majd utána nézz be a klubba, és tájékoztass a fejleményekről, feleslegesen nem hívok sztárallűrökkel felszerelt, nyafka chipendale-eket - teljesen ártatlan kérés. Azt hiszem, majd akkor lövöm el a dolgot, annyi idő nem múlik rajta, hogy releváns legyen, s addigra kissé összébb is szedi majd magát, mert még mindig olyan, mint a napérzékeny etióp. Sápadt és gebe.
- Természetesen - feleli beleegyezőn. Scott közben kipakolja a cuccait, majd ő is kiszáll.
- Na, vigyázzatok egymásra -köszönnék el, de Josh, aki eddig dölöngélt egyik lábáról a másikra, és látszott rajta, hogy valami nyomja a szívét, végre megszólal, ibökve azt, ami eddig feszíthette belülről.
- Drew... igyekszem mihamarabb munkába állni - ragyognak fel elszántan kék szemei. Aprót szuszogva mosolyodom el.
- Efelől kétségem sincs - felelem még, majd beindítom a kocsit, s intve hajtok tovább. Kis hülye.
* * *
Épp erősen számfejtek és kalkulálok az irodában, mikor kopogtatnak az ajtón.
- Gyere! - szólok ki nyersen, tovább küzdve a számoszlopokkal. A belépő tétován megáll az ajtóban, arra késztetve, felpillantsak, mert ha Scott lenne, már magyarázna is, nem törődve azzal, épp görcsölök, de rendesen.
- Kölyök, miért nme ülsz le? - morranok fel kissé erélyesebben, amire a székig lép és leül. - Egy pillanat, ezt még befejezem.
- Oké - feleli halkan, én pedig visszagörnyedek, s még csapkodom párat a számológépet, a számítógépet és az asztalt felváltva. Aztán egy gyors mentés, homlokmasszírozás fél percben, majd hátradőlve pillantok rá. Hogy konstatálja, mondhatja, nekikezd.
- Sindy azt mondta, óvatosan nekikezdhetek, úgy saccolta, másfél-két hét, és újra minden bonyolultabb figurát alkalmazhatok.
- Másfél-két hét - gondolkodom el, elővéve a kis cigarettásomat, abból is egy Kojak nyalókát. - Akkor még maradna négy hét... Necc, de nem kivitelezhetetlen... - gondolkodom hangosan, aztán rátapadok a telefonomra, és felcsörgetem Scottot. - Gyere át. Most - szólok a készülékbe röviden, és le is teszem.
- Mehetek? - kérdezi Josh, de nemet intek.
- Még akarok valamit, de csak, ha már Scott is itt lesz, rá is vonatkozik az ügy. De addig is nyilatkozhatnál a közérzetedről.
- A közérzetemről? - emeli fel kissé a szemöldökét. - Jól vagyok... - ahogy elnézem, elég furán érzi magát, de legalbb most megkapta a kórházas dologért. Azóta is ég a fejem, ha visszagondolok arra, hogy Scott rákényszerített, hogy dumáljak egy kómás beteggel. Igaz, ha nem teszem, talán sosem tér magához, de ez részletkérdés.
Szerencséjére nem kell sokat nyökögnie, ennyi épp megteszi, s már meg is érkezik Scott.
- Mondd, Drew... - lép be valami papírokat böngészve közben, de felpillantva azonnal felderül. - Szia Josh! Hogy vagy? Mit mondott Sindy? - kezd csevegni, de mielőtt a fiú válaszolhatna, beleszólok.
- Majd megbeszélitek, először had mondjam, mert rengeteg a dolgom. Ugyebár szó esett nemrégiben egy bizonyos versenyről, amelyre nevezni szerettél volna - nézek Joshra, aki aprót bólint. - Duncan kilépésével értelemszerűen őt nem neveztethettem veled, mivel nem költök el jelentősebb összeget nevezési díjra egy olyan ember számára, akivel még csak baráti viszonyban sem vagyok - azt hiszem, ez érthető, nem is firtatom tovább. - Viszont úgy gondoltam, a határidő lejár, mielőtt dönthetnél magadtól, így beneveztelek - a fiú nyel egy nagyot, Scott pedig gyilkos tekintettel néz rám.
- Drew, képes voltál... - kezdene bele a mondókába, de lepisszegem.
- Shhhh. Természetesen nem kötelező végigcsinálnod, még akár csak elmenni sem, de azért had adjam elő a részleteket, és amire számíthatsz. Párosban neveztelek, ahogy eredetileg is, viszont nem a tiszta kategóriába, hanem a kevertbe. Ez annyit tesz, hogy nem kell teljesen tisztán rúdtáncos gyakorlatot előadni, hanem bele lehet keverni egyéb művészeti ágakat. Úgy gondoltam, egy hagyományos tánccal foglalkozó emberrel nevezlek, aki ha összekapja magát, akkor tud melléd a tiédhez hasonlóan színvonalas produkciót hozni.
- És ki az? - vág bele Scott, ezen a ponton már nem hagyva magát.
- Természetesen te, te majom, te nyertél táncversenyt, és téged akartak felvenni a modern tánccal foglalkozó Táncszínház gárdájába - nézek rá szúrósan, mire eltáltja a száját döbbenetében, s kölyök is viszonylag hasonló cuki állapotban van. Azt hiszem, sokkjukat kihasználva folytatom.
- Úgy képzeltem, hogy egy koncepció köré fűzzük fel az egész koreográfiát. A történet igen egyszerű, van a halott kedves, és az őt sirató szerető. Josh, te leszl az elérhetetlen, immáron halott kedves, aki a "levegőben" táncolva vágyik vissza szerelméhez a földre, de értelemszerűen nem térhet vissza, csak távolból vágyódhat, s Scott, te leszel a "földön ragadt" szerelmes, aki siratja halott kedvesét, és szintén vágyódik utána. Díszleteket intézem, szerintem hozok egy sírt, meg némi fekete anyagot, muszlint talán, hogy sejtelmesen áttetsző legyen, Josht majd világosabb kékes fénnyel, Scott, téged meg fehér fénnyel világítva meg, mikor szólózol, aztán majd a végén jön valami látomásszerű közös produkció, hogy majd visszarendeződve felkelhessen a Nap, és megtörjön az álom, s megmaradjon a keserédes szájíz a nézőseregben. Sindy nagyon rápörgött az ötletre, s a rúd részére abszolút van ötlete, amit ahhoz is tud igazítani, hogy milyen erőnlétben lesz Josh, a tánc részén is agyaltunk, és egész jó kis konstellációnk van már kiinduló anyagként. A versenyre utazva külön mennénk, viszont kötelező a közös szállodában tartózkodni, viszont megoldottam, hogy egy szobában lehessetek, így Joshnak nem tudna ártani senki, s kisebb az esélye, hogy inzultálják. A versenyen pedig külön öltözőrészt béreltem - nem is akarok belegondolni, mennyi pénzért... -, így ott sem lesz gond, majd hamar érkezünk, későn távozunk, és akkor már tömeg és sajtó sincs, valamint biztosítottak arról, hogy legrosszabb esetben használhatjuk valamelyik vészkijáratot, amely jó esetben csak tűz esetén szokott nyitva lenni, így szintén elkerüli a tömeg és a sajtó. Bennem ennyi merült fel, ha van kérdésetek, ellenvetésetek, megoldom és meggyőzlek benneteket az ellenkezőjéről - nyújtom ki a nyelvem, jelezve, ez utóbbi már csak vicc, majd komoly arcot öltve ismét magamra, az asztalra könyökölve nézek rájuk: - Nos? Benne vagytok?
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 14:52:19 | #16374 |
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Pukkancsnak
- Mi a fészkes fene?... - lép be Drew, miközben Scott és Duncan már percek óta verik egymást. Én meg nagyon félek...
Drew...!
Aztán hirtelen történik minden, és egy vödör büdös, ételmaradékos víz zúdul Duncanékre, és verekedni kezd velük Drew. De... inkább Drew veri őket. Aztán kiabálni kezd, de én csak keresem a menedéket Tom karjai között és a fülemre tapasztom a kezem, és nem akarok hallani semmit! Nem érdekel, ahogy veszekednek, nem akarok semmit tudni!
De aztán Tom is eltűnik, és én kettesben maradok Drew-val. És nagyon félek is tőle... túlságosan is félek tőle.
- Ülj le! - Parancsol, és én nem tudok, nem is merek tiltakozni! Megijedek, és leülök, majd mozdulatlanul figyelem, ahogy előkap egy nyalókát és megkínál... de én levegőt venni is alig merek, nemhogy nyalókáért mozdulni.
- Ne foss, béke van - jelenti be. - Szar az időzítés, de voltaképp bocsánatot akartam kérni. - MICSODA?! - Na, röviden tisztázom a te dolgaid is, aztán megyek, remélhetőleg lesz öt perc nyugtom gombát növeszteni a sarokban, mielőtt kitermeli az este az első vadbarmot, akit majd lelkesen kivághatok a klubból... Tegnap figyelmetlen voltam és könnyelmű. De most először kissé büszke vagyok rád, hogy mindazok ellenére ma itt múlatod az időd, ahelyett, hogy az ágyat nyomnád reszketve és bömbölve, mint egy csecsemő - mondja, de nem tudom, hogy ezt vehetem-e bóknak, vagy sért, és csak félreértettem...? - Az meg kifejezetten meglepett, hogy Duncan képes volt rávenni a páros indulásra. Nem akarlak lebeszélni, ne értsd félre, én lennék az utolsó, aki eljátssza a védelmező angyalod, ahelyett, hogy kilökne a francba a való világba, de jól gondold meg, hogy valóban végig tudod, és végig akarod-e csinálni, mert ott nem Duncan-ekből és Scottokból fog állni a tömeg, sőt, még csak nem is olyanokból, mint én, hanem olyasvalakikből, akik között lesznek olyanok, akik bármeddig elmennek majd, hogy megtörjenek és eltiporjanak a győzelem érdekében. Ez még a Duncan féléknek is komoly megmérettetés, hát még a Josh féléknek.
Igen.... tudom, hogy ezt újra kellene gondolni. De pont ő az, aki erre felnyitja a szemem, mikor ő az is, akinek csak bizonyítani vágyom? Hogy nem vagyok olyan... félős? Hogy én is férfi vagyok, akármit gondol is rólam?
- Más: látom, mekkora egy naiv pöcs vagy, de kérlek, csak egy kicsit vedd már elő az egykori prostituált ösztöneid, és ne szórakozz az emberekkel. - Ez most... mit akar jelenteni? - Hiszen olyan világos, mint a Nap, hogy mind a két marha a kegyeid keresi, és nem, nem barátságot akarnak, hanem hosszú távú kapcsolatot, amelynek intenzív része a szex. - Micsoda?! - Mondhatnám úgyis, hogy mindketten a lyukadra játszanak, és te bátorítod őket ebben a magad ügyefogyott módján. - NEMNEMNEM!
Innentől már nem is hallom, amit mond. Ő talán csak a bambulást látja, de belül felrobbanok! Ez... nem!
Nekem ők a barátaim!
Drew megint rosszul lát mindent! Hazudik nekem, aljas, szemétláda! Gyűlölöm!!!!
***
- Scott - állok meg mellette. - Igaz az, amit Drew mondott nekem? - kérdezem, mire felsóhajt és lehajtja a fejét, s meg sem próbálja tagadni. Rajtam a sor, hogy sóhajtsak egyet. - Én az igaz barátomnak gondoltalak téged - pillantok rá. - Azt hittem, hogy a bátyámként nézhetek fel rád, erre kiderül, hogy végig csak szexelni akartál velem - mondom keservesen. - Nem akarom ezt - jelentem be. - Ki fogok lépni, amint találok másik helyet.
Nem szól, hagy elmenni, és én meg már csak arra tudok gondolni, hogy Duncannel is ez lesz, amint megtalálom.
Ahogy elmegyek a terasz előtt és kinézek, Drew-t látom meg. Akaratlanul is az jut eszembe....
Ő tényleg érdekek nélkül közeledik, vagy bánt. Azt hiszem, ő az egyetlen... barátom. Mert a barát, akit nem vezetnek önös érdekek... és nekem még ellenségeim sincsenek.
Scott is... pedig én azt hittem, hogy a barátom, hogy kitart mellettem. Előre félek attól, hogy mi lesz velem, ha Duncan is... de sajnos azt hiszem, Drew az egyetlen, aki józanul látja az életemet. Duncan is csak azért volt kedves velem... semmi másért. Csak azért, hogy megszerezhessen. Ez aljas, alávaló dolog, azt hiszem!
Pont velem... pont engem akarnak, amikor olyan vagyok, mint egy emberi roncs. Mire kellhetek én akárkinek is? Drew-nak van igaza. Nem érek semmit. Nem tartozom senkihez és nincs senkim.
* * *
- Duncan... - nézek rá, mélyen a szemébe, és ő csak közelebb lép.
- Ne hallgass rá - jelenti be.
- De akkor miért... miért mondta? - kérdezem egy pillanatra elbizonytalanodva.
- Mert rosszat akar nekem - mondja nyugodt hangon, de ez nem tetszik, Drew verziója ésszerűbb, és azt hiszem, tényleg észre kellett volna vennem a jeleket. Olyan sok lett volna végig... de én van voltam!
- De mindig olyan furán nézed a műsoromat... most is... - kezdek pánikba esni. Ha most rájövök, hogy őt is elveszítettem... istenem!
- Josh, én... - kezdene szabadkozni, látom a szemén, de nem akarom!
- Nem! Nem akarom hallani, nem érdekel! - állítom le, és ellépek mellette.
Istenem, kihez mehetnék?
Ki az az egyetlen lény ezen a földön, aki józanul ítél meg engem?
És valahogy a lábam automatikusan indul el a terasz felé, ahol ő volt.
Már alszik. Fölé hajolva kezdem ébresztgetni, mire meghallom a hangját, és már mozdul, de késő, és csak a hatást érzem, ahogy ajkai az ajkaimhoz érnek, és mint akit leforráztak, húzódom a lehető legtávolabb tőle. Nem is hallom, csak nézek rá, ahogy rám pillant, majd bemegy, és visszajön.
- Scott, én nem... - hallom őt. Látok mindent, de ahogy közelednek felém, csak még hátrébb lépek.
- Maradjatok ott - ordítom el magam, és remegek. Érzem, hogy még a nyálam is folyik, lassan elvesztem az eszméletemet is.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget - néz rám Scott, de megint csak közelebb lép, mire megint megijedek, és fellépek a terasz párkányára.
- Azonnal gyere le onnan - lép közelebb Drew is, de én csak rázom a fejem, szipogom, és kiszárad a szám.
- Drew... - suttogom, majd felé nyújtanám a kezem, de valami végigszánt a testemen, és a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy lefelé esek, és kiabálnak körülöttem...
***
- Mi az, hogy nem tud semmit mondani?! - hallom az üvöltözést... már napok óta hallom. Be tudok azonosítani mindenkit, mégsem tudom, hol vagyok, mit keresek itt vagy mi ez a folyamatos pittyegés, ami már az őrületbe kerget.
Scott és Duncan, meg Tom, meg a többiek a bárból... egy valakit nem hallok.
Napok, hetek,.... talán évek, nem tudom, mióta nem vagyok képes felébredni, de Drew még nem volt bent. Vagy aludtam. Ebben a bizarr állapotban úgysem tudnék mást tenni, mint néha elpilledni. A szemem sem tudom kinyitni...
Néha egy nővérke jön és teszi rendbe az arcomat, cseppent a szemembe, kitörli a száraz nyálat a számból, és újraköti az infúziót.
Csak elkapott információim vannak.
Tudom, kómába estem, mert lezuhantam a teraszról és beütöttem a fejem. Azt is tudom, hogy az orvos szerint nem szenvedtem maradandó sérülést, mármint az agyam, de ez csak akkor fog kiderülni egészen biztosan, ha már felkelek. Amit viszont nem tudom, mikor lesz.
És az orvos sem mondta meg. Emlékszem a szavaira.
- Uram, higgyen nekem, én lennék a legboldogabb, ha tudnám. - A sóhajt is hallottam. - De lehet, hogy a következő percben magához tér, viszont lehet, hogy tíz év múlva se. - A hangja szomorú volt. - Annyit tehetnek, hogy hisznek és bíznak benne, beszélnek hozzá és segítenek neki, hogy legyen miért visszatérnie.
- Doktor úr... - Duncan! Ez ő! Hát mégis a barátja vagyok? - Josh-nak vannak idegi alapú betegségei is... és...
- Tudom, fiatalember. Láttam a kartonját, tudok a szorongásos betegségeiről, de nem tudok mit mondani. A tény, hogy egy roham miatt esett le, csak arra világít rá egészen biztosan, hogy maguk, barátai és munkatársai képtelenek megfelelően figyelni egy ennyire beteg emberre - intette meg az orvos. Duncan nem szólt, nem hallottam.
Később, mikor kiment az orvos, beszélgetett velem.
Elmondta, hogy minden rendben van, hogy átvitte magához Hamburgert és nem lesz semmi baja, mert ő majd vigyáz rá. Hogy hozott nekem virágot, meg hogy mennyire sajnálja a történteket. Fogta a kezem is, éreztem. De nem tudtam moccanni sem...
***
- Jó reggelt, szépségem - hallom meg Scott hangját. - Nem tudtam, mennyire látnál szívesen, de meg kellett néznem téged - sóhajt fel. - Milyen sápadt vagy... - Közeledik. Hallom, hogy közeledik, és megérinti az arcomat. Nem nagyon, csak picikét, ér hozz. - Annyira selymes a bőröd - nyög fel, ahogy simogatni kezd. - Olyan aljas féreg vagyok, hogy így kihasználom, hogy nem vagy eszméletednél, de muszáj megérintenem téged.... Szeretlek, Josh - sóhajt fel. Megremegnék, ha tudnék. - Hidd el, annyira bánom ezt az egészet, hogy el sem hiszed. De az életemet is odaadnám érted. Végig csak rád gondoltam... és látni, ahogy ott feküdtél... tudod. Véres volt a fejed is. Ijesztő voltál és mégsem tudtam arra gondolni, hogy ne szeresselek. Csak arra, hogy nem mondtam el őszintén, hogy minden érted volt... mindent csak miattad tettem és akartam tenni, mert annyira szeretlek...
Elhallgat. Valamit szöszöl, aztán valami puhát érzek a karomnál.
- Hoztam neked egy plüssmacskát - mondja. A hangja már mosolyog. - Remélem, mire legközelebb jövök, már te öleled magadhoz őt. - Itt elcsuklik a hangja. Tudom, pityereg.... annyira szeretném neki megmondani, hogy semmi baj, annyira szeretném megnyugtatni, hogy fel fogok ébredni... de Drew... annyira megkérdezném! Hol van Drew?! Miért nem jön be?! Miért nem akar látni?! Ennyire nem, érdeklem...? Pont őt? Aki tönkretett mindent...
De mintha érezné, hogy kire gondolok.
- Nem tudom, hogy mit tegyek... nem tudom, hogy mit mondjak Drew-nak sem. Bejöjjön? Te szeretnéd, ha itt lenne? - sóhajt fel, majd leül és megfogja a kezem. Drew említésére valahogy fellobban bennem valami. Jeleznem kell! Látni akarom őt! Hallani a hangját!
Megszorítom Scott kezét, legalábbis, amennyire tudom. Most az érintés sem érdekel. Látnom kell Drew-t.... muszáj!
- Doktor úr! - ordít fel Scott, és már kezdődik is minden... vizsgálatok, röntgen, gyógyszerek...
***
Aztán az egyik nap, talán délután lehet, nyílik az ajtó. Két ember lehet.
- Emlékeztess, minek is kellett idejönnöm?!
Ez a hang... istenem! Nem... NEM LEHET! Nem láthat így!
- Mert az orvos szerint a te nevedre reagált - osztja ki Scott. - Szóval ülj le mellé, és beszélgess.
- Hát hogyne...
- Drew, az egész a te hibád! - csattan Scott hangja és én olyan szívesen beleszólnék... de nem tudok! De bele kell! Ki kell nyitnom a szemem! Muszáj!
- Jól van már - sziszegi Drew és leül mellém. - Akár ki is mehetnél addig. - A szék reccsen, leült... itt ül mellettem!
- Kicserélem a virágok alatt a vizet - sóhajt fel Scott, majd hallom, hogy körbesétál az ágyon, elmozdítja a két vázámat és elindul. Amikor aztán hallom, hogy záródik az ajtó, nagyot dobban a szívem, de nem tudom, miért.
- Szarul nézel ki - hallom meg magam mellett Drew hangját. Ki kell... MUSZÁJ! Itt van, látnia kell, hogy nem adtam fel, mert akkor mindent elszúrok megint! Muszáj megmozdítanom....
- Josh... - nyög fel, ahogy nekem hirtelen iszonyatos fájdalom hasít a szemembe. Mintha pici tűk lennének.
- Scott, hozz egy orvos! - hallom kicsit távolabb, de még nem látok, hiába fordulok a hang felé.
- Mi történt? - Scott hangja kétségbeesett.
- Kinyitotta a szemét. - Drew hangja mintha vidám lenne...
- Drew... - suttogom. - Drew! - Folyamatosan a nevét ismételgetem, mire mellém lép. Látom, nem tudja, mit tegyen.
- Drew.... - Pici mosolyt erőltetek magamra és megmozdítanom a kezem... azt akarom, hogy megérintsen, de fáradt vagyok... nem bírom megemelni a karomat még...
|
| ef-chan | 2011. 07. 14. 16:17:12 | #15074 |
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)
Hanyadik pohárnál járok, faszom sem számolja, de már majdnem üres az üveg, mikor kopogást hallok.
- Drew, kérlek, engedj be! - Scott az, rezignáltan engedem el a fülem mellett a felszólítást, szóra sem méltatva, tudja pontosan, hogy nem akarok most senkivel beszélni. De mintha ma nem érdekelné eme aranyszabály, kopog újra, sokkal türelmetlenebbül.
- Scott, húzz a francba! - közlöm ingerülten, újabb felest tolva magamba, de nem távozik, helyette sikerül betörnie az irodám ajtaját a nagy igyekezetben, hogy bejusson.
- Drew - borul a nyakamba, de durván ellököm.
- Scott, húzz a francba, mielőtt pépesre verem a hátadon az irodát! - a hasonló fenyegetéseim általában üres szavak csupán, de a jelenlegi lelkiállapotomban, amely épp olyan baljós, mint mikor pépesre verték Lukát, és kórházba került, s én dühömben életemben másodszor szétvertem a fél bárt, komoly fenyegetés. - Tudod nagyon jól, hogy nincs ilyenekre szükségem, majd lerendezem magamban!
- Tudom, Drew, de nekem van rá szükségem! - néz rám, s csak most realizálom, hogy sír. Most kezdte, vagy már így jött be? Ismét átölel, hozzám bújva, s most nem lököm el, hagyom, s átölelem a hajába túrva simogatva. Sosem vallanám be, de voltaképp nekem is jól esik az ölelés.
- Mi történt? - kérdezem leültetve, s elé tolva egy felespohárnyi whiskey-t.
- Josh és Duncan neveznek a versenyre, és Duncan megint felment hozzá... - feleli, s olyan erővel szorul a pohárra a kezem, hogy az szétreped.
- Kurva életbe már azzal a kölyökkel! - vágom a használhatatlanná vált poharat a falnak. - Komolyan, miért neked kell mindig előbb belezúgni valakibe? Egyszer igazán megvárhatnád, míg valaki téged akar...
Nagyszerű, örülök, hogy nem hagyhatom el magam, ez legalább serkent arra, hogy előbb kilábaljak a saját bajomból. Nem mintha nem készített volna ki, hogy pont azzal a köcsöggel... Ahh, de nem is akarok rá gondolni, hogy vajon hányszor volt már vele együtt, miközben engem sem tolt el magától. Undorító hülye kis kurva!
- Mit csináljak, Drew? - csak a fejem ingatom. Tudom, hogy most nem segítenék a standard válaszommal, miszerint verje már ki végre a fejéből, vagy b verzióként engedje, hogy addig verjem a hülye fejét, míg elfelejti még azt is, hogy Josh egyáltalán létezett ebben a világban.
- Scott, Josh önálló emberi lény önálló döntésekkel. Ha úgy döntött, hogy szimpatizál Duncannal, lehetsz akármilyen féltékeny, sem lesz másképp. Talán ideje lenne egyértelműbb akciót indítanod, vagy bemártanod valahogy az egyébként szintén nem tiszta szándékból kedves és cukifalat Duncant. Bár... mindegy... - Luka jut megint eszembe. Nagyot vágok az asztalra, mire Scott megrezzen.
- Pihenj le, fáradtan többet képzelsz mindenbe, mint ami valójában. Kötve hiszem, hogy kúrnának, márpedig amíg nincs szex, addig nincs veszve semmi - állok fel, s inkább kivonulok levegőzni egyet. Rohadtul nincs kedvem ehhez a kurva beszélgetéshez annak ellenére, hogy tudom, csak rám számíthat ebben a bonyolult és egyre szövevényesebb ügyben. Mégsincs türelmem hozzá, egy csepp türelmem sincs, mert folyton Luka jár a fejemben.
* * *
Fáradtan telepedek le a sarokba, egy elszeparáltabb boxban. Haza kellett volna mennem egy kicsit aludni, de még véletlenül sem akartam velük összefutni. Mert minden bizonnyal összeszedte a cókmókját, és mivel eléggé sok gyűlt össze az idő folyamán, könnyen előfordulhatott volna, hogy reggel beléjük futok egyenest. S akkor tuti nem lettem volna képes visszatartani magam, pedig nem fogok egy ilyen kis senki miatt börtönbe vonulni pár évre. De volt haszna is, legalább megcsináltam azt a vacak rendezvénybiztonsági tervet.
Scott huppan le velem szemben. Napszemüveges tekintetem rávetem, s konstatálhatom, hogy egy pohár tejet nyújt felém, ami jót tesz másnapos gyomromnak. Vagy még aznaposnak számítok? Végtére is hajnalban kezdtem bepiálni.
- Tudom, hogy rossz az időzítés, meg minden, de muszáj valakivel beszélnem róla - kezd bele, mire csak legyintek, hogy hallgatom, bár nincs nagy kedvem megint hallgatni a legújabb fejleményeket a szappanoperájukban. Vajon ha megfilmesíteném a sztorit, mennyit kapnék érte? Mert a tipikus elemek megvannak, van egy difis főszereplő, Josh, megvan a két rivális hősszerelmes, Duncan és Scott, és annyi, de annyi műsort adtak már elő, miközben a főhős, Mr. Naiva semmit, de semmit nem vesz belőle észre, hogy az már valóban művészet még az élettől is. Bár az én sztorim sem lenne feltétlen unalmas, csak én nem beszélek róla... - Megkértem Sindyt, hogy érdeklődjön kicsit, mert ő bensőségesebb viszonyban van Josh-sal. Tudom, hogy ettől nem jobbak az esélyeim, de annyira jól esett hallani öt perce, hogy Josh szerint Duncan egy hülye ribanc, és hogy nem kavarna vele, még csak meg sem fordulna a fejében, és ezt Duncannal is közölte már.
- Hah, akkor vigyorogj kicsit arrébb, idegesítesz - válaszolom, letörölve a képéről a mosolyt.
- Figyelj, nem ér meg ennyit Luka... - mondaná, de felemelem a kezem, és befogom a száját.
- Kussolj be, és ne is emlegesd többé, helyette inkább hasznosítsd magad, és húzd a beled az irodába átolvasni a biztonsági tervet, amilyen állapotban vagyok, nem garantálom, hogy kurva precíz lenne!
Kissé elszomorodik, de Scott ilyen, szereti a hős megmentőt játszani, és rohadtul nem tud azzal mit kezdeni, hogy én eme mutatványára sosem vagyok vevő.
- Pihenned kellene - fordul még vissza, de csak a középső ujjamat mutatom fel válaszul.
* * *
- Hé Steve, hozz egy rohadt ásványvizet! - szólok a pincérnek. Egész forgalmas az este, kissé jobban is, mint kellene neki, kevés az ember... Kíváncsi vagyok, mikor fog valakinek eszébe jutni, hogy van két beugrósunk is, és emeli fel a kurva kagylót. Nem is tudom, mi lenne ezzel a hellyel, ha nem lennék. Már most egy merő káosz az egész, pedig itt ülök.
- Mi van már azzal a kurva vízzel?! - morgok magamban, unottan bámulva a felhozatalt. Egy értelmes meleg pasi sincs a környéken egy ideje...
Valaki megáll mellettem, gondolom megjött a kurva víz. Felpillantok, és Josht pillantom meg. A napszemüveg mögött megforgatom a szemem.
- Neked nem szabad kiszolgálni - veszem el a vizet. Tipli van, öcsém!
- Miattad jöttem ide - szólal meg, mire felemelem a szemöldököm, és ismét felé fordulok. Komolyan, ma miért vagyok ilyen kibaszott népszerű? - Bocsánatot akartam kérni - kezd mulyulni, és nem nagyon vágom a szitut. Mi fasz van? - Nem lett volna szabad... öhm... kimennem, vagy elvonulhattam volna a rohammal és akkor... akkor talán...
- Akkor talán mi? - horkanok fel. Kibaszottul mindegy, mit csináltál volna, akkor is így alakul - maximum a pofonnal lettem volna kevesebb, de az volt a legkevesebb tegnap. - Túl sokat gondolsz magadról.
- Én... sajnálom -fordul meg könnyes szemekkel, és érzem, elvetettem a sulykot. Most igazán nem rajta kellett volna levezetni a feszültségem.
- Josh! - szólok utána, de vagy nem hallja, vagy nem akarja hallani, akkor meg mindegy, csak eltűnik. Utálok ma létezni is!
Egy kis idő múlva mégis felkelek. Olyan idióta ez a kölyök, mindig komolyan tartok tőle, hogy egyszer felvágja az ereit, és szépen lehúzhatjuk a rolót egy időre, mert annyi a makulátlan jóhírünknek.
A pultnál érdeklődnék Tomtól, hogy merre tűnt, de senki sincs a pultban. Felkapom a vizet, de nem is kicsit. Hol ez az idióta Tom is?! Komolyan, mikor kezdett nálunk, hogy megengedi magának még mindig, hogy felügyelet nélkül hagyja a kasszát?
Észreveszem a raktárból kiszűrődő fényt, s ahogy közelebb érek, mintha Duncant hallanám ordibálni. Aztán Scott felel valamit. Mi a manó van ma? Sötéten elmosolyodom, úgy tűnik ma mindenkinek szüksége van egy kiadós picsánbaszásra.
- Mi a fészkes fene?... - kérdezném, de ahogy belépek, azzal kell szembesülnöm, hogy Scott, az én nyugodt, mosolygós Scottom épp Duncannal birkózik, mert verekedésnek csak csúfolni lehet azt a szánalmat, amit lerendeznek annak ellenére, hogy rendesen csépelik egymást. Tom a megrémült Josh mellett áll, és könyörgő pillantást vet rám, hogy csináljak már végre valamit.
Csinálok is. Visszalépek az ajtóból a kinti helyiségbe, megragadom a teleengedett felmosóvödröt, amellyel Steve az előbb mosott fel egy méretesebb hányástócsát, majd ismét a raktárba lépve borítom egyenesen a két kakaskodó nyakába. A hidegzuhanyból Duncan ébred előbb, s ugyanolyan lendülettel ugrana nekem vicsorítva, mint korábban tette Scottal szemben, de rossz lóra tett, én most kifejezetten nyugodt vagyok, hogy végre megpofozhatok valakit legálisan, és félrehajolva az ütése elől akkora öklöst vágok a gyomorszájába, hogy azonnal összeroskad egy kis levegőszünetre. Scott megindul a földre került ellenfele felé, nem tudom, nem is érdekel, hogy felsegítené, vagy rúgna még bele kettőt, ő is kap egy öklöst, hogy közelebbről megvizsgálhassa, mennyire férne rá a takarítás a raktárra. A másik kettő a raktár másik szegletében csak hüledezve húzza magát apróra.
- Szabad tudnom, mit műveltek itt? - érdeklődöm "roppant kedvesen". De nem várok választ költői kérdésemre. - Mi a fene ütött belétek, de komolyan? Elment a maradék eszetek is? Állandóan toljátok az arcomba, hogy milyen tuskó vagyok, mert sosem veszem figyelembe mások érzéseit, ti meg, a drágalátos jótét lelkek, egymást csépelitek, hogy ki szeretheti jobban Josht, de az eszetekbe sem jut, hogy mit érezhet, mikor két embert, akiket ráadásul még kedvel is, verekedni lát, s mit fog érezni akkor, amikor esetleg odáig fajultok, hogy akaratlanul is választásra kényszerítitek, mint a válófélben levő szülők! Elgondolkodtatok azon, hogy ez speciel mekkora taplóság, vagy mondjam ki nyíltan is, úgyis én vagyok a főgeci az épületben, csak mert nyíltan megmondom bárkinek, hogy mekkora egy baromarc?!
Annyira tudom, hogy mindkettejük gyengepontja Josh, épp ezért mérgesedik egyre gyorsabban el a munkakapcsolatuk, s úgy tűnik a szavaim kissé lehűtik a hangulatot. Akkor jön az osztás meg a tömegoszlatás.
- Na jó, úgy látom, egy napra sem omolhatok össze, mert vagytok olyan drágák, és helyettem ti hullotok apró darabokra a klubban meg áll a bál. Scott, megnézted már, amit mondtam? - nemlegesen int a fejével. - Akkor tiplizz, de kurva gyorsan, és hívd be öt másodpercen belül Martint és Mike-ot, mert kinn leeszik a pincérek fejét! - nem mozdul, csak néz rám. - ITT VAGY MÉG?! -ordítok most már teli torokból, mire végre kényszeredetten megmozdul. Duncan szája szegletére mosoly húzódik. Korai az öröme, mert ő következik.
- Duncan, húzz el fürdeni, mert bűzlesz! Úgy időzíts, hogy fél óráig a képedet sem akarom látni az öltözőn kívül!
- Nincs jogod... - kezdene vitatkozni, de fölé tornyosulok. Tekintetem, mint a jégcsap.
- Gondold meg, mit mondasz, mert két dobásod van még, és még a környékről is eltitlalak, nem csak kibaszlak a picsába - ismét nyitná a száját, de beelőzöm. - Nem, nem fogsz felmondani, sem kilépni, mert nem fogod itt hagyni a karmaink között a kis ártatlan báránykát, akit szerinted védeni kell még a levegőtől is! - ismét csak tátja a száját, de újból én vagyok a gyorsabb. - Ó, arról meg végképp ne álmodj! Joshnak is kell élnie valamiből, és igencsak a megszokás rabja, akkor sem menne veled, ha tótágast állsz, és ha meghallgatnád néha, nem csak rángatnád magaddal a hülyeségbe, tisztában lennél vele te is! - elnémul, még egy pillanatig farkasszemet nézünk, de megtörik. Persze, hogy feladja, hiszen ott mélyen, egészen belül érzi, igazam van. Így visszahúzza az agyarait, s ő is kilép a raktárból.
- Drew, annyira jó... - kezdene bele Tom, de pillantásomra megfagy benne a vér.
- Tom - üvöltök vele is. -, mióta divat a pultosnak felügyelet nélkül hagyni a kasszát? Ha egy centnyi hiány is lesz, repülsz a fenébe!
Már itt sincs, helyes. Ketten maradunk a raktárban, a rémülettől reszkető Josh, és én.
- Ülj le! - utasítom ellentmondást nem tűrve, s azonnal lehuppan a mögötte levő ládára. Körkörös mozdulatokkal röviden megmaszírozom a fejem, mert szét akar durranni, majd közelebb húzok egy másik ládát, és leülök vele szemben, előkapom a cigarettatartóm, majd felé nyújtom. Nemlegesen rázza a fejét, mire vállat vonok, s egy piros gömböt veszek ki belőle az arcomba tolva.
- Ne foss, béke van - vetem keresztbe az egyik lábam a másikon. - Szar az időzítés, de voltaképp bocsánatot akartam kérni - látom, hogy meglepődik. Sóhajtva feltolom a szemövegem a fejemre, s megdörzsölöm a szemem, fáj...
- Na, röviden tisztázom a te dolgaid is, aztán megyek, remélhetőleg lesz öt perc nyugtom gombát növeszteni a sarokban, mielőtt kitermeli az este az első vadbarmot, akit majd lelkesen kivághatok a klubból - kezdek bele tárgyilagosan, egyenesen rá nézve. - Tegnap figyelmetlen voltam és könnyelmű. De most először kissé büszke vagyok rád, hogy mindazok ellenére ma itt múlatod az időd, ahelyett, hogy az ágyat nyomnád reszkedve és bömbölve, mint egy csecsemő - még én sem tudom eldönteni, hogy most dicsérem, vagy bunkózom már megint. Számít ez? Az én arcomon ma úgyis minden elfér! - Az meg kifejezetten meglepett, hogy Duncan képes volt rávenni a páros indulásra. Nem akarlak lebeszélni, ne értsd félre, én lennék az utolsó, aki eljátsza a védelmező angyalod, ahelyett, hogy kilökne a francba a való világba, de jól gondold meg, hogy valóban végig tudod, és végig akarod-e csinálni, mert ott nem Duncan-ekből és Scottokból fog állni a tömeg, sőt, még csak nem is olyanokból, mint én, hanem olyasvalakikből, akik között lesznek olyanok, akik bármeddig elmennek majd, hogy megtörjenek és eltiporjanak a győzelem érdekében. Ez még a Duncan féléknek is komoly megmérettetés, hát még a Josh féléknek. Más: látom, mekkora egy naiv pöcs vagy, de kérlek, csak egy kicsit vedd már elő az egykori prostituált ösztöneid, és ne szórakozz az emberekkel. Hiszen olyan világos, mint a Nap, hogy mind a két marha a kegyeid keresi, és nem, nem barátságot akarnak, hanem hosszú távú kapcsolatot, amelynek intenzív része a szex. Mondhatnám úgyis, hogy mindketten a lyukadra játszanak, és te bátorítod őket ebben a magad ügyefogyott módján. Kérlek, ha nem akarsz egyiktől sem semmit, könnyítsd meg a saját és az ő dolguk is, és tisztázd ezt a kérdést, egyértelműen kihajítva mind a kettőt. Ha megtennéd, leköteleznél, de tényleg, mert a fele stresszadagomtól megszabadítanál, és talán nem dobnám fel a talpam 40 éves koromra. A lelkivilágommal meg nem kell foglalkozni. Igazán cukkerbogyó dolog, más talán értékelné is, hogy magadból kiindulva úgy érzed, szükségem van a törődésre, még ha az olyan ügyefogyott is, mint a te önmarcangolási kísérleted, de nekem nincs erre szükségem. Lukával egy jó ideje nem mentek rendben a dolgaink, nem tudom, mikor romlott el, hol repedt meg a szivárványszínű égbolt, de a tegnap csak az utolsó, apró löket volt, amelyre azt hiszem, belül már mind a ketten vágytunk, csak még nem volt meg a kellő elhatározásunk. Hazudnék, ha azt mondanám, ennek ellenére nem esik szarul, de nem vág a földhöz, van élet és van pasi is Lukán kívül. Felesleges aggódni, én sem teszem. Eleve furán indultunk neki a dolognak, és sok minden szólt az egész kapcsolat ellen, szóval...
Elhallgatok, és elgondolkodom. - Egyelőre ennyi, fogalmam sincs, akartam-e még valamit. Készülj az előadásodra, és ne légy láb alatt!
Felállok, majd feltűrve az ingem ujjait kilépek, és beállok a feszült Tom mellé mosogatni. Kezdetnek egy fél készletnyi felespohár bánja a dolgot, de legalább észhez térít engem is. Úgyis hamar megérkezik majd a váltás.
* * *
Egy jó ideje kinn levegőzöm, és "cigizek". Nem is tudom, mikor ettem ennyi nyalókát utoljára egymás után, de még cigiből is ritkán szívtam el egy egész szivartartónyit egyhuzamban, szünet nélkül. A csillagokat bámulom, s eljutottam fáradtságügyileg addig a szintig, mikor már nem esik nehezemre semmire sem gondolni. Olyan kellemes ez a csend, amely körbeölel. Felsóhajtok, egy újabb pálcika válik kukalakóvá, ennyi maradt az utolsó nyalókából.
Lehunyom a szemem, s ismét Luka jár az eszemben. Szerintem míg együtt voltunk, nem gondoltam rá ennyit, mint most. De hiába gondolom végig újra meg újra, fogalmam sincs, hol siklottunk ki. Idegesítő. Pedig megnyugtató lenne kifejezetten egyedül őt hibáztatni, de hazugság és önámítás lenne csak. De mivel fogalmam sincs, hol rontottam el, még csak előnyt sem tudok kovácsolni a tapasztalatból, és - szánalmas - de ez idegesít a legjobban az egészben. Szerettem egyáltalán?
Valami végigcsiklandozza az arcom. Odanyúlok, s ismét konstatálhatom, egy kósza könnycsepp volt az aljas áruló, amelyet követ pár újabb. A sírás mindig kiborít. Nem az, ami miatt sírok, hanem maga a dolog. Gyengének tűnik az ember, és azzá is válik tőle... De valahogy annyi minden után is, a sírásról a bátyám jut eszembe, az elkorcsosult teste, ahogy a saját hányásába és nyálába fulladva réved a semmibe, a nyitott koporsó, amelyben úgy hevert a mellkasán összefűzve a keze, mintha csak azt suttogná, borulj keblemre öcskös, s magammal viszlek, ne légy egyedül. Az iszonyat, amit éreztem, s amit ma is érzek, ha eszembe jut, iszonyat, amely megmérgezte a családunk és elhidegített mindenkit a másiktól, s nem maradt más nekünk, csak a szó, amely még összeköt minket lazán fűzve egybe: család.
Észre sem veszem, hogy sikerül annyira megvizsgálnom belülről a szemhéjam, hogy átcsalinkázok az álmok birodalmába.
* * *
Nehézkes és süppeteg minden. Valaki olyan lágyan szólít a nevemen. Önkéntelenül elmosolyodom, a sötétség és gondolattalanság békésen fog körbe, s a valóság még messze, ahogy félálomban mocorodom egyet. A hang azonban bizonytalanul folytatja, hah, melózni kell biztosan.
Nem szólok, csak megragadom a “jól ismert” kis kezet, s magamhoz húzom, hogy lágy csókot leheljek ajkaira, majd lágyan mormogom kinyitva a szemem, hogy megcsodálhassam kipirult arcát: - Jó reggelt, Luka!
A megszokott kép helyett viszont valami egészen extrém fogad. Odafenn a plafon helyett a csillagok, közvetlen előttem barna hajzuhatag és barna szemek helyett szőke fürtök, s rémülettől leblokkolt kék szemek. Josh? Úgy engedem el, mintha égetne , s csak annyit tudok kinyögni még álomtól ittasan: - Basszus!
Szerkesztve ef-chan által @ 2011. 07. 14. 17:04:34
|
| Rauko | 2011. 07. 13. 23:39:35 | #15050 |
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Amikor végzek a műsorral, az öltözőbe megyek. Össze kellene készülnöm. Duncan a show után mondtam, hogy elvinne egy hamburgerre. Hát, helyesebben ő megveszi az étteremben, én megvárom a kocsijában, és nálunk megesszük. Mert mi így járunk étterembe. A születésnapomon romantikus vacsorára vitt.
Izgalmas volt elmondása szerint, mire kikönyörögte a gondnokomtól a pótkulcsot és elmondta, hogy nem akar rosszat. Mert hozzá sem szeretek menni igazán. A kocsiját is nehezen szoktam meg, de már elvagyok vele, csak nem mindig végzünk egyszerre, neki néha partnere van.
Épp öltözök, és a felsőmet keresem, amikor nyílik az ajtó.
- Segíthetek? - kérdezem az ajtón belépő Drew-t, akinek picit sem örülök. Igazán nem vagyok most a megjegyzéseire hangolva.
- Nem, nem vagyok rászorulva - vágja hozzám. Megint flegmázik... komolyan. Idegesítő férfi. - Viszont, mondanivalóm az akad. - Elindul felém, de szerencsére nem hozzám ér, hanem az ajtóra tapasztja a kezét. De van alatta egy papír is. - Nemrég nyomták a kezembe, s előzékeny kedvemben lévén megmutatom neked is, bár inkább Duncanra vonatkozik. Mert hiába vagy láthatóan tehetségesebb, látom magam előtt, ahogy már a gondolatára megmerevednek az izmaid, majd remegni kezdesz, mint földrengéskor a kocsonya. Ha netalán csalódnom kellene benned, amitől nem félek, Scottot zargathatod a részletekkel, én lúzerekkel nem foglalkozom. - Sértenének a szavai, ha nem szoktam volna meg, hogy egy szerencsétlennek tart, aki inkább menjen idegosztályra. Ezt is megkaptam már. Egyszer idegesen azt is a fejemhez vágta, hogy ha nem akartam volna, nem lett volna muszáj kurvának mennem. Azt rossz volt hallani. De nagyon nem szeretem... Ha negyedannyira lenne csak figyelmes, mint Scott, imádnék itt dolgozni. De így hogy menjek másik helyre, mikor ezt szoktam meg?
Gondolataimból a kezei szakítanak ki, amik megérintenek. Remegni kezdek, de ő elenged, és magamra hagy, így a földre ülve kezdek sírni, és a térdeimet ölelem, így próbálok megnyugodni, fogalmam sincs, meddig.
***
Amikor eldöntöm, hogy kimegyek és megkeresem Duncant, hogy mikor indulunk, két ismeretlent látok és Drew-t. Azonnal tudom, hogy baj lesz, de amikor karokat érzek a derekam körül és a pofámba tolakodik egy másik idegen, azonnal remegni kezdek. Drew arca kúszik be a látóterembe, de már annyira remegek, hogy nem értek semmit, nem hallok semmit.
- Josh - hallok meg egy ismerős hangot, és szinte menekülök a hang irányába, fejem mélyen a mellkasába fúrva.
- Duncan... - suttogom folyamatosan a nevét, és ő a hátamat, a fejemet simogatja, és lassan megnyugszom.
- Mi történt? - lép mellénk Tim. - Jézusom, ki volt ez a fasz? - kérdezi idegesen, de Duncan leinti, miközben Tim közelebb lép és végigsimít a karomon.
- Mi van itt? - hallom meg Scott hangját. - Óóóó, Josh - lép mellém, és már érintene meg, de szinte magam elé tolom Duncant, és rémült tekintettel nézek Timre.
- Vigyétek el - sírom halkan, mire Scott visszahúzza a kezét.
- Sajnálom Scott, tudod, hogy ilyenkor milyen - mondja Duncan még szorosabban ölelve magához, majd belecsókol a hajamba és a fülembe suttog, hogy nincs baj, hogy már vége, hogy nem lesz gond.
Nem fogok fel mindent abból, ami körülöttem történik, de a könnyeimen át szinte érzem, hogy Drew mennyire ideges s csalódott. Aztán hirtelen halkul el mindenki, ahogy egy hatalmas puffanást lehet hallani, én pedig még jobban összerezzenek. Aztán újra Drew, de most valahogy más a szeme. Nem villódzik.
- Semmi baj, már senki nem fog hozzád érni, biztonságban vagy. Menj haza, és pihend ki magad. Az sem baj, ha következő hétig nem jössz be dolgozni. A pénzzel ne törődj, megkapod a teljes bért, mintha dolgoztál volna, csak kapd össze kicsit magad. - Valahonnan érzem, hogy most nem érintene meg, mégis félve bújok közelebb Duncan erős mellkasához, ahogy hallgatom őt. Szívesen végigsimítanék az arcán, hiszen szinte tapintható, mennyire szomorú most.
- Duncan, üljetek le valahol kicsit, amíg Josh megnyugszik - sóhajt fel Scott. De azt hiszem, nekem lennének kérdéseim.
- Scott - szólalok meg halkan. - Ki volt ez a fiú? - kérdezem.
- Kiket láttál? - kérdezi.
- Egy fiatalabbik akart azt hiszem, kezet fogni velem, a másik meg hátulról ölelt át, de őt nem láttam - mondom, mire Duncan összerezzen.
- Ki a faszt engedtek be a privát részlegbe, Scott? - kérdezi, szinte üvöltve. - Nem igaz, hogy ilyeneknek teszitek ki szerencsétlent - ölel meg még jobban. Szinte fáj, de jól esik.
- Én nem engedtem be senkit - mondja halkan Scott. - De a fiú Luka volt, Drew... exe. Azt hiszem, ez egyértelmű, most szakítottak. A másik Luka szeretője lehetett. Abból a vallási szarból szedhette össze, ahova járt - sóhajt fel. - Egy vodka-narancsot? - kérdezi, mire félve bólintok.
- De én csak a narancsot kérem, a vodka a tiéd - mosolygok rá félénken, mire érzem, hogy Duncan picit megremeg. - Összepakolok és megyünk - mondom Scottnak, aki veszi az adást.
- Rendben lesztek? - kérdezi Tim. - Hozzak valamit?
- Nem, köszi - mondom kedvesen, és behúzom Duncant az öltözőbe. Ahogy záródik az ajtó, belevág egyet a falba, majd leül a tükör előtti székre. Én közben még halkan sírogatok, majd, ahogy a falba ver, megijedek, így bocsánatot kér. Bár valahogy... magam sem értem. Nem sokkolt most annyira ez az egész. Talán az az oka, hogy előtte Drew megérintett és már kisírtam magam.
- Nem hiszem el, ekkora gecit! Nem elég, hogy állandóan baszogat téged, még ilyeneket is csinál! Aljas kis szarzsák - hadarja, és csak mondja, mondja, perceken keresztül. És nem ismétel. Csodálom benne, hogy mennyi káromkodást ismer.
- De ő a főnökünk - lépek elé, és megsimogatom az arcát. - Akármilyen is, tőle kapjuk a fizetésünket.
- De akkor is, minek kell idecipelni az exribancát? - fortyog, de már lényegesen halkabban.
- Nem direkt csinálta, te is tudod, Duncan. - Elé lépek, mire az ölébe húz. Közben meglátja a szórólapot az asztalon, és elveszi.
- Ez mi? - nézegeti, majd mikor elolvassa, rám pillant. - Mit keres ez pont nálad? - húzza fel a szemöldökét.
- Drew eljött megmondani, hogy van ilyen, de téged fognak nevezni, mert én lúzer vagyok - mosolygok rá kínosan. - De nem baj, te nagyon ügyes leszel, és majd biztosan - kezdeném, de leint, és a derekamat körbeölelve tartja és olvassa a lapot.
- Van páros nevezés is - pislog rám.
- Van párod? - kérdezem felcsillanó szemekkel. - Nem is meséltél róla, hogy neked...
- Neeem, buta - nevet fel. - Arra gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy megmutassuk a kedves főnökeinknek, hogy nagyon tudsz te is - kacsint rám.
- Duncan. Én nem fogok nevezni veled. - Határozott vagyok, nem fogok.
Nem. Nem fogok. Nem tud rávenni.
***
- Scott! Nevezünk a pole dance versenyre - vigyorog Duncan, én meg felsóhajtva dobom le magam a fal melletti székre.
- Együtt? - kérdezi Scott, meglepően furcsa és kifejezetten szomorkás hangon.
- Ja. Pénteken meg hozunk ide egy páros műsort, oké? - kérdezi, és kifejezetten boldog.
- Josh, te is ezt akarod? - fordul felém.
- Hát persze - mosolygok rá. Ekkor jut eszembe... - De Scott... Drew jól van? - kérdezem, mire csak nemlegesen megingatja a fejét.
- Ilyenkor nem nagyon, de holnapra rendbe jön - mondja, de látom, hogy ő sem gondolja komolyan.
- Aggódom érte - sóhajtok fel, mire mindketten meglepetten pislognak rám. - Mármint... pénteken hozzuk a páros műsort, oké? - Olyan vörös lehetek, mint egy főtt rák!
- Öööhm... oké - bólint rá Scott. - És, otthon szeretnél maradni pár napot? - kérdezi.
- Nem, köszi - mosolygok rá. - Próbálnunk kell, és majd kiheverem. Duncan úgyis elvisz vacsorázni - mosolygok partneremre, mire Scott megint furcsán néz.
- Rendben - mondja elsötétülő tekintettel. - Megnézem Drew-t. Sziasztok! - Feláll és lelép. Duncan felé fordulok, mire megrántja a vállát.
- Hallottad? Mehetünk - mosolyog rám. - Menjünk, beszaladok a hambikért és húzunk hozzád. - Feláll és a kezét nyújtja, amit mosolyogva elfogadok, de ahogy megfordulok, meglátom a sarkon álló, és felénk néző Scottot. Hm. Talán csak gondolkodik, hogy milyen számot is mutathatunk be ketten.
***
- Itt is vagyok - száll be a kocsiba, kezében egy zacsi, és ide érzem a két óriáshambi illatát. A másik kezében egy két és fél literes Pepsi. Mindkettőt a kezembe adja. - Mond Josh... nem vagy túl egy kicsit hamar ezen az érintés dolgon most? - kérdezi kicsit aggódva.
- Tudod... azt hiszem, Drew edzett meg - mosolygok rá. - Sokszor megérint és így kicsit sikerül szoknom a dolgot.
- De nem haragszol ezért? - kérdezi megint, miközben indexel és kikanyarodunk.
- Hm... azt hiszem, nem. Ha ő nem lenne, azt hiszem, ettől a maitól simán vihettetek volna a kórházba. Az a pap átölelt engem, Duncan, még a gondolat is elborzaszt - jegyzem meg.
- Nem baj, már vége - szólal meg és végigsimít a combomon. Csak mosolygok. Duncan jó fiú.
***
Másnap reggel Sindyvel van találkozóm, hiszen Duncan nélkül is kell edzéseket tartanom. Én délre megyek hozzá a terembe, Duncan majd háromra jön és kilencre jelentkeztünk le Scott-hoz, akkorra oda kell érni a klubba. Bár ma is van fellépés, nem nagy szám, csak előadjuk az eddigit és kész. Az új műsort jövő hét pénteken visszük.
- Hallottam a tegnapi balesetről - szólal meg Sindy az egyik pihenőidőben.
- Honnan? - kérdezem azonnal, de csak mosolyog. Nem fogja elmondani.
- Tudod, mindig az jut eszembe, hogy miért nem jöttél még össze Duncannel. Szép pár lennétek, ugyanaz a munkátok, és...
- Nem. Nem lenne jó ötlet - sóhajtok fel és a hátamra fekszem. - Duncan a barátom, és abból nekem nagyon kevés van. Ha szeretőt keresnék, akkor olyan körből választanám, akit ismerek, de nem a barátom. Nem mellesleg nem tudnám elviselni Duncan pénzkeresési szokásait, ha kapcsolatban lennénk. Nem akarok egy ribanccal járni és Duncan az, mert hagyja magát másoknak - köpöm a szavakat, mire Sindy meglepetten pislog rám. - Tudja, elmondtam már ezt neki, de neki kell az a plusz pénz, amit én nem tudok megkeresni.
- Tudnád - szólal meg halkan, de csak villogó szemekkel nézek rá. - És Scott, vagy Drew?
- Drew utál engem és én sem kedvelem - fordulok felé és határozottan nézek rá. - Nagyon helyes férfi, de a modora nem kicsit... kellemetlen. Scott viszont...
- Scott kedves veled és figyelmes.
- Gyanús vagy te nekem - fordulok felé. - Valamelyikük megkért, hogy faggass a szerelmi életemről? - Vicces, hogy Sindy mennyire nem szeret hazudni. Most is csak feláll és elindul kifelé, hogy hozzon inni. Mindig ezt csinálja...
***
- Szép estét - lépünk be együtt a Lolliba Duncannel, és a pulthoz megyünk. Tom gondterhelt.
- Mi a baj? - kérdezem tőle kedvesen.
- Scott idegbeteg, Drew egész este használhatatlan, nekem meg elegem van - fakad ki. - Steve és Gabriel kiszolgál a tánctéren, én meg itt baszom a rezet egyedül - fújtat, mire körbenézek. Tényleg vannak egy páran.
- Hm... nekem van egy ötletem - kacsint rá Duncan, és már én is tudom, mire gondol.
- Milyen ötlet? - fordul felénk Tom, de Duncan csak feláll, elvesz egy tálcát, és várja a parancsot, én meg mosolyogva kötök egy kötényt és a mosogatóhoz lépek.
- Srácok... - néz ránk. - De a gyakorlás.
- Duncan éjfélkor jön, én meg fél egykor - rántom meg a vállam, mikor Dunc már elment. - Bemelegítettünk Sindynél.
- Ahh, akkor köszi. Na, pillanat, ki kell vinnem Drewnak a piáját - mondja, és már indulna, de nekem bevillan valami.
- Várj... hadd vigyem én. - Megfordul és kétkedve néz rám. - Kerülővel megyek, nem fogok bemenni a vendégtérbe, úgyis hátul ül - bizonygatom, és elveszem tőle az ásványvizet, majd elindulok. Sokan észrevesznek, de nem jönnek ki, hiszen akik ide járnak tudják, hogy nem szeretem, ha a közelemben vannak.
Ahogy odaérek, egy lehajtott fejű, nagyon rossz állapotban levő Drew-t látok. Megállok mellette, mire felpillant rám.
- Neked nem szabad kiszolgálni - jegyzi meg, de elveszi a vizet és inni kezd. Napszemüveg van rajta... szóval tényleg ki lehet akadva.
- Miattad jöttem ide - jelentem ki, mire felemeli a fejét és azt hiszem, engem néz. - Bocsánatot akartam kérni - hajtom le a fejem, és a tálcát magamhoz ölelve folytatom. - Nem lett volna szabad... öhm... kimennem, vagy elvonulhattam volna a rohammal és akkor... akkor talán..
- Akkor talán mi? - csattan fel, én pedig lemerevedek. - Kibaszottul mindegy, mit csináltál volna, akkor is így alakul - fújtatja. - Túl sokat gondolsz magadról - forgatja meg a tőrt a szívemben még jobban. Már könnyesek a szemeim... hiszen csak segíteni akartam.
- Én... sajnálom - mondom, és megfordulok. Hallom, hogy utánam szól, de nem érdekel. Hátramegyek a raktárba, és zokogni kezdek. Tom jön utánam.
- Megint cseszeget? - kérdezi, és ad egy zsepit.
- Pedig én békülni akartam - szipogom.
- Jön Duncan - mondja hirtelen, mire megtörlöm az arcom és elkezdek kutatni. Tom nem érti.
- Megveri, ha megtudja, hogy megint megbántott - mondom rémülten, mire Tom veszi a lapot.
- Hé, mi a szitu? - lép be.
- Öhm.. csak kerestem egy... italt és nem találtam és behívtam Tomot is - mosolygok rá. Közelebb jön.
- És a piát sirattad? - kérdezi idegesen.
- Nem sírtam - jelentem ki. Már indulna, de elkapom a kezét. - Ő a főnökünk, emlékszel? Nem verheted meg Drew-t - mondom, és Scott, aki ekkor lép be, sajnos vbiztos hallotta.
- Leszarom - kiabál Duncan. - Az egy érzéketlen geci! A kibaszott verseny után elhúzunk innen a faszba mindketten - néz rám, majd Scottra, mintha csak kijelenttette volna, hogy biztos a felmondásunk. De én nem akarom... de ezt majd neki is el kell mondanom.
|
| ef-chan | 2011. 07. 12. 15:31:38 | #15011 |
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)
- Scott, Scott! - hol az anyádban vagy már? Komolyan, ha az alkalmazottam lenne, már rég kivágtam volna a francba. Sosincs, mikor kellene, bezzeg baromságot azt tud rendelni egy halommal. Mi a franc ez a rahedli konfettihez hasonlatos vacak meg a rengeteg habgép? Már megint milyen buli lesz, amiről nem tudok?!
Szó szerint végigviharzom a folyosón azzal a szándékkal, hogy feltépjem az irodája ajtaját, és nem törődve azzal, dug-e épp valakit, ráborítsam az asztalát. Mostanában egyre több ilyen manővere van, és kifejezetten utálom, mikor a hátam mögött szervezkedik. Útközben azonban zene üti meg a fülem. Egy pillanatra megállok, s már tudom, valóban az öltözőből jön. Valaki melegít. Ez a zene inkább Josh stílusa... Észrevétlen, mondjuk nem nehéz, bömböl a zene eléggé, betámasztom az ajtófélfát, nem árt néha ellenőrizni, tart-e még rendesen...
Egy darabig nem vesz észre, s így megfigyelhetem azt a Josht, aki önmaga mer lenni, mert azt hiszi, nem látja senki. Persze csak gyakorol, melegít, mondhatná bárki, de nem, ez nem ilyen egyszerű. Ilyenkor olyan átkozottul szexi! Az ok egyszerű: természetes. Fenn a színpadon is zseniális, a közönségnek, de nem önmagához képest. Ott valami olyat mutat, aminek szeretnék, hogy legyen, de voltaképp talán magától is csömörlik, s ezért menekül oly nagyon onnan. Csak egy kicsit élvezné, megállíthatatlan lenne. Bár az is igaz, valószínűleg nem maradna ebben a nightclubban. Így megelégszik ennyivel.
Bár nem tudom, még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy Scott babusgatása jó hatással lenne rá. Persze megértem Scottot, meg akarja fektetni, hogy ez most vagy tíz év múlva lesz, neki mindegy, addig kúrogat mással, de a tekintete az elárulja. Ismerem, jó ideje ismerem, jobban, mint bárki más. Ha nem lennénk mind a ketten domináns típusok, szerintem már rég együtt élnénk.
Na de a kényelmes kukkolásnak annyi, mivel leleplez, bár annyira nem bújtam el, hogy ez akkora feladat legyen. Ahhoz képest egész sokáig “rejtőztem”. Lehet, mégis engedni kellett volna az egyik részeg pillanatomban megfogalmazott vágyamnak, s titkosügynöknek menni. Igaz, mikor lemodelleztük, mennyire pocsékul lehet közben cukorfalatokra vadászni, már nem is volt olyan vonzó. Miért mindig azok a szakmák számítanak menőnek, amelyeket nem lehet kamatoztatni pasizás közben?
- Miben segíthetek? - kérdezi, miután stílusosan lekígyózott a rúdról. Nem mintha ez rám hatna. Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok fából, de ezt jól tudom leplezni.
- Csak nem tudtam, melyikőtök próbál - felelem flegmán csúsztatva, mert pontosan tudtam, hogy ő próbálhat csak. Nem rá vagyok dühös, de most nem vagyok barátságosan kommunikatív. Bár Scott állítja, hogy sosem, pedig ez nem igaz, csak itt mindig felcsesz agyilag, hogy legyen valaki, aki helyette leordítja az alkalmazottaink fejét. Rohadt egy taktikus, én meg rohadt egyszerű vagyok, így mindig eléri a célját. De az én bajom, hagytam a fejemre nőni.
- Sajnálom, ha zavartam, lehalkíthatom a zenét - túr a hajába, s nem szándékolt kacérsággal törli a pólójába az arcát. A kivillanó idomok, neki ezek az erősségei. Scott meg egy perverz, a mai ruha egyenesen felhívás lesz tangóra, aztán majd megint jön hozzám, hogy vakarjam le a hódoló tömeget a fiúról, mert szerencsétlen mimóza rosszul kezeli ezeket a helyzeteket. Akkor menjen el telefonszexelni! Ott nincs érintés, sem vizslató tekintetek, s netalán haza is követő fantábora sem alakulna ki, az fix. Max. valakinek hatalmas telefonszámlát csinálna, és halálra keresné magát mások hülyeségével, nem úgy, mint itt, hiszen, ha nincs minimális tapi, hogy a ruci alá csusszanjon a pénz, akkor nincs, csak az alapfizu. Ahh, de esze annyi, mint problémakezelési tehetsége. Nulla.
- Nem kell, úgyis mész zuhanyozni hamarosan, nem? - én meg megyek, és szakrálisan felnégyelem Scottot. Bólint válaszul. Tudom én anélkül is, de helyes, illedelmesen befosós a kölyök.
- Van valami új figurád? Láttam múltkor a tanárodat - íme, Drew-féle diszkrét kutatás aziránt, érdemes-e fizetnem azt a libát is. Scott szerint főnyeremény, szerintem meg nézzenek youtube videót, azért van a net, hogy az ember végre megint autodidakta legyen, minek minden nyavalyához tanár?
- Tanultam ezt-azt - ez aztán kimerítő válasz... de legyintek is, felesleges erőlködni, csak belekötnék, és mire Scotthoz érek, megint lenyugszom, akkor meg hogy adom elő neki hitelesen, hogy menjen az anyjába? Ez így pont jó, épp fel tudom magam húzni még azon, hogy jószerével igyekszik azzal szabadulni tőlem, hogy levegőnek néz. Ezzel a gondolattal pont megnyúzom Scottot. Csak tudnám, miért tölt el ekkora örömmel már a gondolat is, hogy meg fogom nyúzni...
* * *
- Mi ez a sok kibebaszott vacak már megint cirka 5 millióért? - vágom Scott elé a szállítólevelet. Szerencsétlen futár már vagy fél órája vár, de majd Scottyka szépen magyarázkodik neki, nekem úgyis elő kell készítenem az előadásokat, és ellenőrizni, minden rendben van-e, mielőtt felengedek bárkit is arra a nyomorék színpadra.
Scott felnéz rám, épp valamivel szöszölt, majd az elé vágott papírra pillant: - Hogy ez? Emlékszel, kivették a hátsó termet jövő hét hétfőre, ami egyébként is gyenge nap szokott lenni, a kuncsaft kérte ezeket a plusz kellékeket. Ne aggódj, bevasalom rajta - vigyorog, én meg hülyén érzem magam, mert most egész úgy alakult a helyzet, mintha tök feleslegesen hisztiznék.
- Ahh, igazán kedves vagy, hogy erről úgy mellesleg tájékoztatsz, tekintve, hogy egészen más biztonsági előírások vonatkoznak egy habpartyra, arról nem is beszélve, hogy a többi vendég mennyire lesz lelkes, hogy habosbabos faszok rohangálnak át, összecseszve mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy habpartyhoz öltözött-e vagy sem. Szerintem egy egész szivartartónyi nyalókába kerülne, mire mindenkit a helyére tennék. De hát, ez nem olyan káros, mint a cigi volt, igazad van, szívjam csak, ha már fasz épp nincs kéznél.
Megvakarja a tarkóját: - Izé, szólni akartam ám, hogy meg kellene valahogy oldani, hogy ne legyen átjárás, meg ilyenek, csak kiment a fejemből, mert tudod, Josh...
- Nem, nem érdekel Josh, sem a nyűgjei, írj egy kibaszott emailt a részletekkel, hogy holnap kidolgozhassam a szükséges terveket, ha már így cirka négy nappal rendezvény előtt eszedbe jutott végre Joshon kívül bármi más is. Én megértem, hogy szeretnéd, ha az a kölyök hosszabb távon is az ágymelegítőd lenne, de ez ne befolyásolja a munkád, mert rohadt pipa leszek, és rajta fogom levezetni, hogy eszedbe jusson, mi a dolgod, ha a könnyes szemecskéibe nézel! - vágok az asztalra, majd kiviharzom, fújtatva, mint egy felajzott bika.
* * *
Azt hiszem, kissé drasztikus voltam. A bárpultnál iszogatva, mindent immáron rendben tudva, és talán végre élvezve is egy kicsit az estét, erre jutottam. Ahh, ez is Scott hibája, ha szerelmes, rögtön tiszta zizzent lesz. Pechemre minden második pasiba, akit kinéz magának, piszok szerelmes tud lenni... Josh egy ilyen második. Említettem már, hogy: Juhé?
- Drew, tényleg sajnálom, átküldtem mindent - nehezedik egy kéz a vállamra, amelyet azonnal gyengéden végigsimítok.
- Nem, én sajnálom, túreagáltam. Azt hiszem, kissé fáradt vagyok.
- Tudom - feleli, majd kissé megnyomogatja a vállam. Isteni keze van!
- Ma is megnézed velem?
- Muszáj? - a szokásos performance, a szokásos elemekkel. Úgyis igent mondok, de lételemem, hogy kéressem magam... Bár, ha megint benyögi, hogy ilyenkor rosszabb vagyok, mint egy hisztis uke, betöröm az orrát.
- Naaa - csinál úgy, mint egy nagy gyerek, mire sóhajtok, és bólintok egyet.
- Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak tudhatlak - szorít utolsót a vállamon, majd a színpad előtti székek felé veszi az irányt.
- Én is - morgom az orrom alatt, aztán felhajtom a poharam tartalmát, s mellé telepedem az első sorba.
Miért van erre szüksége? Az a a fixa ideája, hogy így nem válik gyanússá, s ilyenkor mindig szabadon gyönyörködhet Joshban. Szerintem csak kínozza magát, de ő tudja. Azzal mindenesetre tisztában vagyok, hogy fáj neki, hogy nem tartozik a “kiváltságosok” közé, s nem érintheti meg még csak röviden sem. Ezért is neheztel rám, mert én nem törődöm ilyesmikkel, s hiába látja ő is, hogy nem vagyok közkedvelt Josh szemében, mégis néha kifejezetten az az érzésem, féltékeny rám. Pedig én csak neki próbálok segíteni azzal, hogy szoktatom a fiút. Az lenne egyébként a legjobb, ha konkrétan kikosarazná végre, továbbléphetne, és megnyugodna. Hiszen annyi jó husi jár ide, és a fele még csak nem is tiltakozna, ha Scott megtisztelné a figyelmével.
- Drew, hogy vagytok Lukával? - szegezi nekem váratlanul a kérdést a semmiből Scott.
- Épp menstruál - foglalom össze tömören, mire igen meglepett fejjel néz rám barátom, s bár nem rózsás a helyzet, komolyan kacagni támad kedvem.
- Á - legyintek. - Hosszú és bonyolult. Megint hallott valamit a zseniális szektájában, tudod, az a vasárnapi anyámkínja csoport, meg a homoszexuálisakat is befogadó vallási szarságaik... Aztán ismét feltette a “legalább egyszer gyere el” lemezt. Meg nem is tudom... Azt hiszem, mostanában kicsit elhanyagoltuk egymást, mert mióta belépett ebbe a vallási közösségbe, egyáltalán nem hajlandó a klubba jönni, mert ez eretnek dolog. Van egy olyan érzésem, legszívesebben azt mondaná, lépjek ki, de nem meri. Nem igazán tudom, mit csináljak vele. Jó volt vele lenni, de nem tudom, meddig leszek képes kezelni a változást, amit produkál.
Csak sóhajt. Igen, nekem is hasonló a véleményem. Luka valahogy régen olyasvalaki volt, akivel el tudtam volna képzelni az életem. Most már nem vagyok benne biztos, de nem tudom, nem érzem magam arra sem késznek, hogy továbblépjek, mert valljuk be, kényelmes, mert van. Kevesen tolerálják bizonyos dolgaim. Ő eddig megtette, de kezd terhessé válni. Régen rossz, de még hiányzik az elhatározásom.
- Mikor szakítasz vele? - kérdi kis idő múlva Scott. Duncan már fenn produkciózik a színpadon.
- Nem tudom, fogalmam sincs, mikor futok bele megint. Nappal alszom, délután a szektás gyűlésein van, este pedig én jövök ide. Azt hiszem, már jó ideje csak egymás mellett élünk. De annyira bunkó még én sem vagyok, hogy telefonon vagy emailben közöljem vele, hogy pakolja a cuccait.
- Remélem, nem fog akkora cirkuszt csapni, mint a legutóbbi exed.
- Kapd be, Scott, de tövig - villantok rá gyilkos pillantást. - Mintha a te exeid nem rendeztek volna ordenáré jelenetet a klubban eleget.
- Tény, de egyikük sem verte félholtra az új pasim, aki mellesleg a klub igen felkapott táncosa volt.
- Nem csak ezért szedtem fel Lukát. De ezt már megbeszéltük.
- Valamiért mégis azt súgják az ösztöneim, hogy nem fogod dobni, mert a hülye büszkeséged nem fogja engedni.
- Inkább a saját magánéleteddel kellene törődnöd. Úgyis most vonaglik fel a színpadra - vágom rövidre a beszélgetés fonalát.
Be kell vallanom, valójában annyira nem kín végigülni az előadásokat. Josh akkor sem volt már semmi, mikor felvette Scott, de azóta határozottan fejlődött. Egyedül a kisugárzása az, amin nem tud változtatni. Nem a külsejével van baj, odavannak érte, nem is a mozgásával, mert profi, egyszerűen csak nem élvezi teljes mértékben. Annyi lehetőség lenne pedig benne, s mennyi mindennel lehetne kombinálni ezt a virtuozitást, amely benne él, ha nem kellene attól tartani minden pillanatban, hogy összeomlik a színpadon. Mert érintések nélkül nincs közös tánc, pedig iszonyatos dolgokat tudnának akár csak ketten Duncannal is, aki elvileg nem tabu, mégis, inkább fel sem vetem az ötletet Scottnak, mert nyílt támadásnak vélné, és a végén Duncanra lenne féltékeny. Így is elgondolkodik néha a dolgon...
- Drew, szerinted Josh belemenne egy hasonlóba? - nyújt felém egy papírfecnit Scott, amiről már messze visít, hogy valami reklám valami rendezvényről. Közben meg felsóhajt, mert Josh-babája végzett. Jaj, meg ne halj már! Szép volt, jó volt, megint úgy érzem, nem hiába fizetem Sindyt, de azért beájulni nem a te dolgot, így is be vagy neki épp eléggé. Persze megértem, formás fenék, kidolgozott test, amelyen játékosan körbe lehetne rajzolni a legtöbb izmot, amely kifejezetten izgató lehet, főleg, ha ilyen hófehérke-effektusban szenved még hozzá valaki. Na meg Scottnak bejön a kicsike lelkivilága is. Jobbára egyezni szokott az ízlésünk pedig, s el kell ismernem, külsőleg nem lenne ellenemre, de ezek a hülyeségek, amiket produkál, hogy x meg y az megérinthet, de z nem, csak b jöhet értem taxival, mert különben elveszett bárányka leszek, de Scotty te ne vigyél haza, mert jaj, na ettől a falnak megyek. Bár hazudnék, ha nem vallanám be bárkinek nyíltan, imádom szekírozni, imádom, mikor már ha csak meglát, bizonytalan lesz, bár próbálja álcázni, mert védtelennek érzi magát, nem tudva, épp milyen merényletet készülök ellene elkövetni.
Na de a papír.
- Mi ez? - kérdezem. - Tudod, hogy ebben a félhomályban nem látok rendesen olvasni - nem véletlenül vagyok szemüveges...
- Rúdtáncos-verseny, rendes nagy rangadó.
- Josh, meg a verseny, ahol sokan vannak, és a legkevésbé sem veszik figyelembe a “Ne érj hozzám, mert sikítok” szabályt? Nem, kizárt dolog. Nem hinném, hogy örülne, ha az orra alá dugnád. Bár reklámnak nem lenne rossz, de inkább Duncannak villantsd fel, ő még lehet, meg is kedvel miatta - egy csipetnyi gúnyt sikerült csempészni a válaszomba, de most tényleg, kettőnk közül ő ismeri jobban, mégis engem zargat ilyen banálisan bugyuta kérdésekkel?!
- Mégis szeretném, ha megmutatnád neki.
- Ééééén? - nézek rá most már egyenesen úgy, mint aki meghülyült. Aztán leesik. - Engem úgyis utál, mi?
- Nem erről van szó, csak te, ha akarod, meggyőzöd róla, ha kell, a büszkesége maradékát véve célba - néz rám bociszemekkel.
- De miért is jó az nekem, hogy meggyőzöm?
- Naaaa, cserébe kérhetsz bármekkora szívességet.
- Tudod, mit, teszek rá. Csak egyet kérek: nekem ne kelljen semmi pluszt bajlódnom amiatt, mert esetlegesen elmegy a versenyre. Nem szervezek utat, nem szánok a profit rám eső részéből egy fityinget sem semmire, se nevezésre, se ruhára, semmire. Te meg végre elfelejted, ha a projekt végére sem szeded fel.
- Az utóbbit nem ígérhetem, de a többi tárgyában áll az alku - pecsételi meg az “üzletünk” egy kézfogással.
- De ne számíts tőlem nagy erőfeszítésre, megmutatom neki, elejtek pár szót, és a többi rajta áll.
- Értettem, főnök - szalutál viccesen, én meg csak úgy “viccből” alárúgok.
* * *
Na jó, essünk túl rajta hamar. Josh még minden bizonnyal az öltözőben szenved, meg gondolom, várja közben a taxit, amivel majd hazafurikázik. Nem foglalkozom túl sokat a kopogással, rákoppintok egyet az ajtóra, és már be is nyitok. Josh megint a tipikus riadt fejével bámul rám, pedig már “fel van öltözve”, csak félmeztelen flangál.
- Segíthetek? - jön a sablonkérdés.
Előveszem a barátságosabbik mosolyom, bár ettől is hajlamosak berezelni az emberek. Luka szerint amikor mosolygom, épp úgy nézek ki, mint Stephen King híres, bohóc alakban flangáló ufósorozatgyilkosa, Az. Mondjuk nem tudom, mennyire hiteles ezen megállapítása, mert ezek után mindig kuncogva évődünk addig, míg az ágyban nem kötünk ki.
- Nem, nem vagyok rászorulva - felelem mosolyommal ellentétben kevésbé kedvesen. Utálom ezt a hülye kérdést, mit mondjak, de? - Viszont mondanivalóm az akad - lépek közel, s a mellette levő öltözőajtóra vágom a kezem, a lapot rápaszírozva. - Nemrég nyomták a kezembe, s előzékeny kedvemben lévén megmutatom neked is, bár inkább Duncanra vonatkozik. Mert hiába vagy láthatóan tehetségesebb, látom magam előtt, ahogy már a gondolatára megmerevednek az izmaid, majd remegni kezdesz, mint földrengéskor a kocsonya. Ha netalán csalódnom kellene benned, amitől nem félek, Scottot zargathatod a részletekkel, én lúzerekkel nem foglalkozom - engedem el a lapot, amely lehullik a földre. Őt viszont nem érdekli, egy fél pillanatra sem mer szem elől téveszteni, amely még szélesebbre húzza a vigyort az ajkaimon. Váratlan mozdulattal nehezednek kezeim két oldalról a vállára, s érzem e rövid érintkezés alatt is, hogy felmegy a pulzusszáma, de még láthatóbb, hogy nehezen kezdi venni a levegőt. - Az új figura tetszetős volt, csak a fejed volt hervasztóan illúzióromboló, mint mindig - pöckölök a homlokára még búcsúzóul, majd kilépek az öltözőből, magára hagyva a kezdeti kocsonyásodás állapotába eső fiút.
Azért hálás tudnék lenni azért, ha egyszer végre úgy reagálna erre, ahogy illik, és jól utánam vágná az első dolgot, ami a kezébe kerül, nem törődve vele, hogy geci mód levonnám a fizetéséből...
* * *
- Na, mission completed - vágódom le Scott mellé a bárpulthoz pár pillanattal később. Jó ha negyedórája hagytam magára?
- Remélem, ajtóstul rontottál a házba... - jegyzi meg kevésbé lelkesen Scott.
- Mondtam, hogy ne várj nagy erőfeszítéseket. A képébe nyomtam a papírt, aztán majd úgysem jelentkezik nálad, hogy szeretne bármit is.
- Azzal ugye tisztában vagy, hogy néha lehetetlenebb vagy, mint Josh.
Felkuncogok: - Na persze, simán.
- Drew? - hallok egy ismerős hangot a hátam mögül, de nem igazán akarok hinni a fülemnek. Szinkronban fordulunk meg Scottal, és azt hiszem, mind a kettőnknek leesik képletesen az álla.
- Luka? Hogyhogy itt? - örülök meg, s azonnal magamhoz húzom egy könnyed, üdvözlő csókra. Ugyan hagyja magát, mégis olyan feszülten viselkedik.
Amint elengedem, kissé távolabb húzódik, ami kifejezetten nem tetszik, de hogy ezek után előkerül egy másik fószer is, annak még kevésbé örülök. Ki a fenével jött ide?
- Drew, ő itt Nadger atya - mutatja be, és felvont szemöldökkel, gyilkos pillantással fogok kezet az életem másik megkeserítőjével.
- Minek köszönhetem a látogatás? - érdeklődöm gúnyosan, de Luka jelzi, hogy szeretné, ha nyugisabb helyre vonulnánk. Hát egye-fene, kivezetem, szándékosan átkarolva, és mellőzve a pöcsfej “barátját”, majd a személyzeti bejáróról nyíló, az öltözőket és az irodákat a klubbal összekötő folyosóra terelgetem kettőjüket, itt elég nagy a csend már.
- Szóval? - vágom keresztbe a kezem a mellkasom előtt kíváncsian, a falnak dőlve.
Luka csak ácsorog hallgatagon, az utánfutó pedig épp most érne be minket, ha nem nyílna az öltözőajtó, s Josh lép ki rajta. Luka kap az alkalmon, mintha kerülni akarná a forró kását, pedig ő jött ide, feltételezem azzal a szándékkal, hogy mond valamit.
- Örvendek, Luka vagyok, benned kit tisztelhetek? - lép közelebb Joshhoz, aki azonnal visszahátrálna, de az atya hátulról szinte átöleli mosolyogva. Villámgyorsan lépek közbe Lukát hátrarántva, s nem szándékosan, de a folyosó falának lökve, az atyának pedig egy pofont lekeverve.
- Josh, jól vagy? - keresem a tekintetét, de most nem tetézem a bajt, nem hogy nem érek hozzá, még tisztes egy lépéses távolságban is maradok, de késő. Remegni kezd falfehérré vált arccal, s minden bizonnyal csupán egy hajszál választja el a következő szinttől, amikor sikoltozva csapkod is mindezek mellé. Francba már!
- Mi a fene ütött beléd, Drew?! - ragadja meg a kezem, s fordít maga felé dühtől kipirulva Luka.
- Nyugodj meg - fogom meg a két vállát, de fél szemmel még mindig Josht figyelem. Scott, hol az anyádban vagy, amikor szükség lenne rád?
- Már hogy nyugodnék meg? - sipítozik tovább Luka, mikor felbukkan végre Duncan.
- Duncan, Josh... - mondanám az utasítást, de egy pofon csattan az arcomon. Elképedve nézek Lukára, aki szintén megilletődötten, talán tettétől riadtan pillant rám.
- Ne... ne merészelj semmibe venni... - nyögi elhalóan, mire bennem is elszakad a cérna, s erősen megmarkolva a csuklóját megfordítom, magamhoz préselem, s szembefordítom, hogy láthassa az összeomlófélben levő Josht.
- Ez a srác érintésfóbiában szenved, ti meg itt csak úgy nekiugrotok és ölelgetitek, aztán még neked áll feljebb?! - vágom pofon a tényekkel, durván lökve el magatól. Nem hiszem el, hogy megpofozott!
- Honnan kellett volna tudnom? - szólal meg kissé elbizonytalanodva Luka.
- Tudhatnád, ha nem lógnál folyton a drágalátos atyáddal - nem gondolkodom, csak szúrok a szavaimmal.
- Fogd csak az összes problémánk az egyházra! - kapja fel Luka is a vizet. - Mindig is jó voltál abban, hogy másokban találd meg azt a hibát, ami valójában benned van!
- Már megint mi a jó büdös francot vétettem?
- Velem mikor törődsz annyit, mint ezzel a táncosfiúcskával? Ő az új kedvenced, hm?
- Mi van? - kész, kiakadok. - Hiszen mióta csak összeköltöztünk állandóan ki van nyalva a segged! Mindig is az volt a legfontosabb számomra, hogy jól érezd magad, és ki merj menni a verekedés után az utcára!
- Hát ez az! Volt valaha legalább egy őszinte pillanatod, amikor valóban engem szerettél, és nem csak kompenzálni akartad, hogy véleményed szerint lelki nyomorékká tett az, hogy a kórházba kerültem?
- Már megint itt járunk? Hányszor kérjek még bocsánatot, és hányszor húzzam be fülem-farkam még, hogy elfelejtsd azt az esetet? Mert tudod, ideje lenne túllépned rajt,a mert rohadt idegesítő vagy!
Megtorpan, s szemeibe könny gyűlik. - Szóval idegesítő vagyok? - kérdez vissza, s kissé idegbeteg mód kuncog fel. - Én vagyok az idegesítő? Hát tudod mit? Elegem van! Elegem van belőled! Voltaképp régóta elegem van belőled!
- Akkor miért vagy még itt?
- Magam sem tudom!!! - a könnyek megállíthatatlanul kezdenek potyogni a szemeiből, s hirtelen rosszul érzem magam. Nem akartam megbántani, de tudja, hogy olyan könnyen fel lehet ingerelni minden vacakkal.
- Luka... - simogatnám meg az arcát, de elcsapja a kezem. Az egész folyosón megfagy a levegő.
- Elhagylak Drew, érted? - néz rám meggyötört arccal, vádlón. - Tudom, hogy neked nem fog semmit számítani az egész...
- Luka, miről beszélsz? - nézem a saját kezem, amellyel nem érinthettem meg.
- Beleuntam Drew. Nadger atya veled ellentétben törődik velem! Csak a kulcsokat jöttem visszaadni.
Talán azt várja mindenki, hogy robbanok, hogy csapkodni vagy üvöltözni kezdek, de csak állok, mint akit letaglóztak, s figyelem a lakáskulcsot, amit a kezembe nyomott, majd a távolodó alakját, amelyet más férfi karja ölel áttámogatón, nem az enyém. Tekintetem elsötétül, ahogy becsukódik mögöttük a művészbejáró, s kezemmel hatalmasat vágok a folyosó falába.
Mikor megfordulok, a szinte önkívületlenül sokkos állapotban levő Joshon kívül mindenki összerezzen, de csak előveszem a kis cigarettatartóm, s egy hosszúkás, csavart alakú nyalókát kapok elő, a számba véve, majd teljes nyugalmat erőltetve magamra, lépek vissza Joshhoz. Ismét a tekintetét keresem, s mintha semmi sem történt volna az előbb, tőlem szokatlan gyengédséggel szólalok meg: - Semmi baj, már senki nem fog hozzád érni, biztonságban vagy. Menj haza, és pihend ki magad. Az sem baj, ha következő hétig nem jössz be dolgozni. A pénzzel ne törődj, megkapod a teljes bért, mintha dolgoztál volna, csak kapd össze kicsit magad - hogy végeztem, felegyenesedem, majd Scott vállára teszem a kezem. - Rád hagyom a többit, ha nem baj. Nekem most egy kis dolgom van Jackkel és Daniels-szel. Lehetőleg ne zavarjon senki.
Scott már tudja, mi következik. Az irodába lépve magamra zárom az ajtót, irtózatosat fejelek a falba, majd megszédülve csendes zokogásba kezdek, hogy majd ha megnyugszom, vállalhatatlan részegre ihassam majd magam.
|
| Rauko | 2011. 06. 03. 13:54:49 | #14044 |
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
- Na, jó legyél Hamburger, apu siet haza - emelem fel a kicsinek véletlenül sem nevezhető szőrpamacsot, piszézünk, leteszem, mire ő kedvesen nyávog egyet, és elvonul rosszalkodni. Ilyenkor szabad, mikor nem látom... kiéli magát, aztán ha reggel hazajövök, kicsit kiengedem levegőzni, és mire fekszek le aludni, ő is visszajön és együtt szundizunk.
A taxihoz megyek. Mindig ugyanazt a taxist kérem, ha lehetséges, ha már megszoktam valakit, plusz pénzt is hajlandó vagyok fizetni érte.
- Szép estét, Josh - köszön rá az idősebb férfi.
- Önnek is, Mr. Tinkelbarn - mosolygok rá. - Hogy van ma?
- Kellemes napom volt, köszönöm, szép summát összeszedtem - jelenti be büszkén.
- Ohh, akkor megvan Barny-nak a kismotorra való, igaz? - kérdezem, mire mosolyogva bólint. Barny az unokája, most volt egy éves, de nem nagyon tudott neki ajándékot venni, mert nem volt elég pénze. Bár a lánya mondta, hogy nem kell, ragaszkodott hozzá, hiszen a megboldogult Mrs. Tinkelbarn is ezt akarná. Majdnem megélte az első, és azóta is egyetlen unokája születését, egy héttel vitt el korábban a rák.
Ezért szeretem ugyanazt a taxist kérni. Megismerem, összebarátkozunk, sokat mesél magáról, és én is. Semmi baja azzal, amit csinálok, megért és elfogadta, hogy meleg vagyok és a testemmel keresem a kenyeremet.
Elérünk a bárba. A Lolli most is szépen ki van világítva, ahogy mindig. Scott és Drew sok gondot fordítanak arra, hogy aki az utcán sétál, meglássa és be akarjon térni egy italra vagy egy kurvára. Kettőjük közül én Scottal vagyok jobb viszonyban, ő karolt fel és segített nekem, ma is jó barátom, gyakran beszélgetünk is. Ő ajánlotta anno az állást és mutatott be Sindynek, a tanárnőmnek, akitől megtanultam mindent. Naphosszat voltunk együtt akkoriban, hiszen az volt életem mélypontja. Scott volt az igazi nagytestvérem, hiszen sosem tudtam rá úgy nézni, mint pasira. Mindig csak egy kedves testvért láttam benne, valakit, akinek kisírhatom magam, valakit, aki Chriscat utolsó kuncsaftja volt. Emlékszem, akkor kaptam pánikrohamot, mikor hozzáért a combomhoz. Kórházba akart vinni, de végül csak kivitt a parkba, beszélgettünk, és lassan megnyugodtam. Onnantól soha nem nézett rám azokkal a kéjvágyó szemekkel. Még csak el sem csattant egy csók sem, és ennek én nagyon örülök. Egyelőre semmiképp nem vagyok kész egy kapcsolatra.
Drew-t ritkán látom. Nem is szeretem különösebben, hiszen ha találkozunk is, mintha direkt hozzám akarna érni, a karomhoz, a hátamhoz, pedig tudja, hogy nem szeretem. Néha még kifejezetten bunkó is szokott lenni, így ha tudom, elkerülöm. A műsoromat gyakran megnézi, majdnem minden este ül, és bámul, ha a színpadon vagyok, de ahogy lejövök, mintha direkt célja lenne, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon és rosszul érezzem magam. Nem tudom, mit árthattam neki, de azóta ilyen, mióta az első alkalommal Scott elmondta neki, hogy beteg vagyok.
- Miért nem megy orvoshoz? - kérdezte, és rám sem nézett.
- Mert nem akar, és ne bántsd! Nem is tudod, miken ment keresztül szerencsétlen! - Scott mindig védeni akart engem... Mindentől, mindenkitől.
- Ha önállóan boldogulni akar, akkor ne legyen ilyen lúzer - nézett rám azokkal a villogó szemeivel. Nem haragudtam rá akkor sem és most sem utálom, csak nem értem, hogy mit ártottam neki. Scott szerint ő mindenkivel ilyen, akit gyengének érez, de ez akkor sem korrekt, ő nem isten, hogy ítéletet mondjon felettem!
- Jó estét - köszönök be mosolyogva, de még kevesen vannak, a hostok, néhány táncos, a pultosok és Scott, aki int is, hogy menjek oda hozzá.
- Hogy van az én csillagom? - kérdezi mosolyogva, miután leültem mellé.
- Megvagyok, köszönöm, készülök a műsorra - felelem. - Mikor jövök én?
- Duncan után, tizenegy körül, addig menj hátra és készülj. - Jogos, az órára nézve látom, hogy nyolc óra, és még be kell melegítenem, át kell öltöznöm, így a pult mögé sétálok, elveszek egy fél literes ásványvizet és már megyek is hátra.
Lepakolok az öltözőnkbe, hiszen nekünk, táncosoknak van saját, a hostok külön szárnyban vannak, mert van egy-lát privát szoba és mi nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mit csinálnak. Nem ítéli el őket itt senki, hiszen jómagam is voltam kurva, csak... nem vagyok rá kíváncsi.
A gyakorlószoba viszont egy helyiség, oda sétálok, hiszen egy óra bemelegítés épp kell. Beérek, be is teszek egy kellemes számot.
Pár hajlítás, nyújtás, guggolás, és már pattanok is fel a rúdra a szokásos gyakorlóruhában, egy testhez simuló nadrág, felül egy ugyanannyira passzos, fekete felső. Szeretem ezt, így érzem a rudat is, a mozgásom is így az igazi, a színpadon meg úgyis kell egyet vetkőzni a tánc előtt.
A műsorban mondjuk nem erre fogok táncolni, de babonából nem próbálok már a műsor előtt két órával, akkor biztosan elrontanám. Sindytől tanultam ezt, és teljesen igaza van.
Épp fejjel lefelé lógok a rúdon, amit körbekulcsoltam a lábaimmal, és pici csípőmozgásokat csinálok. Egy férfinál ez kényesebb, mert azért van mire vigyáznom, így még inkább fontos, hogy a lábam izmos legyen és megtartson, de ne legyen vastag. Nem olyan könnyű ez.
Aztán valahogy az ajtó felé pillantok. Egy kellemes alakú, magas, férfias arcú, villogós szemű, szemüveges férfi áll az ajtófélfának támaszkodva, és engem figyel. Meglepve nézek rá, majd felhúzom magam és egy elegáns spirálban lecsúszok a rúdtól, majd rá nézek.
- Miben segíthetek? - kérdezem Drew-t.
- Csak nem tudtam, melyikőtök próbál - feleli flegmán.
- Sajnálom, ha zavartam, lehalkíthatom a zenét - nézek rám, és beletúrok a hajamba, majd a felsőbe törlöm az arcom, ezzel viszont kivillan a felsőtestem. Eszemben sincs direkt csábítani, de zavar, ha izzadok.
- Nem kell, úgyis mész zuhanyozni hamarosan, nem? - kérdezi, én meg bólintok. - Van valami új figurád? Láttam múltkor a tanárodat. - Igen, két napja léptem fel, akkor Sindy is eljött megnézni.
- Tanultam ezt-azt - válaszolom, de ahogy indul újra a gyakorlószámom, megint elkezdek feltekeredni a rúdra, már rá sem nézve. Majdnem a szám végéig itt van még, de mielőtt végeznék, eltűnik.
Sajnálatos, hogy ilyen a modora. Pedig kifejezetten helyes és érdekes férfi. Férfias, érdekes jelenség, csak a modora... az hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis amikor velem beszél. Olyankor flegma, bunkó... de már nem foglalkozom vele.
- Josh, Duncan kijött a fürdőből, gyere, megcsinálom a sminkedet - robban be Tim, az egyik kisegítő fiú. Kedves, hiperaktív és szeleburdi, mióta itt vagyok, azóta a barátom. Neki engedem, hogy megérintsem, mert muszáj, és nem is tartok tőle különösebben, tudom, hogy ártalmatlan.
***
Ma fekete ruhát kapok, bőrből, és kifejezetten sokat mutat. A szorosabbik értelemben kaptam egy alsót és egy szíjat felülre, hogy azért legyen rajtam valami, de... mindegy. A mai este témája Spanyolország. Duncan, aki aktív táncos, torreádor-féleségnek öltözik, én azt hiszem, mint a passzív táncos, spanyol kurva vagyok, vagy nem is tudom. Ő is rúdtáncol, de ilyenek csak ketten vagyunk, a többi srác sima táncos, ők mindig utánunk jönnek.
Mire ő végez, én már a színpad mellett állok és várom, hogy felmehessek. Scott és Drew az első sorban ülnek, mint mindig. Scott rám kacsint, én visszamosolygok rá, Drew-ra ilyenkor rá sem nézek. Duncan lejön, megölel, kapok egy puszit, és megyek is fel. Duncantől is elviselem, ha megérint, meg nmég egy fiú van, Tom, aki pincér és jó barát. De másnak tabu vagyok.
Felcsendül az első néhány dallam és tudom, hogy innentől 38 másodpercem van megszabadulni a köntösömtől, a lehető legerotikusabban, picit táncikálva már itt is. 0.56-kor beindul az igazi zene, ekkorra már az alig-rucimban kell a rúd körül tekeregnem, de még nem rajta, majd ahogy elindulnak a dallamok, mehet a móka.
Az új koreográfia nehezebb, több benne az akrobatikus-erotikus elem, de Sindy szerint jobban illik hozzám. Ő most nem tudott mondjuk jönni, de nem is baj. Ha elrontom, nem kell, hogy lássa.
A zene alatt, ahogy Sindy mondta, szeretkezek a rúddal. A pole dance lényege az, hogy érezd, tudd és elég hajlékony legyél, és állítólag én jó vagyok ebben, így ez most különlegesebb előadás. Ennyi erotikát ritkán csempészünk egy-egy táncba, de Sindy szerint most ez kell, a spanyol téma és Shakira Objection tango-ja megköveteli.
Teljes beleéléssel táncolok végig, hozva azt a Josht, akit a közönség szeret, de alig tudom kivárni, hogy vége legyen. Amikor ez megtörténik, meghajolok, csókot dobok és elindulok az öltözőm felé, hogy szusszanjak egy nagyot, mielőtt haza indulok.
|
| yoshizawa | 2009. 08. 11. 15:21:56 | #1477 |
Karakter: Chika
- Halljam!- Kezdi követelőzően. Pff. Ezzel nagyon nem könnyíted meg a dolgomat. Sóhajtok egyet és szemébe nézek. Ááááá. Ez ez ez nagyon rossz ötlet volt részemről. Ez a pszichopata tekintet… És ez a baljóslatú aura, még hozzá pluszban, ami körüllengi egész testét…
Erős seme vagyok, de… ami sokk, az sokk. El kell fordulnom, mert nem bírom. Ideges leszek, már csak attól, hogy Sawadára nézek. Egy horrorfilmben se láttam még olyan félelmetes jelenséget, mint amilyen félelmetes egy jelenség most ő. Muszáj összekaparnom valahová elpárolgott bátorságom, mielőtt bármit is ki tudnék nyögni neki. Én és az a nagy szám. Ha nem mondtam volna Ashitának, amit mondtam, most nem kéne itt ülnöm és várnom a perceken belüli biztos halálomra.
Nyugi Chika, nyugi. Áhh a fenéket tudok ilyen helyzetben megnyugodni. Méély levegőt veszek és felkészítem magamat a legrosszabbakra. Ezután kezdek el a lehető leg halkabban beszélni, mellkasát fixírozva:
- Hogy idézzem magam, valami olyasmit mondtam, hogy jó lenne nélküled. – bököm ki végre, mint egy csínytevésen kapott kisgyerek, majd hozzáteszem. - Meg talán azt is, hogy miért nem engem szeret? – szánalmasnak találom, még én is azt, ahogy mentegetőzök. Pláne neki. Ugyanúgy, ahogy azt is, hogy kezeim magam elé kapom halálos ütésétől tartva. Nem tehetek róla. Ez egy ösztönös védekező reflex. Nem tudom elhinni és elfogadni még mindig, hogy hogy lehet, de kettőnk közül mégiscsak ő az erősebb.
A várt csapás azonban elmarad. Sawada csak egy beteg tehenet is megszégyenítőt sóhajt. Óvatosan lesek ki kezeim közül, majd, amikor látom, hogy tényleg nem egy ütésre készül, le is engedem őket. Remélem, nem most kezd el röhögni azon, hogy gyáva vagyok. De akkor se nézek rá, még ha ki is nevet. Duzzogva kezdem fixírozni a szobám egyik sarkát.
- Ez nagyon önző volt tőled…- mondja nekem megvetően és lemondóan. Heeee??? Mi van? Sawada… aki utál is engem… lelkifröccsöket osztogat, ahelyett hogy megölne??? Mi lesz ezután? Jön a 7 csapás, vagy a világvége? – muszáj rá néznem. Nem picim tért időközben vissza?
- Ilyet mondani. Pont Ashita-channak. Tudod mit kértél tőle? – a fenébe. Ő még mindig Sawada. Ez haragos tekintet mindent elárul. Plusz Ashita nem hívja magát channak. Mi mi? Mit is mondott? Nem igazán szoktak az ilyen hegyitémák érdekelni… Jaa. Hogy mit kértem tőle? Tudom hát. És abban akkor is igazam van. Ezt meg is mondom neki. Ha agyonver miatta, se érdekel. Akkor azt vághatnám a képébe, hogy ugye mennyire fáj az igazság?!
- Végülis miért nem lenne neki könnyebb, ha nem terrorizálnád folyamatosan? – na erre varrjál gombot. Csak megkérdeztem tőled. Olyan büszke vagyok magamra. Egészen addig, amíg rá nem nézek. MIKOR TANULOM MÁR MEG, HOGY BESZÓLÁS UTÁN NEM NÉZEK RÁ?! Mint egy Buddha, úgy ül és fogja a hajamat. A körülötte lévő aura pedig egyre sötétebb. Hogy miiit is fog??? Áááááá. Érzem, hogy ki fogja tépni.
Heee?? Vaklárma volt? Elengedte? Ő is ennyire aggódik kicsim miatt, hogy még a bántalmazásomtól is elment a kedve?
Áhh. Azt nem hiszem. Sawadának? Nah persze. Pont neki, akink szive is csak amiatt van, mert drágám testében élősködik. Biztos tényleg ennyire fáradt még.
- Mit szólnál, ha Ashita-chanom, azt kérné tőled, hogy vágd félbe magad? Tested felét, pedig felejtsd el örökre?- ilyet már eleve nem tennék meg senkiért és semmiért, valamint eleve le is fejelném azt, aki ilyet kérne tőlem.
Mondjuk… most, hogy így belegondolok… Hát igen. Szegénykém ilyen téren nem tényleg nem hasonlít rám. Így a szívére vette, amit mondtam neki? De a fenébe is. Simán elmondhatta volna, hogy mit érez, nem kéne itt szócsöveznie. Nem haraptam volna le a fejét, csak bocsánatot kértem volna tőle. Most olyan ideges lettem. Nem arról szól a bizalom, hogy elmondja, ha valami bántja??!!! Nem vagyok vele szemben akkora vadállat, hogy ne tudjon velem beszélni érzéseiről.
- Én, szóval…oké nem gondoltam bele, jó? Ha nem basztatnál folyamatosan, akkor nem mondtam volna ilyeneket! – vágom Sawada fejéhez, minden dühömmel. Uhh. Ez úgy hangzott, mintha ő tehetne mindenről. Lehet, hogy én is hibás vagyok, de ugyanakkor nagyon féltékeny is. Neki bezzeg közli ezeket az infókat picim. Grr. Igaz, hogy régebb óta ismeri, de énnálam akkor is jobb kezekben van.
- Odavágok, figyeld meg! – huppsz. Ez lehet, hogy durva volt így?
Talán… mégse egy olyan személyen kéne levezetnem dühöm, aki ugyanolyan ideges, mint én. Ráadásul ugyanazon személy miatt. Na jó. Most megpróbálkozok egy tűzszünettel. De csak azért, mert ő még talán képes nekem segíteni abban, hogy beszélni tudjak picimmel.
Mit is szokott nekem mondani jobb perceiben pipacsfej úr??? Áhhh. Meegvan. Chika- cica. Na akkor most a cica hízelegni fog. Egy uke miatt. Egy kis uke miatt. Ezt el se hiszem. Nem tudom, mi fogott meg benne ennyire. Azt viszont igen, hogy hiába kapnák helyette 50, 100, vagy akár 1000 másikat se tudnám itt hagyni. Kell nekem és kész.
A műsor indításaként, félve ugyan a következményektől, de Sawada mellkasának dörgölöm fejem, majd végigsimítgatom kezemmel. Dorombolni azonban már tuti nem fogok. A büszkeség az mégiscsak büszkeség, de remélem, ezzel a kis ingyen cirkusszal tényleg kicsikarhatom a segítségét.
- Mivel akarod jóvátenni, amit ilyen szépen elkúrtál? – Hallom meg hangját. Hmm. Mintha megenyhült volna. Mivel is akarom jóvátenni? Kúrással? Jahh az nem jó. Áááá. Miért én gondolkodjak ilyenen, hogy mivel tegyem jóvá? Gondolkodj csak te. Úgyis okosabbnak képzeled magad nálam.
- Nem tudom… - nyögöm ki neki a leg mártírosabban. Ha ez nem használja, majd jönne a 2. felvonás, vagyis a könyörgés, hogy ohh senseiem és a többi, bennem émelygést keltő dolog.
- Azt valahogy rögtön sejtettem. Ha akarsz Ashitától valamit, akkor szépen elfogadsz engem is, vagy szépen lelépsz. A választás a tied, eddig is jól meg voltunk nélküled… - júúj. Még egy hegyibeszéd, osztássak egybekötve??? Most ennyire fáradt, vagy kezd ukésodni? Remélem, a második. Nyehehe. Bírnám, két ukém lenne egyszerre. Tök olyan lenne, mintha ikreket kúrogatnék. A vad és zabolátlan, valamint a félénk és érzéki. Tényleg nagyon bírnám.
Nem is gondolkodok sokat a válaszon. Pláne, hogy tegnap… valahogy Sawadát is elviselhetőbbnek ismertem meg.
- Mindketten… - búgom bele bőrébe buján, de ahelyett, hogy meghatódna, kapok egy jó kis Sawadás beszólást:
- Mit motyogsz? Anyád nem tanított meg hangosan beszélni? – jeee. Végre újra a régi és szivatható. Már tudom, miért lenne baj, ha eltűnne. Nem lenne, akit bosszantani tudnék.
- Mindketten kelletek, oké? Boldog vagy? – válaszolom vissza neki ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy az előbb ő beszélt velem és nagyon próbálom visszatartani a röhögésem. Most elnevetném magam, tuti nem segítene abban, hogy beszélhessek kicsimmel.
- Nem mondhatni, hogy az vagyok. Megpróbálok beszélni Ashitával. Kimennél addig? – Édes kettesre vágysz??? És pont tőlem kérsz ehhez tapintatot??? Hát nem kapod meg kisapám.
Hízelgek tovább neki teste simogatásával, mit sem törődve dühével, miközben kinyögöm neki szándékom, finomított verzióját:
- Maradni akarok – majd, mivel észreveszem, hogy nagyon robbanáshatáron van, hozzáteszem:
- Csöndbe leszek… - egy db-ig tuti síri csöndet produkálok. És tudom, hogy a hullaszagnak is örülne, de nem fekszem ki a kedvéért.
Nem szól vissza, csak rám dől. Mi történt? Ijedten ülök fel és kapom el testük, mielőtt lezuhanna az ágyról, majd szép óvatosan lefektetem. Mi a baj? Most Sawada ájult el?
Neeem, nem hinném. Őt egyáltalán nem nézem olyan táposnak, mint amilyen picim. Nem tudom, létezik e már olyan atomfegyver, amivel egyáltalán ártalmatlanítani lehetne. Más oknak kell itt lenni. Hmm. De minek?! Tényleg rohadtul útálok gondolkodni.
Ááá. Meegvan. Eszembe jutott. Elmehetett beszélni Ashitával. Helyes, helyes. Épp ideje volt, mert már nem bírtam volna tovább neki a hízelgést. Épp elég lesz majd picimnek hízelegni, hogy azt a számára kellemetlen beszélgetést elfelejtse nekem.
Bezzeg, ha csak picim lenne… Ez soha nem történt volna ez meg, mert nem lett volna hova elfutnia. Valahogy meg kéne tanulnia szembenéznie a nehézségeivel, Sawada nélkül is.
Apropó Sawada. Remélem, sikerül előcsalnia. És lehetőleg hamar. Már annyira látni akarom picim. Rendkívül hiányzik.
Meg különben is. Így, ahogy el van terülve nagyon szívszorító látvány. Jobban szeretem amikor ébren van. És még annál is jobban, amikor alattam nyög.
Egyre jobban idegesít az, hogy még azt is alig látom testén, ha levegőt vesz. Biztos, hogy jól van? Nincs baja? Áááá. Nem bírok itt feküdni és arra várni, hogy felkeljen. Túl ideges vagyok most ahhoz, hogy egy helyben ülve nézzem őt.
A szobám úgyis kész szemétdomb lett Sawada tombolásának hála. Ezért… Fel kéne kelnem és valami rendfélét csinálni. De… ezt a kínzást, amit kaptam, még meg fogom neki hálálni. Nem teszi zsebre, amit adok neki, az biztos.
Konkrétan én arra gondoltam, hogy bosszúként… ha már őt nem is tudom megdönteni, elég büntetés lesz neki az is, ha egy-egy Ashitával töltött kiadós menet után át kell vennie picim helyét. Nem kicsit fogom azokon az alkalmakon kinevetni.
Marha kellemes felkenem így, fájó altájékkal még mindig. Viszont… szerintem kicsim biztos megrémülne, vagy bedepizne, ha meglátná a szobát. Vagyis… inkább a kellékeim. Rendben, hogy én voltam a szenvedő alanyuk, de arról, ami köztem és Sawada között történt, neki nem kell tudnia.
Még utoljára megsimizem arcát és felpattanok.
Áúúú. Ilyen idióta is csak én lehetek, hogy ennyire hirtelen ugrok fel. Fájnak a lépesek… És ha kicsiket… áhh. így jobb. Mint egy vénember kezdek el totyogni, majd úgy döntök, elég lesz az, ha csak a „kis kellékeim” szedem össze.
Elég sokáig tart, de sikerül. Vissza is tenném őket az ágy alá, amikor meglátom, Ashita combjánál mi van… Az a szorítógyűrűm??? Jujjj. Csomagokat villám sebességgel dobom be ágyam rejtett fiókjába, majd picim mellé kommandózok az ágyon. Jajj Istenem! Csak ne most ébredjen fel!
A lehető leg óvatosabban emelem meg lábait és húzom ki alóla a kis „ékszert”, majd ugyanilyen óvatosan fektetem vissza.
Késsz. Minden terhelő bizonyíték eltüntetve. És még mindig nem ébredt fel egyikük se. Egyre idegesebb vagyok. Pláne, hogy telefonom kijelzője szerint Sawada már két órája ment el Ashitával beszélni. Visszaülök az ágyra. Tudom, hogy megkért, maradjak csendben, de nem bírom tovább.
- Ashita, Sawada valamelyikőtök szólaljon már meg… kérlek titeket. – tör ki belőlem egy kétségbeesett kiáltás. Bahh. Nem is tudtam, hogy ilyen nyálasan is tudok beszélni. Mindjárt lehányom magam. Viszont, ami igaz, az igaz. Tényleg nem tudom, mit csinálnék, ha nem kelnének fel. És ha meghaltak? Nee. Ilyenekre még csak gondolni se akarok. - Én…- nem bírom folytatni. Totálisan megbolondultam, de most le se szarom.. Azt akarom, hogy legalább az egyikük térjen már vissza ebbe a világba.
Vagy most nekem kell a hős hercegnek lennem és egy csókot adni picimnek, hogy végre eszméletéhez térjen?
Megint közelebb mászok hozzá, és végigsimítom arcát. Azonban, mielőtt megcsókolnám, mintha arrébb mozdulna feje.
Fénysebességgel ugrok arrébb egy kicsivel tőle. Úgy érzem, érdemes volt rájuk szólnom. Valamelyikük visszatért. És, habár tudom, hogy nem kívánságműsor, de én akkor is Ashitámat akarom. Remélem, ő az.
Aggódva nézek végig rajta, és amikor találkozik tekintetünk, vörösen fordul el. Vééégre. Ez a senkiével se összetéveszthető reakció. Ő biztos, hogy kicsim. És azt is látom rajta, hogy valami tényleg nagyon aggasztja.
- Ashita-chan? – kérdezem meg tőle semleges hangszínnel, próbálva visszafogni a titkolózása miatt érzett keserűségem és dühömet. Nem kiabálhatok vele, nem kiabálhatok vele. Egyrészt nem akarom, hogy a tuti háttérben lapuló Sawada laposra verjen, másrészt meg azt érném el, hogy kicsim visszabújna valahová testén belülre vagy hova.
Nem néz rám még mindig, csak bólint egy idő után. És remeg. Óh hogy az a. Pedig még csak meg se harapdáltam, hogy így féljen tőlem.
- Örülök, hogy szóba állsz még velem. – kezdem a tőlem kitelő, leg kedvesebben. Jáááj pedig de útálok így beszélni. Így csak a tanárokhoz szoktam, első nap. Nah meg ez a szóba állsz velem duma… Mondjuk a bólintás elvileg jelbeszéd. - Szóval azt akartam mondani, hogy… - áááá. Nem megy, nem megy, nem tudom kinyögni. Basszus Chika szedd már össze magad, ne legyél ennyire puhapöcs! Addig oké, hogy Sawadától félsz és azért nem tudsz normálisan beszélni a jelenlétében, de könyörgöm ő Ashita. NYÖGD MÁR KI VÉGRE NEKI! - Hogy, sajnálom…- na végre sikerült. Úgy érzem, mintha most hülyébb lennék az átlagnál. Nem szoktam én ilyeneket ilyen nehezen kimondani. Mondjuk… az is igaz, hogy az ilyeneket nem is szoktam komolyan gondolni.
Végre felém fordul, de ahelyett, hogy egy puszis és öleléses, sírós jelenetre hozzám bújna, bizalmatlanul méreget és ezt kérdi:
- Mit sajnálsz, Chika-kun? – hmm. Amellett, hogy most nem tudlak megdugni, mert kedvesebbik feled leharcolt? Azt hittem, nagyon is jól tudja, mit sajnálok.
- Amit mondtam…- nem fogom részletezni. Nagyon is jól kéne tudnod, min is sértődtél be! - de Beszéltem Sawada-sensei-el, aki elmagyarázta nekem, hogy önző voltam. – vagyok, leszek, de ezen akkor se fogok tudni változtatni. Viszont… tanulok hibáimból. Hízelgéssel még lehet, hogy Sawikánál is többre megyek, mint erőszakkal.
- Már nem zavar Sawada-kun? – kérdi meg hirtelen, amire gondolkodás nélkül buknak ki belőlem a szavak:
- Hallja, amit most mondok? – ez hülye kérdés volt. Még szép, hogy nélküle nem is lett volna mersze picimnek velem újra találkozni. De most… ezt tuti úgy fogja értelmezni, hogy zavar engem, ha kihallgat minket.
Huhh. Gondoltam. Egyből elkomorodott és elfordult. Viszont. Ez a tettetett düh, amivel visszanéz és megkérdi, hogy számít e. Jáháj. Belepusztulok a visszafojtott nevetésbe. Olyan kis édes így.
- Nem, mármint úgy értem már nem zavar. – próbálom neki megmagyarázni, előzőleg feltett hülye kérdésem, ügyelve arra, hogy ne látsszon rajtam, mennyire viccesnek tartom komolyságát.
- Értem. – az lehet, de a válasza… elég fás volt. Most még mindig haragszik rám, vagy már megint?
-Még mindig haragszol rám, Ashita-chanom? – kérdem tőle, visszakomolyítva vonásaim. Most valahogy nem találom már olyan viccesnek, ahogy engem néz.
Kérdésemre, arckifejezése csodálkozó lesz, miközben kezeit is ökölbe szorítja. A fenébe. Már megint mi rosszat mondtam??? Mondjuk, ami fontosabb. MIÓTA ÉRDEKEL ENGEM MÁS NYOMORA??? ÉS MIÉRT AKAROM ENNYIRE MEGVIGASZTALNI?
- Eddig sem haragudtam…- mondja, szinte reflexszerűen, de keserűséget érzek a hangjában. Jah, peersze. Csak tudnám, mi bántja ennyire. Olyan jó lenne, hogy legalább, amíg ezt kideríteném, beleláthatnék a fejébe és gondolataiba! Annyira szeretném megérteni. Bonyolult gondolkodása van picimnek. Legalább annyira, mint egy lánynak. Az ő érzéseiket nem tudtam ilyen szinten felfogni.
- De látom rajtad, hogy még mindig szomorú vagy. – akadékoskodok tovább, hátha beszél. Majd, mivel nem szólal meg, azzal próbálom vigasztalni, hogy megcirógatom arcát és magamhoz húzom. Testemnél jobb vigasztalást nem is tudnék számára. De… Jó érzés nekem is, hogy újra itt van velem. Végre magamhoz szoríthatom és ölelhetem. Igaz, hogy csak 4-5 óráig nem láttam, de sokkal több időnek tűnt. Pláne amellett a szadista Sawada mellett. Hozzám bújik és halkan, még mindig fásult hangon válaszol:
- Nem haragszom, felejtsük el az egészet…- mert ezt így is gondolod nem? Még jobban szorítom magamhoz, ügyelve arra közben, hogy ezt még véletlenül se vágjam a fejéhez.
- Aggódtam, amikor Sawada-kun elment beszélni veled, - kezdem el ehelyett ezt a témát. - vagy hát ezt a részét nem igazán értem. Szóval majdnem két órát feküdt mozdulatlanul. – az utolsó pillanatban nem teszem beszámolómhoz, hogy mennyire aggódtam érte. Rendben, hogy buzi vagyok, de nem valami nyálas kis köcsög, hogy ilyenekkel traktáljam ukémat. Ez a beismerő vallomás, hogy aggódtam is már nagyon új tőlem. És rémisztő...
- Álmos vagyok… - suttogja, még mielőtt tovább gondolkodhatnék. De úgy szólt, mintha sírását tartaná vissza. Most a további beszélgetést akarja elkerülni azzal, hogy inkább alszik? A francba. Én és az a nagy szám. Remélem, egy kiadós alvástól megnyugszik. Nem akarom sokáig így, ilyen megtörten látni, de nem tudom, mit tehetnék, hogy újra jó kedve legyen. Mondjuk… ha jobban belegondolok, én mindig is mások életének megkeserítéséért éltem, nem jobbátételéért. Így valahogy természetes, hogy nem tudom, mit is tehetnék érte.
- Aludj csak… - búgom neki lágyan, miközben hátát simogatom. Na igen. Meg is látszik, hogy a „búgás” nem az én műfajom. Elég szarul megy. Inkább meghagyom a galamboknak.
Erre a kijelentésemre még az eddiginél is jobban bújik hozzám. Mintha karjaim közt keresné a vigaszt. Egy kis idő múlva pedig már meg is hallom szuszogását. Elaludt.
De ez a beszélgetés vele… nagyon lehangolt. Pedig nem vagyok én zongora.
Még mindig hátát simogatom. Akkor is, amikor aludni nem tudva egy szörnyű elhatározásra jutok. Félek attól, hogy agyonver, de muszáj beszélnem megint Sawadával. Talán tud segíteni, abban is, hogy mit kéne tennem, azért, hogy enyhítsem picim nyomott hangulatát.
Óvatosan simítok végig még egyszer hátán, majd nagyot nyelek, mielőtt halkan kérdezem:
- Sawada te is alszol? – áúúúúúúúú. Ez, hogy hirtelen behúzott egyet a gyomromba és megmarkolta hajam, akkor azt jelenti, hogy nem alszik. Mondjuk inkább azon kéne csodálkoznom, hogy az ördög nem alszik elmélet ellenére egyáltalán szokott tudni.
- Igen, aludnék, ha egy idegesítő kis uke hagyna! – néz a szemembe, miközben folytatja mérges osztását. - Mi a bánatod?! Ugye csak meg akartad köszönni azt, hogy összehoztam vele neked egy találkozót?! Még akkor is, ha képtelen voltál kihasználni azt… És jó éjszakát akarsz csak kívánni nekem is ugye?! – na ácsi! Akkor most az ukét rám értette?! És mi az, hogy képtelen voltam kihasználni a találkozót? Csak ne fájna még mindig így ütésétől a gyomrom…
Most ment el a kedvem attól, hogy beszéljek vele. De miután elengedi a hajam, nem dől vissza aludni, hanem karba tett kézzel várja, hogy megszólaljak. És ha nem teszem meg… Abba háát bele se merek gondolni.
De nézzük a dolog pozitív oldalát. Így, hogy elengedte a hajam, már legalább nem kell a szemébe néznem. Felegyenesedek, még mindig fájó gyomorral és mellkasát fixírozva, lehajtott fejjel kezdek bele „puhításába” próbálva naagyon kerülni azt, hogy elkezdjek vele ordítozni, amiatt, hogy ENGEM, A NAGY CHIKÁT UKÉZOTT LE már megint. Vele szemben lehet, de ÉN akkor is seme vagyok.
- Igen, nagyon köszönöm, amit értem tettél Sawada-sensei…- kezdem el mondandóm, de a szavamba vág:
- Nem érted! Csak és kizárólag Ashita-chanomért. – javít ki, majd mondandóját egy nyújtózással és egy ásítással fejezi be.
- Akkor nagyon köszönöm, amit érte tettél. – kezdem újra, indulatosabban, majd, amikor hirtelen elkapom pillantását, visszavéve magamból folytatom. – Még abban kikérhetném a tanácsod mester, hogy mivel tudnám egy kicsit jobb kedvre deríteni? Mert látom rajta, hogy még mindig eléggé maga alatt van. – úgy nézem, alázatom irányába nem hatotta meg. Megint belemarkol hajamba, hogy a szemébe kelljen néznem.
- Szerinted a depresszió úgy mégis olyan, amit egy bocsánatkéréstől valaki el tud felejteni pillanatok alatt?! – mit tudom én?! Hagyjon engem békén az ilyen hülye keresztkérdésekkel! Ha rajtam múlna ez a deresenjó vagy mi a mák, akkor nem is létezne. – Jól figyelj rám hülyegyerek! Amíg rendbe nem jön Ashita, legyél vele kedvesebb, bókolj neki és a beszélgetéseitekben próbáld meg kerülni azt a témát, hogy látlak e vagy hallak e. Az Úr szeme mindent lát, füle mindent hall.
- Egy kicsit se vagy beképzelt nem? – jegyzem meg neki, epésen, elvesztve türelmem. Méghogy ő mint Úr…
- Nem is! De a lényeget már megint nem fogtad fel. – komolyan mondom, ennyit idegeskedni… A vérnyomásuk már az egekben lehet. - Mindezzel csak arra akartam célozni, hogy nagyon fogom figyelni minden lépésed. – júúúj de félek. Mert eddig nem azt tette? Hmm. Tényleg… Ha jobban belegondolok… Akkor tényleg igaz, hogy nem mindig figyelt minket… És ezután fog? ÁÁÁ. Akkor ez azt jelenti, hogy még amikor négyszemközt is akarok beszélni Ashitával hatszemközt kell vele mindig?
- Jó, oké, megértettem, figyelek arra ezután, amit mondok neki, tanulok a hibáimból. – Mondom fel neki leckeszerűen, majd amikor jobban megszorítja hajam, dühösen ordítok fel. - Elengednéd már végre a hajamat?!
- Majd ha el akarom engedni, elengedem. – elküldeném a jó büdös picsába ezért a beszólásáért, de félek attól, hogy ha ezt megteszem engem basz meg. - De ugye azt már kapizsgálod mit érez Ashita? – ez már megint valami találós kérdés? Ez de könnyű! Erre tudom a választ.
- Nagyon szomorú! – vágom ki büszkén, amire elengedi hajam és egy lemondót sóhajtva ledől az ágyra.
- Te tényleg nagyon hülye vagy! Inkább alszom, minthogy tovább foglalkozzak veled. – most már tényleg nem értek semmit. Sawada gondolkodása is átmegy nőibe, vagy az övé már túl Isteni ahhoz, hogy egy egyszerű halandó megértse?!
- Várj már egy kicsit! Mi rosszat mondtam megint? – dőlök le mellé, hogy a szemébe tudjak nézni. Egy fintort vet rám csak, majd elfordul.
- Ne velem beszélj erről, hanem majd Ashitával, ha felébred. És most már tényleg hagyj aludni! Valamint… - na mi az? Meggondolta magát?
- Igen? Mi az? – kérdezem reménykedve, hátha mond valamit, mit kell tennem. Nem szívesen tettem eddig azt, amit mások mondtak, de most valamiért szükségem van az irányítására. De ez reményeim szerint nem azért van, mert megdugott.
- Egy darabig nem is fogok hozzád szólni. Ne az én mérhetetlen tudásom használd, próbáld meg megerőltetni azt a belül pókhálós tököt a nyakadon, ahhoz, hogy rájöjj, mivel tudnád Ashitát kiengesztelni! – miii??? Hidegzuhany. Neee. Én legyek az, aki azon gondolkodik, mit tegyek? Nem vagyok én erre képes!
- De… - kezdeném, ám meghallom picim szuszogását. A fene egye meg. Itthagyott. Amikor még akartam tőle kérdezni pár dolgot… Ehhez már pofa kell. És mi ez, hogy jöjjek rá én, mivel tudnám kiengesztelni picim???
Ölelve húzom magamhoz közelebb alvó kincsem testét, majd nyakához hajtom fejemet. Mélyeket lélegzek hajának illatából, hogy egy kicsit megnyugodjak. Még mindig nem tudom, mit kéne tennem. Olyan tanácstalan vagyok. És szánalmas is.
Ennyit az utóbbi két évben nem gondolkodtam, mint most. És még se tudok semmi értelmeset kitalálni.
Sok ötletem támad, de mindegyiket elvetem. Nem tudom miért, de mindegyikről úgy érzem, hogy nem igazán dobnám fel vele, vagy nem igazán örülne neki, ha megtenném, amit kigondoltam.
A sokadik ötlet után, amiről lebeszélem magamat, inkább feladom. Nekem ez a vigasztalás dolog tényleg nem megy. Más normális ember ilyenkor mit csinál, ha nem megy neki valami? Megkérdi a szeretteit? De nekem ő van, aki fontos, meg most már Sawada. És mivel az utóbbi nem segít, most kérdezzem meg Ashitát?
Végülis… egy próbát megér. Inkább őt kérdem meg ilyenekről, mint szüleim. Ők… háát lehet, röhögőgörcsöt kapnának, már azon, hogy én adok véleményükre. Még így is nagy az esélye annak, hogy picim se segít, mert Sawada megtiltja neki, de reménykedek abban, hogy ha ez elő is fordulna se olyan kegyetlen kicsim, hogy hallgasson rá.
Elaludhattam, mert arra kelek, hogy Ashita telefonál mellettem valakivel, elég hangosan és komoly hangon. Majd, amikor észreveszi, hogy felébredtem, ennyit mond még a telefonba:
- Mindjárt ott vagyunk, köszi, hogy szóltál! – mi van, mi történt már megint? Álmosan csukom vissza a szemem és próbálok még aludni, de kicsim következő mondatától nem tudok:
- Ööö hogy hol voltunk délelőtt? – osztálytárssal beszélhet? Feltápászkodok és ránézek. Segélykérőn néz rám és elég zavarban is van. Viszont… Nekem a mentegetőzés jobban megy annál a „mi a baja a másiknak kitalálós marhaságnál”. Már meg is van, mit kéne mondania. Közelebb hajolok hozzá és ennyit súgok másik fülébe:
- Orvosnál. – Egyből kapcsol, mert ezt mondja a telefonba:
- Chika-kun visszavitt a lábam miatt az orvoshoz, és az előbb értünk vissza hozzájuk. Összeszedjük a cuccunkat és már ott is vagyunk..
Leteszi a telefont és megnyugodva fújja ki a levegőt.
- Köszönöm, hogy kisegítettél! – mondja, még mindig elég színtelen hangon, majd elpirulva fordul el. – Most viszont öltözzünk fel, mert be kell mennünk az iskolába, még a maradék időre. – jajj de boldog vagyok. Iskola. Úúútálom. De ahogy picim elnézem, sokkal vidámabbnak tűnik. Most csak tetteti, hogy nincs már baja, vagy tényleg kipihente magát és elfelejtette azt a depiizéét?
- Miért is kell már ilyen későn bemennünk az iskolába? – érdeklődök kedvesen, miközben látom, ahogy elindul a ruhái felé. De a járása… Hát az siralmas.
Nagy lendülettel csúszok le az ágyról, hogy majd één segítsek neki. De… abban a pillanatban, ahogy a földre érek, belém hasít a fájdalom. Ó én hülye! Mintha jobban tudnék nála mozogni! Most, majdnem úgy eldőltem, mint egy zsák krumpli. És az … a jelenlétükben… háát elég szánalmas lett volna.
Összeszedem magam és saját ruháim, majd próbálok normálisnak nevezhető járással odamenni hozzá, miközben magamban ismételgetem, hogy nem fáj, nem fáj.
- Nem kéne erőltetned a lábad. – simogatom meg arcát, majd segítek neki leülni és előhalászom az ő ruháit is, táskájából. Bólint egyet, majd beszélni kezd, előbb feltett kérdésemre válaszolva:
- Tudod, az osztályunk is részt vesz az idei iskolafesztiválon, ami most hétvégén lesz. A megbeszélések miatt kell nekünk is bemennünk. Most osszák ki azt, hogy mi lesz majd a feladatunk a fesztivál alatt. – értetlenül nézek rá, majd döbbenten kérdezek vissza:
- Iskolafesztivál? – ráadásul most hétvégén??? ÁÁÁ. Ezt miért nem mondta már előző héten? Akkor tuti kieszelek rá valami felejthetetlent. De már megint milyen hülyeségeken gondolkodok? Innen nem rúghatnak ki!!!
Ráadásul… Most van fontosabb dolgom is, mint valami tréfát kieszelni. Ashita. Oda is adom neki ruháit, majd mindketten öltözni kezdünk.
- Igen. – ez a komoly tekintet, amivel felém fordul. Biztos nem át akar vágni. Mondjuk ő amúgy se olyan, hogy ilyenekkel csak úgy poénkodjon. Felhúzom a pólóm, és még mindig csodálkozva nézem. – Nem is tudtál róla? – hát képzeld el nem. De ha ezt nem árulja el rögtön borjúkat is megszégyenítő bámulásom, akkor közlöm én is a tényeket:
- Nekem nem szólt róla senki. – mondom neki, tettetett bánkódással. Aminek nagyon is örülök. – Ráadásul ilyenkor már mibe segíthetnék? – reménykedek, hogy ilyenkor már nincs is nekem meló. Nem vagyok az, aki sokáig bírja a jópofizást társaságban.
- Nyugi, biztos van valami, amiben te is segíthetsz! De majd odaértünk, megkérdezzük. – nyugodt vagyok. És remélem, nincs semmi, amiben segíthetek. Mondjuk, ha Ashitát ezzel boldoggá tenném… akkor akármi lesz is, legyen. Még a segítést is bevállalnám, csak tényleg legyen újra a régi.
Végre az iskolánál. Nagyon fárasztó, és egyben fájdalmas is volt idáig eltekerni. A biciklitározóhoz láncolom biciklim, majd segítek Ashitának, és együtt elbicegek vele az osztálytermünkig.
Belépünk és köszönünk osztályfőnökünknek és osztálytársainknak is. Mintha… eddig mindenki elmélyülten sugdolózott volna. Hmm. Nagyon különös. És furcsa is. Ugye nem rólunk beszéltek, mert szétverem a fejüket.
- Mit kell majd csinálnunk? – kérdi egyből picim, amint közelebb megyünk hozzájuk. Rosszalló tekintettel nézek körül. Ez a furcsa mosoly, innen is, onnan is. Miért érzem azt, hogy ezt az egész rendezvény szart nagyon megszívtam? És ezek a kuncogások?! Vagy már üldözési mániám van attól az átkozott Sawadától?
- Arra gondoltunk – szólal meg végre osztályfőnökünk. – hogy ti ketten, mivel amúgy is nagyon jóban vagytok, együtt öltözzetek be valamilyen jelmezben és osztogassatok programot a fesztiválra belépőknek. – mii???? ÉÉÉN JELMEZBEN?
- Ashita-kun! Neked olyan édes plüsscica jelmezeid vannak! – hallom meg az egyik lány hangját.
- Igen! Júúúúj legyetek cicák! – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Itt mindenki megőrült? Én egy plüssmacska jelmezben? Viszont… ha belegondolok… nem cica jelmez volt akkor is Ashitán, amikor hozzájuk mentem? Hmm. Látok egy eshetőséget eltolt dolgok kijavítására.
- Részemről rendben van, ha Ashita-kun is beleegyezik. – hajtok fejet az osztály akaratának egy hatalmas mosollyal, majd picimre nézek, aki előző válaszomra felém fordult, de most újra elkapta rólam tekintetét.
- Hááát… öö.. – na mond már kincsem! Ugye beleegyezel? – Ha Chika-kunt nem zavarja, akkor részemről is rendben.
Áááúúúú. Ettől a visítástól, amit Ashita-chanom mondatára a lányok levágnak, majd beszakad a dobhártyám. Mintha nyúznák őket.
|
|
