- Drew, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezem nyögve, de nagyon remélve, hogy nem visszakozik, mert akkor felrobbanok itt, helyben. A nyakam csókolja válasz helyett, szívja, harapja, ahol csak éri, de ekkorra már meg vagyok fordulva. Még jobban érzem, hogy mennyire kíván engem, és ez az érzés felülmúlhatatlan. Annyitól el tudnék élvezni, hogy a farkát érzem a ruhán keresztül. Soha nem éreztem még ilyet, ennyire intenzívet. Egy pillanatra távolodik csak el, amíg levetkõzik õ is, majd megérzem a nyelvét a fenekemnél. Hangosan nyögök fel, és mintha évek óta csinálnánk ezt, a testem rögtön behódol neki. Õ mégsem hagyja abba, én meg már lassan be vagyok rekedve a sok nyögéstõl, de ahogy megfordít és rám néz, akkorát dobban a szívem, hogy majdnem kiesik a helyérõl.
Drew…
Elöl és hátul egyszerre kényeztet, majdnem elélvezek. Már épp erõt gyûjtök, hogy szóljak neki, hogy magamban akarom, lehetõleg azonnal, amikor végre feláll, teljesen meztelenre vetkõzik, elkapja az egyik combom, megemeli és a szemembe néz.
Drew…
Csókol és harap, miközben a könnyeim lefolynak az arcomon a kezdeti, enyhe fájdalomtól. Nagyon régen volt… és sokkal jobban fájna, de mintha tudat alatt készített volna fel ilyen sokáig, vagy tudatosan, nem tudom. De a tempója nem is enged gondolkodni, minden kiröppen a fejembõl ismét, és már csak õt érzem, az ajkait, az ujjait, a farkát, a teste minden pontját, és olyan elégedettséget, amit még sohasem.

*   *   *

 

Beájultam az ágyba, mégis, korán felkelek, alig aludtam valamit. Valaki hiányzik… de nem Scott. Felsóhajtok, majd felkelek. Meztelen vagyok, nem öltöztetett fel, csak beatakart. Felveszek valami itthonit, és megnézem a cicákat. Egy kis hajnali nasi után a konyhába megyek és csinálok egy kakaót, majd azt ölelve leülök a kanapéra.
Próbálok gondolkodni.
Szeretnék.
Jó lenne.
De nem tudom, mire kellene gondolnom. Scottot már régen elveszítettem, bár nem tudom, hogy mikor. Most meg… megdugatom magam a legjobb barátjával? Mi vagyok én?
Mi… még mindig egy kurva. Chiscat.
Felsóhajtok és kortyolok egyet a kakaómból.
Nem lehet ennyire egyszerû. Drew nem olyan volt, mint Scott…
Scottnak talán egy picit megadtam magam, mert vágytam valaki szeretetére, akkor és ott erre volt szükségem, hogy ne legyek öngyilkos. De Drew… Drew mindig kiváltott belõlem valamilyen érzelmet. Általában rosszat. És most mégis, ha csak eszembe jut, hogy milyen volt, szinte magamban érzem és az illata is az orromba kúszik. Sípolva veszem a levegõt.
Drew egy csókja olyan gátakat szakított fel bennem – így utólag visszatekintve -, amit Scott több hónap együttélés alatt sem tudott elérni. Drew-val egy alkalom különb nekem, mint Scottal mindegyik együtt.
Pedig Scottal is remek volt. De akkor most mi van? Szerelmes vagyok? Ez szerelem? Ilyen?
Ahogy belép eldöntöm, hogy mindezt megbeszélem vele, de nem hagyja…
- Ne mondj semmit! – kiált rám, mire összerezzenek. Talán engem hibáztat? Elindul közelebb. Biztosan engem hibáztat… és most meg is üt? Õ is…? - Sajnálom, csak még emésztenem kell, hogy ma hajnalban lezárult életem elsõ igazi, nagy szerelme. – Meglep, nem is tudom elrejteni. Nem rólam beszél, de akkor… Scott? Mi történt? És mintha nem is õ lenne, kuncogva puszil orron. Puszil orron. Drew! - Reggeliztél már? Mert ideje lenne benézni a klubba, és megnyugtatni mindenkit, hogy lesz tovább. 
- Nem, még nem ettem- suttogom, még mindig ledöbbenve az elmúlt két perctõl.
- Hmm, akkor kapsz öt percet, hogy elkészülj, és megállunk valahol enni, meghívlak. 

Valami… furcsa.
Mindesetre gyorsan összekapom magam. Õ az ajtóban állva vár, én meg eldöntöm, hogy valamit tennem kell, valamit tenni akarok. Megállok elõtte.
- Igen? – néz rám, de nem olyan… sértõ és taszító a stílusa, mint eddig.
Elmosolyodom és átkarolva a nyakát csókra hajolok. Nem esne jól, de fel vagyok készülve arra is, hogy ellök, de nem teszi meg, ehelyett átöleli a derekamat, közelebb ránt és elmélyíti a csókot. Felnyögök, ahogy a fenekemre simít, és lökök egyet felé a csípõmmel, de aztán elhajol. Hangosan szuszogok, õ pedig borzasztóan szexisen néz most rám. Vágyakozó szemek, csóktól csillogó ajkak…
- Mennünk kell.
- Igen – bólintok, és ellépek tõle. – Adtam enni a cicáknak – csacsogom, mert tényleg. Egész nap meglesznek, bõven kaptak enni.
- Oké.

Valamiért érzem, hogy beszélnem kellene, de visszafogom magam, helyette indulás után hívom Timet, hogy legyen egy óra múlva a bár elõtt. Persze lelkendezik, hiszen annyit el kell neki mondanom, hogy nincs baj, különben nem hajlandó elindulni.
- Mit reggelizzünk? – kérdezi Drew.
- Palacsinta? – kérdezek vissza.
- Van egy hely a közelben, világbajnok a palacsintájuk, és van sajtos omlett is. – Mosolyogva nézek rá.
- Akkor remek lesz.

Odaérve én kérek a palacsintámhoz egy tejeskávét. A palacsinta maga vaníliakrémes, benne eperdarabkák, a tetején juharszirup. Drew egy sima omlettet kér csak, sajtosat, ahogy mondta is.
- Nem értem, hogy nem hízol el ennyi cukortól – int a tányérom felé.
- Rég ettem ennyi cukrot – jegyzem meg mosolyogva. – Csak akkor kényeztetem el magam, ha épp rendben vagyok – mondom, és megsimogatom a kezét, de nem fogom meg. Scott-nak nem jelentett gondot, ha néztek minket, de nem tudom, hogy neki ez mennyire baj. Megkérdezni meg nem fogom. Azt se tudom, mi történik pontosan, még kérdezzek is rá? Sem hülye, sem mazo nem vagyok. – És amúgy is, tervezem, hogy le fogom mozogni.
- Persze, hogy le fogod – néz rám felvont szemöldökkel. – Csak elõtte érjünk haza – kacsint rám. Meglep ismét, de most enyhe pír lepi el az arcomat, jól esik ez az enyhe flört.
- Megkóstolod? – intek a tányérom felé.
- Nem, az nekem már sok. De ha te kérsz… - pillant rám.
- Nekem az túl kevés, de azért köszi – mosolygok rá.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ennyire jó. Nem azért mosolyogni, hogy jobban érezze magát, hogy legyen több önbizalma, hanem azért, mert tényleg mosolygós a kedvem. Minden különösebb ok nélkül, csak azért mosolyogni, mert együtt reggelizünk, kellemes.
- Akarsz vinni valamit késõbbre? – kérdezi, mikor már majdnem végeztünk.
- Hm, úgyis megyünk majd valahova venni Scott-nak rágcsát, majd veszünk valamit magunknak is.
- Oké.
Miután végzünk, visszamegyünk a kocsihoz és indulunk is a bárhoz. Tim már az ajtóban áll a kezét tördelve, és ránk vár.
- Helló… - köszön igencsak bátortalanul.
- Ne parázz, nem lesz gond – ütögeti meg a vállát Drew, majd nyitja az ajtót és kiüti a riasztót. Bent kosz nincs, de állottszag annál inkább, így az ajtó is nyitva marad – persze egy asztalt odatol Tim, hogy ne legyen váratlan látogatónk, és a nyitható ablakokat is beüzemeljük gyorsan.
- Nem is olyan rossz – állapítja meg.
- Kitakarítottam, mielõtt utoljára zártunk. El is mosogattam, akár este is nyithatnánk – jegyzi meg eszméletlenül finoman a mi drága pultosunk. Én elmosolyodom, Drew meg a pulthoz lép és elvesz három kisüveges kólát és a kezünkbe adja.
- Bizonyára vannak kérdéseid – fordul Tim felé.
- Hogy van Scott? – kérdezi rögtön.
- Nem emlékszik semmire. Az orvosai szerint ideiglenes, ellentétben a bénulással, ami végleges. Valamiért már nem is a pasik érdeklik, így nem tudom, hogy vissza akar-e jönni késõbb. De addig életben fogjuk tartani ezt a helyet. Hárman. Tim, te felelsz a beosztottakért, Josh-sal közösen miénk a papírmunka, a fellépések és a szállítmányok. Amint dönteni tud Scott, hogy mi legyen, meg fogjuk beszélni. Ha nem akarja ezt, akkor megveszem tõle az õ részét – ismerteti a részleteket Drew.
- Akkor semmiféleképpen nem zárunk be? – kérdezem.
- Nem, nem fogunk. A bár a közös álunk volt Scott-tal, nem fogom feladni – néz a szemembe.
- Örülök – mosolyodom el. – Akkor csak meg kell mutatnod, hogy mi az, amit én is meg tudok tenni.
- Így van. Menjünk az irodámba. – Feláll, majd Tim felé fordul. – Nézz át mindent, hívj fel mindenkit, este, ha lehetséges, már ki akarok nyitni – parancsolja. – Gyere Josh, kezdjünk neki.

És én követem. Nincsenek tévképzeteim, nem teszek célzásokat, még csak meg sem érintem, ha nem muszáj, mert tudom, hogy itt és most mi dolgozunk. Dolgozni pedig tudom, hogy csak teljes erõvel szeret és tud.
- Akkor világos? – kérdezi.
- Igen. Minden rendelés elõtt át kell nézni a részletes leltárt, meg megkérdezni a pultost, hogy van-e valami, ami sürgõs – bólogatok, jó diákként mondva vissza az anyagot.
- Szuper. Egyelõre nem fogod csinálni, a rendelést intézem én. De jó, ha tudod. – Átnéz pár dokumentumot, ami az asztalon hever, majd folytatja az oktatást. – Amit viszont mindenképp rád fogok bízni, az a rendezvények lebonyolítása. Szerintem menni fog, nem nagy dolog. Elolvasod a mailt, mert a rendezvényes kérések mailben jönnek, felveszed a megrendelõvel a kapcsolatot, leegyeztettek mindent, hány fõ, milyen pia, milyen kaja, külön program, mettõl-meddig, külön kérés, ami eszedbe jut, aztán szólsz nekem, mindenképp, ha elakadsz, akkor pláne. – Bólogatok és jegyzetelek, mert kaptam egy pár papírt, hogy írjam le, ami fontos. – Ha valaki jönne bármit ellenõrözni bárhonnan, egyelõre nekem szólj, aztán lassan majd te is bele fogsz tanulni a dologba. – Hirtelen elkapja a székemet, maga felé fordít teljesen, és közel húz, majd az arcomra teszi a kezét. – Ja és Josh. Táncolhatsz továbbra is, ha akarsz és ragaszkodsz hozzá. De remélem, mondanom sem kell, hogy nem teheted be a lábad a tömegbe. Hátul közlekedsz, ha nem táncolsz, tetõtõl talpig fel vagy öltözve. Oké? – kérdezi.
- Hát… sok pénzt kerestem abból, hogy a tömegbe mentem a tánc után – jegyzem meg nagyon finoman.
- És elég sokan le is tapiztak, amit viszont nem fogok engedni – jelenti ki egyszerûen.  – Plusz természetesen a vezetõi teendõid jelentõsen megemelik majd a fizudat. Majdnem azt kapod, amit Scott kapott, legalábbis egy picit csípek le, talán a negyedét, maximum a felét, azt egy külön számlára teszem majd. Scott-nak, oké? – Bólintok. – Nincs risza után séta. És nincs túl kihívó ruha. A ruháidat én választom ki. Oké? – Bólintok. Egy pici mosoly után közelebb hajol és kapok egy gyors csókot, majd irányba fordít és folytatjuk a papírmunkát.

A nap végére, olyan három körülre már eléggé elfáradok, de még Tim is intézkedik, így kapok egy erõs kávét, ami életben fog tartani. Épp a pultnál ülünk, amikor…
- Chrisrõl de rég hallottam – dobja le a bombát elegánsan Drew. Én köhögve nyelem félre a kávét, Tim meg látványosan elkezd a raktárban pakolni. – Mi van?
- Semmi – mosolygok rá bájosan és megsimogatom a térdét, de elkapja a kezem.
- Szóval? Mirõl nem tudok?
- Hát… - Felsóhajtok. – Nem nagy dolog. Hambi épp vajúdott, Scott akkor balesetezett, te szabin voltál, én ki voltam akadva idegileg és ráadásul a bárt is egyedül kellett volna vinnem, amikor bejött, és… nos. Azt hiszem, kicsit erõszakosan fejtettem ki neki, hogy én nem fogom megdugni, és ha nem húz el a francba, akkor eltöröm a lábát – vallok színt és lehajtva a fejem, várom az ítéletet.

- Azt kérdeztem, hogy mi a véleményed - mondom ismét. Kicsit összezavar, hogy ennyire dekoncentrált…
- Mirõl?
- Hát, Scottról...
- Semmi. Csak menjünk haza.
Meglepve követem. Rég volt ilyen érdekes és egyben aggasztó beszélgetésem…

* * *

Reggel meglepve tapasztalom, hogy nem akar bejönni velem Scotthoz. Elmondja, hogy ha kell valami, behozza délután, de érzem, hogy baj van. Nem mondom neki, de látom. Az arca nyúzott, nem eszik és ideges. Mint én… de én legalább… nem is tudom. Nem zárkózom  el mindenki elõl…

És tényleg nem jön be velem. Egyedül, tejjel és fánkkal menjek be hozzá. Ahogy beérek, csillogó szemekkel fogad.
- Késtél - biggyeszti le az ajkait. Elmosolyodom. Mint egy gyerek…
- Bocsi - ülök le az ágy mellé. - Itt van, amit kértél - teszem le a kis asztalkára.
Nyugodtan beszélgetünk, kellemesen kettesben, néha a nõvérrel. Aztán megjelennek a szülei. Finoman, de azért erõteljesen kérnek, hogy hagyjam õket hármasban, én meg hirtelen nem tudom, mit etgyek, ezért lemegyek a recepcióra. Lassan hátha befut Drew…
De nem is tévedek.
- Hát te? Hogyhogy idelenn? - kérdezi a szokásos hangnemben.
- Bejöttek hozzá a szülei, és kérték, hagy maradjanak vele egyedül.
- A szülei?
Nem is reagál, csak rohan elõre. Én gyorsan összeszedem a szatyort, amit elejtett, és ahogy haladok utána, szorgosan kérek mindenkitõl elnézést, és azzal magyarázom, hogy ideges és zaklatott a barátja állapota miatt. AZ egyik nõvér megkér, hogy egy õrrel hadd jöjjenek velem, de hiába bizonygatom, hogy nem kell, jönnek… De ami fogad meglep, megrémít… Drew sír. Sosem gondoltam, hogy… tud ilyet is, ennyire õszintén. De nem szomorkás, mármint mosolyog. Nem értem…
- Drew... jól vagy?
- Jól - súgja, bocsánatot kér a nõvértõl és félrehúz.
- Történt valami? - kérdem finomkodva.
- Mondhatjuk. Csak fültanúja lettem valami fontosnak, ami végre választ adott, mihez is kellene kezdenem az új Scottal. Mert hülyeség lenne abba ringatnom magam, hogy mindent ott folytathatunk így, mint ahogy volt a baleset elõtt is.
Hátrahajtja a fejét, majd mesélni kezd.
- Mesélte, hogy ismerkedtünk meg? Biztos nem. Degradáló lenne számára, pedig szerintem illik hozzá. Emlékszel, hogy nézett ránk az éjszaka? A tekintete épp olyan üres, mint másoké, ha egy emberre néznek, akit nem ismernek, mégis, van benne valami csillogás, amivel jelzi, hogy bár nem ismer, érdekesnek tart, és meg akar ismerni. A legelsõ napom az egyetemen ezzel a pillantással kezdõdött. Fú, kimondhatatlanul irritált. Sosem gondoltam, hogy ez a pillantás majd valamikor elszomorít. Az emlékeivel együtt talán el fog tûnni a rámenõssége is, a tapadóssága. Legalább is azt gondoltam, miért akarna függni egy ismeretlentõl, épp csak azt nem kalkuláltam bele, hogy õ mindig is ilyen volt. Mindig inkább az ösztöneiben bízott. Piszkosul kíváncsi lennék rá, mi a fenét lát bennem. Mikor ma is inkább azon gondolkodtam, hogyan vághatnám el magam tõle megint, komolyan fontolóra véve, hogy elpasszolom a közös vállalkozásunk. De tudod, mi az õ válasza, anélkül, hogy beszéltünk volna errõl: hogy megtagadja a szüleitõl, hogy visszakapják a felügyeleti jogot, hogy ismét õk legyenek a jogi képviselõi, mert ha úgy döntött valamiért, hogy rám bízta mindenét, akkor bizonyára úgy van jól. Most jól összehordtam egy halom rendszertelennek tûnõ infót neked, mi? Nem is tudom, igazán, mit akartam vele, talán csak verbálisan is kifejezni a fejemben levõ káoszt…  Josh  mint Scott képviselõje a cégben, segítenél nekem fenntartani az álmát, a klubot, míg rendbe nem jön annyira, hogy el tudja dönteni, mit szeretne vele? Szemétség lenne egyedül döntenem a kérdésben, egyedül viszont nem bírom hosszú távon intézni az ügyeit, s nem akarom, hogy belefulladjon abba, hogy nincs megfelelõen vezetve. 

Magamban hihetetlenül meglepõdök. De valahogy úgy képzelem el most a lelkivilágát, mint valami kisállat. Ha nagyon rámenõs vagyok, elijesztem, így nem játszhatom a meglepettet.  
- Ez csak természetes - felelem mosolyogva, és finoman végigsimítok az arcán. - Akármiben segítek neked.
Mielõtt reagálhatna, kinyílik Scott ajtaja és két, igencsak zaklatott ember sétál el. Meglepve pislogok arra, majd Drew-val mellettem elindulunk a kórterembe.
- Juj, szia Drew! - integet neki lelkesen Scott, mire Drew elmosolyodik. - Hogy vagy? Kérsz fánkot?
- Nem, köszönöm. Te hogy vagy? Hoztam neked rágcsálnivalót, nem tudom, melyiket szereted jelenleg - mondja neki, átvéve a szatyrot tõlem, és Scott ágyára pakolva.
Figyelem õket, ahogy ülnek, beszélgetnek mindenfélérõl, közben Scott körbelelkendezi Drew-t hogy csupa olyat hozott, amit enni akart pedig még nem volt ideje mondani. Elérzékenyülök teljesen. Picit olyanok, mint régen voltak: barátok. Nem tudom, mi történhetett, ami miatt Drew velem is olyan fura volt, de láthatóan jót tett neki és nem olyan távolságtartó, mint korábban. Sütött belõle, még reggel is, mikor Scott szóba került.
- Josh, neked mi a véleményed? - zökkent ki Scott hangja. Meglepve, elpirulva pislogok feléjük.
- Mirõl? - kérdezem. - Nem figyeltem…
És engem is bevonnak a beszélgetésbe. Mindenfélérõl csacsog Scott, mi meg hallgatjuk, néha visszareagálunk. Napok, hetek óta ez az elsõ, nyugodtnak nevezhetõ pár órám. Azt hiszem, Drew is ugyanezt érezheti, mert az arca kisimul, megnyugszik. Néha el-elmosolyodik, így telik el az idõ az esti vizitig.
Ekkor a doki elküld minket, Scott meg a lelkünkre köti, hogy holnap is jöjjünk be.

Hazafelé, a kocsiban Drew felé fordulok az ülésben.
- Örülök, hogy jobban vagy - mondom neki halkan, mire nem felel, csak felém pillant. Épp megállunk a pirosnál, így elkapom a kezét, és megszorítom, majd picit simogatni kezdem az ujjammal a tenyerét. Lehunyja a szemeit, majd egyenesen az én szemeimbe néz. Teljesen elveszek a pillantásában, majd az ajkait kezdem figyelni.
Érezni akarom õt.
Most azonnal…
Lassan hajolok közelebb, minden centit alaposan átgondolva, de a lelkem szinte szétszakad a boldogságtól, amikor viszonozza a gesztust és közelebb hajol. Már csak pár centire van tõlem, érzem a levegõvételeit…
- Elindultok még ma, buzikáim?! - Dudaszó, ordítás józanít ki. Azonnal rendesen ülök az ülésben, Drew pedig tovább hajt és mintha semmi sem történt volna.
Csak egy pici momentum emlékeztet rá.
A kezem a combján.
De nem szól érte…

* * *

Valahogy megbeszélés nélkül Drew-hoz megyünk. Hambi az ajtó elõtt vár és panaszosan nyávog, miközben én azonnal a konyhába megyek és elkészítem a konzervét. Beviszem, és kicsit leülök a cicákhoz. Hallom közben, hogy Drew bement zuhanyozni, így nyugodtan várok, hogy mehessek én is. Szórakozom a picikékkel, majd hallom, ahogy jön.
- Mehetsz te is - hallom a hangját a hátam mögött, mire felállok, rá mosolygok és ellépek mellette.
- Játssz velük egy kicsit - javaslom. - Most kifejezetten jókedvûek, játékosak - mosolygok rá.
Ahogy a fürdõbe lépek, megcsap Drew tusfürdõjének illata. Olyan, mintha körülölelne, mintha itt állna mögöttem. Pr szökik az arcomra a saját gondolataimtól, de mire észbe kapok a testem már reagált is rájuk.
 Hozzádöntöm a homlokom a csempének és lassan kezdem simogatni magam.
Egyre hangosabban nyögök fel, ahogy egyre közelebb érek a csúcshoz. Nem tudom visszafogni a hangom, nem érzékelek semmit, csak azt az érzést, mintha ölelne. Mintha itt állna mögöttem, a teste az enyémhez ér, az illata az orromba kúszik, selymes bõre az enyémre simul, ujjai mintha játszanának a testemen, egyre hangosabb sóhajokat csalva ki belõlem. Félhangosan suttogom a nevét.
Fordulok egyet, majd ahogy szembetalálkozom vágyaim tárgyával, hirtelen lefagyok.
- D… Drew - suttogom leleplezetten, rettegve. Mit gondolhat most rólam?!

Nem kicsit éreztem magam hülyén a történtek után, így hálás vagyok az álomnak, hogy hamar a kebelére ölelt, hogy ne kelljen még ezen is agyalnom. Igaz, csalfa egy teremtmény a kis passzívka, mert bár álmot bocsátott szememre, abban tovább kínozva elevenít fel olyan dolgokat, amelyek ellentétes érzelmeket ébresztenek bennem még így, a tudat határán túl is, talán ezért is nyújtom ki kezem az enyhülés nyújtó angyal után, csókkal köszönve meg kegyességét, amellyel kirángat a gyötrõ álomképek közül.

A következõ pillanatban kipattannak a szemhéjaim, s erõsen fókuszálva igyekszem összetenni, hol is vagyok, és mi történt.

- Azonnal mennünk kell - hallom meg a hangját, és zavartan tapasztalom, hogy fogom a kezét. El is engedem azonnal, felülve a kanapén.

- Mi történt? - túrok a hajamba.

- Scott felébredt - érkezik a válasz, mire hatalmasat dobban a szívem, és a rossz álom utolsó morzsáit is lesöpörve magamról jelentem ki: - Azonnal öltözz, két perc!

* * *

A portán minden flottul megy, bár csúnya is lenne, és nem tennék zsebre, amit kapnának, ha leállnának annak ellenére akadékoskodni, hogy maga a kezelõorvos hívott be minket. A liftben már az én gyomrom is apróra szûkül, annyira boldog vagyok és annyira ideges is egyben, mert nem tudom, mire számíthatunk, csak azt, hogy végre felébredt a lusta disznaja. A frászt hozta rám, ezt tuti az orra alá fogom dörgölni, csak legyen elég jól!

Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy feldolgozzam az információt, hogy még az sem zavar, hogy Josh boldogan ölelget, s képes vagyok egész normálisan fogadni és még enyhén viszonozni is azt beletúrva a hajába, úgy simogatva meg a feje búbját, mint egy nagy gyereknek.

Azonban az orvos arca mellbevág, és a gyomrom még kisebbre szûkül össze a rossz érzéstõl, amely átjár.

- Elõtte ragaszkodom hozzá, hogy beszéljünk. Marie nõvér addig megnézi a beteget - kezdi, s bizony ezek a kezdetek a lehetõ legrosszabbak. Már egyszerûen agyilag vagyok fáradt, hogy az újabb impulzust feldolgozzam, s teljes közömbösségbe zuhanva követem, igaz, nem is én lennék, ha nem morognék valamit, de közel sem vagyok olyan harcias, mint mondjuk legutóbb.  Ezt mutatja az is, hogy még csak Josh teljesen felesleges nyugtató szavait sem kommentálom semmivel.

Ahogy beérünk a szobába, a doktor mély sóhajjal foglal helyet. Az ajkamba harapok. Mi a fene lehet rosszabb, mint az, hogy eddig kómában volt?

- Nem kezdem az egyetemi kiselõadással. Tudom, erre nincs idejük, így gyors leszek. A beteg agya olyan pontokon sérült, amik elõidézték, hogy az õt ért helyzetet nem fogja fel olyan tragédiának - tehát az érzelmi központja, illetve... - tart kis szünetet. - amnéziás lett.

Bamm. Most már tudod az egymilliárdos kérdést, Drew, mi rosszabb, mint a kóma... Még jó, hogy a korábbi közönyösségbe zuhanásom megóv a valódi sokktól, mert különben nem tudom, ki kanalazta volna össze, és milyen állapotban Josht, akit láthatóan teljesen letaglóz a hír. Márpedig mind a ketten nem kapcsolhatunk ki.

- Mennyire? - teszem hát fel a kérdést, ami talán a legfontosabb.

- Bizonyos fokig orvosi csoda - remek, még örüljek is neki?! - Az agya érzelmi központja olyan módon sérült, amely azt idézte elõ, hogy a gerincsérülés miatt bekövetkezett bénulást természetesnek fogja fel. Mindenképp bent kell tartanom még pár napra, hogy többet megtudjak.

- És... van valami remény arra, hogy az emlékei visszatérjenek? - tér végre annyira magához Josh, hogy kérdezni tudjon.

- Az elõzetes vizsgálatok alapján és az orvostudomány statisztikai adatai alapján van rá esély. De nem sok, sajnálom. Ha a beteg nem akarja visszanyerni az emlékeit... és ezt már beszéltük - erõsebben kell szorítanom szegény fiút a karjaim közt, mert határozottan úgy érzem, az orvos célozgat, és nem is akármire, pedig kurvára halvány lila fingja sincs, mi zajlik az események mögött! De vissza is vesz az arcából rögtön: - De azt hiszem, önöknek öröm, hogy itt van, és él, nem igaz?

Apád bal bokája, az igaz!

- Menjünk - töröm meg inkább a csendet. Ideges vagyok, és azt hiszem, félek vele találkozni, mégis látni akarom most és azonnal.

Amikor belépünk a kórterembe, érdeklõdve pillant ránk. Nosztalgikus érzés száll meg, mert épp úgy pillant rám, mint mikor életemben elõször találkoztam vele az egyetemen, ez viszont azt a kellemetlen mellékzöngét cipeli magával, hogy már a tekintetébõl látom azt, amely végül verbálisan is megfogalmazódik egyszerû kérdésével: - Ti kik vagytok?

Nem tudok megszólalni. Mi vagyok így már neki? Fogalmam sincs. Legjobb barát státuszom nevetségesen üres szólamnak hangzik csupán.

- A barátaid vagyunk - válaszol helyettem Josh, s nagyobbat kell nyelnem. Neki sem lehet könnyû, mégis talált valami egyszerû magyarázatot. Kár, hogy ez így mégsem olyan egyszerû, max egyedül Scottnak.

- Nem emlékszem rátok - nevet fel. - De nem is baj. Így biztosan jobb - a kezem ökölbe szorul. Scott... A keserûség úgy önt el, mintha legalább is hátba szúrtak volna. - És a nevetek micsoda?

- Én Drew vagyok - lépek közelebb, áhítozva valami halvány, önkéntelen csillanásra, de semmi. Teljesen bambán néz rám. - Õ pedig Josh - próbálkozom, de ismét csak semmi. Abszolút semmi!

Ám nem ez a legrosszabb. Úgy nézek rá, mint valami idegenre. Ez a valaki, aki felkelt, nem Scott. Semmi köze nincs hozzá! Scott sosem nézne ilyen kéjesen egy nõre. Soha! Ez a valaki, ez nem Scott, ez egy rémálom. Mintha azzá a mintavalakivé fejlõdött volna, akirõl a szülei mindig is álmodoztak. Mit keresek én itt? Émelygek, komolyan undorodom attól az embertõl, akit a legjobb barátomnak tartottam. S emiatt az érzés miatt magamtól is undorodom. Milyen ember vagyok? Így már nem Scott? De, Scott, csak olyan hirtelen lett más, és még csak nem is emlékszik rám. Mi értelme kinyújtanom a kezem, mikor egyáltalán nem igényli.

Ám nem csak engem zavar a nõvért méregetõ pillantása. S mikor megérzem, hogy Joshnál betelik a pohár, egyszerûen csak fékezõleg hátba vágom egészen finoman, azzal jelezve, hogy nem alkalmas a dolog, és azt hiszem, teljesen felesleges is lenne. Pedig nem is sejti, hogy épp ugyanolyan fájdalmas ez számomra, mint számára, s ismét csak erõsen össze kell préselnem az ajkaim, mikor a nõvér távoztával Scott felsóhajt: - Olyan kedves nõ - valaki ébresszen fel, könyörgöm!

- Mellesleg srácok - pillant ránk. -, szeretném, ha tudnátok, hogy nekem semmi bajom a köztetek levõ kapcsolattal.

Az nem kifejezés, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudok.

- Ezt.. hogy érted? - préselem ki magamból elhûlve.

- Hát, nem tudom biztosan, hogy mi is a helyzet, hiszen a doktor is elmondta, hogy baj van a fejemmel - mutat is rá az emlegetett testrészre. -, de azt a vak is látná, hogy ti mennyire oda meg vissza vagytok egymásért.

Mi a fasz?... Mégis mennyire? He?!

Nyugi, Drew, õrizd meg a hidegvéred, Scott most nem az a Scott, aki csak vicces, Scott most tényleg hülye, és mivel gyengeelméjû, úgy is kell bánnod vele, mintha hülye lenne!

- Scott, muszáj megkérdeznem, hogy neked nem tetszik Josh? Egy picit sem? - basszus, eddig úgy meg voltál zöldülve érte, hogy feltekerted magad a kocsiddal együtt valami kibaszott keményre!

Tényleg hülye. Úgy pislog vissza rám, mintha a relativitás elmélet bizonyítását kérném rajta számon.

- Hogy kérdezheted egy nõket szeretõ férfitól, hogy tetszik-e neki a barátod?! - támad vissza. Diszkréten kinyílik a bicska a zsebemben, és a nyelvemen van, hogy az apja fasza szereti a nõket, az (és tényleg), s hogy kibaszottul, de kurvára eddig azzal volt elfoglalva, hogy töcskölje Josht, s még odág is fajult, hogy részegen erõszakoskodott vele. S komolyan elgondolkodtat, nem tenne-e kifejezetten jót neki, ha most bemosnék neki egy akkorát, hogy a fal adja a másikat.

- Sajnálom. De mi nem vagyunk egy pár Josh-sal - felelem hûvösen, ismét lenyelve a vele és Josh-sal kapcsolatos megjegyzésem.

Még szerencse, mert belép a doki. Valahogy nem vetne rám jó fényt, ha megint üvöltöznék, csak épp most az állítólagos legjobb barátommal, hevesen gyõzködve a tenyeremmel, hogy térjen észhez. S - ez is egy nem várt fordulat - kifejezetten hálás vagyok, hogy végre kiterelget bennünket a kórterembõl. Csak fél füllel, arccal kifelé figyelve, hogy levegõt kaphassak, vagyok csak fültanúja a közte és Josh között elhangzó rövid kis párbeszédnek. Nevetséges, mert a valóban fontos párbeszédeknek mindig csak így vagyok fültanúja, s komorságba burkolózom, amiért lendületbõl eltaszítottam magamtól gondolatban, csak mert egészen más, mint volt, s észre sem vettem, hogy valójában igenis szüksége van rám a maga módján ennek az új Scottnak is.

Mondhatni leroskadok az egyik kinti székre.

Csak úgy cikáznak bennem a gondolatok, amelyeket nem tudok helyre tenni. Így mikor az orvos kilép, azonnal letámadom kérdésemmel: - Mondja, doktor úr, lehetséges, hogy ennek az egésznek a hatására egy elõtte homoszexuális férfibõl heteroszexuális lesz?

- Tudják - ül le mellénk az orvos. -, mivel deréktól lefelé megbénult, szexuális aktusra valószínûleg már nem lesz képes. Viszont az, hogy ki miért nem homoszexuális, nekem nem tisztem eldönteni. Az viszont biztos, hogy jelenleg a nõkhöz vonzódik. Nem állítom, hogy ez a késõbbiekben nem változhat, de neki egyelõre nem a testiség a fontos, hanem a szellemi kötelék. És talán azért, mert homoszexuálisként nem ért célba, sõt... így talán most próbál akaratán kívül is új életet kezdeni.

A következõ részt viszont már kifejezetten Joshnak címzi: - Ön is megpróbálhatná. A barátai, ez látszik, de nem vonzódik önhöz. Sajnálom. De mint említettem, a legfontosabb, hogy él, és reggel bejöhetnek és hozhatják a fánkot és a tejet. Most viszont menjenek haza és próbáljanak meg pihenni. Akármi történik, hívni fogom önöket.

Ahogy kifelé terelgetem Josht, még mindig úgy érzem, az lett volna mégis csak a legjobb, hogy jól elcsépelem a hülye fejét. De mire a kocsiba ülünk, már megint csak az üresség az, amelyet magamban tátongani érzek. Csak bámulok magam elé, s csak felületesen érzékelem, hogy hozzám beszél, ahogy azt is, hogy megszorítja a kezem. Felfogom a szavakat, mégis mintha mindent sûrû köd lepne be, hogy ne akarjam látni, amit nem kell.

Kábán fordulok felé: - Tessék?

- Azt kérdeztem, hogy mi a véleményed - ismétli meg, kissé elbizonytalanodva.

- Mirõl? - emelem meg az egyik szemöldököm, de a távolság köztem és közte nem akar csökkenni, ahogy a köd sem enyhül.

- Hát, Scottról...

Áh, igen, Scott... a köd még sûrûbbé válik a neve hallatán. Így csak megrázom a fejem.

- Semmi - most nem tudnék véleményt formálni. Ahhoz az egész túl hirtelen jött, és túlságosan érzékenyen érint. Mert bizony az én objektivitásomnak is megvannak a maga határai. - Csak menjünk haza.

Többet nem is vagyok hajlandó a témában mondani, csak beindítom a kocsit, s tolatni kezdek, hogy hazavezessek, és azt higgyem, legalább amíg alszom, hogy az egész csak egy furcsa rémálom volt a tudatom mélyének legfurább megfogalmazásában.

* * *

- Akkor bemegyünk Scotthoz? - kérdezi a megkésett reggeli alatt. A falat eddig is ízetlen volt, de most már kifejezetten olyan, mintha csak fûrészport rágcsálnék.

- Beviszlek, de én most nem érek rá bemenni - felelem. Nem igaz, ha akarnám, lenne rá idõm, de nem akarok bemenni. Most még nem.

- De hát... - kezdene bele valamibe, de aztán mégsem folytatja, mégis szinte kötelezõnek érzem, hogy elmormogjam a jó kifogásomat.

- A klubban kell rendezkednem egy keveset, de mondd meg neki, hogy délután bemegyek. Addigra, ha lesz extra kívánsága, csak hívjatok fel, és viszek bármit - tolom félre a tányért. Ha tovább eszek, tényleg hányni fogok magamtól.

* * *

Úgy is teszek, ahogy mondtam. Õt kiteszem a fánkkal és a tejjel, én pedig gondolkodás és meggyõzhetõség nélkül hajtok tovább. Nem mintha hasznos lennék a klubban, de azért kiosztom a feladatokat, amiket eddig is tudott magától is mindenki. Ma úgysem szervezünk extra bulit, csak  megszokott, ház által biztosított dj-s pörgést kínálva.

- Hogy van Scott? - kérdezi Tim, mire csak a fejem rázom. Bár ihatnék egy felest legalább!

- Mintha nem is õ ébredt volna fel, hanem csak valami karikatúra, ami még viccnek is harmatgyenge - felelem, mire a pultosom csendben marad, bár nagyra tágulnak a szemei, hogy is kellene ezt értelmeznie, de ismer annyira, hogy nem kérdez. Azért valamennyit mégis muszáj mondanom, mivel a jövõje függ attól áttételesen, Scott-tal mi van. - Elvesztette az emlékeit, lebénult alulról, és jelenleg a nõk seggét stíröli megint.

- Eh? - akad ki fõleg az utolsóra Tim. Nem azért, mert baj lenne, épp csak gondolom, ez a része benne is felvetett egy csomó kérdést, amelyet összekötött a semmire nem emlékszik infóval.

Mert akárhogy nézem, ez a szórakozóhely a kettõnk álma. Egyedül, ha megfeszülök sem bírom fenntartani. Mással meg nem társulnék. Egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy lenne bárki olyan, akivel tovább akarnám csinálni. Az érdeklõdésem a hely iránt körülbelül olyan kicsire süllyedt, mint amennyire meg tudom érteni és fel tudom dolgozni az új Scottot. Az meg édes kevés, hogy folytassam egyedül az üzletet.

- Ugye? Ha nem kellene még kocsiba ülnöm, már rég vállalhatatlanra ittam volna magam.

- S akkor mi lesz a klubbal? - mondom én, hogy ez a kérdés zavarja õt is legjobban. Elvégre ebbõl él, és talán azt is kijelenthetem, hogy szeret itt dolgozni.

- Fogalmam sincs, még nem gondoltam át, de Tim, ha bárhol tárt karokkal várnak, ne mondj nekik nemet. Mert Scott nélkül... nem tudom... - szerintem még egyszer sem látott ismeretségünk alatt ennyire tanácstalannak szerencsétlen srác, mint most.

* * *

Hívást ugyan nem kaptam, mégis beugrottam a boltba egy kevés rágcsálnivalóért, olyasmit vettem, amit régen szeretett, remélve, hogy az étkezési szokásait nem kívánja gyökeresen megváltoztatni, bár a tejjel úgy volt, hogy kávéba meg cappuccinonak, aztán szevasz, de az még belefér, mert megitta õ nyersen is, csak jobban szerette a koffeinmellékletet hozzá.

Közelebb viszont nem jutottam ahhoz, hogyan is viszonyuljak hozzá. S azt sem tudom, hogy ilyen állapotban hogyan segíthetnék Joshon, mikor magamon sem vagyok képes.

Mikor megérkezem a kórházba, Josh a recepciónál fogad.

- Hát te? - lepõdök meg. - Hogyhogy idelenn? - kissé bunkó vagyok, erre rá is döbbenek azonnal, de szerintem kezd hozzám szokni, mert abszolút nem mutatja jelét, hogy felvenné, helyette válaszol.

- Bejöttek hozzá a szülei, és kérték, hagy maradjanak vele egyedül.

- A szülei? - kérdezek vissza, elejtve a szatyort, majd megfordulva iramodok neki, s hiába szól utánam, vagy ordítanak rám a nõvérek, egy cseppet sem lassítva rohanok fel a lépcsõt használva a harmadikra a kórteremig. Azonban ahogy megpillantom a kórterem ajtaját, lelassítok, majd egész bizonytalanná válva állok meg teljesen, szívem a fülemben dobog, ugyanakkor megfogalmazódik bennem a gondolat is: talán az új Scottnak nagyobb szüksége van a szüleire, mint rám, és az új Scott már megfelelhet az elvárásaiknak, és ismét lehetnek egy család, mégha én tudom is, mennyire hamisan csillog az a boldogság, amelyet újra felépíthetnek, az új Scott számára lehet igazi. Van jogom elrontani?

Hogy elsõ haragom elszállt, fülelni kezdek, bár nem kell különösebben megerõltetnem magam, hogy halljam, mirõl folyik a diskurzus.

- ... nem normális lásd be, mi vagyunk a szüleid, mégis egy ismeretlen a jogi képviselõd mindenben. Légy jó, és írd alá, hogy többé nem kéred a jogi képviseletét. Elvégre nem is emlékszel rá! hidd el, mi csak jót akarunk neked.

A kezem ökölbe szorul, és fullákolok a tehetetlenség tengerében. Pedig pont hasonlón gondolkodtam én is, de most, hogy tõlük hallom, nem akarom elengedni a kezét. Nem hagyhatom ilyen kétszínû alakokra, mégha a saját szülei, akkor sem!

- Apa, anya, nagyon szeretlek benneteket! - hallom odabentrõl, és újra fellángolt indulataim is elülnek. Nincs itt keresnivalóm. Neki jobb lesz így. Sarkon fordulok, hogy visszasétáljak Josh-hoz, ám megtorpanásra késztet a felhangzó folytatás: - de úgy vélem, Drew nem véletlen lett a jogi képviselõm, és mivel az orvos is õket értesítette elõbb, bizonyára õt és Josht értesítette legelsõnek, és õk voltak benn nálam legelõbb, bizonyára õk a  legfontosabbak az életemben, és jól is érzem magam mellettük, így nem hinném, hogy ezen változtatnom kellene, amíg nem tudok többet. Jól van ez így, nem?  - hangja gondtalanul cseng, de mégis - akármilyen is - önmaga, nem hagyja magát befolyásolni, s ami számomra a legfontosabb, bár olyan mélyen a szívembe markol, hogy az leírhatatlan: bízik bennem még mindig. Talán csak a fejsérülése miatt ilyen könnyed. Fogalmam sincs, nem értek hozzá, de ez a pár szó, ez a közepes hosszúságú összetett mondat könnyre fakaszt.

Csak állok, nézek magam elé, az arcom zavart-mosolygós, behatárolhatatlan arckifejezésbe fordult, s a könnyek csendben, mégis megállíthatatlanul törnek elõ. Nem zavar senki, sem az elhaladó és összesúgó nõvérek, se a csippanó lift, se a belõle kiszálló, és megilletõdõ Josh, se az õt követõ nõvér és a vele érkezõ biztonsági õr, akire gondolom, úgy vélték, szükség lesz majd.

- Drew... jól vagy? - kérdezi Josh, nem hinném, hogy számított volna hasonló látványra, még akkor sem, ha a legvadabb álmait veszi elõ. 

- Jól - súgom, csak lehelve a szót, majd bocsánatot kérek a nõvértõl, amiért nem a kórházi etikettnek megfelelõen viselkedtem. Ezután belekarolok a még mindig meglepett fiúba, s magammal vonom egy félreesõbb helyre, ahonnan azért még rálátok az ajtóra. Nem akarok az õsökkel találkozni, akik még bizonyára sokáig fogják majd gyõzködni fiuk átkos természetemrõl, viszont szívem szerint már most beléptem volna, hogy magamhoz öleljem a barátom, aki ugyan nem emlékszik rám, mégis ugyanúgy ragaszkodik személyemhez, mint tette mindig is. 

- Történt valami? - próbál puhatolózni. Gondolom, aggódik fura viselkedésem miatt, és attól tart, még a végén megkattanok itt nagy titokban. 

- Mondhatjuk. Csak fültanúja lettem valami fontosnak, ami végre választ adott, mihez is kellene kezdenem az új Scottal. Mert hülyeség lenne abba ringatnom magam, hogy mindent ott folytathatunk így, mint ahogy volt a baleset elõtt is.

Kis szünetet tartok, hátradöntve a fejem, s lehunyva a szemem. Így folytatom, segítve a visszaemlékezést. Nem tudom, miért mondom el... na jó, de, azt hiszem, sejtem. Jelen pillanatban õ van a legközelebb hozzám, õ ismer belõlem a legtöbbet, mert aki eddig ezen a poszton állt, jelenleg csak annyit tud rólam, amennyit tegnap volt alkalmam elmondani, meg amennyit ösztön szinten érez. 

- Mesélte, hogy ismerkedtünk meg? Biztos nem. Degradáló lenne számára, pedig szerintem illik hozzá. Emlékszel, hogy nézett ránk az éjszaka? A tekintete épp olyan üres, mint másoké, ha egy emberre néznek, akit nem ismernek, mégis, van benne valami csillogás, amivel jelzi, hogy bár nem ismer, érdekesnek tart, és meg akar ismerni. A legelsõ napom az egyetemen ezzel a pillantással kezdõdött. Fú, kimondhatatlanul irritált. Sosem gondoltam, hogy ez a pillantás majd valamikor elszomorít. Az emlékeivel együtt talán el fog tûnni a rámenõssége is, a tapadóssága. Legalább is azt gondoltam, miért akarna függni egy ismeretlentõl, épp csak azt nem kalkuláltam bele, hogy õ mindig is ilyen volt. Mindig inkább az ösztöneiben bízott. Piszkosul kíváncsi lennék rá, mi a fenét lát bennem. Mikor ma is inkább azon gondolkodtam, hogyan vághatnám el magam tõle megint, komolyan fontolóra véve, hogy elpasszolom a közös vállalkozásunk. De tudod, mi az õ válasza, anélkül, hogy beszéltünk volna errõl: hogy megtagadja a szüleitõl, hogy visszakapják a felügyeleti jogot, hogy ismét õk legyenek a jogi képviselõi, mert ha úgy döntött valamiért, hogy rám bízta mindenét, akkor bizonyára úgy van jól. 

Szentimentálisnak tûnhetek, ételmetlenül beszélek össze-vissza, de ezek a dolgok nekem iszonyatosan fontosak. Én, aki lemondok folyton mindenrõl, példát vehetnék róla, de sajnos nincsenek olyan jól mûködõ ösztöneim. Én a fejemmel mûködöm, és azt hiszem, talán pont ez az, amely miatt rám merte bízni magát. Épp csak most már nem lesz, hogy megerõsítsen folyton abban, hogy ennek ellenére tudok adni az embereknek, magamtól kell rájönnöm, ki az, aki fontos, és ki az, akinek én is fontos vagyok, és most már valóban nekem kell tennem azért, hogy azok az emberek, akik számítanak rám, ne hiába bízzanak bennem. 

Nem is érdemes konklúziókra jutnom. Minek? Összevissza agyaskodom már megint, pedig csak boldognak kellene lennem, hogy lehetek valaki az életében anélkül, hogy olyanná kellene válnom, mint õ, mert én képtelen lennék tapadni. 

- Most jól összehordtam egy halom rendszertelennek tûnõ infót neked, mi? - dõlök vissza egyenesbe. - Nem is tudom, igazán, mit akartam vele, talán csak verbálisan is kifejezni a fejemben levõ káoszt - vigyorodom el, csak magam elé bámulva. Talán csak képes vagyok most, az alkalmat kihasználva kissé megnyílni felé is. S ha már megnyílni sikerült, talán megpróbálhatnám azt is, hogy elismerve, csak ember vagyok én is, életemben elõször konkrétan segítséget kérjek, a sors fintoraként tõle, akit a betegsége miatt eleinte semmibe sem vettem. - Josh - fordulok felé, most elõször nézve a szemébe. -, mint Scott képviselõje a cégben, segítenél nekem fenntartani az álmát, a klubot, míg rendbe nem jön annyira, hogy el tudja dönteni, mit szeretne vele? Szemétség lenne egyedül döntenem a kérdésben, egyedül viszont nem bírom hosszú távon intézni az ügyeit, s nem akarom, hogy belefulladjon abba, hogy nincs megfelelõen vezetve. 

Sikerült. Kimondtam életem elsõ direkt kérését, amelyért nem tudok megfelelõ ellenértéket kínálni, az elsõ olyan szívességet kértem, ami nem üzleti alapon mûködik, hanem pusztán két ember közötti kapcsolatra és bizalomra épül. Mert bizalomra van szükség, hogy igazán ki merje az ember a másik elõtt mutatni esendõségét, gyengeségeit, sebezhetõségét. 

Ennek ellenére - vicces, nem vicces - egyáltalán nem volt olyan nehéz, sem olyan megalázó, mint mindig is hittem. 

- Nem - mondja határozottan. 

- De!... - Végig sem hagyja mondani! 

- Josh, figyelj rám! Nem szeretnék egy koszos tányért sem hagyni ott, ahol nem az én, hanem Scott helye van. Érzem, tudom, hogy figyel, minden mozdulatunkat óvón szemmel tartja, mert annak ellenére, amit mûvelt, fontosak vagyunk neki. Ha elfoglaljuk a helyét, ha betöltjük az ûrt, amit a hiánya okoz, fel fogja adni, mert úgy érzi majd, nincs többé szükségünk rá. Épp ezért nem akarom, hogy idegen ruhát találjon a szekrényben, oda nem illõ fogkefét a fürdõben, vagy bármi mást, ami nem odavaló. Az a tér, ami csak a tiétek, az maradjon meg nektek, s amely terek csak a miénk, azokat megõrzöm csak kettõnknek. Mert visszavárom, mert nélküle üres, és mert rajta kívül nem akarom megtölteni mással. Én azokra a helyekre csak és kizárólag õt akarom visszakapni. Mert az mind az õ helye, amit csak õ tud teljes értékûen betölteni, úgy ahogy arra neked vagy nekem szükségem van. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem teheted be a lábad például a lakásomba. Sõt, mindig nyitva áll, ha úgy érzed, bár nem vagyok társasági ember, amit már megtapasztalhattál. Ennek ellenére ha segítség kell, fordulhatsz hozzám is. Még azt is megértem, ha úgy döntesz, te le akarod zárni a dolgokat Scottal azok után, amit tett, de nekem az egyetlen barátom. És akkor sem mondanék le róla egy fél pillanatra sem, ha megpróbálta volna elmetszeni a nyakam álmomban. S akkor sem fogok neki fájdalmat okozni szándékosan, ha már mindenki keresztet vetett rá, és egy kórházi ágyon fekszik az agyhalál közelében, s csak a gépek tartják ezen a világon. Mert õ is velem volt, bármi is történt, s én sem akarom elszúrni. S ha valóban segíteni akarsz nekem, akkor elgondolkodsz az álláspontomon, megemészted, és megpróbálod tiszteletben tartani. 

Lehajtom a fejem, és… nem hiszem el. Miért alakul minden így? És miért esik ilyen rosszul, amit mond?!

- Ez így nem fair… Ez így egyáltalán nem tisztességes! Elvárod, hogy csak ölbe tett kézzel hagyjam, hogy intézkedj körülöttem, miközben nem hagyod, hogy akár egy kis apróságot is tegyek érted - fakadok ki. Ez az igazság… és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne legyek ennyire ideges, de fel tudnék robbanni. 

- Nem errõl van szó! Én... hogy mondjam el? Nekem az ad megnyugvást, ha elfoglalhatom magam, ha nem kell gondolkodnom, ha nem kell állandóan azon járatnom a fejem, hogy odabenn fekszik és már az orvosok is lemondtak róla, csak nem mondták ki szó szerint - mondja, de a hangja a végére megremeg, és a kezét a szája elé kapja, mintha sírni készülne. Elhiszem, hogy neki is borzalmas… de ha mi is lemondunk róla…? 

- Drew... - Valami okosat akarok mondani, de érzem: nem szabad. Felsóhajtok halkan, és inkább várok, amíg alábbhagy a remegés, amit a karján látok. - Nem igazán tudok egyedül aludni... Hambival és a kicsikkel átnézhetnénk hozzád munka után? Nem zavarnék, csak jó lenne tudni, hogy valaki más is van körülöttem valahol a lakásban... - magyarázkodom. Nem baj, ha õ azt hiszi, hogy buta vagyok, majd megmutatom neki, hogy nem.

- Tudod, hogy mindig késõn végzek, mert végig kell maradnom.

- Tudom, de nem baj!

- Akkor legyen.

* * *

A klubban már nem látom. Eleinte majdnem bepánikolok, hogy nincs ruhám, de rájövök, hogy van egy…. még egy régebbi, amit Tim tervezett próbaképp és meg is varrattuk, mert poén volt, de nem vettem fel soha, hiszen Drew mindig hozott, intézett. Most viszont kimegyek, megkeresem Timet és behívom magammal.
- Ezt? - kérdezi hitetlenkedve.
- Tökéletes darab - mondom, és elkezdem ledobálni a ruháimat. Ahogy a tekintetem arra a sarokra siklik, ahogy mindig szeretkeztünk, hátrálni kezdek, és sírva lépek Timhez. Ekkorra egy boxer van rajtam, de ez õt nem érdekli. Csak ölel, nyugtat, és hagyja, hogy összekönnyezzem a felsõjét… mert a barátom.

Chrisék mûsora után jövök én, és épp sikerül mindennel elkészülnöm. Még fel sem megyek, és már tudom: itt valami nincs rendben. Ma nem érzem, amit szoktam. Ma nem élvezem, ez ma tényleg csak munka. Drew-t sem keresem a tekintetemmel, biztosan nincs itt. Minek is nézne? Biztos van elég dolga, és egyik sem az, hogy engem figyeljen. Én elvagyok, bár nem olyan jó a mûsor, de a ruha szerencsére eltereli a laikus figyelmét, és nem veszik észre az apró botlásokat, a kapkodást, ami a mozdulataim mögött van, én viszont a végére m,ár magamban imádkozom! Legyen már vége…!

* * *

Miután végeztünk, beugrunk hozzám, és aztán átmegyünk hozzá. Elmondja, hogy én a hálóban fogok aludni, és bár eleinte nem tetszik a dolog, végül belátom: semmi értelme vitázni vele.

- Zuhany? - kérdezi aztán. 

- Már megvolt - felelem. Az öltözõben lerendeztem, hányingerem volt a testemtõl, muszáj volt megmosnom magam. 

- Remek. Jó éjt! - És már le is lép. Felsóhajtok, és összeterelve a cicákat, elvonulok én is aludni.

* * * 

Nem sokkal késõbb, még nem is alszok, csak a picikkel játszom, ajtócsengõt hallani, de Drew lépteit is, így nem foglalkozom vele.
Aztán beszélgetés hangja, egy nõ és egy férfi van kint, ezt hallom, de nem tudom kik, és nem akarok zavarni így nem megyek ki. Amikor a hangok ingerültebben, kilépek, de a válasz helyett csak kizárják magukat.
Ennek fele sem tréfa, az ajtóra tapadva hallgatózok, de csak foszlányok jutnak el hozzám, nem is igazán értek semmit. Viszont a pofon hangját ezer közül is felismerem, így feltépem az ajtót.

- Drew, mi történt? - kérdezem ismét.
- Josh, azt mondtam, menj vissza a szobába! 
- Eljárást fogok indítani, nem lehet, hogy az ember szüleinek ne legyen semmi beleszólása a gyerekük sorsába ilyen esetben!
Érzem, hogy baj lesz… és nem is tévedek. Drew válasz helyett hatalmas pofont kever le a férfinek, és alig tudom elkapni. Rég kellett ilyen erõt kifejtenem, de ha nem fogom le, nekik megy, és így is kint van a fél környék, és minket bámul.

- Drew, nyugodj meg! - kérem halkabban. - Maguk menjenek innen! Különben hívom a rendõrséget! 

Nem ismerem ezeket, de azt hiszem, õlk lehetnek Scott szülei. Legalábbis gondolom. Bár furcsa, hogy együtt voltam a fiúkkal, és nem tudtam semmit róluk. Már mindegy is, ugyanis elmennek, bár Drew még kakaskodna, de végül a szomszédokon csattan, õket zavarja be a lakásukba, és ahogy elengedem, nem üt meg engem sem, hanem elhaladva mellettem a lakásba megy. Amikor utána érek már a fotelben ül, egy számomra ismeretlen szám szól, õ meg… sír?

- Drew?... - Közelebb lépek, és igen… - Drew… - Magamhoz ölelem, de nem számítok rá, hogy viszonozni is fogja.

- Sajnálom, még csak egy egész kicsit hagy, aztán összeszedem magam - suttogja, aztán ki tudja meddig maradunk így.

* * *  

Arra ébredek eredeti fekvõhelyemen, ki tudja mennyi idõvel az elalvás után, hogy csörög a telefon. Scott balesete óta a telefonnal alszom, ha netalán valami történne, azonnal el tudjanak érni.
- Elnézést a késõ éjszakai zavarásért, de Josh Crawline-al beszélek, ugye? - Egy pillanatra megáll bennem az ütõ.
- Doktorúr… ön az? - kérdezem félve.
- Be tudna jönni, Josh? Scott felébredt - mondja izgatott hangon. Nem kellemetlenül, kellemesen izgatott.
- Fél óra és ott vagyok - darálom, és már pattanok is ki az ágyból, nem foglalkozva azzal, hogy egy boxer van csak rajtam. Drew-hoz megyek, de õ alszik. Sajnálom, hogy fel kell ébresztenem, de ezt neki is tudnia kell!
- Drew… - suttogom, és lágyan végigsimítok az arcán. - Drew, ébredj fel. - Talán álmában… de hirtelen elkapja a kezem és belecsókol a tenyerembe. Elpirulok, de õ mintha ez lenne a végszó, felnyitja a szemét. - Azonnal mennünk kell - simítok ki ez izzadt tincset a szemébõl. Ki tudja, milyen borzalmasakat álmodott.
- Mi történt? - ül fel, és láthatóan éberebb.
- Scott felébredt - mondom csillogó szemekkel, mire az õ szemei is felragyognak.
- Azonnal öltözz, két perc - parancsolja, én meg bólintok és már rohanok is.

* * *

A portán lent vár minket egy nõvér, mivel eredetileg nem lenne látogatási idõ és be sem jöhetnénk, de az orvossal így beszéltük meg és a kórház üzemeltetõjének sem volt ezzel baja.
- Tényleg? - kérdezem a liftben a nõt. Mosolyogva néz rám, és halványan bólint.
- Bár nem tudok sokat én sem, új vagyok - mondja megilletõdve, hiszen közben elkapom Drew karját és megölelem. Kimondhatatlanul boldog vagyok!

Ez viszont egy pillanat alatt száll semmibe, amikor a liftajtóban az orvos vár.
- Elõtte ragaszkodom hozzá, hogy beszéljünk. Marie nõvér addig megnézi a beteget - mondja, és nem várva választ, elindul. Drew morog, valamit, nem is figyelek rá, csak húzom magam után, aztán az iroda elõtt hátrafordulok hozzá.
- Mindjárt láthatjuk. De biztosan nagyon fontos, amit az orvos mondani akar - kérem tõle kimondatlanul is: legyen nyugodt, csak erre a pár pillanatra.
Amikor beérünk, a doki felsóhajt, és leül.
- Nem kezdem az egyetemi kiselõadással. Tudom, erre nincs idejük, így gyors leszek. A beteg agya olyan pontokon sérült, amik elõidézték, hogy az õt ért helyzetet nem fogja fel olyan tragédiának - tehát az érzelmi központja, illetve…. amnéziás lett.
A szavak súlyosak.
Elsõre sem tudom felfogni, csak annyit érzek, hogy megszédülök, és Drew kap el.
Beszélnek, hallom…
- Mennyire?
- Bizonyos fokig orvosi csoda. Az agya érzelmi központja olyan módon sérült, amely azt idézte elõ, hogy a gerincsérülés miatt bekövetkezett bénulást természetesnek fogja fel.  Mindenképp bent kell tartanom még pár napra, hogy többet megtudjak.
- És… van valami remény arra, hogy az emlékei visszatérjenek? - kérdezek én, visszatalálva magamhoz, még mindig Drew karjaiban.
- Az elõzetes vizsgálatok alapján és az orvostudomány statisztikai adatai alapján van rá esély. De nem sok, sajnálom. Ha a beteg nem akarja visszanyerni az emlékeit… és ezt már beszéltük. - Épp robbannék, Drew szorítása is megszorul, és az orvos mintha érezné a közelgõ vihart, folytatja. - De azt hiszem önöknek öröm, hogy itt van, és él, nem igaz? - A kérdés, mintha pofon vágna. Könnyezni kezd a szemem,. és azonnal a saját önzõségem miatt hibáztatom magam, miközben õ azt sem tudja, hogy kicsoda.
- Menjünk - szólal meg Drew, pár pillanatnyi csend után.

Ahogy belépünk a kórterembe, õ ránk néz. A tekintete él, majdhogynem vidám, picit értetlen.
- Ti kik vagytok? - kérdezi kedves, csevegõ hangon. Nyelek egyet. Borzalmasan erõsnek kell lennem, ahogy Drewnak is. Az ágya mellé lépek és megfogom a kezét, úgy felelek.
- A barátaid vagyunk - egyszerûsítem le. Õ nem szól azonnal, csak néz rám bambán.
- Nem emlékszem rátok - nevet fel. - De nem is baj - jelenti ki. - Így biztosan jobb. - És a nevetek micsoda?
- Én Drew vagyok - lép mellénk az említett. - Õ pedig Josh.
Aztán elkezdõdik a kérdezz-felelek. Scott mindenre kíváncsi, elmesélünk neki hát sok mindent, kínosan, elõzõleges egyeztetés nélkül, de kihagyva a homoszexualitása tényére vonatkozó emlékképeket. Bár nekem is fáj picit az egész, de végig úgy nézi a mellettünk infúziót kötõ, és pakolászó Marie nõvért, hogy a szívem belesajdul.
Mikor szóvá akartam tenni, mintha Drew megérezte volna, finoman hátba vágott. 
Amikor aztán Marie kimegy, hogy szól a doktor úrnak, hogy pontosan milyen gyógyszereket is adjon Scottnak, õ felsóhajt.
- Olyan kedves nõ - mondja ámuldozva. Nekem picit szétszakad a szívem, de nem tudom, miért, hiszen… nem szeretem szerelemmel. Talán a tüske, miszerint: én ronthattam el ennyire valamit, hogy heteró lett? - Mellesleg srácok, szeretném, ha tudnátok, hogy nekem semmi bajom a köztetek levõ kapcsolattal - jegyzi meg.
Bumm.
Én megszólalni sem tudok a meglepettségtõl, õ meg teljesen, gyermekiesen ártatlan arccal néz ránk, mintha csak megjegyezte volna, hogy szép a macskám.
- Ezt… hogy érted? - köszörüli a torkát Drew.
- Hát, nem tudom biztosan, hogy mi is a helyzet, hiszen a doktor is elmondta, hogy baj van a fejemmel - mutat bohókásan az említett testrészre. - De azt a vak is látná, hogy ti mennyire oda meg vissza vagytok egymásért - csillannak meg a szemei. Mintha nem is ugyanaz a Scott lenne.
- Scott, muszáj megkérdeznem, hogy neked nem tetszik Josh? Egy picit sem? - kérdezi borzasztóan finoman Drew barátjától. Én elõször a kérdezõre, majd a kérdezettre pillantok kíváncsian.
Scott arcán elsõ pillanatban értetlenség, majd szép lassan elhatalmasodó düh jelenik meg.
- Hogy kérdezheted egy nõket szeretõ férfitól, hogy tetszik-e neki a barátod?! - Látszólag ideges.
- Sajnálom. De mi nem vagyunk egy pár Josh-al. - És ez így kimondva… kicsit rosszul esik, bár mit vártam?! Hülye vagyok.
Végszóra ér be a doki is.
Természetesen kivezényelne minket a szobából, hogy beadja az altatót Scottnak, aki viszont elkapja a kezem.
- Ugye bejösztök még? - kérdezi reménykedve. Teljesen el van veszve, ez nem változott. Egyedül áll a világban, és belém meg Drew-ba akar kapaszkodni még így is, hogy talán csak leges legbelül tudja, hogy ismer minket és kötõdik hozzánk.
- Amikor felkelsz, itt leszünk - mosolygok rá megkönnyebbülten. - Hozzunk valamit?
- Fánkot - jelenti be azonnal. - És tejet. Nem tudom, eddig szerettem,e de nagyon megkívántam - mondja, mi meg elindulunk ki, de nem megyünk el egyelõre, csak leülünk egy kicsit távolabb a kórteremtõl, hogy ha kijön az orvos, még lássuk.
Nem szólunk egymáshoz, most nincs értelme. Mindketten gondolkodunk, õ nem tudom, hogy min, én meg ezen az egész helyzeten.
Tönkremegy a kapcsolatunk, õ meg megfizeti ezt az árat azért, hogy annyit bántott, és még nem is emlékszik ránk? Mégis kedves volt azonnal, közvetlen, és nem lengte körbe a depressziós légkör, mint vártam. Talán errõl beszélt a doki? Az érzelmi központ…

Percekkel késõbb megjelenik a doki, és azonnal mellénk lép. Drew kérdezni akar, látszik rajta, így nem szólok közbe, csak hagyom neki.
- Mondja doktor úr, lehetséges, hogy ennek az egésznek a hatására egy elõtte homoszexuális férfibõl heteroszexuális lesz? - kérdezi. Szóval neki is ezen kattog az agya. A doki leül mellénk, és magyarázni kezd.
- Tudják, mivel deréktól lefelé megbénult, szexuális aktusra valószínûleg nem lesz már képes. Viszont az, hogy ki miért nem homoszexuális, nekem nem tisztem eldönteni. Az viszont biztos, hogy jelenleg a nõkhöz vonzódik. Nem állítom, hogy ez a késõbbiekben nem változhat, de neki egyelõre nem a testiség a fontos, hanem a szellemi kötelék. És talán azért, mert homoszexuálisként nem ért célba, sõt… így talán most próbál akaratán kívül is új életet kezdeni. - Egy pillanatra elhallgat, majd egyenesen rám néz. - Ön is megpróbálhatná. A barátai, ez látszik, de nem vonzódik önhöz. Sajnálom. De mint említettem, a legfontosabb, hogy él, és reggel bejöhetnek és hozhatják a fánkot és a tejet - mosolyodik el halványan. - Most viszont menjenek haza és próbáljanak meg pihenni. Akármi történik, hívni fogom önöket.
Bólintok, és szinte zombiként hagyom, hogy Drew levezessen a kocsiig, besegítsen, és beüljön mellém. De nem indít, így felé fordulok.
- Nem… nem vagyok szomorú - mondom, helyesebben kezdem. - Az a kapcsolat halott volt a végén. De az, hogy Scott itt van, él, és láthatjuk, nekem mindennél többet jelent és bõven megéri, ha barátnõje lesz pasi helyett - fejezem be, és megragadva Drew kezét, megszorítom. - Neked… mi a véleményed?

Az egy hét hamarabb eltelt, mint reméltem, s a repülõ már rég leszállt, egy expressz fényképelõhívóban ücsörgök, s várom, hogy elkészüljenek a képeim. Fejem fáradtan döntöm az üvegnek. Szeretnék ma még majd egy jót aludni.

- Uram, itt vannak a fényképei - hívja fel magára a figyelmet az eladó, s felpattanva fizetek, és távozok.

* * *

Csomagom a csomagtartóban pihen, ahogy megállok a temetõ parkolójában. Csak a fényképeket, egy mécsest és egy doboz gyufát viszek magammal.

A sír elõtt megállok, s kissé felsóhajtok, ahogy leguggolva meggyújtom a mécsest, s leteszem a sír elé.

- Idén Franciaországba vittem a szemed, Matt. Rengeteg szép dolgot csináltunk közösen, bejárva a francia Riviérát. A fõvárost kihagytam a szervezésbõl, tudom, hogy utálod a zsúfolt helyeket, s ezért még a Szajna partjának látványa sem kárpótolt volna, ezért is választottam a festõi délvidéket - mosolyodom el halványan, miközben a szemem sarkából útnak indul egy könnycsepp. Tennem kellett volna valamit, tudom nagyon jól, de mikor ott kellett volna lennem, máshol voltam. Szánalmas az egész, de másképp nem tudom elhallgattatni a lelkiismeretem, amely az évek múlásával egyre inkább gyötör.

Elõveszem a képeket, egytõl egyig remek példányok, csak azokat hagytam meg, a többi már korábban a szemétben landolt. Aztán az elsõt a mécses lángja felé tartva gyújtom meg, s nézem, ahogy szép lassan porrá ég, elõvéve a következõt, majd a rákövetkezõt, egyesével végezve minddel. Közben mesélek, mit láttam, mi volt olyan, ami másnak biztosan nem keltette volna fel az érdeklõdését, de különleges volt: egy mosoly, egy virág a fa tövében, az árnyék hûvöse, az út kanyarodása, ahogy elveszett a láthatáron túl szaladva, a tenger zöldes csillogása, szõlõültetvények beláthatatlan sora.

Mire végzek, egész megnyugszom, s úgy érzem, ismét sok mindent égettem magamba mélyen, amelyeket ott is akarok hagyni soha többé nem beszélve róluk. A mécses is lassan utolsót lobban, így felállok, majd lágy mosollyal simítok végig a márványon.

- Egy ideig nem jövök - súgom, majd magára hagyom rideg magányában.

Kinn végre elõkotrom a mobilom, majd bekapcsolom, de mielõtt a zsebembe süllyeszthetném, hiszen ilyenkor senki nem szokott keresni, sms-ek rohama önt el, s bosszúsan emelem meg a szemöldököm. Mi a franc van már? Én ugyan senkinek nem csinálok még ma semmit, megyek haza, és alszom egy hatalmasat! Az sem érdekel, ha ég a ház!

Egy csomó nem fogadott hívás egy ismeretlen számról három napja folyamatosan. Remek. Ki a faszom ez? Megrántom a vállam. Majd felhív, ha még mindig akarja, amit akar. Ezzel a gondolattal most már tényleg zsebre vágnám a mobilom, mikor az megcsörren a kezemben. Fintorogva emelem fel újra: a szám ugyanaz, mint amelytõl a nem fogadott hívások származtak. Felsóhajtok. Üdv civilizáció! Említettem már, hogy annyira, de annyira hiányzott a saját csengõhangom?...

* * *

Dühösen vágom ki a bár ajtaját. Hol az a faszfej Scott? Megnyúzom, felnégyelem és még picsán is rúgom, mi a fészkes jó fene folyik itt, amihez a rendõrségnek és Joshnak is köze van?

- Mi a fasz van?! – köszönök magamból kikelve. -Felkeres a rendõrség, elkezdenek faggatni a Josh-sal való viszonyomról, meg hogy láttam-e Scottot, de senki nem mond semmit! Hol van Scott?! - ragadom meg durván Josht, nem rajta kellene levezetnem a feszültségem, de sajnos õ az a peches ember, aki elsõnek kéznél volt, és köze van Scotthoz.

- Kórházban - feleli halkan, s egész ledermedek a szóra. - Öngyilkos akart lenni, miután megvert és megerõszakolt félrészegen - a döbbenet iszonyatos erõvel vág tarkón, egész belekábulok, s inkább leülök, mielõtt összeroskadnék. Az elsõ kezembe kerülõ üveget megragadom, és meghúzom. Lehetett volna akár mécsesolaj is, az sem érdekelt volna különösebben, talán fel sem tûnt volna.

- Mi történt? - préselem ki magamból a kérdést, fura, mert most még ez is nehezemre esik.

- A csók óta állandóan veszekedtünk. Scott haragudott rám, féltékeny volt, Hambit is megverte sokszor - sorolja halkan, de nem panaszkodik, tényt közöl, amitõl még hihetetlenebb és távolibb az egész. - Aztán te elutaztál. Azon az estén megint összekaptunk, és õ lelépett. Két nap múlva jött haza, akkor úgy tûnt, hogy rendben van minden. Elkezdtünk beszélgetni, és megint oda terelte a témát, hogy én csak azért vagyok vele, hogy közel kerüljek hozzád. Meg akartam neki magyarázni, hogy hülyeség, és nem volt a csók sem komoly, és hogy nem értem, miért ilyen, de megint eltûnt, és mikor hazajött, részeg volt. Veszekedni kezdett, csapkodott, összetörte a tányérokat, aztán megütött. Mikor visszaütöttem, ellökött a pultra, és... nem akartam,d e õ igen. Megint megütött, és éreztem, hogy nagyon sokat ivott. Nem volt erõm megállítani - könnyei elõbukkanásával párhuzamosan harapok az alsóajkamba. - Sajnálom Drew... Sajnálok mindent! Nem én tehetek róla, esküszöm! - keresi meg tekintetem, szinte segélykérõn, elveszetten, kétségek közt õrlõdve. - Félek, rettegek, hogy egyedül fogok maradni, de nem tudom, mit kellene tennem, most!

Ahogy próbálom feldolgozni a szavak mögötti jelentést, fáradt megtörtséggel emelem arcomhoz a kezem, a szemüveget kissé lejjebb tolva masszírozva meg a halántékom és a homlokom. Hogy nem vettem észre? Nem is! Hogy történhetett ez az egész egy jelentéktelen eset miatt? Scott... Rohadt életbe!

- Tim - szólítom meg az alkalmazottam halkan. Még én is úgy érzem, hogy a helyzetben bunkóság lenne megemelni a hangom, még akkor is, ha emiatt esetleg a megszólított nem hall jól. - Be tudnál ma egyedül zárni? Holnapra behívok pár srácot, ha gondolod, kivehetsz egy szabadnapot - nem nehéz összetenni a szilánkokat. Három napja megyeget a hely anélkül, hogy egy tulajdonosa is elérhetõ lett volna. A kulcsaim a pultra teszem, s megilletõdve veszi el õket. - Holnap elmegyek érte dél körül, rendben? - csak bólint, talán ledermeszti a tõlem szokatlan halvány mosoly, amellyel jutalmazom. Jó srác, ezt tudtam eddig is, de igaz barát. Ha nem is az enyém, de mégis, igaz és rendes ember.

- Josh, te gyere velem, kérlek! - fordulok ezután oda az elkeseredett és zokogó fiúhoz, finom mozdulattal simítva végig a hátán, hogy magammal vonjam utána aprót “taszítva” rajta, voltaképp csak finoman megnyomva a hátát a tenyeremmel, hogy kövessen.

Csodálatra méltó, hogy szó nélkül teszi, amit kérek. Épp ezért ezentúl sokkal de sokkal körültekintõbben kell eljárnom. Mindenben. Az elsõ ilyen dolog, a gesztus, hogy kinyitom neki a kocsi ajtaját. Fura tekintettel néz rám, de csak intek, hogy pattanjon már be, és ne bõszítsen, de vissza is szívom még a gondolatot is türelmetlenül félrefordulva. Csendesen, még mindig szipogva száll be végre, s bevágom az ajtót. Fene... Míg a vezetõülésig érek, két-három jó mély levegõt veszek. Nem tombolhatok, õ nem Scott, õ fél tõlem, jelenleg talán mindentõl, hogy végre elengedhette magát a három napos feszültség után. Párat még zongorázok gondolkodva az autó tetején, majd beülök én is.

- Most elviszlek, és eszel valamit - jelentem ki, mire azonnal felkapja a fejét tiltakozva.

- Semmi szükség...

Csak az, hogy rávetem a tekintetem, elnémítja. Belemarok idegesen a kormányba. Nem tudok ennél kedvesebb lenni, én nem vagyok jó fej, én csak praktikus vagyok, nem tudok vigasztalni, nem tudok ennél kevésbé Drew lenni!

- Szükség van rá. Biztos vagyok benne, hogy rendesen hanyagoltad. Nem érdekel az sem, ha nincs étvágyad, ha kell, én tömlek meg a saját két kezemmel, mint egy libát.

Nincs több ellenvetése, ezt szeretem. Bár nyugodtabb nem lett, és ez kifejezetten zavar, így nem vihetem be sehova. Csak úgy fürödve a kellemetlen érzésekben, fékezek le egy salátabár elõtt, ha nem evett egy ideje rendesen, valami könnyûvel kell kezdeni mindenképp. Nem mozdul, csak ül mellettem szerencsétlen és törékeny bábuként, halkan zokogva. Ujjaim elfehérednek, ahogy még mindig markolom a kormányt, egyre erõsebben. Matt, te mit tennél most?

Egy emlék suhan át az agyamon, apró, eltemetett emlék, amelynek hatására kényszerûen a kezeimre nézek, s elengedem a kormányt lassan, s nagy levegõt véve pillantok egy pillanatra fel, mintha csak a tetõn keresztül szeretnék az éjszakai égre nézni.

- Ne szokj hozzá az ilyesmihez - mondom, mire furán pillant fel rám, de addigra mozdulok, hogy ne gondoljam meg magam. Egy gyors, és a lehetõségekhez képest gyengéd mozdulattal fordítom magamnak kissé háttal, s magamhoz húzva adok mellkasommal hátának támasztékot átölelve, állam a feje búbján támasztva meg.

- Ne hibáztasd magad, az egész oka az én és Scott önzõsége volt csupán, hidd el, a legártatlanabb a történetben te vagy. Próbálj meg megnyugodni, és engedd, hogy azokat a súlyokat, amelyeket nem akart egyikünk sem a válladra tenni, levegyem rólad. Ha már nem voltam itt, amikor kellett, hagy tegyem rendbe a dolgokat, amelyeket én törtem ezer felé.

Nem tartom magam hibásnak, s nem akarom magam önsajnáltatni, de hogy én tehetek róla, egyszerû tény. Én csókoltam meg, én kerültem utána mindkettejüket, így én nem vettem észre a dolgokat, és én nem voltam itt, mikor mindkettejüknek, a barátaimnak, szükségük lett volna rám, s most lehet, megint elvesztek mindent. Apró mozdulatokkal kezdem ringatni, mint régen ringatott engem Matt. Nem szól, ahogy többet én sem, csak belekapaszkodik a kezembe, s még inkább rázkódni kezd, kiadva magából végre egy jó adagnyi ideget és mindenféle érzelmet, ami belé szorult. Ha itt lettem volna, ezekben az érzelemszelepekben nem uralkodott volna ekkora túlnyomás, mert Scott eljöhetett volna hozzám, és szétverhette volna az én képem. Scott, olyan hülye vagy! A mi barátságunk nem sínylette volna meg, de hogy pont azt bántsd, aki a legfontosabb a számodra...

* * *

Végül nem jött be, csak hoztam neki egy csirkés saláta-valamit, s hazahoztam. Csendesen ülök a konyhában, miközben próbálja magába tömni legalább egy részét a kajának, amit vettem, mint egy jó kisgyerek.

- Nem kell ám mind megenni, csak amennyi megy - töröm meg a csendet, mert még a végén képes, és magába tömi az egészet, aztán meg rosszul lesz és kihányja, az meg olyan, mint halottnak a csók.

Kimondatlan hálával tolja félre a tálkát. Sejtettem. Felállok, s a zsebembõl - magyarázkodni nem fogok, miért volt ott - gyógyszer kerül elõ, amibõl egy szemet elé teszek.

- Ezt vedd be, altató - mondom, pohárért indulva, hogy vizet tölhessek.

- Még elõbb Hambit és a kicsiket meg kell néznem - súgja egész halkan. - Enni kell adni neki, meg vizet.

A hajába túrva simogatom meg.

- Majd megcsinálom, te csak vedd be, és aludj.

Talán mondana valamit, de nincs ereje ellenkezni, beveszi a gyógyszert, majd a szobájába vonulás közben még elmondja a gyakorlati információkat, s minden bizonnyal lefekszik.

Elõkeresem a macskakaját, meg öntök tejet egy pohárba, majd megkeresem a kis szõrgombócokat. Hambi ugyan ismer, mégis ellenségesen méreget addig, míg rá nem jön, hogy hoppá, ma én vagyok a kajaelosztó egység, ekkor azonnal visszább vesz az önérzetébõl, és csak nyávog rám, hogy igyekezzek már.

- Jól van már, adom, adom - türelmetlen. Egy ideig még nézem a macskát a picinyeivel, s óvatosan beletúrok a szõrébe. Olyan jó puha. Aztán a kicsinyekre pillantok. Növekedjetek rendesen, mert most szüksége van rátok, hogy belétek kapaszkodhasson, ennek tudatában viselkedjetek, rendben, skacok?

Elkomorodva állok fel, de párszor megpaskolom az arcom, hogy lágyabb arckifejezést legyek képes magamra ölteni, mikor megnézem, mit csinál.

A szobába lépve látom, hogy valóban az ágyat célozta meg, s immáron alszik. Közelebb lépve még megigazítom rajta a takarót, majd becsukva a szobaajtót, hagyom magára. Õ most már rendben van, ideje megnéznem azt, aki jobban összetört, és akit sokkal több idõ lesz rendbetenni.

Ha nem romlott el végleg...

* * *

Nem mehettem be, csak a szoba ablaka elõtt állok. Nézem fizikálisan összetört alakját, a kómában is nyugtalan arcát. Szeretném érinteni, szeretném megszólítani, hogy tudjam, még itt van, még velünk jár, nem pedig a fellegekben, de csak az üveg hideg lapjára tudok vágni, homlokom is nekidöntve, hogy elrejthessem az arcom.

Mit gondoltál rólam, Scott? Hogy elvenném? Tõled? Én? Mi ütött beléd? De ha mégis ez járt a fejedben, miért így reagáltál? Miért taszítottad még messzebbre, miért lökted bele pont az én karjaimba? Mert meg kell értened, el nem taszíthatom, magára nem hagyhatom, mert te bolond képzeteknek engedve hülyeséget csináltál, és magára hagytad megtaposva! Hogy gondolhatod, hogy ez az, ami majd hozzá köt téged? Miért csak akkor van eszed, ha itt vagyok, hogy helyre tegyelek? Mire volt ez az egész jó?

Nem húzhatom el a kezem. Tudtad te is, igaz? El akartál tûnni a képbõl... Van fogalmad róla, hogy mennyire tönkre teszel, ha itt hagysz? Ahogy õt is. Valóban ennyire kicsinyes lennél, Scott? Hogy engem, még rendben van, de hogy õt. Õ nem tehet semmirõl. Tényleg nem tehet semmirõl. Nem engedem el, de téged sem foglak, ezt jobb, ha tudomásul veszed! Ha kell utánad megyek, addig megyek, míg észhez nem térsz, és vissza nem jössz hozzánk. Scott, rengeteg embernek szüksége van arra, hogy élj, mosolyogj, foglalkozz velük, a barátjuk légy, és szerethessenek. Mint az egyikük, már csak önzõ okokból is helyreteszlek, ezt veheted fenyegetésnek!

* * *

Hajnalban jöttem el a kórházból, majd megálltam egy kis bolt elõtt, s most megint itt vagyok. Joshnál, miközben a telefonom lenémítva kezdem el reggelikészítés közben intézni a klub dolgait halkan tárgyalva. Egyszerû reggeli, pirítós, némi felvágott, meg tea, tõlem többre nem telik. Már ez is nagy szám, jegyezné meg Scott minden bizonnyal.

A gondolat elég ahhoz, hogy elmenjen az életkedvem is, s kissé elbambulva verem le az egyik poharat, amely hangos csörömpöléssel szalad ezerfelé.

- Hogy az Isten basszon még vagy milliófelé, ha már eltörtél, te kis utolsó undorító bögregörcs! - fogalmazom meg velõsen a véleményem két hívás között.

Pillanatok múlva, mikor már épp seprûvel és lapáttal brake dance-elek a konyhában, fülemen a telefonnal, és épp Chrissel tárgyalva, hogy este show kellene extra sürgõsen, kinyílik az ajtó, és Josh lép ki rajta, hogy megilletõdötten pillantson rám.

- Okés, akkor számítok rátok, két rövidebb, és egy hosszabb, csoportos mûsor. Rendben, kösz és viszhall! - nyomom ki a telefont, majd mintha meg sem szakadt volna a mûvelet, vagy nem váltottam volna munka és személyes tér között, folytatom az utasítgatást. - ‘Reggelt! Itt a reggeli, legalább két szelet pirítóst imádkozz magadba, aztán fürödj le, én addig ezt a gányt összetakarítom, és szerzek egy kurva együttest mára, ha fel kell érte forgatni a várost, akkor is. Utána ha gondolod, velem jöhetsz, benézek Scotthoz. Viszont nekem délben el kell ugranom Timhez a kulcsaimért, akkor vagy benn maradsz vele, és akkor visszaugrom, vagy hazahozlak, és utána Tim, és Klub, közbeejtve egy ebéd, mert benned nem bízom. Aztán vacsoraidõben szintén visszanézek, amint megérkeztek Chrisék, és mindenkit toronyiránt állítottam, hogy csak mûködniük kelljen rendesen, kifogásnak pedig nem fogadom el a már ettél szlogent - sorolom, de megakaszt, hogy csörög a mobilom megint, s felkapva beszélek a menedzserrel, aki volt rendes visszahívni. Ez jó jel, lehet, lesz koncert este.

Na jó, azért most már elég a búcsúzkodásból! Megígértem magamnak ugyan, hogy nem szólok semmit inkább, mint hogy beszóljak, de nem bírom megtagadni önmagam.

- Igyekezz már! - szólok ki a kocsiból, mire végre úgy tûnik, megmozdulnak a dolgok, és végre beterpeszti a seggét az anyósülésre, így végre elindulhatok. Még mindig nem értem, miért nem mehetett Scottékkal, illetõlegesen Scott miért nem jöhetett korábban. Az a sejtésem, hogy szeretné, ha rá lennénk kényszerítve a kommunikációra, hogy a verseny kezdetére ne úgy álljunk egymás mellett, mint két fagyos jégcsap, bár ez inkább a részemrõl igaz.

Joshra nézek, aki hátrafelé nézve vágyódik vissza már most.

- Nem örökre mész el, egy óra és jön õ is - morgom, igaz vigasznak szántam, inkább rúgásnak illett be inkább.

- Te ezt nem értheted - mosolyog rám.

- Mit? - vonom fel a szemöldököm.

- Érzelmek. Nem értheted õket - feleli, bedugva a fülhallgatót. Felhorkanok halkan, de egyébként sem kommentálnám. Hogy én mit érthetek, azt én majd tudom, öcsisajt. Bár szórakoztatóbb a nagyszájú feje, mint a reszketõ volt, de ha zavarba akar hozni, vagy komolyabban felbosszantani, akkor még gyúrnia kell a témára. Hah, annyira nem akarom ezt a versenyt, de végig kell csinálni. Erre az évre ez lesz az utolsó nagy dobásom, utána nyugdíjba vonulok most már, s kiveszem a “szabadságom”.

Az út nem tart sokáig, és semmi izgalmat nem tartogat. Leparkolok, majd Joshra pillantok, aki magába mélyedve hallgatja a zenét. Kihúzom a felém esõ fülhallgatót.

- Itt vagyunk, ideje aktivizálni magad - “ébresztem” fel.

- Nem kellett volna törni magad - mi van?

- Nem törtem magam. Miért törtem volna?

- Hozzám szóltál, foglalkoztál velem, tudomást vettél a létezésemrõl és még csak nem is veszekedtél velem. Vagy meg fogsz verni, vagy meg fogsz halni - pislogok rá kettõt, ez beszívott, vagy tudom is én, majd kiszállok a kocsiból. Tojok én rá! Most nincs kedvem veszekedni, és Scottnak is megígértem, hogy visszafogom magam, gondolom, ezért is tette, amit tett, hogy lenyugtasson, és ne egyek meg senkit keresztbe, fõleg ne a kicsi Josht. Megvárom, míg kipakol, majd kiveszem a saját cuccaim, s bezárom és leriasztom az ajtót. Utána battyogok, míg meg nem torpan, s nagyon néz valamit. Mellé érve próbálom belõni, mi olyan nagy látnivaló, hogy bele kell dermedni a bámulásába. Duncan vigyorgó fejét pillantom meg. Miért is nem sejtettem?

- Most nem vagy olyan fasza gyerek, mi? - már nem is vicces, ha a másiknál nem tudod biztosan, hogy úgysem fog bántani. Megragadom a kezét, s magammal vonszolom jobbára, mert magától nem hajlandó jönni rendesen. - Örülnék, ha nem foglalkoznál vele. Nem fog hozzád szólni, megígérem - mondom út közben. Nem hiába kértem a külön istennyilát is, eléggé elkülönít tõle minden.

Elintézem a papírokat, a regisztrációt és minden egyéb apróságot, s már be is vehetjük magunk az öltözõbe.

- Mivel úgy volt, hogy Scottal jössz, nem kértem külön öltözõt - dobom le a táskám.

- Már láttál meztelenül, nincs mit rejtegetnem - annál jobb, akkor nem ajánlom fel, hogy megyek egy kört, míg felöltözik. - Mikor jövünk mi? - érdeklõdik.

A kapott kis tájékoztatót lapozom fel, úgy válaszolok: - Fél óra, és megnyitó, oda ki kell menni, de arra Scotték még nem érnek ide. Aztán mi majd a megnyitó után egy órával jövünk. Sz’al másfél óra - összegzem. Hogy ezt egyeztetjük, nyugodtan magamra szenvedhetem a ruhám, mert nem kell erõlködnöm azon, hogy jópofizzak, hál’ istennek nem igényli. Nekem ingerenciám nem lenne hozzá. Hamar elkészülök, és megengedem magamnak azt a luxust, hogy tojok a festékre, rám ugyan nem kennek semmit, így egy nyalókát az arcomba tolva veszem szemügyre Josht.

- Kész vagy? - érdeklõdöm.

- Igen - egyenesedik ki, s meg kell állapítsam, Sindyvel zsenik vagyunk, körülbelül olyan jól áll neki a ruha és olyan látványos, mint amilyennek elképzeltem. Bár tény, sosem volt rá nehéz ruhakompozíciót kitalálni, egyszerûen a legvadabb elképzeléseim is mind jól állnak rajta. Szerintem egy kis pr-ral feldobott  modell is lehetett volna belõle. Fotogén, fõleg az arca.

Elhessegetem a gondolatot. Mindig ezek a régi ösztönök...

* * *

A megnyitó átlagos volt, sikerült a lehetõ legmesszebbi pontját kiszúrnom a teremnek Duncanéktól, így még csak nagyon figyelnem sem kellett, s aztán ismét bevetettük magunk az öltözõ csendes világába. Valahogy most kell majd érkeznie Scottéknak.

S lám, emlegetett szamár módjára nyílik az ajtó, s jelenik meg Scott rikkantva: - Josh! - Tim mögötte bukkan fel, s máris csicseregni kezdenek. Valahogy felszabadultabbnak érzem magam, hogy Scott is itt van végre, legalább van, aki kontrollál. Hagyom Josht kibontakozni, csak akkor szólok bele, mikor olyan jellegû infókra kérdeznek, amelyeket nem biztos, hogy tud, például Sindy holléte. Aztán megindulok kifelé. : - Hozok inni - közlöm, de Josh felpattan.

- Hozok én. Úgyis ki akartam menni a folyosóra picit levegõzni.

- De minden rendben - aggodalmaskodik azonnal Scott.

- Persze. Az automata úgyis itt van a sarkon - Scottra pillantok, majd rövid szemkontaktus után Josh kezébe nyomom az aprót leadva a rendelésem.

- Mit gondolsz, Drew? Menni fog? - érdeklõdik Scott, amint Josh kimegy.

- Az én vagy az õ részérõl? - elmosolyodik, mindkét kérdés jogos lenne és helyénvaló, de tudom, hogy Josh érdekli inkább.  - Egy pillanatra ledermedt, mikor újra látta Duncant, de nem kell aggódni, igazából az esélye annak, hogy ténylegesen összefussanak, és ártson neki, minimális, bár tény, megteheti, hogy szándékosan errefelé kóricál, de nem érdemes, szerintem nem akarja, hogy kizárják a versenybõl.

- Megnyugtató hallani. Ezek szerint a tömeg nem volt hatással rá.

- Nem, egyáltalán. Szóval ideje lenne, ha kevésbé féltenéd, nem teszel feltétlenül jót a túlzott protekcióval. Hagy próbálgassa a határait - mondom, mire elvigyorodik.

- Milyen szakértõ lettél egyszeriben, egy hete meg hogy ki voltál bukva.

- Kapd be - fintorodom el, mire bocsánatkérõ pimaszsággal vigyorodik el, de mindketten meglepõdve kapjuk a fejünk a folyosó felé, amint felhangzik egy sikoly. Josh sikolya.

Átlépek Scotton, s már kinn is vagyok. A hangok után nem volt meglepõ a látvány, s érzem, ahogy elpattan bennem valami. Megragadom a patkány karját, s nem törõdve vele, hogy törik, vagy ficamodik csak, rántom el Joshtól, s csak az tart vissza attól, hogy irdatlan mód pofán vágjam lehetõleg törve vagy két fogát, hogy felbukkannak a biztonsági õrök. Pechjük van, mert valakire ki kell vetítenem az indulataim, és így az õ hajukat ordítom le, hogy mégis miért fizettem annyit, ha csesznek figyelni az elkülönítettségre. Hamarosan megjelenik egy szervezõ is, akinek nem átallok szintén kifakadni, miközben azért valamelyest lenyugodva a szemem sarkából még elkapom, ahogy Scott visszatereli Josht az öltözõbe.

* * *

Életemben nem üvöltöttem még egy huzamban ennyit, pedig tudok, de megérte. Elégedetten néztem végig, ahogy a kis patkányt diszkvalifikálják a versenybõl, és még azt is megengedtem magamnak, hogy halál nyugodt arcot, sõt egyenesen mosolyt erõltetve magamra integessek még neki lenézõn, és egyértelmûen jelezve nonverbálisan, mekkora egy szánalmas pöcsfej. Be viszont nincs kedvem menni az öltözõbe... Remélem, Scott már rendet tett benn, ahhoz én úgysem értek, és mehetünk haza, ha már így esett. Nem így terveztem. Tény, hogy az egész púp a hátamon, de ha már idáig eljöttünk, végig akartam csinálni. Mindegy.

- Duncant kizárták a versenybõl – nyitok be. Jobb a hírekkel kezdeni, akkor nem kell részt venni a nyavalygásban. - Mi meg, gondolom, csomagolunk, úgysem tudsz táncolni így – könnyítem meg a dolgát kimondva a száraz tényeket, de olyan méregzsákká válik, megrökönyödöm.

- Semmivel sem vagy jobb, mint Duncan! Õ is azt mondta, hogy semmihez sem értek, ahogy te, és elegem van abból, hogy semmibe veszel engem Drew Owen! Akármit teszek, neked semmi sem jó, akárhogy csinálom, lenézel és beszólogatsz! - ordít.

- Mi a fasz bajod van? - emelem fel hasonló hangerõre a hangom.

- Utállak! - vonul az asztalhoz.

- Miért kell még neked is belérúgnod? - ordít velem Scott is.

- Elnézést, hogy mertem feltételezni, hogy a színpad helyett inkább egy orvost tartok helyesebbnek meglátogatni! Végtére is orrba nyomták, és vérzik, szinte borítékolható a kurva orrtörés! - kelek ki magamból most már én is istenigazán.

- Úgy csinálsz, mintha nem tudnád pontosan, milyen fontos neki ez az egész!

- Hogyne tudnám?! Mióta leestél arról a kurva lépcsõrõl, ezt hallgatom non-stop!

- Akkor miért nem tudsz ennek megfelelõen viselkedni végre?!

- Igazad van, nem is értem, mit törõdök én bármivel is! Ide támaszkodom a falnak kussban, aztán végigtáncolom a részem, mert fontos, és ha beájul a rúdon mert valami baja van, majd viszi, aki akarja a tetves kórházba! - dõlök a falnak, és vágom keresztbe a kezem a mellkasom elõtt durrogva. Scott hasonlóan reagál, csak neki körülményesebb lenne elfordulni. Kezd elegem lenni abból, hoyg ilyen szinten belekeveredtem a magánéletébe. Nem véletlenül volt szabály eddig is, hogy házi nyúlra nem lövünk, és mindenki otthon intézni és éli a magánéletét, nem a klubban, vagy a klubbal kapcsoaltos helyszíneken. S hiába jön az exemmel, mert mikor felszedtem, egészségügyi okok miatt már nem volt az alkalmazottunk.

Míg magamban puffogok, Josh elkészül.

- Végre – mordulok fel.

- Miért nem mentél egyedül? Nagy sikered lett volna nélmülem is – teremt le, és most már aztán igazán rá kell harapnom az alsóajkamra, hogy ne vágjam be a durcát. Milyen “jó”, hogy az a típus vagyok, aki nem hagyja félbe a dolgokat szeszélybõl... De hogy most aztán olyan “szerelmes” leszek a színpadon, hogy mindenkit fel tudnék nyársalni majd a tekintetemmel.

Még épp elkapjuk az elõttünk levõ pár elõadásának a végét, aztán színpadrendezés, és már fel is konferálnak. Nem vagyok lámpalázas, mert nem szoktam fellépni, de most konkrétan egy merõ görcs a gyomrom, bár van egy olyan érzésem, kifelé csak a felheccelt oroszlán látszik. Már épp nekiindulnék, mikor puha bõr tapad a bõrömhöz, s gyengéden visszahúz. Érdeklõdve fodulok vissza Josh felé, hogy mit szeretne, de csak egyetlen szót súg: - Sajnálom – mégis mit? Ha nem szenvedett volna vele sokat, beletúrnék a hajába, hogy ugyan, de így csak kilépek, hogy felvegyem a kezdõpozíciót, s már fel is csendül a zene.

A szólómmal kezdõdik az egész, ahogy a fejfánál siratom, de pillanatok alatt eltelik a 12 ütemnyi rész, s a sírhoz borulva “kesergek”. Most jön az õ része. Felgyúlnak a fények, s jelenésként “száll alá”, s lassan ráemelem a tekintetem. Mindig szerettem nézni, ahogy táncol, de valahogy mindig hiányzott belõle valami, most azonban mintha megtalálta volna azt a valamit, magabiztos, kecses, s együtt él a szerepével. Különös melegség tölt el, s ha akarnám sem tudnám levenni róla a szemem. Különös erõt sugároz, egész lényével közvetíti karaktere mondnivalóját, bár halott, a síron túl is szeretni fog, s vigasztal halvány mosolyával, légies táncával, amellyel vezeti a karakterem, hogy ne bánkódjak miatta, õ már jó helyen van, egy boldogabb helyen, s miközben ott vár rám, a szívemben velem marad örökre.

Az utolsó ütemek alatt megbûvölt óvatossággal hajolok közelebb, úgy érintve ajkaimmal az ajkát, mintha valóban attól félnék, hogy semmivé foszlik a kezeim között, s mikor felnyitom a szemem, valóban nem marad más csak a fejfa, a sötétség, és a bennem üvöltõ üresség.

Tapsra eszmélek elhajolva, s kótyagosan hajolok meg, kissé összezavarodva. Rémisztõen elfeledkeztem az egész helyzetrõl, mindenrõl, ami körülvett... De a közönségre pillantva újabb megdöbbenés ér: állva tapsol az egész terem. Elégedett boldogság jár át, ilyesmit még sosem éltem át. Bár nem nekem szól, mégis, ez a fajta elismerés és szeretet, amely a mosolygó arcokról sugárzik ránk, fura. Le sem tudom vakarni az odatapadt mosolyt az arcomról.

Lenn Scotték már várnak minket, s a tolószékes mamlasz már lelkendezik is: - Fantasztikusak voltatok! - s máris ráveti magát Joshra.

- Köszönöm, nagyon élveztem! Nagyon jó volt. És meg is nyugodtam, mielõtt felmentünk – csacsog a kis sztár, s ahogy rám nézve is fülig ér a mosolya, nem tudok nem visszamosolyogni rá. Mintha megtartotta volna a ragyogást, amely körbelenge fenn a színpadon.

- Tuti dobogósok lesztek! Mindenki szerint az egyik legjobb volt a tiétek! - bukkan fel Tim is.

- Négybõl harmadiknak lenni nem lesz nagy érdem – jegyzem meg. Nem várhatunk túl sokat a dologtól, elvégre nem volt profi koreográfusunk, csak Sindy és én. Sindynek még van is gyakorlata, én meg csak jártattam a nagy szám, ennyi.

- Megérdemelnénk az elsõ helyet pedig – álmodozik Josh. Jónak jó lenne, maximalista kis lelkecskémnek még jól is esne, de a realista már a gondolatért is hátsón billent.

- Mindegy is – zárom ezt a részt rövidre. - Viszont a szerencsétlen díszletet az istennek nem tudták jól feltenni, pedig még látványtervet is küldtem. Idegbaj, mennyire nem lehet emberekre rábízni semmit.

- Mert hol nem volt jó a díszlet? - lepõdnek meg mindannyian. Kritikusan kezdem magyarázni, hogy aztán valami egészen más témába váltsunk át egészen addig kedélyesen beszélgetve, míg fel nem kordul panaszosan Josh gyomra. Scott persze pátoszosan azonnal a hasára nyom egy csókot, de csak nevetnékünk támad, ahogy szegény zavarba jön.

- Rendeljünk valamit? - érdeklõdöm.

- Lehet ilyet? - kérdez vissza ártatlanul, mire kedvem lenne ismét felnevetni. Ha én intézem, kispajtás, bármit lehet, de ezt most kivételesen nem kell kierõszakolnom.

- Persze. Hívok egy éttermet, rendelünk, és a portásnál leadatjuk.

Nem csak dumálok, csinálom is, így hamarosan túl vagyunk a rendelés részen, innentõl csak várni kell. Amúgy is kajás vagyok én is. Hogy kezd alábbhagyni a feszültség bennem, kimondottan érzem a reggeli hiányát.

Az étel hamar megérkezik, s vígan dumálva, vagy inkább mondjam azt, Scott egyszemélyes stand up-ját hallgatva, néha esetleg rákontrázva eszegetünk, az esélyeket latolgatva. Végül is tök mindegy, a célt, amit el akart érni, elérte, megcsinálta, én sem haltam bele, már nyertünk mindenképp.

Helyette inkább Sindyt támogatjuk a közönség soraiból. Nem értek ugyan hozzá, így nem tudom, jól csinálja-e vagy rosszul, de egyet tudok, a kisugárzása, ami mindig szikrázóvá teszi a rúdon, most nem az igazi. Vagy csak én vagyok kritikus, ki tudja. Ha belegondolok, hogy mennyi idõt elszúrt ránk, kissé rosszul is érzem magam. Talán emiatt nem tudott készülni rendesen a sajátjára. Azt hiszem, kárpótolnom kell, fõleg a hisztim miatt.

Ahogy lejön, s Josh-sal megtárgyalják a dolgot, a gondolat még határozottabban üt szöget a fejemben.

Az idõ azonban telik, ahogy lennie is kell, s máris az eredményhirdetésen találom magam. Sindy harmadik lett, mondhatnám, hogy nem rossz, de ennyi induló közt pocsék, nincs mit rajta szépíteni. Magam részérõl nem izgulok a mi dolgunkat illetõen, de Josh annál inkább, szerintem simán elidegeskedi az én részem is, épp ezzel ültetve gombócot a gyomromba.

- A zsûri nagy gondban volt az elsõ helyet illetõen. Egy párt ki kellett zárnunk, ez is sajnálatos volt, de ami az elsõ és második hellyel kapcsolatban probléma volt, az sokkal kellemesebben érintett minket. Végül a közönség döntött, és így bejelenthetjük, hogy a második helyezett... - húzza az idõt a zsûri elnöke, mire Josh idegesen markol a kezemre. Magamban sóhajtva fogok rá én is határozottabban, hogy jobban érezhesse magát, ha már Scott ide nem jöhetett vele. - Christopher Wallase és Michael Schwartz! - a neveket megdöbbenve hallgatom, hiszen az azt kell, hogy jelentse, hogy mi... - Az elsõ pedig... - pergõ zene, amelynek hatására a gyomrom karikát kezd hányni odabenn. - Josh C. Crawline és Drew Owen! - elõször csak hitetlenül nézek a bemondóra, aztán lassan Joshra, ahogy kezdem felfogni a dolgokat, s ahogy visszapillant rám, ösztönbõl kapom fel, hitetlenkedõ nevetéssel felszabadultan pörögve vele kettõt. Ez hihetetlen! Nem is gondolkodom, csak leteszem, s boldogságtól kipirult arcát a kezeim közé fogva csókolom meg. Észhez kellene térnem, neki pedig le kellene döbbennie, de semmi ilyesmi nem történik, csak a nyugalom tölt ki teljesen, ahogy utat enged, s átkarol, hogy megízlelhessem teljesen.

Az eszmélés annál kiábrándítóbb, ahogy elválva elhatalmasodik rajtam egyfajta szégyenérzet, ahogy kipirult arcára nézek. Mit mûvelek?

- Gratulálok – simít végig visszafogottan az arcomon, s bár kedves, a távolságtartást érzem, és még jobban értem.

- Én is neked – próbálok természetesen és kedvesen viselkedni, de most nem tudnék Scott szemébe nézni. Szerencse, hogy a díjat kell átvenni, fotózkodni kell, s tenni a fejem. Addig is odázódik az egész dolog.

De elkerülhetetlen...

- Bocsánat a csók miatt, csak hirtelen... - szalad elébe Josh, s egy pillanatra találkozik a tekintetem Scottéval. Az arca nyugodt, semmit nem mutat, de a tekintete, amit kapok, éles, figyelmeztetõen fenyegetõ.

- Semmi baj, tudom, hogy csak a boldogság miatt volt, nem haragszom! Ez nagyszerû dolog, megértelek titeket – feleli, mindig játssza a gyengéd és megértõ szeretõt, pedig csak nem akarja elijeszteni, belül az oroszlánja tépi, ugyanúgy marcangolja, mint mindenki mást rágna, mutatja ezt az is, ahogy birtoklón, mégis gyengéden csókolja meg.

Nem kellene, de fájdalmasan kattan odabenn valami a látványra, s inkább félrefordulva kezdem csak úgy a folyosót szemlélni. Bár nem akarom, elkapom a második helyezett párosból az egyik táncos tekintetét, ahogy egyértelmûen a mellettem enyelgõkrõl rám emeli kérdõn, s különös, érdeklõdõ csillogás ül a szemében.

- Menjünk bárba és igyunk valamit! - áll elõ Scott az ötlettel, remek, legalább lesz okom lelépni, de döbbenetemre felém fordulva, mosolyogva folytatja: - Na, jössz, Drew? Jönnöd kell, ünnepelni kell! - csak az íriszeimben lelhetõ fel a kérdõ értetlenség, amellyel õt vizsgálom. Mi a célod, Scott?

- Nem ihatok, haza kell vezetnem – találok rá a lehetõ legjobb kifogásra.

- Majd hívjuk a sofõrszolgálatot, én fizetem – úgy szorít körbe láthatatlan lasszójával, esélyem sincs a menekülésre anélkül, hogy ne válnék ismét csapkodó vadállattá.

- Ha ennyire szeretnéd... - felelem hagyva, játssza játékát, amihez ennyire ragaszkodik.

* * *

Scott választotta a helyet. Mivel nekem sok kedvem nem volt ehhez a dologhoz, így ráhagytam, hogy feltúrja okostelefonjával az internetet valami jó helyért. Bekuckoltam az egyik sarokba, hogy a többiek ellegyenek, én meg néha-néha közbeszóltam a társalgásba, de jobbára kimaradtam belõle. Nincs rossz kedvem, csak kényelmetlenül érzem magam a korábbi akcióm miatt, s még csak végig sem tudom gondolni magamban nyugodtan, mi lelhetett...

- Szerintem legközelebb is nevezhetnél valami versenyen, majd figyelem neked az eseményeket – csacsog Scott Joshnak, én meg az ajtóra függesztem épp a tekintetem, mikor belép rajta egy adag táncos a versenyrõl. Scott ezek szerint kiválasztotta a lehetõ legközelebbi vendéglátóegységet és szevasz. Különösebben nem illetném figyelmemmel a csoportot, ha az egyikük nem lépne egyenesen hozzánk. Épp az, akivel már a folyosón “szemeztem”.

- Elnézést, amiért megzavarom az ünneplést, de szeretnék gratulálni a gyõztes párnak, igazán lenyûgözõ elõadás volt. A nevem Christopher Wallace – nyújtja ki felém a kezét. Udvariatlan nyugalommal kortyolok bele a piámba, ahogy eredetileg is terveztem, majd lenyelve, s letéve a poharat, fogadom csak a kéznyújtást. Utána kezet ráz Josh-sal is, aki viszonozza a gratulációt. Arra számítanék, hogy eltûnik végre, de nem, inkább letelepedik a mellettem levõ üres székre, és tovább csacsog. - Tisztában vagyok az udvariatlanságommal, de muszáj megérdeklõdnöm, ki volt a koreográfus és ötletgazda – szeme határozottan csillog, s határozottan sokszor pillant felém, ami azért tûnik fel, mert kifejezetten irritál. Ráadásul itt ül a számban, szóval még csak nem tudomásul venni sem egyszerû.

- Drew volt az, övé volt az alapöltet, a koncepció és a jelmez- és díszletterv – mutat felém Scott, s a srác kihasználja, hogy feltûnés nélküli büntetlenséggel fürkészhet, így igen szúrós pillantást vetek felé.

- Gratulálok, igazán... - lelkendezve udvarolna körbe, de rövid úton leoltom.

- Nincs benne semmi extra, egy csomóan ellõttek már hasonlót, ráadásul csak az alapötlet volt az enyém, a többit már profi koreográfussal alakítottuk ki – nyalj másnak, aki értékeli is, öcsi, és most húzz a fenébe!

- Durva, ahogy mondták – nevet, s felvonom a szemöldököm.

- Nyögd ki végre, mi hajtott ide, aztán kopj le! - dõlök hátra az italomba kortyolva és egyben messzebb húzódva.

- Az elsõdleges célom megszerezni koreográfusnak – feleli nyíltan mosolyogva. Felnevetek, gúnyosan, marón.

- Felejtsd el, elõbb húználak meg, pedig nem vagy az esetem – zárom rövidre a témát.

- Mi az akadály? Hajlandó vagyok bármit megadni – mutatkozik hajlíthatatlannak és igen félreérthetõen fogalmaz, mondhatni provokatívan.

- Bocs, de nem foglalkozom ilyesmivel – hessegetem el a kezemmel legyintve.

- Nem kell, hogy betanítsd, elég, ha leírva elküldöd – erõsködik, s a többiek csak érdeklõdve figyelnek, ahelyett, hogy a segítségemre kelve elhajtanák.

- Miért olyan fontos, hogy épp Drew legyen a koreográfusotok? Van egy halom sokkal tehetségesebb ember is a környéken, aki, ha megfizetitek, boldogan vállal titeket – szólal meg Scott. - Nem azért, de Drew nem csak hajlíthatatlan, de tuskó is.

Nem felel a kérdésre, hiszen semmi értelmes oka nincs, ez egyértelmû, csupán nyomul két lábbal taposva a gázpedálra. Fél szemmel Joshra pillantok, aki csendesen követi figyelemmel a dolgokat, s felsóhajtok apró résnyire nyílt ajkait követve végig, amelyek tiltottabbak a paradicsomi tiltott gyümölcsnél, s elérhetetlenebbek, mint az eredendõ bûn után az Éden. Leteszem a poharam, és komoly arckifejezésre váltok, tárgyaló közömbösségbe süllyedve, ahogy minden ügyet intézek.

- Sajnálom, de esélyed sincs, s ennek semmi köze a munkámhoz, a képességeidhez, a pénzhez vagy egyébhez. Öntörvényû ember vagyok, az ihletem pedig még öntörvényûbb nálam is. Csak és kizárólag olyan valakiknek vagyok hajlandó bármit is tervezni, legyen az csak egy fellépõ ruha, vagy egy egész versenymûsor, akiket nemcsak ismerek, de megfog bennük valami, ami felébreszti a múzsám, s a kreatív fantáziám – mondanivalóm végére Joshra terelõdik a pillantásom, s egy pillanatra a tekintetünk ismét összeforr. Elégedett vagy, Scott? Elvégeztem a dolgom, s megadtam Joshnak is a várt elismerést. Legalább is megpróbáltam. Mert ha igazat akarok mondani legalább magamnak, el kell ismernem, mióta csak a klubban dolgozik, az érdeklõdésem középpontjában volt. Lehet, hogy Scott is tisztában volt vele, jóval elõbb, mint én? Egyszer sem gondoltam bele, miért fektettem különös gondot Josh fellépõruháiba, miért követtem figyelemmel az elõadásait, mikor Duncan esetében tizedennyi figyelmet sem szenteltem az egésznek. Arról nem is beszélve, hogy  bár nyögvenyelõsen, végül mindig ott voltam a “nagy” eseményeknél.

- Akkor másképp próbálkozom – hajol közelebb a srác, elérve, hogy rá figyeljek ismét. - Hajlandó vagyok vállalni, hogy ingyen és bérmentve bármikor fellépjünk a klubodban, cserébe csak annyi kötelezettséget kellene vállalnod, hogy véleményt mondasz a fellépésünkrõl utána, mi volt jó, mi rossz, és értékeld a koreográfiát, még tanácsot sem kérek – a társaságom minden tagja meglepõdve pillant a fiúra, meg néha rám. Ugyanis nem tagadhatom meg üzleti vérem, rideg számító objektivitásom, s akárhogy teszem a mérlegre sorban a negatívumokat és a pozitívumokat, azt kell mondjam, egy ilyen ajánlatot nem feltétlen érdemes visszautasítani, sõt! Biztos mûsor, ami egy fillérembe sem kerül, s így anélkül pótolhatom Duncant, hogy a kiadási oldalam növelnem kellene, sõt, csökken Duncan ellátásával, s bár mondhatnám, hogy úgyis piócáskodni fog rajtam, de még ez is kapóra jön, mert akkor nem maradnék egyedül, és nem lenne lehetõségem még véletlen sem hülyeséget csinálni...

- Részletes szerzõdéstervezetet kérek, s annak fényében elgondolkodom a dologról – felelem hát.

- Rendben! - csillognak fel a szemei.

- Megtennéd ennek örömére - hajolok közel az idiótához, hogy csak pár centi válassza el az arcunk. Ahogy számítottam is, elpirulva válik odaadóan érdeklõdõvé. Nem rossz darab, de semmi kihívás nincs benne az égadta egy világon. a kis hatásszünetem pedig csak arra jó, hogy még nagyobbat üssön a mondandóm folytatása: -, hogy elhúzol a fenébe, és hagyod, hogy a barátaim körében élvezzem az est további részét? - a stílusom? Undorítóan nyájas és tárgyilagos.

- Persze - csalódott, de közel sem annyira, mint számítottam. Helyette vidáman integet, ahogy felállva összeszedi magát gondolatban is. - Hamarosan találkozunk.

- Azt hiszem, lett egy rámenõs rajongód - vigyorog Scott, de lekopik az ajkáról a mosoly, ahogy egy lendülettel magamba lököm a piát, és egyértelmû rosszkedvvel az arcomon felállok én is.

- Nem vagyok partiképes, holnap délután találkozunk a klubban - húzom elõ a pénztárcám egy adag papírbankót az asztalra dobva.

- Így nem mehetsz haza - tiltakozna Scott.

- Buszozom majd - felelem.

- És én? - kérdezi halványan Josh, mire valamiért enyhén elmosolyodom. Talán mert jól esik, hogy a történtek ellenére haza merne velem jönni? Magam sem tudom.

- Ne aggódj, ha ennek a mamlasznak arra lenne pénze, hogy nekem fizesse a sofõrszolgálatot, arra is lesz pénze, hogy nektek is hívjon valamit, és hazajuttasson mindenkit. Legalább érzi majd a saját fontosságát - ütök meg egész értelmes hangsúlyt magamhoz képest, s valamiért - talán mert becsiccsentettem észrevétlen?  - szükségét érzem, hogy hozzátegyem: - Ma úgyis elindultál  végre azon az úton, hogy visszatalálj önmagadhoz, s hamar ráébredsz majd, hogy ehhez csak és kizárólag magadra van igazán szükséged, nem másra, ha mégis, van, aki melletted álljon - teszem a kezem Scott vállára utalásképp. Aztán csak megveregetem azt a bizonyos vállat, s intve távozom én is.

* * *

Valójában nincs kedvem buszozni, de ezt senkinek nem kel tudni, akkor legalább nincs hiszti. Csak beszállok az autómba, amit a parkolóban hagytam, és hazahajtok, ennyi. Beülve egy egészen rövid pillanatra hátrahajtom a fejem az ülésnek döntve, s végre nyugodalmasan lehunyom a szemem, hogy egy röpke pillanat erejéig átgondoljam a helyzetem. Ujjam elgondolkodón húzom végig az ajkamon, mire felnevetek. Nem vagyok többre képes, gúnyosan kinevetem saját magam.

Miért pont most? Miért pont õt?

* * *

Az irodámban épp adatbányászást végzek az internetrõl, mikor Scott bekopog.

- Mi az? - fel sem nézek a dolgomból.

- Nem fogsz örülni, de a rajongód van itt a kocsmából - mutat az ajtón kívülre. Végre felpilantok a dolgomból. Ha belegondolok, azóta sem firtatta a döntõn történteket, pedig már eltelt két nap. Mondjuk, azt magától is láthatja, hogy Josht kerülöm, ha lehet, -lehet azt fokozni? - jobban, mint eddig.

- Máris? - az nem kifejezés, hogy nem örülök, ennyi idõ alatt nem lehet értelmes szerzõdést csinálni, és van egy olyan sejtésem, hogy csak látni akar. Fasza... - Mindegy, úgyis mennem kell enni, elintézem.

- Nem úgy volt, hogy megbeszélitek Josh új fellépõruhájának részleteit? - fürkész. Remek.

- De... El tudod intézni te is, nem igaz? Kerestek valamit és megrendeled a szokásos helyen - rázom le magamról.

- Csak ezért jönne be korábban - most próbál szemrehányást tenni nekem?

- Nem félek attól, hogy nem tudjátok kihasználni a felszabadult idõt, legalább jut idõ majd a dolog feltakarítására is - felelem nyersen kinyitva az ajtót, s kis híján feldöntve az épp talán kopogni kívánó Josht.

- Bocs - morgom, majd kikerülve lépek Christopherhez. - Gyere, az ebédidõmbõl hajlandó vagyok rá áldozni tíz percet - se köszönés se semmi, csak nyújtom a kezem a papírért, amit meg is kapok, s miközben olvasni kezdem megindulok, a pióca meg a nyomomban.

- Drew - szól utánam Josh, de csak felemelem meg sem állva a kezem: - Scott majd elintézi.

* * *

Megdöbbentõ, de a szerzõdés nem csak korrekt, de alig tartalmaz az irányunkba kötelezettségeket. Csupán egy héttel elõbb egyeztetnem kell, valamint minden fellépés után fél órát rászánni az idõmbõl. Még a fellépõruháról is gondoskodik. Arról nem is beszélve, hogy ha fel akarja bontani a szerzõdést, azt persze szabadon megteheti, de utána még egy hónapig vállalja, hogy rendelkezésre áll. Persze fordítva én bármikor kivághatom.

- Muszáj megkérdeznem, hogy teljesen tudatában vagy-e annak, hogy mit vállalsz? - igazítom meg a szemüvegem.

- Teljes mértékben - bólint határozottan és a lehetõ legnagyobb nyugalommal. Hát jó, nekem nyolc.

- Akkor le is adom a rendelést. Fixen számítok minden héten szerdától szombatig egy legalább négy perces mûsorra, ezek a kiemelt mûsortartalmú bulinapok, ha lesz valami extra program,ami miatt máskor kell jönni vagy nem kell jönni, majd értesítelek - nyújtom át a névjegykártyám, s fogadom el cserébe az övét.

* * *

Azt az egy napot, amit úgy kellett eltöltenem, hogy lehetõleg messzire elkerüljem Josht, remekül sikerült, ugyanis késve értem be szándékosan, s már készülõdnie kellett, a dolga végeztével meg úgyis Scott foglalja le teljesen, én meg inkább beálltam pincérkedni, meg amit kellett, vagy az utam szerveztem az irodában azzal a légkörrel, hogy “ha zavarni mersz, felnégyellek”.

Jogos a kérdés, miért is kerülöm, de egyetlen okom van rá: így biztonságosabb. Nem gerjesztõdik a feszültség köztem és Scott között - fura, mert észre sem vettem egészen ezidáig, de bizony iszonyat mód zavarja minden, amit Josh inkább tõlem vár, tõlem szeretne, és nem tõle -, ahogy magam sem akarom még jobban megkeverni.  Mert egyszerûen nem az esetem. Szinte szöges ellentéte, mégis...

Nem igaz, mert nincs ideálom, egyetlen dolog fog meg, a küzdeni akarás...

Na de ma még csak gondolkodni sincs idõm, mert máris itt az új “alkalmazott”. Az egyik szemem sír, a másik nevet...

- Innen a hátsó ajtó felõl tudsz majd bejönni. Ez a két ajtó iroda és raktár, tiltott terület, ez Josh öltözõje, szintén jobban jársz, ha nem mész be, mert vagy nincs benn senki, vagy pornót forgatnak - tájékoztatok a saját stílusomban röviden. - Ez az én irodám, kizárólag halaszthatatlan nyûg esetén plusz a beígért fél órádra látogatható intézmény, ez pedig a másik öltözõ, amit használhatsz, mellette a zuhany és a mellékhelység.

- Drew - bukkan fel Josh az öltözõjébõl valami fura... hát... “ruhában”. Scottnak is van egy ízlése.

- Épp nem érek rá - mutatok a mellettem álló Chrisre. Igen, már csak Chris, a nevét hosszú lenne a plakátokra nyomtatni és legfõképp drága.

- Csak a nyeremény miatt... - próbálkozik mégis.

- Ja, tudom, megérkezett, átvettem, odapasszoltam Scott asztalára, majd elmentek. Jó szórakozást, és nem kell megköszönni, úgysem érnék rá elmenni - rázom le ismét, tovább vezetve a “jó kifogást”.

* * *

S ez a kifogás milyen jól szolgál, az el nem mondható. Egy valamire jó, hogy rám van állva, azon kívül, hogy körülbelül fel tudnám kapni a vizet azonnal, amikor meghallom a nevem a hangján, mindig, sejtésem szerint szánt szándékkal, felbukkan, ha Josh megpróbál beszélgetést vagy egyebet kezdeményezni.

Arra viszont nem elég, hogy ne gondoljak folyton Josh ízére. Még akkor sem, ha tényleg mindent megtesz ennek érdekében. S ebbe a mindenbe a saját maga megalázása is beletartozik.

- Chris, fejezd be, megmondtam, ma nem alkalmas! - tolom el magamtól kutakodó karjait a falhoz szorítva.

- Miért? Neked is jobb, ha megszabadulsz a szexuális frusztráltságodtól - néz rám. Mikor hagytam elharapózni ennyire a dolgokat? Csak úgy alakult, pedig még csak két hete dolgozik itt. A dolgok alakulása pedig kicsúszik a kezem közül. Visszasüppedtem megint abba az állapotba, amikor minden csak úgy zajlik, ha elég erõs, hogy kiharcolja az útját. Hiszen minden mindegy, egy hét múlva indulunk, Matt.

- Ne akard, hogy én hajítsalak ki a fenébe! - sziszegem, mire felhúzza az orrát, de behúzott farokkal távozik. Egy pechje volt csak, rosszkor nyitott be.

Visszaülök az asztalhoz, s felemelem a képet, amelyet fejjel lefelé fordítva hajítottam le a többi papír közé. Matt van rajta, talán az egyik utolsó kép, amikor még nem látszott rajta a szenvedélye. S az utolsó portréfotó, amit készítettem. Végigsimítok az arcon.

- Ne aggódj, idén is szép helyre megyünk.

Tekintetem egy másik papírra téved, Josh legújabb ruhájának méretei. Fogyott és nyúzottnak is tûnik. Scottnak említettem, de a mi kapcsolatunk sem olyan, mint volt. Csak annyit mondott, hogy mostanában nem éhes. Remélem, nem miattam vesztek össze valamin. Erre viszont nem alapozhatok Scott hangulatából, mert mostanában ingerültebb a Josh témára, mint volt bármikor, mikor még nem voltak együtt.

Gondolataimból kopogás tép ki.

- Gyere, ha fontos! - felelem, Matt képét elsüllyesztve, s megdöbbenésemre Josh lép be.

- Valami gond van? - nézek rá, de megakadok az ajkainál.

- Csak szeretnélek elhívni Scott születésnapi ünnepecskéjére. Otthon tartanánk páran - mondja egyik lábáról a másikra dölöngélve. - Következõ héten tartanánk hétfõn.

- Sajnálom, nem érek rá - sosem voltam még jelen Scott egy születésnapján sem. Egyszerûen rosszkor született.

Josh kezei ökölbe szorulnak, s lehajtott fejjel egy nagy levegõt vesz, s ahogy rám pillant újra, tekintete épp olyan vörös a dühtõl, mint amilyen az öltözõben volt a versenyen.

- Most épp mit tettem, amiért még a levegõ sem belélegezhetõ ott, ahol én vagyok? - fakad ki. - A csók? De hiszen te csókoltál meg engem! Miért van az mégis, hogy én érzem bûnösnek magam? - küzd a könnyeivel.

Felállok: - Gyere ide! - intek, mire egy pillanatig csak bámul rám értetlenül, majd bizonytalanul lép közelebb, majd mikor ismét intek, hogy még közelebb, ismét lép egyet, s megáll közvetlen elõttem, szinte reszket. Gyengéd mozdulattal ölelem magamhoz a hátát és a fejét tartva tenyeremmel.

- Olyan buta vagy - súgom a fülébe. - Miért hiszed mindig, hogy veled van a baj?

Mondatomra a ruhámba markolva bújik közelebb: - De hiszen kerülsz - szipogja. Szerencsére nem látja, ahogy az ajkamba harapva fintorodom el, igazat adva. De igaza van, ideje beszélni.

Kissé távolabb tolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek: - Gyere velem, mondok valami fontosat, rendben? Ne aggódj, a fellépésedre visszaérünk.

* * *

Nem szóltunk senkinek, csak kocsiba szálltunk, s elhajtottam. Az út alatt végig csöndben voltunk, csak egyszer álltam meg, s vettem egy csokor virágot, s pár mécsest gyufával, ami a hátsó ülésen landolt. A célállomás a temetõ, s mikor megérkezünk, kiszállok, s intek, hogy jöjjön.

- Miért jöttünk ide? - kérdezi bizonytalanul.

Megnyugtatóan mosolygok, bár nem tudok teljes szívbõl: - Meglátogatjuk a bátyám.

Elnémul. Én is csak akkor szólalok meg legközelebb, mikor megérkezünk.

- Szia Matt, bemutatok neked valakit, aki számomra furcsa körülmények között vált fontossá - simítok végig a sír márványán. - Õ itt Josh - mutatok a zavart fiú felé, aki sután int a sírnak.

Közben én a cserépbe helyezem a virágot, s meggyújtok két mécsest, majd a mostanra biztos ezernyi kérdést magában megfogalmazó Josh felé fordulva belekezdek.

- Eddig csak Scottnak beszéltem róla rendesen, s azt hiszem, hacsak nem leszek valamikor picsábbnál is picsarészegebb, akkor ez így is marad. A lényeg, tömören, hogy holnap lesz 19 éve, hogy Matt meghalt. Túladagolta magát. Ilyenkor mindig eltûnök egy hétre. Azt szerveztem. Részben - bólintana, de az utolsó szó ismét összezavarja. - Nem vagyok jó az ilyenekben, fõnökösködni, intézkedni vagy másokat objektíven látni egyszerûbb - túrok a hajamba. - Fontos vagy nekem a magam módján, de Scott épp olyan fontos, épp ezért; tudom, furán hangzik; jobb, ha kivonulok, elhatárolódom, és nem folyok bele. Mindkettõtökkel akkor törõdöm a legtöbbet, ha nemes egyszerûséggel nem törõdöm, bár nehéz lehet ezen nektek  is kiigazodni. De így helyes. Scottnak már megvan a rutinja, higgy neki, jobbára mindig igaza lesz, mondjon bármit. Ne okozz neki fájdalmat azzal, hogy velem, a véleményemmel foglalkozol. Csak tudd, ha épp vele van bajod, vagy úgy érzed, rá nem számíthatsz, vannak mások is, de míg õ ott lehet neked az adott probléma megoldására, engedd neki, hogy megoldja. Szeret téged, és bár mamlasz, kész vigyázni rád, azt hiszem, még sosem volt ilyen komoly senkivel szemben, és sosem lapátolt senkiért ennyire. Nem akarok neki fájdalmat okozni, és nem akarom elveszteni. Nála jobban nem ért meg senki, s erre a csekély biztonságra, akármennyire tagadom, szükségem van.

Az órámra pillantok, ideje visszamenni.

- Indulnunk kell - lódulok meg, s csendesen telepedünk vissza a kocsiba. Sosem tudom az érzelmeim értelmesen kommunikálni, nem tudom, mennyire értette meg, amit mondani próbáltam.

Visszafelé hamarabb megérkezünk, s leparkolok a hátsó résznél, hogy gyorsan kipattanhasson, mert így is cinkesre sikeredett a visszaérkezés.

- Josh - szólok még utána, és ártatlanul fordul vissza. Rossz érzés tölt el, hogy nem mondtam el feltétlen mindent. -, a bátyám létezésének titka maradjon hármunk közt - bólint. Hálásan elmosolyodom, majd végigkövetem, ahogy eltûnik a hátsó ajtó mögött, majd ismét beindítom az autót.

Egyenesen a reptérre hajtok, majd kiveszem az autó hátából a csomagom, a telefonom pedig annak helyére dobva, s becsekkolás után felszállok a repülõre, a nyakamba akasztva a fényképezõgépem. Pénztárcámból elõkerül Matt képe: hát ismét utazunk.Csak mi ketten.