- Komolyan?
- Komolyan.
Csak pár szó, pár mondat, és mégis szokatlan lelki béke száll rám. Mindkettőnknek vannak gondjai, ez tény. Szeretjük egymást, ez is tény. És mint minden kezdő kapcsolatban, nálunk is a szex a központi elem, mert ezt tagadni is kár. Minden kapcsolat így indul, a dolgok lassan csillapodnak csak le. Amikor már nem akarod minden pillanatban érinteni, akkor ér be igazán egy szerelem. Bár nálunk ez sosem fog eljönni szerintem. Nem lesz olyan, amikor már nem fogom állandóan kívánni őt…

* * *

Arra riadok fel, hogy valami kibaszottul hangos a konyhában. Előbb vagyok talpon, minthogy felébrednék, így már csak arra kelek fel igazán, hogy látom: nincs baja.
- Minden oké? – kérdezem finoman. bár az egyértelmű, hogy elejtette a serpenyőt- Szegényke, elég rossz a viszonya a konyhai cuccokkal. nemrég a bögrémet törte el, amikor leesett és akkor is felkeltett vele. De pont ezért szeretem, mert ő is ember.
- Bocs, hogy felkeltettelek ezzel a szarral!...
- Reggelit készítettél?
- Nem, igazából balettoztam a serpenyővel! – gonoszkodik azonnal. De ez már kevés ellenem.
- Féltékeny leszek – játszom az álmorculást azonnal.
- Szükségtelen, egy darab lyuk sincs rajta, így nem lehet közöttünk több munkakapcsolatnál. – Felnevetve hagyom a reggelt a maga idilli hangulatában folytatódni. Mesél arról, hogy Scottal is beszélt az éjjel, én pedig soha nem ismerném be, de nem érdekel már Scott. Nem tudok rá úgy nézni, hogy ne azt a vérben forgó szemű vadállatot lássam, aki megerőszakolt. Gyenge vagyok, és előre tudom, hogy ebből még lesznek balhéink, épp ezért nem rontom el a hangulatot ezzel. Aztán szóba kerülnek a szülei is, akikről soha nem mesélt még. A kis történet végére pedig egyre idegesebb vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy az én Drew-m ennyire korlátolt valamilyen téren, és ezt nem is fogom annyiban hagyni, az egészen biztos!

- Na és te hogy döntöttél? Felhívod végül Steve-et?

- Hm, a kérdés jogos. Nagyon szerettem volna tegnap, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy most nem akarom. Ha nem mesélsz a szüleidről, akkor viszont tuti nem gondolom meg magam – mosolygok rá. – De nem akarom, hogy az én családomat is beárnyékolja egy szellem a múltból. – Igyekszem nem szúrni, de Drew elég hisztis tud lenni, és ha most olyanja lesz, úgyis fel fogja venni. – Steven nem tehet arról, hogy az apja egy rohadék volt. Ha azt gondolnám, hogy jogosan távolodnék el tőlük valami miatt, amit nem ő tett, akkor akár azt is érezhetném, hogy miattam halt meg az anyja – nézek egyenesen Drew szemébe.
- Hát neked teljesen elment az eszed! – csap az asztalra. Pár hete ettől még összerezzentem volna, de most csak halvány mosollyal állok fel és sétálok mögé.
- Pedig én ültem a férje ölében. Az én seggemhez dörzsölte a farkát és nekem volt spermás a fenekemen a rövidnadrág. Az én nyakamat csókolgatta – suttogom a fülébe.
- Mi a fasz bajod lett hirtelen? – sziszegi. Nem ugrik fel, nem tol el. Ő akarja uralni a helyzetet, még akkor is, amikor ez már nem így van.
- Furának hangzik? – kérdezem és átkarolom a nyakát hátulról, majd a hajába csókolok. – Faszság engem hibáztatni Steven anyjának halála miatt, igaz?
- Elég enyhén fejezed ki, hogy mennyire baromság, amit gondolsz most.
- Nem, nem feltétlenül. Csak felkúrtad az agyam, és így élem ki – vallom be. – Nem gondolod, hogy a szüleid nem ezt érdemlik? Őket büntetni a bátyád halála miatt nem épp akkora faszság, mint engem büntetni azért, amit Steve apja tett velem? A bátyád halála elvette mindkét fiúkat, pedig az egyik még él. És mint valaki, akinek meghalt az anyja, hidd el. Ha neked is eltávozik valamelyik, borzalmasan bánni fogod.
- Expert pszichomókus lettél? – morranja, azonnal támadva, ahogy szorul a hurok.
- Már nem tudsz ezekkel bántani, édesem – mosolygok a nyakába. – Tudom, hogy akkor támadsz így, ha igazam van. – Oldalra fordítom a fejét és megcsókolom. Nem kedvesen és szűziesen, hanem úgy, mint ami után kötelező lenne szexnek jönni. Tépem az ajkait, a hajába túrok. Eleve a bőrének illata is teljesen elveszi az eszem, de most kicsit még itt kell lennem a szituban. Még akkor is, ha kedvem szerint már rég a lábai előtt térdelnék. De most egy ponton elmozdulok mellőle. – Elszaladok a boltba. Vacsorára hívom át Steve-éket, ha nem haragszol.
- Mi? Itt hagysz így? – int álló farka felé.
- Sokkal édesebb lesz, ha kicsit vársz rá – kacsintok felé, majd felkapok egy inget, egy rövidnacit és már ott sem vagyok.
Nem kell sok holmi, de azért leintek egy taxit. Nem kellemes idegennel utazni, de egy kicsit egymás nélkül kell lennünk. Mostanában állandóan együtt voltunk és rengeteg a vita. Még magunkhoz képest is. Eleve a pénztelensége okoz rengeteg feszültséget, és erre is kitaláltam valami jót, bár ehhez is el kellett jönnöm tőle.

Ahogy a taxi elég távol ér, el is kezdem a szervezést. Felhívom az egyik beszállítónkat, akivel jó a kapcsolatom. Nem mindegyikkel az, sokan nem fogadtak el engem, de ez az egy szinte haver lett. Balázs a neve, magyar srác, aki nemrég települt be Amerikába, és egy párszemélyes céggel éli az amerikai álmot. Gyorsan vázolom is neki, hogy mit kellene tennie, és ő szerencsére rá is bólint. Az alapötlet azon nyugszik, hogy sok beszállító fizet fejpénzt. Nem szép, de kvázi lefizetik a klubok vezetőit, hogy őket alkalmazzák a továbbiakban is. Ez nálunk is szokás, időről időre befut egy kis ilyen bevétel. Nevezhetjük korrupciónak, hiszen az, de akkor is szép hagyomány. Van ugyanis millió beszállító, és mi miért ne mennénk át egy másikra, ha az jobb feltételekkel ad italt? Na ugye. Balázstól most annyit kértem, hogy utaljon Drew-nak. Most. Belement, mert egyébként is akart, csak hallotta, hogy szabin vagyunk és ezért nem akart zavarni minket, de így rá is nyomott, aminek hatására Drew számláján meg is jelenik egy nagyobb összegű tétel. Felkészítem Balázst, hogy kapni fog Drew-tól egy telefont, de ő csak nevet. Ismeri és kedveli az én idióta pasimat, így nem jelent neki gondot, hogy elviseljen egy kis káromkodást és vádaskodást. A beszélgetés végén a lelkemre köti, hogy ha hazaérünk, akkor beszéljünk.

A boltban meg is veszem azt a pár cuccot, ami a vacsihoz kell. Bacon, tejszín, csirkemell és bulgur. Veszek pár üveg üdítőt, egy üveg finomabb bort, meg egy doboz fagyit a két kölyöknek. A taxis szerencsére meg is várt, így hazafelé ismét telefonálni kezdek. Csak most Steve a célpont.
- Nem gondoltam, hogy fel fogsz hívni - mondja, ahogy felveszi.
- Te nem az apád vagy, Steven, unfair lenne téged büntetni – jelentem ki.
- Tudom. De nem reménykedtem. Egyébként elég helyes a pasid, kedves pár vagytok. Szépek.
- Nos, most már mindegy. Ma estére van programotok? Az én helyes pasim és én szeretnénk titeket meghívni magunkhoz.
- Már ma? – Steven hangja izgatott. – Várj. – Eltartja a telefont, de így is hallom, ahogy a feleségének ecseteli, hogy én vagyok és mit akarok. – Hatra mehetünk?
- Gyertek ötre és hozzatok fürdőruhát. Van medence az apartmanhoz. – Eldarálom, hogy merre is vagyunk. - A srácokat hátha meg tudjuk győzni, hogy hiszti helyett pancsoljanak és valamelyikünk felügyelheti őket. Vagy hívhatok egy babysittert a hotelből, hogy kicsit ki tudjatok kapcsolni.
- Oké, figyu, valamit nem tisztáztunk. Félreérthető voltam, talán direkt, nem tudom, de nem akartam hazudni, ez az egy biztos. Az ikreink már 14 évesek. – Ledöbbenek az infó hallatán.
- Jézusom… nagyon korán apa lettél. Amit mondtál… én azt hittem, hogy picik.
- Tegnap nem azért mentem fagyiért, mert nekik kellett a békítő nasi, csak összekaptunk valamin és el kellett szabadulnom. De nem akartam ezzel nyitni. – Rossz szájízt hagy a mondat bennem. Hazugság már most? – Tudom, hogy mire gondolsz, de ez nagyon kínos, érted? A fiúk nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással, és túlreagáltam valamit, amit nem kellett volna. Nem haragszol?
- Ha soha többé nem fogsz hazudni, akkor nem. És segíthetek, ha gondolod és ha tudok.
- Igen, vannak ilyen szándékaim. Ötre ott leszünk.

* * *

A nap további része elég hektikusan telik. Ötre jönnek Steve-ék, és én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy szeretkezni akarok Drew-val még előtte. De ehhez fel kell húzzam, mert különben nem biztos, hogy belemenne. Mert én nem úgy akarom, hogy még legyen időnk zuhanyozni és összepakolni. Ha ötre jönnek, én úgy akarok ajtót nyitni, hogy még magamban érezzem Drewt, annyira kicentizve. Mert ez így izgalmas. És mert szükségem van rá, hogy érezzem, nem bűnös, ami teszünk, és hozzá tartozom.

Cserébe egész nap menekülök és kitérek, ami egyre jobban felhúzza. A kaja már kész, össze is pakoltam, és jelenleg épp azon készül felrobbanni, hogy a lábtörlő nem teljesen a küszöbhöz van tolva. Ordítozunk, aztán már csak arra eszmélek, hogy a nappaliban levő asztalra lök, és pillanatokkal később már a testembe is hatol. Ahogy mozogni kezd, szinte tépem a haját, ő pedig a mellkasomon hagy szívásnyomokat. Aztán egy ponton megáll.
- Drew, ne kínozz – kérem, és próbálok elég mozdulni, de a hátam nem csúszik a fán.
- Most esett le, mit csináltál – jelenti ki és a szemembe néz.
- Sajnálom, hogy kihasználtalak. De éreznem kell, hogy nem helytelen, amit teszünk. Hogy nem vagyok mocskos és beteg, mert egy férfiba vagyok szerelmes – vallom be. Ő csak néz rám,
- Balázst is te intézted el?
- Olyan voltál, mint egy időzített bomba a pénzhiány miatt – jelentem ki, és lenyúlva megpróbálom a farkát kézzel mozgatni, mintha ez lehetséges lenne.
- Ezért meg foglak büntetni – jelenti be.
- Bármit, csak mozogj – kérem, szinte szűkölök.
- Addig foglak kefélni, amíg el nem ájulsz. Sőt, veszünk egy vibrátort és két farok lesz a szűk kis seggedben – suttogja a fülemhez hajolva. Nagyot nyögök.
- Istenem, igen, kérlek! – szuszogom. – Végtelenül szeretlek, Drew!

* * *

Épphogy végzünk. Annyi időnk van, hogy a kukába dobjuk a zsepit, amivel letöröltem magamról Drew nyomait, addig ő már az ajtót nyitja. Talán szánalmas vagyok, de ad egy élvezetes fennhangot az egésznek. Egy kis titok, ami csak a miénk.
- Steven, örülök, hogy el tudtatok jönni – mosolygok rá. Rajtam egy vörös ing van és egy fehér rövidnadrág. Az ing leér a térdemig, ami nem is baj, mert érzem, hogy nem voltam alapos és kicsit még szivárog belőlem Drew, de ettől is csak még békésebb vagyok. Igen. Hozzá tartozom, és csak hozzá. És ez nem beteg dolog. Nem mocskos a szerelmünk.  
- Mi örülünk a meghívásnak – mosolyog rám.
- Josh Crawline vagyok, sziasztok, ő az élettársam, Drew Owen.
- Nos, engem már ismertek – mondja Steven. Ő a feleségem, Mary, és a fiaink, Alex és Mark. – Gyors, kötelező körös bemutatkozás, megfigyelések. Mary tipikus amerikai háziasszony, kicsit már pufi, a haja fekete, kontyba van kötve és végtelenül békés, kedves a kisugárzása. Mark és Alex pedig a két legszebb srác, akiket valaha láttam. Mindkettőjük haja világosbarna, hosszabbra van hagyva, az egyiküké össze van fogva, a másikuké nem, de alapvetően festeni sem lehetne olyan zöldet, amilyen színű a szemük. Viszont amilyen szépek, annyira távolságtartóak. Az este kezdeti szakasza emiatt kicsit nehézkes, végül akkor oldódik meg minden, amikor ők kimennek a medencébe.
- Elnézést kérünk miattuk – hajtja le a fejét Mary.
- Semmi szükség rá. Minden fiatal kölyök ilyen – jegyzi meg Drew.
- Kicsit feszült most minden – kezd bele Steve. – Azért is jöttünk ide.
- Ha szeretnéd elmondani… - nyitva hagyom a mondatot.
- Majd… talán máskor – mondja Mary, és szinte fizikai fájdalomnak beillő lelki kín ül ki az arcára. Én pedig hiszek neki, hogy ennek nem most van itt az ideje. Felbontjuk a bort, iszogatunk kicsit a nappaliban ülve, aztán Steven és Mary úgy döntenek, hogy kevés lesz, és mivel ők elfelejtettek hozni, így kisétálnak a hotel bárjába és vesznek valamit, így mi négyesben maradunk.
- Megkérdezem, hogy kérnek-e fagyit – mondom Drew-nak és a szájára csókolok.
- Elkísérlek – mondja, és megfogja a kezem, ám ahogy kilépünk, érzem, hogy fordul egyet velem a világ. Mark és Alex ugyanis a medencében ülnek és épp vadul smárolnak.  Egy pillanat alatt a helyére pattan minden. Hogy mitől szenved Mary és Steve, hogy miért hozták őket, ha már nagyok, mindent megértek egy pillanat alatt, és maximálisan tanácstalan vagyok, hogy erre mit lehet reagálni.

Kicsit feszült most minden.

Szoros kapcsolatban vannak.

Segíthettek.

Az ikrek…. szeretők?

A boltban bevásárolok mindenféle egészséges cuccból, hiszen többnyire ezeket a leggyorsabb megfőzni. Sali, hal, csirkemell, lightos rágcsák, gyümölcsök. Sütnék én neki hamburgert is, de azt inkább otthon, ha lesz rá időnk.

A korábbi szexet viszont még akkor is fergetegesnek gondolom, mikor picit összekapunk a délutáni programon. Vannak dolgok, amik kellene, és ilyen a szeretkezés is. Nem csak az tart össze minket, de néha mindkettőnknek szüksége van erre. A kicsi viták meg azt hiszem, már állandóak lesznek, hisz attól, hogy szeretjük egymást, nem lettünk más emberek.

A hangulat kellemes, jól elvagyunk. A séta is tetszik, és annak ellenére, hogy a fagyisnál visszavált parasztba, azt hiszem, ő is élvezte, pláne, hogy végül beadja a derekát s nem kényszert be abba a tömegbe...

- Josh...? – szólal meg mögöttem egy hang, mikor egyedül maradok. Ismerősnek tűnik, de saját hülyeségből rögtön arra gondolok, hogy egy régi kuncsaft. Picit fel is bosszantom magam, hogy komolyan, el kell jönnöm Baliig, hogy találkozzak egyel?! Aztán ismét szólít, már közelebbről, és ekkor már nincs választásom. De ahogy megfordulok, a tüdőmben reked a levegő.
- Steven?
- Basszus, alig ismertelek meg – mosolyog rám, de nem jön közelebb, hogy megöleljen. Talán azt hiszi, hogy még mindig annyira súlyos a fóbiám, amennyire ő tud róla, és bár nem esne most jól az érintés, azt hiszem, nem halnék bele. Ekkor tér vissza Drew is, és szinte fejbe csap a belőle áradó düh.
- Drew, hadd mutassam be neked az unokabátyámat, Steven Harpert. Steve, ő itt az élettársam, Drew Owen – mutatom be őket egymásnak.
- Örülök – enged fel kicsit Drew.
- Szintén! Hogyhogy itt? Nyaraltok? – kérdezi Steve, teljesen természetesnek véve a dolgot.
- Tulajdonéppen igen. Egy táncversenyen nyertük korábban az utat és most jutottunk el eddig - feleli Drew és szabad kezével átkarolja a derekam.
- Ah, értem. Jo mindig szépen táncolt. Emlékszem, óvodában beneveztük poénból egy lányoknak szóló versenyre, aztán már mindenképp el akart indulni, anyuék hiába nem akartál, és meg is nyerte – meséli vigyorogva.
- Jo...? – kérdez vissza még mindig az előző történeten mosolyogva Drew.
- Nem tudtál a családi becenévről? – Steve ajkaira kaján vigyor kúszik. – Jo, a kis szőke angyal mindig gyakori fellépő volt a családi bulikon, amíg... Szóval egy ideig – mosolyodik el fájdalmasan, bennem is feltépve valamit. - És ha felmerülne, a nevet ő adta magának. Jo, a kis szőke angyal – röhögi, így próbálva leplezni, hogy ez neki is és nekem is nagyon kínos.
- Haha, rohadt vicces – kuncogom, beszállva a játékba. Nem a jelenléte zavar, annak örülök, de nem tudom, hogyan kezeljem ezt. – A családod? Feleség, picik?
- A hotelben hagytam az asszonyt az ikrekkel. Mindkét kissrác nyűgös, mert nem úszhatnak állandóan a medencében, nekik jöttem ki valami békítő nasiért. De azt hiszem, meg is van – bök a fagyi felé. – Figyu, nekem lassan mennem kell, de most, hogy összefutottunk, beírnám a számodat, és ha nem gond nektek, összefuthatnánk egy vacsorára. Szeretném felépíteni a családot ismét. Csak most normálisan. – Mivel Drew nem adja jelét annak, hogy ez számára gond lenne, így elveszem a telefont és beírom a számom. Abban maradunk, hogy, mivel ők egy nappal tovább lesznek még itt nálunk, ha hazaértek, felcsörget.

* * *

A mini városnézést befejezve visszabattyogunk a szállásra és a medencébe vetjük magunkat, meztelenül, mert miért ne? Kit zavar? Persze semmi olyasmi nem történik, csak csókok. Izgalomba jövünk mindketten, de nem lehet ismét, hisz alig pár órája volt az utóbbi, még nagyon friss a dolog. Szerencsére a lemenő nap ellenére is nagyon meleg van, így egyáltalán nem fázunk, sőt.

- Azt hitted, hogy ismerkedem? – A tekintetre kiegészítem. – A fagyisnál.
- Nem tudom, hogy mit hittem, csak azt, hogy bosszantott a dolog. De... hogyhogy soha nem meséltél a családodról? – Nem teszi hozzá, de tudom, úgy is érti, hogy Scott sem mondott neki semmit.
- Hát... elég nehéz a dolog. Tudod, hogy apa és anya elváltak. Apa családja akkor teljesen kilépett az életünkből, és csak anyu testvérével tartottuk a kapcsolatot. Azt hiszem, hat éves lehettem, amikor kezdett egyértelmű lenni, hogy meleg leszek. Lányos cuccaim voltak, barbie-kkal játszottam meg ilyenek. Steve apja meg a leghomofóbabb ember, akit ismerek és hát te is hallottad, amikor nyolcévesen tütüben táncolsz a családi karácsonyon, hamar rádöbben mindenki a dolgokra – pancsolok kicsit a vízben, szimpla pótcselekvés. - Aztán valahogy a kilencedik szülinapom körül úgy döntött Steve apja, hogy majd ő kineveli ezt belőlem. Egy iskolai szünet alatt voltam náluk, és amikor nem voltak otthon a többiek, a pincében pornót nézetett velem, rendes kemény hetero pornót. Soha nem nyúlt a farkamhoz, de mindig az ölében ülve kellett néznem és nyilván sejted, éreztem, hogy neki viszont tetszik a dolog. Meg néha a nyakam csókolgatta. Aztán egyszer Steve anyja hamarabb ért haza, és amikor meglátta, hogy mit csinál velem, szívrohamot kapott, ahogy elesett, beverte a fejét és meghalt. Steve apját le is ültették, aztán a börtönben ő is meghalt, Steve meg közben az apja családjához került. Anya nem hagyta, hogy keressem, attól félt, hogy olyan beteg, mint az apja. Aztán egy ideig leveleztünk, de... aztán már azt sem – mosolyodom el szomorkásan. – Anya nem örült annak sem, ha megemlítette, de nekem Steve az egyetlen rokonom, most már. Tudod, apával sokáig jóban voltunk, de pár éve megházasodott megint és lelépett. Azóta nem tudok róla, és... nem tudom, hogy mennyire okoz ez neked gondot, de én szeretném tartani Steve-vel a kapcsolatot. Azt hiszem, végül ügyvéd lett, de... már anya sincs, legalább lehetne rokonom – pillantok rá várakozón, aztán mégis folytatom. Talán túl sokat zúdítottam rá és túl hirtelen. – És... igen, a pincés esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kialakult a fóbiám, bár erről a családon kívül csak te tudsz. Scottnak sem mondtam el soha, de a mai napig azt érzem, hogy undorító, amit teszek, érted, hogy téged szeretlek, mint pasit meg ilyenek. De már le tudom zárni magamban. Bár most könnyebb. Most, hogy beszéltem róla valakinek. – Annak ellenére, amit mondok, lassan elkezdek a könnyek hullani a szemeimből, hiszen ezeket a sebeket soha nem téptem fel azóta, soha nem beszéltem a dologról.

- Olyan hülye vagy – jegyzi meg rövid kuncogás után, de azonnal közelebb lép és finoman magához ölel. - Azt hittem, azon gondolkodsz, hogy közöld, hogy csak hirtelen fellángolás volt részedrõl, ami kettõnk között történt... Én is szeretlek, te körülményes lökedék – fejezi be, és tudom, csókért hajol, de akkorát dobban a szívem, hogy felnyögök és a szjára tapasztom a kezem. Hallani akarom megint!
- Mondd még egyszer, kérlek!
- Szeretlek? – tesz eleget kérésemnek, mire a nyakéhoz bújok, de a könnyeimnek nem tudok parancsolni. Ez a szó tõle... nem tudom kifejezni. Most, hogy hallottam, azt gondolom, egész életemben erre az egy szóra vártam ettõl a pasitól. Minden más csak idióta felvezetése volt ennek a dolognak. És így már nem bánok semmit. Semmit... mert ide jutottunk, mert õ kimondta, mert szeretjük egymást!
- Most mondtad elõször – szuszogom.
- Tényleg? Ugye nem emiatt vitatkoztunk épp most?
- Tulajdonképpen… - Próbálom nem azt mondani, hogy de, de... tudja.
- Most még hülyébben érzem magam. Valamiért meg mertem volna rá esküdni, hogy egyértelmû, magam mellett szeretnélek tudni, és nem mint csak szexpartnert.
- Hát én nem mertem hinni semmit. – Szeretném, ha a hangom nem árulná el, hogy mennyire fájt legutóbb rájönni arra, hogy valami tévedésben reménykedtem, de nem hagy elszomorodni, az ajkaimra hajol és megcsókol.
- Öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba: féltékeny és birtokló típus vagyok, ritkán emlékeztetek bárkit az érzéseimrõl, mert tajparasztként természetesnek vélem, hogy azok egyértelmûek, de most kihangsúlyozom, szeretlek, és szeretném, ha mellettem maradnál, azt sem bánnám, ha életem végéig. Ha ez változik, arról tájékoztatni foglak, addig viszont ez maradjon az alap. Nem vagyok olyan romantikus típus, mint Scott, de csak a számomra fontos emberekkel törõdöm. S csak arra vagyok piszok elviselhetetlenül féltékeny, akit annyira szeretek, hogy hosszú távon is el tudom képzelni társamként, s társamnak is akarom tudni.
- Igyekszem jól az emlékezetembe vésni – mosolygok rá könnyes szemekkel.

*  *  *

A következõ napok csendes nyugalomban telnek. Az óta az este óta a tenyerén hordoz, már amennyire ezt Drew tudja de nekem ez tökéletes. Nem haragszom rá, még akkor sem, amikor másnap reggel vérttaláltam az alsómon. Nem, mert tudom, nem súlyos, még van a krémembõl is, és tudom, megbánta és többé nem fog ilyet tenni. Abból érzem, hogy hozzám ér, ahogy néz. Mé akkor is tart ez az idilli hangulat amikor Scottot engedjük útjára ahhoz a csodadokihoz, aki talán lábra tudja állítani.
- Szóval, meddig nem látjuk egymást? - kérdezi Scott.
- Hm, azt hiszem, két vagy három hét múlva fogunk meglátogatni – mosolygok rá. – De addig is beszélhetünk telefonon bármikor és ott a Skype.
- Hallottam valami utazásról – néz rám kérdõn.
- Igen, egy... – Basszus... Ezt nem akarom neki kifejteni! Nem! – Egy rég tervezett útra megyünk el Drew-val, e csak három nap, ha hazaértünk, hívunk majd ismét! – Talán meglát rajtam valamit, mert rögtön kiszélesedik a mosolya és azonnal témát vált.
- És szerinted van esély arra, hogy Drew még lefotózzon?
- Hát, Scott, én...
- Vedd rá! Kérlek! Vagy legalább mutassa meg azt a képet, amivel díjat nyert! Légyszi!
Mosolyogva bólintok, de közben odalép hozzánk Drew.
- Nos hát, mindent bele, Scott! Ne nehezítsd meg Molly életét, és igyekezz mindent megtenni, amit a doki elõír, számítok rá, hogy mire hazajössz, max. rodeózunk a kerekesszékkel. Igyekszünk majd mihamarabb meglátogatni, addig is minden nap felhívlak majd.
- Okkay! Ti pedig vigyázzatok egymásra! – vigyorogja.

- Mit pletykáltatok Scottal? Nagyon sztoriban volt látszólag – kezdeményez beszélgetést Drew, amikor õk már elindultak, mi meg kifelé tartunk a reptérrõl.
- Igazából megígértette velem, hogy ráveszlek, hogy újra fotózz, meg hogy megnézem a díjnyertes képed. Nagyon ragaszkodott ehhez az emlékhez. – Nem látom értelmét, hogy miért titkoljam a dolgot, de azonnal látom, ahogy bezárkózik. Magamban felsóhajtok, én bizony megértem, hogy milyen, ha valaki nem tud vagy akar valamit tenni vagy valamirõl beszélni. - Ne aggódj! Nem fogom firtatni – nyugtatom meg pont ezért. - Õ viszont nagyon szeretne egy példányt abból a díjnyertes képbõl, ne lepõdj meg, ha elõhozakodik vele.
- Pffff – nevet fel. - Az izgalmas, mert már nála van, csak nem emlékszik rá. Elsõ dolga volt begyûjteni, miután nem voltam hajlandó róla képeket készíteni. – Hm, akkor lehet, hogy tényleg tudom, melyik képrõl lehet szó. Ha képes leszek átmenni abba a lakásba, akkor meg fogom nézni. - De szemét leszek, és nem lövöm le a poént, hadd nyígjon, majd egyszer ráébred.
- Tényleg szemét vagy mindenkivel – kuncogom.
- Ezt most bóknak veszem – markol a fenekembe mosolyogva.

*  *  *

A hét hátralevõ részében elég leterheltek vagyunk mindketten, hiszen a klub dolgain kívül szerveznünk kell az utazást is. A cicák kérdését tudjuk le a leghamarabb, Tim azonnal rábólint, hogy három napra cicagazdivá lépjen elõ, mert egyébként is tervezte, hogy beszerez egy lakótársat, de nem tudja, hogy képes-e rá és ez remek próba. Én csak örülök és a lelkére kötöm, hogy ha szeretne, Hambi cicáiból egy hónap múlva bármelyiket odaadom neki. Akkor már elég nagyok lesznek és nem is féltem õket, Tim remek apuka lenne!

A fáradtság, az intézkedés és a nyomás végül az utazás elõtti estén csúcsosodik ki nálam, amikor Drew hamarabb hoz haza, hogy pakoljam össze, amit vinni akarunk, én meg elalszok, annak ellenére, hogy tudom, fontos lenne mindent bepakolni, és könnyebb lenne, ha megcsinálnám mire hazaér.
- Oh, elaludtam? – pislogom ki azálmot a kezembõl, amikor arra kelek, hogy a kanapé feltûnõen sokat mozog és a megszokottnál is jobban Drew-illata van.
- Igen, de ne aggódj, aludj csak!
- De még nem fejeztem be a pakolást – karolom át a nyakát, mert jó így.
- Nem baj, majd befejezem – jelenti be, mire egy pillanat alatt felmegy a pumpám.
- Határozottan nem. Megegyeztünk, hogy hagyod, hogy segítsek! Neked is aludnod kell! Hamarosan indulunk…
- Egyezzünk ki abban, hogy ketten fejezzük be, utána meg beduglak az ágyba magammal együtt.
- Áll az alku.

* * *

Már akkor érzem, hogy ez csodálatos lesz, amikor leszállunk a reptéren. Maga a hely... a szelleme... Mosolyogva pillantok Drew-ra, aki halványan, de viszonozza, közben pedig elindulunk ahhoz a sráchoz, aki egy fehér táblát tart a kezében, Owen-Crawline felirattal.
- Hali, minket keresel – mondja neki Drew, mire a srác csillogó szemekkel bólogatni kezd. Tõlünk sokkal fiatalabb, néger srác, de rendkívül lelkes.
- Örülök, hogy találkozhatok veletek! Láttalak titeket a versenyrõl készült felvételen és azóta vártam, hogy személyesen is találkozhassunk! – Zavarba ejtõen lelkes. – Én leszek a kalauzotok ez alatt a három nap alatt, ami, ha szeretnétek, kimerül abban, hogy megmutatom az apartmanotokat, aztán visszahozlak majd titeket a repülõtérre.
- Köszi, ez az opció lesz a nyerõ – mondja neki Drew. Bár amit mond, kicsit szerintem sértõ, a srác még ezt is lelkesen bólogatva reagálja le, közben csacsog a helyrõl, de õszintén szólva már nem is figyelek rá, leköt az, hogy kifelé érve a reptérrõl, minden szebb, mint gondoltam. A levegõ kellemes, meleg van, imádom ezt a helyet, az már ennyibõl biztos!
Egy fehér kisbuszhoz megyünk, de számomra meglepõ módon csak ketten vagyunk utasok.
- Ez gyakran van így? – kérdezem.
- Elit vendégeknél mindenképp – mosolyog rám a visszapillantóból.
- Elit? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Drew.
- Hát, táncversenyt nyertetek...  – mosolyogja béna arccal, de Drew a fülemhez hajol.
- Hja, meg így nagyobb eséllyel jövünk vissza – jegyzi meg, aztán a nyakamba csókol. Csak egy pillanatra vezetem a tekintetem a sofõrünkre, de taktikusan az utat bámulja, csak a rádiót tekeri feljebb, gondolom, a diszkréciónak minden lehetséges eszközét próbálja megragadni, nekem meg nincs rá így már okom, hogy visszafogjak egy halk sóhajt.
- Kívánlak – suttogja a fülembe.
- Én is téged – simítok a combjára.
Azt hiszem, annyira ki vagyunk már éhezve, hogy akár itt, a kocsiban is egymásnak esnénk, ha kicsit kevésbé lennénk kultúrlények. De hát az ominózus, azóta nem emlegetett veszekedésünk óta nem voltunk együtt igazából – csak kézzel és szájjal kényeztettük egymást néha. Én próbálkoztam mással is, Drew hárított, és persze, értem az okot és rettenetesen hálás is vagyok neki, jó lesz végre ismét közel kerülni egymáshoz. Nem beszélgetünk, de nem is csókolózunk. Végül elhajol, de összefûzi az ujjainkat, így a kezem nem is kell elvennem a combjáról. Élvezem ezt az egészet, és nem feltétlenül a helyhez van köze – bár sokat dob a dolgokon. Drew mellett minden annyira... intenzív, sokkal mélyebben élek át minden érzelmet, mint eddig bárki mellett, legyen az pozitív vagy negatív. A kézfogásunkban több érzelmet vélek felfedezni, mint egy Scottal töltött éjszakában, de tény, vitázni is csak Drew-val tudok „rendesen”, egyenlõ félként.

Az út még vagy húsz percig tart, aztán megérkezünk. Maga a hotel is csodálatos, de mi nem megyünk be, csak a parkolóból látjuk a hatalmas épületet. A srác egy mappát csap a hóna alá, majd a táskáinkat is õ hozza miután kiszálltunk, de meglepetésemre az általam csak szimpla kertnek gondolt növényrengetegbe sétál, és bár kicsit vonakodva, de követjük. Így fedezzük fel a lépcsõsort, ami nem is olyan hosszú, de mindenképp hangulatos, és alig megyünk rajta öt percnél tovább – elõször felfelé, majd mikor járdává változik, már elõre, de ekkor már látni vélem a célunkat.
- Ez az „elnöki” rezidenciánk, a késésért, meg ugye eleve a gyõzelemért, ezt szántuk nektek – mondja büszkén, majd mikor elérkezünk az épülethez, az ajtó elõtt lepakol és mutogatni kezd. – Arra van a privát partszakasz. Nem nagy, de a házhoz tartozik, azon a pirosra festett lépcsõn juttok oda, ott senki sem fog zavarni, bambuszkerítéssel van leválasztva a nyilvános strandtól, de elég messze is van tõle. Az ételt reggel nyolckor, pontban délben és este hatkor ide fogják hozni, de az állatok miatt nem hagyhatják kint. – Egy kártyát vesz elõ, amit egy, a kilincstõl jóval lentebb levõ kis olvasóhoz nyom, mire egy macskabejáratnak látszó, általam eddig észre sem vett rés nyílik az ajtón. – Itt fogják becsúsztatni a tálcát, magától lezár, így nem fog bejutni semmi, bár egy kicsit szerintem fura megoldás, de így nem kell ajtót nyitni senkinek, amíg itt vagytok.
- Az ablakok pedig...
- Hálóval vannak védve. A terasz ajtaján le lehet húzni. Nos. – A másik kártyaolvasóhoz tolja a belépõjét, majd az ajtó kinyílik, de nem lép sokat elõre velünk, rögtön az ajtó melletti kis asztalnál pakol le, ráteszi a mappát és kitesz két belépõkártyát. – Ide és ide kérnék aláírást - mutat a legfelsõ lap aljára, majd mikor aláírtuk, egy másik példányt nekünk ad a kártyákkal együtt, szimpla jogi blabla. – Nem is tartalak fel titeket, a nappali asztalán van minden fontos telefonszám, az enyém is. Ha gond lenne a hálózattal, a vezetékes telefonért nem számolunk plusz felárat, ahogy az internet használatáért sem, a wifi jelszava bali1234, egybe, végig kicsivel. Ha el szeretnétek jönni italozni vagy az étterembe kajálni, csörögjetek, és foglalunk nektek asztalt! Ha esetleg orvosi segítség kellene, akkor is hívjatok minket, de a helyi kórház és a mentõk száma is a papírokon van. Kérdés? – kérdezi mosolyogva.
- Van valami mérges, veszélyes állat a környéken? – kérdezem.
- Errefelé semmi, a vízben sem.
- Van valami áruház a közelben? – Ezt már Drew kérdezi.
- Persze. De egyszerûbb, ha taxival mentek és jöttök, a hotel elõtt van egy állomás, meg az áruháznál is, de a kártyákat mutassátok fel mindenképp a sofõröknek! Ja, és a konyhában vannak edények, minden tökéletesen tiszta, de ha panasz lenne, hívjatok! – Annyiszor mondja ezt a hívjuk-dolgot, hogy kezdem azt hinni, komolyan szeretné.
- És mindenki tud angolul? - kérdezi Drew.
- Igen, taxisoknak kötelezõ a nyelvismeret – mosolyogja a srác, majd távozik.

Most nézek csak szét én is és Drew is. A nappalit fehérre festett falak határolják, a bútorok többsége rattan, elég hangulatos. A háló a nappaliból nyílik, ahogy a konyha is, a fürdõ viszont a hálóból, ahogy a terasz is, így oda megyek elõször, nem is nézek szét igazán a hálóban.
- Drew, ezt nézd! – szólok neki, mire ki is jön.
- Hm, ez nem rossz – néz szét õ is. A kilátás a tengerre nyílik, van két napozóágy, egy asztal, két rattan székkel, és egy kis medencével, ami korlát helyett van, de rettenetesen hangulatos, és bár úszni nem lehet benne, de... mást mindenképp. – De a háló sem utolsó – jegyzi meg, és elindul befelé, én meg követem.
A szoba falai a hálóban is fehérek, és nem is a berendezés a furcsa, mármint... Na, az ágy, az hatalmas! Nem is vagyok benne biztos, hogy láttam-e már ekkora ágyat, pedig jártam már pár hotelben és motelben, elnöki lakosztályokon is – anno. De minden csodálatos. A hely, a szoba, az egész apartman, a hangulat, az, akivel vagyok...
- Mielõtt nagyon belemelegednénk bármibe is, mit szólsz, ha elmegyünk és bevásárolunk? Nem akarok itt semmire költeni ami nem fontos, a minibár tuti nincs benne a nyereményben – mondja, de azért magához húz és a végét már az ajkaimra suttogja. Készségesen karolom át a nyakát, és engedem, hogy irányítsa a csókot, de valahogy nagyon belemerülünk, mert a következõ pillanatban az ágyon találom magam és õ felettem támaszkodik.
- Vagy elõbb mégis melegedjünk bele valamibe – vigyorgok rá és finoman felfelé lökök a csípõmmel, majd ahogy felnyög, fordítok egyet magunkon.
- Milyen önálló valaki – jegyzi meg, ahogy az ingét gombolva haladok lefelé, minden szabaddá váló bõrfelületet végigcsókolgatva. – És milyen alapos – szusszanja.
- Mert a számban akarlak érezni, azonnal... de közben rájöttem, hogy szeretem végigcsókolni az oda vezetõ utat. – Szerelmesen mosolygok rá. Tudom, túl rózsaszín minden, de rettenetesen élvezem, hiszen õszintén szeretem õt, és az, hogy végül vele jöttem ide, és nem Scottal... nem. Már el sem tudom képzelni, hogy Scottal legyek, hogy õt érintsem, és csókoljam. Drew számomra tökéletes!

A kérdés lógva marad a levegõben. Amennyire lelkes voltam, a csend annyira fájón mar belém. Keserû lesz a szám íze. Szóval valójában így állunk. Nem kellene meglepõdnöm annyi minden után, mégsem esik jól.

- Josh, ez a válaszod? - Többet reméltem. Sokkal többet. A csend mar és felbõszít. Legalább mondana valamit! Igaz, már nem kell. Azt hiszem, bõven tisztán látok. - Értem.

Ezen nincs mit beszélni. Felállok, hogy kiviharozzak dohányozni. Újabban minden keresztbe tesz annak, hogy teljesen leszokjak arról a szarról is!

- Várjál már! - állít meg egy öleléssel. Mintha minimum én akartam volna bunkón itt hagyni szó nélkül, és nem õ játszaná a kukát.

- Mire? - vetem felé a kérdést sértetten. Felpiszkál, hogy még õ kezel engem bûnbakként.

- Hogy alaposan végig tudjak gondolni mindent, és adj legalább egy percet rá! 

Jó ég, Josh! - Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Percek óta ülsz szótlanul és bámulsz magad elé, Josh. Ha valamin ennyit kell gondolkodni, akkor talán jobb is, ha nem teszed! - ilyen kurva egyszerû! 

- Olyan nagy kérés lenne egy nyomorék perc?! 

Felhúz a hangsúlya. - Mit nem értesz, basszus?! Percek óta ülsz! - Ellököm magamtól, és eskü még jól is esik, ahogy az asztalnak csapódva felszisszen.

- Tudod, mit?! Baszd meg! - tör ki belõle, és még lenne képe neki elviharzani sértett hercegkisasszonyként. Gondolkodás nélkül rántom vissza a karjánál fogva.

- Oh, megint itt tartunk - szabadítja ki magát.

- Hogy értetted ezt? - Mi a fenére akart ezzel utalni?! - Hogy a faszomba értetted ezt?! - hajolok immáron 300-as vérnyomással az arcába.

- Feleslegesen erõlködsz, erre már beedzettek - vág vissza, egyenesen az elevenembe találva. El se akarom hinni.

- Te most ahhoz hasonlítod ezt a helyzetet?

- Miben más?

Még, hogy miben más?! - Mindenben! - én kurvára nem akartam belé szeretni, õ meg kurvára a nevem sóhajtva maszturbált a kibaszott fürdõmben alig pár napja! 

Felsóhajt, mintha még a bennem maradt gondolatokat is meg akarná vele kérdõjelezni.

- Persze.

Legszívesebben képen röhögném saját magam. Mikor jövök végre rá, hogy nem való nekem a szerelem? Csak félresiklik minden kibaszott próbálkozásom!

- Nem kellene ennek ennyire rohadt nehéznek lennie. Talán hiba volt. - Csak egy újabb tetves hiba. Keserû szájízzel lépnék el, elengedve nemcsak fizikálisan, de olyan értelemben is. Azonban az utam állja.

- Tûnj az utamból - sziszegem. Nem kell arcoskodnia, megértettem az üzenetet, nincs szükségem többre. 

- Nem! Nem fogok! Tudod, hogy miért nem? Mert rohadtul végig fogsz hallgatni! 

Mi a faszomnak? Nem én játszottam sem a néma Jánost, sem nem én voltam a bunkó! Mit ragozunk még ezen?! - Miért, ki kezdte ezt az egészet? - Komolyan elhiszi, hogy övé az utolsó szó?

- Te, mert egy fasz vagy, hogy nem hagysz segíteni magadon! 

- Nem szorulok rád, Josh, éppenséggel pont te vagy az, akinek… -  adnék ki magamból most már komolyan egy adag feszültséget, semmin se gondolkodva, de belém fojtja a szót, ami még inkább felkúr.

- Fejezd be ezt a mondatot, és ebben az életben engem többé nem látsz te önelégült seggfej! 

- Önelégült seggfej?! - indulok meg, egy pillanatig tényleg azzal a szándékkal, hogy egyszerûen pofán vágom. Talán csak az a szerencséje mindkettõnknek, hogy elhátrál haragom elõl. - Szóval önelégült seggfej vagyok.

- Az vagy - bólint mégis merészen, amitõl egyre nehezebb jót állnom magamért.

- Ha már itt tartunk, tudod, hogy te mi vagy? - Szúrni én is tudok, nem is akármilyet! - Egy naiv, önállótlan… - hülye hímkurva. A mondatot azonban ismét nem tudom befejezni, épp csak most közbevágás helyett befogja a szám saját ajkaival. Tette megdöbbent, egész addig hátrálok kótyagosan, összezavarodottan, míg fenekem az íróasztalnak nem ütközik. Eddigre azonban magamra találok, és amilyen lendülettel letámadott, olyan lendülettel fordítok a felálláson, az asztalra pakolva, tojva mindenre, könyvelésre, szerzõdésekre, megrendelésekre. Mert rohadjon meg, még jobban kívánom, mint eddig!... Elszáll az agyam, csak falom, csókolom, préselem az asztalba épp olyan vadul, mint amilyen indulattal az elõbb ordítoztunk, belemarva az ajkaiba, és rohamtempóban hámozom ki a ruháiból. Vadállati ösztönök vezetnek. Benne akarom tudni magam, mert amíg megtehetem, az enyém. S ez az õrült gondolat megrészegít a lehetõ legrosszabb mód. Mert hiába vagyok gépiesen is körültekintõ az elõkészítésben, mégis fájdalmat okozok neki, érzem és hallom, ahogy belé vágom magam. 

Az érzés kijózanít. Akkora egy fasz vagyok!...Ebben a pillanatban semmivel sem vagyok jobb, mint Scott vagy a többiek. 

De nem akarok ugyanolyan lenni! A rohadt életbe, egyáltalán nem akarok!

Bûnbánóan hajolok az ajkaira, puha, sokkal finomabb csókra, mint korábban.  egy pillanatig az is megfordul bennem, hogy abba kellene hagyni, befejezni, kilépni, elismerni a “vereséget”, hogy tényleg csak egy faszfej vagyok, de… nem akarom így elveszíteni. Ha el kell, hát ne így!

Újra mozdulok, de sokkal finomabban, sokkal odafigyelõbben, immáron arra törekedve, hogy elérje a csúcsot. Az egész mégis olyan kegyetlenül bûntudat szagú, nem is mûködik. Hiába próbáltam maximálisan kielégíteni, az érzelmi töltete az egésznek olyan elbaszott, hogy az egész csak az maradhat. Szívem szerint letörölném a könnycseppet a szemérõl, de nincs hozzá jogom. A néma vád a keresztem, amit el kell viselnem magammal cipelve. Bevégezve, lihegõsen máris kihúzódom belõle, s gondolkodás nélkül, elöl hagyott farokkal lépnék ki, ha rajtam múlik, annyira felkavar az egész - mert csak õ képes belõlem elõhozni mindent, amirõl nem is tudtam, hogy létezik benne, múltkor a büszkeségem adtam lejjebb, a segítségét kérve, most meg úgy viselkedtem, mint egy vadállat…

Hangja azonban megállít. Nem ejti ki, csupán a nevem, mégis megmerevedek. Nem hagyhatom csak így itt, most már meg kell várnom, míg kiéli rajtam a dühét, elkeseredettségét, bármit, amit érez, hogy ezt tettem. Vállalnom kell a felelõsséget.

- Nem azért vártam, mert nem akarok veled lenni. Nem azért, mert nem akarok Balira menni vagy együtt lakni veled. Azért, mert nem tudtam, hogy készen állok-e arra, amit szerintem észre sem vettél, hogy megkérdeztél - önt rám valami olyasmit, amit hirtelen nem tudok kezelni. 

- Mire gondolsz? - fordulok felé, hogy aztán látva az állapotát, meginduljak, és az íróasztalból elõkotorjak egy adag törlõkendõt, és a kezébe nyomjam.

- Nem vetted észre, hogy megkérdezted, hogy tudnálak-e szeretni a defektjeid ellenére is? - folytatja rám mosolyogva. Ahogy az õ szájából visszhangzanak a saját szavaim, egy pillanatra zavarba jövök, de aztán igyekszem rendezni a vonásaim.

- Nem úgy… - mentegetõznék, de úgy tûnik, ma este azt a szokást vette fel, hogy minden mondatot belém fojt.

- Ne szakíts félbe, kérlek - néz egyenesen a szemembe. Ha nem épp fél perce történt õrültségem takarítaná magáról, félrepillantanék ritka alkalomként, így viszont kényszerûen állom a pillantását. - Az biztos, hogy sosem voltam még ennyire dühös - kölcsönös az érzés -, de azt hiszem, ez is csak azért van, mert még senki iránt nem éreztem igazán úgy, mint irántad. - Jó ez nekem? - Amikor elkezdtünk vitatkozni, azt hittem, itt a vége, de nem hagyhatom, hogy ez így is legyen. Nem engedlek el, és ennek csak egy oka van. Szeretlek, Drew Owen, legyen akármennyire korai és reagálj rá akárhogy.

Felkuncogok a kezem az arcom elé emelve. Istenem, de hülyék vagyunk, két címeres ökör! Én meg már azt hittem… bah!

- Olyan hülye vagy - jegyzem meg kedveskedõs hangszínnel, s mielõtt megsértõdhetne vagy bármi, újra közel lépve hozzá átölelem a derekánál fogva, lazán magamhoz húzva.

- Azt hittem, azon gondolkodsz, hogy közöld, hogy csak hirtelen fellángolás volt részedrõl, ami kettõnk között történt... - kezdek a saját gondolataimba. - Én is szeretlek, te körülményes lökedék - hajolnék közel, hogy csókkal pecsételjem meg közös vallomásunk, de a számra tapasztja a kezét megállítva. Tekintete egy merõ nedvesen csillogó kiismerhetetlenség. Épp megtörném az idillt a “mi a baj?” típuskérdéssel, amikor kibukik belõle.

- Mondd még egyszer, kérlek!

Felvonom a szemöldököm. Nem igazán értem, mire akar kilyukadni, ezért is lesz inkább kérdõ a hangsúlyom, ahogy újra megszólalok.

- Szeretlek?

Váratlanul ér, ahogy körbeöleli a nyakam, magához ölelve. Valahol lemaradhattam, mert nem értem, mi ütött belé. Tudatlanul viszont nem hagy sokáig.

- Most mondtad elõször.

Szeme ragyogó meghatottság.

- Tényleg? - lepõdök meg elgondolkodva. Majd “szörnyû” gyanú éled bennem. - Ugye nem emiatt vitatkoztunk épp most? 

- Tulajdonképpen… - rendes, nem mondja rögtön, hogy de, te bunkó. Mégis felhorkanok. 

- Most még hülyébben érzem magam. Valamiért meg mertem volna rá esküdni, hogy egyértelmû, magam mellett szeretnélek tudni, és nem mint csak szexpartnert - hülyén jönne ki, ha én mondanám magamról, de valamiért eddig meg voltam róla gyõzõdve, hogy süt rólam, hogy nem az a típus vagyok, aki az egyéjszakásait hazahordaná, még kevésbé az, aki érzések nélkül belebonyolódik bármi kapcsolatszerûségbe. Márpedig mi már valami olyasmiben voltunk szerintem nyakig.

- Hát én nem mertem hinni semmit. -Hangjából régi keserû tapasztalatok hangja csendül ki. Újra megpróbálkozom birtokba venni ajkait, s másodszor már nem állít meg. Már én sem vagyok biztos semmiben, de remélem, csókunk némi magabiztossággal tölti el végre. Ezt erõsítem meg sajátos stílusomban szavakkal is.

- Öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba: féltékeny és birtokló típus vagyok, ritkán emlékeztetek bárkit az érzéseimrõl, mert tajparasztként természetesnek vélem, hogy azok egyértelmûek, de most kihangsúlyozom, szeretlek, és szeretném, ha mellettem maradnál, azt sem bánnám, ha életem végéig. Ha ez változik, arról tájékoztatni foglak, addig viszont ez maradjon az alap. Nem vagyok olyan romantikus típus, mint Scott, de csak a számomra fontos emberekkel törõdöm. S csak arra vagyok piszok elviselhetetlenül féltékeny, akit annyira szeretek, hogy hosszú távon is el tudom képzelni társamként, s társamnak is akarom tudni.

- Igyekszem jól az emlékezetembe vésni - mosolyog, miközben potyogni kezdenek a könnyei. Magamhoz ölelem a hátát cirógatva. Mi vagyunk szerintem a Föld legelcseszettebb szerelmespárja.

* * *

Ritka alkalom, de zárás elõtt hagyom ott a helyet, félbehagyva a papírmunkát. Mert fontosabb, hogy hazavigyem pihenni. Otthon segítek neki levetkõzni - nem mintha nem menne neki egyedül, de így mindkettõnk számára élvezetesebb -, s a fürdõbe is követem. Érzem ugyan rajta a feszültséget, de fel akarom oldani újra. Hiszen én is pontosan tisztában vagyok vele, hogy iszonyat durva voltam, nem bírna semmi olyasmit. Annál inkább vágyom rá, hogy finoman simogatva szappanozzam át becézgetõ csókok közepette, majd lágy masszírozással még a haját is megmossam. Ugyanilyen jólesõ szeretettel dörgölöm végig tetõtõl talpig a törölközõvel, hogy végül az ágyban meztelenül összekucorodva fejezzük be ezt a roppant kaotikus, de végül lágyan feloldódó éjszakai szimfóniát.

* * *

- Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok! - köszönök el Mollyéktól, majd utoljára Scotthoz lépek, aki épp Joshsal pusmogott valamirõl lelkesültségtõl csillogó tekintettel, míg bele nem rondítottam az idillbe megjelenésemmel.

- Nos hát, mindent bele, Scott! Ne nehezítsd meg Molly életét, és igyekezz mindent megtenni, amit a doki elõír, számítok rá, hogy mire hazajössz, max. rodeózunk a kerekesszékkel - veregetem hátba. Nehéz máshogy kezelnem, mint régen, nem is megy, hiába válaszol másképp, reagál másképp. - Igyekszünk majd mihamarabb meglátogatni, addig is minden nap felhívlak majd.

- Okkay! - vigyorog óvodás képpel. Néha tényleg érzem inkább a gyerekemnek, mint a barátomnak, s ez a balesetével csak fokozódott.

- Ti pedig vigyázzatok egymásra! - vigyorog. A tekintetébõl süt, hogy örül nekünk, mert szerinte megváltozott körülöttünk a levegõ, s mint a gyerekek, rátapintott a lényegre, pedig Joshsal megbeszéltük, egyelõre nem beszélünk neki a kapcsolatunkról. Lényegtelen, remélem. Egyelõre a fényképezésen túl semmi másra nem emlékszik.

Viszont tényleg itt a búcsú ideje, mert elindulnak az ellenõrzõ kapuhoz. Remélem, nyugalmas repülõútjuk lesz. Joshra pillantok, ahogy ketten maradunk.

- Mit pletykáltatok Scottal? Nagyon sztoriban volt látszólag.

- Igazából megígértette velem, hogy ráveszlek, hogy újra fotózz, meg hogy megnézem a díjnyertes képed. Nagyon ragaszkodott ehhez az emlékhez.

Félrepillantok. Utálom ezt a témát, ebbõl a szempontból örülök, hogy Scottot elutaztatjuk, de úgy érzem, ez a dolog üldözni fog innentõl.

- Ne aggódj! Nem fogom firtatni - fûzi hozzá. Azt hiszem, olvasott az arcomról és a gesztusaimból. Valahol elõny, hogy neki is megvan az élete azon része, amirõl nem akar beszélni, így képes tiszteletben tartani az enyém. Talán egyszer pont ezért készítek róla egy fotósorozatot. Majd. Talán…

- Õ viszont nagyon szeretne egy példányt abból a díjnyertes képbõl, ne lepõdj meg, ha elõhozakodik vele.

- Pffff - fújtatok. Idióta! A lakásán van az eredeti elõhívatott, és csak azért nem kereteztette be, mert közöltem vele, hogy akkor soha nem teszem be oda a lábam. - Az izgalmas, mert már nála van, csak nem emlékszik rá. Elsõ dolga volt begyûjteni, miután nem voltam hajlandó róla képeket készíteni. - Ha belegondolok, hogy azért akarta, hogy aktot is csináltasson, és bevigyen a málnásba… - De szemét leszek, és nem lövöm le  a poént, hadd nyígjon, majd egyszer ráébred.

Felkuncog. - Tényleg szemét vagy mindenkivel.

- Ezt most bóknak veszem - markolok a fenekébe magabiztos mosollyal, mire csak megcsóválja a fejét, de nem csapja el a kezem. 

* * *

A hét további része intézkedéssel, szervezéssel telik, hogy az utazásunk zavartalan lehessen. Igazából nemrég voltam “nyaralni”, most mégis ég bennem a kalandvágy. Ez a kiruccanás valóban kiruccanás lesz. Ha belegondolok, valahogy a Scottal közös egyetemi ereszd el a hajam, menjünk a vakvilágba nyaralások óta nem is igazán voltam sehol mással. Ilyen szempontból rohadt önzõ voltam a korábbi exeimmel szemben az évi egy eltûnök egy hétre akcióimmal…

Fáradtan érek haza. Kivételesen hamar hazahoztam Josht a klubból, ezzel magam alatt vágva a fát kicsit, de valakinek ugyebár be is kellett pakolni, míg én rendeztem az ügyeket. Terveimmel ellentétben nem kérdezem meg, hogy befejezte-e a pakolást, és betett-e mindent, amit megbeszéltünk, nekem, mert a kanapén alva találok rá.

Óvatosan emelem meg, szándékomban áll bevinni a hálóba, de félúton megébred.

- Oh, elaludtam? - néz fel rám álmoskásan. Édes. Homlokon csókolom.

- Igen, de ne aggódj, aludj csak! 

- De még nem fejeztem be a pakolást - karol a nyakamba, hogy megtartsa magát, könnyítve a “terhem”.

- Nem baj, majd befejezem - kapcsolok mindent megoldok üzemmódba. Iszonyat ronda nézés a jutalmam.

- Határozottan nem. Megegyeztünk, hogy hagyod, hogy segítsek! Neked is aludnod kell! Hamarosan indulunk… - a végére visszavesz vehemenciájából. Gyanúsan észbe kapott. Sosem gondoltam róla eddig, de most határozottan eltölt az érzés: túl aranyos. 

Mélyet sóhajtok, megpróbálva lejjebb adni makacsságomból. - Egyezzünk ki abban, hogy ketten fejezzük be, utána meg beduglak az ágyba magammal együtt.

- Áll az alku.

- Szerencséd, hogy a válasz második fele már egész tetszett – jegyzem meg.
- Szerencséd, hogy otthon már elintéztelek, mert különben most tenném – vigyorog rám, belemenve a játékba, de nem történik semmi különös. - Öltözz át, használjuk ki, hogy nyugisabb az este, nincsenek annyian, és ráérek ránézni, jól csinálod-e a kis plusz feladataid is.
Mosolyogva nézek utána. Egyre jobban… szeretem benne, hogy ilyen. Mindent.

*  *  *

Nem tudom, mennyi lehet az idõ, amikor végleg elálmosodok, és egy asztalra borulok. Nem áll szándékomban mélyen elaludni, de sikerül, tekintve, hogy Drew finom ébresztgetésére kelek csak fel.  
 - Josh, ideje indulnunk. 
- Máris – mondom álmos hangon egy hümmögés után, majd persze szedem is magam és elindulunk.

*  *  * 

 

Arra kelek fel valamikor délelõtt, hogy csörög a telefonom. Egy pillanatra összeszorul a gyomrom és a gyomorsav a torkomba kúszik. Utoljára Scott hívott rajta. Az érzés, ahogy jött, úgy megy el, hiszen rájövök: õ nem lehet az. Most nem. Nem lehet, hogy visszatért minden emléke egyetlen éjszaka alatt. Fel is veszem inkább, ennél egyszerûbb módja nincs annak, hogy megtudjam, ki az.
Meg is lep, amikor felfogom, hogy mi történik. A táncversenyt szervezõk hívtak fel.
- A táncverseny szervezõségétõl hívtak. – Mert még szép, hogy Drew-nak is elmesélem. - Elnézést kértek az elmaradó utazás miatt, de az eredetileg foglalt helyszínen hatalmas esõzés miatt elmosta a szállást az árvíz, és most tájékoztattak róla, hogy kipostázzák az új utat. 
- De az utazáson már rég túl kellene lennetek Scottal, nem? – Az elõbb érzett vasmarok ismét a gyomrom közepébe mar.
- Nem mentünk el... – Nem szeretném ragozni a dolgot.
- Bocs, a lehetõ legszarabb dologra kérdeztem rá. – Lágy csókot hint a vállamra és finoman simogatja a hátam, amivel mintha… meg tudna nyugtatni. Bármennyire is összezavart a csengõhangom reggel, egyrészt meg tudom változtatni, másrészt egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy õ nem Scott. Õ Drew.
- Nem, semmi baj – hazudom. Tudom, hogy így is saját magát hibáztatja. -  Akkor már nem volt olyan a hangulat, hogy elmentünk volna. Ezek szerint nem is tudtunk volna.
- Vajon el lehet passzolni az utazás jogait? Kár lenne veszni hagyni – jegyzi meg.
- Ha megjött, majd kiderítjük.
- Igen, aztán  keresünk valakit, akit érdekelne is. Erre alhatnánk is még egy keveset. 
- Ühm, benne vagyok – mondom, és a mellkasára fekszem. Nekem éppen annyira felesleges lamentálni a múlton, mint neki.


*  *  *

Már majdnem dél van, mire felkelünk, de még nyugodtan meg tudunk itthon reggelizni, így a kávé az õ reszortja, míg én a szendvicsekért felelek. A korábbi, feszült hangulatot mintha elfújták volna, és mivel Drew telefonja állandóan csörög, ha nincs lenémítva, így most sem lep meg, hogy mire odaérne, hogy elolvass az e-mailt, meg is csörren, el is mosolyodom, de a mosoly kicsit rá is fagy az ajkaimra, ahogy beköszön a telefonba.
- Szia Molly. – Akkor ez Scott-ügy. Próbálok nem figyelni, nem akarok részinformációk miatt pánikba esni, így határtalan kötelességtudattal vajazom a szendvicseket.
- Mi történt? – kérdezem, mikor befejezte.
- Molly volt, Tom felesége. Tegnap, míg Scottnál voltunk, említett valami szakorvost, aki a Scottéhoz hasonló bénulásos esetekkel foglalkozik, és tulajdonképp most elküldött minden infót, amit tudni kell a kezelésrõl meg a dokiról, mert elérte a fickót, csak sürgõsen szüksége lenne a válaszomra, mi legyen az üggyel. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire rámenõs, bár tény, hogy tudtam, hogy sales-es munkája volt, ahol nem árt az ilyen vehemencia.
A szendvicsek és a kávé elfogyasztása közben aztán elmeséli, mibõl is áll ez az egész. Õszintén szólva a megoldás nagyobb része nem olyan vészes, mi az lesz, az a három napon belüli utaztatás.
- Valahogy ki kellene matekoznom ezt a pénzt – mondja ki hangosan, de inkább magának.
- Ha tudok valamit, szívesen segítek – simogatom meg a kezét.
- Köszönöm, de megoldom. – Rendben, nem vitázom.



*  *  * 


A nap nagy részében aztán nem is látom Drew-t. Timet persze igen.
- Szóval, hogy vagytok? – kérdezi, miközben takarítunk.
- Minden rendben van – mosolygok rá.
- Ugyan, Josh – sóhajt fel és a csípõjét a pultnak támasztva rám pillant. – Tényleg végig kell mennünk ezeken a körökön? – Elmerengek. Nem, nem kellene, és jó is lenne valakinek elmondani, így el is mesélem neki, hogy amikor reggel felvert a telefonom, azt hittem, el fogom hányni magam és percekig tartott feldolgozni, hogy nem Scott fekszik mellettem.  Õ hümmögve hallgat, majd amikor befejeztem, megszólal.
- Tudod, szerintem az lenne a fura, ha jól lennél. – Értetlenül nézhetek, mert gyorsan magyarázni is kezd. – Úgy értem, hogy azért volt egy elég komoly pszichés betegséged, aztán együtt voltál egy pasival, akit életedben elõször talán szerettél is egy picit, de a ribanc-idõszakod óta elõször meg is erõszakolt. Erre most együtt vagy a legjobb barátjával, mert együtt vagytok, nem? – kérdezi.
- Így végighallgatva olyan az életem, mint valami elcseszett szappanopera – sóhajtok fel. – Amúgy nem tudom, hogy együtt vagyunk-e hivatalosan. Nála lakom, vele alszok, de ilyen részletesen még nem mentünk bele a dologba, hogy akkor ez most szexpartnerség vagy párkapcsolat, de szerintem az utóbbi. Mellesleg mikor mondtam én el neked ennyi mindent? – nézek rá.
- Vannak gyenge pillanataid - nevet fel, oldva picit a feszültséget.

Délután jön egy futár és átad egy csomagot, így végre van okom megint bemenni Drew irodájába. Egész nap bent dolgozott, nem is zavartam túl sokszor.
- Igen?
- Bocsi, hogy zavarlak, mert nem olyan fontos, csak gondoltam, behozom ezt a küldeményt. Egy futár hozta, és ahogy nézem, a táncverseny szervezõségétõl jött – mondom.
- Máris megjött az új jegy? Nem lacafacáztak. 
- Nem nagyon. – Átadom a levelet, de meglepetésemre nem teszi félre, inkább a laptop kerül háttérbe, miközben õ a levelet bontja ki.
- Nem ülsz le?
- Megígértem, hogy segítek telepakolni a pultot.
- Tim megoldja, máskor is megoldotta már, ezért fizetem.
Hát, oké…
- Nézd! Két hét idõintervallumban lehet foglalni három napot Balira. Jól hangzik.
- Mire akarsz kilyukadni? – nézek rá. Azt hittem, nem megyünk, mert Scott meg pénz.  
- Egy hétfõ-szerda intervallumra el is mehetnénk akár, akkor nem lenne nagyon meló a hellyel, ha elõre leegyeztetünk mindent.
- Nem arról volt szó, hogy Scott dolgát kellene megoldani, és hogy az épp elég lesz anyagilag?
- Mindent átgondoltam, igaz, kajára nem nagyon marad pénzem, de ha elmegyünk ide, három napig tuti van napi három étkezésem, mert állják – mondja, én meg meglepve nézek rá. - Scott repjegye meglesz Scott megtakarításának egy kis részébõl. Sem õ, sem én magamtól nem várhatom el, hogy mindent én álljak, csak azért, mert nem képes most magáról gondoskodni. A napi dolgai meglesznek a fizetése megmaradó részébõl és az én fizum egy részébõl. Elvileg váratlan kiadás nem lesz, ha mégis, majd veszek fel hitelt. A lakásom elég fedezet arra, hogy akár jelentõsebb összeget is kapjak – darálja. Persze, hitelt... - Aztán meg majd úgy csinálok, mint a koleszben anno. Scottal rengeteget spóroltunk olyanokon, hogy nem ettünk, csak zsíros kenyeret meg hasonlókat. Mikor nekiindultunk a vállalkozással,  akkor pedig fél évig egy 20 négyzetméteres kis szobában laktunk ketten. 
Egy pillanat alatt mérlegelek. Igen, jó lenne elmenni, mindkettõnkre ráférne egy kis lazítás. De ez a legmegfelelõbb pillanat? Ez. Van rá pénz? Ezek szerint van, csak kajára nem marad. Akkor itt az ideje, hogy én is kivegyem részem a közös életünkbõl.
- Jó, benne vagyok, de egy feltételem van. Eszel rendesen velem, az én pénzembõl.
- Nem várhatod el, hogy elnézem, hogy eltartasz, bõven nagyobb az önbecsülésem és az egóm – támad rám azonnal. - Egyáltalán nem tartanálak el. Drew, gondolj már bele. Értem én, hogy úgy vagy összetéve, hogy mindenki problémáját meg akarod oldani, de nem tarthatsz el mindenkit. Nálad lakom, használok mindent, eszek, természetes, hogy beleadok, te is ragaszkodnál hozzá, hogy fizess a dolgokba, ha fordítva lennénk, és nálam laknál. Ráadásul ha a felét fizetem a dolgoknak, akkor te is kijönnél, nem igaz? Ha kizársz az életedbõl, akkor semmi értelme semminek.
Õszinte vagyok vele, mert így látom. Már belementem egy olyan kapcsolatba, ahol nem volt tiszta minden és nem adott bele mindenki mindent – vagy túl sokat is adott bele, nem is tudom. De ezt a hibát kétszer nem követem el. Scott túlságosan… szeretett, azt hiszem, talán picit ebbe õrült bele, Drew meg nem szeretne eléggé ahhoz, hogy ténylegesen közös legyen az életünk? Nem hagyom.
- Igazad van, sajnálom... hülyén vagyok összetéve – mondja. - Mindig megkapom mindenkitõl. De tudnál ennek ellenére szeretni, így, ilyen defektesen? Úgy, hogy konkrétan veszekedned kell velem, hogy beadjam ilyesmikkel kapcsolatban a derekam? És eljönnél velem Balira, élvezve az egészet ezek után is? – kérdezi, de szerintem nem esett le neki, hogy mit is mondott igazán. Most mondjam el neki én? Mi a frászt csináljak most? – Josh, ez a válaszod? – kérdezi, furcsa, számomra eléggé megfejhetetlen hangon. Ha más lenne, azt mondanám, hogy kicsit szomorú és kétségbeesett, de õ Drew. De megint túl sokáig hallgatok, mert hirtelen feláll és elindul kifelé. – Értem.
- Várjál már! – lendülök utána és hátulról át is ölelem.
- Mire? – kérdezi, most meg már sértett hangon.
- Hogy alaposan végig tudjak gondolni mindent, és adj legalább egy percet rá! – jegyzem meg én is idegesen, de még nem kiabálva.
- Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Percek óta ülsz szótlanul és bámulsz magad elé, Josh. Ha valamin ennyit kell gondolkodni, akkor talán jobb is, ha nem teszed! – A végére viszont õ felemeli a hangját, ami engem is felmérgesít – még jobban.
- Olyan nagy kérés lenne egy nyomorék perc?! – kérdezem.
- Mit nem értesz, basszus?! Percek óta ülsz! – Hirtelen ellöki magáról a kezem, emiatt hátra is tántorodom, és az asztalnak esek. Mivel még mindig érzékeny a fenekem, fel is szisszenek, de láthatóan nem lát át a haragján, csalódottságán.
- Tudod mit?! Baszd meg! – ordítok rá és elindulok mellette, de most õ nem enged engem, elkapja a karom és visszaránt. – Oh, megint itt tartunk – morranok fel és kirántom a karom az ujjai közül.
- Hogy értetted ezt? – kérdezi, de nem felelek. – Hogy a faszomba értetted ezt?! – üvölti egyenesen az arcomba.
- Feleslegesen erõlködsz, erre már beedzettek – mondom egyenesen az arcába.
- Te most ahhoz hasonlítod ezt a helyzetet?
- Miben más? – nézek rá.
- Mindenben!
- Persze – sóhajtok fel.
- Nem kellene ennek ennyire rohadt nehéznek lennie. Talán hiba volt. – Elenged és kilépne mellettem, de utána megyek, elé állok és nem engedem ki. – Tûnj az utamból – sziszegi az arcomba.
- Nem! Nem fogok! Tudod, hogy miért nem? Mert rohadtul végig fogsz hallgatni!
- Miért, ki kezdte ezt az egészet?
- Te, mert egy fasz vagy, hogy nem hagysz segíteni magadon!
- Nem szorulok rád, Josh, éppenséggel pont te vagy az, akinek…
- Fejezd be ezt a mondatot, és ebben az életben engem többé nem látsz, te önelégült seggfej! – Egyre idegesebb vagyok, ez így nem jó. Arra sem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös.
- Önelégült seggfej?! – Elindul felém, és valahogy akaratlanul is hátrálok, de pont az ajtó melletti falnak. – Szóval önelégült seggfej vagyok.
- Az vagy – bólintok.
- Ha már itt tartunk, tudod, hogy te mi vagy? Egy naiv, önállótlan…
Ha ezt hagyom neki befejezni, tényleg itt fogom hagyni a francba, így inkább csak elõre lendülök és az ajkaimat az övére tapasztom. Meglepem, azt hiszem, hiszen az íróasztaláig hátrál, de amint eléri, hirtelen megfordít és már fent is fekszem egy halom papír tetején. Azt hiszem, õ most ugyanannyira nem tud gondolkodni, mint én, így csak az kezd lényegessé válni, hogy faljuk egymást, csak pillanatok kellenek, hogy vért érezzek a számban, majd szabályszerûen leszaggassa rólam a nadrágot és az alsót. Ha most józan eszemnél lennék, egészen biztosan tiltakoznék, de egyszerûn végig sem tudom gondolni, ami történik. Túl jó, túl ideges vagyok, túl… túlságosan félek, hogy ha belegondolok, befejezzük és akkor kisétál az életembõl.
Mégis, minden vadság, minden vérízû csók ellenére is olyan hihetetlen gyengédséggel tágít ki, amennyire csak lehet, miközben még mindig pont annyira dühös rám, mint én rá. Hogy ezt honnan tudom? Abból, amikor mozogni kezd bennem. Egy pillanatban annyira hirtelen löki belém magát, hogy fájdalmamban nyögök fel, ami mintha azonnal kijózanítaná. Õt is és engem is. Nem vagyunk már idióta kölykök… Idióta felnõttek vagyunk.
Az ajkaimra hajol, megcsókol, és egy pontig azt hiszem, hogy abba is hagyja, kihúzódik belõlem és magamra hagy, de nem. Szó és további csók nélkül fejezi be, és én magamban már el is könyvelem, hogy vége. Miközben elélvezek, egy kósza könnycsepp gyûlik a szemembe, amit õ persze félre is ért, látom az arcán. Fájdalom? Talán. Csalódottság biztosan.
Amikor õ is megremeg, minden eddigi romantikát nélkülözve csak kihúzódik belõlem és elindulna kifelé.
- Drew. – A hangomra megáll, de nem fordul meg. – Nem azért vártam, mert nem akarok veled lenni. Nem azért, mert nem akarok Balira menni vagy együtt lakni veled. Azért, mert nem tudtam, hogy készen állok-e arra, amit szerintem észre sem vettél, hogy megkérdeztél.
- Mire gondolsz? – fordul felém, és el is indul, de nem áll meg elõttem, hanem az íróasztala mögé megy és az egyik fiókot kihúzva – mert ugye ezt hallom – egy csomag nedves törlõkendõt ad a kezembe.
- Nem vetted észre, hogy megkérdezted, hogy tudnálak-e szeretni a defektjeid ellenére is? – mosolygok rá. A szemei egy pillanatra kikerekednek, de csak egy pillanat, gyorsan rendezi is a vonásait.
- Nem úgy…
- Ne szakíts félbe, kérlek – nézek rá, miközben minden tekintélyem oda, hiszen a magját törlöm ki épp magamból. – Az biztos, hogy sosem voltam még ennyire dühös, de azt hiszem, ez is csak azért van, mert még senki iránt nem éreztem igazán úgy, mint irántad. – Ahogy végzek, felülök az asztalon, bár ezeknek a papíroknak már mindegy, a jegyek meg legalább le vannak esve a földre, látom is õket, azokat legalább nem basztuk szét, szó szerint. – Amikor elkezdtünk vitatkozni, azt hittem, itt a vége, de nem hagyhatom, hogy ez így is legyen. Nem engedlek el és ennek csak egy oka van. Szeretlek, Drew Owen, legyen ez akármennyire korai és reagálj rá akárhogy.

Ahogy felröhög – nem is akárhogyan -, hirtelen nem tudom, mi van. Átszalad rajtam a harag, mert hát  mégis kiröhög, az aggodalom, hogy most omlott össze idegileg, és egy kellemes, bizsergetõ érzés, hiszen… nagyon szép, ahogy kacag.
- Ez megmagyarázza, miért nem bukkant fel mostanában – jegyzi meg, miután kinevetgélte magát, én meg visszatérek a morcos véleményemhez. Szimplán kiröhögött.
- Mekkora egy fasz vagy...
- Szerintem pontosan tudod, nem volt olyan rég, hogy láthattad – kacsint rám hanyagul, mire lehajtom a fejem és lemondás színlelve rázom meg, hogy elrejtsem a pirulást. Rég nem vagyok elsõalkalmas kis fiúcska, de vele az vagyok, és ez még mindig… pirító tény.

- Viszont nincs véletlen valami ismerõsöd, akinek szüksége lenne munkára? – kérdezi, én meg hümmögve kezdek gondolkodni. - Arra gondoltam, hogy ahol tanultad, ott érdemes-e szerinted próbálkozni, mégiscsak megnyugtatóbb lenne mások számára is az ajánlat, ha szavatolja valaki, aki odajárt, és akiben a tanáruk is bízik. 
- Egy kérdést megérhet – egyezem bele.
- Leköteleznél, ha felhívnád õket, a feltételek a tiéddel azonosak lennének. Egy szám minden este, fix fizetés, fellépõruha biztosítva és természetesen nem kötelezõ lemenni a közönség soraiba, a biztonságot pedig szavatoljuk a klub teljes területén.
- Máris – bólintok, és már kezdek is telefonálni.

Elsõre sikerül elérnem egy volt ’diáktársat’, aki felvilágosít, hogy jobbkor nem is jelentkezhettem volna, és nem lenne-e gond, ha elhozná a párját is, Jaredet, mert õk együtt szeretnek fellépni. Én meg persze, hogy igent mondok, miért ne tenném, Adam kedve volt velem mindig. Még gyorsan felvázolom neki a feltételeket, a fizetésnek külön örül, így mikor elindulunk Scotthoz a kórházba, már kész tényeket tudok mondani Drew-nak, aminek õ is örül. Kajálunk is, bár nem tetszik, ahogy õ eszik, de mindegy…

A kórházban aztán meglep, hogy nem csak mi vagyunk ott. Egy baba, aki gondolom, Tomé lehet, a kék cuccokból a fia, és a nõ szerintem a felesége. Mivel elég sok az ember én csendesen elvonulok, hiszen nem is ismerem a hármast, aki bent volt, Scott elvan a babával, Drew meg a felnõttekkel. De ami a látogatás vége körül történik, az megállítja a szívem.
- Drew eszméletlen jó képeket csinál, csak jó ideje nem fotóz a testvére miatt, különösen nem embereket - mosolyog Scott, én meg ledöbbenek. Ezt még sem tudom Drew-ról, és nem hiszem, hogy azóta mondta volna, hogy Scott felébredt!
- Tényleg, Drew? Nem is tudtam – jegyzem meg bambán.
- Nem? Pedig nemrég mondta - mosolyog Scott.
- Nem, Scott, rég nem beszélek arról, hogy régen imádtam fotózni. 
- Dehogynem! Múltkor mondtad is, hogy egy képed díjat is nyert anno. – Milyen díj?!
- Sosem beszélt nekünk ilyesmirõl Drew, Scott - rázza a fejét Molly, Tom felesége.

- De hát... - bizonytalanodik el Scott, de Drew nem hagyja magára, kimondja, amit mindannyian gondolunk.
- Scott, ez egy emlék lehet. Még egyetemen meséltem neked, mert megtaláltad a díjnyertes képet a nevemmel virítva egy magazinban, és rá akartál venni, hogy készítsek rólad egy portrésorozatot.  –
- De másra nem emlékszem – mondja Scott, én meg magamban kezdek hálálkodni.
- Az nem lényeg, erre már emlékszel, majd lassan eszedbe jut talán több minden is. 

*  *  * 

hazafelé és otthon is azon jár z agyam, hogy bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha Scott emlékezni fog. Ha Drew-nak választania kell, nem tudom, mennyi eséllyel indulok egy évtizedes barátsággal szemben… De ahogy Scott a baleset elõtt viselkedett, és ha olan lesz akkor is, amikor majd mindenre emlékezni fog, akkor borzalmas lesz. Én meg nem akarom Drew-t elveszíteni…
- Scott ma... elég meglepõ volt – próbálkozom, hátha õ mondana valamit, amivel megnyugtat.
- Igen. Még a végén talán emlékezni fog. – Rettenetes embernek érzem magam, de magamban azt kérem, hogy ez ne következzen be, soha!
- Ez milyen hatással... – Nem hagyja befejezni, a hálóba vezet és az ágyon magához ölel.
- Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint a balesete elõtt volt, ezt õ is pontosan tudni fogja, amikor mindenre emlékezni fog, de az is lehet, hogy tudat alatt ezt a részét az életének örökre kizárja, semmit sem lehet tudni, de kár ezen aggódni addig, míg nem jön szembe problémaként. Egyébként is... a régi Scott sosem legeltette volna a szemét egyetlen nõ fenekén sem annyit, mint amennyit a mostani a felébredése utáni elsõ órában tette. Kegyetlenség kimondani, de õ már nem teljesen ugyanaz az ember, mint akit elõtte ismertél, vagy akár én ismertem. Most viszont szeretnék aludni, az éjszaka nem sikerült, és ma éjszaka sincs rá sok kilátás. – Okézom, és hagynám is magára, de nem enged. - Hova igyekszik az alvós macim? – kérdezi, én meg azt érzem, hogy most kaptam meg azt a biztató mozzanatot, amit akartam. Igen. Drew-ra van szükségem.

Sokáig nem is mozdulok, csak nézem õt. Sosem láttam még ilyen… nyugodt? Nem is tudom, mi a jó szó. Talán csak azért érzem ezt, mert alszik. Itt alszik velem, azok után, ami a kórházban történt. Nem is értem. Én… félek? Nem. Rettegek. Ha Scott emlékezni fog? Ha emiatt el kell, hogy hagyjam Drew-t, azt nem akarom. Igaz, hogy még nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, és egy alkalomnál nem is történt még több. De akkor is úgy érzem, hogy ez mûködhet. Mármint nekem sosem volt igazi kapcsolatom, hiszen így visszagondolva Scottot megsajnáltam. Egyedül voltam, hiányzott két ölelõ kar, és õ pont ott volt. De Drew más. Vele annyi minden történt már… istenem, mennyi minden. Olyan sok rosszat éltünk át együtt, a nagyobb dolgoktól, mint Scott balesete vagy az én leesésem a teraszról, a kisebbekig, mint egy-egy vita a fellépõ ruha körül, vagy a verseny elõtti feszültség. Hiszen Drew mindig váltott ki belõlem valamilyen reakciót. Jót vagy rosszat, de sosem volt nekem közömbös, és én sem neki. És most itt fekszik. Mellettem. És ez sokkal jobb érzés, mint amit Scott mellett valaha is éreztem, hiszen Drew nem csak azért „van mellettem”, mert megsajnáltam és beadtam a derekam. Még csak azt sem akartam, hogy megtudja, csak… így alakult. És ha már így alakult, akkor én nem fogok kettõnk útjába állni, ha õ nem teszi. Mármint Scott miatt.

Nem alszok egyáltalán, néha csak õt nézem, aztán kattog az agyam mindenfélén. De csak arra jutok, hogy amíg neki nincsenek kétségei, addig nekem sem lehetnek. Ez a lényeg.
A falon lógó órára nézek. Két és fél óra nyitásig. Illetve két és fél óra múlva kell odaérni a klubba. Mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy körvonalazódik bennem a felkeltésének terve. Egyik kezem el is indul a célom felé, és meglepve tapasztalom, hogy félig kemény. Édes… Anyagok keresztül kezdem simogatni, de mivel erre nem reagál felkelés-ügyileg, így benyúlok, és kiszabadítva a farkát, elkezdem simogatni. Elõször lassan, le sem véve a szemem az arcáról, hiszen ha lenézek és meglátom, hogy mennyire kemény lett ilyen rövid idõ alatt is, akkor nem fogom megállni, magamban akarom majd érezni és akkor tuti, hogy nem lépek fel este. 
Felnyög, mintha kezdene ébredezni és ezt igazolandó fordul egyet, így a csípõjére tudok ülni, és még csukott szemmel ránt le magához egy csókra. És jesszus, milyen csókra. Ösztönös, hogy a hajába akarok túrni, így elengedem a farkát, de mivel én lebûvészkedtem magamról a nadrágot, már csak egy alsóban vagyok, és hát… ha már be nem tehetjük, ott akarom érezni,így hát úgy is mozdulok. Mivel már õ is nedves, a vékony anyagon át tökéletesen érzem a fenekem két partja közé simuló farkát. Egyik kezét mozdítja is, és a derekamról az alsómba csúszva elkezdi simogatni a fenekem.
Egyszerre hajolunk el a másiktól, és úgy vélem, az én tekintetem is annyira ködös lehet, mint az övé.
- Akarlak – súgja a nyakamba.
- Nem lehet – nyögök fel. – A tánc… este…
- Akkor is akarlak, Josh – suttogja, nekem meg mindenem megremeg attól, ahogy a nevemet kimondja.
- De… de a fellépés… - nézek le rá, és én is érzem, hogy ez mennyire gyenge indok. Nem is reagál rá, csak felmosolyog rám, majd hirtelen ismét fordulunk, és már alatta vagyok. Ahogy elkezd vetkõztetni, rájövök, hogy ez így helyes. Scottal nem volt az igazi és eleinte vele is mindig, minden adandó alkalommal szexeltünk. Drew-val most… igazi minden, hát egy kicsit sem meglepõ, hogy már én is fájdalmasan kemény vagyok a gondolattól is, hogy meg fogjuk tenni. És nem is ez lesz az elsõ alkalom, hogy szex után lépek fel. Meg fogom oldani.
Ezzel az új elhatározással kapok Drew után és rántom magamhoz egy csókra, felülve vele szemben. Kifulladásig csókolózunk, majd tovább vetkõztetjük egymást, de ahogy szabad lesz teljesen a mellkasom, már oda is hajol és gyötörni kezdi a mellbimbóimat, az egyiket az ajkaival, a másikat az ujjaival. Nem tudok mit tenni, csak nyöszörgök, és próbálok valami olyan felületet keresni a testén, amit elérhetek az ágyékommal, hogy legalább ennyi legyen. Ahogy észreveszi, hogy mit csinálok, felpillant rám és mélyen a szemembe néz.
- Legszívesebben holnap reggelig dugnálak, Josh – mondja, és pici mosoly jelenik meg az ajkain. – Mindig, reggeltõl estig…
- Én… Én el fogok élvezni, mielõtt bármi történik, ha ilyeneket mondasz – suttogom. Nem válaszol, csak az éjjeliszekrényben kezd kotorászni, és ahogy meglátom a kezében a tubust, felnyögök.
- Húzd fel szépen a lábaidat – kér, és rettenetesen gyengéden végigsimít a combjaimon. Én meg teszem, amit kér, felhúzom a lábaimat és teljesen feltárulkozom neki. Õ egy párnát csúsztat a derekam alá, majd megérzem a leheletét ott, és megremegek.
- Drew… nagyon akarlak… kérlek, ne húzd az idõt!
- Mit akarsz, mit tegyek veled? – hajol fel hozzám. Ahogy az arcára nézek, hatalmasat dobban a szívem. Úgy néz, mint egy vadállat a zsákmányára. Nyelnem kell egyet, majd megkeresem az ujjaimmal a farkát, és rámarkolok.
- Ezt, magamban! Most… – nézek rá, és szeretnék parancsoló, követelõzõ lenni, de képtelen vagyok rá. – Kérlek… Úgy akarok elmenni, hogy bennem vagy… - suttogom. Elmosolyodik, kapok egy puszit és folytatja, amit félbeszakítottam, de már hallom a tubus tetejének pattanását, majd megérzem a síkos ujjakat.
Nyögve, remegve tûröm, hogy kitágítson, majd amikor már nem bírom tovább – és azt hiszem, õ sem -, elhajol. Felnézek és látom, hogy épp magára keni a síkosítót, majd egyik kezével a fejem mell támaszkodik, és a szemembe néz, miközben belém vezeti magát. Én összeszorítom a szemeimet, de ahogy megérzem, már lököm is szembe vele magam, így nagyon hamar eléri azt a bizonyos pontot, én meg semmit sem tudok tenni, csak nyögök, szinte sikítok.

Kifulladva fekszem mellette. Még mindig van egy óránk, hogy odaérjünk, de…
- Fel kellene kelni és lezuhanyozni – sóhajtok fel, és kelnék is ki az ágyból, de utánam kap, megcsókol, majd elhajol.
- Te kezded. Addig elintézek pár telefont. – Mosolyogva bólintok. Kifelé még megsimizem a cicákat, de aztán haladok is tovább, így fél óra múlva már mindketten fel vagyunk öltözve.
- Vegyünk valamit befelé menet, vagy majd rendelünk este? – kérdezem.
- Majd rendelünk, inkább menjünk. – Bólintok, majd kisietek utána az ajtón.

Az este kifejezetten gördülékeny. Adam és a párja nagyon ügyesek, szerencse, emlékeztem rájuk, megvolt a számuk, õk meg rá is értek. Utánuk jövök én, így nem látom végig az elõadásukat, mert bár elõtte bemelegítettem, elõ kell készülnöm. Épp a benti ruhámat veszem le, amikor valaki beront kopogás nélkül. Nem jövök zavarba attól, hogy már csak a zoknim van rajtam, hiszen Drew látott már meztelenül.
- Hm, tetszik ez a fogadtatás – jegyzi meg, majd a spanyolfalra akasztja a vállfát, amin egy fekete, minden téren hosszú (nadrág és felsõ), de a rajta levõ, ezüstös csillám-díszítéstõl nagyon szép fellépõ ruha lóg. – Hogy vagy? – lép közelebb és simít végig a fenekemen.
- Kifejezetten kellemesen – mosolygok rá. – Nem fáj annyira, nem hiszem, hogy gondom lenne belõle.
- Akkor rendben. – Kapok egy kis csókot, majd elindul kifelé.
- Meg fogsz nézni? – kérdezem.
- Még van egy kis dolgom, de biztosan végzek, mire te következel – mondja, és kisiet, én meg boldogan készülök. Mindig jó volt, ha nézett. Régen utáltam, de a kritikáiból mindig tanultam, és most… teljesen más lesz. Most lépek fel elõtte elõször úgy, hogy együtt vagyunk. Már ha ez annak számít. De hát kétszer szexeltünk, együtt aludtunk… csókolózunk is… konkrétan nála lakom… azt hiszem, együtt vagyunk.

Mire végzek, már az átvezetõ szám megy, így odasétálok a helyemre, és a felkonf után kezdem is. Bár nem érzem, hogy baj lenne, és ha esetleg rosszul mértem fel és mégis, a ruha fekete, nem látszik rajta semmi. De azért finoman csinálom. Nem vadulok, direkt lassabb a zene is, próbálok több olyan elemet belevinni, ami nem terheli annyira a csípõmet, és szerencsére abból, hogy már a szám negyedénél elkezdik a tapsot, tudom, hogy jó, amit most csinálok. Legalábbis így érzem, de mivel nem vagyok csúcsformában, nem tudok kinézni a színpadról, hogy lássam, õ itt van-e, így mire lemegy a tízperces mix és végzek, majd meghajlás után hátrasietek, epekedve várom, hogy az öltözõbe érve megvárhassam, de õ már ott van. Mosolyogva lépek elé.
- Na, milyen voltam? – kérdezem, és tudja, hogy õszintén hallani akarom. Tudom, hogy õszinte is lesz.