Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Rauko2021. 07. 18. 13:19:51#35951
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: (Hyuuu)


- Tudom, hogy egy ilyen negatív élményt nehéz felülírni, de azért soha ne érezd magad undorítónak, mert szeretsz. A szeretetnél és szerelemnél nincsenek szebb érzések a világon. Minden rossz ellenére szeretni pedig valami még ennél is összetettebb, a világot éltető érzés – suttogja a fülembe tőle szokatlanul gyengéden. - Tudod, mit? Holnap hívd fel, nincs-e kedve Steve-nek mégiscsak még itt, a nyaralás alatt is összeülni valahol. Ha kell, állom a cechet – ajánlja fel nagylelkűen.

- Komolyan?
- Komolyan.
Csak pár szó, pár mondat, és mégis szokatlan lelki béke száll rám. Mindkettőnknek vannak gondjai, ez tény. Szeretjük egymást, ez is tény. És mint minden kezdő kapcsolatban, nálunk is a szex a központi elem, mert ezt tagadni is kár. Minden kapcsolat így indul, a dolgok lassan csillapodnak csak le. Amikor már nem akarod minden pillanatban érinteni, akkor ér be igazán egy szerelem. Bár nálunk ez sosem fog eljönni szerintem. Nem lesz olyan, amikor már nem fogom állandóan kívánni őt…

 

* * *

 

Arra riadok fel, hogy valami kibaszottul hangos a konyhában. Előbb vagyok talpon, minthogy felébrednék, így már csak arra kelek fel igazán, hogy látom: nincs baja.
- Minden oké? – kérdezem finoman. bár az egyértelmű, hogy elejtette a serpenyőt- Szegényke, elég rossz a viszonya a konyhai cuccokkal. nemrég a bögrémet törte el, amikor leesett és akkor is felkeltett vele. De pont ezért szeretem, mert ő is ember.
- Bocs, hogy felkeltettelek ezzel a szarral!...
- Reggelit készítettél?
- Nem, igazából balettoztam a serpenyővel! – gonoszkodik azonnal. De ez már kevés ellenem.
- Féltékeny leszek – játszom az álmorculást azonnal.
- Szükségtelen, egy darab lyuk sincs rajta, így nem lehet közöttünk több munkakapcsolatnál. – Felnevetve hagyom a reggelt a maga idilli hangulatában folytatódni. Mesél arról, hogy Scottal is beszélt az éjjel, én pedig soha nem ismerném be, de nem érdekel már Scott. Nem tudok rá úgy nézni, hogy ne azt a vérben forgó szemű vadállatot lássam, aki megerőszakolt. Gyenge vagyok, és előre tudom, hogy ebből még lesznek balhéink, épp ezért nem rontom el a hangulatot ezzel. Aztán szóba kerülnek a szülei is, akikről soha nem mesélt még. A kis történet végére pedig egyre idegesebb vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy az én Drew-m ennyire korlátolt valamilyen téren, és ezt nem is fogom annyiban hagyni, az egészen biztos!

- Na és te hogy döntöttél? Felhívod végül Steve-et?

- Hm, a kérdés jogos. Nagyon szerettem volna tegnap, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy most nem akarom. Ha nem mesélsz a szüleidről, akkor viszont tuti nem gondolom meg magam – mosolygok rá. – De nem akarom, hogy az én családomat is beárnyékolja egy szellem a múltból. – Igyekszem nem szúrni, de Drew elég hisztis tud lenni, és ha most olyanja lesz, úgyis fel fogja venni. – Steven nem tehet arról, hogy az apja egy rohadék volt. Ha azt gondolnám, hogy jogosan távolodnék el tőlük valami miatt, amit nem ő tett, akkor akár azt is érezhetném, hogy miattam halt meg az anyja – nézek egyenesen Drew szemébe.
- Hát neked teljesen elment az eszed! – csap az asztalra. Pár hete ettől még összerezzentem volna, de most csak halvány mosollyal állok fel és sétálok mögé.
- Pedig én ültem a férje ölében. Az én seggemhez dörzsölte a farkát és nekem volt spermás a fenekemen a rövidnadrág. Az én nyakamat csókolgatta – suttogom a fülébe.
- Mi a fasz bajod lett hirtelen? – sziszegi. Nem ugrik fel, nem tol el. Ő akarja uralni a helyzetet, még akkor is, amikor ez már nem így van.
- Furának hangzik? – kérdezem és átkarolom a nyakát hátulról, majd a hajába csókolok. – Faszság engem hibáztatni Steven anyjának halála miatt, igaz?
- Elég enyhén fejezed ki, hogy mennyire baromság, amit gondolsz most.
- Nem, nem feltétlenül. Csak felkúrtad az agyam, és így élem ki – vallom be. – Nem gondolod, hogy a szüleid nem ezt érdemlik? Őket büntetni a bátyád halála miatt nem épp akkora faszság, mint engem büntetni azért, amit Steve apja tett velem? A bátyád halála elvette mindkét fiúkat, pedig az egyik még él. És mint valaki, akinek meghalt az anyja, hidd el. Ha neked is eltávozik valamelyik, borzalmasan bánni fogod.
- Expert pszichomókus lettél? – morranja, azonnal támadva, ahogy szorul a hurok.
- Már nem tudsz ezekkel bántani, édesem – mosolygok a nyakába. – Tudom, hogy akkor támadsz így, ha igazam van. – Oldalra fordítom a fejét és megcsókolom. Nem kedvesen és szűziesen, hanem úgy, mint ami után kötelező lenne szexnek jönni. Tépem az ajkait, a hajába túrok. Eleve a bőrének illata is teljesen elveszi az eszem, de most kicsit még itt kell lennem a szituban. Még akkor is, ha kedvem szerint már rég a lábai előtt térdelnék. De most egy ponton elmozdulok mellőle. – Elszaladok a boltba. Vacsorára hívom át Steve-éket, ha nem haragszol.
- Mi? Itt hagysz így? – int álló farka felé.
- Sokkal édesebb lesz, ha kicsit vársz rá – kacsintok felé, majd felkapok egy inget, egy rövidnacit és már ott sem vagyok.
Nem kell sok holmi, de azért leintek egy taxit. Nem kellemes idegennel utazni, de egy kicsit egymás nélkül kell lennünk. Mostanában állandóan együtt voltunk és rengeteg a vita. Még magunkhoz képest is. Eleve a pénztelensége okoz rengeteg feszültséget, és erre is kitaláltam valami jót, bár ehhez is el kellett jönnöm tőle.

Ahogy a taxi elég távol ér, el is kezdem a szervezést. Felhívom az egyik beszállítónkat, akivel jó a kapcsolatom. Nem mindegyikkel az, sokan nem fogadtak el engem, de ez az egy szinte haver lett. Balázs a neve, magyar srác, aki nemrég települt be Amerikába, és egy párszemélyes céggel éli az amerikai álmot. Gyorsan vázolom is neki, hogy mit kellene tennie, és ő szerencsére rá is bólint. Az alapötlet azon nyugszik, hogy sok beszállító fizet fejpénzt. Nem szép, de kvázi lefizetik a klubok vezetőit, hogy őket alkalmazzák a továbbiakban is. Ez nálunk is szokás, időről időre befut egy kis ilyen bevétel. Nevezhetjük korrupciónak, hiszen az, de akkor is szép hagyomány. Van ugyanis millió beszállító, és mi miért ne mennénk át egy másikra, ha az jobb feltételekkel ad italt? Na ugye. Balázstól most annyit kértem, hogy utaljon Drew-nak. Most. Belement, mert egyébként is akart, csak hallotta, hogy szabin vagyunk és ezért nem akart zavarni minket, de így rá is nyomott, aminek hatására Drew számláján meg is jelenik egy nagyobb összegű tétel. Felkészítem Balázst, hogy kapni fog Drew-tól egy telefont, de ő csak nevet. Ismeri és kedveli az én idióta pasimat, így nem jelent neki gondot, hogy elviseljen egy kis káromkodást és vádaskodást. A beszélgetés végén a lelkemre köti, hogy ha hazaérünk, akkor beszéljünk.

A boltban meg is veszem azt a pár cuccot, ami a vacsihoz kell. Bacon, tejszín, csirkemell és bulgur. Veszek pár üveg üdítőt, egy üveg finomabb bort, meg egy doboz fagyit a két kölyöknek. A taxis szerencsére meg is várt, így hazafelé ismét telefonálni kezdek. Csak most Steve a célpont.
- Nem gondoltam, hogy fel fogsz hívni - mondja, ahogy felveszi.
- Te nem az apád vagy, Steven, unfair lenne téged büntetni – jelentem ki.
- Tudom. De nem reménykedtem. Egyébként elég helyes a pasid, kedves pár vagytok. Szépek.
- Nos, most már mindegy. Ma estére van programotok? Az én helyes pasim és én szeretnénk titeket meghívni magunkhoz.
- Már ma? – Steven hangja izgatott. – Várj. – Eltartja a telefont, de így is hallom, ahogy a feleségének ecseteli, hogy én vagyok és mit akarok. – Hatra mehetünk?
- Gyertek ötre és hozzatok fürdőruhát. Van medence az apartmanhoz. – Eldarálom, hogy merre is vagyunk. - A srácokat hátha meg tudjuk győzni, hogy hiszti helyett pancsoljanak és valamelyikünk felügyelheti őket. Vagy hívhatok egy babysittert a hotelből, hogy kicsit ki tudjatok kapcsolni.
- Oké, figyu, valamit nem tisztáztunk. Félreérthető voltam, talán direkt, nem tudom, de nem akartam hazudni, ez az egy biztos. Az ikreink már 14 évesek. – Ledöbbenek az infó hallatán.
- Jézusom… nagyon korán apa lettél. Amit mondtál… én azt hittem, hogy picik.
- Tegnap nem azért mentem fagyiért, mert nekik kellett a békítő nasi, csak összekaptunk valamin és el kellett szabadulnom. De nem akartam ezzel nyitni. – Rossz szájízt hagy a mondat bennem. Hazugság már most? – Tudom, hogy mire gondolsz, de ez nagyon kínos, érted? A fiúk nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással, és túlreagáltam valamit, amit nem kellett volna. Nem haragszol?
- Ha soha többé nem fogsz hazudni, akkor nem. És segíthetek, ha gondolod és ha tudok.
- Igen, vannak ilyen szándékaim. Ötre ott leszünk.

 

* * *

 

A nap további része elég hektikusan telik. Ötre jönnek Steve-ék, és én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy szeretkezni akarok Drew-val még előtte. De ehhez fel kell húzzam, mert különben nem biztos, hogy belemenne. Mert én nem úgy akarom, hogy még legyen időnk zuhanyozni és összepakolni. Ha ötre jönnek, én úgy akarok ajtót nyitni, hogy még magamban érezzem Drewt, annyira kicentizve. Mert ez így izgalmas. És mert szükségem van rá, hogy érezzem, nem bűnös, ami teszünk, és hozzá tartozom.

Cserébe egész nap menekülök és kitérek, ami egyre jobban felhúzza. A kaja már kész, össze is pakoltam, és jelenleg épp azon készül felrobbanni, hogy a lábtörlő nem teljesen a küszöbhöz van tolva. Ordítozunk, aztán már csak arra eszmélek, hogy a nappaliban levő asztalra lök, és pillanatokkal később már a testembe is hatol. Ahogy mozogni kezd, szinte tépem a haját, ő pedig a mellkasomon hagy szívásnyomokat. Aztán egy ponton megáll.
- Drew, ne kínozz – kérem, és próbálok elég mozdulni, de a hátam nem csúszik a fán.
- Most esett le, mit csináltál – jelenti ki és a szemembe néz.
- Sajnálom, hogy kihasználtalak. De éreznem kell, hogy nem helytelen, amit teszünk. Hogy nem vagyok mocskos és beteg, mert egy férfiba vagyok szerelmes – vallom be. Ő csak néz rám,
- Balázst is te intézted el?
- Olyan voltál, mint egy időzített bomba a pénzhiány miatt – jelentem ki, és lenyúlva megpróbálom a farkát kézzel mozgatni, mintha ez lehetséges lenne.
- Ezért meg foglak büntetni – jelenti be.
- Bármit, csak mozogj – kérem, szinte szűkölök.
- Addig foglak kefélni, amíg el nem ájulsz. Sőt, veszünk egy vibrátort és két farok lesz a szűk kis seggedben – suttogja a fülemhez hajolva. Nagyot nyögök.
- Istenem, igen, kérlek! – szuszogom. – Végtelenül szeretlek, Drew!

* * *

 

Épphogy végzünk. Annyi időnk van, hogy a kukába dobjuk a zsepit, amivel letöröltem magamról Drew nyomait, addig ő már az ajtót nyitja. Talán szánalmas vagyok, de ad egy élvezetes fennhangot az egésznek. Egy kis titok, ami csak a miénk.
- Steven, örülök, hogy el tudtatok jönni – mosolygok rá. Rajtam egy vörös ing van és egy fehér rövidnadrág. Az ing leér a térdemig, ami nem is baj, mert érzem, hogy nem voltam alapos és kicsit még szivárog belőlem Drew, de ettől is csak még békésebb vagyok. Igen. Hozzá tartozom, és csak hozzá. És ez nem beteg dolog. Nem mocskos a szerelmünk.  
- Mi örülünk a meghívásnak – mosolyog rám.
- Josh Crawline vagyok, sziasztok, ő az élettársam, Drew Owen.
- Nos, engem már ismertek – mondja Steven. Ő a feleségem, Mary, és a fiaink, Alex és Mark. – Gyors, kötelező körös bemutatkozás, megfigyelések. Mary tipikus amerikai háziasszony, kicsit már pufi, a haja fekete, kontyba van kötve és végtelenül békés, kedves a kisugárzása. Mark és Alex pedig a két legszebb srác, akiket valaha láttam. Mindkettőjük haja világosbarna, hosszabbra van hagyva, az egyiküké össze van fogva, a másikuké nem, de alapvetően festeni sem lehetne olyan zöldet, amilyen színű a szemük. Viszont amilyen szépek, annyira távolságtartóak. Az este kezdeti szakasza emiatt kicsit nehézkes, végül akkor oldódik meg minden, amikor ők kimennek a medencébe.
- Elnézést kérünk miattuk – hajtja le a fejét Mary.
- Semmi szükség rá. Minden fiatal kölyök ilyen – jegyzi meg Drew.
- Kicsit feszült most minden – kezd bele Steve. – Azért is jöttünk ide.
- Ha szeretnéd elmondani… - nyitva hagyom a mondatot.
- Majd… talán máskor – mondja Mary, és szinte fizikai fájdalomnak beillő lelki kín ül ki az arcára. Én pedig hiszek neki, hogy ennek nem most van itt az ideje. Felbontjuk a bort, iszogatunk kicsit a nappaliban ülve, aztán Steven és Mary úgy döntenek, hogy kevés lesz, és mivel ők elfelejtettek hozni, így kisétálnak a hotel bárjába és vesznek valamit, így mi négyesben maradunk.
- Megkérdezem, hogy kérnek-e fagyit – mondom Drew-nak és a szájára csókolok.
- Elkísérlek – mondja, és megfogja a kezem, ám ahogy kilépünk, érzem, hogy fordul egyet velem a világ. Mark és Alex ugyanis a medencében ülnek és épp vadul smárolnak.  Egy pillanat alatt a helyére pattan minden. Hogy mitől szenved Mary és Steve, hogy miért hozták őket, ha már nagyok, mindent megértek egy pillanat alatt, és maximálisan tanácstalan vagyok, hogy erre mit lehet reagálni.

Kicsit feszült most minden.

Szoros kapcsolatban vannak.

Segíthettek.

Az ikrek…. szeretők?


ef-chan2020. 12. 18. 23:31:53#35890
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: Joshnak


- Drew, hadd mutassam be neked az unokabátyámat, Steven Harpert. Steve, ő itt az élettársam, Drew Owen - zárja rövidre a bennem fortyogó féltékenységet Josh. Basszus, a végén azt kell mondjam, hogy túl jól ismer… Mindenesetre baromi hatásos, hogy egyrészt kiderül a fazonról, hogy az unokabátyja, nem egy vadidegen faszparaszt, másrészt jó tudni, hogy már élettárs vagyok. Kiröhöghet bárki, de egy picit még kijjebb is düllesztem a mellem, ahogy finoman biccentek.

- Örülök.

- Szintén! Hogyhogy itt? Nyaraltok? - cseveg az ismeretlen rokon. Oké, hogy pozitív, hogy nem akad fenn azon, hogy együtt vagyunk, de levehetné, hogy nem most kellene bepótolni az elmaradt családi találkozókat…

- Tulajdonképpen igen. Egy táncversenyen nyertük korábban az utat és most jutottunk el eddig - veszem át a szót, jelzésértékkel karolva át Josh derekát, tolva a domináns és a húzz innen jellegű kisugárzást. 

A hapsi viszont abszolút nem zavartatja magát. 

- Ah, értem! Jo, mindig szépen táncolt. Emlékszem, óvodában beneveztük poénból egy lányoknak szóló versenyre, aztán már mindenképp el akart indulni, anyuék hiába nem akarták, és meg is nyerte - adomázik vigyorogva. 

Nem mintha élvezném a beszélgetést, de ahogy elképzelem a kis dacos Josht - ó, a dacát jól ismerem! - önkéntelenül is elvigyorodok. 

- Jo? - bukik ki belőlem közben, bár azért rögtön utána majdnem fejbe vágom saját magam. Hülye vagy, Drew, dumáltasd csak, majd a nyakadon marad, s cseszheted az esti +18-as vágyaid!... 

- Nem tudtál a családi becenévről? - vigyorog rám cinkosan. Na jó, lehet, egy egészen hangyapöcsnyit érdemes jóban lenni vele a szaftos gyerekkori titkokért. De csak egy fél hangyapöcsnyit maximum. - Jo, a kis szőke angyal mindig gyakori fellépő volt a családi bulikon, amíg… Szóval egy ideig. És ha felmerülne, a nevet ő adta magának. Jo, a kis szőke angyal. 

Nem kell Josh erőltetetten nevetgélős válasza ahhoz, hogy az egyértelmű elhallgatás megerősítse bennem, hogy ennek a véletlen találkozásnak ideje lenne véget vetni, mert közel sem olyan kedélyes a találkozás, mint amilyennek látszik - pedig nagyon annak se látszott alapvetően sem -, de végül nem kell nekem átmenni geci üzemmódba, megoldja az “élet”, alias Josh a célzott kérdésével: 

- A családod? Feleség, picik? 

- A hotelben hagytam az asszonyt az ikrekkel. Mindkét kissrác nyűgös, mert nem úszhatnak állandóan a medencében, nekik jöttem ki valami békítő nasiért. De azt hiszem, meg is van - bök Steven a fagylaltos felé. - Figyu, nekem lassan mennem kell, de most, hogy összefutottunk, beírnám a számodat, és ha nem gond nektek, összefuthatnánk egy vacsorára. Szeretném felépíteni a családot ismét. Csak most normálisan. 

Mivel ez nem az én dolgom, nem szólok bele, mikor Josh elveszi a telefont, és bepötyögi a számát. Hiába, a család fontos, tudom. Számomra is az, még ha a bátyám halála és a szexuális beállítottságom némileg elhidegített is a szüleimtől. Ennek ellenére telefonon tartjuk a kapcsolatot olykor, és biztos vagyok benne, hogy ha nagyon nagy szükségem lenne rá, és a büszkeségem engedné, bármikor segítenének. S azt is tudom, hogy pont a jellemem, makacsságom és a bátyám nyomasztó jelenléte a családi házhoz kötött emlékekben az, ami miatt különváltak az útjaink. 

Miután Joshék röviden megbeszélték, hogy majd keresi a rokon, végre megint kettesben maradunk, s kivételesen én vagyok az, aki megindítja Josht, hogy folytassuk a túrát, amire vágyott. 


* * * 


Mire hazaérünk, bár alapvetően állandóan fel-alá járkálok, mint a mérgezett egér, egész leharcolva érzem magam. Nem kérdés, hogy hamar felmerül, hogy ugyan vessük már bele magunkat a medencébe, ha már van, s ha már privát, miért ne tennénk mindezt meztelenül. Tökéletesen passzol az elképzeléseimhez úgyis. Elvégre van annak valami kötelékeket erősítő bája, ha az ember meztelenül fekszik a kedvesével, s eljátszadoznak egymással. Nem mondom, hogy nem lenne kedvem többre is, de tisztában vagyok vele, hogy mennyire megterhelő egyszer is, így nem erőltetem a témát. Csak játszunk. Az is épp elég izgalmas. 


Egy ideje már csak fekszünk, lágyan simogatom a vállát, amikor megtöri a csendet. 

- Azt hitted, hogy ismerkedem? 

He? Értetlenül emelem meg a szemöldököm, rá pillantva. Nem igazán vágom, mire gondol…

- A fagyisnál. - siet a segítségemre a kiegészítéssel. 

Ó… 

- Nem tudom, mit hittem, csak azt, hogy bosszantott a dolog - maszatolom el egyértelműen a féltékenységet, amit éreztem. Annyira nem jellemző rám a mismásolás, de a kapcsolataimban elég sok negatív tapasztalat dolgozik minden cselekedetem mögött, s ez is egy ilyen: a féltékenységem hajtott már el mellőlem nem egy embert. Hogy eltereljem magamról a szót, inkább rá irányítom a fókuszt a történtekben: - De… hogyhogy soha nem meséltél a családodról? - még Scottól sem hallottam semmit sosem, pedig ha vele beszélt volna, arról én is tudnék.  

- Hát… elég nehéz a dolog - kezd bele. - Tudod, hogy apa és anya elváltak - igen, ennyit még tudtam hallomásból. Tőle viszont ezt is most hallom igazán először. Haladás. - Apa családja akkor teljesen kilépett az életünkből, és csak anyu testvérével tartottuk a kapcsolatot. Azt hiszem, hat éves lehettem, amikor kezdett egyértelmű lenni, hogy meleg leszek. Lányos cuccaim voltak, barbie-kkal játszottam meg ilyenek. Steve apja meg a leghomofóbabb ember, akit ismerek, és hát te is hallottad, amikor nyolcévesen tütüben táncolsz a családi karácsonyon, hamar rádöbben mindenki a dolgokra. Aztán valahogy a kilencedik szülinapom körül úgy döntött Steve apja, hogy majd ő kineveli ezt belőlem. - Ökölbe szorul a kezem. Scott és más barátaim révén volt szerencsém már elég durva dolgokhoz, így kb. mindent el tudok képzelni folytatásnak. Mégis érzem, hogy fel fogom baszni magam. - Egy iskolai szünet alatt voltam náluk, és amikor nem voltak otthon a többiek, a pincében pornót nézetett velem, rendes, kemény, hetero pornót. Soha nem nyúlt a farkamhoz, de mindig az ölében ülve kellett néznem, és nyilván sejted, éreztem, hogy neki viszont tetszik a dolog. Meg néha a nyakam csókolgatta. Aztán egyszer Steve anyja hamarabb ért haza, és amikor meglátta, hogy mit csinál velem, szívrohamot kapott, ahogy elesett, beverte a fejét és meghalt. Steve apját le is ültették, aztán a börtönben ő is meghalt, Steve meg közben az apja családjához került. Anya nem hagyta, hogy keressem, attól félt, hogy olyan beteg, mint az apja. Aztán egy ideig leveleztünk, de… aztán már azt sem. - Arca szomorúságba burkolózik a mosoly ellenére. - Anya nem örült annak sem, ha megemlítettem, de nekem Steve az egyetlen rokonom, most már. Tudod, apával sokáig jóban voltunk, de pár éve megházasodott megint, és lelépett. Azóta nem tudok róla, és…. nem tudom, hogy mennyire okoz ez neked gondot, de én szeretném tartani Steve-vel a kapcsolatot. Azt hiszem, végül ügyvéd lett, de… már anya sincs, legalább lehetne rokonom. - Rám néz, de nem veszem észre, hogy választ várna, túlságosan kavarognak bennem az elhangzottak miatti érzelmek, s mire kapiskálnám, hogy mondanom kellene valamit, folytatja: - És… igen, a pincés esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kialakult a fóbiám, bár erről a családon kívül csak te tudsz. Scottnak sem mondtam el soha, de a mai napig azt érzem, hogy undorító, amit teszek, érted, hogy téged szeretlek mint pasit meg ilyenek. De már le tudom zárni magamban. Bár most könnyebb. Most, hogy beszéltem róla valakinek. 

Az előbuggyanó könnyek épp az ellenkezőjéről tanúskodnak. Bár igaz, hogy sokszor jó, ha az ember kisírhatja magából a frusztrációit, bánatát, minden negatív - olykor pozitív - érzelmét. A homlokára csókolva húzom vissza a vállamra, hogy dőljön csak vissza bújva.

- Tudom, hogy egy ilyen negatív élményt nehéz felülírni, de azért soha ne érezd magad undorítónak, mert szeretsz. A szeretetnél és szerelemnél nincsenek szebb érzések a világon. Minden rossz ellenére szeretni pedig valami még ennél is összetettebb, a világot éltető érzés - búgom gyengéden a fülébe szinte karakteridegenül. Pedig nem csak gyökér fasz tudok lenni. Néha. Nagyon néha. 

- Tudod, mit? Holnap hívd fel, nincs-e kedve Steve-nek mégiscsak még itt, a nyaralás alatt is összeülni valahol. Ha kell, állom a cechet - nincs ugyan egy kanyim se, de ha kell, megoldom. Biztos vagyok benne, hogy tudnék annyit kilincselni, hogy összekalapozzak egy vacsorára valót négy plusz két személyre. Úgy gondolom, hogy Josh számára hasznos lenne, ha onnan, ahonnan a legtöbb bántást kapta, most a legtöbb szeretetet és megértést tapasztalná. Igaz, a fiú nem az apja, mégis úgy gondolom, hogy idővel minimum enyhítené az elszenvedett lelki sérüléseket ez a rokoni szál. 

- Komolyan? - lepődik meg a felvetésemre. Talán nem érzi idevalónak, pedig szerintem nagyon is idevaló.

- Komolyan - erősítem is meg.

Nekem nem is rokonom volt Scott, mégis az, hogy összebarátkozott velem, s később jóban rosszban ott lehettünk egymásnak, sok mindenen túllendített a bátyámmal kapcsolatban, még ha teljesen nem is tudta eltörölni bennem az egészet. 

A bennem dolgozó kioldatlan traumacsomók egy pillanatig farkasszemet néznek velem, aminek hatására enyhén megrándul az arcom, de aztán egy enyhe fejcsóválással elkergetem halott bátyám saját hányásában fetrengő holttestének képét, s inkább megcsókolom Josht, az ízére, a melegére, az illatára koncentrálva inkább. Nem tudom, mennyit vett észre a rajtam átsuhanó érzelmekből, de odaadása kisimít belőlem valóban minden görcsöt. 


* * *


Már alszik. A puha ágyban szundít, a takaró csak hanyagul van ráterítve a derekára. Még pont eltakarja sejtelmesen ágyékát, de formás és izmos combjai már elővillannak kacéran szinte meg-megcsillanva a beszüremlő holdfényben. Hasonlóan kívánatosan kelleti magát lapos hasa, puhán emelkedő és eső mellkasa, nyaka finom íve, résnyire nyílt ajkai és szőke tincsei. Bár pityergett egy kicsit, arca most teljesen nyugodt, békés, s az elmúlt viharos időszakhoz képest kisimult. Mondhatni boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik, de nem akarom elbízni magam túlságosan. 

Olyan szürreálisnak tetszik, hogy itt fekszem mellette meztelenül, s voltaképp - kár tagadni - gyönyörködöm benne, ahogy alszik. Sok mindent képzeltem vele kapcsolatban, mióta ismerem, de azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer egymás mellett kötünk ki. Furcsa humora van a Sorsnak, nem igaz? Ahhoz képest, hogy kis túlzással mondhatni tegnap még berezelt egy pillantásomtól is, miközben alig merészkedett ki az öltözőjéből, és azzal a fasz Duncannel lógott csak, most még a kekeckedés mellett kiosztani is mer. Ráadásul ahhoz képest, hogy azért rugdostam, mert én akartam rajta segíteni, és helyrekalapálni a félelmeit, tulajdonképpen ő az, aki formál engem. Is. Mert Scottot is átformálta. Nem. Nem a legvégére gondolok, az már nem ő volt, hanem a Scottban munkáló kétirányú féltékenység. Hanem előtte. Amikor még minden szép és jó volt. Scott sosem volt annyira jókedvű, mint akkor. Ha belegondolok, hogy én szartam el azt is… 

Mély levegőt veszek, majd kikelek az ágyból, s előkeresem a telefonom. Szükségét érzem, hogy írjak egy sms-t Scottnak. Felkelteni nem akarom, ezért nem hívom csak fel. Ha a régi Scott lenne, felhívnám, de a jelenlegi állapotában nem akarom megzavarni a felépülésben. Épp csak tudatni akarom vele, mi van velem. Érezni akarom, hogy nem vesztettem el őt sem. 

“Remélem, minden rendben van veled, és jól halad a kezelés. Amúgy igazad volt Josh-sal kapcsolatban, egyelőre egész jól működünk párként.” 

Elküldöm. Rám jellemzően olyan rideg tárgyilagossággal tudok nyilatkozni saját magamról. Mégis leírtam. Mintha mázsás tehertől szabadultam volna meg. Hiába nem emlékszik rá Scott, milyen kapcsolatban is volt Josh-sal, mélyen belül munkál bennem a bűntudat alacsony lángon. 

Épp félredobnám a telefont, mikor megcsörren. Hirtelen majdnem el is dobom, de aztán észbe kapva gyorsan felveszem, futólag a kijelzőre pillantva előbb. 

- Scott, hogyhogy ébren? - szólok bele “kedvesen”, kilépve a teraszra. 

- Felkeltem az sms hangjára, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy gratuláljak. Annyira nem akartam elhinni, hogy nem vagytok együtt - csilingel a hangja a mostanában rá jellemző bugyután jellemző gyermeki lelkesedéssel. Emlékeztet rá, hogy ez a Scott most nem az a Scott. Mégis… olyan jó hallani tőle a beleegyezését. Talán ez az egész emlékezetvesztés és agysérülés kellett ahhoz, hogy elengedjünk valamit kettőnk közül, ami útjában állt annak, hogy mindketten megtaláljuk azt, ami igazán boldoggá tesz bennünket. 

- Az élet fanyar humora - jegyzem csak meg válaszul. Aztán megkérdezem, hogy van, hogy tetszik neki a hely, ahova küldtük. Csacsogni kezd. Ugyan az állapota miatt állandóan derűs, mégis úgy érzem abból, amit elmond, hogy valóban úgy is érzi magát, mint amilyennek hangzik a beszámolója alapján. Lágy mosoly ül az szám szegletébe. A testvérem helyett is a testvéremnek érzem még most is. Most, hogy már hozzászoktam a gondolathoz, hogy ilyen lett, amilyen.


* * *


Hiába alhatnék vagy legalább lustálkodhatnék még. Nem bírom megtagadni teljesen önmagam még egy napig sem. Öt óra alvás után már bőven fenn vagyok, s míg Josh továbbra is jót szundít, én már megint “csavargok”. Csak most a konyhába vettem be magam, és könnyű reggelit csapok össze épp, miközben a telefon a fülemen, és hallgatom Tim beszámolóját a klub első olyan éjjeléről, amikor nem voltam benn. Valahol rémisztő belegondolni, hogy mióta működik, minden egyes áldott éjjel benn evett a fene. Még félelmetesebb, hogy amúgy rohadtul hiányzik. Elcseszett egy munkamániás vagyok, igaza volt minden exemnek… 

Gyakorlott mozdulatokkal rángatom a serpenyőt, hogy a párolt zöldségek és a könnyed csirkehús ne égjenek le, miközben rálöttyintem az ízt adó szószt, majd újabb öt perc után mehet is az egész a két tányérra, a pirítós és a tea mellé. 

Minden egész flottul megy addig, míg megfordulva ki nem csúszik a kezemből a szerencsére már üres serpenyő, s el nem hajítom az egészet.

- A rohadt kurva életbe! - böffen elő belőlem pluszban az indulat, nem elég az ordenáré csörömpölés, amivel a serpenyő leveszi a padlót. Nem is lep meg, hogy fél másodperc se telik bele, Josh már a konyhaajtóban áll, arcán még a ribillióra ébredés halvány riadalma, s álmoskás tekintettel mégis tippre vagy 200-as pulzussal próbálja felmérni, hogy mit művelek épp. 

- Minden oké? - kérdez is azért. 

A fintorom elárulja, hogy nem, kurvára nincs rendben semmi, de igyekszem lenyelni az indulatom - főleg mert nem neki szól, hanem ennek a buzi serpenyőnek. Fasznak ugrál, de komolyan. Hulladék fémdarab! 

- Bocs, hogy felkeltettelek ezzel a szarral!... - Nem sikerült lenyelnem a mérgem. Hangom kifejezetten indulatos, és mondhatni sziszegek a serpenyőre. Josh megemeli a szemöldökét, még egyszer körbenéz, majd felkuncog. 

- Reggelit készítettél? - mosolyog. 

- Nem, igazából balettoztam a serpenyővel! - felelem sértetten, de nem veszi fel, helyette közelebb lép, és átölelve puszit nyom az arcomra. 

- Féltékeny leszek - viccelődik, mire végre leengedek horkantva. 

- Szükségtelen, egy darab lyuk sincs rajta, így nem lehet közöttünk több munkakapcsolatnál - hangolódom át a viccelődésre, majd a feneke alá fogva emelem meg, hogy az asztalig vigyem - azt a kemény két lépést megtenni nem nagy teljesítmény, de nem tehetek róla, hogy csak ekkora a konyha. Aztán komoly arccal leteszem, és kihúzom neki a széket, miközben végig kuncog. Pukedlizve foglal helyet, amin már nekem is sikerül őszintébben elmosolyodnom, s ebből a lelkiállapotból már elég gyerekesen szánalmasnak tetszik, mennyire kiakadtam a serpenyőre. De nem tehetek róla, elrontotta a gondosan megtervezett “ágyba viszem a reggelit” hadműveletet! 


A reggeli kellemesen telik. Nem vagyok annyira beszédes típus, de elregélem neki mégis az éjjeli beszélgetésem lényegét Scottal. Megnyugtatja őt is, hogy jól érzi magát az új helyen. Aztán persze finoman megfedd, amiért a jelek szerint nem aludtam sokat. De leszerelem azzal, hogy magamtól keltem, túlzottan hozzá vagyok szokva a pörgéshez. Majd rájön, hogy én tényleg nem tudok teljesen kikapcsolni. 

- Még most szokj hozzá, mert csak rosszabb leszek. Az öregem sem tudott már akkor sem aludni rendesen, mikor még beszéltünk - vetítem előre sanyarú sorsát. 

Egy ideig csendesen eszik, miután lereagálta a megjegyzésem egy szelíd, rosszalló fejrázással, de aztán újra rám néz, lenyelve az aktuális feladatot: - Miért nem beszélsz velük? - aztán gyorsan hozzáteszi: - Nem muszáj elmondani, ha nem szeretnéd… 

A kérdés ártatlan és jogos, mégis annyi mindent mozgat meg odabenn, hogy elkomorodom, letéve a villát. Egy kis ideig csak a tányérom méregetem, majd végül sóhajtva leveszem a szemüvegem, hogy a szárát az ajkaim közé véve rágódjak rajta addig, míg a széken hátradőlve elhelyezkedem, fejem most a plafon felé fordítva. 

- Ez kissé összetett, s nem szeretnék minden részletéről beszélni. Azt tudod, hogy volt egy bátyám, aki már meghalt. - Biztosan emlékszik rá, hogy kivittem a sírhoz, mielőtt elutaztam. Akkoriban még azért avattam be, hogy ne velem foglalkozzon, ne miattam aggódjon, hanem Scottra koncentráljon. Akkoriban jöttek össze. Olyan, mintha évezredekkel ezelőtt lett volna… - A halála után minden, ami az otthonhoz kötött, még a szüleim is, rá és a vele történtekre emlékeztetett, és ez olyan éket vert közénk, ami miatt hallgatólagosan beleegyezve eltávolodtunk egymástól. Egyetemre mentem, aztán fokozatosan teljesen leszoktam arról, hogy hazamenjek. 

Fogalmam sincs, mit gondolhat, az arca nem árulkodik, főleg nem úgy, hogy a szemüvegem hiányában nem is látom tisztán az arcvonásait. Ennek ellenére úgy érzem fairnek a szüleimmel szemben, ha hozzáfűzöm: - A szexuális beállítottságomnak semmi köze ehhez az érzéshez, ahogy a szeretethez sem, amit érzek az irányukban. Egyszerűen csak vannak dolgok, amikkel fájó szembesülni, s amik állandóan elrontanák azt, hogy beszéljünk. Néha írunk egymásnak egy-egy levelet, futólag egy képeslapot, ennyi. Amúgy nagyszerű emberek, jobb sorsot érdemeltek volna. 

A téma azonban baszottul kényelmetlen, így terelek is azonnal tovább, ahogy befejezem a gondolatot, esélyt sem adva neki arra, hogy akár csak hümmögjön.

- Na és te hogy döntöttél? Felhívod végül Steve-et? 

Gesztusok szintjén is érzékeltettem, hogy a témának vége: a szemüveg visszaül az orromra, ahogy felegyenesedve ismét a tekintetébe fúrom a sajátom, teljesen áttolva a fókuszt újra rá és az ő problémáira, nyíltan söpörve félre a sajátjaim.



Rauko2019. 01. 12. 17:09:16#35604
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~ Hyuuu


 --- Köszönöm, hogy vársz rám. ♥ ---

A boltban bevásárolok mindenféle egészséges cuccból, hiszen többnyire ezeket a leggyorsabb megfőzni. Sali, hal, csirkemell, lightos rágcsák, gyümölcsök. Sütnék én neki hamburgert is, de azt inkább otthon, ha lesz rá időnk.

 

A korábbi szexet viszont még akkor is fergetegesnek gondolom, mikor picit összekapunk a délutáni programon. Vannak dolgok, amik kellene, és ilyen a szeretkezés is. Nem csak az tart össze minket, de néha mindkettőnknek szüksége van erre. A kicsi viták meg azt hiszem, már állandóak lesznek, hisz attól, hogy szeretjük egymást, nem lettünk más emberek.

 

A hangulat kellemes, jól elvagyunk. A séta is tetszik, és annak ellenére, hogy a fagyisnál visszavált parasztba, azt hiszem, ő is élvezte, pláne, hogy végül beadja a derekát s nem kényszert be abba a tömegbe...

 

- Josh...? – szólal meg mögöttem egy hang, mikor egyedül maradok. Ismerősnek tűnik, de saját hülyeségből rögtön arra gondolok, hogy egy régi kuncsaft. Picit fel is bosszantom magam, hogy komolyan, el kell jönnöm Baliig, hogy találkozzak egyel?! Aztán ismét szólít, már közelebbről, és ekkor már nincs választásom. De ahogy megfordulok, a tüdőmben reked a levegő.
- Steven?
- Basszus, alig ismertelek meg – mosolyog rám, de nem jön közelebb, hogy megöleljen. Talán azt hiszi, hogy még mindig annyira súlyos a fóbiám, amennyire ő tud róla, és bár nem esne most jól az érintés, azt hiszem, nem halnék bele. Ekkor tér vissza Drew is, és szinte fejbe csap a belőle áradó düh.
- Drew, hadd mutassam be neked az unokabátyámat, Steven Harpert. Steve, ő itt az élettársam, Drew Owen – mutatom be őket egymásnak.
- Örülök – enged fel kicsit Drew.
- Szintén! Hogyhogy itt? Nyaraltok? – kérdezi Steve, teljesen természetesnek véve a dolgot.
- Tulajdonéppen igen. Egy táncversenyen nyertük korábban az utat és most jutottunk el eddig - feleli Drew és szabad kezével átkarolja a derekam.
- Ah, értem. Jo mindig szépen táncolt. Emlékszem, óvodában beneveztük poénból egy lányoknak szóló versenyre, aztán már mindenképp el akart indulni, anyuék hiába nem akartál, és meg is nyerte – meséli vigyorogva.
- Jo...? – kérdez vissza még mindig az előző történeten mosolyogva Drew.
- Nem tudtál a családi becenévről? – Steve ajkaira kaján vigyor kúszik. – Jo, a kis szőke angyal mindig gyakori fellépő volt a családi bulikon, amíg... Szóval egy ideig – mosolyodik el fájdalmasan, bennem is feltépve valamit. - És ha felmerülne, a nevet ő adta magának. Jo, a kis szőke angyal – röhögi, így próbálva leplezni, hogy ez neki is és nekem is nagyon kínos.
- Haha, rohadt vicces – kuncogom, beszállva a játékba. Nem a jelenléte zavar, annak örülök, de nem tudom, hogyan kezeljem ezt. – A családod? Feleség, picik?
- A hotelben hagytam az asszonyt az ikrekkel. Mindkét kissrác nyűgös, mert nem úszhatnak állandóan a medencében, nekik jöttem ki valami békítő nasiért. De azt hiszem, meg is van – bök a fagyi felé. – Figyu, nekem lassan mennem kell, de most, hogy összefutottunk, beírnám a számodat, és ha nem gond nektek, összefuthatnánk egy vacsorára. Szeretném felépíteni a családot ismét. Csak most normálisan. – Mivel Drew nem adja jelét annak, hogy ez számára gond lenne, így elveszem a telefont és beírom a számom. Abban maradunk, hogy, mivel ők egy nappal tovább lesznek még itt nálunk, ha hazaértek, felcsörget.

 

* * *

 

A mini városnézést befejezve visszabattyogunk a szállásra és a medencébe vetjük magunkat, meztelenül, mert miért ne? Kit zavar? Persze semmi olyasmi nem történik, csak csókok. Izgalomba jövünk mindketten, de nem lehet ismét, hisz alig pár órája volt az utóbbi, még nagyon friss a dolog. Szerencsére a lemenő nap ellenére is nagyon meleg van, így egyáltalán nem fázunk, sőt.

- Azt hitted, hogy ismerkedem? – A tekintetre kiegészítem. – A fagyisnál.
- Nem tudom, hogy mit hittem, csak azt, hogy bosszantott a dolog. De... hogyhogy soha nem meséltél a családodról? – Nem teszi hozzá, de tudom, úgy is érti, hogy Scott sem mondott neki semmit.
- Hát... elég nehéz a dolog. Tudod, hogy apa és anya elváltak. Apa családja akkor teljesen kilépett az életünkből, és csak anyu testvérével tartottuk a kapcsolatot. Azt hiszem, hat éves lehettem, amikor kezdett egyértelmű lenni, hogy meleg leszek. Lányos cuccaim voltak, barbie-kkal játszottam meg ilyenek. Steve apja meg a leghomofóbabb ember, akit ismerek és hát te is hallottad, amikor nyolcévesen tütüben táncolsz a családi karácsonyon, hamar rádöbben mindenki a dolgokra – pancsolok kicsit a vízben, szimpla pótcselekvés. - Aztán valahogy a kilencedik szülinapom körül úgy döntött Steve apja, hogy majd ő kineveli ezt belőlem. Egy iskolai szünet alatt voltam náluk, és amikor nem voltak otthon a többiek, a pincében pornót nézetett velem, rendes kemény hetero pornót. Soha nem nyúlt a farkamhoz, de mindig az ölében ülve kellett néznem és nyilván sejted, éreztem, hogy neki viszont tetszik a dolog. Meg néha a nyakam csókolgatta. Aztán egyszer Steve anyja hamarabb ért haza, és amikor meglátta, hogy mit csinál velem, szívrohamot kapott, ahogy elesett, beverte a fejét és meghalt. Steve apját le is ültették, aztán a börtönben ő is meghalt, Steve meg közben az apja családjához került. Anya nem hagyta, hogy keressem, attól félt, hogy olyan beteg, mint az apja. Aztán egy ideig leveleztünk, de... aztán már azt sem – mosolyodom el szomorkásan. – Anya nem örült annak sem, ha megemlítette, de nekem Steve az egyetlen rokonom, most már. Tudod, apával sokáig jóban voltunk, de pár éve megházasodott megint és lelépett. Azóta nem tudok róla, és... nem tudom, hogy mennyire okoz ez neked gondot, de én szeretném tartani Steve-vel a kapcsolatot. Azt hiszem, végül ügyvéd lett, de... már anya sincs, legalább lehetne rokonom – pillantok rá várakozón, aztán mégis folytatom. Talán túl sokat zúdítottam rá és túl hirtelen. – És... igen, a pincés esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kialakult a fóbiám, bár erről a családon kívül csak te tudsz. Scottnak sem mondtam el soha, de a mai napig azt érzem, hogy undorító, amit teszek, érted, hogy téged szeretlek, mint pasit meg ilyenek. De már le tudom zárni magamban. Bár most könnyebb. Most, hogy beszéltem róla valakinek. – Annak ellenére, amit mondok, lassan elkezdek a könnyek hullani a szemeimből, hiszen ezeket a sebeket soha nem téptem fel azóta, soha nem beszéltem a dologról.


ef-chan2017. 05. 11. 22:38:47#35087
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)


Megkésve, de törve nem, boldog névnapot! ^^




A repülőút átlagos volt, épp ezért vagyok olyan mogorva miatta. Általában utálok repülni, mert utálok sokáig nyugton ülni úgy, hogy nem csinálok semmit, ráadásul annyira “kényelmesek” ezek az ülések izgágaságomnak, hogy el is gémberedek bennük pont, ezért sem tudom hasonlóan széles, őszinte mosollyal viszonozni Josh lelkesedését, pedig már az boldoggá tesz, hogy az arcára van írva gyermeki izgatottsága. Ahhoz képest, hogy mennyi mindenen végigment már élete során, különösen fantasztikus, hogy képes még ennyire tisztán és gyermekien örülni valaminek. Régebben amíg tartott mindenféle érintéstől, azt gondoltam, gyenge, egy lúzer, aki életképtelen, de igazából most, hogy hajlandó voltam közel engedve megismerni jobban, be kell látnom, nem sok nála erősebb ember létezik a világon. Azok is inkább hasonlóan erősek, nem pedig jobbak.

A reptéren egyszemélyes fogadóbizottság vár ránk. A felirat egyértelmű: Owen-Crawline. Maga a srác közömbös, bár inkább a nem szimpatikus kategória, mert túl lelkes. Ennek ellenére óhatatlanul is végigmérem csoki bőrét - még egyetem alatt ábrándoztam róla, milyen lehet néger sráccal kefélni, de igazából biztos akad bennem némi rasszizmus a sok egyéb “jó” tulajdonságom mellé is, mert sosem próbáltam ki. S természetesen most sem fogok semmi ilyen  alkalmat megragadni.

- Hali, minket keresel - jelentem ki tárgyilagosan, ahogy elé érünk. Ő meg azonnal átmegy bólogató kutyába. Na ezért utálom a lelkes embereket, illúziórombolóan tenyérbemászó már ettől… Vajon jelképes seggnyalást is kapunk a borravalóért?

- Örülök, hogy találkozhatok veletek! Láttalak titeket a versenyről készült felvételen és azóta vártam, hogy személyesen is találkozhassunk! - csacsog. - Én leszek a kalauzotok ez alatt a három nap alatt, ami, ha szeretnétek, kimerül abban, hogy megmutatom az apartmanotokat, aztán visszahozlak majd titeket a repülőtérre.

- Köszi, ez az opció lesz a nyerő - közlöm nyersen, nem osztva a srác lelkesedését, de ez látszólag cseppet sem zavarja. Mindegy, majd ha ráérek, érdekel. Nem is figyelek arra, mit magyaráz a helyről, mondja, ha akarja, kizárom, mert ha odafigyelnék, csak túltöltődne az agyam, és felkúrnám magam. Egy kisbuszig tart a tortúra, több utas viszont semerre. 

- Ez gyakran van így? - ad hangot csodálkozásának Josh is.

- Elit vendégeknél mindenképp - feleli a kis csoki. Az első dolog, ami érdekel a csivitelésében.

- Elit? - jó tudni, ez valahogy nem szerepelt a tájékoztatóban. 

- Hát, táncversenyt nyertetek… - mosolyog rám idegenvezetőn, némi lesajnálást érzek ki a megjegyzésből, de sejtem a valódi okot, így nem veszem fel. Inkább Josh fülébe súgom a kiegészítést, ami nem hangzik el.

- Hja, meg így nagyobb eséllyel jövünk vissza. 

Ha már ott vagyok, a nyakába csókolok szemérmetlenül. Én is provokálhatok, ha már a csoki is feljogosítva érzi rá magát. Csendben is marad, és az utat nézi, feljebb tekerve a rádiót. Halleluja!

- Kívánlak - súgok Josh fülébe. Őt hergelni sokkal élvezetesebb program, mint az eddigi volt.

- Én is téged - válaszol is méltóképp, izgató pimaszsággal simítva a combomra. Ha nem lenne bennem minimális jó modor azért nyomokban, itt és most leteperném.

Igazából jó eséllyel nem. A veszekedésünk óta különösen törekszem rá, hogy ne ragadjon el a hév, viselkednék, ahogy viselkedem is. Ettől még kívánom. Iszonyatosan kívánom. Még pár lélegzet erejéig beszívom az illatát, majd erőt veszek magamon, és elhajolok, ugyanakkor megfogom a kezét, maradjon legalább ennyi az intim hangulatból.


Az út egy fél örökkévalóság, de végre megérkezünk. A hotel, ahogy a képeken is látszott, exkluzív, tényleg kár lett volna kihagyni. Várakozásaimmal ellentétben azonban nem arrafelé vesszük az irányt, hanem a kert felé. Egyelőre nem szólok, de felmerül bennem, hogy vajon azt jelenti a helyieknek az elit vendég, hogy kibasznak minket csövelni?... 

Viszont ahogy előre haladunk, pont az ellenkezőjét kell tapasztalnom. A környezet lenyűgöző, de a felbukkanó épület sem néz ki vacak sufninak.

- Ez az “elnöki” rezidenciánk, a késésért, meg ugye eleve a győzelemért, ezt szántuk nektek - világosít fel minket idegenvezetőnk, majd ahogy lepakolt, körbemutogat. - Arra van a privát partszakasz. Nem nagy, de a házhoz tartozik, azon a pirosra festett lépcsőn juttok oda, ott senki sem fog zavarni, bambuszkerítéssel van leválasztva a nyilvános strandtól, de elég messze is van tőle. Az ételt reggel nyolckor, pontban délben és este hatkor ide fogják hozni, de az állatok miatt nem hagyhatják kint - kap elő egy kártyát némi bűvészmutatványra. Az ajtón feltáruló macskabejáróhoz hasonlatos valami impresszív. - Itt fogják becsúsztatni a tálcát, magától lezár, így nem fog bejutni semmi, bár egy kicsit szerintem fura megoldás, de nem kell ajtót nyitni senkinek, amíg itt vagytok.

Hogy ezek az elnökök milyen huncutak, már ajtót nyitni is derogál a VIP csoport tagjainak. Kétségtelenül tetszik, sunyin el is vigyorodom. Meg tudnám szokni tényleg.

- Az ablakok pedig… - próbálnánk tudakozódni, de nem hagyja magát félbeszakítani, már mondja is.

- Hálóval vannak védve. A terasz ajtaján le lehet húzni. Nos - vezeti be az újabb attrakciót a szokott töltelékszóval, egy másik kártyával kinyitva végre az ajtót. Hogy aztán az asztalnál lepakolja a szokott cuccokat, promó, belépőkártyák, majd egy lapot “dug” az orrunk alá. - Ide és ide kérnék aláírást - intézeti el velünk a papírmunkát, aztán végre a kedvenc szófordulatom következik: - Nem is tartalak fel titeket, a nappali asztalán van minden fontos telefonszám, az enyém is. Ha gond lenne a hálózattal, a vezetékes telefonért nem számolunk fel plusz felárat, ahogy az internet használatáért sem, a wifi jelszava bali123, egybe, végig kicsivel. Ha el szeretnétek jönni italozni vagy az étterembe kajálni, csörögjetek, és foglalunk nektek asztalt! Ha esetleg orvosi segítség kellene, akkor is hívjatok minket, de a helyi kórház és a mentők száma is a papírokon van. Kérdés? - mosolyog ránk dolgavégzetten. 

- Van valami mérges, veszélyes állat a környéken? - kérdez elsőnek Josh.

- Errefelé semmi, a vízben sem.

Remek. - Van valami áruház a közelben? - érdeklődöm én is.

- Persze. De egyszerűbb, ha taxival mentek és jöttök, a hotel előtt van egy állomás, meg az áruháznál is, de a kártyákat mutassátok fel mindenképp a sofőröknek! Ja, és a konyhában vannak edények, minden tökéletesen tiszta, de ha panasz lenne, hívjatok!

Lelkesedését ismét elengedem a fülem mellett, még egy fontos kérdésem akad, utána úgyse látjuk egymást a három nap alatt, csak a legvégén. - És mindenki tud angolul? 

- Igen, taxisoknak kötelező a nyelvismeret.

Király, reménykedtem hasonlóban, ha már az idegenforgalomból él többnyire a hely. Mivel Joshnak sem jut más az eszébe, végre lekoptatjuk a csokit. 

Első körben szétnézek, ne tűnjek rögtön annyira rámenősnek, bár tény, csak azt vizslatom, melyik helyet kell mindenképp felavatnunk majd. Mert nem kérdés, hogy túl sok mindent nem akarok csinálni azon kívül, hogy kihasználom, hogy minden gondot felejtve csak Josh-sal lehetek.

Amúgy a lakrész kellemesen berendezett, de azért némiképp csalódás számomra, mert a filmekben puccosabb az elnöki lakosztály, persze nem vagyok úgy elégedetlen, mert ahhoz képest, hogy ez egy nyereményutazás, baromira ok nélkül vagyunk totál elkényeztetve. Josh azonnal romantikus mód beveszi a lakosztályt, olyannyira, hogy már a teraszon bukkanok rá, pedig csak fél percre néztem szét, levéve róla a szemem, magamhoz véve pár cuccot - igazából zsebrevágva őket. Igaz, ha nem szólal meg, egy darabig még keresem tekintettel, mire rá akadtam volna.

- Drew, ezt nézd! - hív viszont, hát kilépek. A látvány tényleg gyönyörű. - Hm, ez nem rossz - adok is ennek hangot, de hiába a tenger, a lustálkodásra berendezett terasz, a medence, a legszebb köztük mégis Josh a maga lelkesedéstől csillogó tekintetével. Azt hiszem, nem volt még ilyesmiben része talán sosem. Duplán megérte eljönni mégis. Viszont megint előtör bennem a kívánalom, ezért trükkös mód kíváncsiságára hatva csalogatom beljebb tömör megjegyzésemmel, visszaindulva a lakrészbe: - De a háló sem utolsó. 

Terveimnek megfelelően követ, és naivan körbenéz a hálóban. Hagyom, hadd ismerkedjen a környezettel, hadd élvezze ki a látványt, hadd szívja magába az élményt. Talán előbb kicsit körbe is nézhetnénk: - Mielőtt nagyon belemelegednénk bármibe is, mit szólsz, ha elmegyünk és bevásárolunk? Nem akarok itt semmire költeni, ami nem fontos, a minibár tuti nincs benne a nyereményben - vetem fel, de nem bíok ellenállni, közelebb húzom, mondandóm végét már incselkedve, fogalmam sincs, kit hergelve jobban, ajkaira suttogom. Az sem segít, hogy készségesen karolja át a nyakam. Ajkaink közti távolságot szükséges megszüntetnem, de a csókból kiérzem, nemcsak nekem, neki is szüksége volt rá. Ezért sem fogom rövidre, inkább elnyújtom szenvedélyesen, “beleengedve” egy adag szexuális frusztrációmat. Igazából észre sem veszem, de annyira magával ragad a hév, hogy már az ágyra is fektettem, fölé tornyosulva vágytól enyhén pihegve a csók után. Rég nem tudott senki ennyire megőrjíteni, mint ő képes rá. 

- Vagy előbb mégis melegedjünk bele valamibe - vigyorog rám némi nem szándékolt fölénnyel, ami nem sért, mert kár lenne tagadnom, mind a ketten tudjuk, hogy menthetetlenül az ujjai köré csavart még azzal is hogy tulajdonképp semmit sem csinált. Csípője mozdulata érzékenyen is érint, elgyengülve nyögök fel, majd puffanok az ágyon. 

Felpillantok rá. Az arcára kiülő bujaság vérforraló.

- Milyen önálló valaki - jegyzem meg, hiszen máris az ingem “túrja” szét gyakorlottan igázva le gombjaim. Mi több, perzselő csókokkal borítja mellkasom. - És milyen alapos - egészítem is ki rám jellemző inkább megjegyzésnek ható bókkal előző megállapításom szusszanva. Nem igazán volt még hozzá hasonlóan rámenős partnerem, de azt hiszem, meg tudnám szokni ezt a fajta “kiszolgálást”.

- Mert a számban akarlak érezni, azonnal… de közben rájöttem, hogy szeretem végigcsókolni az oda vezető utat.

Akkora egy dög! Így uralkodjon magán az ember! 

De hagyom kicsit játszani, hadd élvezze ki, hogy azt tehet, amihez - korlátok közt - csak kedve szottyan, s nem mellesleg én is kiélvezem, hogy milyen készséges. Ajkai perzselő katlanként hevítik fel nemcsak a mellkasom, egész testem, s együttműködőn segítek neki hamar lehúzni magamról a nadrágot, ami rég került le rólam úgy, hogy más vette le, régebben, mint az utolsó kapcsolatomnak is befellegzett volna. Joshnak fogalma sincs, mekkora megtiszteltetésben van része, mert nem sűrűn hagyom, hogy bárki akár csak annyira is átvegye az irányítást, hogy levetkőztessen. Ő viszont elérte, hogy bízzak benne, és nem, nem azért, mert gyakorlott lenne az ágyban. Sokkal inkább azzal a sok mindennel, amivel már bántottuk egymást épp eleget - kifordított logika, de rólam van szó.

Ahogy férfiasságomra csókol, eltávolodnak a gondolatok, és ismét minden idegszálam rá kezd koncentrálni. Lehet másra, mikor olyan izgatóan kedveskedve udvarolja körbe vágyam, húzva az időt a puha csókokkal? A váltás hirtelen érkezik, ahogy tőle már az elmúlt időszakban megtapasztalhattam, a semmiből fogad hirtelen ajkai közé, egész mélyen engedve a forróságba. Kellemes remegés szalad végig rajtam, s míg újabbat morranok élvezetem tiszta jeleként, egyik kezemre támaszkodva könyökölök fel, hogy láthassam, míg másik kezem a hajába fúrom simítón. Nem is rest komoly műsort lenyomni. Épp olyan kacéran játszik a rudamon, mint táncolt a klubban mindig is. Ha akarna, pusztán ajkai játékosságával képes lenne a mennyekbe repíteni, s ehhez még társítja nyelvét, és roppant technikásan fogait is képes olyan finomsággal használni, hogy férfi legyen a talpán, aki nem remeg bele az élvezetbe, még ha vissza is fogom a hangom, mert makacs mód véletlen sem kívánok fürdős kurvaként nyögdécselni. A pulzusszámom viszont az egekben, s vele fordított arányban a türelmem a béka segge alatt.

Egyszerre mozdulunk, mintha évezredek óta ismerne, hajol el épp abban a pillanatban, mikor “elborul” az agyam, és nem bírom tovább a tétlenséget. Ujjaim finoman markolnak a hajára, de vigyázok, egy pillanatig se váljon terelgetésem durva tépéssé, épp csak finoman fordítom úgy, hogy végül a hátára feküdjön mellettem, én pedig fölé forduljak, átvéve az uralmat a történések felett. Szenvedélyesen, de piszkálódós finomsággal marok ajkaira, rózsásra csókolva arca “kéjíveit”, míg legombolom róla a nadrágot, mindkét oldalon végigsimítva oldalt a fenekén és combján tolva le teljesen az anyagot. Csak ekkor hajolok el, levegőt hagyva neki, hogy teljesen megszabadítsam az alsóruházattól - imádom olyan messzire elhajítani az alsónadrágot, amennyire csak lehet, saját perverzióm. Több szünet viszont nincs, két tenyeremmel máris feltúrom rajta a pólót, határozott szándékossággal csókolgatva harapdálva végig a mellkasát, hogy míg aztán egész lehúzom róla a pólót, teljesen levetkőztetve, s apró foltot szívok a nyakára enyémnek jelölve, férfiasságom az övének dörgölhessem, elégedetten konstatálva, hogy az épp oly kemény, mint amennyire a sajátom is lüktet a kínzó kívánalomtól.

Élveteg mosollyal hajolok el ismét egészen, hogy kinyúljak a saját nadrágomért, összevakarva, mert a terveim függvényében már bekészítettem a zsebébe egy kisebb tubus síkosítót, bár nem számoltam vele komolyan, hogy máris használni fogom. A végén jobb, ha rögtön veszek is egy másikat, nehogy nem lesz elég? Megfontolandó.

A finom aljasság hirtelen vágyból születik. A síkosítót mindenféle felmelegítés nélkül nyomom forró férfiasságára, miközben elterelem erről az apróságról a figyelmét azzal, hogy a mellkasára hajolva harapok rá finoman mellbimbójára, enyhén meggyötörve. Mind a két “kínzás”-ra összerándulva nyöszörög, növelve bennem a gyönyör érzetét. Kiengesztelésül mellbimbóját nyelvemel becézgetem, míg ujjaim teljes hosszában végigsimítanak rajta felmelegítőn, na meg lelopva az áttetsző gélt, hogy szétkenjem heréin végül fenekén is, ingerlőn ostromolva körbe záróizmait, mielőtt mutatóujjam végre belé vezetem. Feneke türelmetlenül szippant magába. Őrjítő! Muszáj erősen az alsóajkamba harapnom, hogy ne ragadjon el a hangulat, ami a teste minden gesztusából árad. 

Mert most gondosan elő akarom készíteni. Sőt, lehetőleg soha többé nem akarok annyira durva lenni, mint a legutóbb, hiszen nem titok, a bűntudat finoman most is kísért. Ettől függetlenül minden trükköt bevetek. Tudatosan siklok le lassan mellkasáról hasfalára, végigcsókolgatva apró léptekben az utat, hogy elidőzzek a köldökénél. Tudom, hogy inkább az én kedvenc helyem rajta, mintsem az ő gyenge pontja, de azt is észrevettem, hogy minél többször incselkedek vele, annál érzékenyebbé kezd válni rá. Megedzem hát mindkettőnk gyönyörűségére. Csak akkor haladok tovább, mikor első ujjam mellett a második is finom pofátlankodással kezd belé furakodni körkörös mozdulattal, hogy elérjem vágyát. Magam nem vagyok olyan “mohó”, mint ő, ínyencként, csupán makkját izgatva nyelvemmel, élvezem ki zamatát, na meg azt, hogy a kényeztetés hatására érezhetően lazább lesz odalenn is. Ollózó mozdulattal tágítom, lassan felkészítve következő ujjamra. Hangja finom desszert, amely fülem lakatja jól. 

Mikor úgy érzem, ismét eléggé feltárultak bájai előttem, mélyen ajkaim közé fogadom, ellensúlyozva három ujjam “aknamunkáját”. Ujjaim körülfogó forrósága először szűkebbé válik, de aztán míg morranásait nyögések váltják fel, egész puhává, lazává válik. 

- Kérlek, Drew, akarlak! - kérlel, hangja egy merő vágyakozás. Mély sóhajjal adom meg magam. Ujjaim kihúzva hajolok el vágyától, hogy fölé tornyosulhassak, másik kezemmel simítva végig az arcán, majd míg kezem tovább túr szőke tincsei közé, végig kék szemébe nézve illesztem ágyékom fenekéhez, hogy mikor újabb csókkal tapasztom be ajkait, finoman, de mégis egyetlen közepes lökéssel merüljek el benne. Szinkronban nyögünk a csókba. Kétségtelen, amennyire nekem, úgy neki is hiányzott már ez minden játék ellenére. Megnyugtat, hogy semmi mellékzöngét nem tapasztalok reakciói között, amely arra utalna, hogy mégis csak elsiettem, és várnom kellett volna még ezzel. Mi több, lábait még szélesebb terpeszbe téve hívogat még mélyebbre magába, miközben két karja karmolósan mar a rajtam még lazán fenn levő ing anyagába, bosszúból teljesen összegyűrve, amin csak mosolyogok magamban. Lassan, csípője noszogatása mellett kezdek mozogni, ugyanakkor már az elejétől kezdve keresve benne azt a pontot, amelyen keresztül a legtöbb kéjben részesíthetem. Ugyan nem voltunk még sokat együtt, mégis mintha rég összeszokott páros lennénk, segít csípője igazításával elérni a célom, édes fűszerként nyögve a nevem. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel kíván még inkább felizgatni, hogy kiprovokálhassa a gyorsabb tempót, azt, amivel képes vagyok teljesen leigázni, s azt kell mondjam, hogy nem hiába, mert célba talál minden mesterkedése. Minden önuralmam elvesztve kezdek tempózni, belőle és saját magamból is egyre hangosabb nyögéseket sajtolva ki. 

Ennyi viszont nem elég, hogy engedjem elélvezni. hirtelen húzódok ki belőle, mire szinte felsír felháborodásában - nehéz is elfojtanom a kuncogást. De nem zavartatom magam, eredeti igényemnek megfelelően húzom fel magamhoz. Ért a szóból, rég nem szűz már, pontosan az elképzeléseimmel szinkronban emelkedik meg, táncos mozdulattal pattanva az ölembe, mi több, hasonlóan játékos körkörös csípőmozdulattal lovagolja meg férfiasságom. Mélyet horkanva fogok két oldalt a csípőjére, erélyesen véve vissza a tempó feletti irányítást. Csak akkor lazítok, mikor behódol, alkalmazkodva, ekkor egyik kezem előre kúszik férfiasságára, a plusz ingerrel segítve közelebb jutnia az orgazmushoz. 

Többet viszont nem cifrázok, túlontúl szomjazom én is a beteljesülést. Csupán a ritmus az, amit a csúcsra járatunk, közös “táncunk” a végletekig izzítva a szenvedély tüzében, míg fel nem nyög hangosan, miközben teste ívbe feszül az orgazmus súlyától, s izmai összerándulásától szűkké nem válva ránt magával engem is, hangos nyögésére mély morranást hallatva válaszul. Bár ellep a kellemes lebegős üresség, magamhoz ölelem megtartón, finom csókot lehelve a nyakára veszett zihálásunk közepette, mielőtt engedném lecsusszanni magamról, s el nem heverednénk lustán, összebújósan, míg össze nem kaparjuk magunk.

* * * 

Már bőven belenyúlt a nap a délutánba, mire letudtuk a vásárlást. A kártya valóban jól működik, semmi fennakadás nem volt a taxinál. Nem is volt akkora nyűg eljutni a bevásárlóközpontig. Megjegyzem, nem lett volna gyaloggalopp elsétálni odáig, vissza meg még kevésbé, valahol hálás vagyok érte, hogy a szálloda promóciós céljai miatt nem kellett leszakítanom a derekam és a karom a szatyorral. 

Mert nekem ugyan sok mindenre nincs pénzem, köszönhetően annak, hogy Scott orvosi kezelése lenullázta a számlám majdnem csontra, de Josh úgy érezte, mindenféle egészséges kaját össze kell vásárolnia. Nehéz volt megállni, hogy ne veszekedjek miatta, de motiváló volt, hogy nem akarom elszúrni a közös nyaralásunk. Túl jó kedve van.

- Nem nézünk vissza a városba? - kérdezi Josh, miközben az utolsó adag gyümölcsöt is kipakolja egy nagy tálra. Szerintem a város potenciális éhezőinek is vásárolt, nem csak kettőnknek…

- Minek? - kérdezek vissza gondolkodás nélkül, mire elfintorodik.

- A négy falat otthon is bámulhattuk volna, ahhoz nem kell eljönni Baliig - mormolja finoman dörgölve az orrom alá, hogy egy fasz vagyok már megint. Sóhajtok. Szívem szerint inkább a magán medencét választanám, és újabb körre izgatnám fel, de sóhajtva beadom a derekam. 

- Jó, legyen, menjünk. Mit szeretnél megnézni? 

- Konkrétum nincs, csak szeretnék szétnézni a városban. Sétálni a tengerparton, persze ott, ahol nincs akkora tömeg. Beülni egy kevésbé zsúfolt helyre meginni valamit. Ilyesmi - érzékelteti, mire is lenne igénye.

Mosolyba kunkorodik a szám széle. - Értem, romantikázni szeretnél amolyan randiféleséget rögtönözve. 

Halványan elpirul. - Talán - hagyja rám, de úgy érzem, igazam van. 

Ahogy neki is. Csak sokkal nehezebb igazán odatennem magam így, hogy semmi komolyabb elszórható pénzkeretem nincs. De talán ezek nélkül is rittyenthetünk valami kellemeset spontán, csak fel kellene ébresztenem magamban az egyetemista önmagam. Akkor valahogy jobban ment pénz nélkül is első osztályú randikat összehozni… Talán mert volt egy Scott nevű tanácsadóm…

- Na, készülj össze, magam részéről átöltözöm - kezdek intézkedni. Alapvetően jó lehetne a most rajtam levő lazább rövidnadrág és póló is, de ha randi, akkor adjuk meg a módját, amúgy is szeretek elegáns lenni. Egy sötétebb barna árnyalatú vászon rövidnadrágra és egy fehér ingre esik a választásom, amit kiegészít egy fekete öv, NR1 övcsattal, egy hosszabb bőrszíj nyaklánc, amin egy nagyobb barna fagyöngy díszeleg, hozzá hasonló színű, vékonyabb fajta fonott makramé karkötő, szintén egyetlen barna fagyönggyel díszítésként. Cipőnek a kényelmes, vászon belebújós típust választom a magammal hozottak közül, még ha egy fekete jobban is nézne ki, mint ez a vajszínű, a szetthez. Szemüveget is váltok - mert abból is hoztam épp eleget -, a mostanit csupán felül öleli körbe fekete keret, ami vékonyabb, szintén fekete szárba fut.

Míg összekészülök, Josh is elkészül, bár ő nem öltözött át teljesen, csupán feldobta az öltözékét pár kiegészítővel, amitől máris szemet vonzóbbá vált. Egy részem előre büszkén kihúzza magát, hogy úgy sétálhatok vele végig a városon, hogy ő az enyém, más részem viszont elzárná irigyelve a látványt mindenkitől, de legfőképp azoktól, akik potenciális vetélytársakként, tekintettel végigfalva néznek majd végig rajta. Ebből viszont nem mutatok ki semmit.

- Mehetünk? - kérdezem csak inkább, majd ahogy bólint, kinyitom előtte az ajtót. Az utcára kiérve pedig megfogom a kezét, nem törődve senki véleményével.


* * *


Meglepő mód a délután kellemesen telik. Mivel Josh akart sétálni, ő dönt mindig, merre menjünk, nekem halál nyolc, ezt ki is fejezem, így a sétányon végig követjük a tengerpart ívét, s ahol véget ér a strand, le is megyünk a partra, hogy végül egy kis nyikorgás után belemenjek, hogy mezítláb élvezzük a homok simogató érintését, és picit besétáljunk a vízbe is, ami kellemesen langyosnak tűnik. Aztán mint a túrabajnokok, cipőinket a kezünkben cipelve sétálunk tovább, hogy megszáradjon a lábunk, és megszabadulhassunk a homoktól, ami rá tapadt. Rég nem csináltam ennyire “gyerekesen” egyszerű dolgokat, de végül nem is haltam bele annak ellenére, hogy ez meggyőződésem volt, és csak azért adtam be a derekam, hogy ne nyüstöljön többet, mert megcsapom.

- Nézd, Drew, fagylaltos kocsi! De rég ettem rendes, gombócos fagyit! - mutat előrefelé.

- Akkor itt az ideje, hogy felelevenítsük ezt a “hagyományt” - szorítok a kezére, megindulva a fagyis felé. Ugyan kissé összegyűlt a tömeg, de eszembe sem jut, hogy ez probléma lehet, annyifelé voltunk már Josh-sal, ezért is lep meg, mikor visszahúz.

- Túl sokan vannak - mormogja lesütve a szemét, elérve, hogy én meg felvonjam a szemöldököm.

- Na ne már! Ahol reggelizni szoktunk, kávézóban jóval többen vannak - fakad ki belőlem a megértés. 

Rám villantja a tekintetét, de aztán félrepillantva köti az ebet a karóhoz: - Az más. Oda átlagos emberekként megyünk, de most… most felhívod magunkra a figyelmet azzal, hogy fogod a kezem, és… nem akarok odamenni.

- Te akartál randit, ne az én hibám legyen már, hogy úgy is akartam viselkedni - mordulok fel, mire hasonlóan csípős hangsúllyal kapom a viszontválaszt. - Senki nem mondta, hogy baj, azt mondtam, hogy nem… még nem tudom ezt kezelni. Ha elfelejtetted volna, problémáim vannak az emberi érintkezéssel!

- Azt hittem, abból kigyógyultál…

Mélyet szusszan, és beletérdel finoman a lábamba. - Ne légy már bunkó! Javultam, de senki nem állította, hogy tökéletes minden.

Felszisszenek a térdelésre, de az ajkamba harapva lenyelem a durva választ, s végül csak sóhajtok.

- Milyet kérsz? 

- Hogy? - kérdez vissza meglepve, mire újabb mély levegőt veszek, ne akadjak ki ismét. S roppant türelmes hangnemben fogalmazom meg bővebben a kérdést.: - Milyen ízű fagyit kérsz? 

- Bármilyen gyümölcsös megteszi, kivéve a citromot - pirul el édesen. Korábbi bőszült mérgem elpárolog végleg, s kedveskedősen végigsimítok a felkarján.

- Várj meg itt, hozok.

Egyedül hagyom, hogy beálljak a sorba. Míg sorra nem kerülök, végig figyelem, éreztetve, hogy nem maradt egyedül. Különben is, nem venném jó néven, ha valaki leszólítaná, míg nem figyelek oda.

Aztán sorra kerülök, végignézem a választékot, gyorsan döntve. Számára egy málna-szeder-eper triót, magamnak pedig egy túró-málna-csoki triót kérve, s bár nincs sok pénzem, az egészet édes tölcsérbe kérem, megfejelve egy kis cukorszórással és egy -egy rolóval, mert ha lúd, legyen kövér. Megragadom a két tölcsért a fizetés után, s ismét felé fordulok, de azonnal elkomorulok. Két perc, körülbelül két percre vettem le a szemem róla, máris azzal kell szembesülnöm, hogy valami srác legyeskedik körülötte. Josh testtartásából és gesztusaiból ráadásul sugárzik, hogy nem érzi magát rosszul az ismeretlen társaságában annak ellenére, hogy levágta a minihisztit a fagyis előtti “tömeg” miatt. Ingerülten húzom meg a lépteim, hogy érkeztemmel félbevágjam a beszélgetést, akármiről is volt szó. 

- Tessék - nyújtom felé a fagyit, de közben végig az ismeretlent bámulom “el lehet húzni” pillantással.

 
 


Rauko2017. 01. 12. 20:13:38#34939
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~hyuuuuumnak


 

- Olyan hülye vagy – jegyzi meg rövid kuncogás után, de azonnal közelebb lép és finoman magához ölel. - Azt hittem, azon gondolkodsz, hogy közöld, hogy csak hirtelen fellángolás volt részedről, ami kettőnk között történt... Én is szeretlek, te körülményes lökedék – fejezi be, és tudom, csókért hajol, de akkorát dobban a szívem, hogy felnyögök és a szjára tapasztom a kezem. Hallani akarom megint!
- Mondd még egyszer, kérlek!
- Szeretlek? – tesz eleget kérésemnek, mire a nyakéhoz bújok, de a könnyeimnek nem tudok parancsolni. Ez a szó tőle... nem tudom kifejezni. Most, hogy hallottam, azt gondolom, egész életemben erre az egy szóra vártam ettől a pasitól. Minden más csak idióta felvezetése volt ennek a dolognak. És így már nem bánok semmit. Semmit... mert ide jutottunk, mert ő kimondta, mert szeretjük egymást!
- Most mondtad először – szuszogom.
- Tényleg? Ugye nem emiatt vitatkoztunk épp most?
- Tulajdonképpen… - Próbálom nem azt mondani, hogy de, de... tudja.
- Most még hülyébben érzem magam. Valamiért meg mertem volna rá esküdni, hogy egyértelmű, magam mellett szeretnélek tudni, és nem mint csak szexpartnert.
- Hát én nem mertem hinni semmit. – Szeretném, ha a hangom nem árulná el, hogy mennyire fájt legutóbb rájönni arra, hogy valami tévedésben reménykedtem, de nem hagy elszomorodni, az ajkaimra hajol és megcsókol.
- Öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba: féltékeny és birtokló típus vagyok, ritkán emlékeztetek bárkit az érzéseimről, mert tajparasztként természetesnek vélem, hogy azok egyértelműek, de most kihangsúlyozom, szeretlek, és szeretném, ha mellettem maradnál, azt sem bánnám, ha életem végéig. Ha ez változik, arról tájékoztatni foglak, addig viszont ez maradjon az alap. Nem vagyok olyan romantikus típus, mint Scott, de csak a számomra fontos emberekkel törődöm. S csak arra vagyok piszok elviselhetetlenül féltékeny, akit annyira szeretek, hogy hosszú távon is el tudom képzelni társamként, s társamnak is akarom tudni.
- Igyekszem jól az emlékezetembe vésni – mosolygok rá könnyes szemekkel.

 

 

*  *  *

 

 

A következő napok csendes nyugalomban telnek. Az óta az este óta a tenyerén hordoz, már amennyire ezt Drew tudja de nekem ez tökéletes. Nem haragszom rá, még akkor sem, amikor másnap reggel vérttaláltam az alsómon. Nem, mert tudom, nem súlyos, még van a krémemből is, és tudom, megbánta és többé nem fog ilyet tenni. Abból érzem, hogy hozzám ér, ahogy néz. Mé akkor is tart ez az idilli hangulat amikor Scottot engedjük útjára ahhoz a csodadokihoz, aki talán lábra tudja állítani.
- Szóval, meddig nem látjuk egymást? - kérdezi Scott.
- Hm, azt hiszem, két vagy három hét múlva fogunk meglátogatni – mosolygok rá. – De addig is beszélhetünk telefonon bármikor és ott a Skype.
- Hallottam valami utazásról – néz rám kérdőn.
- Igen, egy... – Basszus... Ezt nem akarom neki kifejteni! Nem! – Egy rég tervezett útra megyünk el Drew-val, e csak három nap, ha hazaértünk, hívunk majd ismét! – Talán meglát rajtam valamit, mert rögtön kiszélesedik a mosolya és azonnal témát vált.
- És szerinted van esély arra, hogy Drew még lefotózzon?
- Hát, Scott, én...
- Vedd rá! Kérlek! Vagy legalább mutassa meg azt a képet, amivel díjat nyert! Légyszi!
Mosolyogva bólintok, de közben odalép hozzánk Drew.
- Nos hát, mindent bele, Scott! Ne nehezítsd meg Molly életét, és igyekezz mindent megtenni, amit a doki előír, számítok rá, hogy mire hazajössz, max. rodeózunk a kerekesszékkel. Igyekszünk majd mihamarabb meglátogatni, addig is minden nap felhívlak majd.
- Okkay! Ti pedig vigyázzatok egymásra! – vigyorogja.

- Mit pletykáltatok Scottal? Nagyon sztoriban volt látszólag – kezdeményez beszélgetést Drew, amikor ők már elindultak, mi meg kifelé tartunk a reptérről.
- Igazából megígértette velem, hogy ráveszlek, hogy újra fotózz, meg hogy megnézem a díjnyertes képed. Nagyon ragaszkodott ehhez az emlékhez. – Nem látom értelmét, hogy miért titkoljam a dolgot, de azonnal látom, ahogy bezárkózik. Magamban felsóhajtok, én bizony megértem, hogy milyen, ha valaki nem tud vagy akar valamit tenni vagy valamiről beszélni. - Ne aggódj! Nem fogom firtatni – nyugtatom meg pont ezért. - Ő viszont nagyon szeretne egy példányt abból a díjnyertes képből, ne lepődj meg, ha előhozakodik vele.
- Pffff – nevet fel. - Az izgalmas, mert már nála van, csak nem emlékszik rá. Első dolga volt begyűjteni, miután nem voltam hajlandó róla képeket készíteni. – Hm, akkor lehet, hogy tényleg tudom, melyik képről lehet szó. Ha képes leszek átmenni abba a lakásba, akkor meg fogom nézni. - De szemét leszek, és nem lövöm le a poént, hadd nyígjon, majd egyszer ráébred.
- Tényleg szemét vagy mindenkivel – kuncogom.
- Ezt most bóknak veszem – markol a fenekembe mosolyogva.

 

 

*  *  *

 

 

A hét hátralevő részében elég leterheltek vagyunk mindketten, hiszen a klub dolgain kívül szerveznünk kell az utazást is. A cicák kérdését tudjuk le a leghamarabb, Tim azonnal rábólint, hogy három napra cicagazdivá lépjen elő, mert egyébként is tervezte, hogy beszerez egy lakótársat, de nem tudja, hogy képes-e rá és ez remek próba. Én csak örülök és a lelkére kötöm, hogy ha szeretne, Hambi cicáiból egy hónap múlva bármelyiket odaadom neki. Akkor már elég nagyok lesznek és nem is féltem őket, Tim remek apuka lenne!

A fáradtság, az intézkedés és a nyomás végül az utazás előtti estén csúcsosodik ki nálam, amikor Drew hamarabb hoz haza, hogy pakoljam össze, amit vinni akarunk, én meg elalszok, annak ellenére, hogy tudom, fontos lenne mindent bepakolni, és könnyebb lenne, ha megcsinálnám mire hazaér.
- Oh, elaludtam? – pislogom ki azálmot a kezemből, amikor arra kelek, hogy a kanapé feltűnően sokat mozog és a megszokottnál is jobban Drew-illata van.
- Igen, de ne aggódj, aludj csak!
- De még nem fejeztem be a pakolást – karolom át a nyakát, mert jó így.
- Nem baj, majd befejezem – jelenti be, mire egy pillanat alatt felmegy a pumpám.
- Határozottan nem. Megegyeztünk, hogy hagyod, hogy segítsek! Neked is aludnod kell! Hamarosan indulunk…
- Egyezzünk ki abban, hogy ketten fejezzük be, utána meg beduglak az ágyba magammal együtt.
- Áll az alku.

 

* * *

 

 

Már akkor érzem, hogy ez csodálatos lesz, amikor leszállunk a reptéren. Maga a hely... a szelleme... Mosolyogva pillantok Drew-ra, aki halványan, de viszonozza, közben pedig elindulunk ahhoz a sráchoz, aki egy fehér táblát tart a kezében, Owen-Crawline felirattal.
- Hali, minket keresel – mondja neki Drew, mire a srác csillogó szemekkel bólogatni kezd. Tőlünk sokkal fiatalabb, néger srác, de rendkívül lelkes.
- Örülök, hogy találkozhatok veletek! Láttalak titeket a versenyről készült felvételen és azóta vártam, hogy személyesen is találkozhassunk! – Zavarba ejtően lelkes. – Én leszek a kalauzotok ez alatt a három nap alatt, ami, ha szeretnétek, kimerül abban, hogy megmutatom az apartmanotokat, aztán visszahozlak majd titeket a repülőtérre.
- Köszi, ez az opció lesz a nyerő – mondja neki Drew. Bár amit mond, kicsit szerintem sértő, a srác még ezt is lelkesen bólogatva reagálja le, közben csacsog a helyről, de őszintén szólva már nem is figyelek rá, leköt az, hogy kifelé érve a reptérről, minden szebb, mint gondoltam. A levegő kellemes, meleg van, imádom ezt a helyet, az már ennyiből biztos!
Egy fehér kisbuszhoz megyünk, de számomra meglepő módon csak ketten vagyunk utasok.
- Ez gyakran van így? – kérdezem.
- Elit vendégeknél mindenképp – mosolyog rám a visszapillantóból.
- Elit? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Drew.
- Hát, táncversenyt nyertetek...  – mosolyogja béna arccal, de Drew a fülemhez hajol.
- Hja, meg így nagyobb eséllyel jövünk vissza – jegyzi meg, aztán a nyakamba csókol. Csak egy pillanatra vezetem a tekintetem a sofőrünkre, de taktikusan az utat bámulja, csak a rádiót tekeri feljebb, gondolom, a diszkréciónak minden lehetséges eszközét próbálja megragadni, nekem meg nincs rá így már okom, hogy visszafogjak egy halk sóhajt.
- Kívánlak – suttogja a fülembe.
- Én is téged – simítok a combjára.
Azt hiszem, annyira ki vagyunk már éhezve, hogy akár itt, a kocsiban is egymásnak esnénk, ha kicsit kevésbé lennénk kultúrlények. De hát az ominózus, azóta nem emlegetett veszekedésünk óta nem voltunk együtt igazából – csak kézzel és szájjal kényeztettük egymást néha. Én próbálkoztam mással is, Drew hárított, és persze, értem az okot és rettenetesen hálás is vagyok neki, jó lesz végre ismét közel kerülni egymáshoz. Nem beszélgetünk, de nem is csókolózunk. Végül elhajol, de összefűzi az ujjainkat, így a kezem nem is kell elvennem a combjáról. Élvezem ezt az egészet, és nem feltétlenül a helyhez van köze – bár sokat dob a dolgokon. Drew mellett minden annyira... intenzív, sokkal mélyebben élek át minden érzelmet, mint eddig bárki mellett, legyen az pozitív vagy negatív. A kézfogásunkban több érzelmet vélek felfedezni, mint egy Scottal töltött éjszakában, de tény, vitázni is csak Drew-val tudok „rendesen”, egyenlő félként.

Az út még vagy húsz percig tart, aztán megérkezünk. Maga a hotel is csodálatos, de mi nem megyünk be, csak a parkolóból látjuk a hatalmas épületet. A srác egy mappát csap a hóna alá, majd a táskáinkat is ő hozza miután kiszálltunk, de meglepetésemre az általam csak szimpla kertnek gondolt növényrengetegbe sétál, és bár kicsit vonakodva, de követjük. Így fedezzük fel a lépcsősort, ami nem is olyan hosszú, de mindenképp hangulatos, és alig megyünk rajta öt percnél tovább – először felfelé, majd mikor járdává változik, már előre, de ekkor már látni vélem a célunkat.
- Ez az „elnöki” rezidenciánk, a késésért, meg ugye eleve a győzelemért, ezt szántuk nektek – mondja büszkén, majd mikor elérkezünk az épülethez, az ajtó előtt lepakol és mutogatni kezd. – Arra van a privát partszakasz. Nem nagy, de a házhoz tartozik, azon a pirosra festett lépcsőn juttok oda, ott senki sem fog zavarni, bambuszkerítéssel van leválasztva a nyilvános strandtól, de elég messze is van tőle. Az ételt reggel nyolckor, pontban délben és este hatkor ide fogják hozni, de az állatok miatt nem hagyhatják kint. – Egy kártyát vesz elő, amit egy, a kilincstől jóval lentebb levő kis olvasóhoz nyom, mire egy macskabejáratnak látszó, általam eddig észre sem vett rés nyílik az ajtón. – Itt fogják becsúsztatni a tálcát, magától lezár, így nem fog bejutni semmi, bár egy kicsit szerintem fura megoldás, de így nem kell ajtót nyitni senkinek, amíg itt vagytok.
- Az ablakok pedig...
- Hálóval vannak védve. A terasz ajtaján le lehet húzni. Nos. – A másik kártyaolvasóhoz tolja a belépőjét, majd az ajtó kinyílik, de nem lép sokat előre velünk, rögtön az ajtó melletti kis asztalnál pakol le, ráteszi a mappát és kitesz két belépőkártyát. – Ide és ide kérnék aláírást - mutat a legfelső lap aljára, majd mikor aláírtuk, egy másik példányt nekünk ad a kártyákkal együtt, szimpla jogi blabla. – Nem is tartalak fel titeket, a nappali asztalán van minden fontos telefonszám, az enyém is. Ha gond lenne a hálózattal, a vezetékes telefonért nem számolunk plusz felárat, ahogy az internet használatáért sem, a wifi jelszava bali1234, egybe, végig kicsivel. Ha el szeretnétek jönni italozni vagy az étterembe kajálni, csörögjetek, és foglalunk nektek asztalt! Ha esetleg orvosi segítség kellene, akkor is hívjatok minket, de a helyi kórház és a mentők száma is a papírokon van. Kérdés? – kérdezi mosolyogva.
- Van valami mérges, veszélyes állat a környéken? – kérdezem.
- Errefelé semmi, a vízben sem.
- Van valami áruház a közelben? – Ezt már Drew kérdezi.
- Persze. De egyszerűbb, ha taxival mentek és jöttök, a hotel előtt van egy állomás, meg az áruháznál is, de a kártyákat mutassátok fel mindenképp a sofőröknek! Ja, és a konyhában vannak edények, minden tökéletesen tiszta, de ha panasz lenne, hívjatok! – Annyiszor mondja ezt a hívjuk-dolgot, hogy kezdem azt hinni, komolyan szeretné.
- És mindenki tud angolul? - kérdezi Drew.
- Igen, taxisoknak kötelező a nyelvismeret – mosolyogja a srác, majd távozik.

Most nézek csak szét én is és Drew is. A nappalit fehérre festett falak határolják, a bútorok többsége rattan, elég hangulatos. A háló a nappaliból nyílik, ahogy a konyha is, a fürdő viszont a hálóból, ahogy a terasz is, így oda megyek először, nem is nézek szét igazán a hálóban.
- Drew, ezt nézd! – szólok neki, mire ki is jön.
- Hm, ez nem rossz – néz szét ő is. A kilátás a tengerre nyílik, van két napozóágy, egy asztal, két rattan székkel, és egy kis medencével, ami korlát helyett van, de rettenetesen hangulatos, és bár úszni nem lehet benne, de... mást mindenképp. – De a háló sem utolsó – jegyzi meg, és elindul befelé, én meg követem.
A szoba falai a hálóban is fehérek, és nem is a berendezés a furcsa, mármint... Na, az ágy, az hatalmas! Nem is vagyok benne biztos, hogy láttam-e már ekkora ágyat, pedig jártam már pár hotelben és motelben, elnöki lakosztályokon is – anno. De minden csodálatos. A hely, a szoba, az egész apartman, a hangulat, az, akivel vagyok...
- Mielőtt nagyon belemelegednénk bármibe is, mit szólsz, ha elmegyünk és bevásárolunk? Nem akarok itt semmire költeni ami nem fontos, a minibár tuti nincs benne a nyereményben – mondja, de azért magához húz és a végét már az ajkaimra suttogja. Készségesen karolom át a nyakát, és engedem, hogy irányítsa a csókot, de valahogy nagyon belemerülünk, mert a következő pillanatban az ágyon találom magam és ő felettem támaszkodik.
- Vagy előbb mégis melegedjünk bele valamibe – vigyorgok rá és finoman felfelé lökök a csípőmmel, majd ahogy felnyög, fordítok egyet magunkon.
- Milyen önálló valaki – jegyzi meg, ahogy az ingét gombolva haladok lefelé, minden szabaddá váló bőrfelületet végigcsókolgatva. – És milyen alapos – szusszanja.
- Mert a számban akarlak érezni, azonnal... de közben rájöttem, hogy szeretem végigcsókolni az oda vezető utat. – Szerelmesen mosolygok rá. Tudom, túl rózsaszín minden, de rettenetesen élvezem, hiszen őszintén szeretem őt, és az, hogy végül vele jöttem ide, és nem Scottal... nem. Már el sem tudom képzelni, hogy Scottal legyek, hogy őt érintsem, és csókoljam. Drew számomra tökéletes!



ef-chan2016. 11. 09. 00:41:58#34754
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)


A kérdés lógva marad a levegőben. Amennyire lelkes voltam, a csend annyira fájón mar belém. Keserű lesz a szám íze. Szóval valójában így állunk. Nem kellene meglepődnöm annyi minden után, mégsem esik jól.

- Josh, ez a válaszod? - Többet reméltem. Sokkal többet. A csend mar és felbőszít. Legalább mondana valamit! Igaz, már nem kell. Azt hiszem, bőven tisztán látok. - Értem.

Ezen nincs mit beszélni. Felállok, hogy kiviharozzak dohányozni. Újabban minden keresztbe tesz annak, hogy teljesen leszokjak arról a szarról is!

- Várjál már! - állít meg egy öleléssel. Mintha minimum én akartam volna bunkón itt hagyni szó nélkül, és nem ő játszaná a kukát.

- Mire? - vetem felé a kérdést sértetten. Felpiszkál, hogy még ő kezel engem bűnbakként.

- Hogy alaposan végig tudjak gondolni mindent, és adj legalább egy percet rá! 

Jó ég, Josh! - Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Percek óta ülsz szótlanul és bámulsz magad elé, Josh. Ha valamin ennyit kell gondolkodni, akkor talán jobb is, ha nem teszed! - ilyen kurva egyszerű! 

- Olyan nagy kérés lenne egy nyomorék perc?! 

Felhúz a hangsúlya. - Mit nem értesz, basszus?! Percek óta ülsz! - Ellököm magamtól, és eskü még jól is esik, ahogy az asztalnak csapódva felszisszen.

- Tudod, mit?! Baszd meg! - tör ki belőle, és még lenne képe neki elviharzani sértett hercegkisasszonyként. Gondolkodás nélkül rántom vissza a karjánál fogva.

- Oh, megint itt tartunk - szabadítja ki magát.

- Hogy értetted ezt? - Mi a fenére akart ezzel utalni?! - Hogy a faszomba értetted ezt?! - hajolok immáron 300-as vérnyomással az arcába.

- Feleslegesen erőlködsz, erre már beedzettek - vág vissza, egyenesen az elevenembe találva. El se akarom hinni.

- Te most ahhoz hasonlítod ezt a helyzetet?

- Miben más?

Még, hogy miben más?! - Mindenben! - én kurvára nem akartam belé szeretni, ő meg kurvára a nevem sóhajtva maszturbált a kibaszott fürdőmben alig pár napja! 

Felsóhajt, mintha még a bennem maradt gondolatokat is meg akarná vele kérdőjelezni.

- Persze.

Legszívesebben képen röhögném saját magam. Mikor jövök végre rá, hogy nem való nekem a szerelem? Csak félresiklik minden kibaszott próbálkozásom!

- Nem kellene ennek ennyire rohadt nehéznek lennie. Talán hiba volt. - Csak egy újabb tetves hiba. Keserű szájízzel lépnék el, elengedve nemcsak fizikálisan, de olyan értelemben is. Azonban az utam állja.

- Tűnj az utamból - sziszegem. Nem kell arcoskodnia, megértettem az üzenetet, nincs szükségem többre. 

- Nem! Nem fogok! Tudod, hogy miért nem? Mert rohadtul végig fogsz hallgatni! 

Mi a faszomnak? Nem én játszottam sem a néma Jánost, sem nem én voltam a bunkó! Mit ragozunk még ezen?! - Miért, ki kezdte ezt az egészet? - Komolyan elhiszi, hogy övé az utolsó szó?

- Te, mert egy fasz vagy, hogy nem hagysz segíteni magadon! 

- Nem szorulok rád, Josh, éppenséggel pont te vagy az, akinek… -  adnék ki magamból most már komolyan egy adag feszültséget, semmin se gondolkodva, de belém fojtja a szót, ami még inkább felkúr.

- Fejezd be ezt a mondatot, és ebben az életben engem többé nem látsz te önelégült seggfej! 

- Önelégült seggfej?! - indulok meg, egy pillanatig tényleg azzal a szándékkal, hogy egyszerűen pofán vágom. Talán csak az a szerencséje mindkettőnknek, hogy elhátrál haragom elől. - Szóval önelégült seggfej vagyok.

- Az vagy - bólint mégis merészen, amitől egyre nehezebb jót állnom magamért.

- Ha már itt tartunk, tudod, hogy te mi vagy? - Szúrni én is tudok, nem is akármilyet! - Egy naiv, önállótlan… - hülye hímkurva. A mondatot azonban ismét nem tudom befejezni, épp csak most közbevágás helyett befogja a szám saját ajkaival. Tette megdöbbent, egész addig hátrálok kótyagosan, összezavarodottan, míg fenekem az íróasztalnak nem ütközik. Eddigre azonban magamra találok, és amilyen lendülettel letámadott, olyan lendülettel fordítok a felálláson, az asztalra pakolva, tojva mindenre, könyvelésre, szerződésekre, megrendelésekre. Mert rohadjon meg, még jobban kívánom, mint eddig!... Elszáll az agyam, csak falom, csókolom, préselem az asztalba épp olyan vadul, mint amilyen indulattal az előbb ordítoztunk, belemarva az ajkaiba, és rohamtempóban hámozom ki a ruháiból. Vadállati ösztönök vezetnek. Benne akarom tudni magam, mert amíg megtehetem, az enyém. S ez az őrült gondolat megrészegít a lehető legrosszabb mód. Mert hiába vagyok gépiesen is körültekintő az előkészítésben, mégis fájdalmat okozok neki, érzem és hallom, ahogy belé vágom magam. 

Az érzés kijózanít. Akkora egy fasz vagyok!...Ebben a pillanatban semmivel sem vagyok jobb, mint Scott vagy a többiek. 

De nem akarok ugyanolyan lenni! A rohadt életbe, egyáltalán nem akarok!

Bűnbánóan hajolok az ajkaira, puha, sokkal finomabb csókra, mint korábban.  egy pillanatig az is megfordul bennem, hogy abba kellene hagyni, befejezni, kilépni, elismerni a “vereséget”, hogy tényleg csak egy faszfej vagyok, de… nem akarom így elveszíteni. Ha el kell, hát ne így!

Újra mozdulok, de sokkal finomabban, sokkal odafigyelőbben, immáron arra törekedve, hogy elérje a csúcsot. Az egész mégis olyan kegyetlenül bűntudat szagú, nem is működik. Hiába próbáltam maximálisan kielégíteni, az érzelmi töltete az egésznek olyan elbaszott, hogy az egész csak az maradhat. Szívem szerint letörölném a könnycseppet a szeméről, de nincs hozzá jogom. A néma vád a keresztem, amit el kell viselnem magammal cipelve. Bevégezve, lihegősen máris kihúzódom belőle, s gondolkodás nélkül, elöl hagyott farokkal lépnék ki, ha rajtam múlik, annyira felkavar az egész - mert csak ő képes belőlem előhozni mindent, amiről nem is tudtam, hogy létezik benne, múltkor a büszkeségem adtam lejjebb, a segítségét kérve, most meg úgy viselkedtem, mint egy vadállat…

Hangja azonban megállít. Nem ejti ki, csupán a nevem, mégis megmerevedek. Nem hagyhatom csak így itt, most már meg kell várnom, míg kiéli rajtam a dühét, elkeseredettségét, bármit, amit érez, hogy ezt tettem. Vállalnom kell a felelősséget.

- Nem azért vártam, mert nem akarok veled lenni. Nem azért, mert nem akarok Balira menni vagy együtt lakni veled. Azért, mert nem tudtam, hogy készen állok-e arra, amit szerintem észre sem vettél, hogy megkérdeztél - önt rám valami olyasmit, amit hirtelen nem tudok kezelni. 

- Mire gondolsz? - fordulok felé, hogy aztán látva az állapotát, meginduljak, és az íróasztalból előkotorjak egy adag törlőkendőt, és a kezébe nyomjam.

- Nem vetted észre, hogy megkérdezted, hogy tudnálak-e szeretni a defektjeid ellenére is? - folytatja rám mosolyogva. Ahogy az ő szájából visszhangzanak a saját szavaim, egy pillanatra zavarba jövök, de aztán igyekszem rendezni a vonásaim.

- Nem úgy… - mentegetőznék, de úgy tűnik, ma este azt a szokást vette fel, hogy minden mondatot belém fojt.

- Ne szakíts félbe, kérlek - néz egyenesen a szemembe. Ha nem épp fél perce történt őrültségem takarítaná magáról, félrepillantanék ritka alkalomként, így viszont kényszerűen állom a pillantását. - Az biztos, hogy sosem voltam még ennyire dühös - kölcsönös az érzés -, de azt hiszem, ez is csak azért van, mert még senki iránt nem éreztem igazán úgy, mint irántad. - Jó ez nekem? - Amikor elkezdtünk vitatkozni, azt hittem, itt a vége, de nem hagyhatom, hogy ez így is legyen. Nem engedlek el, és ennek csak egy oka van. Szeretlek, Drew Owen, legyen akármennyire korai és reagálj rá akárhogy.

Felkuncogok a kezem az arcom elé emelve. Istenem, de hülyék vagyunk, két címeres ökör! Én meg már azt hittem… bah!

- Olyan hülye vagy - jegyzem meg kedveskedős hangszínnel, s mielőtt megsértődhetne vagy bármi, újra közel lépve hozzá átölelem a derekánál fogva, lazán magamhoz húzva.

- Azt hittem, azon gondolkodsz, hogy közöld, hogy csak hirtelen fellángolás volt részedről, ami kettőnk között történt... - kezdek a saját gondolataimba. - Én is szeretlek, te körülményes lökedék - hajolnék közel, hogy csókkal pecsételjem meg közös vallomásunk, de a számra tapasztja a kezét megállítva. Tekintete egy merő nedvesen csillogó kiismerhetetlenség. Épp megtörném az idillt a “mi a baj?” típuskérdéssel, amikor kibukik belőle.

- Mondd még egyszer, kérlek!

Felvonom a szemöldököm. Nem igazán értem, mire akar kilyukadni, ezért is lesz inkább kérdő a hangsúlyom, ahogy újra megszólalok.

- Szeretlek?

Váratlanul ér, ahogy körbeöleli a nyakam, magához ölelve. Valahol lemaradhattam, mert nem értem, mi ütött belé. Tudatlanul viszont nem hagy sokáig.

- Most mondtad először.

Szeme ragyogó meghatottság.

- Tényleg? - lepődök meg elgondolkodva. Majd “szörnyű” gyanú éled bennem. - Ugye nem emiatt vitatkoztunk épp most? 

- Tulajdonképpen… - rendes, nem mondja rögtön, hogy de, te bunkó. Mégis felhorkanok. 

- Most még hülyébben érzem magam. Valamiért meg mertem volna rá esküdni, hogy egyértelmű, magam mellett szeretnélek tudni, és nem mint csak szexpartnert - hülyén jönne ki, ha én mondanám magamról, de valamiért eddig meg voltam róla győződve, hogy süt rólam, hogy nem az a típus vagyok, aki az egyéjszakásait hazahordaná, még kevésbé az, aki érzések nélkül belebonyolódik bármi kapcsolatszerűségbe. Márpedig mi már valami olyasmiben voltunk szerintem nyakig.

- Hát én nem mertem hinni semmit. -Hangjából régi keserű tapasztalatok hangja csendül ki. Újra megpróbálkozom birtokba venni ajkait, s másodszor már nem állít meg. Már én sem vagyok biztos semmiben, de remélem, csókunk némi magabiztossággal tölti el végre. Ezt erősítem meg sajátos stílusomban szavakkal is.

- Öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba: féltékeny és birtokló típus vagyok, ritkán emlékeztetek bárkit az érzéseimről, mert tajparasztként természetesnek vélem, hogy azok egyértelműek, de most kihangsúlyozom, szeretlek, és szeretném, ha mellettem maradnál, azt sem bánnám, ha életem végéig. Ha ez változik, arról tájékoztatni foglak, addig viszont ez maradjon az alap. Nem vagyok olyan romantikus típus, mint Scott, de csak a számomra fontos emberekkel törődöm. S csak arra vagyok piszok elviselhetetlenül féltékeny, akit annyira szeretek, hogy hosszú távon is el tudom képzelni társamként, s társamnak is akarom tudni.

- Igyekszem jól az emlékezetembe vésni - mosolyog, miközben potyogni kezdenek a könnyei. Magamhoz ölelem a hátát cirógatva. Mi vagyunk szerintem a Föld legelcseszettebb szerelmespárja.



* * *



Ritka alkalom, de zárás előtt hagyom ott a helyet, félbehagyva a papírmunkát. Mert fontosabb, hogy hazavigyem pihenni. Otthon segítek neki levetkőzni - nem mintha nem menne neki egyedül, de így mindkettőnk számára élvezetesebb -, s a fürdőbe is követem. Érzem ugyan rajta a feszültséget, de fel akarom oldani újra. Hiszen én is pontosan tisztában vagyok vele, hogy iszonyat durva voltam, nem bírna semmi olyasmit. Annál inkább vágyom rá, hogy finoman simogatva szappanozzam át becézgető csókok közepette, majd lágy masszírozással még a haját is megmossam. Ugyanilyen jóleső szeretettel dörgölöm végig tetőtől talpig a törölközővel, hogy végül az ágyban meztelenül összekucorodva fejezzük be ezt a roppant kaotikus, de végül lágyan feloldódó éjszakai szimfóniát.



* * *



- Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok! - köszönök el Mollyéktól, majd utoljára Scotthoz lépek, aki épp Joshsal pusmogott valamiről lelkesültségtől csillogó tekintettel, míg bele nem rondítottam az idillbe megjelenésemmel.

- Nos hát, mindent bele, Scott! Ne nehezítsd meg Molly életét, és igyekezz mindent megtenni, amit a doki előír, számítok rá, hogy mire hazajössz, max. rodeózunk a kerekesszékkel - veregetem hátba. Nehéz máshogy kezelnem, mint régen, nem is megy, hiába válaszol másképp, reagál másképp. - Igyekszünk majd mihamarabb meglátogatni, addig is minden nap felhívlak majd.

- Okkay! - vigyorog óvodás képpel. Néha tényleg érzem inkább a gyerekemnek, mint a barátomnak, s ez a balesetével csak fokozódott.

- Ti pedig vigyázzatok egymásra! - vigyorog. A tekintetéből süt, hogy örül nekünk, mert szerinte megváltozott körülöttünk a levegő, s mint a gyerekek, rátapintott a lényegre, pedig Joshsal megbeszéltük, egyelőre nem beszélünk neki a kapcsolatunkról. Lényegtelen, remélem. Egyelőre a fényképezésen túl semmi másra nem emlékszik.

Viszont tényleg itt a búcsú ideje, mert elindulnak az ellenőrző kapuhoz. Remélem, nyugalmas repülőútjuk lesz. Joshra pillantok, ahogy ketten maradunk.

- Mit pletykáltatok Scottal? Nagyon sztoriban volt látszólag.

- Igazából megígértette velem, hogy ráveszlek, hogy újra fotózz, meg hogy megnézem a díjnyertes képed. Nagyon ragaszkodott ehhez az emlékhez.

Félrepillantok. Utálom ezt a témát, ebből a szempontból örülök, hogy Scottot elutaztatjuk, de úgy érzem, ez a dolog üldözni fog innentől.

- Ne aggódj! Nem fogom firtatni - fűzi hozzá. Azt hiszem, olvasott az arcomról és a gesztusaimból. Valahol előny, hogy neki is megvan az élete azon része, amiről nem akar beszélni, így képes tiszteletben tartani az enyém. Talán egyszer pont ezért készítek róla egy fotósorozatot. Majd. Talán…

- Ő viszont nagyon szeretne egy példányt abból a díjnyertes képből, ne lepődj meg, ha előhozakodik vele.

- Pffff - fújtatok. Idióta! A lakásán van az eredeti előhívatott, és csak azért nem kereteztette be, mert közöltem vele, hogy akkor soha nem teszem be oda a lábam. - Az izgalmas, mert már nála van, csak nem emlékszik rá. Első dolga volt begyűjteni, miután nem voltam hajlandó róla képeket készíteni. - Ha belegondolok, hogy azért akarta, hogy aktot is csináltasson, és bevigyen a málnásba… - De szemét leszek, és nem lövöm le  a poént, hadd nyígjon, majd egyszer ráébred.

Felkuncog. - Tényleg szemét vagy mindenkivel.

- Ezt most bóknak veszem - markolok a fenekébe magabiztos mosollyal, mire csak megcsóválja a fejét, de nem csapja el a kezem. 



* * *



A hét további része intézkedéssel, szervezéssel telik, hogy az utazásunk zavartalan lehessen. Igazából nemrég voltam “nyaralni”, most mégis ég bennem a kalandvágy. Ez a kiruccanás valóban kiruccanás lesz. Ha belegondolok, valahogy a Scottal közös egyetemi ereszd el a hajam, menjünk a vakvilágba nyaralások óta nem is igazán voltam sehol mással. Ilyen szempontból rohadt önző voltam a korábbi exeimmel szemben az évi egy eltűnök egy hétre akcióimmal…

Fáradtan érek haza. Kivételesen hamar hazahoztam Josht a klubból, ezzel magam alatt vágva a fát kicsit, de valakinek ugyebár be is kellett pakolni, míg én rendeztem az ügyeket. Terveimmel ellentétben nem kérdezem meg, hogy befejezte-e a pakolást, és betett-e mindent, amit megbeszéltünk, nekem, mert a kanapén alva találok rá.

Óvatosan emelem meg, szándékomban áll bevinni a hálóba, de félúton megébred.

- Oh, elaludtam? - néz fel rám álmoskásan. Édes. Homlokon csókolom.

- Igen, de ne aggódj, aludj csak! 

- De még nem fejeztem be a pakolást - karol a nyakamba, hogy megtartsa magát, könnyítve a “terhem”.

- Nem baj, majd befejezem - kapcsolok mindent megoldok üzemmódba. Iszonyat ronda nézés a jutalmam.

- Határozottan nem. Megegyeztünk, hogy hagyod, hogy segítsek! Neked is aludnod kell! Hamarosan indulunk… - a végére visszavesz vehemenciájából. Gyanúsan észbe kapott. Sosem gondoltam róla eddig, de most határozottan eltölt az érzés: túl aranyos. 

Mélyet sóhajtok, megpróbálva lejjebb adni makacsságomból. - Egyezzünk ki abban, hogy ketten fejezzük be, utána meg beduglak az ágyba magammal együtt.

 

- Áll az alku.



Rauko2016. 05. 23. 11:34:56#34340
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~hyuuumnak


 - Épp úgy mozogtál, mint akit seggbe raktak fellépés előtt – jegyzi meg, mire összerezzenek egy picit, de mielőtt reagálhatnék, folytatja. - Ne aggódj, csak a beavatottak vehették észre. De ha nem én vagyok a "bűnelkövető", akkor teljesen lenyűgözött volna az előadás, és azt hinném, azért nem lendületesebb koreográfiával kezdtél a nyitó napon, mert egyrészt nem túl erős a forgalom, másrészt talán kissé kiestél a napi rutinból, és nem akartad rögtön valami sérüléssel nyitni, helyette inkább egy művészibben erotikus koreo mellett döntöttél. De szerintem a kinn ülők inkább csak szokásosan végignyáladzották az előadást, s meg kell valljam, egyszerre voltam rohadt féltékeny és baromi büszke is. 

- Szerencséd, hogy a válasz második fele már egész tetszett – jegyzem meg.
- Szerencséd, hogy otthon már elintéztelek, mert különben most tenném – vigyorog rám, belemenve a játékba, de nem történik semmi különös. - Öltözz át, használjuk ki, hogy nyugisabb az este, nincsenek annyian, és ráérek ránézni, jól csinálod-e a kis plusz feladataid is.
Mosolyogva nézek utána. Egyre jobban… szeretem benne, hogy ilyen. Mindent.

*  *  *

Nem tudom, mennyi lehet az idő, amikor végleg elálmosodok, és egy asztalra borulok. Nem áll szándékomban mélyen elaludni, de sikerül, tekintve, hogy Drew finom ébresztgetésére kelek csak fel.  
 - Josh, ideje indulnunk. 
- Máris – mondom álmos hangon egy hümmögés után, majd persze szedem is magam és elindulunk.



*  *  * 

 

Arra kelek fel valamikor délelőtt, hogy csörög a telefonom. Egy pillanatra összeszorul a gyomrom és a gyomorsav a torkomba kúszik. Utoljára Scott hívott rajta. Az érzés, ahogy jött, úgy megy el, hiszen rájövök: ő nem lehet az. Most nem. Nem lehet, hogy visszatért minden emléke egyetlen éjszaka alatt. Fel is veszem inkább, ennél egyszerűbb módja nincs annak, hogy megtudjam, ki az.
Meg is lep, amikor felfogom, hogy mi történik. A táncversenyt szervezők hívtak fel.
- A táncverseny szervezőségétől hívtak. – Mert még szép, hogy Drew-nak is elmesélem. - Elnézést kértek az elmaradó utazás miatt, de az eredetileg foglalt helyszínen hatalmas esőzés miatt elmosta a szállást az árvíz, és most tájékoztattak róla, hogy kipostázzák az új utat. 
- De az utazáson már rég túl kellene lennetek Scottal, nem? – Az előbb érzett vasmarok ismét a gyomrom közepébe mar.
- Nem mentünk el... – Nem szeretném ragozni a dolgot.
- Bocs, a lehető legszarabb dologra kérdeztem rá. – Lágy csókot hint a vállamra és finoman simogatja a hátam, amivel mintha… meg tudna nyugtatni. Bármennyire is összezavart a csengőhangom reggel, egyrészt meg tudom változtatni, másrészt egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy ő nem Scott. Ő Drew.
- Nem, semmi baj – hazudom. Tudom, hogy így is saját magát hibáztatja. -  Akkor már nem volt olyan a hangulat, hogy elmentünk volna. Ezek szerint nem is tudtunk volna.
- Vajon el lehet passzolni az utazás jogait? Kár lenne veszni hagyni – jegyzi meg.
- Ha megjött, majd kiderítjük.
- Igen, aztán  keresünk valakit, akit érdekelne is. Erre alhatnánk is még egy keveset. 
- Ühm, benne vagyok – mondom, és a mellkasára fekszem. Nekem éppen annyira felesleges lamentálni a múlton, mint neki.


*  *  *

Már majdnem dél van, mire felkelünk, de még nyugodtan meg tudunk itthon reggelizni, így a kávé az ő reszortja, míg én a szendvicsekért felelek. A korábbi, feszült hangulatot mintha elfújták volna, és mivel Drew telefonja állandóan csörög, ha nincs lenémítva, így most sem lep meg, hogy mire odaérne, hogy elolvass az e-mailt, meg is csörren, el is mosolyodom, de a mosoly kicsit rá is fagy az ajkaimra, ahogy beköszön a telefonba.
- Szia Molly. – Akkor ez Scott-ügy. Próbálok nem figyelni, nem akarok részinformációk miatt pánikba esni, így határtalan kötelességtudattal vajazom a szendvicseket.
- Mi történt? – kérdezem, mikor befejezte.
- Molly volt, Tom felesége. Tegnap, míg Scottnál voltunk, említett valami szakorvost, aki a Scottéhoz hasonló bénulásos esetekkel foglalkozik, és tulajdonképp most elküldött minden infót, amit tudni kell a kezelésről meg a dokiról, mert elérte a fickót, csak sürgősen szüksége lenne a válaszomra, mi legyen az üggyel. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire rámenős, bár tény, hogy tudtam, hogy sales-es munkája volt, ahol nem árt az ilyen vehemencia.
A szendvicsek és a kávé elfogyasztása közben aztán elmeséli, miből is áll ez az egész. Őszintén szólva a megoldás nagyobb része nem olyan vészes, mi az lesz, az a három napon belüli utaztatás.
- Valahogy ki kellene matekoznom ezt a pénzt – mondja ki hangosan, de inkább magának.
- Ha tudok valamit, szívesen segítek – simogatom meg a kezét.
- Köszönöm, de megoldom. – Rendben, nem vitázom.



*  *  * 


A nap nagy részében aztán nem is látom Drew-t. Timet persze igen.
- Szóval, hogy vagytok? – kérdezi, miközben takarítunk.
- Minden rendben van – mosolygok rá.
- Ugyan, Josh – sóhajt fel és a csípőjét a pultnak támasztva rám pillant. – Tényleg végig kell mennünk ezeken a körökön? – Elmerengek. Nem, nem kellene, és jó is lenne valakinek elmondani, így el is mesélem neki, hogy amikor reggel felvert a telefonom, azt hittem, el fogom hányni magam és percekig tartott feldolgozni, hogy nem Scott fekszik mellettem.  Ő hümmögve hallgat, majd amikor befejeztem, megszólal.
- Tudod, szerintem az lenne a fura, ha jól lennél. – Értetlenül nézhetek, mert gyorsan magyarázni is kezd. – Úgy értem, hogy azért volt egy elég komoly pszichés betegséged, aztán együtt voltál egy pasival, akit életedben először talán szerettél is egy picit, de a ribanc-időszakod óta először meg is erőszakolt. Erre most együtt vagy a legjobb barátjával, mert együtt vagytok, nem? – kérdezi.
- Így végighallgatva olyan az életem, mint valami elcseszett szappanopera – sóhajtok fel. – Amúgy nem tudom, hogy együtt vagyunk-e hivatalosan. Nála lakom, vele alszok, de ilyen részletesen még nem mentünk bele a dologba, hogy akkor ez most szexpartnerség vagy párkapcsolat, de szerintem az utóbbi. Mellesleg mikor mondtam én el neked ennyi mindent? – nézek rá.
- Vannak gyenge pillanataid - nevet fel, oldva picit a feszültséget.

Délután jön egy futár és átad egy csomagot, így végre van okom megint bemenni Drew irodájába. Egész nap bent dolgozott, nem is zavartam túl sokszor.
- Igen?
- Bocsi, hogy zavarlak, mert nem olyan fontos, csak gondoltam, behozom ezt a küldeményt. Egy futár hozta, és ahogy nézem, a táncverseny szervezőségétől jött – mondom.
- Máris megjött az új jegy? Nem lacafacáztak. 
- Nem nagyon. – Átadom a levelet, de meglepetésemre nem teszi félre, inkább a laptop kerül háttérbe, miközben ő a levelet bontja ki.
- Nem ülsz le?
- Megígértem, hogy segítek telepakolni a pultot.
- Tim megoldja, máskor is megoldotta már, ezért fizetem.
Hát, oké…
- Nézd! Két hét időintervallumban lehet foglalni három napot Balira. Jól hangzik.
- Mire akarsz kilyukadni? – nézek rá. Azt hittem, nem megyünk, mert Scott meg pénz.  
- Egy hétfő-szerda intervallumra el is mehetnénk akár, akkor nem lenne nagyon meló a hellyel, ha előre leegyeztetünk mindent.
- Nem arról volt szó, hogy Scott dolgát kellene megoldani, és hogy az épp elég lesz anyagilag?
- Mindent átgondoltam, igaz, kajára nem nagyon marad pénzem, de ha elmegyünk ide, három napig tuti van napi három étkezésem, mert állják – mondja, én meg meglepve nézek rá. - Scott repjegye meglesz Scott megtakarításának egy kis részéből. Sem ő, sem én magamtól nem várhatom el, hogy mindent én álljak, csak azért, mert nem képes most magáról gondoskodni. A napi dolgai meglesznek a fizetése megmaradó részéből és az én fizum egy részéből. Elvileg váratlan kiadás nem lesz, ha mégis, majd veszek fel hitelt. A lakásom elég fedezet arra, hogy akár jelentősebb összeget is kapjak – darálja. Persze, hitelt... - Aztán meg majd úgy csinálok, mint a koleszben anno. Scottal rengeteget spóroltunk olyanokon, hogy nem ettünk, csak zsíros kenyeret meg hasonlókat. Mikor nekiindultunk a vállalkozással,  akkor pedig fél évig egy 20 négyzetméteres kis szobában laktunk ketten. 
Egy pillanat alatt mérlegelek. Igen, jó lenne elmenni, mindkettőnkre ráférne egy kis lazítás. De ez a legmegfelelőbb pillanat? Ez. Van rá pénz? Ezek szerint van, csak kajára nem marad. Akkor itt az ideje, hogy én is kivegyem részem a közös életünkből.
- Jó, benne vagyok, de egy feltételem van. Eszel rendesen velem, az én pénzemből.
- Nem várhatod el, hogy elnézem, hogy eltartasz, bőven nagyobb az önbecsülésem és az egóm – támad rám azonnal. - Egyáltalán nem tartanálak el. Drew, gondolj már bele. Értem én, hogy úgy vagy összetéve, hogy mindenki problémáját meg akarod oldani, de nem tarthatsz el mindenkit. Nálad lakom, használok mindent, eszek, természetes, hogy beleadok, te is ragaszkodnál hozzá, hogy fizess a dolgokba, ha fordítva lennénk, és nálam laknál. Ráadásul ha a felét fizetem a dolgoknak, akkor te is kijönnél, nem igaz? Ha kizársz az életedből, akkor semmi értelme semminek.
Őszinte vagyok vele, mert így látom. Már belementem egy olyan kapcsolatba, ahol nem volt tiszta minden és nem adott bele mindenki mindent – vagy túl sokat is adott bele, nem is tudom. De ezt a hibát kétszer nem követem el. Scott túlságosan… szeretett, azt hiszem, talán picit ebbe őrült bele, Drew meg nem szeretne eléggé ahhoz, hogy ténylegesen közös legyen az életünk? Nem hagyom.
- Igazad van, sajnálom... hülyén vagyok összetéve – mondja. - Mindig megkapom mindenkitől. De tudnál ennek ellenére szeretni, így, ilyen defektesen? Úgy, hogy konkrétan veszekedned kell velem, hogy beadjam ilyesmikkel kapcsolatban a derekam? És eljönnél velem Balira, élvezve az egészet ezek után is? – kérdezi, de szerintem nem esett le neki, hogy mit is mondott igazán. Most mondjam el neki én? Mi a frászt csináljak most? – Josh, ez a válaszod? – kérdezi, furcsa, számomra eléggé megfejhetetlen hangon. Ha más lenne, azt mondanám, hogy kicsit szomorú és kétségbeesett, de ő Drew. De megint túl sokáig hallgatok, mert hirtelen feláll és elindul kifelé. – Értem.
- Várjál már! – lendülök utána és hátulról át is ölelem.
- Mire? – kérdezi, most meg már sértett hangon.
- Hogy alaposan végig tudjak gondolni mindent, és adj legalább egy percet rá! – jegyzem meg én is idegesen, de még nem kiabálva.
- Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Percek óta ülsz szótlanul és bámulsz magad elé, Josh. Ha valamin ennyit kell gondolkodni, akkor talán jobb is, ha nem teszed! – A végére viszont ő felemeli a hangját, ami engem is felmérgesít – még jobban.
- Olyan nagy kérés lenne egy nyomorék perc?! – kérdezem.
- Mit nem értesz, basszus?! Percek óta ülsz! – Hirtelen ellöki magáról a kezem, emiatt hátra is tántorodom, és az asztalnak esek. Mivel még mindig érzékeny a fenekem, fel is szisszenek, de láthatóan nem lát át a haragján, csalódottságán.
- Tudod mit?! Baszd meg! – ordítok rá és elindulok mellette, de most ő nem enged engem, elkapja a karom és visszaránt. – Oh, megint itt tartunk – morranok fel és kirántom a karom az ujjai közül.
- Hogy értetted ezt? – kérdezi, de nem felelek. – Hogy a faszomba értetted ezt?! – üvölti egyenesen az arcomba.
- Feleslegesen erőlködsz, erre már beedzettek – mondom egyenesen az arcába.
- Te most ahhoz hasonlítod ezt a helyzetet?
- Miben más? – nézek rá.
- Mindenben!
- Persze – sóhajtok fel.
- Nem kellene ennek ennyire rohadt nehéznek lennie. Talán hiba volt. – Elenged és kilépne mellettem, de utána megyek, elé állok és nem engedem ki. – Tűnj az utamból – sziszegi az arcomba.
- Nem! Nem fogok! Tudod, hogy miért nem? Mert rohadtul végig fogsz hallgatni!
- Miért, ki kezdte ezt az egészet?
- Te, mert egy fasz vagy, hogy nem hagysz segíteni magadon!
- Nem szorulok rád, Josh, éppenséggel pont te vagy az, akinek…
- Fejezd be ezt a mondatot, és ebben az életben engem többé nem látsz, te önelégült seggfej! – Egyre idegesebb vagyok, ez így nem jó. Arra sem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös.
- Önelégült seggfej?! – Elindul felém, és valahogy akaratlanul is hátrálok, de pont az ajtó melletti falnak. – Szóval önelégült seggfej vagyok.
- Az vagy – bólintok.
- Ha már itt tartunk, tudod, hogy te mi vagy? Egy naiv, önállótlan…
Ha ezt hagyom neki befejezni, tényleg itt fogom hagyni a francba, így inkább csak előre lendülök és az ajkaimat az övére tapasztom. Meglepem, azt hiszem, hiszen az íróasztaláig hátrál, de amint eléri, hirtelen megfordít és már fent is fekszem egy halom papír tetején. Azt hiszem, ő most ugyanannyira nem tud gondolkodni, mint én, így csak az kezd lényegessé válni, hogy faljuk egymást, csak pillanatok kellenek, hogy vért érezzek a számban, majd szabályszerűen leszaggassa rólam a nadrágot és az alsót. Ha most józan eszemnél lennék, egészen biztosan tiltakoznék, de egyszerűn végig sem tudom gondolni, ami történik. Túl jó, túl ideges vagyok, túl… túlságosan félek, hogy ha belegondolok, befejezzük és akkor kisétál az életemből.
Mégis, minden vadság, minden vérízű csók ellenére is olyan hihetetlen gyengédséggel tágít ki, amennyire csak lehet, miközben még mindig pont annyira dühös rám, mint én rá. Hogy ezt honnan tudom? Abból, amikor mozogni kezd bennem. Egy pillanatban annyira hirtelen löki belém magát, hogy fájdalmamban nyögök fel, ami mintha azonnal kijózanítaná. Őt is és engem is. Nem vagyunk már idióta kölykök… Idióta felnőttek vagyunk.
Az ajkaimra hajol, megcsókol, és egy pontig azt hiszem, hogy abba is hagyja, kihúzódik belőlem és magamra hagy, de nem. Szó és további csók nélkül fejezi be, és én magamban már el is könyvelem, hogy vége. Miközben elélvezek, egy kósza könnycsepp gyűlik a szemembe, amit ő persze félre is ért, látom az arcán. Fájdalom? Talán. Csalódottság biztosan.
Amikor ő is megremeg, minden eddigi romantikát nélkülözve csak kihúzódik belőlem és elindulna kifelé.
- Drew. – A hangomra megáll, de nem fordul meg. – Nem azért vártam, mert nem akarok veled lenni. Nem azért, mert nem akarok Balira menni vagy együtt lakni veled. Azért, mert nem tudtam, hogy készen állok-e arra, amit szerintem észre sem vettél, hogy megkérdeztél.
- Mire gondolsz? – fordul felém, és el is indul, de nem áll meg előttem, hanem az íróasztala mögé megy és az egyik fiókot kihúzva – mert ugye ezt hallom – egy csomag nedves törlőkendőt ad a kezembe.
- Nem vetted észre, hogy megkérdezted, hogy tudnálak-e szeretni a defektjeid ellenére is? – mosolygok rá. A szemei egy pillanatra kikerekednek, de csak egy pillanat, gyorsan rendezi is a vonásait.
- Nem úgy…
- Ne szakíts félbe, kérlek – nézek rá, miközben minden tekintélyem oda, hiszen a magját törlöm ki épp magamból. – Az biztos, hogy sosem voltam még ennyire dühös, de azt hiszem, ez is csak azért van, mert még senki iránt nem éreztem igazán úgy, mint irántad. – Ahogy végzek, felülök az asztalon, bár ezeknek a papíroknak már mindegy, a jegyek meg legalább le vannak esve a földre, látom is őket, azokat legalább nem basztuk szét, szó szerint. – Amikor elkezdtünk vitatkozni, azt hittem, itt a vége, de nem hagyhatom, hogy ez így is legyen. Nem engedlek el és ennek csak egy oka van. Szeretlek, Drew Owen, legyen ez akármennyire korai és reagálj rá akárhogy.


ef-chan2016. 05. 08. 14:46:33#34279
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: (Joshnak)


Nem álmodom kifejezetten, csak belep valami nem megszokott, mégis roppant kellemes érzés alaktalanul, hogy lágyan piszkálni kezdjen. Melegség tölt el, s egyre inkább magamhoz ölelem ezt a szétáradó forróságot. Képek kúsznak be a szemem elé. Kívánatosan rózsaszín ajkak, hihetetlen sárgsászőke tincsek, kipirult arc, forró leheletpárák. Mind káprázat, mégis mind valós, az enyém, megérinthetem - önt el a bizonyosság, miközben a forró lüktetés egy pontba koncentrálódik. Saját testem, saját vágyam lüktet tovahullámzón, az ismeretlen, mégis ismerős ujjak érintésére, s fel sem kell nyitnom a szemem, csak mély levegőt vennem, eltelítve a tüdőm az illatával, hogy tudjam, ki és mit művel velem épp - cseppet sem bánom ám eme merényletet. Hogy bánnám, mikor a fenekének íve olyan csábító, s ahogy súlya "fogy" - mintha el akarna tűnni -, majd visszaereszkedik a csípőmre - újra nyomatékosítva valóságosságát -, ingerel, felajz teljesen.
Akkor is akarnám, ha még mindig Scottal lenne! - mégha ez is a világ egyik legbűnösebb gondolata... Felnyúlok érte, hogy magamhoz húzzam - sajnálom, Scott, de az emlékeiddel együtt őt már nem kaphatod vissza, nem tudnám visszaadni, s nem tudnám magam sem neked odaadni még annyira sem, mint korábban. Birtoklón, szenvedélyesen, az "akarlak" ezer színárnyalatával telve marok az ajkaira. Mindig is irritált, hogy nem akart semmit az élettől, hogy csak úgy létezett, szenvedett bele a világba, de most, hogy ezernyi akarokkal telt meg ő is, még inkább magához láncolja minden gondolatom. 
Vajon mikor kezdtem vonzódni? És mikor lettem szerelmes? 
Sokszor vágta a fejemhez, hogy nem érdekel, mi van vele, mi lesz vele, vagy úgy egyáltalán semmi, ami vele kapcsolatos, de sosem, egyetlen egyszer sem volt igazán igaza, azt hiszem. Mocskosan édes kis drog, észre se vettem, s függője lettem annyira, hogy nem tudom türtőztetni magam.
Kezem a boxerébe csusszan, hogy simogatón markolászhassam a fenekét, miközben elhajol a csókból, s végre veszem a lustaságom, és felpillantok rá. A ködös zűrzavar a tekintetében: varázslatos.
- Akarlak - súgom, leheletemmel nyaka érzékeny bőrét csiklandozva.
- Nem lehet. A tánc... este... - gyenge kifogás mind. Hangján érezni is, hogy maga sem gondolja másképp, épp csak a kötelesség próbáltatja be vele ezeket a gyenge indokokat.
- Akkor is akarlak, Josh - súgom mélyített hangon, amelyre eddig minden alkalmi és hosszabb távú partnerem azt mondta, a szexepilem, mert ellenállhatatlanná tesz, bármit is mondok. S lehet benne valami, mert érezhetően elbizonytalanodik eddig is harmatgyenge tiltakozása.
- De... de a fellépés... - hagyja a fenébe a mondatot, s pont ezzel bátorít fel végleg. Egyetlen mozdulattal fordítok a helyzetünkön, magam alá teperve finom, karcsú alakját, hogy megfoszthassam maradék ruhadarabaitól is. Ruháival fenntartása utolsó morzsáit is lesöpröm, minden tagja ellazul, s csak arra vár, hogy felfaljam. Lehet, pontosabb lenne azt mondani, hogy követeli, mert nem várja meg, míg magamtól amúgy is megtenném a következő lépést, karjai a nyakam köré kulcsolódnak, hogy  felhúzza magát, és közben az ajkaimra marjon szenvedélyesen. De hevessége csak megmosolyogtat, könnyedén veszem át az irányítást a csók felett egészen magamhoz szorítva törékenynek tűnő, de valójában nagyon is erős, kis testét. Igyekszem addig mardosni ajkait, míg egész el nem kábul, de saját türelmetlenségem végül zihálva eltép tőle, hogy egyrészt hagyjam, hogy lehámozza rólam a ruhát, másrészt betámadhassam édes kis mellbimbóit ajkammal, majd ahogy szabadul kezem, a szabadon maradt másik halmocskát ujjaimmal. 
Édesen fűszeres ~ ennyi, ami eszembe jut az ízét érezve a számban. Kívánatosan kesernyés, vergődő tünemény. S milyen piszkosul ügyes! Bár gonosz a gondolat, nem csodálom, hogy egykor simán megélt a testéből. Olyan kis kéjenc, amilyen talán még egy partnerem sem volt, s nem csak incselkedik ágyékát nekem nyomva, jelezve saját vágyait, s erőteljesen kifejezve saját türelmetlenségét, de lenyűgözően jól illeszkedik is minden mozdulatomhoz. Nem is lep meg, hogy úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást, pontosan tudva, hogyan tegyünk a másik kedvére. 
Aljas, "kínzó" gondolatokkal hajolok el tőle, hogy ködösült tekintetébe nézhessek: - Legszívesebben holnap reggelig dugnálak, Josh - mosolyodom el sármosan, csábítón, incselkedővé téve amúgy komoly kijelentésem. - Mindig, reggeltől estig...
- Én... én el fogok élvezni, mielőtt bármi történik, ha ilyeneket mondasz - súgja szemrehányóan. Magamban kuncogok, bár szemem talán így is elárul, de nem húzom tovább az agyát, az éjjeliszekrény felé nyúlok, hogy gyakorlott, szinte vak mozdulattal kotorjam elő a síkosítót. Izgató, ahogy már a tubus látványától felnyög. 
- Húzd fel szépen a lábaidat - utasítom saját kedvtelésemnek engedve végigsimítva a combján. Azonnal mozdul, ami megint megmosolyogtat, egyben elégedettséggel is tölt el, ahogy kitárulkozik előttem, mindent készségesen felajánlva, amit csak adhat. Hogy jobban hozzáférjek, az egyik párnát a dereka alá gyömöszölöm, majd lehajolva húzom egy egészen picit az időt azzal, hogy végigszimatolom vágyát - perverzióm, igen.
- Drew... - nyöszörög fel zaklatottan. - nagyon akarlak... kérlek, ne húzd az időt!
Nem tehetek róla, előtör belőlem a gonosz piszkálódhatnék és kegyetlen időhúzási hajlam.
- Mit akarsz, mit tegyek veled? - hajolok fel ismét, élveteg mód figyelve az arca rezdüléseit. 
Nyel egyet, de válasz helyett cselekszik, s apró nyögést csal ki belőlem, ahogy a férfiasságomra szorít finoman. - Ezt, magamban! Most! - egy cseppet sem kertel, olyan ártatlan arccal ejti ki a legbujább gondolatait is, mintha csak arról beszélne, odakinn épp besötétedett, épp csak a nyöszörgős hangszíne, s a követelőzősből könyörgősbe áthajló hangsúlya nem illik ebbe a képbe, ami még inkább feltüzel. - Kérlek... Úgy akarok elmenni, hogy bennem vagy...
Lehet ilyen kérésnek nemet mondani? Magam sem teszem meg, de azzal még ebben a kifordult helyzetben is tisztában vagyok, hogy nem lehetek durva - most semmiképp sem.
Finom puszit kap az ajkaira, majd visszahajolok, és miközben a síkosítóból már nyomok a kezemre, finoman végignyalok megremegő vágyán. Nem viszem túlzásba, mert önző mód teljesíteni akarom a kérését, mert kétségtelen, az számomra is a legjobb opció, ezért nem tökölök sokat, máris "kopogtatok" bejáratán, finoman vezetve belé ujjam. Tényleg türelmetlen ~ vigyorgok magamban, feneke úgy szippantja magába az ujjam, hogy az már nekem "fáj", hiszen annyira elkap engem is az odalenti lüktetés.
De legalább mindkettőnk számára vigasztaló tény, hogy hamar enged, mert mire elhajolok, pedig nem vittem túlzásba, mert zubog a vérem minden porcikámban, addigra felkészült. Legékesebb bizonyítéka ennek az, amilyen könnyedén belé tudom lökni magam. A forrósága viszont valóban az utolsó csepp a pohárban, mielőtt elszabadulna minden ösztönöm.

Fergeteges volt. Nyugodalmasan, kisimult arccal lustálkodom az ágyon, félig csukott szemem mögül azért végig figyelve - a laza ölelés meg alaptartozék. Sokszor megkaptam már, hogy ez annyira nem rám vall, mégis imádok szeretkezés után ölelkezni. Scott szerint ez olyan passzív dolog, pedig dehogy, ez kifejezetten abból a domináns birtoklásvágyamból táplálkozik, amellyel körbehálózom minden olyan partnerem, aki fontos, és akit nem akarok elengedni. Legyen ez a mozdulat féltékeny, agresszív, védelmező, gyengéd vagy akármilyen, mindig egy dolgot fejez ki: az enyém vagy.
- Fel kellene kelni és lezuhanyozni - fújja ki a levegőt hosszan, kicsusszanva a karom alól. Utánakapok, ilyen könnyedén nem menekülhet. Nem adtam rá engedélyt. Meg is feddem finom csókkal, mielőtt mégiscsak áldásom adnám az ötletére.
- Te kezded. Addig elintézek pár telefont.

* * * 

Annyi minden történt mostanában, hogy furcsa ez a nagy nyugalom és béke, amely körbeleng. Jól érzem magam - csúnya lenne nem így érezném magam azután, hogy aludtam egy nagyot, és aztán az ébresztőm is kifejezetten kellemes volt -, a klubban minden jól alakul, igaz, a forgalom egyelőre gyér, de minden flottul megy, a megszokott színvonalon. Biztos vagyok benne, hogy hamar visszatérnek azok, akik korábban is kedvelték ezt a helyet. Az új táncosok fantasztikusak, minden beszállító időben befutott, még kipakolni is volt idő mindent, és eddig senki sem volt indokolatlanul mocsok részeg se, hogy kötözködni támadjon kedve. Még arra is bőven volt időm, hogy minden körülményt figyelembe véve válasszam ki gondosan Josh mai fellépőruháját.  
Szerintem soha ilyen szolidat nem választottam még. Nem tehetek róla, de ha belegondolok, hogy valaki más is a meztelen bőrén legeltetheti a szemét, máris féltékenynek érzem magam. Nem is értem, Scott hogy bírta elviselni...
Na jó, egy egészen halvány elképzelésem van róla. S pont emiatt értem meg még inkább, miért akkor lett feldúltabb, mikor lesmároltam az akkor még pasiját a táncversenyen...
Magamban megállapítom, hogy ritka nagy fasz vagyok, s hogy milyen igazam van, mutatja, hogy jó megszokásként rontok Josh öltözőjébe mindenféle kopogás nélkül. Soha nem kopogtam, miért pont most kezdeném el ugyebár?
- Hm, tetszik ez a fogadtatás - állapítom meg hangosan, némi kaján éllel a hangomban, ahogy végigpillantok rajta. Komolyan, még a zokni is pont jó helyen van, hogy még nem került le. Kifejezetten szórakoztat annak ellenére, hogy már nem rezzen össze, és nem is kap maga elé semmit, mint korábban. (Nem mellesleg Scott sincs épp benne.)
Így belegondolva félelmetes, hányszor és hányféleképpen láttam már ebben a helyiségben. Mégis... hazudnék, ha nem most tetszene a legjobban.
A fellépőruhát a spanyolfalra teszem, és közelebb lépek. Fürkészen figyelem, miközben utalón a fenekére simítok. - Hogy vagy?
- Kifejezetten kellemesen. Nem fáj annyira, nem hiszem, hogy gondom lenne belőle - mosolyog minden erőltetettség nélkül, ezért hiszek neki.
- Akkor rendben - nyugtázom is az információt engedve a késztetésnek, hogy újabb röpke csókot lopjak tőle. Hülye dolog, de hogy ezen a helyen tehetem, még édesebb, mint máshol. Na, de hagyom készülődni, mielőtt megint nem bírok magammal! 
- Meg fogsz nézni? - szól utánam, megállítva egy pillanatra. Megtámaszkodom az ajtóban, úgy nézek vissza rá, szemkontaktussal erősítve meg ígéretem.
- Még van egy kis dolgom, de biztosan végzek, mire te következel.

* * * 

Bevezetek még pár tételt a könyvelésbe, mellé tűzve a számlákat, majd kinézek Timre, hogy minden rendben van-e a pult körül, s mivel alapvetően minden kerek, az este is nyugisabb, na meg mert meg is ígértem, a színpad közelébe sétálok. Nagyjából középre helyezkedek, hogy teljesen szemből láthassam az előadást. Épp véget ér a felkonferálás, és Josh rajongói magja tapsol épp, ahogy fellép a színpadra. 
Hasonló érzés kap el, mint korábban - akkor, mikor legutoljára láttam táncolni -, bár most nem azzal vezetem le az ingert, hogy bevágódom a wc-be megkúrni egy random srácot. Miért tenném, mikor most kiélhetem majd a vágyaim vele is? Bár előbb még hagyom pihenni, sok lenne a jóból mára mindkettőnknek, de főleg neki.
Amikor végez, máris hátraindulok, hogy az öltözőben várjam meg. Nem kell sokat ácsorognom, hamar betoppan, és - ilyet sem élt még ez a szoba - tekintete felragyog, ahogy megpillant.
- Na, milyen voltam? - lép elém csupa mosolyként.
Kritikus pillantással felelek a kérdésre, majd korábbi stílusomban, nyers őszintén jelentem ki: - Épp úgy mozogtál, mint akit seggbe raktak fellépés előtt.
Fancsali képére nem bírom tovább, felkuncogok: - Ne aggódj, csak a beavatottak vehették észre - kacsintok rá.  - De ha nem én vagyok a "bűnelkövető", akkor teljesen lenyűgözött volna az előadás, és azt hinném, azért nem lendületesebb koreográfiával kezdtél a nyitó napon, mert egyrészt nem túl erős a forgalom, másrészt talán kissé kiestél a napi rutinból, és nem akartad rögtön valami sérüléssel nyitni, helyette inkább egy művészibben erotikus koreo mellett döntöttél. De szerintem a kinn ülők inkább csak szokásosan végignyáladzották az előadást, s meg kell valljam, egyszerre voltam rohadt féltékeny és baromi büszke is. 
Bár a nevetés miatt duzzogóssá vált, a kis "elemzés" végére egész megenyhül, bár azért még tettetve kicsit, felhúzott orral válaszol: - Szerencséd, hogy a válasz második fele már egész tetszett.
A derekánál fogva húzom magamhoz, hogy pimasz puszit nyomjak az ajkaira: - Szerencséd, hogy otthon már elintéztelek, mert különben most tenném - vigyorgok rá, de aztán csak magam is lenyugtatón a homlokára csókolok, szándékosan összekócolva. - Öltözz át, használjuk ki, hogy nyugisabb az este, nincsenek annyian, és ráérek ránézni, jól csinálod-e a kis plusz feladataid is.
Igen, ez is én vagyok, valahol mélyen igazat kell adnom az összes eddigi páromnak: nálam mindig minimum holtversenyben első helyen van a munka.


* * * 

Látszik, hogy nincs hozzászokva az éjszakázáshoz, mert a fellépése után már mehet is haza, és csak ritkán, azt is az utóbbi időben maradt tovább éjszaka. Arról nem is beszélve, hogy este jól le is harcolta magát duplán - az egyikben benne volt a kezem, bár teljes nyugalommal vallom magam ártatlannak, mert nem én kezdtem. Nem csoda hát, ha kora reggelre, mire hazaindulnánk, már az asztalon alszik, egy ideje már a zakóm a takarója jobb híján, mert nem volt más, amit ráteríthettem volna. Magam viszont még legyűrtem, amit muszáj volt, mert tudom, hogy ha nem teszem meg, csak magammal baszok ki, mert akkor a következő nap már úgy indul, hogy még több melóm van - pontosan annyival, amennyit meghagytam ugye előző napról.
Még beszélek pár szót Timmel, majd hazaengedem őt is, kettesben maradunk az alvó Josh-sal. Mazochista vagyok talán halványan, de vagy jó tíz percig állok az ajtóban, figyelve alvó alakját, legfőképp arcát. Akárhogy is, ideje lenne indulni, viszont nincs ingerenciám arra, hogy megzavarjam az álmát. Sokkal inkább van valami olyasmire, amire a bátyám halála óta nem volt: le szeretném fényképezni. 
Szigorúan elhessegetem az ingert, majd finoman a hátára simítok: - Josh, ideje indulnunk. 
- Hmmm - mormog válaszul, de lassan felnyílik a szeme, és álmoskásan megdörgöli kicsit az arcát. - Máris - adja jelét annak, milyen könnyen ébred, ugyanilyen könnyedén pukkad szét bennem is a varázs, s a korábbi inger azzal kapcsolatban, hogy fényképre kívánkozik az arca, elpárolog.

* * * 
 

Telefoncsörgésre ébredek. Bár a tény nem szokatlan, mégis különös, hogy mégsem a megszokott hang vágja keresztül az álmaim. Mire felnézek, már Josh is mozdul. Igaz, neki is akad telefonja, bár még egyszer sem hallottam csörögni, mióta itt lakik. 
- Igen, tessék - szól a telefonba álmoskás hangon, kissé értetlenül. Utóbbi arckifejezés először elmélyül, majd meglepetéssé alakul át, míg hümmögve hallgatja a másik oldal mondanivalóját. Aztán még mindig kábán az ébredéstől és a hírtől nyomja ki a telefont. 
- A táncverseny szervezőségétől hívtak - kezdi mesélni, mire feljebb szökik a szemöldököm kérdőn. - Elnézést kértek az elmaradó utazás miatt, de az eredetileg foglalt helyszínen hatalmas esőzés miatt elmosta a szállást az árvíz, és most tájékoztattak róla, hogy kipostázzák az új utat. 
Alapvetően vesztettem el ezzel kapcsolatban a fonalat.- De az utazáson már rég túl kellene lennetek Scottal, nem? - kissé érzéketlenre sikerül a kérdés, de hát még az egy hetes eltűnésem alatt kellett volna utazni, és nekik passzoltam át a lehetőséget.
-Nem mentünk el... -feleli tömören, arca viszont megkomorodik, ráébresztve, milyen rossz témát is pendítettem meg. 
- Bocs, a lehető legszarabb dologra kérdeztem rá - csókolok a vállára, finoman végigcirógatva a hátán.
- Nem, semmi baj. Akkor már nem volt olyan a hangulat, hogy elmentünk volna. Ezek szerint nem is tudtunk volna.
Rossz belegondolni, hogy pont akkor nem voltam itt Scottnak, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Más kérdés, hogy semmi, de semmi segítséget nem jelentettem volna, mert magam is magam alatt voltam. Bár az is igaz, hogy ennek ellenére biztosan jót tett volna Scottnak, ha érezhette volna a jelenlétem. Még a legpokrócabb hangulatomban is megelégedett azzal, hogy az ölembe fektetheti a fejét, vagy nekem dőlhet, azt még eltűrtem tőle a legvacakabb hangulataimban is.
Most viszont már kár ezen gondolkodnom. Ami megtörtént megtörtént.
-Vajon el lehet passzolni az utazás jogait? Kár lenne veszni hagyni. 
Mi viszont nem fogunk ráérni, hiszen Scottal kell foglalkozni. Nem hagynám itt egy napra sem. 
- Ha megjött, majd kiderítjük - feleli rá azt, amit tulajdonképp én is gondolok.
- Igen, aztán  keresünk valakit, akit érdekelne is. - Örülök, hogy egyetértünk ebben a kérdésben is, még ha meg is mosolyogtat. Szerintem sosem volt közöttünk fél percnél tovább egyetértés egészen addig, míg el nem utaztam, és haza nem jöttem. - Erre alhatnánk is még egy keveset. 
-Ühm, benne vagyok - simul vissza a mellkasomra, ezzel újabb közös megegyezés születik közöttünk, s szerintem fél perc sem kell, a magam részéről újra mélyen alszom.

* * *

Kivételesen otthon reggelizünk. Szendvicseket tesz össze, míg én kávét főzök. A csomag már összekészítve, a délelőtt azzal kezdődik, hogy beugrunk Scotthoz. 
Épp letelepedek a két bögre kávéval, mikor vad csipogásba kezd a telefonom, értesítve róla, hogy e-mailem érkezett, de mielőtt megnézhetném, csörögni is kezd a készülék. Forgalmas ez a napkezdet, még jó, hogy most legalább nem ébreszt idő előtt. A kijelzőre pillantva viszont szerintem verem Josh korábbi értetlenkedős arckifejezését a sajátommal. - Szia Molly - veszem fel a telefont.
- Szia Drew. Elnézést a számodra talán korai zavarásért, de sikerült elérnem a doktort, akit említettem, e-mailben küldtem egy csomó tájékoztató, meg részletesen leírtam, mire lehetne számítani körülbelül mennyiért. S csak azért hívlak, mert sürgős lenne dönteni a dologról, a dokinak holnapra ígértem, hogy választ adok, mert elég záros a határidő, amin belül el kellene juttatni Scottot az ország másik felébe - zúdítja rám a tömérdek infót a nő. Tényleg nem piszmogott, hanem nekilátott utánajárni a dolgoknak, kivívva döbbenetem mellett az elismerésemet is. 
- J-jó, mindenképp átfutom még ma, és visszajelzek, előre is bocs, ha ez a visszajelzés az éjszaka közepén lesz, szóval szerintem némítsd majd a telefonod, megírom, mire jutottam, és... hát kösz a gyors szervezkedést.
- Mi történt? - kérdez rá Josh, ahogy leteszem. Talán túlságosan is látszik rajtam, hogy le lettem dózerolva. Pedig az az én szokásom...
- Molly volt, Tom felesége. Tegnap, míg Scottnál voltunk, említett valami szakorvost, aki a Scottéhoz hasonló bénulásos esetekkel foglalkozik, és tulajdonképp most elküldött minden infót, amit tudni kell a kezelésről meg a dokiról, mert elérte a fickót, csak sürgősen szüksége lenne a válaszomra, mi legyen az üggyel. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire rámenős, bár tény, hogy tudtam, hogy sales-es munkája volt, ahol nem árt az ilyen vehemencia.
A reggeli további része azzal zajlik, hogy hangosan összefoglalom evés közben azt, amit Molly küldött, mivel Joshra is tartozik a dolog.
A doki módszere egyelőre még mindig a kísérleti fázisban van, most indul majd egy újabb tesztcsoport, viszont pont emiatt alapvetően nem garantál semmit - bár egyébként sem szokásuk az ilyen orvosoknak sikerrel kecsegtetni a hozzátartozókat, nehogy perre menjenek, ha tényleg nem történik semmi -, viszont Scott még bekerülhet a tesztcsoportba, hiszen különösképp érdekes az esete, ehhez azonban szükség van arra, hogy három nap múlva a dokinál legyen, a kórházban. Ez a része a nehéz eset, mert ennyire hirtelen igen drága még belföldi repjegyet is váltani, ráadásul Scott állapota miatt külön nehézkes lesz szolgáltatót találni, aki hajlandó átutaztatni a kontinens másik felébe. A jó hír, hogy maga a kezelés alig kerülne valamibe a napi átalányon kívül, ami az étkezéseket foglalja magában, mert a kórházhoz tartozó egyetem és azon keresztül tulajdonképp maga az állam támogatja a kísérleti projektet. 
- Valahogy ki kellene matekoznom ezt a pénzt - állapítom meg a végén. Egy ilyen lehetőséget nem engedhetek ki a kezeim közül, még ha csak kicsi is a remény arra, hogy Scott jól bírja majd a kezelést, és valószínűleg mellé meg kellene oldanom valahogy a kapcsolattartást is vele. Mert igényelni fogja a jelenlétünket továbbra is, ebben biztos vagyok.
- Ha tudok valamit, szívesen segítek - simítja a kezemre a kezét biztatón.
Rámosolygok, de talán még őt sem lepi meg, hogy elhárítom a segítséget, mert bár egyszer már kértem, továbbra sem erősségem ez a dolog: - Köszönöm, de megoldom. - Azok után, ami történt, az értékrendem szerint pofátlanság lenne akár csak hagynom is, hogy Scottra a kelleténél többet áldozzon. Valahol már az nagy áldozat, hogy képes még ránézni kedves mosollyal és meglátogatni a kórházban.

* * * 

A napom hátralevő része azzal zajlik, hogy bezárkózom az irodába, és hevesen számolgatok. Egyedül Josh mer bejönni. Pozíciójával együtt a viselkedésingadozásaim elviselésében is átvette Scott helyét. 
Remélem, azért nem fog elterjedni, hogy Scottal együtt voltunk, azért voltunk olyan jó páros... Ekkora analógia azért nincs.
Mondjuk ma legalább nem nehéz elviselni, mert ahogy haladok előre a kalkulációkban, egyre inkább elhiszem, hogy meg fogom tudni csinálni. Igaz, koleszos állapotok fognak uralkodni az életemben, de éltünk már rosszabbul is még Scottal az üzlet megnyitása után, míg nyögtük a törlesztőket és be nem lendült a hely.
Délután négyre jár az idő, mikor Josh újra bekopog. 
- Igen? - jelzem, hogy nekem alkalmas, de közben még intézkedem, most beszéltem Mollyval,és az alapján igyekszem a lehető legolcsóbb méregdrága jegyet megtalálni holnapra Scottnak, s épp egy kisebb társaság honlapját böngészem, akik elvileg betegszállításra is szakosodtak.
- Bocsi, hogy zavarlak, mert nem olyan fontos, csak gondoltam, behozom ezt a küldeményt. Egy futár hozta, és ahogy nézem, a táncverseny szervezőségétől jött. 
- Máris megjött az új jegy? - lepődök meg. - Nem lacafacáztak. 
- Nem nagyon - nyújtja felém a borítékot. Elveszem, s épp félredobnám, de megakad a mozdulatban a kezem, és inkább félretolom a laptopot, hogy kibontsam. 
- Nem ülsz le? - biccentek a mellettem levő szék felé. 
- Megígértem, hogy segítek telepakolni a pultot - dől egyik lábáról a másikra, mire felnézek rá. Mintha kissé durcás lenne. Azt hiszem, még a reggeli visszautasítás lehet a duzzogás oka. Sóhajtok egyet, majd erélyesebb gesztussal paskolok a mellettem levő székre.
- Tim megoldja, máskor is megoldotta már, ezért fizetem.
Megadja magát, és letelepedik.
- Nézd! - tolom elé az új páros jegyet. - Két hét időintervallumban lehet foglalni három napot Balira. Jól hangzik.
- Mire akarsz kilyukadni? - sandít fel rám, kezd ismerni, fene. 
- Egy hétfő-szerda intervallumra el is mehetnénk akár, akkor nem lenne nagyon meló a hellyel, ha előre leegyeztetünk mindent - pedzem meg, oké, hogy én sem akartam menni alapvetően, de ha Scott úgyis elutazik, hozzányúlhatnék a megtakarításaim maradékához. Rég nem nulláztam le magam, de rég nem is éreztem rá ingerenciát, hogy ennek ellenére nekiinduljak a nagyvilágnak Arról nem beszélve, hogy itt kb. mindent fedezne a nyeremény, csak a plusz költőpénzt nem.
- Nem arról volt szó, hogy Scott dolgát kellene megoldani, és hogy az épp elég lesz anyagilag? - von kérdőre, bár nem szó szerint.
- Mindent átgondoltam, igaz, kajára nem nagyon marad pénzem, de ha elmegyünk ide, három napig tuti van napi három étkezésem, mert állják - felelem könnyedén, mire már szabályosan úgy néz rám, mintha valami reménytelen hülyét látna, és nem engem.
Valamiért nevethetnékem támad, épp olyannyira nem jellemző rám ilyen helyzetekben, mint ahogy az inger sem, ami hajnalban rám tört a fényképezéssel kapcsolatban.
- Scott repjegye meglesz Scott megtakarításának egy kis részéből. Sem ő, sem én magamtól nem várhatom el, hogy mindent én álljak, csak azért, mert nem képes most magáról gondoskodni. A napi dolgai meglesznek a fizetése megmaradó részéből és az én fizum egy részéből. Elvileg váratlan kiadás nem lesz, ha mégis, majd veszek fel hitelt. A lakásom elég fedezet arra, hogy akár jelentősebb összeget is kapjak - a törlesztő már más részlet, de efelett talán elsiklik a figyelme. - Aztán meg majd úgy csinálok, mint a koleszben anno. Scottal rengeteget spóroltunk olyanokon, hogy nem ettünk, csak zsíros kenyeret meg hasonlókat. Mikor nekiindultunk a vállalkozással,a kkor pedig fél évig egy 20 négyzetméteres kis szobában laktunk ketten. 
Némi nosztalgia tölt el, bár kétségtelen, beárnyékolja Scott mostani balesete, és a megtalált naplóból megtudott, rejtett vallomás is egészen más színben tünteti fel az egészet. Kicsit úgy érzem, akkoriban tudatlanul és akaratlanul is hitegettem valamivel, amiről soha nem lehetett volna szó közöttünk. Talán ő is tudta, de nem vagyok benne biztos... az a bejegyzés arról árulkodott, hogy tulajdonképp sosem lépett túl...
Nekem viszont szükségem van a felejtésre, és tudom, hogy Josh mellett lehet rá esélyem, s ha Scott emlékei nem térnek vissza teljesen, akkor még inkább elindulhatok egy új ösvényen valami más felé vele. Tudom, hogy minden páromnál így érzek, de ez valahol így van rendjén, nem?
Fürkész egy darabig, de nem köt bele semmibe, csak gondolkodik, én pedig várok, mire jut. Lehetnék főnökösebb, de már nem csak az alkalmazottam, szeretném, ha hasonlóan gondolkodna, hogy teljes szívből lehessen a partnerem a hülyeségben is.
- Jó, benne vagyok - fel is derülök, de felemeli az ujját, ami gyanúval tölt el, nem is alaptalanul. -, de egy feltételem van. Eszel rendesen velem, az én pénzemből.
- Nem várhatod el, hogy elnézem, hogy eltartasz, bőven nagyobb az önbecsülésem és az egóm - vágok vissza. Mert nem, ebbe nem fogok belemenni. Viszont ő is hajlíthatatlannak tűnik, ahogy visszavág.
- Egyáltalán nem tartanálak el. Drew, gondolj már bele. Értem én, hogy úgy vagy összetéve, hogy mindenki problémáját meg akarod oldani, de nem tarthatsz el mindenkit. Nálad lakom, használok mindent, eszek, természetes, hogy beleadok, te is ragaszkodnál hozzá, hogy fizess a dolgokba, ha fordítva lennénk, és nálam laknál. Ráadásul ha a felét fizetem a dolgoknak, akkor te is kijönnél, nem igaz? 
Van igazság abban, amit mond, mégis... a büszkeségem még nem győzte meg. Mintha érezné is, hogy ennyi nem elég, hozzáfűzi halkabban, rosszkedvűbben: - Ha kizársz az életedből, akkor semmi értelme semminek.
Nem mond többet, mégis a dolog felér egy hatalmas pofonnal. Kezdem úgy érezni, hogy velünk tényleg minden fordítva történik, de kétségtelenül mélyen belém mar az a vád, amit tulajdonképp eddig mindig megkaptam, épp csak a kapcsolat végefelé, nem pedig az elején... 
Beletúrok a hajamba, húzva az időt, és emésztve a dolgot. 
- Igazad van, sajnálom... hülyén vagyok összetéve. Mindig megkapom mindenkitől. De tudnál ennek ellenére szeretni, így, ilyen defektesen? Úgy, hogy konkrétan veszekedned kell velem, hogy beadjam ilyesmikkel kapcsolatban a derekam? És eljönnél velem Balira, élvezve az egészet ezek után is? - kérdezem azért így, mert így könnyebb kimondani, hogy jó, legyen, ahogy szeretné. Remélem, így is megérti, és hajlandó elfogadni így is a dolgokat. Mert ilyen vagyok, és nagyon-nagyon nehezen változom, tudom én is. De ha ez valahol előny, szeretnék változni, mert szeretném, ha ő megmaradna nekem. Nem tudom jól kifejezni, de azt hiszem, megint meghalnék egy kicsit, ha még ő is eltűnne az életemből.


Rauko2016. 01. 13. 02:57:44#33867
Karakter: Josh C. Crawline
Megjegyzés: ~hyuuumnak


  

Ahogy felröhög – nem is akárhogyan -, hirtelen nem tudom, mi van. Átszalad rajtam a harag, mert hát  mégis kiröhög, az aggodalom, hogy most omlott össze idegileg, és egy kellemes, bizsergető érzés, hiszen… nagyon szép, ahogy kacag.
- Ez megmagyarázza, miért nem bukkant fel mostanában – jegyzi meg, miután kinevetgélte magát, én meg visszatérek a morcos véleményemhez. Szimplán kiröhögött.
- Mekkora egy fasz vagy...
- Szerintem pontosan tudod, nem volt olyan rég, hogy láthattad – kacsint rám hanyagul, mire lehajtom a fejem és lemondás színlelve rázom meg, hogy elrejtsem a pirulást. Rég nem vagyok elsőalkalmas kis fiúcska, de vele az vagyok, és ez még mindig… pirító tény.

- Viszont nincs véletlen valami ismerősöd, akinek szüksége lenne munkára? – kérdezi, én meg hümmögve kezdek gondolkodni. - Arra gondoltam, hogy ahol tanultad, ott érdemes-e szerinted próbálkozni, mégiscsak megnyugtatóbb lenne mások számára is az ajánlat, ha szavatolja valaki, aki odajárt, és akiben a tanáruk is bízik. 
- Egy kérdést megérhet – egyezem bele.
- Leköteleznél, ha felhívnád őket, a feltételek a tiéddel azonosak lennének. Egy szám minden este, fix fizetés, fellépőruha biztosítva és természetesen nem kötelező lemenni a közönség soraiba, a biztonságot pedig szavatoljuk a klub teljes területén.
- Máris – bólintok, és már kezdek is telefonálni.

Elsőre sikerül elérnem egy volt ’diáktársat’, aki felvilágosít, hogy jobbkor nem is jelentkezhettem volna, és nem lenne-e gond, ha elhozná a párját is, Jaredet, mert ők együtt szeretnek fellépni. Én meg persze, hogy igent mondok, miért ne tenném, Adam kedve volt velem mindig. Még gyorsan felvázolom neki a feltételeket, a fizetésnek külön örül, így mikor elindulunk Scotthoz a kórházba, már kész tényeket tudok mondani Drew-nak, aminek ő is örül. Kajálunk is, bár nem tetszik, ahogy ő eszik, de mindegy…

A kórházban aztán meglep, hogy nem csak mi vagyunk ott. Egy baba, aki gondolom, Tomé lehet, a kék cuccokból a fia, és a nő szerintem a felesége. Mivel elég sok az ember én csendesen elvonulok, hiszen nem is ismerem a hármast, aki bent volt, Scott elvan a babával, Drew meg a felnőttekkel. De ami a látogatás vége körül történik, az megállítja a szívem.
- Drew eszméletlen jó képeket csinál, csak jó ideje nem fotóz a testvére miatt, különösen nem embereket - mosolyog Scott, én meg ledöbbenek. Ezt még sem tudom Drew-ról, és nem hiszem, hogy azóta mondta volna, hogy Scott felébredt!
- Tényleg, Drew? Nem is tudtam – jegyzem meg bambán.
- Nem? Pedig nemrég mondta - mosolyog Scott.
- Nem, Scott, rég nem beszélek arról, hogy régen imádtam fotózni. 
- Dehogynem! Múltkor mondtad is, hogy egy képed díjat is nyert anno. – Milyen díj?!
- Sosem beszélt nekünk ilyesmiről Drew, Scott - rázza a fejét Molly, Tom felesége.

- De hát... - bizonytalanodik el Scott, de Drew nem hagyja magára, kimondja, amit mindannyian gondolunk.
- Scott, ez egy emlék lehet. Még egyetemen meséltem neked, mert megtaláltad a díjnyertes képet a nevemmel virítva egy magazinban, és rá akartál venni, hogy készítsek rólad egy portrésorozatot.  –
- De másra nem emlékszem – mondja Scott, én meg magamban kezdek hálálkodni.
- Az nem lényeg, erre már emlékszel, majd lassan eszedbe jut talán több minden is. 

 

*  *  * 

 

hazafelé és otthon is azon jár z agyam, hogy bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha Scott emlékezni fog. Ha Drew-nak választania kell, nem tudom, mennyi eséllyel indulok egy évtizedes barátsággal szemben… De ahogy Scott a baleset előtt viselkedett, és ha olan lesz akkor is, amikor majd mindenre emlékezni fog, akkor borzalmas lesz. Én meg nem akarom Drew-t elveszíteni…
- Scott ma... elég meglepő volt – próbálkozom, hátha ő mondana valamit, amivel megnyugtat.
- Igen. Még a végén talán emlékezni fog. – Rettenetes embernek érzem magam, de magamban azt kérem, hogy ez ne következzen be, soha!
- Ez milyen hatással... – Nem hagyja befejezni, a hálóba vezet és az ágyon magához ölel.
- Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint a balesete előtt volt, ezt ő is pontosan tudni fogja, amikor mindenre emlékezni fog, de az is lehet, hogy tudat alatt ezt a részét az életének örökre kizárja, semmit sem lehet tudni, de kár ezen aggódni addig, míg nem jön szembe problémaként. Egyébként is... a régi Scott sosem legeltette volna a szemét egyetlen nő fenekén sem annyit, mint amennyit a mostani a felébredése utáni első órában tette. Kegyetlenség kimondani, de ő már nem teljesen ugyanaz az ember, mint akit előtte ismertél, vagy akár én ismertem. Most viszont szeretnék aludni, az éjszaka nem sikerült, és ma éjszaka sincs rá sok kilátás. – Okézom, és hagynám is magára, de nem enged. - Hova igyekszik az alvós macim? – kérdezi, én meg azt érzem, hogy most kaptam meg azt a biztató mozzanatot, amit akartam. Igen. Drew-ra van szükségem.

 

 

Sokáig nem is mozdulok, csak nézem őt. Sosem láttam még ilyen… nyugodt? Nem is tudom, mi a jó szó. Talán csak azért érzem ezt, mert alszik. Itt alszik velem, azok után, ami a kórházban történt. Nem is értem. Én… félek? Nem. Rettegek. Ha Scott emlékezni fog? Ha emiatt el kell, hogy hagyjam Drew-t, azt nem akarom. Igaz, hogy még nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, és egy alkalomnál nem is történt még több. De akkor is úgy érzem, hogy ez működhet. Mármint nekem sosem volt igazi kapcsolatom, hiszen így visszagondolva Scottot megsajnáltam. Egyedül voltam, hiányzott két ölelő kar, és ő pont ott volt. De Drew más. Vele annyi minden történt már… istenem, mennyi minden. Olyan sok rosszat éltünk át együtt, a nagyobb dolgoktól, mint Scott balesete vagy az én leesésem a teraszról, a kisebbekig, mint egy-egy vita a fellépő ruha körül, vagy a verseny előtti feszültség. Hiszen Drew mindig váltott ki belőlem valamilyen reakciót. Jót vagy rosszat, de sosem volt nekem közömbös, és én sem neki. És most itt fekszik. Mellettem. És ez sokkal jobb érzés, mint amit Scott mellett valaha is éreztem, hiszen Drew nem csak azért „van mellettem”, mert megsajnáltam és beadtam a derekam. Még csak azt sem akartam, hogy megtudja, csak… így alakult. És ha már így alakult, akkor én nem fogok kettőnk útjába állni, ha ő nem teszi. Mármint Scott miatt.

Nem alszok egyáltalán, néha csak őt nézem, aztán kattog az agyam mindenfélén. De csak arra jutok, hogy amíg neki nincsenek kétségei, addig nekem sem lehetnek. Ez a lényeg.
A falon lógó órára nézek. Két és fél óra nyitásig. Illetve két és fél óra múlva kell odaérni a klubba. Mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy körvonalazódik bennem a felkeltésének terve. Egyik kezem el is indul a célom felé, és meglepve tapasztalom, hogy félig kemény. Édes… Anyagok keresztül kezdem simogatni, de mivel erre nem reagál felkelés-ügyileg, így benyúlok, és kiszabadítva a farkát, elkezdem simogatni. Először lassan, le sem véve a szemem az arcáról, hiszen ha lenézek és meglátom, hogy mennyire kemény lett ilyen rövid idő alatt is, akkor nem fogom megállni, magamban akarom majd érezni és akkor tuti, hogy nem lépek fel este. 
Felnyög, mintha kezdene ébredezni és ezt igazolandó fordul egyet, így a csípőjére tudok ülni, és még csukott szemmel ránt le magához egy csókra. És jesszus, milyen csókra. Ösztönös, hogy a hajába akarok túrni, így elengedem a farkát, de mivel én lebűvészkedtem magamról a nadrágot, már csak egy alsóban vagyok, és hát… ha már be nem tehetjük, ott akarom érezni,így hát úgy is mozdulok. Mivel már ő is nedves, a vékony anyagon át tökéletesen érzem a fenekem két partja közé simuló farkát. Egyik kezét mozdítja is, és a derekamról az alsómba csúszva elkezdi simogatni a fenekem.
Egyszerre hajolunk el a másiktól, és úgy vélem, az én tekintetem is annyira ködös lehet, mint az övé.
- Akarlak – súgja a nyakamba.
- Nem lehet – nyögök fel. – A tánc… este…
- Akkor is akarlak, Josh – suttogja, nekem meg mindenem megremeg attól, ahogy a nevemet kimondja.
- De… de a fellépés… - nézek le rá, és én is érzem, hogy ez mennyire gyenge indok. Nem is reagál rá, csak felmosolyog rám, majd hirtelen ismét fordulunk, és már alatta vagyok. Ahogy elkezd vetkőztetni, rájövök, hogy ez így helyes. Scottal nem volt az igazi és eleinte vele is mindig, minden adandó alkalommal szexeltünk. Drew-val most… igazi minden, hát egy kicsit sem meglepő, hogy már én is fájdalmasan kemény vagyok a gondolattól is, hogy meg fogjuk tenni. És nem is ez lesz az első alkalom, hogy szex után lépek fel. Meg fogom oldani.
Ezzel az új elhatározással kapok Drew után és rántom magamhoz egy csókra, felülve vele szemben. Kifulladásig csókolózunk, majd tovább vetkőztetjük egymást, de ahogy szabad lesz teljesen a mellkasom, már oda is hajol és gyötörni kezdi a mellbimbóimat, az egyiket az ajkaival, a másikat az ujjaival. Nem tudok mit tenni, csak nyöszörgök, és próbálok valami olyan felületet keresni a testén, amit elérhetek az ágyékommal, hogy legalább ennyi legyen. Ahogy észreveszi, hogy mit csinálok, felpillant rám és mélyen a szemembe néz.
- Legszívesebben holnap reggelig dugnálak, Josh – mondja, és pici mosoly jelenik meg az ajkain. – Mindig, reggeltől estig…
- Én… Én el fogok élvezni, mielőtt bármi történik, ha ilyeneket mondasz – suttogom. Nem válaszol, csak az éjjeliszekrényben kezd kotorászni, és ahogy meglátom a kezében a tubust, felnyögök.
- Húzd fel szépen a lábaidat – kér, és rettenetesen gyengéden végigsimít a combjaimon. Én meg teszem, amit kér, felhúzom a lábaimat és teljesen feltárulkozom neki. Ő egy párnát csúsztat a derekam alá, majd megérzem a leheletét ott, és megremegek.
- Drew… nagyon akarlak… kérlek, ne húzd az időt!
- Mit akarsz, mit tegyek veled? – hajol fel hozzám. Ahogy az arcára nézek, hatalmasat dobban a szívem. Úgy néz, mint egy vadállat a zsákmányára. Nyelnem kell egyet, majd megkeresem az ujjaimmal a farkát, és rámarkolok.
- Ezt, magamban! Most… – nézek rá, és szeretnék parancsoló, követelőző lenni, de képtelen vagyok rá. – Kérlek… Úgy akarok elmenni, hogy bennem vagy… - suttogom. Elmosolyodik, kapok egy puszit és folytatja, amit félbeszakítottam, de már hallom a tubus tetejének pattanását, majd megérzem a síkos ujjakat.
Nyögve, remegve tűröm, hogy kitágítson, majd amikor már nem bírom tovább – és azt hiszem, ő sem -, elhajol. Felnézek és látom, hogy épp magára keni a síkosítót, majd egyik kezével a fejem mell támaszkodik, és a szemembe néz, miközben belém vezeti magát. Én összeszorítom a szemeimet, de ahogy megérzem, már lököm is szembe vele magam, így nagyon hamar eléri azt a bizonyos pontot, én meg semmit sem tudok tenni, csak nyögök, szinte sikítok.

Kifulladva fekszem mellette. Még mindig van egy óránk, hogy odaérjünk, de…
- Fel kellene kelni és lezuhanyozni – sóhajtok fel, és kelnék is ki az ágyból, de utánam kap, megcsókol, majd elhajol.
- Te kezded. Addig elintézek pár telefont. – Mosolyogva bólintok. Kifelé még megsimizem a cicákat, de aztán haladok is tovább, így fél óra múlva már mindketten fel vagyunk öltözve.
- Vegyünk valamit befelé menet, vagy majd rendelünk este? – kérdezem.
- Majd rendelünk, inkább menjünk. – Bólintok, majd kisietek utána az ajtón.

Az este kifejezetten gördülékeny. Adam és a párja nagyon ügyesek, szerencse, emlékeztem rájuk, megvolt a számuk, ők meg rá is értek. Utánuk jövök én, így nem látom végig az előadásukat, mert bár előtte bemelegítettem, elő kell készülnöm. Épp a benti ruhámat veszem le, amikor valaki beront kopogás nélkül. Nem jövök zavarba attól, hogy már csak a zoknim van rajtam, hiszen Drew látott már meztelenül.
- Hm, tetszik ez a fogadtatás – jegyzi meg, majd a spanyolfalra akasztja a vállfát, amin egy fekete, minden téren hosszú (nadrág és felső), de a rajta levő, ezüstös csillám-díszítéstől nagyon szép fellépő ruha lóg. – Hogy vagy? – lép közelebb és simít végig a fenekemen.
- Kifejezetten kellemesen – mosolygok rá. – Nem fáj annyira, nem hiszem, hogy gondom lenne belőle.
- Akkor rendben. – Kapok egy kis csókot, majd elindul kifelé.
- Meg fogsz nézni? – kérdezem.
- Még van egy kis dolgom, de biztosan végzek, mire te következel – mondja, és kisiet, én meg boldogan készülök. Mindig jó volt, ha nézett. Régen utáltam, de a kritikáiból mindig tanultam, és most… teljesen más lesz. Most lépek fel előtte először úgy, hogy együtt vagyunk. Már ha ez annak számít. De hát kétszer szexeltünk, együtt aludtunk… csókolózunk is… konkrétan nála lakom… azt hiszem, együtt vagyunk.

Mire végzek, már az átvezető szám megy, így odasétálok a helyemre, és a felkonf után kezdem is. Bár nem érzem, hogy baj lenne, és ha esetleg rosszul mértem fel és mégis, a ruha fekete, nem látszik rajta semmi. De azért finoman csinálom. Nem vadulok, direkt lassabb a zene is, próbálok több olyan elemet belevinni, ami nem terheli annyira a csípőmet, és szerencsére abból, hogy már a szám negyedénél elkezdik a tapsot, tudom, hogy jó, amit most csinálok. Legalábbis így érzem, de mivel nem vagyok csúcsformában, nem tudok kinézni a színpadról, hogy lássam, ő itt van-e, így mire lemegy a tízperces mix és végzek, majd meghajlás után hátrasietek, epekedve várom, hogy az öltözőbe érve megvárhassam, de ő már ott van. Mosolyogva lépek elé.
- Na, milyen voltam? – kérdezem, és tudja, hogy őszintén hallani akarom. Tudom, hogy őszinte is lesz. 


ef-chan2015. 10. 30. 22:13:10#33619
Karakter: Drew Owen
Megjegyzés: Joshnak


Az ajtóban várom, hogy elkészüljön, kezem hanyagul a zsebemben pihen, csak annyit léptem meg, hogy mikor eltűnt, elegáns mozdulattal elrejtettem az egyik fiókomba Scott naplóját. Jobb, ha nem tud arról, ami benne van. A tempójára viszont nem panaszkodhatom, alig telik el egy kis idő, már fel is bukkan, hogy megálljon előttem. Úgy néz rám, mint aki mondani szeretne valamit, de nem tudja, belekezdjen-e.
- Igen? - segítem ki, hátha így, hogy "noszogattam", könnyebb lesz belekezdenie. 
Nem szól semmit, csak átkarolja a nyakam, és felfelé tolja a fejét, szinte csücsörítve az ajkaival. Elvigyorodom, annyira fura egyben roppant vicces ez az ábrázata. S milyen rég is volt, mikor valaki ennyire őszintén és tisztán próbált közeledni felém... 
Finoman átkarolom, s nemcsak hagyom, hogy csókoljon, átveszem az irányítást - hozzám úgyis jobban illik. Érzelmei olyanok, mint egy örvény: magával ránt. Két tenyerem önálló életre kelve siklik formás fenekére, s szabályszerűen jókedvre derít készségességét mutató csípőmozdulata. Olyan kedvem lenne újra istentelenül magam alá teperni!...
- Mennünk kell - fogalmazom meg két szóban a kegyetlen, rideg realitást. Nincs most idő ilyesmire, ha mégis időt pazarlok rá, akkor mást is baszhatok majd lassan... Márpedig a klubot nem fogom hagyni. Túlságosan is a szívemhez nőtt gyermek az a hely. Olyan gyermek, amely most félig elárvult, hogy másik apja "elhagyott" mindkettőnket.
- Igen -bólint helyeslően, majd láthatóan sértődés nélkül csacsog tovább, ami pozitív a mérlegén. 
Igen, mert még mindig hülye vagyok, és nem tudok teljesen a szívemre hallgatni. Mindig belepofáz az érzelmeibe az "értelmem"... Ugyanakkor még az eszemnek is be kell látnia, annyi minden történt kettőnkkel már, hogy annál rosszabb arcát egyikünk se tudja mutatni a másiknak, mint amit már eddig is láthattunk. Talán ezért is olyan megnyugtató most vele lenni. 
Vicces bevallani, de Scott után ő a második ember, aki a leginkább ismer - pedig elég egyoldalúan ismer csak -, s mivel Scott gyakorlatilag kiesett a képből... 

* * *

Míg telefonál, elindulok, sorba veszem a fejemben az összes helyet, amit ismerek a környéken, és kínál reggelit - meglepő, de azért annyira nincs sok, különösen olyan, amit próbáltam is. Aztán mikor kinyomja a készüléket végre, rákérdezek: - Mit reggelizzünk?
- Palacsinta? -kérdez vissza.
Hmmm... nem gondolnám kifejezetten reggeli kajának, de nem ördögtől való a dolog, mert eszembe is jut egy kisebb kajálda.
- Van egy hely a közelben, világbajnok a palacsintájuk - legalábbis Scott imádta. -, és van sajtos omlett is - na, azt meg én imádom.
- Akkor remek lesz - mosolyog rám, és azt veszem magamon észre, hogy nekem is virágos jókedvem lett...

* * *

A kis kajáldában az egyik sarokba kuckolok, a kedvenc helyemre, ami szerintem csak az én kedvencem lehet, mert még nem jöttem úgy, hogy foglalt lett volna, amikor nincs teltház. Bár én nem bánom, nekem csak jó. A szokásos omlettem rendelem - szerintem le is döbbennének, ha egyszer mást ennék -, Josh pedig palacsintázik, ahogy ki is jelentette korábban. 
Ahogy kihozzák, és nézem, hogyan pusztítja, én kezdek émelyegni a sok édestől. Nem azért, szeretem én is - nem sokan cserélik a cigit nyalókára -, de már a látványra is besokallok.
- Nem értem, hogy nem hízol el ennyi cukortól - adok is hangot ennek az érzésnek.
- Rég ettem ennyi cukrot - feleli mosolyogva, egy cseppet sem zavartatva magát. - Csak akkor kényeztetem el magam, ha épp rendben vagyok - simít végig a kezemen. Azt hiszem, ezt vehetem egyértelmű utalásnak. - És amúgy is, tervezem, hogy le fogom mozogni - fűzi még hozzá, s bár már a korábbi gondolat is megérintett, ez utóbbi egyenesen kajánul perverzzé tesz.
- Persze, hogy le fogod - emelem meg kicsit a szemöldököm, hogy aztán rákacsintsak - Csak előbb érjünk haza.
Zavart pírja szórakoztat. Nem mintha ő lenne az első, akivel ennyire idillien rózsaszínen kezdődik minden, épp csak ő az első, akinél nem idilli udvarolós, kerülgetős történet után alakul ki ez az állapot, és ez kifejezetten különlegessé teszi. Mássá. Teljesen különbözővé minden eddigi kapcsolatomtól. Eddig mindig elindult valami, aztán jött az érem másik oldala, a saját és a partnerem sötétebbik fele, a difik, a berögzött marhaságok, a rosszkedv, a veszekedés, de ha azt nézem, itt ezzel kezdődött szinte, hiszen sosem bírta a fejem, engem meg idegesített a mimózasága, amit ő fóbiának hív.
- Megkóstolod? - int a tányérja felé, de megrázom a fejem.
- Nem, az nekem már sok. De h te kérsz... - viszonzom a gesztust.
- Nekem az túl kevés, de azért köszi.
Udvarias körök, közhelyek, mégis bensőséges kis fészek most ez az asztal számomra, s csak most érzem igazán, mennyire sikerült elanyátlanodnom az elmúlt időben, mióta szakítottam Lukával.
- Akarsz vinni  valamit későbbre? - kérdezem hátradőlve, mikor a magam részéről befejeztem a reggelizés aktusát.
- Hm, úgyis megyünk majd valahova venni Scottnak rágcsát, majd veszünk valamit magunknak is.
Jogos, így bele is megyek egy rövid okéval nyugtázva a javaslatot. Feltöltődve lépek ismét a kocsihoz, hogy a klubhoz hajtsak végre. Ideje lenne ráncba szedni a helyet.
Az épület előtt már vár ránk Tim. Elég idegesnek hat attól, hogy folyamatosan tördeli a kezét. Szemét vagyok, de élvezem ezt a fajta bizonytalanságot rajta.
- Helló... - köszön bizonytalanul, én pedig vigyorogva veregetem meg a vállát. 
- Ne parázz, nem lesz gond - sejtetek, majd inkább az ajtónyitással foglalkozom. Fú, de állott, áporodott szag van benn, pedig nincs is kosz, mi lenne, ha az utolsó buli nyomai még itt terpeszkednének? Azonnal kinyitunk mindent, amit lehet.
- Nem is olyan rossz - szívom be a most már kintről beáramló frissebb levegőt. 
- Kitakarítottam, mielőtt utoljára zártunk - feleli rejtett büszkeséggel és reményekkel Tim. - El is mosogattam, akár este is nyithatnánk.
Igen, jó lenne, még az is lehet, hogy így is lesz, de azért ne szaladjunk ennyire előre. Kiveszek három kólát a hűtőből, és kettőt a kezükbe adok, majd Tim felé fordulok.
- Bizonyára vannak kérdéseid - igen, most az a szekció következik, ahol ezeket fel lehet tenni.
- Hogy van Scott? - harap is a lehetőségre a legvárhatóbb mégis legbonyolultabb kérdéssel.
- Nem emlékszik semmire. Az orvosai szerint ideiglenes, ellentétben a bénulással, mi végleges. Valamiért már nem a pasik érdeklik, így nem tudom, hogy vissza akar-e jönni később. De addig életben fogjuk tartani ezt a helyet. Hárman. Tim, te felelsz a beosztottakért. Joshsal közösen miénk a papírmunka, a fellépések és a szállítmányok. Amint dönteni tud Scott, hogy mi legyen, meg fogjuk beszélni. Ha nem akarja ezt, akkor megveszem tőle az ő részét - vázolom a terveim.
- Akkor semmiféleképpen nem zárunk be? - érdeklődik Josh. 
- Nem, nem fogunk - sok minden bizonytalan, de ebben az egy kérdésben dűlőre jutottam magammal: - A bár a közös álmunk volt Scottal, nem fogom feladni.
- Örülök - jutalmaz biztató mosollyal. Nem mintha szükségem lenne rá, de jól esik. Amitől meg hülyének érzem magam...  - Akkor csak meg kell mutatnod, hogy mi az, amit én is meg tudok tenni.
- Így van. Menjünk az irodámba - a fura érzés nő a mellkasomban. Mondhatni túl természetesen kerül minden porcikám az uralma alá. De mielőtt belepillednék, még Timhez fordulok. - Nézz át mindent, hívj fel mindenkit, este, ha lehetséges, már ki akarok nyitni - sok dolgunk lesz, és minél több napot hagynánk ki, annál rosszabb lenne az egészet újrakezdeni. - Gyere, Josh, kezdjünk neki.

* * *

Bár így, hogy magyarázok részletesen, sokkal lassabban haladtam, mint általában szoktam, de megéri. Később úgysem bírnám teljesen egyedül, Josh pedig hálás közönség, teljesen komolyan veszi a feladatát és gyorsan tanul. Képletesen nem is értem, miért nem mászkál vagy három diplomával, de persze sejtem, hogy nem jókedvéből volt az, ami volt, mielőtt a klubba érkezett volna.
- Akkor világos? - fejezem be az újabb "részfejezetet". 
- Igen. Minden rendelés előtt át kell nézni a részletes leltárt, meg megkérdezni a pultost, hogy van-e valami, ami sürgős.
- Szuper. Egyelőre nem fogod csinálni, a rendelést intézem én. De jó, ha tudod - bár egyszerűnek hangzik, rohadt szopás tud lenni, nem bíznám rá rögtön, mert megzöldülne tőle két agyfasz között, amikor nem azt hozzák, amit az ember kért. - Amit viszont mindenképp rád fogok bízni, az a rendezvények lebonyolítása. Szerintem menni fog, nem nagy dolog. Elolvasod a mailt, mert a rendezvényes kérések mailben jönnek, felveszed a megrendelővel a kapcsolatot, leegyeztettek mindent, hány fő, milyen pia, milyen kaja, külön program, mettől meddig, külön kérés, ami eszedbe jut, aztán szólsz nekem, mindenképp, ha elakadsz, akkor pláne. Ha valaki jönne bármit ellenőrizni bárhonnan, egyelőre nekem szólj, aztán lassan majd te is bele fogsz tanulni a dologba. 
Igyekszem rendszerezve sorolni a dolgokat, hogy a jegyzeteiben majd könnyen vissza tudja keresni, ha valamiben elakad, most viszont olyan ponthoz érek, ahol muszáj kicsit megszakítanom a rendszerezettséget. A széke után nyúlok, hogy teljesen magam felé fordítva nézhessek mélyen a szemébe fontos játékszabályt fektetve le:- Ja és Josh. Táncolhatsz továbbra is, ha akarsz és ragaszkodsz hozzá. De remélem, mondanom sem kell, hogy nem teheted be a lábad a tömegbe. Hátul közlekedsz, ha nem táncolsz, tetőtől talpig fel vagy öltözve. Oké? 
A rúddal még hajlandó vagyok osztozni, de mással nem, nem vagyok olyan roppant jófej, mint Scott volt. Azért nem fogom nézegetni, ahogy taperolják, mert kigyógyult az érintésfóbiájából.
- Hát... sok pénzt kerestem abból, hogy a tömegbe mentem tánc után - csak nem tesztelsz kispajtás? Jobb nem játszani a zöldszemű szörnyemmel! Egyelőre viszont csak magyarázok, hátha csak ezzel akarja kiharcolni a burkolt vallomásom.
- És elég sokan le is tapiztak, amit viszont nem fogok engedni. Plusz természetesen a vezetői teendőid jelentősen megemelik majd a fizudat. Majdnem azt kapod, amit Scott kapott, legalábbis csak egy picit csípek le, talán a negyedét, maximum a felét, azt egy külön számlára teszem majd. Scottnak, oké? 
Bólint. Helyes, plusz pont. Azért megismétlem összefoglalva: - Nincs risza után séta, és nincs túl kihívó ruha. A ruháidat én választom ki. Oké?- újabb bólintás. Elmosolyodva, elégedetten hajolok közelebb egy röpke csókra. Szigorúnak tűnhetek, de igazából csak pár alapszabályom van, amire érzékeny vagyok, de mind közül ez a legfontosabb. Amit természetesen magamtól is megkövetelek, nincs több kaland, nincs több hátsómustra. Az utóbbi pedig nekem sem egyszerű!
Hogy megegyezünk, produktívabban állok neki a munkának, tovább magyarázva a teendőket, az sem baj, ha valami duplán szóba kerül.

* * *

Úgy döntök, hogy egyelőre végeztünk, a többit majd megcsinálom este, a buli alatt. Kiszabadulva Tim máris rendelkezésünkre áll, Josh kap egy adag kávét, én meg még nézelődök, tervezgetek, intézkedek. A hiányérzet hirtelen has
ít belém, miközben kilépek hozzájuk, hogy magamhoz vegyek egy adag energiaitalt.
- Chrisről de rég hallottam - fogalmazom meg azt, ami szöget ütött a fejemben, nem is sejtve, mit indítok el: Josh prüszkölni kezd a félrenyelt kávétól, Tim meg a raktárba vonul sürgős pakolászásra. - mi van? - vonom fel értetlenül a szemöldököm. Csak egy egyszerű kérdést tettem fel...
- Semmi - mosolyog rám túl szépen Josh, és még kedveskedni is próbál a térdem simogatva. Gyanakodva kapom el a kezét, ennyire nem vagyok hülye.
- Szóval? Miről nem tudok? 
- Hát... - sóhajt fel. - Nem nagy dolog. Hambi épp vajúdott, Scott akkor balesetezett, te szabin voltál, én ki voltam akadva idegileg, és ráadásul a bárt is egyedül kellett volna vinnem, amikor bejött, és... nos. Azt hiszem, kicsit erőszakosan fejtettem ki neki, hogy én nem fogom megdugni, és ha nem húz el a francba, akkor eltöröm a lábát - hajtja le a fejét bűnbánóan. 
Én meg prüszkölve felnevetek.
Szerencsétlen nem tudja hova tenni a reakcióm, de egyszerűen nem tudok nem nevetni azon a képen, ahogy elképzelem, hogyan ordítja le a fejét szerencsétlen srácnak. Annyira nem bánom viszont, hogy így esett, mert egy gonddal kevesebb. Eléggé rámenős volt, és hogy is mondjam, necces lett volna elmagyarázni neki, hogy már nem tartok igényt a plusz szolgáltatásokra, mert van valakim, akit megpróbálhatok szeretni rendesen, olyasvalaki, aki még tetszik is, nem csak jó lesz, ha már más nincs. Kissé szemét húzás lett volna, de ha őszinte akartam volna lenni, így kellett volna fogalmaznom.
Ettől függetlenül muris, mennyire beszart ez a két hülye, amiért elküldték a harmadikat. Aranyos.
- Ez megmagyarázza, miért nem bukkant fel mostanában - állapítom meg végül a könnyem törölgetve. Látom a neheztelést a szemében, de szerintem már hozzászokott ahhoz, mekkora tapló tudok lenni. Talán annyi változott a kapcsolatunkban, hogy most ki is mondja könnyedén.
- Mekkora egy fasz vagy...
Egy ekkora labdát viszont nem tudok nem lecsapni. Megtámaszkodom a pultnak háttal, Joshsal szemben, és rákacsintok pimaszul: - Szerintem pontosan tudod, nem volt olyan rég, hogy láthattad. 
Lemondóan megrázza a fejét, de legalább elmosolyodik.
- Viszont - szólalok meg immár elgondolkodva, mert a műsort mégiscsak pótolni kellene valahogy. - nincs véletlen valami ismerősöd, akinek szüksége lenne munkára. 
Furán néz rám, de megpróbálom kibővíteni a dolgot, mert okés, hogy egy ideje minimálisra szűkült a baráti köre, de korábban csak tanult valahol. Meg persze majd rákérdezek Sindynél is, hogy nem vállalna-e pár estét, vagy tudna valakit, aki jönne. - Arra gondoltam, hogy ahol tanultad, ott érdemes-e szerinted próbálkozni, mégiscsak megnyugtatóbb lenne mások számára is az ajánlat, ha szavatolja valaki, aki odajárt, és akiben a tanáruk is bízik. 
- Egy kérdést megérhet - érti meg a szándékaim.
- Leköteleznél, ha felhívnád őket, a feltételek a tiéddel azonosak lennének. Egy szám minden este, fix fizetés, fellépőruha biztosítva és természetesen nem kötelező lemenni a közönség soraiba, a biztonságot pedig szavatoljuk a klub teljes területén.
- Máris - bólint, magam pedig az energiaitallal elvonulva telefonálok rá Sindyre hasonló hátsó szándékokkal.

* * * 

Fél négykor jöttünk el a klubból. Végül laza nyitós nap lesz csak este, nem vagyok akkora mindenható, holnapra tudtam összetrombitálni értelmes programot, de azt el is kezdtük reklámozni a megszokott csatornákon. Közösségi média, gyors plakátok. Remélhetőleg a megszokott vendégkör megörül, hogy újra nyitva tartunk, és legalább az alappal számolhatunk. Aztán majd megint felpörgetjük az üzletet, miközben felveszem a megszokott rutinom is.
Út közben megállok egy boltban, felnyalábolok pár cuccot Scottnak, és veszek egy adag salátát kisütött hússal Joshnak, és persze kötelezem rá, hogy egye is meg. Most nincs olyan nehéz dolgom, mint mondjuk egy napja, jókedve tovább tarthat, mert szó nélkül elrágcsálja a kaját. Magamnak hasonló kiszerelést szereztem, bár én csak vezetés közben zabálok belőle diszkréten kézzel, mert úgy stabilabb. Josh először rosszallotta, mostanra, mire a kórház parkolójába érünk, már csak csóválja a fejét mosolyogva, mert útközben kifejtettem, hogy még mindig jobb így enni, mint nem enni, mert nem érek rá - vagy esetleg gyorsan hajtani, hogy behozzam a lemaradást, és balesetet okozni, vagy bezsebelni egy cuki kis bírságot.
Mert ugye nekem mindenre akad logikus magyarázatom, még arra is, miért nézek el magamtól olyan viselkedésnormákat, amit mástól nem. S ugyebár sosem állítottam, hogy könnyű természet lennék, az mindig is Scott reszortja volt.
Most is ő a tündéri, mert nem lehet mást mondani gyermekien bamba, mégis roppant boldog mosolyára, amellyel minket jutalmaz, ahogy meglát. Meglepődök, benn van nála Tom, a felesége, Molly, és a kis Drew. Még mindig olyan hülye érzés belegondolni: kis Drew...
- Nahát, sziasztok - adok hangot meglepődésemnek. Viszonozzák a köszönést, és körbemegy a nagy puszihadjárat, bár Josh kimarad belőle, mert bár már gyógyultnak mondható, azért még mindig kerüli a közvetlen kapcsolatot bárkivel.
- Oh, Drew, nem is mondtad, hogy keresztapa vagyok veled együtt - lelkendezik a kis picurnak Scott, amit megmosolygok.
- Úgy gondoltam, majd szépen eszedbe jutnak a dolgok, amikor itt az idejük - felelem, és bólogat ugyan, de nem figyel rám, a kis Drew izgalmasabb most. Nem baj, így legalább tudok pár szót váltani a nővérrel, aki szerint a sérülései, kivéve a maradandóakat, szépen gyógyulnak. Ahogy végzem a beszélgetéssel, Molly lép mellém, hogy elnézést kérve mindenkitől félrevonjon egy kicsit.
- Hogy vagy, Drew? - kérdezi rögtön a lényegre térve. Halványan elmosolyodom. Molly kicsit olyan, mint Scott, csak diszkrétebb, ugyanúgy belelát az ember veséjébe és ugyanolyan közvetlen, csak ne mindenki előtt mászik az ember intim szférájába, hanem mindig csak négyszemközt.
- Már jobban, de azért még mindig fáj így látni, azt nem tagadhatom. 
Megértő mosolyt kapok. - Tudtam, milyen állapotban van, mégis... megértem, amit mondasz. Hiába készültünk fel Tommal, erre nem lehet felkészülni.
- Erre csak azt tudom mondani, amit a doki is sulykol belénk örüljünk, hogy egyáltalán felébredt és van nekünk. - Nem gondoltam volna, hogy valamikor a "kedvenc" dokim szavaival fogok vigasztalni valakit.
- Igen, igaz... viszont... - látszik, hogy hezitál, előhozakodjon-e azzal, ami eszébe jutott. - szóval nemrég hallottam egy igen neves orvosról, aki már sok bénult beteget állított újra talpra egy új módszerrel. Nem mondom, hogy száz százalékig meggyógyultak, de tolókocsi helyett bottal is tudtak járni, vagy ha tolószékesek is maradtak, rövidebb távra ki tudnak szállni és képesek alapmozgásokra is. Talán ha megvizsgálná Scottot... 
Érződik rajta, hogy nem szeretne felesleges reményeket ébreszteni, talán ezért is vacillált, elmondja-e, de arra jutott, ha el sem mondja, semmi esélye Scottnak.
- Hmm. Gondolom, egy kisebb vagyon a doki, vagy ha nem, akkor a világ másik felén él. - Valami oka kell hogy legyen annak, hogy ennyire hezitál még mindig.
S milyen igazam van, bólint kényszeredett mosollyal. - A világ másik felén ugyan nincs, de az ország másik fele sem a legközelebbi szálláshely.
Ó remek... viszont kétségtelen, hogy olyan lehetőség ez Scott számára, amit nem hagyhatok csak úgy... A vagyonát viszont nem herdálhatom el, mert ha mégis marad ebben a lebénult állapotban, szüksége lesz rá, még többre is, hogy fenn tudja tartani magát. Honnan kaparjak össze pénzt úgy, hogy közben még a klubbal sem tudok foglalkozni, hogy onnan jöjjön némi alaptőke?
- Figyelj, Drew - simít végig a kezemen Molly, hogy kiragadjon a gondolataim közül. - Mivel most úgyis otthon vagyok Drewimval, ha az segítség, Scottal tudunk menni. Igaz, Tom akkor nem tudna dolgozni, és szükség van a fizetésére, de talán...
- Köszönöm, Molly, átgondolom. Természetesen ha rátok bízom a dolgot, Tom megkapja a fizetését. Viszont utána kell járnom egy ügyvédnél a képviseleti kérdéseknek is.
- Igaz... gondolkodom még én is rajta, hogyan segíthetnék, rendben? 
- Rendben. Köszönöm - mosolygok a nőre. Jól esik, hogy azon van, hogy segítsen.
Amikor visszamegyünk, Scott, mintha a maga módján féltékeny lenne, azonnal mindenfélét kérdez tőlem, hogy teljesen elfoglaljon - és minden bizonnyal biztosítsa, hogy ne menjek ki. Egész szerteágazik a beszélgetés, és mindenki bekapcsolódik, na meg körbeajnározzák a babát, aki nem tudom, milyen úton módon, de a kezemben köt ki, és ott olyan jól elvan, hogy összenyálazza az ingem... Alapjáraton idegesítene, de most olyan jó a kedvem, hogy ez sem kavar fel. 
- Olyan jól mutattok együtt, a két Drew - mosolyog Molly.
- Le kellene őket fényképezni - kontrázik Tom, mire azonnal visszavágok: - Ugye tudod, hogy a fizetéseddel játszol.
Persze mindenki viccnek veszi, pedig félig komolyan gondoltam, így viszont csak a nevetés és a jókedv lesz nagyobb. Aztán Molly sóhajt fel: - Azért tényleg jó lenne szerezni valami fotóst, csináljon pár jó beállítást.
- Drew eszméletlen jó képeket csinál, csak jó ideje nem fotóz a testvére miatt, különösen nem embereket - mosolyog Scott, s bár mindenki az információn akad fenn, és rám néz, én ledermedek, és Scottra bámulok hasonlóan.
- Tényleg, Drew? Nem is tudtam - jegyzi meg még Josh is.
- Nem? Pedig nemrég mondta - mosolyog Scott naiv bambán. Tényleg nincs tudatában annak, hogy mit "tud"? 
- Nem, Scott, rég nem beszélek arról, hogy régen imádtam fotózni. 
- Dehogynem! Múltkor mondtad is, hogy egy képed díjat is nyert anno - néz ránk meggyőződéssel, bennem pedig halvány örömszikra mellett csipetnyi bűntudat is kél. Mert ha erre emlékszik, talán lassan arra is fog, hogy  meg Josh... én meg... Basszus már!
- Sosem beszélt nekünk ilyesmiről Drew, Scott - rázza a fejét Molly.
- De hát... - bizonytalanodik el Scott is, félredöntve a fejét, de cseppet sem érzi zavarban magát. Tényleg elég gondtalanná vált a feje szétverésével... még a végén megirigylem tőle ezt az állapotot.
- Scott, ez egy emlék lehet - próbálok gyengéden mosolyogni rá. - Még egyetemen meséltem neked, mert megtaláltad a díjnyertes képet a nevemmel virítva egy magazinban, és rá akartál venni, hogy készítsek rólad egy portrésorozatot  - azt inkább nem teszem hozzá, hogy aktfotózást akart, és még azelőtt volt mindez, hogy megállapítottuk volna, hogy nem vagyunk kompatibilisek, de még azt is megelőzte, mikor megvallotta az érzéseit, és megcsókolt. Azt hiszem, már akkor is teljes gőzzel nyomult, csak irritáltan akkor még nem akartam észrevenni.
- De másra nem emlékszem - ingatja a fejét vidáman.
- Az nem lényeg, erre már emlékszel, majd lassan eszedbe jut talán több minden is. 

* * * 

Scott megjegyzése miatti döbbenetünkből már nem volt igazán időnk - nekem tuti nem - felocsúdni, sajnos jönnünk kellett, nemcsak a délutáni vizit kezdődött, de ha szeretnék szusszanni egy keveset még a meló előtt - márpedig nemcsak szeretnék, égető szükségem van rá, ha nem akarok összeesni a fáradtságtól este -, egyébként is indulnunk kellett volna. Búcsúzás gyanánt még kaptam miniDrewtól egy istentelenül nyálas puszit - még mindig kicsit viszolygok tőle... -, de végre némi vezetés után hazaérünk. Ahogy bevonulunk, levágom a cuccaim,  kifújva magam. Sunyin megvárom, míg Josh is lepakol, majd az elővonuló cicasereget is ellátja, addig úgy csinálok, mintha rendezgetném az irataim.
- Scott ma... elég meglepő volt - próbál beszélgetést kezdeményezni, bár bátortalanságából kiérződik, hogy nem tudja, megbolygassa-e a dolgot.
- Igen. Még a végén talán emlékezni fog - bár nem látja, hogy nézem, én látom, hogy összeszorítja a száját, majd nyel egy aprót, és újra szóra nyitja a száját.
- Ez milyen hatással... - nem tudja befejezni a mondatot
 Mellé lépek, s finoman, de határozottan a kezére kulcsolom az ujjaim. Felnéz rám, de nem magyarázok meg semmit - nem szokásom -, helyette magammal vonom a hálóba. Mire beérünk, kissé kivörösödik. Az ágyra tolom, majd mellé telepedek, átkarolom, és egyszerűen eldőlök vele az ágyon hozzábújva.
- Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint a balesete előtt volt, ezt ő is pontosan tudni fogja, amikor mindenre emlékezni fog, de az is lehet, hogy tudat alatt ezt a részét az életének örökre kizárja, semmit sem lehet tudni, de kár ezen aggódni addig, míg nem jön szembe problémaként. Egyébként is... a régi Scott sosem legeltette volna a szemét egyetlen nő fenekén sem annyit, mint amennyit a mostani a felébredése utáni első órában tette. Kegyetlenség kimondani, de ő már nem teljesen ugyanaz az ember, mint akit előtte ismertél, vagy akár én ismertem. Most viszont szeretnék aludni, az éjszaka nem sikerült, és ma éjszaka sincs rá sok kilátás. 
- Ühm - bólint, és kibontakozna az ölelésből, de nem engedem el. 
- Hova igyekszik az alvós macim? - teszem fel a provokáló kérdést, és még inkább magamhoz szorítom, fejem úgy helyezve, hogy a hajába hajolva érezhessem az illatát. Nem mozdul többet, nincs benne tiltakozás. Ahogy bennem sincs ingerencia, hogy elengedjem és megforduljak, kényelmesebben elhelyezkedve, bármi. Lehet ilyen rövid idő alatt függőjévé válni valaminek, amit még csak nem is akartál kifejezetten magadnak eleinte? Nem gondolkodom túl sokáig a kérdésen, mert szinte azonnal elnyom az álom, túl komfortos így ahhoz, hogy bármi is ébren tartson.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

© Copyright 2009-2021. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).