Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Egyéb Anime)

yoshizawa2012. 11. 08. 15:28:52#24108
Karakter: Ayanami / Verloren
Megjegyzés: (Henne-channak)


 Reggel sajnos muszáj magára hagynom, a legutóbbi harcaink papírmunkáit kell megcsinálnom.

Chh… Pedig soha nem szerettem a jegyzetelést, értelmetlen időpocsékolásnak tartom. Ugyanannyira mulandók, mint amennyire a katonaság fejei…  

Ha meglesz a kaszám, biztos kinyírom az összes idióta barmot. Egy teljesen üres birodalmat könnyebb is kormányozni…

 

Leülök az asztalhoz, és írni kezdek, de pár papír után elkalandoznak a gondolataim. Természetesen Teito felé, be kell hívatnom magamhoz azt a szolgálólányt, aki ételt szokott bevinni neki ahhoz, hogy lelki világom nyugodtabb legyen kicsit:

- Segítesz neki lefürdeni, és felöltözni. Utána meg ezt – rittyentek gyorsan egy kártyát azzal az üzenettel, hogy délután háromkor gyere az irodámba – odaadod neki, és távozol onnan. Megértetted? – remegve biccent, aztán már fut is, hogy teljesítse a parancsom, elégedetten dőlök hátra.

 

De… Persze amikor krákogást hallok, egyből gyilkos tekintettel fordulok a mellém lépett Hyuuga felé.

Az egyik titkos ajtón jött be, mialatt azt a cetlit írtam. A gond nem is ezzel, hanem a szemtelenségével van, amivel van pofája arra figyelmeztetni, hogy nem heverészhetek, vagy tehetem teljes mértékben azt, amit szeretnék.

- Uram… - tol elém jókedvűen egy újabb papírt – Nem akarok beleszólni, de ha hamar végez, a délután háromból kettő, vagy egy is lehet. – gyűlölöm, hogy tud rám hatni…

Viszont… Ösztönzése miatt egy kicsit talán nagyobb sebességgel igyekszem legyőzni a munkát, gyilkos mosollyal kérem meg arra, hogy adogassa a lapok.

Tudom, hogy lenne más dolga? Még szép. Azzal is tisztában vagyok, hogy mi. Ezért fog itt, alattam dolgozni most. Ha én szenvedek, neki se legyen jó.

 

Egy darabig biztosan jól haladunk, de aztán megint teljesen reménytelennek tartom azt, hogy ezzel a sok szarral ne egy teljes heti munka után végezzek.

Ekkor kopognak az ajtón, majd lép be hozzánk bátortalanul Teito.

Oda se kell néznem… Egy pillantás nélkül is tudom, ő jött el a randinkra.  

 

Azzal is tisztában vagyok, hogy a mögöttem álló utasította arra, üljön le.

Grr… Igen… Jó hely a kanapé… Nagyobb tempóval folytatom a körmölést, mint eddig valaha. Nem lesz olvasható? Ki a rossebet érdekel?! Nem is értem, eddig miért törődtem a visszaolvashatósággal.

 

Hyuuga se mer szólni, gondolom rohadtul élvezi, hogy tíz perc alatt elintézek minden maradék papírt. Így már ő is mehet a dolgára.

Igen…

Végre végeztünk…

 

Nagy fujtatást követően dőlök hátra, nézek egy nyújtózás erejéig a plafonra.

Miért nem tovább? Nekem is dolgom van a háromra ideért személlyel, vigyorogva nézek rá, aztán már indulok is felé, hogy elkapjam, mielőtt még rémülete miatt, ami szerény személyem láttán kerítette a hatalmába kiszáguldozna az ajtón.

Nem akarok fogócskázni, csak őt a kanapéba döngölni, felé is mászom, hogy finom friss illatába szippanthassak.

 

- Nagyon ajánlom, hogy most légy jó kis fiú különben mocskos módon rossz világ köszönt rád – közlöm vele, miután nyakkendőm is kibontottam. Aztán… Mivel hiányoztak már édes ajkai, vadul, birtoklón vetem rájuk magam, szívogatom, harapdálom.

Hiányzott már, hogy érezhessem.

 

- Neh – nyögi persze ő, hideg tekintettel kapom el az állát, és nézek könnyáztatta szemeibe:

- Mondtam valamit – megtehetném, hogy itt, és most összeroppantom, ahelyett, hogy kivetkőztetném nemesi ruháiból, de ha ezt tenném, a játékom, amit az örökkévalóság idejére terveztem, elvész az életével együtt.

Nincs kedvem a reinkarnálódott formájával – mondjuk egy plüssnyuszival hetyegni. 

 

Rémülete miatt ismét könnyebb a dolgom vetkőztetésével, kérés, és parancs nélkül teszi azt, amit szeretnék, nyújtja kezeit, vagy feljebb emeli alfelét.

Csókom viszonzásával is megpróbálkozik, mialatt már kemény farkam lüktetésre készteti csak azzal, ahogy tincseimbe tép, ajkairól nyakának, majd mellkasának a szívogatására, csókolgatására térek át, külön élvezettel folytatom tevékenységem, amikor munkám miatt felnyög.

A hangját legalább annyira imádom, mint a testét.

 

Amikor úgy érzem, már nagyon nem bírom tovább visszafogni magam, térdeit felhúzva férkőzök lábai közé, és vigyorgok rá.

Most jön számára a legrosszabb, számomra a legjobb, de tűrnie, és hagynia kell majd, hogy farkam teljesen a forróságába nyomjam, és gyors ütemmel kezdjek el mozogni a testében.

Nem tudnám sem máshogy, sem lassabb mozgással a magamévá tenni teljesen, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki hozzá hasonlóan felizgatott volna.

 

Ahh igen…

Az, ahogy karmol kapaszkodása közben csak még élvezetesebbé teszi, vigyorogva nyalom le vérét, ami attól serkent ki, hogy beleharapott szája szélébe, amikor merevedésemmel egyesítettem a testünket, és sajátos ütememben kezdtem el a magamévá tenni.

Miért simítottam meg azt a részt ujjaimmal, ahonnan a vére távozott? Fogalmam sincs… Talán… Ayanami emberi érzései késztettek erre, de mindegy is…

 

Egyre gyorsabb, és gyorsabb ütemben hatolok be forróságába, majd húzom ki onnan tagom, nem is kell sok ahhoz, hogy a fellegek közt legyek.

De…

Hiába sír, amikor rá dőlök, mára még nem végeztem vele.

Ezt persze a kis nyuszikával is tudatom a combjaiba marok akkor, amikor megpróbálja leereszteni a lábait. Pedig… Azt hittem, ennél már jobban ismer.

 

- Ayanami – sama – nyögi meglepetten, aztán ismét teljesen némán tűri, hogy ott érintsem, és csókoljam, ahol csak akarom, kezd tényleg az én mocskos játékaim tárgyaivá válni.

Az enyém lesz…

 

Rendesen besötétedik, mire úgy döntök, hogy emberi testének kell egy kis pihenés, egyenruhám kabátjába csomagolva kapom ölbe, és indulok el vele.

Hogy hova? Természetesen hozzám. Másként még a végén a néma lánynak meg kéne halnia azért, mert sokat látta meztelenül.

 

Azok a katonák se igen érdekelnek, akikkel találkozunk. Gyengék, fél mozdulatom miatt halottak is lennének, ha megpróbálnák kérdőre vonni a tetteim.

Az az izé… A kegyelem… Áhh igen az lesz az… Hiányzik a cselekvéstáramból.

 

Szobámba, azon belül is fürdőmbe viszem, és a kádba helyezve veszem le róla egyenruhám fölsőjét, engedem rá helyette a meleg vizet.

Amikor tele a kád, mögé is mászom. Nekem is kijár a felfrissülés, Teitoval pedig még a fürdés is üdítőbb.

Mmm… Illatával nem bírok betelni, fejem nyakának finom bőréhez hajtom.

 

- Fáj… - panaszkodik ekkor csendesen, hangja azt mutatja, lassan kezd megtörni, és az én kizárólagos tulajdonommá válni.

- Tudom. – de… Máshogy talán nem is lenne ennyire jó a megszerzése. 

- Mért én – nyaffantja el magát ismét, készségesen válaszolok kérdésére:

- Mert akárkit megkaphatnék. Több nő és férfi egyaránt széttenné egy csettintésemre a lábát. De téged én, cserkészlek be és én, formállak, olyanná-amilyenné akarom, hogy válj. Csak is az enyém leszel teljes valódban. – ha már nem vált volna ez alatt a pár nap alatt az enyémmé.

 

- Gyűlöllek – ez csak egy szó… Amikor elkapva az állát, nézek a szemeibe, nem is látom a tekintetében, hogy utál. Inkább a félelmet. És… Azt, hogy lassan beletörődik a sorsába, és elfogad. Mindegy… Rá hagyom.

- Ezt is tudom – sóhajtom, aztán már hajolok is közelebb az ajkaihoz egy édes csókjáért.

 

Őrületes a drága…

Bátortalan nyelvjátékával egyszerűen nem tudok betelni, fél mozdulattal fordítom teljesen magam felé csókunk közben, majd simítom végig, ragadom meg derekát, hogy így húzzam testemhez, valamint merevedő farkamhoz annyira közel, amennyire közel csak bírom.

 

- Neehh… - ellenkezik persze, amikor megérzi tagom tagjának simulni, próbál ellökni is magától, megint úgy, mintha ezzel az egy szóval bármit megváltoztathatna, vigyorogva fogom le kezeit:

- Én akarom, ezért de…

Érzem, ő is ismét lüktetni kezdett, tényleg nem értem, miért tiltakozik még mindig ennyire ellenem. Megöltem az apját, és a legjobb barátját? Mi van akkor?! Egy idő után elvesztette volna őket amúgy is…

 

Közben fél kezemet a derekáról formás fenekére helyezem át, hogy ujjaimmal nedves bejáratát tudjam izgatni.

A víz miatt csak síkosabb, és ez a művelet könnyebb, le se tudja tagadni, hogy jobban élvezi azt, amit teszek vele, mint eddig valaha, vörös az arca, hangosabban is piheg.

Aztán…

Természetesen makacssága miatt mielőtt felnyög, az ajkait megint összeharapja, szélesebbé válik a vigyorom.

Annak a dacnak, amivel már megint ellenáll meglesz még a következménye.

 

- Nagyon makacs vagy… - tolom testébe immáron három ujjam… - Szeretnéd, ha parancsolgatnék?! – fejrázás a válasza, viszont már összeszorított szemekkel harapja tovább az ajkait, ezért, hogy tisztában legyen, vele mit akarok, megsúgom neki, hogy ki kéne eresztenie a hangját, fülét is gondosan megharapom, abban bízok, ettől oldódik.

 

Azonban… Nem ereszti el alsó ajkait még erre se a fogaival. Sőt… Még erősebben harap rájuk inkább, kuncogva nyalom le kicsordult vérét. Legalább annyira finomak, mint amennyire őt jó kínozni. 

- Nem jobb az, amikor azért véres a szád, mert én harapdálom ki?

 

Én lennék a legjobban meglepve, ha bólintana, és engedelmeskedve akaratomnak hagyná kitörni a sikolyait, ahelyett, hogy megint makacsul rázná meg a fejét, minden eddiginél nagyobb vigyorral fonom ujjaim, amikkel eddig belülről masszíroztam a derekára, másik kezemmel egyetemben:

- Nekem így is jó… - halkan nyaffanik fel, ha nem tudja pontosan, akkor is érezheti, mi jön most - Azt parancsolom, hogy ülj bele a farkamba, és kezd el magad mozgatni…

 

Miért tartom?

Ha nem tenném, még a feladata véghezvitele előtt összecsuklana a fáradtságtól, és nem a bűvölet markában helyezkedne rá tagomra, majd süllyesztené el magában jó mélyen, hogy felsikítson, amíg én felsóhajtok, mielőtt még mozgásával újabb hangokat csalna ki mindkettőnkből…

 

Egyszerre élvezünk el megint, fáradtan dől a mellkasomra, és motyogja ismét el azt az egy szót, mint amit az előbb:

- Gyűlöllek…

- Csak az enyém leszel, ha akarod, ha nem… - emelem meg az állát, hogy ordas vigyorommal a szemeibe tudjak nézni, mielőtt még ismét birtokló csókot lehelnék az ajkaira – Örökre az én játékom leszel Teito Klein…

Szavaim miatt apró rándulás, vagy talán remegés fut rajta végig, de nem tart sokáig, hamar megkeményíti ismét a vonásait:

- Könnyen jár a szád… Ha nem lenne rajtam ez a szar, – mutat ujjaival, amiket még képes megemelni a nyakörvére – akkor már rég nem lennék itt, te is tudod…

 

- Még szép… - állok fel vele, és dobok rá egy törölközőt – Azért marad rajtad. – nyel egyet, gondolom arra számított, hogy beismerem, nyakörve nélkül nehezebb dolgom lenne. – De… Majd később, amikor már a bakancsom talpát is önszántadból lenyalnád, talán hajlandó leszek leszedni rólad.

- SOHA! – nézd csak… Visszatért a hangja… 

 

- Milyen hangos vagy… - dobom le törülközőstől az ágyra – Azt hittem, már nem maradt erőd még egy körre…

Szavaim miatt megint összeszorítja a száját, és folyni kezdenek a könnyei, nekem kell letörölnöm őt is, magam is, mielőtt lefeküdnék, és magamhoz ölelve a már alvó drágát betakarnám mindkettőnk…

Most még könyörögni se tudott, hogy már ne, annyira kifáradt. Pedig… Lehet, ha hallottam volna a hangját, előbb sikerült volna elaludnom.

 

***

 

- Reggel van, ébresztő… - vonom magamhoz közel, hogy mialatt oldalát, mellkasát simogatom, nyakának ívét is csókolgathassam, és persze farkam is bejáratának fúrhassam.

- Még hagyj egy kicsit aludni… Korán van… - végre a várt nyafizás, kuncogva kezdem el morzsolgatni mellbimbóját, és jelentem ki neki, hogy nincs több pihenés.

- Már reggel 8 van. Azt hittem a katonai iskolában hozzászoktál a korán keléshez.

 

- Ott nem azzal ébresztettek minket, miután széjjelkúrtak, hogy a farkuk az alfelünkhöz nyomták! – fordul meg, ha a szemeivel villámokat tudna szórni, akkor már Ayanami teste helyett egy másikat kéne keresnem.

- Még szerencse… - pillanatokba telik így, hogy felém fordult elkapni egy csókra, alám penderíteni még annyiba se…

 

Azonban…

Mielőtt a magamévá tudnám tenni, egy senkiházi ront be hozzám azzal, hogy elkezdték nélkülem a katonai gyűlést, mennem kell…

Chh… szarházi…

Zaiphonom miatt azonnal halott lesz, sötéten mászok ki az ágyból Teito mellől, állok neki öltözni.

 

Zavara miatt támad is egy jó ötletem, így amikor már kabátom is rajtam, nem hagyom elvonulni a fürdőbe, ahova készült.

Helyette nyakörvére pórázt teszek, és kijelentem neki, hogy jönnie kell velem.

- Várjál már! – tiltakozik emiatt – Teljesen meztelen vagyok. Így sehova. Egy gyűlésen sok ember van…

- Ezen akkor kellett volna gondolkodnod - dobom a vállamra – amikor öltöztem. Lett volna időd arra, hogy magadra kapj valamit.

Ez van… 


henne-chan2012. 10. 19. 18:44:16#23801
Karakter: Teito Klein
Megjegyzés: Yoshizawának


 Falhoz roskadok mikor hallom az ajtó csukódását. Remegő kezeim ajkaimat dörzsölik, hogy megszabaduljanak még a gondolattól is, hogy az a férfi mit tett velük. Ráadásul furcsán túl hamar távozott ez még nagyon úgy tűnik, hogy nincs lefutva.

De mért pont engem?
Főleg ő.
Nem tudok és nem is akarok most gondolkodni, automatikusan feküdtem vízszintesbe, de az álom az nem jött, csak újból és újból végig pörögtek bennem az események. Megunhatatlanul.

Az ajtó ismételten hatalmas dördüléssel, zárult be Ayanami után. Nem kellett felnéznem vagy kinyitni a szemem ahhoz, hogy tudjam ő az. Alvást tettetve fekszek tovább, talán ha valamilyen csoda folytán beveszi, kimegy.

Bilincsem láncát megfogva, húz magához és meztelen mellkasom az övéhez ér melyen szerencsére még feszít az egyenruha. Továbbra se merem kinyitni a szemem és magabiztosan próbálom tettetni a hülyét.
Belemarkol barna hajamba és ölébe rángatva súg bele füleimbe azon a gonosz és mély ördögi hangján:

-          Ne játssz velem Teito Klein, mert nagyon megjárod, ha megpróbálsz velem ujjat húzni.

Villámló szemeim éppen, hogy elkapták az ő liláit és már csak vad és követelőző ajkait érzem magaméin.  Gyenge ellenkezésem nem jár, szerencsével mikor férfiasságomon érzem kezeit, hogy engem is legalább annyira felizgasson, mint amilyen az ő állapota. Ami pedig láthatóan bazi nagy.

-          Ayanami – sama – kérem, halkan mikor levegőhöz jutok – Könyörgöm Ayanami – sama hagyjon… - kezei nadrágomba meg nem állva ingerelnek, ami nem is olyan rossz így csak homályosan tudatosul bennem vigyora, szavai és a meglepően gyengéd keze arcomon.

-          Drága kicsi Teito – kezdi vészjóslóan - Ez az előbb se használt volna, ha nem hívnak el egy fontos ügy miatt mellőled – francba.
Próbálva nem fel fogni, hogy áldásos munkája a végéhez közeledik, akarok ellenkezni vele, de egy erőteljes szorítása csak a végső nyögésemet és élvezetemet eredményezni.

Basszus, ha nem ő csinálta volna… nem vele akartam ezeket. Pánikba esve pattanok fel mellőle, tök mindegy merre vagy hogyan csak el innen.

-          Nem engedtem meg, hogy elmenj Teito Klein – megrántva láncom kerülök ismét visszataszító személye mellé ki kedvtelve simítja végig imádott nyakörvét rajtam. – Azt akarom, – folytatva ajkaimba - hogy most te vetkőztess le engem.

-          Persze most rögtön – válaszolom gúnyosan.  Durván és erőszakosan megcsókol, könnycseppjeim ekkor indulnak meg, ő pedig egyetlen mozdulattal tépi le rólam a gatyát. Vagyis ami gatya volt szebb napjain.

-          Fogalmazok máshogy – vigyorodik el. – Azt parancsolom, hogy most te vetkőztess le engem. Lassan és erotikusan.

-          Rohadék szemétláda – fújtatom dühösen, de kezeim ettől még ösztönösen indultak meg fekete egyenruhája felé.  Ujjaim úgy mozogtak, mintha már ezer éve ezt csinálnám, megszabadult a nehéz zakótól, hogy megmutathassa mennyire is katona. Izmos mellkasa csak egy pillanatra csábított el, de épp elég volt hozzá, hogy derekamnál fogva vonjon felé és kezdje el préselgetni bimbóimat, melyhez halk szégyentelen sóhajaim párosultak.

-          Ezt még nagyon meg fogod bánni – kezdem dühösen, mikor nadrágja következne – ha Mikage és Frau rám talál, és kiszabadít végre – a mondatot se tudtam befejezni, már is ég arcom pofonjától. Szám szélén kiserken vérem és egyből megéreztem, hogy ez a pofon holnap is ugyanígy fog fájni. Rettegve figyelem, ahogy kioldja övét és letolja fekete gatyáját, egyetlen erős mozdulatával fordít rajtam, hogy utána hátulról érezhessem keménységét.

Mért én… mért pont én, kellek neki…

-          Jól jegyezd meg – fenyeget meg – Ha még egyszer megemlíted előttem ezt a két nevet, miután rongyosra kúrtam a segged, kitaposom a beleidet. Bólints annak jeleként, hogy megértetted azt, amit mondtam.

Ez egy szadista pöcs. Mért kell mindent elvennie tőlem? Mért jó ez neki? Vagy csak ennyire elborult az elméje.  Könnyeim megállíthatatlanul folynak arcomon, bár a halál akarta megérteni fenyegetését, őszintén a fele nem jutott el agyamig a sokkos állapot miatt, de ez a rohadt nyakörv pontosan megértette gazdája parancsát és bólintott egy aprót velem együtt.

-          Engedj el Ayanami – sama – suttogom utoljára, de el se ért a hang hozzá. Fájdalmas ordítással hatol belém azzal a mérettel, könyörtelenül leszarva, hogy akarom-e vagy sem.  Vállamba harapása se segít el vonni figyelmet arról, hogy mindjárt szétszakadok.

-          Most, hogy ezt tisztáztuk, már minden rendbe.

Az élvezet és szenvedély legkisebb szikrája nélkül, összeszorított szájakkal tűröm azt, amit tesz. Félek, ha kinyitnám, csak zokogásomnak adnék hangot, mely csak még jobban feldühítené. így csak némán csöpögnek könnyeim a lepedőre és nem kívánok mást halkan bármilyen istenséghez csak, hogy vége legyen.
Ayanami – sama elérve csúcsát hatalmas sóhajjal teszi, majd párat húzva és megszorítva hímtagomat én is követem.

 

-          Olyan jó voltál, hogy ma az a megtiszteltetés ér, itt fogok veled aludni – csak halkan nyögve veszem tudomásul, hogy mozogni nem tudok, annyira fáj a testem.

Lesokkolva tűröm, hogy kihúzódjon, belőlem majd kedvére hagyva neki megfelelően döntsön el ágyamon. Szememet le se csukva hagyom, hogy szorosan öleljen magához.

 

Másnap reggel egyedül ébredek. Hál isten. Mivel mozdulni nem tudok, főleg nem ülni. A hason fekvés viszont tökéletesen megy, úgy maradok. 
Szánalmas… fürdeni még egyedül se ment simán. Kis Barna jött be és segített, mellesleg aki egyedül pironkodott közbe csak én voltam egészen addig, míg a ruha rám nem került. Meg nem utolsó sorban egy kis lapot hagyott ott kedves vendéglátóm miszerint „Délután háromkor gyere az irodámba” programom lesz.

Ismételten nemesi ruhadarabok kerülnek rám és komolyan kezdem lassan úgy érezni magam, mint valami toronyba zárt hercegnő, csak hát én maximum herceg lehetek.

A délután „randi” hamarabb eljött, mint amire számítottam és mire észhez kaptam már rég kopogtam az óriási ajtón. Válasz nem érkezett, de tudtam, hogy be kell lépni.

Oda benn egy nagy asztal foglalt helyet ahol Ayanami – sama körmöt éppen két tucat papírhegy mögött mellette pedig asszisztense álldogál és adogatja egyesével neki.
Vagyis folyik a munka.

Már köszöntem volna, mikor fekete bozontos Hyuuga szája elé teszi ujját jelezve, hogy inkább meg se merjek szólalni és lehetőleg igen halkan véve a levegőt üljek le a kanapéra.
Nem akadékoskodtam inkább.
Nem volt túlságosan berendezve az iroda annak ellenére, hogy igencsak nagy volt és jóval többen elférhettek volna, mint hárman. Voltaképp túl egyszerű és túl szegényes. Egy íróasztal pár irattartó polc egy dohányzó asztal és a vendégek fogadására mellette egy kanapé.

Nem telik el sok idő és a papír tömeg vészesen fogyni kezdett, majd Hyuuga meghajolt felém meg biccentett nevetve és távozott.  Ayanami – sama fáradtan és túlságosan is morcosan dől hátra a székében, hogy a plafont kezdhesse nézni.

Démonokat megszégyenítő mosollyal fordul felém és indul meg. Egyből felpattanok, hogy kiszáguldjak az ajtón, de csuklómat elkapva vág vissza a kanapéra, és mire feleszmélek, már nyakkendőjét kibontva hajol rám.

-          Nagyon ajánlom, hogy most légy jó kis fiú különben mocskos módon rossz világ köszönt rád –választ nem várva csap le ajkaimra, hogy amiket tegnap véresre csókolt most ismételten felrepedjenek.

-          Neh – suttogom elhallóan két marcangolás között, elkapva állkapcsom úgy szorítja össze egy markával. Kibuggyannak ismételten a könnyeim szememből, de az ő lila metszésűit messze nem lehetet megszelídíteni ezzel.

-          Mondtam valamit – fenyeget ismét és a félelmem úgy csap le rám, mint egérre az egérfogó.

Ködös tekintettel hagyom, hogy szép lassan levetkőztessen, már mondania sem kellett, ösztönösen mozdulok én is vele.  Fájó ajkaimmal próbálok egyszerre viszonozni és nem belefulladni csókjába ezüstös haj fürtjeibe kapaszkodom meg, mert szükség van egy támpontra, ami még itt tart az irodában.  Szó nélkül tűri, hogy lassan tépem a haját én meg szó nélkül hagyom, tegye, amit csak akar.

Undoromat leküzdve nézem végig ahogy, nyalja és puszilgatja hol itt-ott megszívva mellkasom. Nyelvével vad és kínzó táncot jár bimbóimon, míg én csak halkan felnyögve imádkozom, hogy maradjon ilyen és ne durvuljon be, mint tegnap este.

Anyaszült meztelenül fekszem alatta remegve és vacogva, mikor felhúzza a térdeimet, hogy közéjük férkőzzön visszafoghatatlan vigyort enged meg magának.

Görcsösen harapva ajkaim tűrőm, hogy lassan belém hatoljon és saját ütemet megadva kezdjen mozogni.

Neki tökéletes. Neki.
Míg én szétkarmolva vállát, veszem észre, hogy kibuggyan vérem és indul meg lassú csíkban nyakam felé. Élvezettel nyalja meg majd rá nem jellemező gyengédséggel simítja végig a szegletet és tovább fokozza tempóját.
Talán egy bocsánatkérés. Talán.

Igencsak fel lehetet húzva oda lenn, mert a vártnál hamarabb feszült ívbe teste, de maradt benne annyi, hogy élvezete már rajtam folyjon le.  Míg én még mindig nem merem kinyitni a számat, de néma könnyeim csak úgy megindulnak ismételten ezüstös fürtjeire. Rohadtul fájt.

Rongyként hullott rám és csöndesen várja, hogy saját légzése a helyére kerüljön. Tényleg csak a légy zümmögését lehet hallani és akár még romantikusnak is mondanám, ha nem ő feküdne rajtam.
De ő fekszik. Ő.

Erőtlenül ereszteném, le térdeimet ám ő erőszakosan belemarkol combjaimba és visszatolja ahol volt.

-          Ayanami – sama – suttogom, de nem volt válasz, ahogy könyörgésem se jutott volna el hozzá. Ismét hangtalanul fogadom, mocskos érintéseit és hagyom, öleljen, ahogy ő akarja.

Nem tudom, hány menet is volt pontosan, de saját nedveinkbe fekszünk a kanapén továbbra is, már jócskán estére jár az idő. Testem teljesen elhasználódva bizsereg, miközben Ayanami – sama bebugyolál egyenruhájába és már félig ájulva hagyom, hogy ölébe kapjon.  A folyosókon végig menve, több katona is vissza-visszafordul, de egyik se indult volna segítségemre, hisz Ő vitt. Ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy kezüket mossák.

Annyit sikerült felfogni, hogy nem a megszokott szobába tértünk vissza. Egyből egy fürdőbe visz ahol a kádba berakva rám nyitja a meleg vizet. Jól eső érzéssel hunyom le a szemem és már az se tud megrémíteni mikor hallom, hogy ő is bemászik mögém, majd szoros ölelésébe vonva magához húz é arcát a nyakamba fúrja.

-          Fáj… - motyogom.

-          Tudom.

-          Mért én – teszem fel a kérdést.

-          Mert akárkit megkaphatnék. Több nő és férfi egyaránt széttenné egy csettintésemre a lábát. De téged én, cserkészlek be és én, formállak, olyanná-amilyenné akarom, hogy válj. Csak is az enyém leszel teljes valódban.

-          Gyűlöllek – suttogom. Arcélem alá nyúlva fordít egy kicsit maga felé, hogy bele nézzek magányos ezüst lila szemeibe, melyek valósággal csillognak.

-          Ezt is tudom – majd lehajolva birtoklón csókol meg.

 

 


yoshizawa2012. 07. 04. 21:03:38#21934
Karakter: Ayanami / Verloren
Megjegyzés: (Teitomnak)


  

- Min mosolyogsz Aya-tan? - szólít meg Hyuuga derűsen, ahelyett, hogy válaszolnék kérdésére, inkább komoly arccal utasítom arra, ne velem foglalkozzon, hanem a küldetésével.

Azon agyaltam, mit fogok a végre újra markaim közt lévő Teitoval tenni, ha visszaérek hozzá, ezt ő is pontosan tudja, de emiatt nem kellene elszemtelenednie.

  

- Ohh értem... – épeszű ember ilyenkor már abbahagyva a faggatásom teljesítené parancsom – Tényleg megint arra a fogolyra gondoltál, akit pár napja ejtettünk. Mit akarsz vele csinálni? És a barátaival? Velük is hasonló terveid vannak, mint a kicsikével Aya-tan? - méghogy hasonló tervek… Cehh…

Azok a nyomorultak Teitoval ellentétben arra se érdemesek, hogy rájuk nézzek.

- A barátait ti fogjátok elintézni, nem én. – közlöm tömören.

 

- A megtalálásuk, és kaszád megszerzése is kemény dió lesz, – vakarja meg a fejét előzőnél is vészjóslóbb hangom ellenére még mindig jókedvűen - de úgy érzem, jobban járunk velük, mint te azzal a konok gyerekkel. Szerintem előbb fogod megölni, mint betörni, kár rá az időd vesztegetned. – kuncogása miatt ismét elvigyorodok, csak most kegyetlen mosolyom Hyuugának szól:

- Meglátjuk. Én élvezni fogom még a képességeim bevetése nélkül is. És… Azt se hagyd figyelmen kívül, hogy a nyakörve újra engem szolgál... – erre már nem tud mit mondani, kuncogva csóválja meg a fejét, és indul el végre az őt hívó többiek után, hogy mostani célvárosunk porrá zúzásában ő is segédkezhessen.

Én innen fogom figyelni őket.

Az egyetlen személy, akinek a vérét, és a büszkeségét akarom venni, az jelenleg Teito.

 

***

                                                                  

Megint alszik, mire visszatérünk, és rányithatok, de elég lakosztályának ajtaját becsapnom magam mögött ahhoz, hogy kinyitva szemeit felém forduljon,

Gyengébb, és kívánatosabb még az apjánál is, elégedetten figyelem kómás, gyerekes arcát, fátyolos tekintetét.

Ő már az enyém. Csak, és kizárólag az enyém…

Bármennyire is szeretné, ezen még az se változtathat, hogy a nevem ordítva próbál nekem rontani.

Támadásával, és kiabálásával mindössze annyit ér el, hogy aktiválódik nyakörve, és engem védve kulcsolódik a nyakára, kezdi el fojtogatni. 

 

- Mi – nyögi persze erre döbbenten, lábaiból kifogy az erő, és a földre rogy, méltóságteljesen lépek hozzá közelebb, utasítom ellenfelét:

- Engedd el.

Majd… Amikor eleget tesz parancsomnak, a levegőért kapkodó Teitot szólítom felállásra.

 

Sokkal gyengébb, mint legutolsó találkozásunkkor, parancsom a minket összekötő nyakdísz miatt egyből teljesíti, gonosz mosollyal simítok végig lelkes kis foglyulejtőjén.

- Undorító – nyögi ki erre, miközben még mindig levegőért kapkod, ha nem tartaná a rá tett varázsnyakörv egy helyben, már biztos, hogy arrébb is ugrott volna a tükör elől, hogy ne kelljen néznie minket.

- Az lehet – vigyorgok rá – de attól még ez a tárgy valósággal imádattal csüng gazdáján – példát vehetne róla. Itt van velem, ez a helyzet nem álom.

 

- Mi van – nyúl ékszere felé, ami ettől megharapja, gonosz vigyorral állapítom meg, hogy kimondottan nem kedveli se őt, se a fogadtatását.

- Hát bocs, hogy nem borulok térdre az apám gyilkosa előtt. Azonnal szedd le rólam Ayanami! – grr… Engem próbál meg utasítani?! Engem?! És mi ez a tisztességtelen megszólítás?! Már nincs annak a szemtelen szellemnek a védelmében.

 

- Te nekem nem parancsolsz – törlöm képen. Ha neki az kell, keményebb eszközökkel bánjak el vele, akkor nem fogok finomkodni.

- Engedj el! – hangoskodik újra, aztán mivel vissza akar csapni, ismét elterül a lábaim előtt.

Izgató így, kiszolgáltatottan, ha nem kezdene el haverjáról, és arról a nyomorult kaszatolvajról kérdezősködni, miután a terveimről faggat, akkor kisebbet rúgnék belé:

– Mégis mi a francot akarsz tőlem? Mihail szemét már megkaparintottad, láthatóan tudod is használni hisz mi sem bizonyítja jobban, mint az a pár város, amit földig romboltattál vele! Hol van Mikage? Őt is újból megölted, egyszer nem volt elég? Mégis hol vagyok? Na és Frau őt is sike…

Mind a két nyomorultat meg fogom ölni. Sőt… Mindenkit, aki fontos neki. Csak rám gondolhat, ha kell, még a fejéből is kiverek másokat.

 

Vért köp, és újra azt kéri, engedjem el, kérése teljesítése helyett gúnyosan folytatom tovább a beszélgetésünk:

- Íme, híres és nemes Raggs Királyság koronahercege, akitől mindenki a csodát várja, nem tartod magad szánalmasnak? Bár ezekbe az úri ruhákba talán, még úgy is nézel ki – igen. Határozottan olyan – Nem is rossz. – egyáltalán nem rossz, ahogy idomait kiemelik, jól állnak rajta.

Mmm… Túl jól. Bár… Megnézném már nélkülük is.

 

- Ne merj velem gúnyolódni – kiáltása, és újabb esése csak jobban megerősítik bennem ezt az érzést.

- Állj fel – adok neki újabb parancsot, majd amikor a kényszer miatt megteszi, szemeibe nézve magyarázom meg neki, eddig miért viselkedhetett úgy, ahogy akart:

– Csak a pontosítás kedvéért, ezt a nyakörvet még én raktam rád annak idején, bár akkor nem kötöttem vele vérszerződést, ezt a hibát abban a pillanatban javítottam mikor bezárattalak ide.  Nélkülem két napig se bírnád ezek után – szerencsére. Ha az enyém nem lehet, akkor senkié se lesz.

Óvatosan simítom végig kívánatos vörös ajkain az ujjamat, mielőtt felhívnám a figyelmét arra is, hogy jobban tenné, ha kedvesebb lenne velem, új mesterével.

 

- Veled – néz tekintetembe méregtől izzó szemeivel - Nem vagyok hajlandó téged elfogadni még csak a kutyámnak se, nemhogy a gazdámnak – erre számítottam.

De… Arra már nem, hogy a beszélést befejezve arcon köp. Gyűlöl ez tény. Viszont eddig tudta a határokat.

Most is sejtheti abból, ahogy remegni kezdett, viszont a tettéért büntetés jár.

 

Kezdésként egy pofonnal kelem a falhoz, miután letörlöm magamról a nyálát, és arra utasítom, ne ellenkezzen.

- Megtanítom, hogy hol a helyed – teszem hozzá gyilkos mosollyal, mielőtt még egy vad csókra tapadnék finom kis ajkaira, hogy birtoklón harapdálhassam, csókolgathassam őket.

Mmmm…

 

Minden várakozásomon felülmúlón finom, csak gyarló emberi testem miatt szakadok el tőle, és engedem, hogy kiabáljon, amíg én levegőt veszek:

- Engedj el… nem akarom - ezzel itt úgyse megy semmire, még mindig nem tud arrébb lökni se magától, élvezettel rántom hátra a fejét, miután leteszteli, és dugom nyelvem újra forró szájába, keresem meg az övét, hívom vad táncba.

Hogy tetszik-e neki az, amit teszek vele? Nem tudom, nem is érdekel. Én imádom, hogy ennyire ki van nekem szolgáltatva, legközelebb vaníliafagyit is kérek hozzá.

Ő meg törődjön bele úgy, mint ahogyan most is teszi. Igen…

- Igen – suttogom könnyes arcára fókuszálva - te csak egy báb vagy az én fényes aranykalitkámba – az én kis bábom… Vagy szexrabszolgám? Hmm… Utóbbihoz még lehet, kell pár nap…

 

Leveszem a kesztyűm, hogy felforrósodott bőrét még jobban érzékelhessem, mialatt fejét úgy fordítom, hogy kecses nyakán végig tudjak nyalni. Itt is érezni szeretném, illata teljesen megrészegít, élvezettel szorítom tenyereim sovány derekára, majd vezetem őket feljebb oldalán, mialatt inggombjait is kioldom.

- Hagyd abba – kiáltja közben hisztériásan - Engedj el Ezt ne… - pff…

Ki kell találnom egy olyan nyakörvet, ami a szájára tapad, és nem engedi szóhoz jutni sem. Én szeretem, ha áldozataim sikítoznak, de ez a hisztéria már lassan kezd mindenen túlmenni.

 

Amikor mellkasa napvilágra kerül, már veszem is ajkához, és nyakához hasonlóan birtokba, külön eljátszadozva nyelvemmel az egyik, ujjaimmal a másik bimbóján addig, amíg teljesen meg nem keményednek, és gazdájuk vörös arccal nyög fel.

Győztem. Legyőztem őt.

Erről sóhajai hada árulkodik, mialatt teste remeg kezeim alatt a további érintéseimért, meg se kellene szólalnia miközben nyakamhoz bújik akkor, amikor kicsi farkára is rámarok:

- Ayanami-sama. most ne, Ayanami – sama. – olyan édes… Máris tisztában van a jó modorral, mégse engednék neki, még könyörgő szemei, kipirult arca látványaira sem, ha nem érezném azt, hogy az embereimnek most azonnal van rám szüksége.

 

- Kettőből egy már az enyém – duruzsolom fülébe, mielőtt elengedném, hogy egy kicsit pihenjen visszatérésemig, nagyon ajánlom zargatóinknak, hogy fontos ügy miatt keressenek.

Más esetben előfordulhat az is, hogy meghalnak.

 

***

 

Maga a császár akart nekünk gratulálni, azért, mert újabb gyarmatokkal bővítettük az ő szaros birodalmát, csak amiatt nem roppantottam össze Zaiphonommal, mert Hyuuga érezte baljós kisugárzásom, és támadó állásban lévő kezem lefogva suttogott olyasmik a fülembe, amikre hamarabb sort keríthetek, ha nem öldökölök parancs nélkül, és hurcolnak engedetlenség vádjával bíróság elé.

 

Az ő hatására képzeltem el Teito-chant egy szál köténykében, később egy kicsi merevedését alig takaró alsóban, majd meztelenül úgy, hogy amikor megfordul látszódjon, minden bizonnyal bőréhez, és ajkaihoz hasonlóan édes fenekét egy ezüsttálcán kínálja felém olyan szerelmes tekintettel, és csókra hívogató ajkakkal, amitől pár pillanat alatt elsülnék mielőtt még farkam forróságába vezetném…

 

De…

Most már nincs több képzelgés, újra itt vagyok legújabb bábom szobája előtt, hatalmas lendülettel tárom ki az ajtaját, lépek be hozzá.

Aztán… Mivel azt látom, hogy visszafeküdt aludni ahelyett, hogy várt volna még pár órát a visszatérésemre, dühösen zárom be magam mögött az ajtót, és lépek bilincsláncához.

Miután megragadom, ezzel húzom magamhoz Teito testét egy gyors, határozott mozdulattal.

 

Még mindig meztelen mellkasú áldozatom felnyekkel műveletemre, viszont csak szapora légzése mutatja ezen kívül, hogy ébren van, és játszani próbál velem, dühösen markolok a hajába, és rántom ölembe, hogy így, közvetlen a közeléből susoghassak a fülébe:

- Ne játssz velem Teito Klein, mert nagyon megjárod, ha megpróbálsz velem ujjat húzni.

 

Rám emeli erre végre dühös tekintetét, hatalmas vigyorral hajolok az ajkaihoz, csókolom vadul, birtoklón. Már hiányzott a drága, akkor is hiányzott volna, ha nem lennék annyira kemény, mint amennyire most vagyok, aljas mozdulattal nyúlok be nadrágjába, ragadom meg büszkeségét, hogy attól, végighúzogatom rajta az ujjaim csókunk közben újra teljesen merev lehessen.

Akar engem, csak még erre rá kell vezetnem.

 

- Ayanami-sama kérlek… - nyögi édesen – Könyörgöm Ayanami-sama, hagyjon… - próbálkozik újból kegyelmet kérni tőlem, szemét mosollyal simítok végig kipirult arcán azzal a kezemmel, ami eddig a derekán volt, és lombozom le teljesen:

- Drága kicsi Teito… Ez az előbb se használt volna, ha nem hívnak el egy fontos ügy miatt mellőled – válaszomra lefagy, viszont mielőtt dühösen rám ripakodhatna, olyan erővel markolok rá tagjára, hogy ajkai közül egy hatalmas sóhajnál több nem szaladhat ki, mialatt ő a kezemre élvez.

 

Kuncogva húzom ki ujjaim a nadrágjából, és nyalom le értékes cseppjeit, amíg ő piheg, viszont addigra, amire megpróbál menekülni lánca újra a kezeim között van, hogy miután meghúzom, teste ismét közel kerülhessen hozzám.

- Nem engedtem meg, hogy elmenj Teito Klein. – teszem hozzá szigorúan, mialatt elgondolkodva simítok végig nyakékén.

Ő már kicsit jobban van, viszont én még ezen az éjjelen dugni is szeretnék vele, akár van ezüsttálca, akár nincs a segge alatt, de ehhez díszének a segítségére is szükségem van.

 

- Azt akarom… - duruzsolok mindennél finomabb ajkaira – Hogy most te vetkőztess le engem – válasza, miszerint abból nem eszek meg se lep, az se, hogy már megint próbál magától eltolni, durva csókra tapadok az ajkaira, szabadítom meg egy fél mozdulattal altestét is a ruháktól.

Ha neki így jobb, akkor így lesz.

- Fogalmazok máshogy. – kuncogom, ködfátyolos szemeitől úgy beindultam, hogy ha nem lenne méltóságom, már alattam vergődne, és sikítozna. - Azt parancsolom, most te vetkőztess le engem. Lassan, és erotikusan.

 

Persze nem akarja most se azt tenni amit mondtam, rendesen küzd nyakörvével, mialatt mindenfélének elhord, de a kis tárgy szerencsére erősebb nála, felsóhajtok attól, ahogy a segítségével kioldja egyenruhám felső részét, elégedetten morranva húzom magamhoz közelebb testét, kezdem el arcához hasonló vörös színt öltött mellbimbóit kényeztetni.

 

- Ezt még nagyon meg fogod bánni, ha Mikage, és Frau rám talál, és kiszabadít végre… - pihegi, amikor remegő kis kezeit nadrágomra kell tennie, ha nem mondta volna ezt, eszem ágában sincs úgy pofon csapni, mint ahogy azt tettem, mielőtt övem, és zipzáram kioldva visszahúztam volna magamhoz, hogy birtoklón tudjak teste fölé magasodni.

 

- Jól jegyezd meg… - rántom feljebb, ezután indulatosan alfelét keményen lüktető tagomhoz – Ha még egyszer megemlíted előttem ezt a két nevet, miután rongyosra kúrtam a segged, kitaposom a beleidet. Bólints annak jeleként, hogy megértetted azt, amit mondtam.

Szemeiből patak szerűen folynak a könnycseppek, az oldala fájhat az alapján, ahogy tartja magát, de attól, hogy bántottam a drágát elégedett nyakdísze arra kényszeríti Teitot, hogy teljesítse kérésem, hatására az alattam lévő biccent egyet.

 

- Engedj el Ayanami-sama… - próbálkozik újból a hízelgéssel, de mintha nem is hallanám hatolok a testébe,  hogy emiatt ívbe feszüljön az egész teste, és vállába is beleharaphassak.

Nem tudom, melyik műveletem miatt kiált nagyobbat, de élvezem fájdalommal telt hangját, gonoszul cukkolom, miközben kijjebb húzódom forróságából, majd visszább tolom magam a testébe:

- Most, hogy ezt tisztáztuk, már minden rendben.

 

Végre teljesen az enyém, szótlanul szorítja össze ajkait, mialatt vadul harapdálom a hátát, és dugom, hatalmas sóhajjal érem el a beteljesedést, eresztem magam forróságába, majd szorítom meg megint úgy tagját, hogy ő is elélvezhessen.

Erre a részére nem is hat a nyakörv, úgyhogy úgy tűnik, tetszett neki az, amit tettem vele, vigyorogva kelek fel, és kapom kézbe, hogy az ágyába tudjam vinni:

- Olyan jó voltál, hogy ma az a megtiszteltetés ér, itt fogok veled aludni…

 

Felnyög talán fájdalmában, de már válaszolni nem tud, büszkén rakom le az ágyán, és vonom magamhoz még mindig teljesen forró testét.

Annyira jó érzés ez a melegsége halott bőrömnek… Holnaptól új helye lesz, meztelenül fogom a szobámba leláncolni.

 


henne-chan2012. 03. 02. 18:31:24#19552
Karakter: Teito Klein
Megjegyzés: Yoshizawa-nak


Semmi.
Semmi…

Még több semmi. Harmadik napja nem történik semmi ebben az átkozott szobában.  Még egy rohadt ablak sincs, azt se tudom, reggel van –e vagy este. Még a napokat is hasból számoltam.  Az is lehet már több mint 5 napja vagyok ide bezárva.
Nem tudom…
Hol vagyok és leginkább miért? Dühtől remegve pattantam ki az ágyból, hogy újabb felesleges köröket tegyek a nem is túl kicsi szobában. Hosszában tíz nagy lépés szélességben harminc, na meg plusz egy fürdőszoba. Ennyi.
Tényleg csak ennyi, ha nem számítjuk azt a baldachinos tölgyfa ágyat, azokat az igen drágának látszó szekrényeket, melyek tele vannak luxus úrfiknak fenn hagyott ruházattal és még előkelőbb időkre hagyatkozó bútorzatokat. Meg természetesen a legkedvesebb tárgy, ami belopta magát a szívembe, azaz én számomra fenntartott szürke hosszú bilincslánc.  Az egyik vége a padlóba van ágyazva, míg a másik jobb lábamon díszeleg és szépen véresre horzsolta is már. Ravasz egy darab, mert az ajtót képtelen vagyok tőle megközelíteni öt méteres körzetbe, de ahhoz tökéletesen megfelel, hogy fürdőbe bejussak.  
Halkan nyílt ki az a fehér juharfa ajtó, de én minden alkalommal összerezzenve pillantok felé.  A félelmem alaptalannak bizonyult, hisz csak a Kis Barna jött be rajta. Így neveztem el, biztos szolgáló lányféleség lehet legalábbis ruházatából ítélve és ő hozza minden nap háromszor az ételt tálcán. Csak sóhajtva mosolyogtam mikor meghajolt majd a szoba közepén lévő asztalra tette majd egy újabb hajlást követően távozott. Kis Barna nem túl beszédes, első nap mikor megláttam őt ordibálva őt rángatva próbáltam kiszedni belőle, hogy mi is ez az egész, de némának bizonyult és nem csak átvitt értelembe véve.

Ránéztem az ételre és felfordult a gyomrom, nem tudok enni, még a tegnapi tálca is ott áll.  Nincs se erőm se kedve, enni. Pedig azt kéne, hogy megszökhessek, innen erő kell, de még itt ez a lánc is. Az ágyhoz sétálva elterülök rajta.

-           - Mi ez az egész – nyögtem bele a párnába a szobának, hátha ők válaszolnak. De nem, csak hallgatnak. Hol van Frau? Na és Mikage? Jól vannak vagy ők is egy ilyen szobában szenvednek a magánytól és a félelemtől? Már rég fel kellett volna robbannom legalábbis a nyakamnak a másik aranyostól, amitől nem tudok megválni.

Mért nincs itt valaki… akárki… bárki, csak legyen más valami… ebbe bele fogok őrülni.

Itt tényleg csak a semmi van.

 

A fehér ajtó túlontúl nagy becsapására ébredek fel. Az álmosság és az álmok mezeje olyan erővel tisztul el fejemből mintha ott se lettek volna.  Méregzöld szemeim egyből az ajtó felé fordultak és ösztönből ültem fel egyenes háttal, hirtelen azt se tudtam ébren vagyok-e most vagy alszom-e még.  Hisz ha ez az utóbbi, akkor csakis egy rémálom lehet.
Az ajtóban egy túlságosan is fájóan ismerős személy áll a maga rettenthetetlen valójában. Szemei, mint mindig most is fekete sapkájába húzva, szája fél mosolyra húzva szinte tükrözve mennyire is tetszik neki a helyzet.  Szikár alakján tetszetősen mutatott, az oly jól ismert egyenruha melyet egykoron én is viselhettem volna. Ahogy belépett úgy lett jéghideg a szobában és úgy öntött el az a magányos gyűlölet melyet éreztem iránta az első perctől ahogy megláttam.  Reszketve álltam fel az ágyra és ökölbe szorítottam a kezem úgy, hogy vérem is kiserkent.
Itt van… itt áll előttem, apám és legjobb barátom gyilkosa, ő aki minden baj és rossz okozója, ő akit meg akarok ölni.

-          -  Ayanami – kiáltom el magam, hogy az egész szoba beledübörögjön, de ő csak méltóságteljes nyugalommal néz fel, hogy megtekinthessem azokat jég kékeslilás könyörtelen szemeit.

 A szívem akkorát dobban, hogy meg kellett fognom. De miért… mért ennyire hidegen?  Nem akarok gondolkodni, csak fájdalmat okozni, úgy ahogy ő tette.  Villám gyorsan indítom a támadást, a Zaiphonom kékes fénye talán soha ilyen intenzíven nem villant fel, mint most.  Míg ő, ha lehet felhúzott szemöldökkel érdeklődve figyeli, hogy mit is csinálok és még védekező állásba se tornászta magát.

Csak azaz egy cél lebeg előttem, hogy talán most, talán most sikerülhet! Csak kicsit akár egy büdös karcolást markáns arcán mindegy, csak fájjon neki is. Alig egy méter választ el lehetőségtől és meg lesz, igen most nem hibázok. Fájdalmasan ordítom el magam mikor valami éktelen kaparás indult el a torkomban, hogy aztán belülről perzseljen tovább.  Zaihonom részecskéire foszlik, míg én csak a győzelem ittas pillantást kaphattam cserébe.

-         -   Mi – nyögtem ki, de a beszéd csak fájdalmason hatott a levegő szinte fojtogatni kezdett. Igen egyszerűen nem kaptam levegőt, torkomhoz kaptam, de ezzel semmit nem tudtam segíteni magamon. Lassan éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot és esetlenül érkeztem meg a pont legjobban utált személy lábai elé. Aki szinte biztosan élvezettel az arcán figyeli az eseményeket. Ezt a nyakörv csinálja…


Fehér kesztyűs keze torkomhoz kapva csapta el gyengülő ujjaimat majd a kis kapcsot megkeresve meg csiklandozta azt.

-           - Engedd el - parancsolja és abban a pillanatban újra megérezhettem a levegő csodálatos mivoltát – te meg állj fel – címzi nekem és mintha varázsszót mondott volna, úgy állok fel cövekbe. Ez nem lehet… csak ezt ne.  Tükörbe nézve szemlélhetem, hogy nyakörvem kitűnő örömmel fogadja a fehér újjak gazdáját és hűségesen nyaldossa meg azt.

-           - Undorító - suttogom és hátrébb akarok ugrani, de lábaim nem engedelmeskednek, gondolataimnak.

-           - Az lehet – mondja ő mély baritonján – de attól még ez a tárgy valósággal imádattal csüng gazdáján – szúrta szemeim közé.

-           - Mi van - fakadok kikerekedett szemekkel és automatikusan kapok nyakörvem után, hogy az bosszúsan belém harapjon.  Vérem csöpögve ütközik, a padlóval én pedig hitetlenül nézem a cseppeket. Ilyet eddig még sose csinált, voltak hátrányai hisz Frau néhány parancsára automatikusan engedtem és tettem a dolgom, de sosem… bántott.

-         -  Úgy látszik, kimondottan nem kedvel téged és a fogadtatásodat – húzta ördög mosolyra száját.

-          - Hát bocs, hogy nem borulok térdre az apám gyilkosa előtt – kiabálom a képébe.  – Azonnal szedd le rólam Ayanami!

-          - Te nekem nem parancsolsz – majd egyetlen mozdulattal vág pofán, egyből tudtam, hogy arcom ki is vörösödik.

-         -  Engedj el! – kiabálom tovább és erőből akartam be húzni egyet, de a kezeim nem engedelmeskedtek és újból csak a padlón végeztem talán még esetlenebbül, mint előtte. – Mégis mi a francot akarsz tőlem? Mihail szemét már megkaparintottad, láthatóan tudod is használni hisz mi sem bizonyítja jobban, mint az a pár város, amit földig romboltattál vele! Hol van Mikage? Őt is újból megölted, egyszer nem volt elég? Mégis hol vagyok? Na és Frau őt is sike… - a mondatott gyomron rúgása miatt voltam képtelen befejezni.  A vörös véremmel keveredett a nyálam, hogy aztán a földre öklendezzem fel.  Undorító loccsanás után már tehetetlen könnyeimmel néztem fel rá – Engedj el…

-        -   Íme, híres és nemes Raggs Királyság koronahercege, akitől mindenki a csodát várja, nem tartod magad szánalmasnak? – kérdezi úgy, mintha az időjárásról akarna tájékozódni. – Bár ezekbe az úri ruhákba talán, még úgy is nézel ki – ajkai szinte vigyorogtak – Nem is rossz.

-         -  Ne merj velem gúnyolódni – ordítom, már és ki tudja, hányadszor indulok meg felé, hogy újból lábai elé essek.  Mért… mért csinálja ezt a nyakörv? Előző harcunknál eszébe nem jutott ilyesmi, még, hogy ő mint…! Na, azt nem.

-        -   Állj fel – mondja, én pedig ismét úgy teszek, állam alá kapva kényszerít, hogy szemébe nézzek. – Csak a pontosítás kedvéért, ezt a nyakörvet még én raktam rád annak idején, bár akkor nem kötöttem vele vérszerződést, ezt a hibát abban a pillanatban javítottam mikor bezárattalak ide.  Nélkülem két napig se bírnád ezek után – fejezte be és hüvelyk ujját lágyan alig-alig érintve ajkamat végig simított rajta – Szerintem jobban tennéd, ha kicsit kedvesebb lennél új mestereddel.

-          - Veled – nézek felé tömény utálattal – Nem vagyok hajlandó téged elfogadni még csak a kutyámnak se, nemhogy a gazdámnak – majd tehetetlenségembe egyszerűen arcon köpöm.  Abban a minutumban megbántam mikor azok a kegyetlen lilák rám néztek. A hideg futkosott a hátamon és szinte csontjaimban és megremegtetett.  De visszacsinálni már nem tudtam, nyálam lassan szinte kínozva engem indult el Ayanami arcán. Egyetlen könnyed mozdulattal töröli le és emeli is a kezét, hogy egy újabb elegáns pofonnal jutalmazzon, ahol szó szerint a fal adta a másikat. Fájdalmas kiáltás hagyta el számat, de nem volt időm bele merülni, hisz most a falnak préselve ismerkedhetek Ayanami kapitánnyal.

-          - Ne ellenkezz – utasítja – megtanítom, hogy hol a helyed - majd engem meglepve esik neki véres ajkaimnak. Harapdálva és duzzadtra csókolva, miközben könnyeim megindulnak, hogy halkan csordogáljanak végig arcomon.  Ezt most mért?
Az első csókom… tényleg a legelső, soha egyetlen lánnyal, még-még Mikagéval sem… soha… annyira undorító. Mért velem teszi ezt? Ez komolyan jó neki?
- Engedj el… nem akarom - Kezeim megindultak, hogy ellökhessem, hogy a földre taszítsam, de csak beléjük markolni tudok, mást nem enged meg magamnak a testem.
Felé mért hat ilyen erősen ez a nyakörv? Fraut ott üthettem ahol akartam ellenkezni is tudtam vele! Akkor ez a mocskos gyilkos mért teheti meg?

Barna tincseim közé markolva rántja meg fejem, hogy még jobban érezhessen a mozdulattal kinyíló számba erőszakosan hatol nyelve, hogy mérges és vad táncot járhasson. Nem akarok és nem is fogok csatlakozni, nem fogok behódolni csak hát ő tényleg azt, tehet, amit csak akar. Egy báb ennyi vagyok én a semmi közepén.

-          -  Igen- szakad el tőlem –te csak egy báb vagy az én fényes aranykalitkámba – suttogja nyálcsíkunkat nézve, mintha a gondolataimat is hallaná. Ebbe bele fogok őrülni.

Kesztyűit levéve fordítja, el nyakamat gyöngén és nyalintja meg ottani erogén zónámat, hogy belőlem igencsak furcsa meleg-és hidegérzést váltson ki vele.  Nem törődve ellenkező valómmal meg-megszippantja és hideg mégis olyan nagy kezei derekamra esnek.

-          - Hagyd abba – nyikkanok, fel mikor inggombjaim egymás után kezdenek ki-ki kapcsolódni.  – Engedj el – reszketek alatta – Ezt ne…

Tényleg nem akarom ezt, de ő szinte oda se figyel. Gazdám helyette, mellbimbóimra tapadva kezdte izgatni őket. Nyelve örült és virgonc táncot járva tekergőzött, míg balkeze a másik felem se hagyta magára. Élvezve nyögök fel az érzésre, hogy akkor és ott szégyelljem el magam. Ez az ember megölte az apámat én meg… én meg…nem tehetek semmit.  Újabb mocskos hang hagyta el ajkaim miközben mellkasomon megjelentek az első izzadság cseppek.  Egyik keze rámarkolt igencsak duzzadó nadrágomba én pedig remegve hajolok nyakhajlatába szinte, hogy oltalmat kérjek.
Nem akarom… egyszerűen nem akarom, hogy meg tegye. Nem teheti meg most… annyira undorít.

-          - Ayanami-sama – motyogom elhűlve utolsó mentsváramba kapaszkodva – most ne, Ayanami – sama.

Kimondtam egyszerűen nem lehet, igaz, hogy kimondtam, felsőbbségi jelzőt adtam apám és legjobb barátom gyilkosának.  De… de ezt nem akarom most, így hátha napolhatom egy ideig.  Hisz most már teljesen világos mért is vagyok itt. Egyszerű ágy kelléknek, ennyit érek és nem többet.

Ayanami lilás mérges és könyörtelen szemei szinte felégették az én smaragd zöldjeimet melyek most már a szánalom legmélyebb bugyraiban lehetnek.

-                     -  Kettőből egy már az enyém– suttogta nekem. Majd elengedve engem rogyok a földre ő pedig nemesen egyszerűséggel angolosan távozott magamra hagyva szégyenembe.



Szerkesztve henne-chan által @ 2012. 03. 02. 18:35:11


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).