|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2019. 02. 06. 14:57:52 | #35610 |
 Karakter: Bruce Ian Wickeroy
Megjegyzés: (Joynak)
//Roppant mód szégyellem, hogy ennyit kellett rám várni, remélem, lassan felgyorsulok újra ._."//
Némi megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy annak ellenére, hogy bőven kitűnik a tömegből, s hogy ha nem viselkedne, bizony komoly gondot okozna kordában tartani, és elérni, hogy zökkenőmentesen ragaszkodjon minden tiltakozása ellenére a tervünkhöz, minden rendben zajlik. Már ameddig látjuk az eseményeket. Ilyen szempontból jobb lett volna egy magánrepülőtéren feltenni egy magángépre, de az túlságosan köthető lett volna olyan személyekhez, akiket kapcsolatba hoznak velünk. Hiba lenne ilyen felületet hagyni magunkon.
A reptéren viszont így nem tudjuk végig nyomon követni minden lépését. Ahogy eltűnnek a checking zónában, leengedem a távcsövet, és unatkozva szusszanok. Mike, a mesterlövész társam továbbra is figyeli az épületet. Ha para van, visszafelé fog kijönni, ha nincs, a repülőkhöz tartó folyosók egyikén fognak felbukkanni Miával.
Lustán elnyúlok, kihasználva a pihenőidőt. Bár közben végig gondolkodom, s bár nem ezen a vonalon kezdtem, csak felötlik bennem, hogy mivel ez a terv legsebezhetőbb pontja, mi van, ha valami gebasz lesz. De mi baj lehetne? Annyira tele volt a bugyija, hogy biztos vagyok benne, hogy nem fog ramazurit kavarni. Többre tartja az életét annál.
„Ugyan, mi esélye van egy analfabétának bárhol a világon?”
A mondat a hangján csendülve erőszakolja bele magát az agyamba a tudatom mélyéről, rángatva magával egy adag balsejtelmet.
- Bassza meg! – tolom fel magam ülésbe, s felkiáltásommal mondhatni tök egyszerre kezd rezegni a mobilom a tetőn. Felkapom, rá se kell rendesen pillantanom, hogy tudjam, Mia az.
- Sajnálom, elkapatta magát a reptéri biztonságiakkal.
Ó, hogy az a jó büdös kurva!…
- Vettem, tartsd magad a B tervhez.
Hiába tombolok belül, valahogy el kell simítani, amennyit el lehet ebből az ügyből. Mert ha találnak bármit is, amit már egyértelműbben kötnek hozzánk, kellemetlen helyzetben leszünk.
- Jól van, Mike, kurva gyorsan pakolj össze, egy fél milliméternyi nyomot sem hagyhatunk magunk után – közlöm társammal is a helyzetet, bár azt hiszem, a B tervre már ő is felfogta, hogy gebasz van, mert bár járatom a szám, már pakolni kezdett. Utolsó aktusként kezembe veszem a rádiónk, amin kapcsolatot tartunk.
- Itt Bruce, A B forgatókönyv lép életbe.
* * *
Jól megszívatott minket az a büdös kurva. Csak ez jár az eszemben, míg a Főnök hallgatja a beszámolót, majd míg magából kikelve üvölt velünk, hogy mekkora marhák vagyunk. Igazából elszoktunk attól, hogy valami tervünk nem úgy jön össze, ahogy szerettük volna. Az ügyvédünk persze nyugtatja a kedélyeket, még mindig nem lehet semmit közvetlenül hozzánk kötni, amit mégis, az annyira kevés, hogy nem fogják megpedzegetni, mert annyira szánalmasan semmit nem kapnánk érte ahhoz képest, amiről tudják, hogy a mi sarunk, de képtelenek ránk bizonyítani, hogy még a nyomozók is szégyellnék maguk az igazságszolgáltatás előtt.
Végül úgy határoz a Főnök, hogy egyelőre nem lépünk az ügyben. Az már túl gyanús lenne, mert most biztos a hölgyikét is szemmel tartja a rendőrség, másrészt minek akarnánk eltűntetni valakit, aki alapvetően inkább bűnösnek tűnik az ügyben, amit hozzánk kötött megkérdőjelezhető vallomásával, ha az állítása nem igaz.
Abban viszont biztos vagyok, hogy teljesen nem fog feledésbe merülni az ügy. A banda nem tolerálja, ha hülyére veszik őket. Márpedig most határozottan ez történt. Magam is így érzek, és biztos vagyok benne, miközben kilépünk a Főnök irodájából, és végignézek a többieken, hogy mindenki azon gondolkodik magában, amin én is: remélem, valami véletlen folytán nekem jut a megtiszteltetés, hogy „köszönetet” mondjak a mai fejmosásért annak a kigyúrt, hülye picsának.
* * *
A kellemesen hűs, áprilisi éjszaka körbeölel. A város morajába belekeveredik az arcklopfoló pofonok csattanásának aritmikus dallama, amit nyögèsek, elfúlt sikolyok és könyörgés trillázó éneke színesít szimfóniává.
- Azért ne nyírd ki, Pete! - töröm meg az alvilági idillt, a nyakamban lógó csontváz medállal játszadozva.
Társam morog valamit, majd egy utolsó öklös után felemelkedik. A sikátor, ahova a kis trafikjából kirángattuk az “ügyfelet”, elcsendesedik, csak a szürcsögve levegőt vevő szerencsétlen töri meg sírósan.
Leguggolok hozzá a hajánál fogva emelve magam felé az arcát, s szelíden mondom a féloldalt feldagadt szemébe nézve. - Nem szeretek feleslegesen dolgozni. Légy jó fiú, és holnap estig szedd össze a lóvét.
Nem várok választ. Elengedem a fejét, ami ellenállás nélkül koppan, ahogy földet ér. Sóhajtva állok fel. “Baszd meg, Pete!” káromkodok magamban.
- Van egy utad a családjáig, vagy vele a kórházba. Ha kinyiffant vagy bekómált, kiheréllek a főnök parancsát megelőzve! - mordulok társamra rosszkedvűen.
- Nem is kapott olyan sokat - védekezik. A hangjában bujkáló aggodalom ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.
Legyintek, s faképnél hagyom. Az ilyen pillanatokban mindig megfordul bennem, hogy csak rá kellene szokni arra a kurva cigire.
Egy ideje az utcákat járom, de az idő még mindig fiatalnak számít, alig múlhatott hajnal kettő. Szükségét érzem, hogy legurítsak valami erőset. Lépteim a Showgirls felé irányítom. Nem a legjobb hely, eléggé ki is esik mondhatni, ugyanakkor a közelben van, és legalább nem erőszakosan a sztriptíztáncosnők, és nem akaszkodnak az ember nyakába. Külön plusz pont, hogy imádom a fűszeres csirkeszárnyukat és nincs is horror áron. Ideális lesz arra, hogy lenyugtassam magam egy kicsit.
A délnyugati 114-esről rákanyarodok a Caribbean Boulevardra, majd húsz perc séta után a Dixie Highwayre. Innen már mondhatni csak pár lépés a hely. Látom is már a tömeget, amely kezd sorokban összegyűlni a szórakozóhely előtt. Válogatott ficsúrok helyenként megszórva díszpicsákkal.
Nem szeretem a bulizni járó tömeget. Részegek, idegesítőek és nem érzik, mikor kell lekopni. Nem is áll szándékomban a főbejáraton belépni, helyette a hátsó “művészbejáró” felé lépdelek. Megtehetem, mert ismerős vagyok a helyen. Fogalmazhatunk úgy is, hogy van némi ügyletünk a tulajjal. Segítünk a bevételeit tárolni csekély pár százalékért, míg tisztára mossa a lóvét.
- Cső Price! - öklözök le a hátsó bejáratot őrző biztonságissal.
- ‘Estét Bruce! Mi szél fújt erre ilyen korán? Szar van a palacsintában? - érdeklődik vigyorogva mérve végig.
- Szar az nincs, csak Pete van a palacsinátban - legyintek, jelezve, hogy bővebben úgysem fogok beszélni a dologról, mert azt még gyerekként megtanultam, hogy még a falnak is füle van. Ennyi azonban bőven elég, hogy nagyjából sejtse a hangulatom lényegét.
Meg is veregeti a vállam, megajándékozva egy tippel: - Ebben az esetben ajánlom neked az egzotikus termünket. Ma olyan lányok szórakoztatják majd ott a közönséget, akik csak egy speciális réteget vonzanak, nem lesz zsúfolt a hely. Valamint próbáld ki mindenképp az új, extra csípős csirkeszárnyainkat.
Bólintok. Mindkét tanács olyasmi, amit érdemes megfogadni.
A hátsó folyosón előre sétálva láthatok pár, a műsorára bemelegítéssel hangolódó lányt, mások ki-be járkálnak az öltözőbe. Egy fél másodpercre mintha ismerős, széles, izmos, női hátat és a hozzá tartozó jellegzetes feneket vélném látni, ahogy eltűnik az egyik ajtó mögött. A feltoluló gondolatot viszont egy fejrázással száműzöm. Elég valószerűtlen lenne itt belefutni, még ha illene is hozzá a kurválkodás után. Vagy mellett.
Bejutva a bulitėrbe első dolgom rendelni egy adag csirkeszárnyat. A bárpultnál ácsorgó hölgyeményt nem ismerem, ezért inkább megvárom a kései vacsorám, s nem kérem meg, hogy hozza utánam, mint szoktam.
A hely mit sem változott az évek során. Ugyanaz a tipikus, bár kétség kívül látványos arany emelvényekkel, berakásokkal díszített bárpult terpeszkedik itt, mint amit a filmekben is előszeretettel használnak. Semmi jellegzetes. A hely sötétségbe burkolózik, amit csak a színes fénycsövek, fényfüzérek dobnak fel, illetve itt, a pultnál pár lámpa, hogy szerencsétlen baristák lássák, mit is csinálnak, illetve milyen pénzzel akarják átbeszni őket válogatott balfácánok. Igaz, itt még úgy, ahogy hallja az ember a hangját, de amúgy üvölt a szar discozene - nem rajongok érte, épp úgy szétveri az agyam, mint az, ahogy Pete laposra veri a nem fizető “ügyfeleink”. A fő színpadon messzebb egy egész jó alakú csajszi lötyög, bár tartok tőle, mint a legtöbbjüknek, neki is jól áll a távolság. Arcra nem jeleskednek különösebben, hiába a kiló smink. Őszintén szólva nem tudom, mi indítja be az embereket rajtuk, de nem feltétlen a tánctudásuk és a műsor, amit adnak. Aztán lehet, ha egyszer legalább beseggelve nézném végig, kicsit közelebb juthatnék a megoldáshoz, de mint mindig, most is jobban érdekel a csirkém. Ahogy elém teszik, az illata isteni. Fizetek, majd felkapom, hogy áttegyem a főhadiszállásom. Az lenne a logikus, ha a kis boxok felé tartanék, amiket direkt étterem jelleget varázsolva alakítottak ki a kajálók számára. Én viszont hallgatok Price haveromra, és beveszem magam a külön terembe, ahol mindig valami extrémebb műsor van terítéken a különleges perverziókkal élők számára. Azért éri meg, mert itt is akadnak asztalok ugyanúgy, és kényelmesebben lehet enni, mivel nincs dugig a terem ellentétben a külső területekkel.
Annyira koncentrálok még így is arra, hogy nehogy valami barom kiverje a kezemből a tányérom, hogy fel se nézek, mi megy, csak akkor, mikor már leültem, és kíváncsian harapok az egyik csirkeszárnyba, hogy elégedettség lepjen el, ahogy elönti a szám a fűszeresen pikáns, csípős íz. Tökéletes. Tekintetem véletlen téved a színpadra, s kis híján félrenyelek. Aztán pedig erősen kell koncentrálnom, hogy ne törjön fel belőlem a sötét nevetés. Nem kerestem, mégis itt van az orrom előtt. Fekete haj, napbarnította - valójában gyaníthatóan szolis - barna bőrből kivilágló kék szemek, és az elvéthetetlenül formás, mégis tömör izmokkal borított test.
Biztos vagyok benne, hogy nem vett észre, mivel a terem sötét, s a fény is inkább felé néz, és a színpadi részt igyekszik inkább valamelyest megvilágítani színesen sejtelmes fényeivel a tompított fehér - bár inkább sárga - mellett. Nekem viszont annál több lehetőségem van megfigyelni.
Nem tudom, értett-e korábban a rúdtánchoz, de az biztos, hogy most egész jól nyomja. korábban is meglevő kecses mozgása mellett komolyabb, képzettséget és erőt is igénylő figurákat is bemutat, hogy még inkább kihangsúlyozza mozgásával kidolgozott, és a show miatt olajtól csillogó izomcsoportjait. A terem érezhetően lázba jön. Sok perverz.
Felrémlik előttem kétségbeeséstől megtört arca, ahogy azon lamentál, mihez kezdjen egy hozzá hasonló analfabéta Mexikóban. Igaz, ez a sztriptízbár nem Mexikó, mégis egészen úgy tűnik, mint aki összekapta magát, és a történtek és az ellehetetlenülése ellenére is képes volt a felszínen maradni, s él mint hal a vízben. Újra felsejlik bennem a sajnálat, amiért majd ki kell nyírnom. Miután megfizettem a tartozásom, amiért hülyét csinált belőlem a banda és a főnök előtt.
Mire megeszem a csirkeszárnyakat az adag sült krumplival, körvonalazódik a tervem, amelyre már jóval a műsora után a bárpultnál legurítok két whiskeyt is, s kivételesen a főbejáraton át távozom, hogy jó eséllyel kerüljem el korai lelepleződésem.
* * *
A következő két napom azzal telik, hogy Price révén megtudjak róla ezt azt. A biztonsági őr srác meg van róla győződve, hogy bejön nekem a csaj, s bár látszott rajta, hogy elnyom egy adag undort a gondolatra, mégis kifejezetten segítőkésznek bizonyul. Elrebesgeti, hogy minden héten itt van, a klubban, a legtöbbször nem lép fel konkrétan, csak tematikus esteken, de a speciális igényű vendégeket hostként kiszolgálja, és bár a bárban nem, de azon kívül nem tiltja a vezetőség, hogy akár fel is vigye őket magához. Elvégre a báron kívül már magán jellegű dolog, épp csak burkoltan százalékot vonnak a fizetéséből azzal a jelszóval, hogy úgyis megteszi, s a szórakozóhely volt az, ami lehetőséget biztosított arra, hogy kuncsaftokat szerezzen. Mindezt feketén.
Miután amennyire tudtam, kifaggattam, Price lelkére kötöm, hogy egy szót se az érintettnek. Heccel azzal, milyen kis félénk vagyok, de nem veszem fel, mivel kapóra jön a téveszméje.
A következő lépésben két dologra koncentrálok. Egyrészt megpróbálom megtudni, hol lakik. Hogy ne ismerjen fel, egy emberemet küldöm, akit még semmilyen módon nem láthatott, és emiatt nem kapcsolhat össze sem velem, sem a szervezetünkkel. Újoncnak mondható, és nem is Miami ezen a területén dolgozott. Egyszerű feladatot kap, menjen el a bárba, szórakozzon a kontómra, ha akar, de ne tévessze szem elől egy pillanatra se, és kövesse feltűnésmentesen addig, míg minden bizonnyal haza nem megy. Külön felhívom a figyelmét a célpont arcmemóriájára, s meghagyom, hogy ha úgy érzi, a lány kiszúrta, inkább kopjon le, mielőtt lebukna.
A másik dolog a saját kis játékom megtervezése. Mert ráfér egy kis lecke, miután igen kellemetlen helyzetbe hozott.
E játék része az, amit ma forralok. Még korán van, csak a bár alkalmazottai tartózkodnak a Showgirlsben. Messzebbről figyelem a futárt, ahogy megérkezik a rendelésemmel. Stílusosabb lett volna később kihozni, de bízom benne, hogy Price majd elintézi, amit beszéltünk, egy biztos, a küldeményt láthatóan átveszi, és beviszi az épületbe. Kicsit sajnálom, hogy nem fogom látni a meglepetésem azonnali hatását, de már a közvetett hatás is gonosz mosolyt csal az arcomba. Mert volt szerencsém már látni a rémült, kétségbeesett arcát, és úgy gondolom, most is hasonlót láthatok majd, mikor rémült nyusziként hazaszalad majd. Nem tudok nem elégedetten vigyorogni, miközben elindulok Pete-ért, hogy elvégezzük a mai munkánk.
* * *
- Miért mi kaptuk ezt a melót? - idegeskedik Pete.
- Mert valaki baromállat mód használhatatlanul laposra verte az egyik “védencünket” - felelem rezignált hangszínnel, miközben egy fekete, 2007-es Ford Econoline E350-eskisteherautóval az északnyugati 20-as sugárútra. Én sem rajongok túlzottan azért, hogy a kikötőből elszállítsam a frissen érkezett drogszállítmány egy részét a Westgate-i terítőnkhöz. Tenni viszont nem tehetek semmit, mert ez a büntetésünk az anyósülésen ülő seggfej társam miatt. - Tehetek én róla, hogy még rendesen megverni sem lehet? - morog, de csak csendesen, nehogy véletlen kihoz a béketűrésemből. Nem kell neki tudnia, hogy most kifejezetten jó kedvem van a szar és rizikós meló ellenére is. Hajnal kettő múlt. Ha minden jól megy, már túl lehet a fellépésén. Talán pont most ér vissza az öltözőjébe, hogy meglepve találja a helyénél a hatalmas, furcsa csokrot, amit Price jótét lélekként odacsempészett. Még azt is el tudom képzelni, hogy meglepett és enyhén boldog izgatottság járja át az értetlenség mellett, ahogy jobban szemügyre veszi a mikulásvirágból és chili paprika virágzó növényéből álló, hatalmas, ugyanakkor ízléses csokrot, annak ellenére kutakodva talán egy kis üzenetért rajta, hogy úgysem tudja elolvasni. Aztán körbenéz, kíváncsian körbepillantva, előbukkan-e valaki, jelezve, hogy ő állt a titkos meglepetés mögött, de nem jelentkezik senki. Pedig talán még az is megfordul a fejében, hogy valami kuncsaft, akit majd hazavihet, keresve egy kis mellékest, kielégítve perverz vágyait. De nem jelentkezik senki. Aztán megtalálja az “üzenetet” - egy kis, mexikói zászlót - a csokorba rejtve, ami már konkrétabb utalás magánál a csokornál. Legalábbis kötve hiszem - hiszen nekem is utána kellett néznem jó pár dolognak -, hogy leesne neki, hogy mind a mikulásvirág, mind a chilipaprika Mexikóra utal. Elvégre annyira nem specifikus, még ha megemlítik is a bugyuta turistacsalogató blogok és oldalak. Mégis teljesen odaillő választás, ha az ember stílusos akar lenni. A csokorhoz hasonló színekben játszó, piros, fehér, zöld zászlót is csak azért tűzettem bele, hogy az a kíváncsian már-már kislányos, izgatott mosoly, amit magam elé képzelek, leolvadjon az arcáról. Mert meggyőződésem, hogy azonnal tudni fogja, mit is jelent valójában a csokor: Szia, édes, megtaláltalak!
Kiteszem az indexet balra, majd megállok a pirosnál. Figyelem, ahogy pár gyalogos kóvályog a járdán az éjszakában. Egyikük jobban felönthetett a garatra, mert egyáltalán nem tud egyenesen járni, míg a másik kettő igen jókat röhög rajta. A lámpa zöldre vált, mi pedig továbbhajtunk. A szemem sarkából megpillantok egy rendőrautót, de sziréna vagy jelzőfény nélkül kanyarodik az ellenkező irányba. Csupán járőrözik, s fogalma sincs arról, hogy milyen fogás gurult el az orra előtt.
Ahogy sajnos nekem se lesz arról, valójában mi játszódott le Joy Adams - ahogy megtudtam a nevét - kis öltöző sarkában. Arról viszont nem akarok lemaradni, mi zajlik le benne, mikor kilép a munkahelyéről körülbelül hajnal négykor, hogy hazainduljon, úgyhogy nem árt gyorsan túlesni ezen a szar melón.
* * *
Hajnal négy előtt tíz perccel érkezem a Showgirlshöz, s intek Wallace felé, aki a Mercury Marauderében feszítve várakozik a szórakozóhely parkolójában. Abban a Marauderben, amivel akkor kocsikáztunk, mikor kapcsolatba kerültünk Joyjal. Számítok az állítólagos memóriájára. Mert akkor lesz igazán élvezet a móka, ha valóban emlékszik, és ráismer az autóra.
- Ne feledd, amikor kilép, indulj el, hogy pont akkor érj a parkoló kijáratához, mikor keresztülsétál. De semmi feltűnő pillantás. Tégy úgy, mintha nem is ismernéd, épp csak megnéznéd, mert hogy néz ki.
- Ne aggódj, nem rontom el a játékod - kacsint Wallace. Megpaskolom köszönésképp az autó tetejét, majd arrébb vonulok, hogy rejtve maradjak, ugyanakkor rálássak az eseményekre. Elvégre ezért is vesztegelek itt a fárasztó munkanap után.
Nem kell sokat várnom. Ahogy Price mondta, négy után nem sokkal kezdenek el kisorjázni a lányok a klub hátsó bejáratánál. Ahogy először is, az étteremből kilépve, most is olyan jelenség, aki azonnal magára vonja az ember tekintetét még ha csak egy szörnyülködő pillantásra is.
Wallase megindul. Az autója lassan gurul ki a parkolóhelyről, majd ugyanilyen ráérősen halad a parkoló kijárata felé, közben letekeri az ablakot, és rákurjant a lányokra. Hülye! ~ mosolygok rajta magamban, de így két legyet üt egy csapásra: biztosan észreveszik, és drága Shulkienkban sem kelti azt az érzetet, hogy ismerné.
A lány arca viszont megrezdül. Nem látom tisztán, ahhoz messze vagyok, de még így is látványosan rándul meg a szája, s egész testtartása, eddig magabiztosan kecses járása is megváltozik. Talán elhessentené a rémítő gondolatokat, amik ébredhettek benne, de a kis ajándékom és ez a véletlen egybeesés valószínűleg még benne is felébreszti a paranoid gyanút. Többet viszont nem láthatok, mert eltűnik a sarkon, de kezdetnek teljes mértékben kielégít.
* * *
Két hét telt el az első meglepetésem óta. Lustán játszok egy dvd-vel. Az adathordozón egy ismeretterjesztő film található a dia de los muertos ünnepéről. Tokját sugar skull díszíti. - Figyelj már, Bruce!... - tör rám Pete, de meg is akad a mondanivalójában. - Te meg hova nyaltad ki magad? - bukik ki belőle, ahogy végig pillant rajtam. Nem gyakran veszem elő az egy szem fekete vászon nadrágom, s kapom fel mellé egy szem fekete, pamut ingem. Ráadásul frissen borotválkoztam, s tegnap jártam fodrásznál is, levágatva elkanászodott tincseim, ami végképp nem jellemző rám.
- Vadlesre megyek - vigyorgok önelégülten.
- Milyen szerencsétlen “vadat” akarsz te kilesni? - vonja fel a szemöldökét.
- Az maradjon egyelőre az én dolgom. - Faszt fogom neki elmondani, képes és hazavágja a jól kidolgozott bosszúhadműveletem.
- Pff, mi van, Casanova, félted a jó híredet? - sértődik meg, s oltogat egyszerre. Nem baj, ha ilyesmit hisz, úgysem egyezne az ízlésünk akkor se, ha érdekelnének a nők vagy úgy bármilyen párkapcsolat.
- Ki tudja? Lehet, csak a hozzád hasonló faszoktól nem akarok hülyeségeket hallgatni tanács gyanánt.
Morog, de nem rengeti meg a lelkivilágom, összekapom magam, és elindulok a kora estébe. A célom egy belvárosi mozi. Nem mintha filmet szeretnék nézni, különösebben nem érdekel, de egészen véletlenül az egyik “megfigyelő emberem” fülébe jutott, hogy ma kiruccannak egy kicsit lazítani egy barátnőjével a bárból. Igazából csövelt a környéken, amikor pont meghallotta, ahogy még egyszer emlékeztetőül átbeszélik, mikor és hol találkoznak.
Mondhatni a legkívánatosabb véletlen a számomra. Eléggé meg voltam lőve, hogy fokozzam a múltkori kis akciómat, mert valljuk be, megint a klub környékén ólálkodva ellőni egy hasonlót annyira nem rémisztő. Jobban mondva nem elég rémisztő. Ha nem mutatom azt, hogy az élete olyan aspektusairól tudok, amikről nem kellene csak úgy, annál rémálomszerűbbek lesznek a kis “figyelmes” ajándékaim.
Sötét mosolyba húzódik a szám. Még sosem éreztem hasonló izgalmat, de most már jó előre várom, hogy a sok “udvarlás” után ismét találkozzunk.
* * *
A megadott mozi előtt két utcával hagyom a kocsim. Kényelmes sétatempót veszek fel. A filmük egy fél órája kezdődött, még legalább egy, de inkább a mai trendek mellett másfél órát tartani fog. Rendes tőlem, hogy hagyom őket szórakozni, nem igaz?
Nem mintha nem azért döntöttem volna így, mert biztosabb, hogy mikor jönnek ki, mint az, hogy ki mikor érkezik, és megy be a plázába a mozihoz. Legalábbis nem olyan típusnak gondolnám, aki kijönne, mert nem tetszik a választott film, ha már egyszer beült rá.
Ahogy megérkezek a bevásárlóközponthoz, elvegyülök a forgatagban, nagyjából kifigyelem a kamerákat, nem mintha ne sejteném eleve, hova szokás - na meg hova érdemes - felszerelni őket, hogy a legoptimálisabban át lehessen látni az egész épületet. Rutinosan mozgok úgy együtt a tömeggel, hogy a kamera sehol ne lásson kivehetően. Szimpla óvatosság, ha a rendőrséggel akarna próbálkozni. Nem mintha a hekusok minden ilyenre harapnának. A hozzám hasonlók szerencséjére van épp elég dolguk a konkrétabb esetekkel is, semhogy ilyen félelmeknek utánanézzenek. Még akkor is, ha az hozzánk köthető. Ha meg mégis, akkor se leszek annyira kirívó, mert magamhoz képest rendezetten mutatkozom.
A mozi előtt megfigyelésbe kezdek. Szerencsére ez az a mozitípus, ahol előadás után ugyanott kell kijönni, ahol bement az ember, ezért azonnal a mozi alkalmazottait kezdem pásztázni, ki tűnik elég lelkiismeretesnek. A voksom végül az egyik jegyellenőrző, fiatalabb lányra esik.
- Jó estét, hölgyem - szólítom meg a lehető legudvariasabban. - Kérhetném a segítségét?
- Jó estét, természetesen, miben segíthetek? - A lány pont olyan készségesnek mutatkozik, mint reméltem. Nem is a kötelező udvariasság miatt, hanem az őszinte kíváncsiság miatt a mosolya mögött.
- Egy hölgy ismerősöm egy filmen ül benn épp a moziban, és nálam maradt véletlen ez az ajándékszatyor, ami az övé - emelem fel az összekészített meglepetésem. - Ha lenne olyan szíves, megkérhetném, hogy juttassa vissza hozzá.
- Szívesen megtenném, de nem hinném, hogy megoldható… - kezd bele gondterhelten, de megemelem a kezem, mire elhallgat. A csendet ki is használom, hogy visszavegyem a szót.
- Tudom, hogy rendhagyó kérés, de az ismerősöm eléggé kirívó jelenség. Biztos vagyok benne, hogy képtelenség összetéveszteni bárkivel. Tudja, hölgy létére férfiakat megszégyenítően kidolgozott izomzattal rendelkezik, miközben cseppet sem veszít nőies bájából.
Nem mintha ennyire jó véleménnyel lennék róla, de kell a maszlag. De valóban feltűnő jelenség lehet, mert a lány tekintetében felismerés gyúl.
- Ó - ad is hangot a felismerésnek, ami benne gyúlt, majd bólintva átveszi az ajándékszatyrot. - Emlékszem rá. Visszajuttatom hozzá.
Összemosolygunk, majd megköszönve távozom a helyről - látszólag. Igazából csak egy emelettel feljebb megyek, s ott várom, hogy kiáramoljon a tömeg a moziból. Nem fogom látni most sem az arcát, de mégis szeretnék elcsípni annyit a rá gyakorolt hatásból, amennyit csak lehet.
A várakozás ugyan hosszú, de mivel folyamatosan azon kattog az agyam, milyen reakciót vált majd ki belőle a csomag, nem válik idegőrlővé. Végül a harmadik nagyobb tömeg kiáramlásban végre kiszúrom. Bár a ruhája most nem olyan elegáns - értelemszerűen -, mint az étteremben, most is bőven enged láttatni magából, és ugyanazt a hatást képes elérni, mint az előbb említett helyen. Nem lehet nem észrevenni. Ez mondjuk a helyzetében egyre nagyobb hátrány, mégis elismeréssel adózom látszólagos magabiztosságának. Főleg azután, hogy láttam a tiszteletreméltó méretű izmok ellenére benne élő rettegő és kétségbeesett lányt is.
Ahogy közelednek a kijárathoz, tekintetemmel megkeresem a “postásom” is. Egyelőre nem mozdul, és már épp felmorrannék dühösen, hogy elrontják a szórakozásom, amikor végre meglódulva odalép a célponthoz, majd átnyújta a szatyrot. Nem hallom őket, de biztos vagyok benne, hogy beszélnek pár szót, és hogy Joy teljesen össze van zavarodva, hiszen semmilyen férfi ismerősével nem találkozott, ahogy az alkalmazott csajszi is el lehet veszve, hogy de neki ezt mondták, de ügyesen ragaszkodik hozzá, ez látszik, hogy a szatyor igenis jó személyhez került. Végül elválnak, a szatyor pedig tényleg marad a jogos tulajdonosnál.
Fura, hogy bele sem néz. Nem látom az arcát jól, de lelki szemem kiegészíti a látott információt, s elégedetten könyvelem el magamban, hogy bizonyára már most lefagyott, mert erős sejtés él benne.
Nem is ő, hanem a barátnője az, aki gesztusait tekintve noszogatni kezdi, majd belenéz a szatyorba, elővéve belőle a dvd-t. Megint elmarad az információ, mert nem látom az arckifejezését, de a fantáziám kiegészíti, láttatva, ahogy még jobban lefagy, hogy a sejtése beigazolódik, majd - ennek már szemtanúja is lehetek - pánikszerűen kapkodja körbe a tekintetét.
Ez az a pont, ahol ellököm magam a korláttól, a mozdulat közben oldalra fordulva, mintha csak sétáltam volna eddig is. Kicsi az esélye, hogy összetalálkozna a tekintetünk, és kiszúrna, de azt sem akarom megadni a véletlennek. Még nem.
* * *
Amilyen szerencsém volt a mozis infóval, most annyira nincs. Már három hét is eltelt a mozis akcióm óta anélkül, hogy magam akartam volna ekkora szünetet. De egyszerűen túl óvatos. Eddig se volt annyira könnyű a klubból hazafelé követni, általában el is vesztették a nyomát az informátoraim, most azonban lehetetlen lefülelni feltűnés nélkül, mert vagy felszedi valaki, mikor végez, vagy taxit hív. Komolyabb kört meg nem akarok bevonni a megfigyelésébe, mert nem akarom felhívni a figyelmet a bandán belül sem arra, amit művelek. Ez az én személyes kis bosszúm, nem fog senki belepiszkálni!
Infó viszont mindenképp kell, ezért határozok, újra elnézek s szórakozóhelyre. Talán Price tudhat vagy kideríthet valamit.
Viszonylag korán érkezek, alig lézengenek a vendégek az átlag tömeghez képest. Még Price sem játszik ajtónállót, benn iszik épp. Látszólag narancslevet.
Letelepedek mellé a pulthoz.
- Cső, Bruce! - vigyorog önelégülten. Nem kicsit volt meglepve, mikor előadtam, miben kellene a segítségemre lennie. Ha nem akarnám annyira a kis személyes bosszúm, meggondoltam volna ezt a szívességet hatszor, mert már az feldühít, amilyen pillantással méreget kaján vigyorral az arcán.
- Ha nem vakarod le az arcodról az idióta vigyort, nem érdekel, hogy én kértem szívességet, beverek egyet - morgok bosszúsan, ezzel még jobb kedvvel ajándékozva meg “barátom”.
- Valaki milyen pokróc. De lásd, kivel van dolgod, egyelőre nem kérek semmit a szívességért cserébe - nyújt át egy kis cetlit.
- Egyelőre, mi? Később meg majd kamatostul behajtod, ismerem a nagylelkűséged. - Kihajtom a papírt. Egy cím van rajta. Nem vagyok egy bizalmas típus, ezért rögtön be is ütöm a telefonomba a címet. Egy konditermet ad ki.
- Oda szokott járni. Hogy mikor, azt nem tudom. Elég gyanús lett volna még jobban utánakérdezni. Így rád vár, hogy kiderítsd, mikor lógj véletlen arra, hogy felszedd - kacsint rám. Még mindig az a fixa ideája, hogy rá vagyok állva Joyra. Lenne kedvem felvilágosítani, de nem lenne okos lépés taktikailag, így továbbra is meghagyom eme hitében. Legalább lelkesebben segít. Hülye lenne belekeveredni, ha tudná, hogy a legvégén ki fogom nyiffantani azt az idióta, megtermett libát.
- Kösz, rajta leszek, hogy megkapjam, amit akarok. - Kijelentésem épp olyan titokzatosan többértelmű, mint a mosolyom, mindenki azt lát bele, amit látni szeretne.
* * *
Nem léptem azonnal, s ennek meg is lett a jutalma. Immáron két címem is van. Az egyik a konditeremé, a másik viszont a lakásáé. Más ismerőseim vetettem be, hogy megfigyeljék az edzőtermet, és a türelem meghozta a várt eredményt. Az egyiküknek sikerült a lakásáig követni. Nincs más hátra, mint a katarzis és a zárszó megteremtése és levezénylése.
A felvezetés elindult. Tegnap ellátogattam a kondiba, és ott hagytam számára névreszólóan egy újabb kis ajándékcsomagot. A csomag voltaképp egy zacskó mexikói kakaó, aminek a tetejébe egy mini sombrerót húztam, amit átkötöttem egy rózsaszín masnival, hogy mégis nézzen ki valahogy. Ez a csomag elméletileg holnap kell, hogy hozzá kerüljön. Mivel a “szemeimnek” köszönhetően tisztában vagyok vele, hogy nem jár minden nap, mert amit lehet, ingyenesen old meg parkokban, egyéb helyeken, ezzel is spórolva a komoly konditerem költségeken, hiszen az új munkájából nem futja olyan életre, mint amire futotta neki korábban. Mégis bizonyos gyakorlatokhoz elengedhetetlen a konditerem, ezért oda is bejár. amúgy a hely egész kulturáltan felszerelt ahhoz képest, mennyit kérnek érte. A pultnál a hölgy is előzékeny volt, és megígérte, hogy odakerül a megadott személyhez a csomagom. Hogy biztosra menjek, azért csúsztattam is neki pár bankjegyet, ne érje meg neki lenyúlni az egyébként nem nagy értékű csomagot - ezt ki is hangsúlyoztam, nehogy téveszméi legyenek, és mégis megkísértse. Miközben Joy elugrik kondizni, és összefeszülve hazaér a csomag miatt, én szépen elsétálok a lakásához, és ott hagyok egy levelet a postaládájában, és egy újabb csodás meglepetést egyenesen a lakásán. Már alig várom, csak pár simításra van szükségem. Például szépen megfogalmazni a “levelet”, ami egy üdvözlőlap Mexikóból, mellette egy medállá alakított .44-es Magnumba való töltény. Illetve még szándékomban áll beszerezni valami jóféle tequilát a ranchera mellé, amit önelégült vigyorral hallgatok sokadjára, bár egy kukkot nem értek a spanyolból, és borzasztó vinnyogás ez a zene az én ízlésem számára.
* * *
A kocsimban ülök lustán, mikor megcsörren a telefonom.
- Elment - kapom a fülest tömören. Várok még egy percet, mielőtt a cuccokkal együtt kiszállok, és elindulok a cél felé. Igazán nagyszerű érzés lenne végignézni a folyamatot. Látni, ahogy a kondiban megkapja a csomagot, mert édesebb lenne látni is, nem csupán elképzelni, mennyire meglepődik, s milyen hirtelen lepi el a hideg verejték. Szerintem még pánik is kiül a tekintetébe, de minimum kitágul az orra, ahogy megugrik a pulzusa, s emiatt zaklatottan szaporábbá válik a légzése.
Vajon ennek ellenére leedz? Egyáltalán érkezéskor vagy távozáskor kapja meg? Mindegy. A házba jutva kikeresem a címét, s a postaládába dobom a levelet. A képeslap szövege végül az lett: “Kár, hogy nem vagy itt, haláli jó a buli.” Arra azért ügyelek, hogy a levél kilógjon köszönhetően a töltény-medálnak, s jól észrevehető legyen. Ugyan benne a rizikó, hogy vlaaki lenyúlja, de remélhetőleg a “szemem” majd elintézi, hogy ilyesmi ne forduljon elő.
Ezután a lakásához lépek. Sötét van mindenhol, sehol senki, ahogy lennie is kell.
A zsebemből előkerül egy kis fém rudacska, amivel benyúlok a régi típusú zárba, s már kattintom is ki, hogy belépjek a lakásba. Az egész nem túl nagy, és kifejezetten egyszerű. A korábbihoz képest főleg. Annyira viszont nem nézek szét, számolnom kell azzal is, hogy esetleg a csomag miatt megrémülve inkább hazaszalad. Mondjuk szaladjon is, csak nem mindegy, milyen gyorsan teszi. A nappailszerű helyiségbe lépve az előszobából az ott ácsorgó dohányzóasztalra teszek egy repjegyet Mexikóba. Ez lett volna az övé, ha felszáll arra a tetves gépre. Mellé helyezem a beszerzett, puccos tequilát. Ocho Anejo Tequila, ráadásul pure, azaz tisztán agavéból készült, nem túl olcsó fajta. Nem is kell hozzá hülyeség körítésnek állítólag, Mexikóban körbe is röhögnék az embert a citromjával és a sójával, hát én sem hoztam. Legyünk autentikusak.
Már csak előszedem a kis mp3 lejátszót a kis hangfallal, amit magammal cipelek. Mert próbálok keresni egy félreesőbb helyet, ahol elrejtőzhetek. Majd a megfelelő pillanatban bekapcsolom a kiválasztott zeneszámot. Jóféle ranchera Edith Márquez tálalásában.
Végül a hálószobában telepszem le, innen hallom, ha belép, mivel nincs rajta külön ajtó, ha jól helyezkedek, feltűnés nélkül láthatom, mi játszódik le benne, mikor meglátja az asztalra tett meglepetést, s amikor bekapcsolom a zenét, elég tempósan tudok színre lépni ahhoz, hogy esélye se legyen meglógni.
A terv legnehezebb része a várakozás. Már öt perc után elunom magam. A lakás nem túl érdekes, nem tereli el a gondolatokat, márpedig olyan mérhetetlen türelmetlenség jön rám, hogy azért se lettem volna megsértődve, ha alig hogy elhelyezkedtem, már be is lép. Erről viszont szó sincs, s egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy maradt edzeni. Hogy szopná le a bal herém!
Csak más hiba ne csússzon a kalkulációmba, mert felrobbanok! Azért folyamatosan figyelem a telefonom - csak hogy még inkább ingereljen, milyen lassan telik az idő -, hátha a kinti emberem jelent valamit. Lehet, kellett volna a rendőrségi fülesünknek is szólnom, hogy legyen szemfülesebb. Most már mindegy.
A keservek kínkeservét élem át, mire jó egy óra elteltével matatást hallok odakintről. Minden tagom megfeszül, s ujjam rászalad az mp3 kapcsolójára. Még nem kapcsolom be, mert lehet, hogy nincs még szükség arra, hogy majd elindítsam a zenét. Bárki mocoroghat odakinn. Amikor kulcscsomótól származó csörgést is hallok a neszezés mellé, már felderülök, még inkább megjön a jó kedvem, mikor hallom, hogy a kulcscsomó leesik a kinti lapokkal borított betonra.
Én is meggondolnám kétszer, be merjek-e csak úgy jönni, ha a kulcsra zárt ajtóm résnyire nyitva találnám. Lehet, képzelődöm, de hallani vélem a félelemtől szapora vágtába kezdő lélegzetvételt.
Ha a kinti emberem nem szúrja el, akkor most már ideje lesz ráijesztenie.
Mintha csak emlegetnem kellett volna, érezhetően valami miatt inkább belép, és hallhatóan bevágja az ajtót, a biztonság kedvéért oda is tolva az első kezébe eső tárgyat. Nem tudom, mi lehet az, de furán tompán puffan.
A következő pillanatban robban be a korlátozott látóterembe, a pinduri előszobából a nappaliba lépve. Az arca alpvetően is riadt volt, kezében szorongatja a levelet, talán a táskájában lehet a kakaós csomag, de igazán csak akkor sápad le, mikor eltépi a tekintetét az ajtóról és befelé fordulva megpillantja az asztalon az odakészített “figyelmességem”.
Ezt a pillanatot választom arra, hogy az időközben bekapcsolt mp3-on elindítsam a zenét.
A trombita hangjára szerintem még a szar is belé fagy. De még mindig nem kap lehetőséget arra, hogy felocsúdjon, lendületesen az ajtóba lépek.
- Jó estét, szépségem! Rég találkoztunk – üdvözlöm kedélyesen, mintha nem szegezném rá .44-es Magnumom, ahogy azt az „ajándékba” küldött golyóval némán megígértem.
|
| gab287 | 2013. 07. 02. 20:45:26 | #26375 |
 Karakter: Joy Adams (kitalált)
- Mit forgatsz a csökött fejedben? – mordul fel a másik, a kimondottan rosszarcú.
- Egy sokkal hasznosabb tervet, mint a te felvetésed – a szépséges rosszfiú hangjába nem kevés lenézés és gőg vegyül. Egyértelmű, hogy nem tartja túl sokra a társát, de legalábbis, az értelmi képességeit biztosan nem. Talán egy-két másodpercnyi feszült csönd után megélénkül – Add ide a pisztolyod!
A másik, kissé meglepetten ugyan, de ellenkezés nélkül átnyújtja neki a fegyverét. A szépfiú átveszi, majd rám fogja azt is, közben utasítja társát, hogy vegyen fel kesztyűt. Az csak most tűnik fel, hogy őrajta is kesztyű van. Amikor ezzel megvannak, a saját pisztolyát átadja a társának, kiürítteti vele a tárat, majd arra utasítja, hogy adja át nekem az üres stukkert. Egy pillanatra értetlenül nézek rá, és nagyon rövid időre még a menekülés esélye is megvillan, de, persze, azonnal el is illan, hisz’ a fegyver üres. Viszont leesik, hogy mi is a lényege ennek a trükközésnek! A golyó! – hasít belém a felismerés – A golyó, a kanapéban, amivel felsértette a vállamat! Úgy akarja beállítani, hogy a golyót én lőttem ki! De, miért?!?!
A jobbik rosszfiú utasításait követve rendesen markolatra fogom a pisztolyt, meg megfogdozom a csövet, meg úgy is tartom, mintha a saját vállamat lőttem volna el vele. Aztán visszaadom a pisztolyt a rosszarcúnak, és amíg ő egy kicsit áttörölgeti – mintha sebtében próbáltam volna eltűntetni az ujjlenyomataimat – megtapogatom a tárat is, meg a golyókat is. A másik folyton kekeckedik, hogy ennek mi az értelme, miért nem durrantja atomjaira a fejemet inkább, de a szívtipró válaszra sem méltatja, inkább engem méreget. Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó, annyira kíváncsi lennék rá, mi jár abban a csinos kis fejében. Aztán eszembe jut, hogy nem az a fajta csaj vagyok, aki megmozgatja a pasik – vagy, legalábbis, a pasik 99,9%-nak – fantáziáját, így inkább örülök neki, hogy nem tudom, mire gondol…
- Pakolj össze, csipkedd magad – dörren rám, s a pisztollyal aprókat intve ad nyomatékot az utasításnak – és úgy csinálj, mintha sietnél, és csak a legfontosabb dolgokat vinnéd el. Az sem baj, ha felforgatod a lakást, sőt, forgasd fel jó alaposan!
Kétségem sincs felőle, hogy ha nem teszem, amit mond, habozás nélkül fog lepuffantani. Nem gondolkodás nélkül, mert folyamatosan gondolkodik, ez látszik a csodaszép, melegbarna szemeken. Nem. Ő folyamatosan agyal, mérlegel, minden pillanatban a helyzetnek megfelelően alakul a terv a fejében, de egy pillanatig sem fog habozni, ha úgy alakul, hogy le kell lőnie. Esküszöm, hogy benedvesednék ettől a pasitól, ha nem ilyen helyzetben lennék!!! Még a félelmemen keresztül is érzem a tehetetlen dühöt, hogy miért ilyen körülmények között kell ezzel a sráccal találkoznom?!?! Miért nem lehetett valami normális módon, hogy legalább esélyem legyen nála?! Ááá! – oltom le azonnal magam – Ennél a pasinál sosem lenne esélyem!!! Ennek a pasinak ízlése van, jó ízlése, amibe cipőkanállal sem férnék bele!!! Biztosan modell-testű szépségek tucatjai dongnak körülötte, hogy az ágyába kerülhessenek!!!
Nagyon fura érzések ezek. Sosem szégyelltem a testemet, mindig büszke voltam az izmaimra, és sosem éreztem, hogy ne lennék vonzó, dögös, izgalmas! Akinek nem vagyok az, annak nincs ízlése!!! De, ez az első alkalom, hogy valami más szeretnék lenni, mint ami vagyok…
Nem tudom, hogy hová vezet ez az egész, de teszem, amire utasított. Amíg nem ellenkezek vele, addig van esélyem élve megúszni ezt a kalandot, bár, persze, ez sem biztos. Lehet, hogy annak ellenére, hogy mindent megteszek neki – tényleg mindent megtennék, bármit is kérne! – végül így is meg fog ölni. Ezt nem tudhatom, hisz’ nem látok a fejébe, hogy tudjam, mi a terve. Egyelőre azonban mindenhová követ, amíg pakolok, a pisztolyt egy pillanatra sem eresztve le rólam. A fehérneműs fiókomat például érdeklődve, alaposan áttúrja, élvezettel csodálja meg a kollekciómat. Na, igen. Táncosnő, és kurva vagyok. A legszexibb, legdögösebb fehérneműkre van szükségem, hogy mindig kívánatos legyek az ügyfeleknek. Sokan vannak, akik csak gyönyörködni akarnak bennem, és ilyenkor elengedhetetlen, hogy a fehérnemű olyan izgalmas legyen, amennyire csak lehet, de a csomagolás azok számára is nagyon fontos, akik „csak” szexre utaznak. A szépfiú igazi gourmand, szemmel láthatóan nagyon tetszik neki, amit a fiókban talál. Nem tudom, hogy el is képzel-e bennük, de, gyanítom, hogy nem. Nem tudom elképzelni róla, hogy a hozzám hasonló, brutálisan izmos csajokra bukna. Bár, ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, talán meg tudtam volna neki mutatni, hogy azért ez sem annyira rossz…
Míg pakolok, azt úgy teszem, ahogy a filmekben, a hisztis csaj, amikor ruhát keres magának. Némileg kiszórom a fehérneműket a fiókból, a szekrényből hagyom kihullani a ruhákat, amiket azokkal rántok ki, amiket végül aztán a táskába gyűrök – nincs idő pedánsan összehajtogatva elrakni őket, pontosabban, türelem nincs, a szépfiú részéről – kicsit odébb löködöm a bútorokat, mintha dulakodás lett volna, meg ilyenek.
A rosszabbik rosszfiú türelmetlenül dobol az ujjaival az asztalon. Nem is próbálja rejteni, hogy unatkozik, és, hogy halál feleslegesnek érzi ezt az egészet. Ha rajta múlna a dolog, már rég nem élnék, ez teljesen egyértelmű. Hál’ istennek a szép szemű a főnök, és így még életben vagyok. Bár, nem értem, hogy miért túrázik ennyit ezen a témán?! Valóban gyorsabb, és egyszerűbb lenne, ha nemes egyszerűséggel felküldené az agyamat a falra! Vajon miért csinálja? Mi lehet neki a haszna ebből az egészből?
Nagyjából tíz perc alatt végzek a pakolással, és a pasas szemmel láthatóan elégedett azzal, amit a lakásban lát. Mielőtt kilépünk a lakásból, néminemű instrukciókkal lát el:
- Figyelj, ha rendesen viselkedsz, és a közös érdekeinknek megfelelően viselkedsz, nem lyuggatom ki azt a csinos fejecskédet, világos?
Ó, most aztán úgy megnyugtattál, szépségem, hogy még!!! – fut át a gondolat a fejemen, de apró bólintással jelzem, hogy felfogtam. Persze, egy picivel sem érzem magam jobban, egy kicsit sem nyugtatott meg, és a fájdalom sem kisebb a vállamban, mint előtte volt. A véres, meglőtt farmerdzsekit egy másikra cseréltem, így nem látszik, hogy valami is történt, de a sebet nem látta el senki, még letisztítva sincs. Fáj, éget, mint a veszedelem, de egyelőre nem tehetek vele semmit.
– Rendben, akkor elmondom a tényállást – folytatja az instrukciókkal – Most szépen, természetesen kisétálunk közösen ezen az ajtón, kerüljük a feltűnést, nem csinálsz semmi rendelleneset, ahogy leérünk, az épület melletti félreesőbb utcában behajítod a fegyvert – mutat a saját fegyverére, amiből megkínált egy golyóval – a csatornába. Jó eséllyel nem fogják megtalálni, de ha mégis, tisztában kell lenned vele, hogy téged fognak gyanúsítani, és ellened fognak, főként, bizonyítékokat igyekezni, szerezni. De ne aggódj, ha rendesen viselkedsz, segítünk neked még a lavina elindulása előtt eltűnni teljesen, a rendőrség szeme elől, és egy másik, általad választott országban kezdhetsz teljesen új életet. Szerintem kifejezetten méltányos a most, és azonnal „fejbe küldelek egy skulóval”-verzióhoz képest!
Mit mondjak, a mosolya nem sok jóval kecsegtet! Hiszem is, meg nem is, hogy mindezt megteszik velem, bár, a külföldön újrakezdett élet majdnem akkora riadalommal tölt el, mint a pisztoly, amit rám fog! Még itthon is alig boldogulok egyedül, nemhogy egy idegen országban, aminek még a nyelvét sem ismerem!!! Jó, Kanadában elboldogulnék annyira, mint itthon, mert, ha jól emlékszem, csak Quebec-ben francia a hivatalos nyelv, mindenhol, máshol angol. De, ha egy dél-amerikai országba küldenek – márpedig, lássuk be, Florida-hoz sokkal közelebb van Közép-, vagy Dél-Amerika – ott azért nagy bajban lennék! Még azt sem tudom, hogy milyen nyelven beszélnek?! Spanyol, vagy portugál?
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet kivinni a nyílt utcára? – riadok a rosszarcú akadékoskodására.
- Ugyan, mit kockáztatok vele? – kérdez vissza a szépfiú – Ha szökik, meghal, ha nem most, hát kicsit később, amikor az informátoraink megtalálják. Nem hinném, hogy sok olyan ismerőse lenne, aki képes lenne profi módon eltüntetni.
- És ha a rendőrségre megy?
A jobbik rosszfiú alaposan végigmér, s tekintetében először vélek valami bizonytalanságot felfedezni!
- Ott is elérjük, nem igaz? – válaszol magabiztosan, bár nem érzem annyira meggyőzőnek ezt a magabiztosságot. Lehet, hogy ott nincs emberük? Lehet, hogy a zsaruk meg tudnának védeni tőlük?! Jó, de ahhoz meg kellene lógnom tőlük, és lehetőleg élve! Na, az az, ami nem annyira egyszerű történet! A pisztoly náluk, pontosabban a szépfiúnál van, aki, bár vonakodott lelőni, amikor végeztek a „kihallgatásommal”, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy habozás nélkül durrantaná szét a fejemet, ha úgy hozza a sors. Úgyhogy a szökés kilőve!
- Értettem – motyogom halkan, rémülten, s egy bólintással is jelzem, ha, esetleg nem hallottak volna meg.
Igyekszem annyira nyugodtnak látszani a külvilág számára, amennyire csak tőlem telik, míg lemegyünk a lakásból, és kilépünk a házból. A szépfiú végig mellettem lépdel, és kabátja takarásában rám fogja a pisztolyt. Ilyen körülmények között még az is csoda, hogy egyáltalán menni tudok, nemhogy, ennyire nyugodtan. Ahogy elhaladunk a portás fülkéje előtt, megpillantom az ablaküvegen tükröződő önmagam. Fesztelen, kedves mosoly, mint mindig, halvány intés a portás felé, magabiztos, erőt sugárzó, mégis kecses léptek, akár egy nősténytigris. A portás gyanútlanul int vissza, az alakítás Oscar-díjas.
Odakint a fickó elküldi társát a kocsiért, mi pedig az épület mögötti mellékutca felé vesszük az irányt. Itt már, mivel nem láthat senki, nagyobb távolságot tart tőlem, talán, hogy még véletlenül se érhessem el, sem a kezemmel, sem a lábammal, ha esetleg olyan botor lennék, hogy a rám szegeződő pisztoly ellenére megpróbálnám megtámadni. Természetesen nem teszek ilyet, abban reménykedve, hogy tényleg betartja a szavát, és tényleg életben hagynak, ha nem ellenkezek.
Milyen érdekes!
Semmi nem köt az élethez. Nincsenek családtagjaim – vagy legalábbis nem tudok róluk – nincs szerelmem, akiért küzdjek, nincs igazi barátom, egy-két havert leszámítva. Senkim, és semmim sincs. Mégis féltem az életem, és mindent megtennék érte, hogy életben maradjak, holott, talán könnyebb, gyorsabb, és egyszerűbb lenne, ha kiprovokálnám, hogy itt, és most, agyonlőjön. Akkor vége lenne. Akkor nem lenne több magányos nap, nem lenne több küzdelem a démonaimmal. Észre sem venné senki. Nem hiányoznék senkinek…
Egy csatornadél felett állunk meg.
Felém hajítja a pisztolyt, amit gond nélkül kapok el, majd elértve, hogy mi a szándéka, továbbítom a csatornába. Még hallom, ahogy súlyos loccsanással ér le. Ez jó. A csatorna vize elviszi, nem marad itt. Talán sosem kerül elő.
Ezt követően kisétálunk az utcácska végére, ahol épp akkor fékez le egy kocsi. Nem a Marauder, amivel korábban már találkoztam, nem, ez egy másik kocsi, egy, a 2000-es évek közepén gyártásban lévő, fekete, Ford Five Hundred. A pasassal a hátsó ülésre ülünk. Nem húzódik túl közel, kényelmesen elhelyezkedünk.
Rémülettel tölt el, hogy nem kötik be a szemem. Minden filmben lepuffantják azt, aki a rosszfiúk rejtekhelyét megismeri, így erőteljes kételyek merülnek fel bennem azt illetően, hogy valóban élve megúszom én ezt a kalandot!
* * *
Egy kicsi szobában tartanak fogva.
A bútorzat mindössze egy priccs, két szék, és egy asztal. Több mint szegényes, de ez most a legkevésbé sem izgat. Sokkal inkább foglalkoztat, hogy vajon betartják-e, amit ígértek? Most, hogy láttam a búvóhelyüket, egyre kevésbé tűnik valószínűnek. Még a házban sem takarták el a szemem! Pontosan tudom, hogy egy apró padlásszobában vagyok, és hogy tudnék innen kimenni. OK, az ajtót rám zárták, de őszintén, az az ajtó, és az a zár nem lenne akadály! Igaz, hogy zajjal járna. Lehet, hogy emiatt nem izgatják magukat, mert akkor úgyis meghallanak, és azonnal lepuffantanak. Lehet, hogy ezért nem foglalkoznak azzal, hogy rendesen bezárjanak. De miért hagyták, hogy meglássam, hol van a rejtekhelyük? Miért hagyták, hogy tudjak tájékozódni, legalábbis, nagyjából a házban?!?!
A zár kattanása riaszt gondolataimból, és felülök a priccsen, ami fájdalmasan felnyög bő 190(2) fontos súlyom alatt. Az ajtó nyílik, és belép rajta a szépfiú.
- Hoztam vacsorát. Nem túl egészséges, de ezzel kell beérned – tesz le elém egy közepes méretű pizzás dobozt.
Meglep vele, hogy egyáltalán eszébe jut, hogy a testépítő/fitnesz világban a pizza nem elfogadható étel. Persze, mi is, én is fogyasztok pizza-t, csak ritkán. Pedig szeretem, nagyon, és kedvenc pizzériám is van, de, mivel nem igazán, és főleg egyáltalán nem megfelelően táplálja az izmokat, így ritkán eszek ilyesmit. De most ez a legkisebb gondom. Kimondottan éhes vagyok. De nem tudom, hogy mennyire bízhatok meg bennük. Mondjuk, kicsi a valószínűsége, hogy egy pizza-val akarnának megmérgezni, sokkal valószínűbb, hogy homlokon csókolnak egy golyóval. Lassan felállok a priccsről, és az asztalhoz ülök. Félősen húzom magam elé a dobozt, nagyon óvatosan nyitom ki, mintha attól tartanék, hogy megtréfálnak valamivel. Szótlanul enni kezdek. A mozdulatok már kevésbé fájnak. Amikor megérkeztünk, ellátták a sebemet, pár öltéssel profin összevarrta egy fickó, és kaptam fájdalomcsillapítót is. Fáj, de már nem ez tölti ki az agyamat.
A fickó leül velem szemben, a másik székre, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy alaposan szemügyre vesz. Megteheti, hisz’ a szoba apró, és levegőtlen, ráadásul, mivel egy régi ház tetőterében van, alaposan át is forrósodott az erős, tavaszi napsütésben, így levettem a dzsekimet, és csak az apró, melltartónál alig nagyobb, fehér, kis csőtop van rajtam, ami szinte semmit nem takar a felsőtestemből. Elismerés csillan a szemében, az izmaim játékát figyelve a karmon, vállamon, ahogy eszek. Nem rajongás, vagy sóvárgás, sem undor, vagy viszolygás. Elismerés. Talán egy kis csodálat, olyanféle, mint amikor az ember egy nagyszerű szobrot csodál meg. Végső soron, egy testépítő valójában tényleg egy szobrász, és a teste a szobor.
Aztán a testemről a szememre emeli a tekintetét, és halkan, nyugodt hangon kezd beszélni:
- Nézd, holnap elviszünk a Miami Nemzetközi Repülőtérre, a csomagjaiddal. Kapsz egy jegyet Mexikóba, plusz némi költőpénzt, az életeddel egyetemben.
Ó, basszus! – hunyom le a szemem letörten – Mexikó! Portugál, vagy spanyol?!?! Nem mindegy?!?! Egyiket sem beszélem!!! Mi lesz velem ott?!
- A helyedben soha többé nem jönnék vissza – folytatja megállás nélkül, hisz’ nem érzékel semmit a gondolataimból – megváltoztatnám valamelyest a kinézetem, és új papírokat szereznék. Aztán nekivághatsz a nagyvilágnak, amerre neked jól esik – Mennyire szuper jó nekem!!! – Nem szeretnék balhét! Ma is elég okos voltál ahhoz, hogy felmérd, semmi értelme a felesleges kockázatnak. Hidd el, holnap sem lesz! Egy mesterlövész fogja kísérni minden lépted, és ha úgy döntök, nem tetszik, amit a távcsőben látok, lepuffantunk, az sem baj, ha van egy-két civil áldozat!
Na, ez az, ami egy kicsit meglep! Ennyire nem lehetsz kegyetlen, Szépségem! – gondolom riadtan. A legborzasztóbb az, hogy még ezek után sem veszít semmit a vonzerejéből a számomra. Aztán rájövök, hogy azért, mert úgy gondolom, abban reménykedek, hogy ez a kemény, könyörtelen, érzéketlen gyilkológép hozzáállás csupán álca. De miért is?!?! – rökönyödök meg önnön gondolataimon – Hisz’ semmi közöm ehhez a pasihoz, soha nem fogom újra látni, és főleg soha nem fogom érdekelni őt!!!
Persze, ő egy pillanatnyi szünetet sem tartott mondandójában:
- Így akkor cselekszel a legoptimálisabban magadra, és a helyzetre nézve, ha szépen felszállsz arra a repülőre, és nem nézel hátra. Lesz veled egy semleges kísérő is, közös ismerőse a főnökömnek és a tiédnek, ő fogja felügyelni, milyen jó kislány leszel, s mivel ő is nő, így a wc sem lehet kibúvó, kár vele gondolni! – Mondjuk, ez eszembe sem jutott! De, ezek után nem is fog… – Nem hinném, hogy vágyad lenne egy hajtóvadászat prédájává válni. Fogd fel befektetésnek az egészet. Így is, úgy is, új meló után kellene nézned, amivel most foglalkozol, nem végezhető az idők végezetéig, könnyen kiléphetsz a szakmából, mert a főnökünk fedez, és rá is vagy kényszerítve arra, hogy új megélhetési és önmegvalósítási formát keress. Szerintem jól jársz!
De, mint az állat, annyira jól járok, Szépségem! – gondolom letörten. Legalább annyira megrémülök, mintha egy pisztolyt tartana a halántékomhoz, azzal, hogy most azonnal lepuffant! Mi lesz velem Mexikóban? Mit kezdek az életemmel?! Még munkát sem fogok tudni keresni, mert nem elég, hogy olvasni sem tudok, de a nyelvet sem ismerem!!!
- Ugyan miért járnék jól? – nézek rá, keserűen, majd zavartan félrehajtom a fejem, a priccsen lévő pléd redőid fixírozom – Nyakamba varrnak egy gyilkosságot, el kell hagynom az otthonom, idegen földre kerülök, tök egyedül, az önmegvalósítás meg… – nyelek egy nagyot – Ugyan, mi esélye van egy analfabétának bárhol a világon? – bukik ki belőlem. Előtte valamiért nem szégyellem magam, pedig ezt a titkomat csak a legvégső esetben osztom meg bárkivel is. Valószínűleg az van a dologban, hogy sosem találkozok többet ezzel a pasassal.
- Analfabétának? – néz nagyot értetlenül.
- Analfabétának – emelem megint rá a tekintetemet, felszegve az állam. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam, hisz’ sosem fogok vele többet találkozni, sosem ismerhetem őt meg. Akkor legalább váljunk úgy el egymástól, hogy tudja meg pontosan, teljesen tönkretett egy életet. Még, ha csak egy olyan szánalmas életet is, mint az enyém – Nem tudok olvasni, és írni sem. Nem tanítottak meg időben, azt mondják, soha nem is fogok már tudni!
Egy hosszú pillanatig meredten bámul, de nem tudok kiolvasni a vonásaiból semmit. Merev, érzéketlen maszk. Ha érez is valamit, tökéletes ura a mimikájának, semmi nem kerül a felszínre.
- De legalább élsz – szólal meg aztán, rezignáltan – Legalább is nem tűnsz olyannak, aki meg akarna halni, és értéktelennek sem tűnsz a szememben. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, még akár be is ajánlhattalak volna a bandába, bár tény, eléggé szemet szúr a megjelenésed, de szerintem meg lehetett volna oldani – lassan feláll, majd a pizza felé int – Azt edd meg, és készülj a holnapra, még ha nincs is olyan messze Mexikó, megterhelő lesz az utazás, jobb, ha kipihened magad.
A zár halkan kattan, miután behúzta maga után az ajtót.
* * *
Másnap taxival érkezünk a MIA(1)-ra.
A kocsiban ketten vagyunk, a sofőrön kívül. Mia – milyen vicces, Mia megérkezett a MIA-ra! – gyönyörű, modell szépségű lány. Angyali arcával, hatalmas melleivel, párduc testével – mindkettőt büszkén teszi közszemlére lenge öltözetével – nehéz elképzelni róla, hogy egy könyörtelen, kemény, verőember! Pedig, állítólag az, előre figyelmeztettek, hogy ne bosszantsam fel, mert eléggé lobbanékony természet, hamar eljár a keze, és biztosan képes rá, hogy eltörje a gerincem. Barna öves shotokan karatéka vagyok, egy danos fekete öves judoka, 192 font(2) tiszta izommal, fekpadon 500(3) fontba, 45°-os lábtoló gépen 1.800(4)-ba belenyomok, ötöt, és felhúzok 550(5)-et, ötször. Ő van vagy 130(6) lbs., és ebből 10(7)-et nyomnak a mellei – igaz, az enyémek is nyomnak annyit. Hiszem is, meg nem is azt a gerinctörést. Igaz, kipróbálni nem akarom. Elvégre, ha mégsem menne neki, pisztolya is lehet.
Amikor kiszállunk a kocsiból, a még csak a delelője felé tartó nap erősen tűz a felhőtlen szikrázóan kék égen. Épphogy tíz óra múlt, de már 80(8) fok van, legalábbis, a rádió szerint.
- Gyere! – szól rám Mia határozottan – Ne próbálkozz semmivel! Egy rossz mozdulat, és véged!
Csodálom a bátorságát! Bokatörően magas sarkú, könnyű, vászon bokacsizmában vagyok, ami vagy 6’3”(9)-re toldja a magasságomat – igaz, ő is hasonló cipőben van, és így lehet olyan magas, mint én a tűsarkak nélkül – és másfélszer vagyok nehezebb, mint ő, mégsem tart tőlem, a legkevésbé sem! Engedelmesen követem.
Megbámulnak bennünket.
Mia-t a szépsége, fitt, modell-teste, hatalmas mellei miatt, engem meg… Nos, engem meg a másságom miatt. De már megszoktam, hogy a figyelem középpontjában vagyok, bármerre járok. Ketten azonban nagyobb feltűnést keltünk, mint amennyit szerintem a szépfiú szeretett volna. Nem tudom, hogy ez nekem jó-e, vagy sem, mindenesetre ez van.
Az épületben aztán megvesszük az irányt az indulási szintre. Hamar kiderül, hogy Mia végig kísér engem, Mexikóba is.
Persze, logikus. Másképp nem is lehet. Ha nincs érvényes jegye, nem kísérhet el a gépig, mert a check-in területre nem jöhet be érvényes boarding pass nélkül. Ott viszont, elvileg, megszökhetnék, tehát, neki látnia kell, hogy felszállok a gépre. Ahhoz viszont érvényes boarding pass-ra van szüksége, akkor meg már mindegy, így aztán eljön velem Mexikóba.
Nagyszerű.
Végig azon agyalok, hogy mit is csináljak most? Ha elmegyek Mexikóba, végem van. Mivel analfabéta vagyok, és nem beszélem a nyelvet sem, már az is szerencse lesz, ha nem ölnek meg pár napon belül, valami sikátorban. Munkát legfeljebb valamilyen mosogatást, vagy effélét találok. Abból nem megyek messzire. Eddig sem éltem valami fényűzően, de, végül is kényelmesen éltem, és fent tudtam tartani magam. Na, ezt elfelejthetem. A vegetálás a legtöbb, amit össze tudok hozni, és azt nem bírnám ki. Nem én akartam, hogy ilyen legyek, de megszerettem a testépítő életmódot, az edzést, és élvezem, hogy úgy nézek ki, ahogy. A vegetálás, a lassú leépülés az nekem egyenlő a halállal. Nem mehetek el Mexikóba!!!
Mia úgy vezet keresztül a reptéri biztonsági rendszeren, hogy szinte észre sem veszem, és már bent is vagyunk a check-in területen. Hopp, akkor viszont nincs fegyvere!!!
Ez a felfedezés megerősíti korábbi, kósza gondolataimat! Ha nincs fegyvere, akkor nem nagyon hiszem, hogy le tud győzni! Pokoli jó verekedőnek kell lennie, hogy veszítsek ellene, hisz’ magam is képzett harcművész vagyok, és legalább háromszor, de inkább négyszer-ötször olyan erős vagyok, mint ő! Igaz, hogy a nyers erő önmagában nem ér sokat, de a harcművészeti ismereteimmel már nem hinném, hogy olyan könnyedén legyőzne! Főleg úgy, hogy elvileg, erről nem tud! Hacsak, a szépfiú el nem kottyantotta neki…
A kapunyitásig még vagy fél óra van. Utána még kb. 20-25 perc a gép indulásáig.
Valahogy úgy van, hogy ha valaki nem jelenik meg a kapunál az indulás előtt tíz perccel, akkor elkezdik hangosbemondón keresni. A gép nem vár, legfeljebb pár percet, tehát az utolsó tíz percben kell ártalmatlanná tennem Mia-t, úgy, hogy ne is tudjon megjelenni még legalább 15-20 percig. Remek. Na, és ezt hogy csináljam? Mia jó verekedő, de valószínűleg le tudom győzni, csak, éppen, ezt időzítve kellene tennem, és elég hatásosan. Ráadásul, jó lenne, ha nem látná senki, hisz’ akkor a reptéri őrség közbelép…
Hopp! Reptéri őrség!
Ha verekedni kezdek, itt, a reptéren, az őrség lefog, és átad a rendőrségnek! Akkor már szólhatok, hogy beszélni szeretnék Baxter őrmesterrel! Elmondok neki mindent! Még hazugságvizsgálót is köthetnek rám! Hinni fog nekem! Hinnie kell nekem! De van egy bökkenő!
Mi van a mesterlövésszel, akit a Szépségem beígért?!
Épületben? Hogy tudnának itt mesterlövésszel leszedni?! Óvatosan körülnézek, de egyszerűen nem értem. Nincs olyan ablakfelület, amelyiken keresztül le tudnának lőni, kívülről. Akkor viszont, itt, bent kellene, hogy legyen egy mesterlövésze, aki ráadásul folyamatosan mozog. Hogy tudna egy mesterlövész, puskával a kezében, észrevétlenül mozogni, itt az épületben?! Ráadásul, már mélyen bent vagyunk az épületben, belül az ellenőrzött zónán, ide nem lehet fegyverrel belépni!!! Nem! Nem tudnak lelőni! Vagy, ha mégis, mindegy! Ha elmegyek Mexikóba, az is olyan, mint a halál!
Nem is gondolkodok sokat. A következő lépéssel elgáncsolom Mia-t, aki mellettem lépked.
Pontosabban elgáncsolnám! Csakhogy, vagy megérzett valamit, vagy iszonyatosan jó reflexei vannak, mert ügyesen átlépi a lábamat, és villámgyorsan felém perdül:
- Mi a rossebet csinálsz?!?! – sziszegi haragosan.
- Épp kiszabadulok, kicsi Mia!
Vigyorom magabiztos – noha egy kicsit sem érzem, hogy nyeregben lennék – és bemosok neki egy hatalmasat!
Mia eltáncol, és reflexből viszonozza a támadásomat. Nagyon gyors, biztosan képzett harcművész, és tuti, hogy felettem áll tudásban. Hátrálnom kell, hogy védeni tudjam a támadását, de van helyem bőven. Egyből visszatámadok, és meglepem romboló erejű ütéseimmel. Hárítja őket, de hátratántorodik az erőtől, amit egy-egy ütésbe viszek. A shotokan mély állásokból indít támadásokat, a teljes test erejét beleadva, s nem fogom vissza magam. Ha szerencsém van, még úgy is sérülést tudok okozni neki, hogy megpróbálja kivédeni az ütéseimet. De ez nem annyira könnyű, mert az utolsó hárításából egy alattomos, lapos rúgással betalál! Fájdalmasan felkiáltok, ahogy a tűsarok belém fúródik. Nem tudom megítélni, hogy vajon átszakította-e a bőrömet, és az izmaimat, de pokolian fáj!
- Elég volt?! – kérdezi Mia keményen.
- Nem! – egyenesedek fel, és villámgyorsan lépek közel hozzá.
Belharcba kezdünk, én fogást keresek rajta, ő szabadulni akarna. Valamilyen kínai, vagy koreai harcművészeti stílust követ, láthatóan nincs felkészülve a judo fogásaira, vagy legalábbis, nem az erőssége. Végül sikerül rendesen megragadnom, és ki is használom a lehetőséget, egy villámgyors válldobással. Még le sem ér a földre, amikor kiáltás harsan a hátam mögött:
- Reptéri őrség! Fel a kezekkel!!!
Azonnal megállok, felemelem a karjaimat, és mosolyogva nézek le Mia-ra, aki épp feltápászkodni készül:
- Bye-bye, édes kis Mia! Örültem, hogy megismerhettelek!
Gyönyörű, kékes szemei gyilkos szikrákat szórnak, de nem szól egy szót sem. Szinte látom, hogy egymást üldözik a gondolatok a fejében, hogy vajon hogy tudná mégis teljesíteni a küldetését, és leszállítani engem Mexikóba.
Miközben engem megbilincselnek – a legkisebb ellenállást sem tanúsítom – egy őr Mia-hoz lép, és felsegíti a földről. A lány dühödten rázza le magáról a segítő kezet:
- Ne érjen hozzám!!! – sziszegi vészjósló hangon.
- Ne esett baja, kisasszony?! – az őr nem tágít.
- Nem, csak hagyjon békén!!!
- Kérem – folytatja a pasas kitartóan – engedje meg, hogy az orvosi szobába kísérjem egy rutin vizsgálatra! Megüthette a fejét, nem engedhetem vizsgálat nélkül eltávozni!!!
Mia merően bámul rám, míg el nem vezetnek, majd még hallom, hogy beleegyezik:
- Rendben! Tegye a dolgát!
* * *
A reptéri őrség, ahogy vártam, átad a rendőrségnek, még a reptéren.
Alaposan megmotoznak, de természetesen nem találnak nálam semmilyen fegyverként használható tárgyat, s egy ablaktalan, apró szobába kísérnek. A bútorzat mindössze egyetlen kis asztalból, és két, kényelmetlen székből áll.
- Biztos úr! – szólítom meg a rendőrt, mielőtt kilépne az ajtón.
- Mit akar? – kérdezi barátságtalanul.
- Értesítené Baxter őrmestert, a Miami-Dade Megyei Kapitányságon, hogy elkaptak engem a reptéren? – kérdem reménykedőn.
- Miért érdekelné őt ez a dolog?! – kérdez vissza gyanakodva.
- Érdekelni fogja, higgyen nekem!
Szó nélkül lép ki az ajtón, és zárja rám.
Csak remélni tudom, hogy értesíti az őrmestert. Aztán meg a másik remény, hogy majd az őrmester hisz nekem. Ha nem, valahogy rá kell, hogy vegyem, végezzenek poligráfos vizsgálatot rajtam. Persze, annak sem biztos, hogy hisz majd, elvégre a poligráf sem golyóálló. Mindenesetre minden eszközt be kell vetnem, hogy higgyen nekem, ez az egyetlen esélyem, hogy kikeveredjek ebből a szarból valahogy.
Az is igaz, hogy akkor viszont magamra haragítom a Szépséget.
Tuti, hogy ki akar majd nyírni! Lehet, hogy ő, személyesen nem akarna, de a bűnbanda, akihez tartozik, biztosan, és ez azt jelenti, hogy neki sincs választása, függetlenül a személyes véleményétől. De, ha hisz nekem a rendőrség, akkor ez sem lesz gond, mert akkor majd védőőrizetbe vesznek, és akkor biztonságban leszek. Még az is lehet, hogy bevesznek a tanúvédelmi programba! Persze, ahhoz az is kellene, hogy valami ellen tanúskodnom kelljen… Fel kellene göngyölíteniük ezt az ügyet a zsaruknak…
Teljesen elveszítem az időérzékemet a szobában, fogalmam sincs róla, hogy 15 percig, vagy 3 óra hosszát ülök ott. Csak arra leszek figyelmes, hogy kattan a zár, és nyílik az ajtó.
- Baxter őrmester! – kerekedik el a szemem.
Nem hittem, hogy valóban értesítik, vagy, hogy eljön.
- Mintha, arra kértem volna, hogy ne hagyja el a várost! – dörmögi.
- Nem tettem, őrmester úr! – válaszolom, halkan.
Mélyen a szemembe néz. Aztán letelepszik velem szemben, az asztal túloldalára.
- Igaz – bólint – Végül nem tette. De akarta!
- Nem, nem akartam! – ellenkezek. A szívem a torkomban dobog, mert most minden azon múlik, hogy vajon hinni fog-e nekem? – Kényszerítettek, hogy elhagyjam az országot!
- Nocsak! – vonja fel a szemöldökét unottan – Csak nem a két rosszfiú, akiket lerajzolt nekünk?!
- De, igen, ők voltak azok!
- Hallgatom – vonja meg a vállát, de egyelőre nagyon tartózkodó.
- Miután hazamentem a kihallgatásról, a rendőrkapitányságról, azok ketten bekopogtak hozzám – kezdem mesélni – Azt hittem, hogy a rendőrség az, megint, és kinyitottam az ajtót…
- Meg sem kérdezte, hogy ki az?!?! – kérdez bele meglepetten.
- Nem – sütöm le a szemeimet – Azt hittem, hogy megint maguk azok…
- Hogy tudott eddig életben maradni, Kisasszony?!?! – ingatja a fejét rosszallóan – Ennyire naiv nem lehet!!!
Megvonom a vállam, és folytatom a sztorit:
- Szóval, ajtót nyitottam, ezek meg benyomakodtak. Volt egy kis ütésváltás, de aztán pisztolyt fogtak rám, vállon is lőtt az egyik! – húzom le a dzsekimet annyira, hogy lássa a tapaszt a vállamon, ahol felhasította a golyó – Aztán össze kellett fogdoznom a pisztolyt, amivel meglőttek, majd összecsomagoltattak velem, úgy, hogy legyen egy kis felfordulás a lakásban, mintha azt a látszatot akarnám kelteni, hogy elraboltak.
- Így már érthető, hogy a lakásukat felforgatva találta a lakótársa… – szúrja közbe.
- Igen? – kérdezem – Angelina bejelentést tett?
- Igen, ismeretlen tettes ellen, betörésért. Csak, a golyó-, és vérnyomot nem értettük… Pontosabban, volt egy gyanúnk…
- Hogy megrendeztem az egészet, miközben lelépek… – húzom el a számat.
- Ez is egy opció volt – bólint – Kérem, folytassa a beszámolóját!
- Ja, igen… – szedem össze a gondolataimat – Szóval… Felfordulás, és aztán, a pisztolyt bedobatták velem a ház háta mögötti sikátor egyik csatornanyílásába, majd elvittek egy helyre, aztán meg ide a reptérre. Mexikóba kellett volna utaznom, az a lány volt a kísérőm, akivel összeverekedtem… Ennyi történt – zárom le a mondandómat, és reményteljesen nézek a rendőrre.
Ő csöndesen ül a székén, és nem mozdul. Merően néz engem, a tekintetemet fürkészi, mintha a fejembe akarna látni, hogy vajon mennyi igaz abból, amit elmondtam?
- Miért? – kérdezi aztán – Miért nem ment Mexikóba? Jól járt volna vele!
- Mert… – sütöm le a szemem, majd szégyenkezve nézek vissza rá – Tudja, hogy analfabéta vagyok. És nem beszélek semmilyen nyelvet az angolon kívül. Hogy tudtam volna boldogulni Mexikóban?
- Elég sokan beszélnek ott angolul – válaszol.
- Ezt… nem tudtam – nézek rá csodálkozva.
- Gondolom, nem sok útikönyvet olvas! – vonja meg a vállát, majd kissé zavartan hozzáteszi – Bocsánat! Nem akartam megbántani!
Csak letörten megvonom a vállam. Ennél megalázóbb már nem lehet a helyzet.
- Hiszek is magának, meg nem is – jelenti ki határozottan – Le kell ellenőriznünk a sztoriját!
- Ellenőrizzék! – élénkülök meg – Én mindenben segítek!
- Abban nem is kételkedtem! – mordul Baxter őrmester.
* * *
Testi sértésért vesznek őrizetbe.
Baxter őrmester elmondja, hogy ezért legfeljebb egy év börtönbüntetés, legfeljebb egy évre felfüggesztve, és legfeljebb $1.000 büntetés jár. De, mivel első eset, így szinte biztos, hogy megúszom pénzbírsággal. Ha pedig sikerül bizonyítani, hogy elraboltak, akkor ez nincs, hisz’ akkor ellenem követtek el bűncselekményt. De, egy darabig még az ő vendégszeretetüket fogom élvezni, míg alaposan ki nem hallgatnak.
Nos, ez a darabig több mint két nap.
Többször is kihallgatnak. Részletesen elmondom, hogy pontosan mi, és hogyan történt. Ki, hol állt, mit csinált, mit beszéltek egymás között. Hogy lőtt meg, aztán a pakolás, ki, mihez ért hozzá, már amit láttam. Aztán hova hurcoltak el, melyik helyiségben voltam. Melyik pizzeria-ból hozattak pizza-t nekem. Milyen kocsival vittek oda, mi volt a rendszáma – ezt megint csak lerajzolni tudom nekik – majd milyen taxival mentünk a reptérre, és ott mi történt. Töviről hegyire, órákon keresztül annyira részletesen, amennyire csak fel tudom idézni. És nagyon pontosan fel tudom idézni, erre hamar rájönnek. Úgyhogy nagyon sokáig tart. Aztán visszavisznek a cellámba, majd kis idő múlva, újra. Belekérdeznek, próbálnak megzavarni, keresztkérdéseket feltenni, hogy vajon belezavarodok-e a történetbe, de persze, nem tudnak összezavarni. Ahhoz túl jó a memóriám, és túlontúl is az igazat akarom mondani. Ettől függ az életem.
Amikor a cellámban vagyok, és éppen nem alszok, akkor azon jár az agyam, hogy vajon, mitévő legyek, ha túl leszek ezen az egészen? A munkámnak annyi, hisz’ a szépfiú főnöke, és az én volt főnököm cimborák, és megegyeztek, hogy én eltűnök a színről. Nem hiszem, hogy Trent kitörő örömmel fogadna, ha beállítanék hozzá! Viszont, sosem jártam iskolába, nem értek semmihez a táncon, a verekedésen, és a kefélésen kívül, ráadásul nem tudok írni-olvasni. Ez meglehetősen behatárolja a lehetőségeimet. Félretett pénzem nincs, talán párszáz dollárom van, nem sokáig húzom, talán egy-két hétig. Hát, eléggé kétségbeejtő a helyzet…
Amikor a zsaruk beletörődnek, hogy nem tudnak belekötni a mondókámba, akkor kimegyünk a lakásomra.
Természetesen, már semmi nyoma a korábbi felfordulásnak, csak a lyuk a kanapén, és a vérnyom. Angelina nincs itthon, az iskolában van, tanít, így nem kell magyarázkodnom. A rendőröknek azonban kell, ismét, részletesen, mozzanatról mozzanatra el kell mesélnem, hogy mi történt, pontosan megmutatva, hogy ki, hol állt, mit csinált, mihez ért hozzá, stb. Persze, árgus szemekkel ellenőrzik korábbi vallomásomat, de természetesen, nem tudnak tévedésen érni. Pedig nagyon utaznak rá. Minden egyes mozzanatnál technikusok kezdenek dolgozni az adott területen, és bőszen, további nyomok után kutatnak. Újlenyomatokat, hajszálakat, hámsejteket, vért, nyálat, és egyéb mintákat keresnek, mindenhol.
A majd’ egy napig tartó procedúra után végül, visszavisznek a cellámba.
Az éjszakát még a cellámban töltöm, majd másnap reggel Baxter őrmesterhez visznek. Nem egy kihallgató szobába, hanem egy irodába, ami afféle tárgyaló lehet, ahol a tanúkat meghallgatják.
- Foglaljon helyet, Adams kisasszony – int az egyik, kényelmes szék felé.
- Köszönöm! – ülök le a mutatott helyre.
Baxter őrmester is helyet foglal, és egy dossziét húz maga elé, amiben nem kevés irat található.
- Ez annak az ügynek a dossziéja, amibe belekeveredett – mondja, kérdő tekintetemre – Nos, az a helyzet, hogy egyelőre magát nem tudjuk megalapozottan meggyanúsítani az ügyben – jelenti ki aztán.
- Ez jó hír! – könnyebbülök meg.
- Magának jó hír! – enged meg egy halovány mosolyt – Nekünk azonban fejfájást okoz.
- Megkérdezhetem, hogy miért? – nem tudom a kíváncsiságomat legyőzni.
Egy darabig nem szólal meg, mintha azt mérlegelné, hogy elmondhat-e egyáltalán bármit is, és ha igen, akkor mennyit? Végül aztán csak megszólal, talán, mert meggyőzte magát, hogy ha már ennyire belekeveredtem ebbe az átkozott ügybe, akkor jogom van valamennyit megtudni a nyomozás állásáról:
- Az autónak, amit megadott nekünk, tanúk biztosítják az alibijét – mondja – Látták, amikor megérkezett egy bizonyos helyre, a tulajdonossal, majd távozott később, a tulajdonossal, aki nem egyike annak a kettőnek, akinek a személyleírását megadta nekünk. Fel tudtunk kutatni olyan tanút, aki állítja, hogy a kérdéses időben nem volt ott a kocsi, de nem látta senki, hogy ki, és mikor ment el vele onnan, és mikor jött vissza vele. A két fickó közül az egyik bent van a nyilvántartásunkban – vesz elő egy fényképet, és teszi elém – Ő az egyik, aki betört magához?
Hello, Szépségem! – dobban nagyot a szívem. A fotó, persze, semmit nem ad vissza belőle, a képen unott pofával áll, és tűri a rabosítást, de kétség kívül ő az.
- Igen, ő az! – bólintok határozottan.
- Bruce Ian Wickeroy – veszi vissza a képet az őrmester – Egy helyi bűnszervezet oszlopos tagja. Még nem sikerült rábizonyítanunk semmit. Illetve, egyszer már bíróság elé tudtuk állítani, de bizonyíték hiányában az esküdtszék felmentette…
- Ó! – adok hangot meglepettségemnek – És a másik?
- Őt még nem kaptuk el semmiért. Wickeroy társa, de nem ő az értelmi szerző, ő csak egy verőlegény.
- Nekem is így tűnt… – morgom magam elé.
- Egyiküket sem tudjuk összefüggésbe hozni a gyilkossággal, és magára sem tudjuk rábizonyítani – mondja Baxter – Talán a maga elrablását rájuk tudjuk bizonyítani, de a nyomszakértők még dolgoznak.
- Mi van Mia-val? – kérdezem.
- A kísérője? – vonja fel a szemöldökét – A vizsgálat után távozott a reptérről, feljelentést nem kívánt tenni, azóta nem hallottunk róla. Mellesleg Amanda Mayfield-ként azonosította magát, ami hamis személyazonosság.
- És velem most mi lesz? – kérdezem csendesen.
- Maga hazamehet, Adams kisasszony.
És mi lesz a védelmemmel?!?! – sikoltok magamban, de csak ennyit kérdezek, tétován:
- És… nem vagyok veszélyben?
- Valószínűleg nem – vonja meg a vállát Baxter – Mivel a nyomozás megrekedt, így nekik az az érdekük, hogy ne abajgassák magát tovább, azzal csak felhívják magukra a figyelmet.
- Értem… – bólintok, de nem vagyok megnyugodva.
A maffia szerintem nem így működik. Én most lóvá tettem őket, ezt nem szokták tétlenül elnézni, senkinek! Valószínűleg velem sem tesznek majd kivételt!
Nem teszem szóvá az aggályaimat. Úgysem érnék el vele semmit, így nincs értelme. Elköszönök Baxter őrmestertől, és haza indulok.
* * *
Amikor haza érek, Angelina már otthon van.
- Jézusom, Joy, hol a francban voltál?!?! – ugrik a nyakamba, szinte szó szerint, amikor belépek az ajtón – Annyira aggódtam érted!!!
- Szia, Angie! – köszönök neki fáradtan – Nagyon hosszú történet ez…
Amikor sikerül kibontakoznom az öleléséből, lerogyok a kanapéra, majdnem épp oda, ahol akkor ültem, amikor Bruce – már tudom a neved, Szépségem! – meglőtt.
- Na, várj – indul a konyha felé – akkor hozok egy nagy bögre Yogi-teát, és aztán kezdj el mesélni!
- Nekem is hozz, légyszi! – szólok utána erőtlenül.
- Neked hozom, Joy!
Pár perccel később Angie a kanapén ücsörög törökülésben, én a hátamat a támlának vetve helyezem kényelembe magam, és elkezdem mesélni az egészet, kezdve Carl-tól. Persze, azt nem mesélem el, hogy mi történt Carl-nál – Angie tudja, hogy mi a munkám – csak nagy vonalakban, hogy vacsorázni voltunk, aztán meg elmentünk hozzá, és aztán, hogy mit láttam, amikor lejöttem tőle, utána. Aztán a többit, hogy bevittek a rendőrök meghallgatásra, aztán utána, hogy Bruce, és a társa rám törtek, és elhurcoltak. Angie majdnem rosszul lett, amikor azt meséltem, hogy Bruce meglőtt. Aztán folytatom a szökésemmel, a reptéren, és a három napommal a rendőrségen.
- Jézusom, mint egy kalandfilm! – sápítozik lakótársam – Én biztos összefostam volna magam, ha velem történik ez meg!
- Hidd el, én sem voltam messze tőle! – bizonygatom neki.
- Dehogy! – legyint – Hisz’ megszöktél tőlük, annak ellenére, hogy közölték, lelőnek, ha valami olyasmit látnak, ami nem tetszik nekik!!! Nem mertem volna megkockáztatni!!!
- Ha lemegyek Mexikóba, az nekem egyenértékű a halállal… – sóhajtom.
- Tudom, Joy, tudom! – simogatja meg a vállamat, épp a sérültet. Felszisszenek az érintésétől – Ó, ne haragudj, elfelejtettem, hogy ezt lőtték meg!!!
- Semmi baj…
Elmondhatatlanul jól esik, hogy ismét a saját ágyamban alhatok.
Persze, nem alszok valami jól, minden apró zajra felriadok, mert attól tartok, hogy Bruce jött el, hogy megöljön. Rájövök, hogy bármennyire is vonzódom ahhoz a pasihoz, rettegek tőle!
Rettegek, hogy hamarosan eljön, és megöl!!!
*** *** ***
Jegyzetek:
1 hüvelyk (1”) = 2,54 cm
1 láb (1’) = 12 hüvelyk = 30,48 cm
1 yard (1yd) = 3 láb = 36 hüvelyk = 91,44 cm
1 font (lbs) = 0,4536 kg
(1) MIA – A Miami Nemzetközi Repülőtér (Miami International Airport) rövidítése, és hétköznapi neve
(2) 192 font – 87 kg
(3) 500 font – ~227 kg
(4) 1.790 font – ~812 kg
(5) 550 lbs (font) – ~250 kg
(6) 130 lbs (font) – 59 kg
(7) 10 lbs (font) – 4,5 kg
(8) 80 °F – ~27°C
(9) 6’3” (6 láb 3 hüvelyk) – 190,5 cm
|
| ef-chan | 2013. 04. 13. 01:50:34 | #25581 |
Karakter: Bruce Ian Wickeroy
Megjegyzés: (Joynak)
- Hogy lehet ilyen undorító hegyomlással együtt hetyegni órákat és élvezni? - fakad ki mellettem az anyósülésben, amennyire a kocsi engedi kinyújtózva, Pete. Ugyan már benne van a korban, de még mindig a fiatal bigéket hajtja, lehetőleg darázsderékkal, és persze fontos, hogy kisujjal el tudjon velük bánni. Mert ahogy hallottam, szereti őket jól helybenhagyni, na nem jól megdugni őket, azt is, kétség sem fér hozzá, de előtte vagy közben még jól meg is agyalja őket. Aztán csodálkozik, hogy senki nem szeret vele szóba állni még a kurvák közül se.
- Hogy lehet olyan üresfejű, guminőnek is ócska kurvákkal szórakozni, mint akikkel te szoktál? - kérdezek vissza minden él nélkül, de így is láthatóan megsértődik, és hevesen felém fordulva szinte üvölt a képembe.
- Nem mondod, hogy inkább egy ilyen rondaság, mint egy helyre kis modell-kurva?!
- Őszintén? - kérdezek vissza halál nyugodtan, engem nem hoz ki ilyesmivel a béketűrésemből.
Hevesen bólint, hogy igen, szeretné a véleményem hallani, köpjem csak a képébe. Hát jó.
- Egyik se - felelem, mire leesik az álla.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, buzi vagy, esetleg hogy nem működik a szerszámod - dől vissza az ülésre fájdalmas arccal, mintha legalább is közöltem volna vele, hogy holnaptól minden jó nőt deportálnak a Marsra, és neki még csak beszökni sincs esélye.
- Ha nem lennél a társam, egy ilyen beszólásért beverném a képed - jelentem ki, visszafüggesztve tekintetem az étterem ajtajára. Nem mondom, én sem élvezem, hogy itt vesztegelve üljem kockásra a seggem, de a feladatot el kell látni, nincs mese, így amíg a tömör gyönyör és a potenciális hullajelölt nem sétálnak ki onnan, addig bizony itt fogunk szobrozni. Kár hisztizni olyasmi miatt, ami megváltoztathatatlan. Még feleslegesebb engem bőszíteni, mert egy jól irányzott mozdulat, és véletlenül eltört az orra.
- Nézd, ott jön! - ejti azonban a témát Pete, felvillanyozódva, hogy végre méltóztatott előtolni a képét a célszemély és a kurva, aki vele van, és aki majd szépen eltereli a gyanút, és még csak keresni sem fognak minket. Legalább is ez a terv. Nem szeretem az ilyesmit, az a nagy büdös helyzet, mert mindig kétélű, mint valami kibaszott lutri, de az már nem az én dolgom. Engem úgysem fognak elkapni, és nekem ennyi éppen elég. Aki meg nem hisz nekem, próbálkozzon meg vele.
Nyugodt tempóban indítom be az autót, hogy ne legyen feltűnő, majd besorolunk a taxi után. Nem nehéz követni őket, főleg hogy még csak messzire sem mennek, s még hely is akad az apartman-házzal szemben.
- Azért csak nem lehet olyan olcsó mulatság ilyen perverziókat kiélni, ha ekkora debella lakásban kell érte lakni, hogy felvihess egy ilyen kurvát - állapítom meg szándékoltan provokatívan. Elvégre egy olyat, akihez még Pete-nek is lenne kedve, találhatunk a gettóban is, ha még nem drogozta teljesen szét magát. Bár az a jobb eset, ha szétdrogozta már magát, mert akkor tényleg el is tudja vinni egy dugós-verős körre, mert egyébként... hát, ha teheti, márpedig a stricik sem szeretik, ha szarrá verik a tulajdonukat, hát jól elkerüli a legtöbb, aki már tapasztalta "gyengédségét".
- Eh, csak jó helyen dolgozik, semmi több. Fogadni mernék rá, tömetné magát olcsóbban is, ha nem lenne más! - vág vissza haverom, mire csak megcsóválom a fejem.
- Akkor nem lenne ekkora. Nem kis pénz és meló ilyen izmokat pumpálni magadra, komám - célzóan pillantok rá, mert bár egész szépen fel van szerelkezve izomzattal ő is, mellettem egész piszkafának tűnik, és nem a kora miatt, mert ahhoz viszont szerintem még "fiatal", hogy a kor miatt essen össze. Nincs ugyan már sok neki odáig, de azért még akad pár éve a süllyesztőig. Megjegyzésemre viszont legalább be is fogja a száját, pedig vissza akart vágni valamivel. Elvigyorodom. Ugye, hogy tudod, hol a te és a véleményed helye, Pete?
Na de most jön a "neheze". Hogy a fenébe szúrjuk el az időt kevésbé feltűnően, hogy azonnal akcióba léphessünk, ahogy a nő távozik, hogy a halál beállta véletlen se tisztázza majd a nyomozás során a vádak alól?
* * *
- Bruce, jön! - figyelmeztet Pete, és már is a falnak lapulva figyeljük a prosti távozását. Remek. A célpontunk szerintem olyan édesen durmol éppen, hogy arra se ébredne fel, ha ágyút sütögetnénk mellette, nem hogy arra, hogy szépen kinyírjuk.
Ujjaim utoljára végignyújtóztatom a bőrkesztyűben, és nekiindulunk.
Az ajtó könnyedén enged. Pete azonnal ráront a szerencsétlen portásra, esélye sincs még védekezni se, mert olyan ütést kap a tarkójára, azonnal bebódul tőle, a többit meg már elintézi Pete azzal, hogy a lábai közé szorítja a drágaság nyakát egyet roppantva rajta. Ha nyom marad is, közel sem annyira beazonosítható, mint az ujjak mérete lenne.
Míg Pete ezzel szórakozik, én megindulok a lift felé. Nem kell aggódnom a kamerák miatt, mert pontos információink vannak arról, hogy mind csak dísz. Egyik sem készít felvételt egy ideje. Szánalmas, hogy ilyesmin takarékoskodnak, azt hiszem, az üzemben tartók közül is páran megütik majd emiatt a bokájukat, de ez engem már szintúgy nem fog érinteni.
Hamar felérek a szintre, és még fürgébben akadok rá az ágyon elnyúlt fickóra. Ahhoz azonban még nem nyúlt ki eléggé, hogy ne reagáljon rám.
- Mi az, drágám, valamit itt felejtettél? - érdeklődik dorombolósan, ám ahogy megfordul, és azt konstatálhatja, hogy én már egészen felette tornyosulok, réület ül ki az arcára, és azonnal megugrana, de elkapom a grabancánál fogva, és az ágyba - egészen pontosan a párnájába - nyomom az arcát.
Az egész nem tart sokáig, az párna könnyedén végzett a fickóval, persze hathatós segítségemmel. Közben Pete is felérkezik, s nekiáll morogni, hogy igyekezzek már, de nem kívánom elsietni a dolgot, mert elég cink lenne, ha a célpontunk másnap feljelentene minket gyilkossági kísérletét. Jobb az, ha meghal rendesen. De miután jó ideje nem is kapálózott, leemelem a fejéről a párnát, hogy megbizonyosodjak róla kesztyűben, nincs már egyáltalán pulzusa, s máris indulhatunk végezve a dolgunkkal.
* * *
Halál nyugodtan eszek otthon, mikor megcsörren a telefon. Fintorogva teszem le a finomra sikeredett milánóit, amiből meg tudnék enni egy hadseregre valót, most sem tököltem és gyártottam felesleges mosogatnivalót azzal, hogy tányérba szedjem, úgy a fazékban kavartam egybe az egészet, és nyomtam rá egy jó adag sajtot. A telefon kapcsán nem gyanakszom, miért gyanakodnék, teljesen átlagos, hogy akár egy elvégzett munka másnapján máris felhívjanak egy újabbal, hiszen nem vagyok finnyás, ha tisztességes árat fizetnek, megcsinálok én bármit, tudja ezt Steve nagyon jól.
- Mondjad - szólok bele a készülékbe elnyammogva a falatot, ami még a számban volt, majd enyhe bánatos képpel meredek a többire a fazékban, hogy ilyen méltánytalanul meg kell őket várakoztatnom, de nem vagyok én bunkó, tudom, hogy nem illik telefonálás közben kérődzni, engem is kurvára szokott idegesíteni fordított esetben.
- Bruce, baj van, gyere a megszokott helyre - hallom a vonal másik végén Pete-et és nem értem a szitut. Mi lehet baj? A fószer halott, alibink van, egyértelműnek tűnő gyilkost is kerítettünk, mi a fene van már? Lehet, hogy ez az agyalágyult nem jó célpontot figyelt meg? Az mondjuk elég nagy szívás lenne.
- Befejezem a kaját, és ott vagyok - közlöm teljesen közömbösen, szemernyit sem osztozva a középkora hajnalát taposó férfi aggodalmán.
- Ne szórakozz Bruce, a ruha három mérettel nagyobb, mint kellene neki - összevonom a szemöldököm, mert ez az egyik egyezményes szövegünk arra az esetre, ha a rendőrségnél csücsülő téglánk rossz hírekkel kénytelen szolgálni.
- Három mérettel? - kérdezek is vissza mire jön a megerősítés. Francba! - Jó, ne aggódj, becserélem, vagy ha az nem jó, hát keresünk egy varrónőt, és bevetettjük - nyugtatom meg a magam módján közölve, hogy okosan megoldjuk a dolgot, vagy legrosszabb esetben eltesszük láb alól a kellemetlenkedő tanúkat egy szálig, és akkor nincs mit ránk bizonyítani. Elvégre mindenkivel történhetnek balesetek még a számunkra legkedvezőbb időpontokban is.
* * *
Megérkezem a banda szokásos gyülekezőhelyének számító kocsmába, amelynek hátsó, elkülönített részében lehuppanok az egyik még szabad székre, és máris érdeklődni kezdek diszkréten a helyzet állása felől.
- Szóval mi a fene van?
Pete úgy néz rám, mint aki legalább is citromba harapott. Ezek szerint tényleg extra rossz a hír, akármi is az.
- A Dade megyei kapitányságról hívott a téglánk. A csaj köpött, és belekevert minket is. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de egy az egyben visszahányta nekik a kocsink rendszámát. Ráadásul megadta nekik a személyleírásunk is, fantomkép van rólunk, baszd ki! Mi a faszt csinálunk, Bruce?
- Nyugodj le! - utasítom idősebb társam semlegesen. Nincs szükség rá, hogy én is bepánikoljak. Erősen elgondolkodom, hogy mi lenne a leghelyesebb.
- Szóval a rendőrségnek van egy rendszáma, meg két személyleírása. Ettől még nem kell úgy berezelni, mert nincs csak a liba vallomása ellenünk. A kocsi nincs a nevünkön, viszont a tulajdonos feladata volt, hogy egy az étterem közelében levő hotelbe jelentkezzen be szintén eltölteni az éjszakát, a főnök fizetett neki egy jó kis menetet, hogy a kocsiját elvihessük egy körre, mert ő büntetlen előéletű, és nem is kötik a rendőri szervek a csoportunkhoz. A kocsinak így van alibije. Minket meg miért ne láthatott volna bárhol, nekem ügyem is volt a rendőrséggel, ami alól felmentettek a bíróságon, neked meg olyan egyenfejed van, hogy még a seggemből is elhúzok még kettőt belőled kapásból!
- Nyald ki! - horkan fel, de érzi, tervem van. - Inkább azt lökd, mi jutott eszedbe!
Szemébe nézek elvigyorodva sunyin: - Azt hiszem, meg illene látogatnunk újdonsült "barátosnénkat", pontosan mit is köpött.
* * *
Rápillantok Pete-re és bólintok, megadva a jelet, majd dörömbölni kezdek az ajtón ököllel. Ahogy meghallom a lépteket, erőteljes mosoly kúszik az ajkaimra, s felkészülök. Ahogy nyílik az ajtó, megemelem a lábam, és erőteljesen meglendítve rúgom be az ajtót, amelyre azonnal csörömpölés és csattanás felel, ahogy a csaj kifekszik, elhajítva a kezében levő törékeny dolgot.
Arra azonban nem számítok, hogy az izomkolosszus liba olyan fürgén pattan fel, hogy meglepődni sincs igazán időm, máris "elkaszálja" a lábam, és enyhe repülési hajlammal csókolom meg a földet felszisszenve - őszintén szólva kb. hátára fordított büdösbogár-effektust képzeltem el az esetében, úgy vélve, az izmai csupán a szerek következtében nőttek meg akkorára, és voltaképp olyan, mint a lufi jól fel van fújva, ráadásul a rágyúrástól merev minden izma, és nem pattog, mint a nikkelbolha itt nekem, de csúnyán benéztem...
A büdös rohadt kurva életbe!!!
Az agyam vörös ködbe borul, úgy elönt a düh, ahogy felpattanok, majd nem cicózva rántom elő a fegyverem - Meg ne mozdulj, Shulkie!!! - förmedek rá, kibiztosítva a fegyvert, mert bizony én SOSEM viccelek.
Szerencséjére ledermed, és egy jó ideig a pisztoly csövébe mered. Hagyom, hogy felfogja a helyzetét, és mérlegelje, ér-e neki annyit egy rossz mozdulat is, hogy szétloccsantsam a fejét apró darabokra, és az legyen a legújabb minta a szőnyegen, a kanapén és a falon. Melyik darabkája hova jut.
Ahogy tekintete eljut addig, hogy az enyémbe fonódjon, ellentmondást nem tűrő rideg indulattal utasítom: - Felállni! - nyomatékosításképp intek a pisztolyommal, hogy nem vicceltem.
Kezeit felemelve, megadón és engem kifejezetten kielégítő rémülettel egyenesedik fel, zavarodottságtól kavargó szemekkel. Ahogy felállt, újabb utasítást böfögök felé: - A kanapéra! Leülni!
- Mi... mit akartok tőlem?! - jön meg a hangja, ami kurvára nem tetszik, mert alapvető illem, hogy akkor pofázik, amikor én kérdeztem. Összébb is vonom a szemöldököm, még zordabbá válva. Csak azért nem fajulok tettlegességig, mert közben a figyelmem egy részét Pete vonja magára, aki igyekszik feltápászkodni a földről, magához térve.
- Mit mondtál a zsaruknak?! - förmedek ismét a csajra. Nem mintha nem tudnánk, épp csak tőle akarom tudni, teljesen pontosan.
- S... semmit! - böki ki, és legszívesebben sötéten képen röhögném. Lehet, hogy üresfejűnek nézek ki, de nem ejtettek a fejem lágyára.
- Ne nézz hülyének, Brünhilda! Három órát fecserésztél azzal a fánkzabáló barommal, gondolom, nem az időjárást vitattátok meg! - fejezem ki hitetlenségem az állításával kapcsolatban. De csak kitart a hülyeségénél. Jól van, kisanyám, játszhatunk így is. Az ujjam könnyedén, minden tétovázás nélkül feszül meg a ravaszon, majd meg sem szakítva a folyamatot, meghúzom, s a fegyver elsül, súrolva a vállát, amelyhez hozzá is kap fájdalmas kiáltással. Sikíts csak, szenvedj, ribanc! Egy életre - még ha esetleg nem is lesz hosszú - a csökött agyadba vésem, hogy engem senki, de senki nem nézhet birkának!
Gúnyos sajnálattal konstatálom, hogy ennyi elég is neki, hogy megtörjön zokogva: - Jól van, elmondok mindent, csak ne öljetek meg!!!
Ilyet nem ígérhetek meg, ő is tisztában van vele, mégis bátorítani kell, nem igaz? Én pedig nem vagyok sóher az ilyesmiben. - Jó kislány! Szóval? Mit mondtál a zsaruknak?
- Csak annyit - feleli sírós hangon, a könnyeivel és a taknyával küszködve. -, hogy láttam egy kocsit az étteremnél. Aztán meg ugyanazt a kocsit Carl házánál.
- Rendszám?! - üvölt fel Pete is, mint a fába szorult féreg. Ahh, hogy tud ilyen szánalmas lenni néha?
A izomtorony viszont csak bólint. Ezek szerint eddig maximálisan helytállóak a tégla információi.
- Személyleírás?! - érdeklődöm én is türelmetlenül.
- Lerajzoltalak nekik titeket... - rezzen össze és húzza kicsire magát a prosti, mire azonnal beindul az agyam, mert felkészültem a legrosszabb forgatókönyvre is.
- Nyírd ki, aztán menjünk! - zárná le a maga módján Pete a dolgot, de nem engedhetek neki. Nem, mert akkor sokkal könnyebben kötik ténylegesen hozzánk az egész esetet. Míg rettegéssel telt kék szemeibe bámulok, további apró részletekkel színezem a már a kocsmai pofázás után érlelődni kezdett tervet.
- Minek? - vonom is kérdőre Pete-et, felé fordulva fél szemmel. - Már mindent elmondott a zsaruknak, nem származik hasznunk a halálából!
- Mit forgatsz a csökött fejedben? - kérdezi kevésbé kedvesen "drága" társam. Ilyenkor érzem csak igazán, mekkora egy gyökér.
- Egy sokkal hasznosabb tervet, mint a te felvetésed - vágom a fejéhez enyhe gőggel, de nem szabad elsietnem, még át kell gondolnom a részleteit is. Az első aprócska probléma például az eszem elvesztése miatt füstölgő golyó a kanapéban. Persze nem szó szerint füstöl, de elég égető probléma, ha csak úgy el akarom tüntetni a kanapé gazdáját anélkül, hogy rám terelődjön a gyanú. Szerencsére alapjáraton kesztyűt hordok, ha melóba indulok, így barátom felé intézem következő szavaim.
- Add ide a pisztolyod! - hála az égnek nem kérdezget feleslegesen, tudja, hogy ha tervem van, akkor tervem van, neki meg sokkal jobb, ha kussol. Főleg mert sok értelmeset nem tud a témához tenni. Ahogy felém nyújtja a fegyvert, megragadom, majd utasítom, hogy vegye fel a kesztyűjét, s amint megtörtént, kiüríttetem vele a táram, majd parancsolom, hogy adja oda a fegyverem a megszeppent lánynak. A szeméből látszik, hogy ennek ellenére nem tervez semmi őrültséget, mihez is kezdhetne egy üres pisztollyal, azt viszont már talán kezdi kapiskálni, mire is jó mindez. Miután rendesen is megfogattam vele, összetapicskoltattam még a kiürített tárat is, az ő ujjlenyomataival látva el az egészet, visszaveszi tőle Pete, s kérem, hogy takarítsa meg a fegyvert. Persze a hülyéje nekiáll kérdezősködni duzzogva, de nem méltatom válaszra, sokkal fontosabb, hogy a prostit figyeljem.
- Pakolj össze, csipkedd magad, és úgy csinálj, mintha sietnél, és csak a legfontosabb dolgokat vinnéd el. Az sem baj, ha felforgatod a lakást, sőt, forgasd fel jó alaposan! - sziszegem továbbra is a ravaszon tartva a kezem, készen arra, hogy bármikor meghúzzam a ravaszt, és nekiálljak kigondolni a számára kevésbé kellemes B verziót a problémáink megoldására. Mert hogy egy ilyen szajha miatt engem nem fognak lecsukni, az fix. Akkor sem, ha négyszer akkora, mint hagyományos kolléganői.
Azonban egyelőre úgy tűnik, nem lesz fennakadás. Szépen engedelmesen előkotorja a táskáját, és nekiáll a kíséretemben pakolni. Nem zavartatom magam, sőt, a fehérneműs szekrénybe például én is beletúrok érdeklődve, elvigyorodva egy-egy darabnál. Komolyan, tökre meglátszik, hogy miként dolgozik, ilyen fehérneműarzenálja egy rendes nőnek nincs. Megjegyzem, általában a férfitársadalom nagy-nagy bánatára.
Míg én élvezem a pakolást - nem tehetek róla, imádok beleturkálni mások magánéletébe, és mivel a fegyveremmel adok neki díszkíséretet, lényegében azt csinálhatom - Pete egyre idegesebben dobol az ujjaival. Mondanám neki, hogy vezesse le a feszültséget egy kis "pakolással", és rámolja szét a lakást, de tudom, ha ő lendül bele, akkor az már túlzás lesz ahhoz, amilyen helyszínt én szeretnék hátrahagyni magam mögött. A tervem ugyanis az, hogy a rendőrök először azt higgyék, valaki elrabolta, de aztán szép lassan jussanak arra, hogy csak úgy történhetett az egész, hogy saját maga akarta azt elhitetni velük, hogy elrabolták, de valójában csak felszívódott, és szeretne kikerülni a markukból, az államon kívülre, de ha kell, hát a határon kívülre menekülve még időben, mielőtt észbekapnak.
Lényegében ez is fog történni, épp csak a saját akaratot írja felül az enyém. Bár ez is egy saját akarat, az én sajátom - vigyorgok a saját szellemességemen magamban.
Körülbelül tíz perc múlva olyan a lakás állapota, amilyennek képzeltem, és a "vendégünk" is készen áll a távozásra. Előtte azonban még ismertetnem kell vele a játékszabályokat. Jobb az ilyesmit tisztázni, nincs félreértés, nincs felesleges kellemetlenség.
- Figyelj, ha rendesen viselkedsz, és a közös érdekeinknek megfelelően viselkedsz, nem lyuggatom ki azt a csinos fejecskédet, világos? - aprót bólint enyhén végigrázkódva továbbra is riadtan szemlélve a pisztoly csövét, ami bár megváltozott, épp olyan halálos rá nézve, mint az előző volt, amivel később közelebbi viszonyba is kerülhetett. - Rendben, akkor elmondom a tényállást. Most szépen, természetesen kisétálunk közösen ezen az ajtón, kerüljük a feltűnést, nem csinálsz semmi rendelleneset, ahogy leérünk, az épület melletti félreesőbb utcában behajítod a fegyvert - mutatok arra, amelyiket korábban összefogdosott, majd letöröltettem. - a csatornába. Jó eséllyel nem fogják megtalálni, de ha mégis, tisztában kell lenned vele, hogy téged fognak gyanúsítani, és ellened fognak főként bizonyítékokat igyekezni szerezni. De ne aggódj, ha rendesen viselkedsz, segítünk neked még a lavina elindulása előtt eltűnni teljesen a rendőrség szeme elől, és egy másik, általad választott országban kezdhetsz teljesen új életet. Szerintem kifejezetten méltányos a most és azonnal fejbeküldelek egy skúlóval verzióhoz képest - mosolygok rá kevésbé nyugtatóan mintsem inkább vagy beleegyezel, vagy máris keresztet vethetsz saját magadra jelleggel.
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet kivinni a nyílt utcára? - akadékoskodik Pete.
- Ugyan, mit kockáztatok vele? Ha szökik, meghal, ha nem most, hát kicsit később, amikor az informátoraink megtalálják. Nem hinném, hogy sok olyan ismerőse lenne, aki képes lenne profi módon eltüntetni.
- És ha a rendőrségre megy?
Végigmérem a nőt, közben átkozom magamban Pete-et, adjál csak neki ötleteket, te marha! - Ott is elérjük, nem igaz? - kérdezek vissza magabiztosan, azt a látszatot keltve, hogy valóban nincs menekvés. Bár tény, a rendőrségen van téglánk, ennek ellenére iszonyatosan nehéz lenne megoldani egy ilyen akciót. De ezt egyiküknek sem kell tudni, elég, ha azt hiszik, számomra nem okoz fennakadást ez az opció sem, és akkor elég reménytelennek fog tűnni mindenféle menekülési útvonal ahhoz, hogy inkább az együttműködést válassza. Mert nem hazudtam, ha együttműködik velünk, én valóban garantálom, hogy nem esik benne kár. Épp csak egy komoly priusz kerül a neve mellé Amerikában. De ha soha többé nem jön vissza, pont le fogja szarni mindenki még azt is.
A lány viszont okosabbnak tűnik, mint társam, és némán bólintva egyezik bele a feltételekbe, csak egy halk értettem szüremlik ki ajkai közül. Nem tudhatom persze, nem gondol-e közben badarságokra, de kezdetnek ennyi is megteszi. Amennyire neki meg kell bíznia abban, hogy nem csak jobb helyre visszük kivégezni, annyira nekem is meg kell bíznom benne, hogy nem csinál baromságot. Nem is tökölök tovább, megindítom a bandát.
Őszintén megvallva, végig hevesen dobog a szívem az adrenalintól, miközben a kabátom takarja a fegyvert, amit rá fogok, s csodálom, milyen kecses eleganciával képes sétálni, arcát rezzenéstelenné feszítve. Ritkán jut az ember osztályrészéül ennyire nyugodt fogoly. Mondhatni intelligens. Nem tudom, milyenek az agyi képességei vagy hogy milyen osztályzatokkal végzett hol, hogy itt kötött ki, mégis azt kell mondjam, megvan benne legalább az egyszerű józan ész intelligenciája, amely képes helyesen felmérni a saját lehetőségeit, és aszerint cselekedni. Erős túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy beleszerettem ebbe az egyszerű logikusságba, de mindenképp tisztelem lélekjelenlétét. Ekkora termettel jó bandatag lehetne valahol, akár nálunk is, ha nem épp a nagy szar kellős közepébe igyekeznénk taposni.
Első utunk, ahogy előre ismertettem is, egy félreesőbb utcába vezet, közben Pete-et már elküldtem a kocsiért - még ha nem is szeretem, amikor ő vezet -, s egy csatornafedél felett megállunk, és felé hajítom az üres fegyvert. Nem kell feleslegesen a szánkat csépelni, szerencsére ebben is egyetértünk - kifejezetten kellemes ez a szavak nélküli összhang, romantikusan elkalandozó lelkem egy pillanatra elmosolyodik, mert épp olybá tűnhetünk, mint egy régóta együttlévő pár, már minden kis rezdülésből értjük a másikat, szavak nélkül, persze a valóság egészen más, de ettől még felsejlik bennem ez az érzés -, s a fegyver eltűnik a csatornában. Magamban ejtek érte egy lelki krokodil könnyet, mert mégis csak hosszú időn keresztül volt a pisztoly hűséges társam, de tény, könnyedén szerzek másikat. Ennyi megbecsülést viszont illendőnek tartok, ha már annyi közös kaland után kegyetlenül a csatornába süllyesztem.
A "szeánsz" után nem marad más, mint hogy kisétáljunk az utcácska másik végébe, és beszálljunk a kocsiba, mind a ketten a hátsó ülésre, s Pete elszállítson bennünket az egyik rejtekhelyünkre. Nem csinálok különösebb ügyet abból, hogy lássa vagy se az utat, hiszen hamarosan eltűnik innen, s neki is érdekében áll majd kerülni a rendőrséget, ha mégsem tenné, hát ott a tégla, megkapjuk a fülest, és elhagyjuk eme rejtekhelyet, annyira nem fontos, épp csak ez van a legközelebb, ahol úgy tarthatjuk szemmel a nőszemélyt, hogy ne legyen sok esélye meglógni vagy egyéb csintalanságot elkövetni.
* * *
Egy közepes méretű pizzával a kezemben - persze a dobozával együtt cipelve - lépek be a lányhoz a "szobájába".
- Hoztam vacsorát. Nem túl egészséges, de ezzel kell beérned - teszem le elé a dobozt. Elég szótlan, de nem hiszem, hogy másképp viselkednék a helyében. Most, hogy lenyugodtam, van időm jobban megfigyelni, és egyszerűen fantasztikus, hogyan dagadoznak az izmok a testén. Persze látszik rajta, hogy valamikor felpuffasztották, de az is látszik, hogy rengeteg komoly munka is húzódik méretei mögött. Szerintem, bár nem értek hozzá, simán indulhatna testépítő versenyeken. Mostanság úgyis a nagyon nagyra kigyúrt izmos állatok a menők a férfi és a női mezőnyben is, amennyire én meg tudom ítélni, és láttam.
Ahogy a méreteihez és erejéhez képest gyámoltalanabbul enni kezd, türelmesen kezdem ismertetni vele a tervet, amelynek értelmében elhúz az országból, elvíve a balhét.
- Nézd, holnap elviszünk a Miami Nemzetközi Repülőtérre a csomagjaiddal. Kapsz egy jegyet Mexikóba, plusz némi költőpénzt az életeddel egyetemben. A helyedben soha többé nem jönnék vissza, megváltoztatnám valamelyest a kinézetem, és új papírokat szereznék. Aztán nekivághatsz a nagyvilágnak, amerre neked jól esik. Nem szeretnék balhét. Ma is elég okos voltál ahhoz, hogy felmérd, semmi értelme a felesleges kockázatnak. Hidd el, holnap sem lesz. Egy mesterlövész fogja kísérni minden lépted, és ha úgy döntök, nem tetszik, amit a távcsőben látok, lepuffantunk, az sem baj, ha van egy-két civil áldozat. Így akkor cselekszel a legoptimálisabban magadra és a helyzetre nézve, ha szépen felszállsz arra a repülőre, és nem nézel hátra. Lesz veled egy semleges kísérő is, közös ismerőse a főnökömnek és a tiédnek, ő fogja felügyelni, milyen jó kislány leszel, s mivel ő is nő, így a wc sem lehet kibúvó, kár vele gondolni. Nem hinném, hogy vágyad lenne egy hajtóvadászat prédájává válni. Fogd fel befektetésnek az egészet. Így is úgy is új meló után kellene nézned, amivel most foglalkozol, nem végezhető az idők végezetéig, könnyen kiléphetsz a szakmából, mert a főnökünk fedez, és rá is vagy kényszerítve arra, hogy új megélhetési és önmegvalósítási formát keress. Szerintem jól jársz.
Rám pillant, majd zavartan félre.
- Ugyan miért járnék jól? - kérdez vissza, nem lázongva egyszerű rezignáltsággal, sőt, mintha némi szégyellősség is a hangjába költözne, ahogy folytatja. - Nyakamba varrnak egy gyilkosságot, el kell hagynom az otthonom, idegen földre kerülök tök egyedül, az önmegvalósítás meg... ugyan mi esélye van egy analfabétának bárhol a világon?
- Analfabétának? - értem én, hogy leírja magát, általában a prostituáltak javának bemagyarázák, hogy másra nem jó, és hogy értéktelen szemét, de azért ez így erősnek tűnik.
- Analfabétának - néz rám enyhe daccal, mintha úgy döntött volna, hogy nem érdekli semmi, akkor is kemény marad. - Nem tudok olvasni, és írni sem. Nem tanítottak meg időben, azt mondják, soha nem is fogok már tudni.
Nem vagyok egy zseni, de azt fel tudom mérni, mit jelent ez a mai világban. Ha nem tud se írni, se olvasni, ott basszák át, ahol nem szégyellik, és ugyan honnan szerez tudomást bármilyen lehetőségről? Még azt sem tudja elolvasni, milyen munkaszerződést ír alá. Szívás. Belül mélyen szánom, de kívülre, kérges arcomra már ebből semmi nem sugárzik ki.
- De legalább élsz. Legalább is nem tűnsz olyannak, aki meg akarna halni, és értéktelennek sem tűnsz a szememben. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, még akár be is ajánlhattalak volna a bandába, bár tény, eléggé szemet szúr a megjelenésed, de szerintem meg lehetett volna oldani - szánom rá magam egy pár szavas biztatásra felállva. - Azt edd meg, és készülj a holnapra, még ha nincs is olyan messze Mexikó, megterhelő lesz az utazás, jobb, ha kipihened magad.
* * *
A reptér egyik épületének tetején fekszem, mellettem a mesterlövész. Távcsövemmel figyelemmel kísérhetem, ahogy kiszáll a "taxiból". Látszólag rendes taxi, egyébként meg az egyik emberünk, s egy másik mellette ült, hogy most kiszálljon vele. Mia igazán helyes csaj, de pont ugyanolyan kemény és könyörtelen, mint amilyen nagy mellei vannak. Márpedig kifejezetten méretes "lökhárítókkal" van felszerelve.
Az idő kellemes, csak lágy szellő borzolgatja a tincseim. Inkább zavaró a megszokott napsütés, amely rontaná a látásom, ha nem sötétített lencsés távcsővel nézelődnék. A sötétített lencse azért is jó, hogy ne csillanjon meg annyira a napfényben, és ne vegye észre remélhetőleg senki, hogy kommandósdit játszunk a tetőn.
A vicc, hogy a tekintetem nemcsak azért tapad a foglyunkra, mert ez a munkám, hanem mert innen fentről még inkább kitűnik: a tömegben egész UFO-nak tűnik, egy oda nem illő idegen létformának, csábos, mégis méretesen szálkás alakjával. Hülye dolog, de szívesen eltenném a gyűjteményembe. De mit is kezdene egy ilyen nő egy olyan férfival, mint amilyen én vagyok. Neki nem való az én aszexualitásom, nekem meg nem való az ő szenvedélyessége. Úgy van rendjén, hogy most felszáll a repülőre, én meg mással bővítem azt a gyűjteményt, mondjuk egy figurával, ami tényleg nem igényel semmilyen extra törődést.
A reptér várójában megszokott mennyiségben fordulnak elő a biztonsági őrök és a rendőrök, egyelőre semmi fennakadás nem mutatkozik. Remélem, így is marad. Ebédre otthon akarok lenni.
|
| gab287 | 2012. 01. 09. 23:10:35 | #18469 |
Karakter: Joy Adams (kitalált)
Megjegyzés: Szívtipró rosszfiúmnak
Egész idő alatt le nem vette rólam a szemét.
Pedig volt idő bőven, míg a négyfogásos vacsorát elköltöttük. Minden pillanatban a testemen éreztem a tekintetét, szemeiben azzal a túláradó csodálattal, épp csak a száját nem tátotta el. Leggyakrabban a melleimen felejti a pillantását, de tulajdonképpen a testem minden porcikáját csak úgy issza szemeivel. Nincs egyedül ezzel, ahogy észrevettem: az étteremben minden férfi és nő, lopva ugyan, de szinte egy pillanatra sem veszi le rólunk a szemét, mióta csak beléptünk ide. A férfiak többségének pillantásaiban a csodálat, a viszolygás, és a vágy elegye csillan, bár azért akadnak páran, akik leplezetlen, buja sóvárgással méregetnek, és persze olyanok is, akik nyílt undorral. A nők hasonlóan, a többség szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy tetszik-e neki, amit lát, vagy undorodik tőle, bár akadnak néhányan, akik szinte zöldek az irigységtől, vagy a féltékenységtől – ha a társaságukban lévő férfi/ak éppen vágyakozva legeltetik rajtam a szemüket – vagy éppen az undortól.
Élvezem a pillantásaikat, még az undorodókat is. Az ő undorukból és lenézésükből merítek erőt az edzések alatt, hogy legközelebb, amikor meglátnak, még inkább sokkoljam őket a megjelenésemmel. A csodálat és rajongás pedig az elismerése annak a sok munkának, amit a testembe feccöltem – még, ha nem is jó szántamból tettem.
- Megeszed azt? – kérdezem tőle zavartalanul.
Ez az első mondat, ami elhangzik közöttünk az asztalnál. Ő nem szólt hozzám, csupán elbűvölve bámult egész este, én pedig élvezem a pillantásait, és a remek vacsorát. Most sem szól, csak csendesen megrázza a fejét, ajkain üdvözült mosollyal.
Átnyúlok az asztal felett, és felemelem a tányérját. Az egyszerű mozdulattól látványosan megugranak az izomkötegek, erekkel haloványan átszőtt karomon, kissé kidagadnak, ahogy enyhén megfeszülnek, amikor megfogom a tányért, és felemelem. Nem kerüli el figyelmemet, hogy milyen csodálattal bámulja bronzbarna bőröm alatt, élesen kirajzolódó izmaim játékát.
Ritkán engedek a csábításnak, és térek el szigorú diétámtól, amivel fenntartom testem „átlagemberek” számára elérhetetlennek tűnő kondícióját. Ma este egy négyfogásos vacsorán vagyok túl, és most a második desszertet készülök éppen belapátolni. De annyira finom ez a csokoládétorta! Persze, majd két hétig meg csinálhatom az extra kardiót, hogy ledolgozzam a felesleget, amit ezzel a vacsorával magamra szedtem. Persze, senki sem veszi ezt észre, és persze én sem, csak tudom, hogy ott van az a felesleg…
Amikor végzek a második desszerttel is, nyújtózkodok egyet. Majdnem kiugranak a szemei az üregükből, ahogy izmaimat megfeszítve nyújtom az üléstől kissé elmacskásodott tagjaimat. Szemem sarkából látom, hogy sokaknak megáll a villa a kezében, és hasonló, csodálattól elakadt lélegzettel szemlélik a látványt. Pontosan tudtam, hogy nagyjából ilyen hatást fogok kiváltani környezetemből, nem véletlen, hogy ilyen látványos, és feltűnő módon viselkedek. Ez is hozzá tartozik a ma estéhez.
Azután felállok, öt és fél hüvelykes(1) tűsarkaimmal együtt hat láb három hüvelyk(2) magasságommal szinte fölé tornyosulok.
- A mosdóban leszek. Ha a számlát rendezted, mire visszatérek, együtt elmegyünk hozzám – közlöm vele, szexisen búgó hangon.
Sarkon fordulok, és modelleket megszégyenítő, kecses, szinte táncos léptekkel indulok a mosdók irányába. Érzem magamon az éhes, viszolygó, vagy csodáló pillantásokat, ahogy izgatóan ringó csípőmet méregetik, vagy éppen fenekem vájatáig meztelen hátamat csodálják.
 A mosdóban aztán felfrissítem sminkemet, és alaposan szemügyre veszem magam a tükörben.
Bár fel vagyok öltözve, szinte mégis teljesen meztelen vagyok. Feltűnő színű, csillogó, krémvanília-sárga estélyi ruhám szinte semmit sem takar a testemből. Egy ilyen ruhában még a legszürkébb kisegér is a figyelem középpontjába kerül, hát még, ha nő létére 192 font(3) szín tiszta izom az ember lánya. Igen, testépítő vagyok, ráadásul nem is a kispályás fajtából. Férfi sem sok van a világon, akinek nagyobb bicepszei vannak, mint az én 20 ⅝”-es(4) nagyágyúim, nő meg – tudomásom szerint – egy sem. Arról nem beszélve, hogy akik a nyomomba érnek, azok a rengeteg szteroidtól, és más doppingszertől már inkább pasik, mint nők. Szemben az ő férfias, hordószerű törzsükkel én – számomra is rejtélyes módon – szexisen ívelő csípőmmel, karcsú, vékony, mindössze 25 ½”(5) derekammal, megőriztem női formámat. Igaz, hogy a hátam szélesebb, mint egy „hétköznapi halandó” nő válla, és mellizmaim önmagukban is megtöltenének egy melltartót, de felettük több, mint figyelemfelkeltő méretű mellek gömbölyödnek, amelyekre mintha nem vonatkoznának a fizika törvényei, és méretüket tökéletesen meghazudtolva, a megereszkedésnek még csak a legkisebb jelét sem adva, hetykén, feszesen állnak, mint két gumilabda. Eddig még soha, senki nem hitte nekem el, hogy nem szilikonból vannak.
Ellenőrzöm, hogy a két kis, kétoldalas ragasztócsík továbbra is állja a sarat, és melleim előtt tartják ruhám két keskeny textilsávját, megigazítom szandálom pántjait, végigsimítom fényes, fekete hajamat. Második felvonás! – gondolom, elégedetten mosolyogva ragyogó tükörképemre.
Tűsarkúim jól hallhatóan kopognak az étterem kövén, ahogy végigvonulok az asztalok között. Olyan magasak a sarkai, hogy a legtöbb nő bokája ilyen szögben szinte nem is hajlik. Megszoktam az extrém magas tűsarkakat. Mióta az eszemet tudom, mindig tűsarkúkat kellett viselnem, amilyen magasakat csak tudtam. Tizenkét évesen már a 8”-es(6), tűsarkú balettcipőben is magabiztosan táncoltam. Persze, ilyen extrém cipőket legfeljebb a bárban viselek, ott is csak ritkán, a színpadon, utcára nem veszek 6 hüvelyknél(7) magasabb sarkú cipőt. Igaz, nem húzok 5-nél(8) alacsonyabbat sem, kivéve persze, a sportcipőket.
Utamat ezúttal sem kíséri kevesebb szempár, ahogy a kijárat felé veszem az irányt, rá sem pillantva vacsorapartneremre. Tudom, hogy követ. Ez is része a játéknak.
Kellemes nap volt ma, kicsit talán melegebb, mint ami megszokott így, január 23-a táján – igaz, még csak 3 éve élek a napfény városában – 86 fok(9) volt délután, ami mostanra sem ment 77(10) alá. A kellemesen langyos levegő jólesően simogatja meztelen bőrömet, ahogy kilépek az étteremből. Egy pillanatra megállok a bejárat előtt, tekintetemet lustán körbejáratom a környéken, taxi után kutatva. Mire megpillantok egyet, már intenem sem kell, így már nem foglalkozok vele, inkább a környéket szemlélem. Sok ember, forgalmas belvárosi vidék. Az út mentén autók állnak, egyikük épp elindul, másik beáll a helyére, van, amelyikben ülnek, de a többség persze, üres.
Fura érzésem támad, mintha figyelnének… Zavartan nézek ismét körbe, de semmi szokatlant, vagy feltűnőt nem veszek észre, habár tény, hogy itt is elég sok szempár szegeződik rám. Á, biztos csak fáradt vagyok kicsit! – legyintek gondolatban, bár a kényelmetlen érzés nem múlik.
A taxi kisorol a forgalomból, és lefékez előttünk. Partnerem előzékenyen kinyitja az ajtót, mire beszállok, majd követ.
- Mégis inkább hozzád megyünk! – jelentem ki határozottan – Nálam kicsit nagy a kupi.
Persze, szó nem volt róla, hogy hozzám megyünk, az is csupán a játék része volt. Minden esetben a vendég biztosítja a helyet.
A taxisofőr, erős fáziskéséssel indul csak, s vezetés közben is többször tekintget a visszapillantó tükörbe, mint az útra. Mindennek ellenére egyben érkezünk meg a címre, amelyet partnerem megadott.
Egy elegáns épület, egy apartman-ház előtt szállunk ki a taxiból. Kísérőmre ügyet sem vetve, lassan, ingerlő mozgással megindulok befelé, míg ő fizet a sofőrnek. A lift előtt ér utol, futva. Ez mind a játék része, a domináns, erős nő, aki bármit megtehet a világon. Amikor bezárul a liftajtó, emberünk ismét elveszik a látványban, épp csak nyáladzani nem kezd. Pár másodperc múltán türelmetlenül koppantok egyet-egyet cipőm talpával. A domináns, és erős nők nem várakoznak, semmire! De nem nagyon tér magához, így kénytelen vagyok szóvá tenni:
- A kulcs!
Felrezzen, és zavartan kotorászni kezd a zsebében.
- Ó, igen, bocsánat! – morogja zavartan, s végül a megfelelő nyílásba helyezi a zsebéből előhalászott elektronikus kártyát.
Szánalmas! – gondolom lehangoltan. A vendégeim nagy része hozzá hasonló, bár ő még a jobbak közül való. És sajnos a magánéletben sem nagyon futok össze jobbakkal. Akik igazi férfiak, azok nem rám pályáznak, inkább villantanak egy szőke, kitömött Barbie-babával, mint egy fekete, kigyúrt Barbie-val.
Végül csak elindul velünk a lift felfelé, és pár másodperc múltán kilépünk egy hatalmas nappaliba.
Látszik, hogy nem egy olcsójános a barátunk. Ízlésesen berendezett, tágas nappali, drága, minőségi bútorokkal. És, persze, az apartman-ház sem az olcsók közül való. Lassan lépdelek a nappali közepéig, ott megfordulok, és olyan hívogató, farok állító pillantással nézek rá, amitől a legtöbb pasas megőrül:
- Nos, Carl, mire vársz?
Kezem lassan végigsimít az egyik mellemen, s követi a ruha pántját a nyakamhoz, majd kioldom, s hagyom, hogy lecsusszanjon testemről a vékony, selymes textil.
5 és fél hüvelykes tűsarkúmtól eltekintve teljesen meztelenül állok a nappali közepén.
Szerintem egész este gyanította, hogy nem viselek semmit a ruha alatt – a melltartó hiánya mindenki számára nyilvánvaló volt – de nem merte elhinni. A legtöbb nőnek az túl kurvás, hogy még bugyi sincs rajta. Én nem csinálok ebből gondot, a munkámhoz hozzá tartozik, hogy adott esetben nem viselek fehérneműt, de a magánéletben is előfordul, nem is olyan ritkán.
Carl-nak szinte kiemelkednek a szemei az üregükből, de nem csak az. Nadrágja szinte szétszakad az ágyékán, ahogy farka kőkeményen feszül neki börtönének, és olyan pillantással csodál, hogy attól tartok, ha csak levegőt vesz, azonnal elélvez!
Hagyok neki egy kis időt, hogy élvezze a látványt, majd lassan az egyik nagy, kényelmesnek tűnő fotelhez sétálok. Tökéletes lesz! – gondolom elégedetten, ahogy megfordulok, s hanyagul elhelyezkedem benne. Lábaimat szélesre tárva a karfákra helyezem, majd kihívó, egyben hívogató pillantással tekintek rá:
- Nem sokáig bírnád bennem – kuncogok gúnyosan – De, ahogy elnézem – siklik lejjebb a tekintetem fájdalmasan meredező farkára a nadrágban – rajtam kívül sem – majd kemény, parancsoló hangnemben, ugyanakkor végtelenül erotikusan búgó hangon folytatom – Úgyhogy a száddal elégíts ki!
* * *
Amikor kilépek az épületből, már jóval elmúlt egy óra, talán még kettő is.
Ha dohányoznék, most lustán rágyújtanék. De nem teszem. Életemnek egy jelentős szakaszában ipari módon próbáltak halálra mérgezni, nem sikerült. Én nem kísértem a szerencsémet, próbálok olyan tisztán, egészségesen élni, amennyire csak erőmből telik. Nem kávézok, nem iszok alkoholt, nem drogozok, és nem dohányzok. Erre most mondhatná bárki, hogy akkor milyen öröm van az életemben? Van más szenvedélyem, amiben örömömet lelem, igaz, talán nem annyira elfogadott, mint amazok.
Így most csak nyugodtan félreállok, a kissé már hűvös levegőben jólesően megborzongok, felpezsdíti vérkeringésemet, és csendesen szemlélődök. Mindig ezt teszem, ha céltalanul vagyok kénytelen várakozni. Szeretem nézni az embereket, a környezetet, mindenben sok-sok érdekességet látok. Mondjuk most, így az éjszaka közepén, nincs olyan sok mindent néznem, bár nem teljesen kihalt a környék.
Aztán feltűnik az a kocsi.
Először az jut eszembe, hogy milyen érdekes, hogy itt is látni egy ilyen kocsit. Jó négy órával ezelőtt, amikor kiléptünk az étteremből, ott is állt egy ilyen. Egy Mercury Marauder, 1970-es. Az, mert szeretem a kocsikat, egy csomó DVD-t megnéztem már az autókról. Ez egy 1969-es, vagy 1970-es Mercury Marauder. Ahogy alaposabban megnézem, akkor kezd derengeni, hogy ez ugyanaz az autó, amit az étterem előtt láttam. Felidézem annak a képét, s összehasonlítom ezzel. Igen. Az a kis karc a jobb elején. Pontosan ugyanott van. Meg az az apró horpadás a lökhárítón, amit valószínűleg egy felverődő kis kő okozhatott. Na, és persze, a jelek a rendszámtáblán. Azonosak. Igen, ez ugyanaz az autó.
Ennek a kocsinak a tulajdonosa is itt lakik! – gondolom vidáman – Milyen kicsi a világ!
Aztán a távolban feltűnik egy taxi, amely határozottan felém tart.
Ahogy befordul a ház elé, reflektorainak fénye a Mercury Marauder-re vetülnek. Jé! – fut át a meglepett gondolat a fejemen – Hát, ebben ülnek!
Két alakot látok a kocsiban egy pillanatra, ahogy a reflektorok fénykévéi keresztülvilágítanak rajta. Két férfi. Az anyósülésen egy középkorú, rosszarcú fickó ücsörög, olyan fajta, akit nagyívben elkerülnék, ha az utcán találkoznék vele éjszaka, vagy akár nappal, egy elhagyatott vidéken. A kormánynál egy fiatalabb, talán harmincas pasi csücsül. Wow! De még milyen pasi! – gondolom izgatottan, amit nem is értek, hisz’ nem is ismerem a srácot, soha életemben nem láttam, és valószínűleg soha többet nem is fogom látni – Jól van na, de attól még tetszhet… - vonom meg a vállam láthatatlanul – Elvégre a pasik is csorgatják a nyálukat egy-egy dögös csajra, akkor én miért ne tehetném ugyanezt egy jó pasira? És bizony ez egy jó pasi. Jóképű, sármos, rosszfiús aurával, amit talán a háromnapos borosta idéz elő nála, vagy csak erősíti. Félhosszú – talán barna? – haja lazán hullámzik markáns, férfias arca körül. Csupán egyetlen pillanatra látom a srácot, de pontosan fogok emlékezni rá, évek múlva is, mint mindenre, amit valaha, életemben láttam.
Aztán a taxi lefékez a lépcsők előtt, én pedig letipegek, és beszállok a kocsiba, s haza indulok.
Szótlanul ülök a taxiban, ügyet sem vetek a sofőr pillantásaira.
Carl igyekezett, nagyon igyekezett. Igaz, hogy még egy perce sem nyalt, amikor elélvezett közben, anélkül, hogy bármit is tettem volna, de legalább percekkel később már megint kőkemény volt. És jól nyalt, meg kell, hogy mondjam, nagyon jól! Persze, eljátszottam, hogy éppen hogy csak fenn tudja tartani az érdeklődésemet, így aztán minden tudását latba vetette, és úgy kinyalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Komoly erőfeszítésembe került, hogy jó hosszan elnyújtsam, hogy azt higgye, mennyire nehezen sikerült a csúcsra juttatnia, és, hogy ne vegye észre rajtam, mekkorát élveztem. Bár az az egy-két gil(11) nedv, amit az arcába spricceltem, valószínűleg nem hagyott semmi kétséget felőle. Így aztán nem hagytam, hogy pihenjen, azonnal egy második menetet is követeltem tőle, amit természetesen, jó szolga módjára teljesített is.
Az első orgazmusommal egy időben ő ismét elélvezett, de míg a második menetet teljesítette, megint erőre kapott. Így aztán nem volt akadálya, hogy magamra rántsam, és egy kemény menetet lezavarjunk. Így, hogy már kétszer elment előtte, egész jól bírta, bár így sem volt egy világklasszis. Nem esett nehezemre porig rombolni az egóját, de hát ez volt a dolgom.
Ő a vendégeimnek abba a típusába tartozik, aki a szexuális fölényre izgul. Rettenetesen tetszik neki a testem, felizgatják az izmaim, hogy fizikailag mennyivel felette állok, de nem vágyik verésre, fájdalomra, fizikai legyőzésre. Őt az izgatja, hogy képes-e kielégíteni egy kielégíthetetlennek tűnő nőt, tud-e eléggé férfi lenni egy ilyen nő számára? Természetesen, az ilyen típusnak a végére meg kell adni a sikerélményt, még, ha közben porig is alázom, hogy egy perc alatt elment, anélkül, hogy hozzáértem volna, vagy, hogy csak fél órát bírt az után is, hogy előtte már kétszer elélvezett, vagy, hogy mindössze egy kanálnyit volt képes spriccelni a három alkalommal, összesen.
Aztán vannak olyanok, akiket össze kell törnöm, fizikailag meg kell semmisítenem, le kell birkóznom, dobálni, a szoba egyik sarkából a másikba. Másokat meg kell erőszakolnom, megint mások csupán imádni akarják a testemet, tapogatni az izmaimat, miközben pózolok neki, vagy csodálják a fizikai erőmet, ahogy meztelenül edzek nekik. A legfurcsább igényekkel képesek előállni azok, akik a hozzám hasonló, izmos, kigyúrt csajokra buknak.
Mióta az eszemet tudom, ebben élek. Jó, nem egészen, mert Uriel előtt egy árvaházban éltem, a legkorábbi emlékeim onnan valók. Hat éves korom óta élek ebben a világban, az összes létező perverzióval találkoztam már, ami ebben a „műfajban” elképzelhető. Néha egészen hajmeresztő dolgokat kérnek tőlem, egy pasast szó szerint halálra kellett vernem/gyötörnöm, miközben a szart kis kikeféltem belőle. Mikor végeztem vele, értesítenem kellett egy, a szomszédos lakásban várakozó magán orvosi team-et, hogy mentsék meg tyúkszaros életét. Állítólag több, mint fél évig tartott, mire teljesen felépült.
Ráadásul ezzel nem is keresek valami jól.
Pontosabban, nem keresek rosszul, nagyon nem, a havi 3.200-3.500 dollár egy kezdő tanár fizetése. De a kiadásaim is eléggé magasak. A lakásom, rezsivel benne van egy ezresben. Jó, ezt lejjebb nyomhatnám, ha valami lepukkant helyen bérelnék inkább, de ez az egy álmom volt, hogy egyszer egy olyan helyen lakhassak, ahonnan a tengert látom, ha felébredek. És most ilyen lakásom van, a North Bayshore Drive-on, a Bay Parc Plaza apartman-házban.
Aztán a kaja. Ezeket az izmokat, ezt a testet csak minőségi ételekkel lehet formában tartani. Havi ötszázat költök ételre, úgy, hogy megkeresem a legolcsóbb forrásokat, és ha kell 15 mérföldről(12) hurcolom haza, amit vettem. Meg persze a táplálék kiegészítők, másik $250 havonta, és ebben a csomagban a legdurvább cucc a kreatin, semmi illegálist nem használok. Egyrészt, meg sem tudnám fizetni – havi két-háromezerben is benne lehet egy jó növekedési hormon-, és szteroid kúra, kiegészítve a szükséges egyéb szerekkel! – másrészt, úgy néz ki, hogy meg tudom őrizni az izomtömegemet azok nélkül is. A konditerem csupán egy ötvenes havonta, de ez olyan ár, ami csak nekem szól. Egy kisebb, igazi hardcore bodybuilding szentély, egy fiatal páré a terem. Ide csak a legkeményebb testépítők járnak, nincs aerobic, meg zumba, meg efféle marhaságok, csak szabad súlyok, izomfejlesztő-, és kardió gépek. Aztán másik kétszázötven dollár a judo- és a karate edzések.
Na, és aztán a szépségápolás. Az isten pénze nem lenne elég rá! Fodrászat, manikűr-pedikűr, bőrápolás, szőrtelenítés, szolárium, masszázs. Havi egy ezres, úgy, hogy egyáltalán nem viszem túlzásba, tényleg csak annyiszor veszem igénybe ezeket a szolgáltatásokat, ahányszor feltétlenül szükséges, hogy kívánatos külsővel jelenhessek meg a munkában. Talán a szoli az, amit kicsit visszafoghatnék, és megspórolhatnék talán 50 dollárt, de a bronzos bőrön sokkal szebben mutatnak az izmok.
Úgyhogy alaphangon 3.100-3.200 dollár megy el havonta, előfordul olyan hónap, hogy nem jövök ki a végére.
A Steel Magnolias-ban kicsit másképp mennek a dolgok, mint a többi éjszakai bárban, ahol a lányok saját zsebre dolgoznak, és százalékot adnak a tulajnak. Itt pont fordítva van, mindent a tulaj, Trent tart kézben, és százalékot kapunk tőle. Megteheti, hisz’ ez az egyetlen ilyen bár Dade megyében – de tudomásom szerint egész Floridában is – ahol az ilyen, különleges ízlésű vendégkörre specializálódtak, és a hozzánk hasonló lányokat foglalkoztatják. Így persze, Trent visszaél a helyzetével, és közel sem ad annyit a lányoknak, mint amennyit egy „normál” sztriptíz-táncos megkeres egy közepes bárban.
És aztán vagyok én.
Én még annyit sem keresek. Gyanítom, hogy nekem sokkal kevesebbet ad, mint a többieknek, mert tudja, hogy nem tudok nélküle létezni. Teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, hisz’ nem tudok írni-olvasni, nem értek semmihez, iskolába nem jártam soha. Így épp csak annyi pénzt csepegtet, amiből nem halok éhen, a saját jól felfogott érdekében. Jó forgalmat csinálok neki, azt mondják a többiek, hogy ha olyan rendszerben dolgoznánk, mint a rendes sztriptíz táncosok, akkor hetente keresném meg azt a pénzt, ami most havonta kapok.
De mit tehetek? – gondolom keserűen, immár sokadik alkalommal.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban gyötörnek ilyen aggodalmak. Összességében nem vagyok elégedetlen az életemmel, csak a kiszolgáltatottság az, ami rettenetesen zavar, és nem látom belőle a kiutat. Még csak huszonhárom éves vagyok, de ezt a munkát nem lehet a végtelenségig csinálni, egyszer eljön majd az idő, amikor már nem kellek még ezeknek a férfiaknak sem, és akkor mi lesz velem? Miből fogok élni?
Á, biztos csak elfáradtam, holnap már másképp látom majd az életet! – próbálom nyugtatni magam, de legbelül tudom, hogy nem erről van szó.
* * *
Elmúlik már tíz óra, mire felébredek.
Az ablakon kinézve a Biscayne-öböl békés vizét pillantom meg. Az álmom, hogy minden reggel, ha felébredek, a tengert lássam. Sokba kerül ez az álom, de megvan! – mosolyodok el elégedetten.
Kipattanok az ágyból, és egy kis pamut franciabugyit, meg egy kis pamut topot húzok magamra.
Később kiderül, hogy teljesen felesleges volt, mert lakótársam, Angelina nincs itthon. Tényleg, említette, hogy ma egész nap az új pasijával lesz! – jut eszembe irigykedve.
Angelina egy kezdő testnevelő tanár egy középiskolában, két évvel idősebb, mint én. Csinos lány, körüldongják a pasik, szinte minden héten új hapsival jár. Na, jó, ez persze azért kis túlzás, de sosincs partner nélkül pár napnál tovább. Kevésbé ijesztő jelenség, mint én… - húzom el a számat kis öngúnnyal. Kezdem kitapasztalni, hogy a férfiak nem is feltétlenül találnak taszítónak – bár, persze, sokan vannak ilyenek is – hanem sokkal inkább félnek tőlem. Félnek attól, hogy sérül a férfiúi büszkeségük azáltal, hogy alulmaradnak velem szemben fizikai erő, vagy izomzat tekintetében. Még odáig sem merészkednek el, hogy esetleg kipróbálják, valóban sérülne-e az önbecsülésük…
Vasárnap van, teljesen szabad vagyok. Szerda, csütörtök, péntek, és szombat a négy nap, amikor dolgozok, este tíztől, hajnali négyig a Steel Magnolias-ban. Nagyritkán előfordul, hogy vasárnapra, hétfőre, vagy keddre kapok ügyfelet, de ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő, talán havonta egyszer. Úgyhogy most szerda estig szabad vagyok, mint a madár, így ma sincs semmi dolgom.
Persze, edzeni mindennap edzek, így ma is. Heti hat napon megyek gyúrni, hetente két-két napon judo-zok, és shotokan karatézok, és három napon van kardió, így gyakorlatilag minden nap kétféle edzésem van. Ma gyúrni megyek, és kardiózni.
Késői reggelim után összeszedem a holmimat, egy sport hátitáskába, pamut tréningnadrágot húzok, hozzá passzoló felsővel, alatta sporttrikó, behozom a biciklimet az erkélyről, és már indulok is.
Az edzőterem, ahová járok, úgy két és fél mérföldre(13) van a lakásomtól, negyed óra biciklivel. Csak kimegyek a Biscayne Blvd-re, és végigmegyek rajta, az pont oda vezet. Kicsi, barátságos edzőterem, kimondottan testépítők részére. A tulajdonosok nagyon jó fejek, rengeteget segítenek nekem a táplálkozásban, vagy bármi másban. Már két éve itt edzek, nagyon összebarátkoztam velük, ismerik az előéletemet – legalábbis nagy vonalakban – és a jelenlegi helyzetemet. Tudják, hogy nem tudok olvasni – ezt rendkívül szégyellem, így ha csak lehet, próbálom rejteni – ezért ők mesélik el nekem a legújabb táplálkozási, vagy egyéb híreket, edzés módszereket, stb.
Edzőpartnerem már itt van, mikor én megérkezek, és edző ruhámba – egy apró kis sport forrónadrágba, és egy sporttopba – átöltözve belépek a terembe. Férfi edzőpartnerem van, mert erőben csak egy férfi – közülük sem mindenki! – képes felvenni velem a versenyt. Itt ismerkedtünk meg, és ő ajánlotta fel, hogy lehetünk edzőpartnerek. Barátságunk szigorúan a terem falain belülre szól, habár van fogalmunk a másik magánéletéről, és sok mindenről beszélgetünk, nem járunk össze a termen kívül.
Két és fél órával később jóleső fáradtsággal a tagjaimban kerekezek hazafelé.
Amikor hazaérek, bicikli kimegy az erkélyre, cuccok a mosatlanok közé, én pedig a kádba, egy jóleső, relaxációs fürdőre. Hordozható DVD lejátszómat is magammal viszem, és miközben meggyötört izmaimat pihentetem a frissítő fürdőben, egy Discovery-filmet nézek, most épp a Hogy Készül harmadik évadját.
Még talán tíz perce sem áztatom magam, amikor határozott dörömbölést hallok a bejárat felől!
- Ki a fene lehet az?!?! – nézek meglepetten az ajtó felé, aztán homlokráncolva kászálódok ki a fürdőkádból, mikor türelmetlenkedve megismétlődik:
- Miami-Dade rendőrség! Nyissa ki az ajtót! – hallatszik az ajtó mögül.
Hogy micsoda?!?! – ijedek meg – Rendőrség?!?!
Nem tettem semmi rosszat, de ezzel együtt félek a rendőrségtől. Nem tudom, hogy milyen rendszerekben vagyok benne, vagy milyenekben sem, fogalmam sincs róla, hogy miután Uriel kivett az árvaházból, nem tűntem-e el az állam számára? Most nincs társadalombiztosításom, azt tudom, mert arra már nem futja a pénzemből, adót viszont fizetek, tehát elvileg tudnak rólam, hogy létezek, így a legfontosabb szabályoknak eleget teszek.
- Egy pillanat! – kiáltok ki – Éppen a fürdőben vagyok! Egy pillanat!
Felkapok egy törölközőt, magam köré tekerem, és úgy, ahogy vagyok, habosan, vizesen sietek az ajtóhoz.
- Baxter őrmester, Miami-Dade rendőrség! – mutatja fel az igazolványát az ajtóban álló férfi, aztán megakadva, alaposan végigmér. Majdnem eltátja a száját. Mögötte a járőr hasonló fejjel kukucskál a válla felett. Aztán megembereli magát, és ismét a profizmus látszatát próbálja kelteni – Maga Joy Adams?
- Igen… én vagyok… - nem kicsit vagyok megszeppenve, Baxter őrmester meglehetősen mogorva fejjel érdeklődik.
- Kérem, öltözzön fel, velünk jön!
- De… De miért?!
- Kihallgatjuk egy gyilkossági ügyben.
Egy pillanatra ledermedek. Gyilkosság?!?! – rémülök meg – Kit öltek meg, akit ismerek is? Csak nem…
- Angelina-val történt valami?! – adok hangot aggodalmamnak.
- A kapitányságon majd mindent megtud, kisasszony! – türelmetlenkedik az őrmester – Kérem öltözzön fel!
Gyorsan megtörölközök, és magamra rángatom egyik kedvenc farmeromat – történetesen egy cafatokra szaggatott, szűk darabot – ami úgy feszül a combomra, és a fenekemre, mintha csak ráfestették volna, egy egyszerű, fehér csőtoppal, ami végül is alig több, mint egy melltartó, föléje pedig egy derékig érő farmer bolero kerül.
Alig fél órával később már a Dade-megyei kapitányságon csücsülök, egy meghallgató szobában. Hát, ez nem úgy néz ki, mint a CSI-Miami-ban – fut át a gondolat a fejemen.
A kihallgatást Baxter őrmester végzi, egy helyszínelő jelenlétében. Közlik, hogy Carl-t, és az éjszakai portást tegnap éjjel megölték, körülbelül akkor, amikor engem távozni láttak az épületből. A helyszínelés megállapította, hogy én a szobában jártam, és közösültem az áldozattal. Majd természetesen, Baxter őrmester – a filmekhez hasonlóan – teóriákat vezet elő arra vonatkozóan, hogy hogyan, és miért végeztem Carl-lal.
Rettenetesen meg vagyok ijedve. Nagyon nehezemre esik összeszedetten elmondani, hogy mi történt, kezdve onnan, hogy mi a munkám, hogy kerültem Carl-lal kapcsolatba, és mi történt az este, majd az éjszaka folyamán. Elmesélem, hogy melyik étteremben voltunk, mikor távoztunk onnan, azután Carl-hoz mentünk, ahol két alkalommal orálisan elégített ki, egy alkalommal pedig közösültünk.
Aztán jönnek a keresztkérdések.
A meglepetés itt éri Baxter őrmestert, mert arra nem számít, hogy szinte minden kérdésére pontosan tudok válaszolni.
- Pontosan mikor jöttek ki az étteremből?
Felidézem az ajtó feletti óra képét.
- Este kilenc óra harmincnyolckor, az étterem órája szerint.
Baxter kétkedve válaszol:
- Hogy állíthat ilyet percre pontosan?
- Úgy, hogy éppen ránéztem az órára, amikor elléptem alatta – vonom meg a vállam értetlenül.
- Jó, de akkor sem lehetséges, hogy esetleg nem harmincnyolc, hanem negyvennyolc volt? – kötözködik.
- Nem, nem lehet – idézem fel ismét a képet – Mutatós óra, pontosan felismerem rajta az időt. Harmincnyolc volt rajta, amikor elléptem alatta.
- És mi van, ha rosszul emlékszik?!
- Nem… Nem emlékszem rosszul… - védekezek – Én… Mindig pontosan fel tudom idézni, hogy mit láttam… Mindent, amit valaha láttam…
Baxter egy pillanatra megmerevedik.
- Ezt hogy érti? – és értetlenül néz a mellette ülő helyszínelőre, aki hasonlóan értetlen fejjel néz rá, majd ismét rám.
- Hát… Ahogy mondtam… Én sosem tévedek. Mindig pontosan fel tudom idézni azt, amit láttam, évekkel később is. És ez… csak tegnap történt.
Egy pillanatra összenéznek, majd a helyszínelő – valami Mayo nevű – kérdez hitetlenül:
- Azt akarja mondani, hogy magának eidetikus memóriája van?!
Zavartan nézek a pasasra:
- N… Nem tudom, hogy az mit jelent…
Idegesen fészkelődik egy pillanatig, majd türelmetlenül magyarázni kezd:
- Fényképező memória. Képeket jegyez meg, amelyeket bármikor fel tud idézni, tökéletes részletességgel. Nem tanulja meg a verset, hanem csak megnézi a lapot, amire nyomtatták. Aztán akkor, amikor vissza kell mondania, csak felidézi a lap képét, és felolvassa a verset.
- Igen… valahogy így… - bólintok zavartan, és gondolatban keserűen hozzáteszem – Azzal a különbséggel, hogy én nem tudom felolvasni a verset…
Hitetlenkedve néz rám a fickó:
- Azt ugye tudja, hogy, a világon még nem sikerült senkiről sem bizonyítani, hogy eidetikus memóriája lenne!
Megrázom a fejem:
- Nem… Nem tudtam… azt sem tudtam, hogy ezt így hívják…
Azt sejtettem, hogy az átlagnál jobb memóriám van – legalábbis ilyen téren – de nem tudtam semmit ezekről a dolgokról. És pláne arról nem, hogy ez ilyen ritka lenne. Még senkiről nem sikerült bebizonyítani, hogy ilyen memóriája lenne, mint nekem? – csodálkozok magamban.
- Szóval, akkor pontosan kilenc óra harmincnyolckor távoztak az étteremből – szögezi le Baxter, majd újabb keresztkérdések következnek.
Vagy fél órát izzasztanak, mire eszembe jut a Mercury!
- Várjon! – mondom izgatottan – Volt ott egy kocsi!
- Egy kocsi – ismétli meg Baxter kimérten – Miféle kocsi?
- Egy Marauder. Egy ezerkilencszázhetvenes Mercury Marauder! – válaszolom nagy igyekezettel, érzem, hogy ez fontos lehet, ez lehet az info, ami kimoshat a szarból – Azért figyeltem fel rá, mert az étteremnél is láttam egyet! Aztán persze, rájöttem, hogy az ugyanaz a kocsi!
- Rájött?! – csap le Baxter azonnal – Aztán miből?! Hogy különböztet meg két hasonló kocsit?!?! Talán megjegyezte a rendszámot?!?! – aztán lemondóan legyint egyet – Hát, persze! Felidézte az éttermi kocsi képét magában, és leolvasta a rendszámot, igaz?!
- Hát… - bólintok tétován – Valahogy úgy…
Azonnal rájövök, hogy innentől nem úszom meg a következő kérdést:
- Akkor bizony, meg tudná adni nekünk a rendszámot, igaz?
Fülig vörösödök. Egy pillanatig nem szólalok meg, aztán olyan halkan mondom, szinte suttogom, hogy elsőre talán nem is értik:
- Én… Én nem tudok… Én nem tudok olvasni…
- Hogy micsoda?! – kérdezi Mayo kis fáziskéséssel – Nem értettem!
- Én nem tudok olvasni! – ismétlem meg kicsit hangosabban, érzem, hogy egy könnycsepp elszabadul az arcomon. Nem először kerülök ilyen helyzetbe, és szinte minden alkalommal nagyon megalázó, amikor ez kiderül. Megpróbáltam megtanulni, többször is, de nem megy… Egyszerűen még ehhez is hülye vagyok!
- Nem tud olvasni?! – kérdez vissza Mayo értetlenkedve – Fotografikus memóriája van, de olvasni nem tud?!
Megszégyenülten, némán rázom meg a fejem.
- Ah, értem… - bólintanak kimérten, de szemmel láthatóan nem értik.
- Akkor… - emeli fel az ujját Mayo, és egy pillanatra Baxter-re pillant – Akkor talán le tudná rajzolni, hogy mit látott a rendszámtáblán?!
- Persze… - bólintok megkönnyebbülten, hogy valahogy mégis csak el tudom nekik mondani a rendszámot – Ha adnak papírt, ceruzát…
A következő tíz percben gyorsan készítek nekik egy skiccet. Azért nem lett fotóminőségű, de tökéletesen felismerhető a rendszám minden apró részlete. Közben persze, kérdezgetnek, elmesélem, hogy két pasast láttam a kocsiban, és bár az arcukról tudok rajzot adni, nem tudom a testalkatukat, hisz’ a kocsiban ültek.
Először erősködnek, hogy a grafikusukkal üljek le, és készítsem el a fickók számítógépes fantomképét, de miután megkapják a rendszám skiccét, végül belátják, hogy az általam készített rajz nem lesz rosszabb, mint a számítógépes fantomkép.
Összesen majdnem három órát töltök el a rendőrkapitányságon, mire megkapják a rajzokat, és kifogynak a kérdésekből.
- Elmehet, Ms. Adams – néz rám Baxter szúrós szemekkel – de a várost ne hagyja el!
* * *
Másfél óra az út hazáig, három busszal.
Nagyon kivagyok már, mire hazaérek, első utam a konyhába vezet, és készítek egy Yogi-teát. Aztán a bögrével a kezemben elterülök a nappaliban, a kanapén.
Gyilkosság?! – kavarognak a gondolatok a fejemben – Hogy keveredhettem ilyen ügybe?! És ki volt ez a Carl-gyerek, hogy eltették láb alól?!?! És miféle szörnyetegek lehettek, akik még a portást is kinyírták, csak hogy ne maradjon tanú?
Meg vagyok rémülve. Nem kevés CSI-t néztem már végig, tudom, hogy nem jól áll a szénám. Azzal, hogy ott volt a Marauder, a két pasassal, és az étteremnél is ott voltak, valamelyest javultak az esélyeim, de ha nem kapják el őket, akkor a tárgyalást nem úszom meg, és csak az esküdtek jóindulatán fog múlni minden. Ha elkapják őket, de kiderül, hogy semmi közük az egészhez, akkor meg már talán azon sem! Bassza meg! – gondolom elkeseredetten, rettegve – Lehet, hogy egyáltalán nem lesz gondom azzal, hogy miből fogok megélni tíz-tizenöt év múlva! A villamosszék mindent megold!!!
Nagyjából eddig jutok az elmélkedésemben, amikor a már jól ismert dörömbölés szaggatja szét a lakás csendjét.
Ó, baszki, ez nem lehet igaz! – sóhajtok elkeseredetten – Nem hiszem el, hogy már megint itt vannak a zsaruk! – és felkászálódok az ágyról. Az ajtóhoz lépdelek, s mielőtt kinyitnám, mély levegőt veszek, próbálom rendezni a gondolataimat, és lenyugtatni magam, amennyire csak lehet. Majd egyik kezemben a teával, elfordítom a kulcsot, és kinyitom az ajtót.
Még harmadára sem nyitom, amikor iszonyú erővel vágódik be, kezemből kiverve a bögrét, engem hátrataszítva!
Nem tudom, hogy honnan jön a pokoli gyors reflex, de szinte ösztönszerűen használom a fogásokat, amelyeket a shotokan-, és dzsúdó edzéseken tanultam. Egy lépést hátrálva a következő pillanatban egy tökéletesen kivitelezett karate mozdulattal, teljes erővel rúgom térdhajlaton a befelé nyomuló alakot, aki ettől fájdalmas kiáltással rogy oldalra, a rúgás erejétől kétméternyire zuhanva. A mögötte igyekvő pasas egyáltalán nem számít ilyetén fogadtatásra, így felkészületlenül éri, ahogy villámgyorsan testközelbe lépek hozzá, megragadom a ruháját, majd teljes súlyommal hanyatt vetődve magamra rántom. Kihasználva az így kapott lendületet, jobb lábamat hasába támasztom, és magasan a levegőbe felrúgva hajítom el, a hátam mögé. A hátra-bukfenc közben még látom, ahogy a pasas szinte a mennyezetig emelkedve, kapálózva száll keresztül a szobán, és a teraszajtónak csapódva, nagy zuhogással hullik a földre. Nem hiába, 1.790 lbs-al(14) csinálom a 45°-os lábtoló gépet!
De nem érek rá vele foglalkozni, hisz’ a másik fickó már mozgolódik, úgyhogy a hátra-bukfencből fél térdre érkezve már ugranék is előre, de a pasas megelőz. Fájdalmas fintorral pattan talpra, megrúgott lábára erősen sántítva, és mire megmozdulnék, egy jókora pisztolyt szegez rám:
- Meg ne mozdulj, Shulkie(15)!!!
A fegyverek sosem vonzottak, így fogalmam sincs róla, miféle szerkezet az a kezében, de nem is érdekel! Épp elég az nekem, hogy akkora lyuk van, az amúgy meglepően hosszú, és fura formájú csövén, amibe simán beleférne a kisujjam! Kibasszott nagy skuló fér ki azon a lyukon!!!
Tekintetemet a fegyverről a tulajdonosára emelem, és egy pillanatig farkasszemet nézek a szívtipró rosszfiúval, akit előző este már megcsodáltam, és vonásait egy életre megjegyeztem!
- Felállni! – mordul rám barátságtalanul, és sürgetően int a pisztollyal hozzá.
Felemelem a karjaimat, és lassan, rémülten teljesítem kívánalmát. Neked, szépségem, bármit megteszek! – fut át a gondolat a fejemen, elképzelni nem tudom, hogy milyen okból.
- A kanapéra! Leülni! – jön az újabb utasítás.
- Mi… Mit akartok tőlem?! – kérdezem riadtan, miközben a kanapé felé hátrálok.
A teraszajtó felől elfojtott káromkodások hallatszanak, majd fájdalmas nyögések, ahogy a repkedő jómadár talpra küzdi magát. Látszik rajta, hogy nem teljesen sikerült még betájolnia magát a háromdimenziós térben, kissé szédülten támaszkodik az egyik fotelnak.
- Mit mondtál a zsaruknak?! – mordul ismét a szépfiú. Gyönyörű barna szemeinek szúrós pillantása a vesémig hatol, szinte a szar is belém fagy. Hogy tud ilyen keményen, fenyegetően nézni ilyen gyönyörű, meleg-barna szemekkel?!?! – álmélkodok, aztán azonnal le is tromfolom magam – Meg vagy huzatva, Joy?!?! Mindjárt kilyuggatja a selymes bőrödet, te meg a szeméről áradozol?!?! Beteg vagy, csaj!!!
- S… semmit! – nyögöm ki nagy nehezen. Kissé feszélyez a rám szegeződő pisztoly.
- Ne nézz hülyének, Brünhilda! – morran rám – Három órát fecserésztél azzal a fánkzabáló barommal, gondolom, nem az időjárást vitattátok meg!
- Tényleg semmit nem mondtam!
A következő pillanatban azonnal kiderül, hogy nem sikerült meggyőznöm. Éles fájdalom hasít a bal vállamba, a halk pukkanást csak utána hallom meg. Aham, ilyen egy hangtompítós pisztoly hangja – jegyzem meg magamnak a fura hangot.
Fájdalmas kiáltással kapok sérült vállamhoz. Piszok jól céloz srác, egészen szélül, csak a húsba lőtt, a golyó, inkább csak súrolta a vállamat, de így is épp eléggé fájdalmas. Nekem elég, hogy megtörjön vele.
- Jól van, elmondok mindent, csak ne öljetek meg!!! – kiáltom zokogva.
- Jó kislány! – bólint a szépfiú, hangja szinte kedvesnek tűnik – Szóval? Mit mondtál a zsaruknak?
- Csak annyit – szipogom, ahogy próbálom visszafolytani a könnyeimet, de megy egyszerűen. Jól bírom a fájdalmat, hisz’ az edzések során mindig elérem a fájdalomküszöbömet, sőt, át is lépem azt, de ez a fájdalom egészen más – hogy láttam egy kocsit az étteremnél. Aztán meg ugyanazt a kocsit Carl házánál.
- Rendszám?! – kérdezi a másik, aki az a rosszarcú, akit a kocsiban a szépfiúval láttam.
Csak bólintok.
- Személyleírás?! – kérdezi most a szívtipró.
- Lerajzoltalak nekik titeket… – hüppögöm halkan.
Egy pillanatig csend, aztán a kevésbé bizalomgerjesztő szólal meg:
- Nyírd ki, aztán menjünk!
Lemegy a bokámig a hideg szar. Rettegve emelem a tekintetem a gyönyörű barna szemekre. Már épp könyörögni kezdenék az életemért, amikor megszólal a srác:
- Minek? – fordul a társa felé elgondolkodva – Már mindent elmondott a zsaruknak, nem származik hasznunk a halálából!
*** *** ***
Jegyzetek:
1 hüvelyk (1”) = 2,54 cm
1 láb (1’) = 30,48 cm
1 yard (1yd) = 91,44 cm
1 font (lbs) =0,4536 kg
1 gil = 1,18 dl
(1) 5,5” ~ 14 cm
(2) 6’3” ~ 190,5 cm
(3) 192 font ~ 87 kg
(4) 20 ⅝” ~ 52,5 cm
(5) 25 ½” ~ 64,75 cm
(6) 8” ~ 20 cm
(7) 6” ~ 15 cm
(8) 5” ~ 13 cm
(9) Az USA-ban Fahrenheit fokban mérnek, amelynek az átváltása Celsius-ra bonyolult képlettel történik. 86F° ~ 30 C°
(10) 77F° ~ 26C°
(11) 1-2 gil ~ 1,18-2,36 dl
(12) 15 mérföld ~ 24 km
(13) 2,5 mérföld ~ 4 km
(14) 1.790 lbs ~ 812 kg
(15) Shulkie: A She-Hulk (Amazon) becézett alakja, a Hulk (Zöld Szörny) női megfelelője.
Szerkesztve gab287 által @ 2012. 01. 21. 22:36:00
|
|
