Ahogy belemerülök, egymás után jutnak eszembe a rég nem olvasott szonettek, nem hittem volna hogy még emlékezni fogok rájuk, de úgy tûnik mégis. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy a Melbourne birtok kertjében olvasgattam.

Sikerül számûznöm a hangomból a remegést, könnyebbé teszi hogy a Lord nem bámul olyan gyûlölködõn mint mindig és nem is fenyeget semmivel. Talán mégis megúszom ma este a verést, most hogy kellõen ellazította a bor és a kényelem.

Éppen a következõ versszakba kezdenék mikor felemeli a kezét és az ágy végében lévõ ruhásláda felé int.

- Nyisd ki azt a ládát, és vegyél ki belõle egy inget és vedd fel! – parancsol rám.

- Igen, mylord... – odalépek és elõkeresek egy fehér inget.

Megkönnyebbülök, hogy végre lesz valami, ami eltakarja a karjaimat, s bár még a lábszáram mindig szabadon van, az ing kellõen nagy ahhoz, hogy ne érezzem annyira kényelmetlenül magam.

Visszasietek a Lord elé, elfoglalva egy biztos távolságnak számító helyet, míg várom az utasításait. Csak ne találjon ki semmi kegyetlenséget. Kérlek, Istenem csak most az egyszer ne!

A borospohara fölött engem bámul, szinte pislogással sem szakítja meg a tevékenységét. Megborzongok a tekintetétõl.

- Sokat fogytál – mormogja halkan egy idõ után. Kiürült poharát felém nyújtja.

Odalépek, kerülve a mélykék tekintetet megtöltöm a poharat – Miért nem eszel rendesen? Meghagytam a személyzetnek, hogy tisztességesen ellássanak mindennel. Talán nem kapsz eleget?

- De igen, mylord! Nagyon sok és finom ételt kapok, én csak… Nincs étvágyam. – nem bírok enni…

Miért érdekli egyáltalán? Nem értem miért mondta Mrs. Meed-nek, hogy másmilyen ételeket adjon, mint a többi szolgának. Úgy sem bírom megenni… csak kárba veszne, ha nem adnám oda másnak.

Összehúzva magam visszabaktatok az ablak mellé, ahol már nem ér el és remélem, hogy elbocsát végre és nyugovóra térhetek. Álmos vagyok és mindenem sajog már.

- Azt akarom, hogy rendesen táplálkozz. – jelenti ki határozott, mély hangján. - Ha lebetegszel és meghalsz, akkor semmit sem ér az egész. Megértetted?

- Megértettem, mylord. – ha meghalok, nem lesz kin kitöltenie a dühét és nem lesz aki szórakoztassa.

A keserûséget felváltja a rémület mikor leteszi a poharat az éjjeliszekrényre és feláll. A nyakamat már megszokásból is behúzom, várva a pofont, de nem jön.

- Segíts levetkõznöm.

É-én? D-de az nem George feladata? Õ az inasa nem? Akkor miért nekem kell… nem akarok a közelében lenni. Sajnos azonban választásom nem lévén meg kell tennem, még ha minden porcikám tiltakozik is a feladat ellen.

Rá se nézve az arcára, remegõ ujjakkal elkezdem vetkõztetni. A zekéje gombjaival meggyûlik a bajom, de meg sem szólal. Félek, hogy megint valami kegyetlenséget tervez, hogy még jobban megalázhasson, ha ez egyáltalán lehetséges.

A ruháit összehajtogatva lerakom a ládára, a nadrág kötõjénél még jobban elbizonytalanodom, de erõt véve magamon azt is leveszem róla, bár erõsen próbálok nem a testére nézni. A meztelenség tudata is mélységes zavarral tölt el, hiába vagyok én is férfi. Miután minden lekerült elõveszek egy hálóinget és a Lord felé fordulva óvatosan a szemébe nézek. - Óhajt mosakodni, mylord?

- Igen.

- Készítsek fürdõt? – már mindenki aludni tért, nincs mit tenni, fel kell cipelnem a nehéz vödröket.

- George már megcsinálta – veti hátra nekem és a kandalló melletti sarokban meg is pillantom a jókora rézkádat. Hála az égnek, hogy nem kell cipekednem! A vállam nem biztos hogy kibírnák, így is folyamatosan szúr.

– Ne ácsorogj ott olyan bambán, mosd meg a hátam, te ostoba! – mordul rám ingerülten miközben a kádba ereszkedik.

Elsápadok, de eszemben sincs megvárakoztatni. Annyira talán már kiismertem a Lordot, hogy tudjam nagyon türelmetlen férfi, mindent úgy és akkor követel, amikor és ahogyan mondta. Legalábbis az esetemben mindig ez a módi.

A kád mellett álló kisasztalról elveszem amire szükségem van. Leereszkedem a kád végébe, még nem csináltam ilyet, ezért még inkább zavarban vagyok miközben óvatosan összefogom a sötét fürtöket és átcsúsztatom õket a Lord vállán, hogy szabaddá tegyem a hátát.

Elõbb egy kevés vizet locsolok rá, majd megfogom a fürdõolajat és a kezemre öntök belõle, hogy aztán hozzálássak ahhoz, amit parancsolt. Meg sem szólal miközben szétkenem a hátán, a kezem meglepõen kicsinek tûnik a Lord termetéhez képest, a bõröm is sokkal sápadtabb mint az övé. A zavar viszont elég hamar túltesz a csodálkozáson, igyekszem alaposan csinálni, de nem sietem el, nehogy a végén még ez is baj legyen.

Miután alaposan bedörzsöltem az olajat a bõrébe, leöblítem, s mikor készen vagyok tétován megállok mögötte, a tekintetemet szigorúan a szõnyegre szegezve.

- Készen vagyok mylord.

Hallom, hogy lötyög a víz, de nem nézek fel, míg meg nem szólal, de akkor is inkább az arcára.

- Hozd a hálóingemet! – parancsolja.

Felkapom az ágyról és széthajtom, türelmesen megvárom míg megtörölközik, majd lassan felpislogok rá amint a fehér anyag a földre kerül.

- Mire vársz még? Mindenért külön kell utasítanom? – förmed rám ingerülten.

Megszorul a kezem a vásznon, nem értem mivel dühítettem fel ismét, de nincs más választásom igaz?

- Bocsásson meg mylord! – suttogom, majd közelebb araszolva elé állok hogy rásegítsem a ruhát. Sokkal magasabb nálam, lehajolni pedig természetesen nem fog.

Összeszorítom az ajkaim és még közelebb húzódom, majd lábujjhegyre állva felágaskodom és egy picit közelebb dõlök, így már rá tudom adni a hálóinget, közben tudatában vagyok, hogy túl közel vagyok, és ha úgy tetszik megbüntethet ezért az illetlenségért.

- Óhajt még valamit mylord? – lépek hátra párat.

Egy percig csak mered rám, ismét csak egy tébolyultra emlékeztetõ haraggal, majd hátat fordít és az ágy felé lép. Még õ elõtte odaugrom, hogy felhajtsam az ágytakarót és eligazítsam a párnát, bár a tarkóm végig bizsereg a rossz érzéstõl, amiért a hátam mögött van.

- Olts el a lámpákat és menj. – mondja, miközben lefekszik.

Elcsavarom mindkét petróleum lámpát, majd az ajtó felé igyekszem mikor a hangja megdermeszt.

- Várj! – miért? Mit akar még?

- Igen mylord…?

- Kérem az ingemet.

A hangjában rejlõ fagyos él csak még inkább megijeszt, a szégyen újfent rám telepszik amiért ezt kell tennem. Nem volt még elég? Meddig kínoz még?

A sötététben nem látom az arcát, de elképzelem a szokásos gúnyos mosolyt és rögtön könnybe lábad tõle a szemem. Remegõ kezekkel lehúzom a hatalmas inget és felkapom a takarót amiben jöttem, az inget pedig hang nélkül visszateszem a ládára.

- Jó éjszakát mylord! – gyorsan kisurranok az ajtón, a folyosón már nem tudom visszatartani a kikívánkozó könnyeket, de most már nem is kell, mert nem látja.

A szobából visszhangzó csattanásra a szívem úgy kezd kalapálni mintha menten kiszakadna a mellkasomból. Futva megyek vissza a szobámba ahol az ajtót bezárva az ágyra vetem magam, míg végül kimerülten a zokogástól álomba nem merülök.

A reggelimbõl most sem tudok többet enni mint máskor. Egyszerûen túlságosan összeszûkül a torkom minden egyes falatnál és nem is vagyok éhes, nem vágyom az étel ízére.

- Wesley! Gyere ide! – hallom meg a Lord hívását mire rögvest az étkezõben is termek. – Keserû a tea, hozz másikat!

- Máris mylord!

- És hozd a leveleimet is. – teszi hozzá az ablakhoz lépkedve. A termete majdnem teljesen kizárja a fényt a szobából, mint egy baljós sötét árnyék. Merev, egyenes tartásáról és kifejezéstelen arcáról semmit sem lehet leolvasni, de a szemei hûvöse felér egy januári reggel fagyosságával.

A konyhában ugyanúgy készítem a teát, mint elõzõleg. Egy kiskanállal megkóstolom és úgy vélem tökéletes lett, bár az elõbbi is az volt. Hat és fél percet áztak a füvek mint mindig, még Mrs. Meed is azt mondta, hogy rendben van. Felpakolom egy tálcára, majd George-tól elkérem a Lord leveleit és óvatosan egyensúlyozva az ezüst tálcát elindulok az étkezõ felé, viszont már a folyosóra hallani lehet a hangokat.

Ismerõs, de nem jut eszembe kitõl származhatnak, mindaddig, míg Rose mellém nem lép.

- Ne mennyé be fiatalúr, azok ketten nagyon fel vannak paprikázva. – súgja halkan.

- Vendége érkezett?

- Csak az aki mindig. – von vállat, ezek szerint a Lord barátja az és megint elég hangos szóváltás folyik.

Mit tegyek? Bevigyem a teát vagy ne? Ha megzavarom õket és nem lenne szabad… de ha nem viszem be holott megparancsolta…

Mindenképpen bajba kerülök.

Nehéz sóhajjal elindulok az étkezõ felé, az ajtó tárva nyitva, így ahogy közelebb lépkedek mindent jól hallani. Félek bemenni, mert úgy hallom éppen dühös. A látogatója valamivel nagyon felbosszanthatta míg a konyhában voltam.

- … áldjon meg Morgan! Erre nem mondhatsz nemet! Jót is tenne mindenkinek, ha pár nap erejéig elhagynád a birtokot!

Meglepetten húzódom az ajtó mellett falhoz. Elmegy?

- Ez a te álláspontod Adam! Ha csak ennyit akartál, akkor távozhatsz is! – dörren Lord Kent, s még úgy is összerezzenek, hogy a haragja nem rám irányul.

- Az én álláspontom? Hálásnak kéne lenned, hogy emlékeztettelek. Lehet, a te gondolataidat sokkal nemesebb tettek végrehajtása köti le, de a király valószínûleg elvárja, hogy megjelenj a születésnapján, ahogy mindig is tetted!

A király? Ezek szerint… Londonba utazik? Elmegy…?

Zihálva meredek vérzõ kezemre, amellyel idáig a nyakát szorítottam.  Ismét elsötétült az elmém, ismét szörnyût cselekedtem… Wesley a földön térdel, és köhögve, szörcsögve lélegzik. Hála istennek! A megkönnyebbüléstõl hatalmas kõ esik le a szívemrõl, de aztán egy újabb zuhan rám, amely sokkal nehezebb és keményebb. Bûntudat a neve, és leírhatatlanul fájdalmas…

- Állj fel! – rivallok rá, mert a harag, az ismerõs forró pezsdítõ bugyogás felszínre tör bennem. Csuklójánál fogva rángatom fel a földrõl, és szinte pánikba esve hurcolom a kanapéhoz, rádobom és az inasomért csengetek.

Amikor George belép az ajtón, azonnal elsápad. A kanapén heverõ ájult fiúhoz siet, tekintete vádlón szegezõdik rám, amikor meggyõzõdik róla, hogy életben van.

- Mi történt, mylord?

Nem válaszolok, csak megrázom a fejem, és elfordítom az arcom. A vád és a lelkiismeretem élõ szobraként áll elõttem.

- Mylord, elviszem õt a szobájába, ha megengedi. – Csak bólintok. – Óhajt még valamit?

- Nem – válaszolom rekedten.

- Mylord…

- Mi van már? – csattanok fel, vérzõ kezemet ökölbe szorítom, a fájdalom pedig kijózanít.

- Talán jobb lenne, ha a fiatalurat esetleg…

- Verje ki a fejébõl, George. Melbourne itt marad a házamban!

- Igen, mylord… - hajt fejet megtörten. – Ha megbocsát…

***

A könyvtárszoba nyugati ablakából a cselédek hátsó udvarára látni. Már egy órája figyelem, ahogy Wesley és az egyik cselédlány együtt teregetik a mosott ruhákat. Ujjaim az ablakpárkányon dobolnak. Nem hallom, hogy mirõl beszélgetnek, de amikor a lány kuncogni kezd, és Wesley elpirul, dühömben teszek egy türelmetlen mozdulatot, a vörösboros poharam pedig leesik a földre és darabokra törik.

Csengetek, George jön be.

- Hozz még bort!

- Igen, mylord.

***

A nap már régen lement. Remegnek az izmaim, pattanásig feszült, ingerült vagyok. Legszívesebben kilovagolnék, de ilyen sötétben csak a nyakamat szegném. Heh… Belekortyolok a boromba és elmosolyodom. Wesley akkor boldog lenne. Megszabadulhatna tõlem. Elfogy a bor, és én támolyogva elindulok. Maguktól visznek a lábaim, nagyon is jól tudom hova, és nem állok ellent a kísértésnek. Berúgom a cselédszoba ajtaját.

Odabent a mosdótál felett hajolva találom az anyaszült meztelen Lord Wesley Melbourne fiúcskát.

- My-mylord!

Meghajol elõttem, majd észbe kapva pánikszerûen maga köré csavarja az ágytakarót. Renegetg kék-zöld folt tarkítja lesoványodott testét, még a petróleumlámpa fényénél is látom.

- Mit óhajt mylord?

Mit… Mit is?

- Hozz bort a szobámba! – vetem oda nyersen a szavakat.

- Megengedi, hogy felöltözzem elõbb?

– Azt mondtam, hogy most Wesley, ne várakoztass meg! – vetem hátra a vállam felett, és visszatámolygok a szobámba. Nem tudom kiverni a fejembõl a karján lévõ sok zúzódást, és az élesen kirajzolódó bordáit. Nem tudtam… Hogy ennyire rossz állapotban van. Nem tudtam… Nem tudtam… Szomjas vagyok, innom kell… Felejtenem kell…

A hálószobámban, az ágyon ülve temetem kezeimbe az arcomat. A szégyen, a harag, a gyûlölet, a sajnálat… Egyszerûen megõrjítenek.

Kopognak… Õ az. Felkapom a fejem, és kifújom a levegõt.

- Gyere!

Az ajtóban toporog, szégyenkezve szorítja szabad kezével a takaróját, amit még mindig magán visel. Mi a francért nem kapott magára valamit, hát ennyire fél tõlem? A válasz ott van az arcán, a szemében, a gesztusaiban… Igen, retteg tõlem, és van rá oka. Egyáltalán nincs biztonságban mellettem.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere ide és tölts! – mordulok rá türelmetlenül. Aludnom kell, mert fáradt vagyok, de ha nem tudom leinni magam, akkor képtelen vagyok rá.

Közelebb somfordál, teletölti a poharam, és leteszi az üveget az asztalra. Olyan halkan beszél, mintha valaki aludna a szobában.

- Most már mehetek?

- Maradsz!

Tekintetem arcvonásait kutatja, majd újra a zúzódásait, hegeit. Kezei már nem finomak és ápoltak, olyan érdesek és ráncosak, mint a cselédeké. Sovány lábai kitûnnek a takaró alatt, és látom hogy még cipõt sem vett fel, lábujjai koszosak a borpince kövétõl. Fázik. Fázzon csak, fagyjon meg.

- Kérem mylord, had öltözzem fel…

- Nem. Itt maradsz. – mosolygok rá elégedetten. Jó nézni, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Bezzeg délután a cselédlány mellett nem volt problémája, még mosolygott is rá. Ma láttam õt elõször mosolyogni, és akkor is csak egy falusi libára futotta neki. A kezemet bámulja, ahol az õ általa ejtett sebek vannak. Egész nap ezt néztem én is… Vajon életem végéig látszani fognak, hogy örökké arra emlékeztessenek, mit tettem vele?

- Örömödet leled a látványban?

– Nem mylord. Bocsásson meg.

- A megbocsátást ki kell érdemelni Wesley, s te még semmit nem tettél, hogy elnyerd.

- Mit tegyek mylord?

- Úgy hallottam elég jól ismered Shakespeare mûveit. Halljuk hát.

Szavalni kezd. A bor fogy, a heves érzelmeim lassan elcsitulnak, és ellazulva hallgatom. Amikor befejezi, egy ládára mutatok.

- Nyisd ki azt a ládát, és vegyél ki belõle egy inget és vedd fel! – Szót fogad.

- Igen, mylord...

Nevetségesen fest a térdéig érõ fehér ingemben, de egy fokkal jobb, mint a takaró. Visszesiet hozzám, de jó nagy távolságot tartva az ablak elé áll inkább. Vékony és koszos lábai szánalmasan festenek.

- Sokat fogytál – dörmögöm, és felé tartom az üres poharamat, hogy újra teletöltse. Azonnal odaugrik hozzám, a bor bíbor színe megcsillan a lámpások fényében. – Miért nem eszel rendesen? Meghagytam a személyzetnek, hogy tisztességesen ellássanak mindennel. Talán nem kapsz eleget?

- De igen, mylord! Nagyon sok és finom ételt kapok, én csak… Nincs étvágyam.

Visszahátrál az ablakhoz. Félig lehunyt szemekkel méricskélem.

- Azt akarom, hogy rendesen táplálkozz. Ha lebetegszel és meghalsz, akkor semmit sem ér az egész. Megértetted?

- Megértettem, mylord.

Leteszem a poharat, és felállok.

- Segíts levetkõznöm.

Elém lép, és remegõ ujjakkal kigombolja a zekém, majd amikor a földre dobom a ruhát, õ felveszi és összehajtva az ágyvégében álló ládára helyezi. Az ingem is erre a sorsra jut. Leülök, felé nyújtom a lábam, hogy lehúzza a cipõmet. Most nem csizmában vagyok, nem kell nagyon megdolgoznia érte. A nadrágom és alsónemûm is eltûnik végre, és õ máris rohan, hozza nekem a tiszta hálóingemet.

- Óhajt mosakodni, mylord?

- Igen.

- Készítsek fürdõt?

- George már megcsinálta – vetem a vállam felett hátra, és a sarokra mutatok. A kandalló mellett a rézkádban ott víz, de már valószínûleg csak langyos. Belelépek, és fintorogva leülök. – Ne ácsorogj ott olyan bambán, mosd meg a hátam, te ostoba! – mordulok rá, miközben tisztálkodni kezdek. 

Idegesen kaparászom a mozsár oldalát amíg várom a válaszát. Jó lenne elkészülni vele még ma, mert holnap visszajönnek a lovászfiúk és egész nap dolgozni fogok. Ugyanakkor a csend túl hosszúra nyúlik, megrémiszt, de muszáj felpillantanom, hogy lássam mi a baj.

Lord Kent arcától azonban a félelmem megtízszerezõdik, majd rémültté tornyosul mikor dühtõl vicsorogva kiüti a kezembõl a fából készült edénykét, majd a fájó csuklómat szorítva magához ránt. Levegõ után kapok, alig bírok megmozdulni a karomba hasító fájdalomtól… gyûlölöm ezt az érzést, rettegek tõle, nem akarok több fájdalmat!

- Kérem, ne bántson…! – suttogom halkan, hogy ne bosszantsam fel még inkább. A szemei annyira félelmetesek, mintha magába akarna szippantani az a sötét gyûlölet és undor ami belõle árad.

Hirtelen enged el, hátrál egy lépést. A mellkasomhoz szorítom a kezem, óvatosan megsimogatva a sajgó részt, de nem lesz jobb. Szúr ha megmozdítom…

Félénken pillatok fel rá, nem tudom mit tegyek most, nem merek megmozdul sem. A mellkasához kap, a kezével az elegáns öltözetét markolja, húzza, az anyag erõs és nem enged. Mit csinál? Tényleg megõrült volna?

- Mától a fõházban laksz és dolgozol, keresd meg George-ot és mondd neki, hogy én küldtelek hozzá! – mondja rekedt hangon, mikor azonban nem mozdulok, rám kiált - Menj!

Elfutok onnan, meg sem állva a kastély kertjéig, ott pedig a falnak támaszodva fújom ki a levegõt. Megkönnyebbülök, hogy nem követett, de a rossz érzésem nem múlik el. Félek tõle.

Gyûlöl, holott hazugságokat állít, tönkretette a családom, pedig semmiben sem vétkesek. Nem ismertem az édesanyám, de egyetlen embert sem tudnék mondani, aki ne szerette volna. Az elõkelõ társaságban tisztelték, becsületes, odaadó asszonyként ismerték, aki szerette a férjét és a gyereket.

De akkor ki? Ki állíthatott ennyi hazugságot a Lord-nak és miért? Nem értem… nem értem ezt az egészet!

***

Rose, a cselédlány a kezembe pakolja a koszos ágynemût, amit majd a mosószobába kell vinnem. Kedves lány, szeret beszélni, én pedig szeretem hallgatni. Mesél a szüleirõl, a nagymamájáról, akirõl õ gondoskodik, a szülõfalujáról, az állatokról amiket otthon tartanak, még arról is, hogy hogyan éltek. Nagyon sokat beszél, a többiek pletykásnak mondják, de én szeretem, hogy ilyen. Eltereli a figyelmem és a rossz helyett arra gondolok, amirõl beszél.

- … a keresztjányom mos lesz tizenhat éves. Világosbarna haja van, kicsit sötétebb szín mint a tied, de…

Csak hallgatom és közben megyek utána a kupaccal együtt. Fájnak a vállaim a cipeléstõl pedig nem nehéz, de mindig fájnak a karjaim, ha felemelem õket. Azt hiszem megrándultak. Az Õrült Lord elõszeretettel rángat maga után, pedig csak szólnia kéne, de nem. Õrült.

Azt hittem a benti munka könnyebb lesz, mégis visszavágyom a lóistállóba, a régi szálláshelyemre és inkább másznának tetvek a hajamba, minthogy elviseljem ezt itt.

- Tedd oda a többihez, majd Mary kimossa.

Lepakolom és visszamegyek vele a szobába.

Az elmúlt hónapokban… minden rosszabb lett. Mikor idehoztak Lord Kent azt mondta nem vagyok a szolgája. De a gyámfia sem vagyok. Sokkal inkább a rabszolgája, akikrõl egy könyvben olvastam: az ételért dolgozom, azt teszem amit parancsolnak, fizetség nélkül, akkor amikor akarják, a gazdám pedig megver. Ha jól csinálok valamit akkor is, ha nem tetszik neki akkor pedig még jobban.

Rettegek a szemébe nézni, mert ahányszor ezt teszem, olyan, mintha a legnagyobb borzalmakat látnám. Gyûlölet, undor, könyörtelen élvezet, amit a szenvedésem okoz neki, gúny… téboly.

George, az inas, azóta próbál segíteni, mióta bent dolgozom. De sosem tud, mert ha kéretnek mennem kell és eleinte még nem tudtam mi vár rám, de most már tudom mi történik, ha a nevemet hallom. Ha azt kiáltja „Wesley!”, mintha azt mondaná itt a büntetés ideje.

Minden áldott nap, bármelyik órában, ha a téboly elõtör a lelkébõl.

Nem tudom meddig bírom még elviselni az állandó rettegést, hogy vajon mikor szólít. A verés nem újdonság, apám is megvert, ha ivott. Rá viszont sosem tudtam haragudni miatta, mert csak azért büntetett, amiért a születésemmel megöltem az édesanyám. Az én hibám volt, megérdemeltem a verést, de amit a Lord tesz… az színtiszta kegyetlenség.

Segítek Rose-nak felhúzni a tiszta ágynemût, a matracok nagyon nehezek, de muszáj felemelni õket. A karom nagyon zsibbad a megerõltetéstõl a vállaim sajognak, ahogy a hátam is szúr, mikor súrlódik rajta a ruha. Örülök, hogy egyenruhát kell hordanom, mert legalább a régi vászoningekkel ellentétben tetõtõl talpig eltakarja a bõröm és semmit sem látszik abból, ami ott van. Csak nyakamon, a feljebb lévõ ujjnyomokat nem lehet eltakarni.

A lépcsõ tetejérõl látom, hogy az az elegáns úr kiviharzik az ajtón, õ szokta látogatni a Lord-ot, pedig nem tûnik gonosz embernek.

- Wesley! Hol vagy?! Gyere ide!

A vér is megfagy az ereimben a dübörgõ hangjára, beleremeg a lelkem legmélye is, mégis magától mozdulnak a lábaim és mennek. Tudom mi lesz ha nem megyek.

Beszaladok a fogadószobába, egy pillantás az arcára és máris látom, hogy dühös, mint mindig.

- Igen, mylord? – kérdezem halkan, és csak nyaktól lefelé merek ránézni.

Ne jöjjön közelebb! Kérlek, Uram ne engedd neki!

A padlóra mutat, ahol egy széttört csésze darabkái hevernek. Odasietek és óvatosan összeszedem a pici porcelándarabokat, a kiömlött teát feltörlök egy ronggyal. Inger érzek arra, hogy behúzza a nyakam, hogy összehúzzam magam. Félek hátat fordítani neki, mert bármikor megüthet. Bárcsak olyan lennék, mint a teknõcök, akik ha veszélyt érezne a páncéljuk védelmébe menekülhetnek. - Óhajt még valamit, mylord?

- Nem, elmehetsz.

Megkönnyebbülök, akkor annyira mégsem volt dühös. Sietõs léptekkel kifelé iramodom, de éppen hogy hátat fordítok neki, máris megérzem a vasmarkát a karomon. Az újabb rántástól felszisszenek, a fájdalom már a mellkasomra is átterjed a vállamból, mintha ki akarnák szakítani a karomat, annyira fáj már. A törött darabkák kiröppennek a kezem, rettegve pillantok hátra. - Mylord?

- Megkaptad, amit küldtem neked? – morogja a szemembe nézve.

- A fürdõolajokat és a szappant? Igen… - nem értem miért küldte. Talán nem talált elég tisztának?

Szerencsére elengedi a karom, de ez már nem javít rajta, mert rettentõen sajog. Kizárva a lüktetést, lehajolok és újra összeszedem a csészedarabokat.

- Tetszenek?

- Igen, mylord… - legszívesebben visszaadnám, nem akarok tõle semmit, de ha megtenném… - Köszönöm szépen…

- Csak neked rendeltem, kamillásak – ellép mellõlem, de nem fordítok megint hátat. Az a legrosszabb, mikor váratlanul ér az ütés. – Azt akarom, hogy használd minden nap.

- Használom, mylord – nem tehetek mást.

Hirtelen perdül az ablak elé és kitárja a szárnyait, zihál, mint aki menten összeesik, de nem. Csak bámul kifelé.

Mikor megkérdeztem Rose-t, hogy õrült-e a Lord, azt mondta, hogy nem, õ egy nagyon jó ember. Még arról is fecsegett, hogy milyen szolgálatot tett Angliának, a király kegyeltje, talán a másodi leghatalmasabb ember az országban.

Mintha még nem is találkoztam volna azzal a férfival, akirõl szó volt.

Megállok az ajtóban, de nem merek kimenni. Abból folyton csak baj lesz, ha egy mozdulatot is az engedélye nélkül teszek.

Türelmesen várom, hogy elengedjen, csendben állok a helyemen mikor rám emeli a tekintetét, szinte keresztül döfnek azok az éj kék lándzsák.

- Gyere ide, Wesley – utasít halk hangon, ami dermesztõbben hat, mintha ordítana. De ilyenkor… mint egy õrült, elfojtott dühe, ami fogalmam sincs, hogyan fog kirobban belõle, de egy biztos: hogy nekem mindenképp fog fájni.

Közelebb araszolok, legszívesebben a világ végére futnék és amint felemeli a kezét kitör belõlem a zokogás, még a parancsára sem tudom abbahagyni, nem megy. A hajamba markolva kényszerít tértre, nem merek ránézni, de tudom, hogy megint mosolyog, mint mindig. Összeszorulnak a kezeim, teljesen elfeledkeztem az csésze szilánkjairól amik fájdalmasan fúródnak a bõrömbe. Összepréselt ajkakkal tûröm, hogy rángasson, mint egy ebet.

Fáj a fejem, szédülök, a következõ pillanatban úgy összemosódik elõttem minden, hogy akaratlanul is a hajamat markoló kezéhez kapok.

Abban a pillanatban enged el, mikor a szilánkok fájón mozdulnak a bõrömben, fellélegzi azonban nincs idõm, hisz a tudatom felszínén rádöbbenek, hogy mit tettem.

Felkapom a fejem, a Lord haragtól izzó szemekkel nézi a kézfejét, amin három vágásból vér fakad. A keze… az én kezemtõl… Istenem ne…

- Bocsásson meg mylord… nem akartam, nem szándékosan…

- Hallgass el!

- De én csak véletlenül… - mentegetõzöm már-már kábultan a rettegéstõl. Sérülést okoztam neki.

- Azt mondtam hallgass el! – sziszegi a lábával hátrébb taszítva, hogy nekiessem a falnak.

Levegõért kapkodva meredek rá a könnyfátyolon keresztül, mint a zsákmányállat a veszet vadra. Felém lép és lehajol, hogy az orruk szinte összeér.

- Átkozott Melbourne! Remélem az a boszorkány a pokol fenekén rohad, ahol mindnyájan végzitek majd!

Megrázom a fejem, nem akarom hallani ezt a beszédet, nem akarom. Azóta a nap óta nem beszélt errõl, igyekszem elfelejteni a hazug szavait, de megy.

- Nem… - suttogom erõtlenül. Fáradt vagyok

- Nem?! – megragadja a nyakam, pont úgy, ahogy mindig, szinte levegõt sem kapok. Elkerekednek a szemeim, ahogy fél kézbõl felemel maga elé, a falna szegezve tart, míg próbálok levegõhöz jutni, de nem tudok. Nem bírok lélegezni! Meg fog ölni!

Rettegve pillantok a tébolyultan fénylõ szemeibe, az ép kezemmel megpróbálom lefeszegetni az ujjait, de meg sem moccan. Fuldokolva kapok levegõ után, nem enged el, inkább még jobban a torkomra szorít.

Reménytelen küzdelem, nem fog elengedni, hagyja hogy megfulladjak a kezei között. Nem akarok meghalni… nem akarok…!

Nem bírom nyitva tartani a szemeim, a testem megrándul a szorításában, de már nem bírok gondolkodni sem.

A térdeim koppannak elõször a fapadlón, majd a könyököm, a levegõ visszaáramlik belém. Hörögve küzdök érte, ég a torkom, a tüdõm, fáj a nyakam. Valamit mond, de a köhögéstõl nem hallom, hogy mit és nem is akarom, csak hagyjon már békén. Csak egy kicsit, had legyek nyugodtan, egyedül, anélkül, hogy gyûlölködõ pillantása kísérné minden mozdulatom.

- Állj fel! – hallom az éles hangot, de nem megy.

Felrángat a karomnál fogva, nem tudom hová megyünk, csak azt érzem, hogy lelök valamire és aztán már semmit.

***

Az idõ szinte vánszorogva telik, de ez a szabad fel óra legalább nyugalomban. Ameddig a Lord ebédel, addig kicsit kiülhetek a kertbe, hogy szabad levegõt szívjak. Ritkán van rá lehetõsége, nem merek kimenni, mert ha akkor hívna, nem hallanám meg. Ha ebédel, vagy vacsorázik, akkor nincs rám szüksége.

A kezemre pillantok, már be van kötözve. George kiszedte belõle a belefúródott szilánkokat, majd bekenegette és bekötözte. Még mindig fáj és tegnap óta a Lord-dal sem találkoztam, nem is merek a szemei elé kerülni. Majdnem megfojtott! Azt hittem… azt hittem meg is teszi és nem láthatom többé a családom…

- Wesley… - megrándulok Rose érintésére a vállamon, de megnyugszom. Csak õ az.

- Igen?

- Nem mégy az ételé? Mrs. Meed mandulás zabkását csinát. – mosolyog.

- Köszönöm szépen, hogy idefáradtál, de nem vagyok éhes. Megeheted az enyémet, ha kéred. – a zabkása a kedvence, mindig gyorsan megeszi, még az edényt is kikapargatja.

- Késõbb sem fog kelleni?

Megrázom a fejem. Nincs étvágyam.

Feltápászkodok és visszamegyek a házba, a többiek a konyhában esznek, de én a szobámba megyek egy kicsit. Elõveszem a bátyámtól kapott órát. Annyira hiányoznak, és még olyan sok ideig nem láthatom õket! Vajon jól vannak? Rájöttek már, hogy nem iskolában vagyok? Apám megmondta az igazat?

Nem hiszem. Ha a testvéreim rá is jöttek, hogy nem vagyok iskolában, akkor sem mondaná meg neki, hogy valójában mit tett.

Délután megérkezik a szakácsnõ fia a piacról, a kocsi meg van pakolva mindenfélével, amiket be kell hordanunk a kamrába. A ház körül sokkal több munka van, mint amennyi az istállóban volt.

Mary végez a mosással is, a konyhakertben kifeszített kötelekre kell kiteríteni a nagy ágyhuzatokat.

- Te menj arra a végére. – teszem amit mond, az ép kezemmel megfogom a fehér anyagot és kifeszítve feldobjuk a kötélre. Szépen eligazgatom, míg Mary a következõt készíti.

- Mary, ne haragudj, de kérdezhetek valamit? – szólok halkan, közelebb húzódva hozzá.

- Kérdezzé csak.

- A könyvtárszobában… van egy festmény, egy fiatal hölgyrõl. Te tudod ki az a hölgy? – hogy került ide anyám festménye és miért van ott?

- Tudja az ördög ki lehet. Én nem szolgálok itt olyan régen, hogy tudjam. Kérdezd a vén rókát, az mindent tud. – vágja rá egy cinkos mosollyal.

Szegény George-ot illetik ezzel a névvel, de õt nem merem megkérdezni. Lord Kent inasa, bár igaz, hogy jószívû ember, de nem akarom, hogy a Lord fülébe jusson a kérdezõsködés.

- Mary… Lord Kent-nek nincs felesége, gyermekei?

- Nincsen neki egyik se. Pedig sok kisasszony lenne Lady Kend, higgyé nekem. – felsóhajt – Ilyen jóvágású férfit nem tanász a lovászok közt.

Zavartan lehajtom a fejem, nem illendõ ilyesmirõl beszélni, fõleg nem egy fiatal lánnyal. De… hogy mondhatja, hogy a Lord… hiszen olyan mint az ördög! Félelmetes, gonosz…

- Nem is volt hitvese? – mennyi idõs lehet?

Mary megcsóválja a fejét, de beszélgetés közben folytatjuk a munkát.

- Az úr olyan magának való tudod? Eccer pletykáták, hogy a piros házban fényesíti a rezet. – kuncogja, én pedig nem értem.

Ez a cocney néha érthetetlen, pedig már egészen megszoktam.

- Elnézést Mary, de nem értem amit mondtál. – sóhajtom, a kuncogására pedig felkapom a fejem.

- Nem láttad még a piros házat? – faggatózik szélesen mosolyogva.

- Nem.

- Akkor te a tisztességes fajtábó vagy. – bólintja kuncogva. – A piros ház, ahol a kufircoló lánykák laknak. Aszongyák a madám olyasmit tud csináni, amitõl még a vén rókák is táncra perdûnek!

Fülig vörösödve fordulok el tõle, el sem hiszem, hogy most… errõl nem illik beszélni! Nem is akarom tudni az ilyesmit és fõleg nem érdekel, hogyha a Lord… Istenem, menten elsüllyedek!

***

Vacsorára eszem egy fürt szõlõt és egy kicsi sajtot, de nincs étvágyam. Egy csésze gyógynövényes tea, de még koránt sincs itt az ideje, hogy álomra hajtsam a fejem. Nem merem, mert akkor az Õrült Lord a hajamnál fogva rángat ki az ágyból. Sokszor idejött, ezért meg kell várnom míg visszavonul, de az inasa azt mondja, hogy a vacsora után bezárkózott a szobájába és azt mondta senki ne zavarja.

Egy jó ideig üldögélek a konyhában, de miután a cselédek is nyugovóra tértek, majd George is, felmelegítek magamnak egy vödör vizet fürödni.

A szolgák maguknak töltik meg a kádat, de nem bírnék öt vödör vizet belevinni, így inkább csak eggyel fölmelegítek és megmosakodom. A Lord nem hívatott, már késõ este van, biztos lefeküdt.

A szobámba cipelem a vödröt, majd leteszem az ágy mellé és lassan levetkõzöm. Az inget nehéz lehúzni a sajgó vállaim miatt, de mikor megvan szomorúan nézek a karomra. Rettenetesen néz ki ezzel a sok kék folttal. A hátamat meg sem néztem, nem merem, azóta, hogy a bõrszíj csattanásait hallottam.

Leveszem a többi ruhám is, majd egy puha rongyot belemártok a szinte forró vízbe. Kicsavarva a lüktetõ vállamra helyezem. A meleg szinte a csontjaimig hatol, enyhíti a fájdalmat. Nagyon finom… kár hogy a kádat nem tudom teletölteni ilyen jó meleg vízzel.

Elveszem a fürdõolajat, amit a Lord küldetett és kelletlenül, de bedörzsölöm a bõrömbe. Finom az illata és nagyon sima, valószínûleg nagyon drága volt. Nem értem miért adta ezt nekem, én nem kértem tõle.

Az olaj után ismét átmosom magam a meleg vízzel, hogy ne maradjon csúszós a bõröm, majd pár percig pihentetem a karomat és hagyom, hogy átjárjon a melegség. Lehunyom a szemem, pár pillanat erejéig mintha újra otthon lennék, a kandalló elõtt olvasva, gyömbéres teát szürcsölve, de egy hatalmas döndülés visszaröpít a kegyetlen valóságba.

Kipattannak a szemeim meg sem hallottam, hogy jön valaki, de ahogy felnézek Lord Kent izzó szemébe pillantok.

Bennem reked a levegõ a tekintetétõl, azt hittem már alszik… már mindenki alszik a házban.

- My-mylord! – megszokásból állok fel és meghajolok, de ahogy a tekintete végigsiklik rajtam teljesen elsápadok.

Hiszen nincs rajtam semmi! Oldalra kapok, az elsõ ami a kezembe akad a takaróm, ezért azt rántom magam elé és szorosan a testem kõré csavarom. Visszafordulok felé, rémülten huppanok vissza az ágyra, mert ott áll pontosan elõttem.

- Mit óhajt mylord? – kérdezem az ágy szélébe kapaszkodva.

- Hozz bort a szobámba! – utasít egy rövid, feszült csend után.

Nem mozdulok, mert még mindig elõttem áll és csak a takaró van rajtam. Nem küldhetem ki… - Megengedi, hogy felöltözzem elõbb?

Hátrébb lép, de az ajtóból visszapillant. – Azt mondtam, hogy most Wesley, ne várakoztass meg!

Elindul kifelé én pedig felállok, betûröm a takaró szélét a rétegek alá, hogy ne csússzon le, majd szégyenlõsen kiszaladok a folyosóra. Viszem a gyertyát a kezemben, a pincébõl felhozok egy kancsó bort.

A hideg kõ égeti a talpam, de a szõnyegeken már jobb. Egy kezemben a kancsót másiban bekötözöttel pedig a takarót tartva sietek fölfelé az emeletre, majd a retteget ajtó elõtt megállok és bekopogok.

- Gyere!

Óvatosan benyitok, a Lord az ágyon ülve néz rám, kezében a borospoharat forgatja. Ahogy rám pillant, elszégyellem magam. Még sosem éreztem, hogy ennél alulöltözöttebb lennék, még a bátyáim elõtt sem mutatkoznék így, nem hogy elõtte.

- Ne ácsorogj ott, hanem gyere ide és tölts! – morogja ingerülten, mire a lábaim azonnal közelebb visznek.

Remeg a kezem, nem nézek rá, csak teletöltöm a poharát. Az éjjeli szekrényen megpillantom a brandy-s poharat. Ivott? Eddig sosem láttam inni…

- Most már mehetek? – suttogom felpislogva rá.

- Maradsz! – kiáltja élesen.

Remegve biccentek, de távolabb állok tõle. Engem bámul miközben a bort kortyolgatja, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. A lábaimat csak térdig fedi a vékony takaró, a karjaim és a vállaim is szabadon vannak, minden csúnya folttal együtt… nem akarok így állni elõtte.

- Kérem mylord, had öltözzem fel…

- Nem. Itt maradsz. – mosolyog.

Élvezi, hogy nekem rossz, mint mindig. Szándékosan teszi.

Lehajtom a fejem, hogy ne lássa a szégyenteljes könnyeim, feljebb rángatom a takarót, hogy a lehetõ legtöbb mindent elfedjen, de akkor a lábaimon is feljebb csúszik.

Mit akar már megint? Meg fog verni?

Felpillantok, éppen arra a kezére esik a tekintetem, amit a múltkor véletlenül megsebeztem. Nincs bekötözve, tisztán látni a három vöröslõ csíkot.

- Örömödet leled a látványban? – kérdezi élesen.

Elkapom róla a tekintetem. – Nem mylord. Bocsásson meg.

- A megbocsátást ki kell érdemelni Wesley, s te még semmit nem tettél, hogy elnyerd.

Még nekem kell ezért tennem? Minden az õ hibája, a gonoszsága miatt!

- Mit tegyek mylord? – halkan szólok csak, nem akarom feldühíteni. Most nem tûnik olyan nagyon mérgesnek, de apám mindig elvesztette a fejét ha ivott.

Rám bámul, zavartan gyûrögetem a takaró csücskét, az anyag elég vékony, de nem fázom. A szégyen úgy éget, mintha máglyán állnék a tekintete fényében.

- Úgy hallottam elég jól ismered Shakespeare mûveit. Halljuk hát.

A torkom úgy össze van szorulva, hogy egy hangot is nehéz kipréselni rajta. A félelem összeszorítja. Kutatok az emlékeimben, hogy felidézzem a szonetteket, de annyira nehezen megy, miközben figyel. Mondom az elsõt, ami eszembe jut, de a hangom koránt sem olyan sima, meg-megremeg a sorok között, de nem tehetek ellene:

„Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?...”*

*Shakespeare – 8.szonett

A napok gyors egymásutánban telnek, még magam is meglepõdöm rajta, hogy mennyire szalad az idõ. Azt hittem minden perc egy örökkévalóság lesz ebben a kastélyban, de tévedtem.

Hajnaltól napnyugtáig robotolni kell, hol az istállóban, hol a karámoknál, de mindig van valami feladat. Mostanában pedig az intézõnek is besegítek, mert gondjai vannak az elszámolások megírásával. Természetesen örömmel segítek, olykor felüdülés, hogy csinálhatok valamit, amihez nem csak testi erõre van szükség – ami nekem alig van. Sötétedéskor, koszosan és fáradtan esünk be a szobába, már hozzászoktam a hat lovászfiú társaságához, annak ellenére, hogy milyen bárdolatlanok és a szappant nem igen kedvelik, nagyon rendes emberek. Attól tartottam, hogy elutasítóak lesznek a származásomat nézve, de úgy tesznek, mintha nem is érdekelné õket és azt hiszem ez így is van. Való igaz, jókat mulatnak rajtam, ha nem értem mit mondanak, vagy ha nem bírom el a vizes vödröt a kúttól a lóitató vályúig.

A közös hálókamrát volt a legnehezebb megszokni. Hat megtermett munkás férfi, akik jószerivel is csak háromnaponta mosdanak, nem könnyû. Ráadásul alváshoz nem vesznek hálóruhát sem, én pedig nem merek elõttük vetkõzni. Tettek már erre egy igen csak arcpirító megjegyzést, mi szerint ugyanaz van a… Ott… nekem is és nekik is, de akkor sem.

Szerencsémre a kút még az istálló elõtt van, így sötétedéskor kisurranhatok és megmosakodhatom tiszta friss vízzel és azokkal a fürdõolajakkal, amiket még otthonról hoztam. Felveszem a munkásruhát, mert így reggel fölkelve nem kell a többiek elõtt öltöznöm, majd visszasurranok és lefekszem. Az ágy már nem is tûnik olyan kényelmetlennek egy fárasztó, munkával töltött nap végén.

A kakasszóval együtt ébredünk, egy kis reggeli és máris az istállóknál kell lenni, hogy enni adjunk a lovaknak. Én kitakarítom a vályút, mert a vödrök sosem jutnak el odáig, ha én viszem. A munkások már tudják mit bírok elvégezni és azokat bízzák rám, illetve az õ kezük alá segédkezem, ha mást nem tehetek. Szívesen vagyok a lovak közelében, fõleg ilyen gyönyörû, egészséges telivérekkel. Öröm rájuk nézni, bár a lovaglás nagyon hiányzik és az én drága Apollo-m. Nem telt el úgy nap, hogy ne ültem volna meg, és most nagyon hiányzik. Pedig még csak három hete vagyok távol tõle. Valójában, néha jobban hiányzik, mint a testvéreim, hisz õk amúgy is Franciaországban tanultak, így alig láttam õket, de Apollo minden nap velem volt.

- Hé kölyök! Hozd má ide azt a patkókaparót! – ordít ki valaki az istállóból, én meg elkapom a szerszámokat és viszem õket.

- Tessék. – odateszem a térde mellé, már nem is várom, hogy megköszönje, õk nem szokták.

Az üres vödröket visszaviszem a kút mellé, majd az istállóban fogok egy sörényfésût és gondosan fésülgetni kezdem a szép fényes tincseket.

Halványan elmosolyodom, mikor a ló felnyerít, de miután az orrára simítok, nyugodt kis báránykaként viselkedik.

- Kölyök! Itt az a kence amit a kicsire teszel. – hozza a dobozt Tom és mellém dobja.

Nem tudom miért, de egyikük sem szólít a nevemen. Mindig csak kölyöknek hívnak, pedig már tizenhat éves vagyok. Már nem kisgyerek, bár a termetembõl ez aligha látható.

Van egy kiscsikó, amelyiknek a pofáján egy csípés nyoma volt. Elég csúnyán festett, de egy könyvben olvastam, hogy a csalántea összekeverve vajjal, leviszi a duzzanatot és nem fog neki fájni.

- Joe, volna szíves ideadni azt a darab rongyot? – kérem, mert éppen a háta mögött van és ide is dobja. Kiderült, hogy Joe tényleg néma, de senki nem tudja miért. Pedig van nyelve.

Gyengéden a kiscsikó bõrére kenem a kenõcsõt, míg Clint próbálja egyenesen tartani, de vigyázni kell, mert amilyen kicsi olyan erõset rúg.

Amint kész vagyok, elégedetten elmosolyodom és visszatérek a lovak csutakolásához, közben halkan dúdolgatva egy dallamot.

- Ne énekelj, inkább mondjad azt a verset, amit tennap is.

- Azok nem versek, hanem szonettek. – sóhajtom, bár mindig versnek hívják.

Egy nadrág foltozása közben csak úgy magamnak mondogattam Shakespeare néhány csodálatos költeményét, mikor meghallották és azóta folyton kérik, hogy mondjam még. Élvezem és legalább nem felejtem el õket, hisz könyvet még nem láttam az ittlétem óta.

Hol is hagytam abba a minap? Talán… igen…

- „Számolva az óramondó idõt

    S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,

    Hogy kókad az ibolya nyár elõtt,

    S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

    S hogy ejti lombját a sok büszke fa,

    Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hûsölt…”

- Ne aztat, a záporosat mondjad! – morogja Tom, megszakítva ezzel a folytatást.

- Hát jó. Nem gondoltam, hogy pont az lesz a kedvencetek. – valószínûleg nem értik a szöveg valódi jelentését, a rejtett hasonlatokat, de nem baj.

- „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

   s tavaszi zápor fûszere a földnek;

  lelkem miattad örök harcban él,

  mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

  csupa fény és boldogság büszke elmém,

  majd fél: az idõ ellop, eltemet;

  csak az enyém légy, néha azt szeretném,

  majd, hogy a világ lássa kincsemet;

  arcod varázsa csordultig betölt

  s egy pillantásodért is sorvadok;

  nincs más, nem is akarok más gyönyört,

  csak amit tõled kaptam s még kapok.

  Koldus-szegény királyi gazdagon

  részeg vagyok és mindig szomjazom.”

Míg mondom, addig meg sem szólalnak, csendben végzi mindenki a maga dolgát és épp kezdenék egy másikat mikor kicsapódik az istálló ajtaja és felnézve meglátom az ajtóban Lord Kent-et.

Dermedten nézek a kék szemekbe, azóta nem láttam õt, mióta megmutatta a lakrészem.

- Jó reggelt – biccent az emberek felé és beljebb jön, de végig engem figyel.

Annyira áthatóan néz, hogy szinte már zavaró, de nem merek megmozdulni, hisz legutóbb is megharagudott, mikor nem a szemébe néztem.

- Hozzák a lovamat. – szólal meg aztán, még mindig engem méregetve.

Miért néz így? Valami rosszat tettem volna?

- Igen, mylord, máris!

Tartózkodón nézek rá és amint közelít, illendõn meghajolok elõtte.

- Óhajtja, hogy értesítsem az intézõ urat, Mr. Craw-t? – kérdezem, mert szeretnék elmenni innen. Minél távolabb ettõl a vesébe látó tekintettõl.

- Nem szükséges, egyedül megyek.

- Értem, mylord. – meg sem moccanok, de próbálok közvetlenül nem a szemébe nézni, mert annyira furcsán érzem magam tõle.

- Látom sikerült beilleszkedned a lovászok közé. Jól érzed magad velük?

Akaratlanul is rápillantok, a kérdésének nincs éle, de nem tudom vajon gúnyolódik-e rajtam. Tudom, hogy nézek ki, mint egy közönséges paraszt, de nem hagyom, hogy ez bántson. Nem érdekel. Haza szeretnék menni, de addig is míg itt vagyok apámnak egy gonddal kevesebbel kell számolnia.

- Rendes emberek, mylord. A lovai nagyon szépek és jó természetûek…

Belém rekednek a szavak, ahogy a lovaglópálcája az arcomat érinti. Szinte megdermeszt az emlék, ami felötlik erre az apró mozdulatra. A fájdalom…

- Egyenes választ várok, Wesley.

Wesley… hát persze, nem vagyok már nemes. - Nem, mylord.

Szerencsére leengedi a pálcát, bennem pedig szétoszlanak a sötét felhõk.

- Miért nem?

- A fizikai munka nem nehéz, azonban szellemi képességeim parlagon hevernek. – válaszolom õszintén - Ennél sokkal többre vagyok képes, sokkal több haszonnal járna mylord, ha kiaknázná a képességeimet.

Sokat tanultam és olvastam, sok mindent meg tudnék csinálni, amihez több kell mint két munkás kéz.

- Tisztában vagyok ezzel, de elõbb bíznám egy lótolvajra a zsák aranyamat, mint egy Melbourne ivadékra bármit is.

Hogy mondhat ilyet? Miért sérteget? Egyáltalán nem ismer engem! A gyámom, de egyetlen szó sem esett köztünk mióta itt vagyok. Azt mondta nem szolgáló leszek, de ez hazugság volt, hisz semmi mást nem kell tennem, mint szolgálnom.

- Soha életemben nem loptam és nem hazudtam, mylord. Becsületes, tisztességes ember vagyok! – jelentem ki, picit hangosabban mint szoktam. Soha nem lopnék semmit…

Közelebb hajol, alig pár centi választja el komor arcát az enyémtõl. Félelmetes… de nem szabad meghátrálnom tõle. Nem tehetem… hiszen õ sértett meg engem.

- A létezésed is becsületsértõ, a tisztességrõl pedig ne is beszéljünk. – sziszegi az arcomba.

- Miért, mylord? Miért mondja ezt nekem? – nem értem - Miért lenne becsületsértõ az, hogy élek? Kérem, árulja el, miért gyûlöl ennyire!

Tudom, hogy valamiért haragszik rám. Már akkor szúrós tekintettek vizslatott, mikor meglátott.

Vasmarkába szorítja a csuklóm, de még ellenkezni is elfelejtek mikor felfelé lendül a lovaglóostor. Ne…

A várt fájdalom azonban nem jön, kinyitom az összeszorított szemeim, látom, hogy zihálva bámul engem a pálca a földön, de a csuklóm még mindig fájdalmas fogságban van.

- Itt a lova, mylord. - hallom Mr. Craw-t, de nem merek ránézni. Kicsit homályosan látok ugyan, mert a félelemtõl könnybe lábadt a szemem is, de nagyon dühös. Miért? Mit tettem?

- Vigye vissza, meggondoltam magam. Te most velem jössz!

Összeszorul a torkom, õ pedig elkezd húzni maga után. Alig bírom követni, a csuklóm már zsibbad a szorításától. Próbálom kirántani a markából, de nem megy. Nem akarok vele menni félek tõle. Nem akarom a várbörtönben végezni…!

- Az istenit! – berúgja az ajtót és berángat egy nagyon elegáns helyiségbe maga után, a szolgák döbbent szemmel figyelik, de nem mernek semmit tenni. Mit akar tõlem?

Egy könyvtárban vagyunk? Úgy megránt, hogy megbotlom a szõnyegben, de megragadja a karom és nem hagy elesni. Az ujjai szinte a húsomba vájnak, mint a keselyû karmai. Fáj az egész karom, de már nem bírok ellenkezni. Elfáradtam, nem megy.

- Látod ezt? – mutat egy nagy festményre.

- I-igen, a csa-családja? – nyögöm ki. A férfi a képen hasonlít rá.

- Úgy bizony, Lord Melbourne – sziszegi a fülembe, most már mindkét karomat összepréselve. - Hát ezt?

A másik oldalra fordít, a döbbenettõl lélegzethez is alig jutok, mikor meglátom a gyönyörû arcot, azt az angyali mosolyt, amit annyira szerettem volna látni a saját szememmel.

- Az… édesanyám…? – miért van itt a festménye? - Még soha nem láttam ezt a képet róla… Mi ez az egész? Nem értem…

- Ez a boszorkány ölte meg a családomat! – ordítja elkeseredett dühvel.

- Nem, ez nem lehet! – tiltakozom rögtön, de már annyira kimerültem, hogy a lábaim nem bírnak megtartani is a szõnyegre rogyok – Ez hazugság… Anyám jó ember volt…

A hajamba tépve akadályozza meg, hogy folytassam, a szemei szikráznak a haragtól, ahogy engem figyel, mintha maga az ördög nézne velem farkasszemet. Hazudik… hazudik…

- Tönkretettem a családodat, mindenkit, aki ennek a nõnek valaha is fontos volt. Te vagy az utolsó, és istenre esküszöm, amíg élek, minden légvételeddel átkozni fogod, hogy annak a boszorkánynak a méhébõl jöttél világra! 

- Hagyja abba! Ez nem igaz! – Õ volt az… hogy lehet, hogy tehette ezt… a testvéreim… - Anyám tisztességes, kedves asszony volt, mindenki szerette aki csak ismerte! – kiáltom erõtlenül forró könnyeket hullatva a haragtól, az elkeseredettségtõl és attól, hogy a testvéreim élete miatta megy tönkre.

- Az a némber a tisztességet nem is ismerte! Odaígérik a kezét egy férfinak, aztán a másik karjaiba fut! Az összes fattya megérdemli, ugyanazt a veszteséget, ami a családomat érte miatta! Egy romlott, szívtelen boszorkány!

Hazugság…! Minden szava… ezt nem hiszem el! Anyám nem volt olyan amilyennek mondja!

- Hazudik… - suttogom erõtlenül, alig bírom felemelni a szemhéjam, a fejem is csak azért, mert még mindig a hajamat markolja.

- Hazugnak merészelsz nevezni?!

- Hazudik… hazudik… nem beszélhet így… anyám már meghalt, nem beszélhet így egy halottról. – Hagyja békében nyugodni…

- Igen. Halott. – sziszegi, a kezei megszorul a hajamban, még a fejbõröm is fáj már – Túl kegyes sors volt ez neki, a vétkeiért cserébe! Átkozott legyek, ha hagyom, hogy akár egyetlen Melbourne is boldogan éljen! A családom emlékét is gyalázza minden lélegzetvételük!

- A bátyáim nem tehetnek semmirõl… ne bántsa õket… kérem! – a szemébe nézek, de csak gyûlöletet és undorító elégedettsége látom bennük. Semmi könyörületet.

- Majd ha a megbocsátásért könyörögnek, akkor megfontolom.

- Ön õrült! – kiáltom, összeszedve az erõm, amit az újonnan elõbukkanó érzés… az düh okoz. – Minden szava hazugság! Nem hiszek önnek! Hazudik…!

Eltorzul az arca, szinte vicsorogva néz rám, mint egy pokolbéli szörnyeteg, egy sötét démon, aki mindent elvett tõlem amit szeretek. Elengedi a hajam, hogy a pillanatnyi megkönnyebbülés után, a lendülõ tenyerét lássam, aztán pedig a mindent elborító sötétséget…

***

Vadvirágok illata, madara csiripelése… szinte érzem a langyos levegõt az arcomon, ahogy a szél bele-bele kap a hajamba.

Apollo nyerítése alattam, ahogy átugrik egy nagyobb rönköt, hogy utána boldogan mosolyogva megveregessem a hátát…

Kipattannak a szemeim, levegõ után kapkodva nézek körbe az ismerõs szobában. A komor szürke falakat megvilágítja a nap, senki más nincs itt rajtam kívül. Hogy kerültem ide?

Erõltetem a gondolataim, hogy emlékezzem, majd a megjelenõ emlékek hatására megremeg a kezem és érzem, hogy kifut a szín az arcomból.

A Lord… amiket mondott… a hazugságok. Tönkretette a családomat, miatta történt minden! És akkor… szándékosan hozatott ide.

Hogy lehet ennyire kegyetlen? Élvezi, hogy megalázhat, hogy a bátyáim elvesztették a praxisukat, amiért olyan sok évet tanultak? Az apám pedig, belebetegedett, hogy elveszítheti a birtokok. Csak ez maradt neki anyámból.

Megdörzsölöm a szemeim és az arcom, az államhoz érve szisszenve rántom el a kezem.

El is felejtettem. Kiabáltam vele és megütött.

Nem lett volna szabad. Akár ki is dobhatott volna az utcára, hogy éhen halljak. Apám nem fogadna be. Tudom. Nincs más választásom, mint itt maradni és szolgálni ezt a kegyetlen férfit.

Nehéz sóhajjal felülök az ágyamba, ahogy a takaró lecsúszik rólam, elkerekedett szemekkel nézem, hogy csak a vékony alsónadrág van rajtam. A történtekrõl megfeledkezve azonnal felforrósodik az arcom a gondolatra, hogy valaki levette rólam a nadrágot és az inget. Itt vannak az ágy mellett egy kupacban.

Még nem voltak koszosak ezért megrázom õket, bár a karom is sajog. Mindkét felkaromon feketén kirajzolódó ujjnyomok vannak és az egyik csuklóm is csupa kék. Fáj, ha megmozdítom.

Felöltözöm és megfésülködöm, bár a fejbõröm is sajog, ezért csak óvatosan. Mennem kell dolgozni, mert a végén még azért is megbüntet ha henyélek.

A munkásokhoz visszaérve döbbenten tapasztalom, hogy nem ugyanaz a nap van. Azt mondjak átaludtam az egész tegnapi napot és a ma délelõttöt is, mert ebédidõre ébredtem. Senki sem tudja mi történt, kérdezgetnek, de nem mondok semmit sem. Azt hiszik rossz fát tettem a tûzre és ezért haragudott meg a Lord és ezért ütött meg. Ezt sem mondtam el, de az államon lévõ kék foltot nem tudom eltûntetni.

Kapok enni és be is állok közéjük dolgozni, bár cseppet sem ugyanolyan kedvel és bizakodva, mint egy napja. Belegondolni is szörnyû, hogy mi fog most történni…

***

Két nappal késõbb elérkezik az a nap, amit a munkások mindig a legjobban várnak. Megkapják az e-havi bérüket. Az intézõ mindenkit odarendel, ezért én is megyek velük.

Mikor az osztásnál rám kerülne a sor az intézõ kissé zavartan megköszörüli a torkát és odébb lép. Csak biccentek egyet felé és halványan rámosolygok, hisz nem is vártam, hogy kapjak bármit is. Nem fizetségért dolgozom itt, hanem szállásért és ennivalóért.

Ebéd után a munkások hazamennek, nem is tudtam, hogy ilyenkor kimenõt kapnak.

- Lord Kent engedélyezi nekik, mert néhányuknak családja van. – mondja Mr.Craw. – Holnap délre visszaérnek.

- Nekem addig mi lesz a feladatom? – kérdezem, hisz egymagam nem tudnék elvégezni mindent és ezt õ is tudja.

- Küldök két munkást, akik majd teletöltik a lóitatót.

- Köszönöm uram! – meghajolok, mert tényleg hálás vagyok a segítségért. A tele vödröket sehogy sem bírom el, ha pedig félig töltöm, sosem végeznék a munkával.

Nem megyek be azonban ebédelni, mert tegnap akadt egy kis probléma, amit orvosolni kell. Az otthonról hozott fürdõolajok elfogytak. A lovászfiúk, nem használnak fürdõolajakat, sokuk még a fogkefét sem ismeri, hisz még csak a nemesek körében terjedt el a fogak tisztításának fortélya. Tegnap Tom adott egy régi szappant, amit a ládája alján talált, de az olyan szúrós szagú és erõs, hogy csípte az érzékeny bõröm. Pénzem viszont nincs, így nem tudok venni magamnak.

Most látom csak hasznát annak, hogy a bátyám orvos és én is elolvastam a szakkönyveit. Az egyik a gyógy- és mérgezõ növényekrõl szólt és hogy mire jó.

Az istálló körüli réten sétálva fürkészem a földet és összeszedem amire szükségem van. Kamillavirág, kakukkfû, levendula – ebbõl már az ágyban is felhalmoztam egy matracnyit, mert a tetvek nem másznak rám, nem szeretik a szagát – találok még némi csalánt is.

Ezt mind egy kupacba halmozom a kút mellé, a konyhába szaladva kérek a cselédlánytól egy kis mozsarat egy fatálat és egy gyûszûnyi almaecetet. Annak nem olyan szúrós a szaga, de a tetvek nem szeretik. Azt hittem meghalok, mikor meghallottam, hogy az egyik munkás a tetvek miatt panaszkodik, mert folyton vakarózott. Még abban az órában teleraktam levendulával az ágyam és most már a hajamba is bedörzsölöm. Isten õrizz, hogy tetves legyek! Ezekbõl a gyógynövényekbõl tudok készíteni magamnak megfelelõ tisztálkodó szereket. Nem lesz olyan finom, mint az olajak, de a célnak megfelel.

Húzok vizet a kútból és megmosogatva a füveket elõbb a kakukkfüvet rakom a mozsárba és alaposan összepréselem, majd következik a kamilla.

- Mit mûvelsz te itt? – harsan a félelmetes bariton.

Úgy megijedek, hogy a mozsár kiesik a kezembõl, szétszórva a benne lévõ növényeket. Felállok a kút mellõl és hátrafordulok.

Lord Kent áll a kút mellett, kifejezéstelen arccal rám pillant, majd a földön lévõ eszközökre.

- Ne hidd, hogy a munkások távollétében nem fogsz dolgozni. – mondja közelebb lépve.

Meghajolok, ahogy kell. Nem tudom mit mondjak, hogyan viselkedjem az után ami történt.

- Értem mylord, én csak…

- Te csak mi? – a földre pillant – Vedd azt fel! – mutat a mozsárra.

Felveszem, õ pedig elveszi a kezembõl és beleszagol.

- Kamilla. Mi célból halmoztad ezeket ide?

A hangja közönyös, de tisztában vagyok vele, hogy választ vár. Nyelek egyet, hogy eltûnjön a gombóc a torkomból.

- Tisztálkodó szert készítek magamnak… mylord. Elfogyott amit magammal hoztam. – adok magyarázatot halkan. Nem mondom, hogy nem tudom megvenni, mert lehet, azt hinné, hogy fizetséget akarnék.

Nem szól semmit, csak bámul rám azokkal a félelmetesen kék szemeivel és visszaadja a mozsarat. Kinyújtom érte a kezem és elveszem, az ing ujja felcsúszik és láttatni engedi az ott lévõ feketés kékes ujjnyomokat, ahogy a felkaromon is ott vannak és két kicsi folt az államon is. Még mindig fájnak, de már nem annyira. Volt már sokkal rosszabb is…

Lord Kent-re pillantok, aki összeszorítja az ajkait, mintha ismét dühös lenne. Gyorsan eltakarom a csuklóm, nem akarok emlékezni arra a délelõttre. Nem akarom eszébe juttatni, mert félek mit tenne legközelebb. Ha feldühítem, talán még bántaná is a családomat, ha eddig még nem tette meg.

- Mylord… megengedi, hogy befejezzem ezt, mielõtt munkába állok? – kérdezem bátortalan halk hangon. Nem akarom feldühíteni.

Elkísérem a szolgálók lakrészébe, egyenesen a lovászokhoz, ahol egy nagy helyiség a hálókamrájuk. Halvány mosollyal elõre engedem, és amikor belép és körülnéz, szivacsként iszom arcának látványát. Minõ döbbenet, megbotránkozás, fantasztikus! Segélykérõn fordulnak felém a zöld szemei.

- Nos, megfelelõ? – kérdem kéjes örömmel.

- Igen, mylord – válaszolja halkan, beletörõdve. Elégedetten biccentek, és a parányi ablakhoz sétálok.

- Enni a többi szolgálóval fogsz, a tudtom nélkül nem hagyhatod el a kastély környékét. Az istállóktól messzebb mér mehetsz, csak az engedélyemmel.

- Mylord… - mondja azon a selymes hangján. Ó igen, könyörögj nekem, hogy máshol szállásoljalak el, sírj csak. – Lehetséges lenne, hogy… néha meglátogathassam a családomat?

Csalódottan viszonzom pillantását.

- Tudja mylord, az édesapám már idõs, beteg ember és leh…

- Nem. Az én gyámságom alatt állsz, nekem pedig nem áll szándékomban kapcsolatot létesíteni a Melbourne családdal – dörrenek. A könnyeivel küszködve lehajtja az arcát.

- Értem mylord.

- Elvárom, hogy megfelelõ magatartást gyakorolj amennyiben vendégem lesz. Nem szeretnék panaszt hallani!

- A lóistállón kívül lesznek még feladataim?

- Majd szólok, ha egyéb feladatod is lesz! Addig is itt várd meg a lovászfiúkat õk majd tájékoztatnak. Már holnap hajnalban szolgálatba állsz a többiekkel!

Magára hagyom, de az ajtóból még visszatekintek rá. Arcán csillogó könnycsepp láttán elégedetten kifújom a levegõt. Bûnhõdj csak.

***

- Hogy ízlik a reggelije, mylord?

Lepillantok a tányéromra, hiszen azt sem tudom, éppen mit eszem. Süteményt lekvárral? Sosem szerettem az édes ételeket. Magától bukik fel belõlem a kérdés, mint szinte minden reggel.

- George, hogy van Lord Melbourne?

- Még mindig, remekül, mylord. Immár harmadik hete, hogy a lovakat gondozza a többiekkel, és kiválóan boldogul, sõt. Az intézõnek is nagy segítségére van, hiszen írástudó.

- Pocsék. Hozzon valami húst és kenyeret – lököm el a tányért magam elõl. George csettint, és máris elém kerül a kedvenc reggelim is. Kezdem gyanítani, hogy szándékosan tesztelt engem, amitõl ráncossá válik a homlokom.

- Nem óhajt ma kilovagolni és körbetekinteni a birtokon, ahogy általában hétvégén szokta, mylord?

Érzem a szemrehányó hangsúlyt, ezt is csak ez a vén ördög engedheti meg magának, senki más. Még apámat is szolgálta, olyan volt nekem mindig, mint a két lábon járó lelkiismeretem. Tudom, azóta nem voltam a szokásos heti körutamon, amióta a fiú hozzám került, magam sem értem miért kerülöm a vele való találkozást. Vagy talán mégis. Sokat gondolok rá, néha álmodom is vele, és mindig magam elõtt látom a könnybe lábadt szemeit, amitõl összeszorul a mellkasom, és bûntudatom támad. Még a gyóntató papom sem támogat, ugyanazt szajkózta, amit Adam barátom. A fenébe is.

Szótlanul fejezem be az étkezést, majd a dolgozószobámba zárkózom. Elsõ dolgom, hogy az intézõ által írt jelentéseket átböngészem. Tényleg megváltozott a kézírás… A girbe-gurba vonalvezetés helyett nagyon elegáns, szép kézírást látok, hibátlan helyesírással. Ezt õ írta. Milyen szép az M-betûje. Ujjaim a papíron siklanak, követik a betûk ívét, majd észbe kapva kijózanodom. Bosszúsan gyûröm össze és a sarokba hajítom.

Lábaim az istálló irányába visznek, lovaglópálcám a csizmám szárára csapódik, ahogy feszültségemben a levegõt suhintom vele. Az istálló elõtt megtorpanok, mert odabentrõl valaki hangosan verset szaval. Mi a…?

- Ne aztat, a záporosat mondjad! – mondja egy nyers hang, mire többen helyeselnek.

- Hát jó. Nem gondoltam, hogy pont az lesz a kedvencetek. – És elkezdi szavalni Shakespeare egyik szonettjét, én pedig csak elkerekedõ szemekkel, bénultan hallgatom.

„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

s tavaszi zápor fûszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idõ ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tõled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon

részeg vagyok és mindig szomjazom.”

Tétován meglököm az istállóajtót, odabent pedig a lovakat szalmacsomókkal és kefékkel dörzsölõ munkások megdermednek. Nem számítottak rám, hiszen nem jeleztem, hogy kilovaglok. Amikor felocsúdnak, elém sorakoznak, és mélyen meghajolva üdvözölnek.

- Jó reggelt – biccentek. Tekintetem rátapad a sor végén álló fiúra. Már sehol a nemesi sápadtság, egészséges napbarnított a bõre, szeplõi élesebben kitûnnek, ettõl még gyermekibbnek, ártatlanabbnak tetszik. Egyszerû vászoningben és nadrágban van, lábán a kelleténél kissé nagyobb méretû cipõvel. Kezei koszosak, arcán is egy maszatfolt, haja kócosan meredezik, mindezek ellenére még mindig ordít róla, hogy nem munkás parasztok közé való. Talán a finom vonásai, vagy az okosan csillogó szemei miatt.

- Hozzák a lovamat.

- Igen, mylord, máris! - Gyorsan ugranak, térülnek és fordulnak, addig pedig a tétován ácsorgó Wesleyt figyelem. Zöld szemei szinte világítanak barna arcában. Közelebb lépek hozzá, és õ udvariasan meghajtja a fejét.

- Óhajtja, hogy értesítsem az intézõ urat, Mr. Craw-t?

- Nem szükséges, egyedül megyek.

- Értem, mylord.

- Látom sikerült beilleszkedned a lovászok közé. Jól érzed magad velük?

Végre egyenesen a szemembe néz, de habozni látszik.

- Rendes emberek, mylord. A lovai nagyon szépek és jó természetûek…

Lovaglópálcám nyelével figyelmeztetõen megérintem csinos arcát, és elhallgat.

- Egyenes választ várok, Wesley. – Megszólításának sértõen egyszerûségén megrándul az arca, de nem teszi szóvá, pedig nemesek között ez felér egy arculcsapással.

- Nem, mylord.

Leengedem a pálcámat és bólintok.

- Miért nem?

- A fizikai munka nem nehéz, azonban szellemi képességeim parlagon hevernek. Ennél sokkal többre vagyok képes, sokkal több haszonnal járna mylord, ha kiaknázná a képességeimet.

Bátor és egyenes beszéd.

- Tisztában vagyok ezzel, de elõbb bíznám egy lótolvajra a zsák aranyamat, mint egy Melbourne ivadékra bármit is.

Nyers szavaimtól ajkai összeszorulnak, elkapja rólam tekintetét és kivörösödik. Tetszik ez a dühös, dacos reakció, végre látok valami másfajta érzelmet is a csinos arcon.

- Soha életemben nem loptam és nem hazudtam, mylord. Becsületes, tisztességes ember vagyok! – mondja hangosabban a kelleténél, büszke tartással.

Arcába hajolok, perzselõ tekintetem az övébe fúrom, kapkodó légvételei bõrömet cirógatják.

- A létezésed is becsületsértõ, a tisztességrõl pedig ne is beszéljünk.

- Miért, mylord? Miért mondja ezt nekem? Miért lenne becsületsértõ az, hogy élek? Kérem, árulja el, miért gyûlöl ennyire!

Megragadom a csuklóját, felemelem a lovaglópálcát, hogy lesújtsak rá, de megdermed kezem a levegõben. Képtelen vagyok rá. Nem tudom bántani, lelkiismeretem görcsbe rántja a karomat, és a földre esik a pálca.

- Itt a lova, mylord – hallom a fõlovászt, de nem tudom elfordítani tekintetem a könnyes zöld szemektõl. Fújtatva bámulom, ujjaim a karcsú csuklóját satuként szorítják.

- Vigye vissza – vetem hátra –, meggondoltam magam. Te most velem jössz!

Válaszát meg sem várva elindulok, és magam után rángatom az erõtlenül ellenkezõ gyermeket. Mégis mi a fenét képzeltem? Hogy gondoltam akár egy percig is, hogy ekkora ostobaságot mûvelek? Hiszen megérdemli! A fenébe is!

- Az istenit! – káromkodok hangosan, amikor lábammal betaszajtom a fõépület ajtaját. Odabent a szolgálók elkerekedett szemekkel figyelik, ahogy a könyvtárszobáig rángatom magammal a hangosan ellenkezõ kölyköt. George is elõkerül, de elhajtom. Belököm Wesleyt a szobába. Megbotlik a szõnyegben, majdnem orral elõre esik, de megragadom a karját és a kandallóhoz cibálom. Rámutatok a családomat ábrázoló festményre.

- Látod ezt?

- I-igen, a csa-családja?

- Úgy bizony, Lord Melbourne – sziszegem a fülébe, a háta mögött állok. Nem eresztem, már mindkét karját vasmarokkal fogom, úgy fordítom oldalra, hogy a falon függõ másik festményt is lássa.

- Hát ezt?

- Az… édesanyám…? Még soha nem láttam ezt a képet róla… Mi ez az egész? Nem értem…

- Ez a boszorkány ölte meg a családomat!

- Nem, ez nem lehet! – kiáltja, térdei megroggyannak, és erõtlenül a kandalló elõtti szõnyegre zuhan. – Ez hazugság… Anyám jó ember volt…

Letérdelek mellé, hajába markolva kényszerítem, hogy könnyes szemeivel felnézzen rám. Sötét hajam arcomba hullik, szemeim kéken izzanak a lángok fényében.

- Tönkretettem a családodat, mindenkit, aki ennek a nõnek valaha is fontos volt. Te vagy az utolsó, és istenre esküszöm, amíg élek, minden légvételeddel átkozni fogod, hogy annak a boszorkánynak a méhébõl jöttél világra! 

A kezeimet szorongatva várom a válaszát, mikor megérzem a meleg leheletét a fülemnél, majdnem megrándulok, de fegyelmezem magam. Egy pillanatig nem történik semmi, majd meghallom a mély hangját nagyon közelrõl.

- Lord Morgan Kent. Tudatlanságod azt sugalmazza, botor módon idegen hintóba szálltál, és életed bíztad olyan emberre, akinek még a nevét sem tudod?

A szavaira nem tudok figyelni, mert a neve valahonnan ismerõs… megvan! De õ akkor nem csak egy nemes, ahogy hittem.

- Kent? – kérdezem halkan, hogy biztos legyen.

- Nos? Rémlik valami?

Bátorságot gyûjtve megfordulok, mert így hogy nem látom az arcát még ijesztõbb. Közel áll hozzám, a vonásai rezzenetlenek, mintha egyáltalán nem is érezne.

- A királyi udvarban, egy bálon… Azt hiszem ott láttam már Önt, György király mellett, de akkor máshogy… – az ajkaimba harapva fojtom el a szavaim, lehet, hogy tiszteletlenségnek hinné és megbüntetne.

Azon a bálon teljesen más volt a külseje. Sokkal díszesebb ruhában volt, a haja összekötve. De bárhogy is néz most ki, jóval fölöttem áll és még nem is üdvözöltem illendõn.

- Örülök, hogy megismerhetem mylord. Tehát az Ön szolgálatában kell a továbbiakban idõznöm. – meghajtom elõtte a fejem, ahogy azt megtanították.

Nem szól semmit, egy biccentésen kívül semmit sem tesz, de nem úgy tûnik, mintha érdekelné a köszöntésem.

Van valami azonban, ami már idejövetelem során is gyakran felmerült bennem.

- Megtudhatom, mik a további teendõim? – kérdezem halkan.

Válasz nem érkezik, egy türelmetlen legyintést kapok, ezért inkább csendben maradok. Majd megtudom mit kell tennem, ha parancsol valamit.

Az ablakhoz sétál, így alkalmam nyílik jobban szemügyre venni, anélkül, hogy észrevenné, de valójában semmi különös nincs rajta. Talán a haja, hisz ilyen hosszúságút férfinál még nem láttam. Az öltözete jelenleg az enyémnél is egyszerûbb, ha nem tudnám, hogy fõnemes, nem is jutna eszembe.

Hirtelen felém fordul, de hála az égnek nem vette észre a bámészkodásom.

- Azzal legalább tisztában vagy, hogy milyen minõségben leszel jelen a házamban a továbbiakban?

Hát persze, ezt apám már elmondta. - Szolgálóként…

Most mintha rosszallást látnék rajta, az elsõ érzelem, ami megjelenik a vonásain.

- Huszonegy éves korodig én vagyok a kizárólagos gyámod. Nos igen, némileg úgy is tekinthetsz a tényre, mintha szolgáló lennél, de igazából nem nevezném annak. Én fogok rólad gondoskodni, a… magam módján. Persze az élet nem olyan egyszerû és szép, mint amit eddig láttál belõle. Azért cserébe, hogy fedél van a fejed felett, és étel a tányérodon, ugyanúgy meg kell küzdened, mint bárki másnak. Kapsz tõlem szállást és munkát.

Nem tudom mire vélni a hideg mosolyát, de kiráz a hideg és borsózik a hátam tõle.

- Köszönöm, mylord – mondom illendõen lehajtott fejjel. Végül is legalább lesz hol laknom, és apám vállát is eggyel kevesebb teher nyomja.

- A lovászokkal közös szálláson fogsz lakni, a holmidat oda szállíttatom. Hol van?

Az ajtó melletti utazótáskámra mutatok, nem hoztam el sok mindent, hisz nincs is sok tulajdonom. Pár öltözet ruha, tisztálkodó szerek és néhány számomra kedves emlék.

– Ez minden holmid?

- Igen, mylord… Ez minden.

- Ch. Rendben, akkor egy problémával kevesebb. – veti oda közönyösen. – Dolgoztál már valaha valamit?

- Segítettem a birtokunkon a ház körül. – sok mindent meg tudok csinálni és sok mindent szeretek is.

Elém sétál, várakozón néz rám. - Mutasd a tenyered!

Kinyújtom mind a kettõk, megkönnyebbülésemre egyik sem remeg.

- A vidéki birtokaim egyikén fogjuk majd a nyarat tölteni, ott a disznópásztoroknak fogsz segíteni az ólak ganézásában, de idefent a kastély körül egyenlõre a lovászokkal együtt fogsz az istállóban dolgozni. Megértetted?

Hogy? De hát én… az nagyon nehéz munka! Még a vasvillát tartani is több erõ kell, mint amennyi nekem van. Mi lesz, ha nem fogom bírni?

- Igen, mylord… - suttogom, bár összeszorul a torkom – Köszönöm a kegyességét.

- Kövess, megmutatom a szálláshelyed.

Elindul én pedig az utazó táskámat megfogva követem és közbe figyelem merre megyünk, hogy megjegyezzem a járást. Lemegyünk a lépcsõn a földszintre, majd a konyhán keresztül át az épület másik szárnyába. Itt már nincs az a fényûzés, mint a kastély fõbb részein, nyilván ez a szolgálók lakrésze. A folyosó vége felé megáll egy fából készült ajtónál, majd félreáll.

Elõször óvatosan rápillantok, de nem mond semmit, csak egy apró mosollyal néz rám, ezért benyitok.

Az ajtó nyikorogva kinyílik szemem elé tárva egy igen csak lepusztult szobát. A levegõ állott, mint ahol még nem volt szellõztetve, a falak csupaszak, nincs szõnyeg, csak a komor kõpadló. Ijesztõ ez a szoba. Leginkább egy kriptára hasonlít, bár még ott is több életet lelnék.

És nekem itt kell laknom?

Hátrafordulok és a lordra pillantok, aki egyenesen állva figyel engem.

- Nos, megfelelõ?

Egy cseppet sem az, hisz nem szoktam ilyen környezethez, de nem mondatom, hogy másikat szeretnék. – Igen, mylord.

- Enni a többi szolgálóval fogsz és a tudtom nélkül nem hagyhatod el a kastély környékét. Az istállóktól messzebb már nem mehetsz, csak ha engedélyt kérsz!

Már éppen mondanám, hogy megértettem, mikor eszembe jut a számomra legfontosabb dolog. Ha azt mondta, hogy nem hagyhatom el a kastély területét a tudta nélkül, akkor…

- Mylord… lehetséges lenne hogy… néha meglátogathassam a családomat? – rá emelem a tekintetem, de az arcáról eltûnik a mosoly és ismét érzelemmentes lesz, mire rögvest magyarázkodni kezdek – Tudja mylord az édesapám már idõs, beteg ember és leh…

- Nem. Az én gyámságom alatt állsz, nekem pedig nem áll szándékomban kapcsolatot létesíteni a Melbourne családdal.

A hangja szigorú, amitõl összeszorul a szívem hisz tudom, hogy nem ellenkezhetem. Könnyek szöknek a szemeimbe, ezért lehajtom a fejem és próbálom visszatartani õket, azzal a gondolattal vigasztalva magam, hogy legalább nem fog örökké tartani. Öt év múlva majd láthatom õket, de most annyira végtelennek tûnik az elkövetkezendõ napok száma.

- Értem mylord.

- Elvárom, hogy megfelelõ magatartást gyakorolj amennyiben vendégem lesz. Nem szeretnék panaszt hallani!

Nem merek ránézni, mert szégyen szemre elsírom magam, mint egy asszony, ezért csak bólintok. – A lóistállón kívül lesznek még feladataim?

Imádkozom, hogy ne kapjak semmi nehéz feladatot, amit nem állna módomban elvégezni. A munkától nem félek, hisz apám sem tûrt meg maga mellett ha nem csináltam semmit.

- Majd szólok, ha egyéb feladatod is lesz! Addig is itt várt meg a lovászfiúkat õk majd tájékoztatnak. Már holnap hajnalban szolgálatba állsz a többiekkel! – a hangja ellentmondást nem tûrõ, de persze nem is mernék ellenkezni.

Ezzel megfordult és nyugodt léptekkel elindult a folyosón, de csak akkor fordultam el, mikor már nem elhaladt a sarkon. Már nem tudok visszatartani egy-egy kósza könnycseppet, de azonnal le is törlöm õket. A bátyáim mindig azt mondják, hogy egy férfi nem ejt könnyet.

Becsukom magam mögött a nyikorgó ajtót és jobban szemügyre veszem a szobát. Most veszem csak észre, hogy a nyolc ágyból hat nincs beágyazva, ami csak egyet jelenthet. Ebbe a szobában többen is laknak.

Ez egyáltalán nem tetszik, hisz ennyi sok ember egy helyen… eddig mindig saját szobám volt, de most már errõl is le kell mondanom. Két ágy van még, amin nem látom használat nyomait, ezért azt választom, ami egészen a falnak van tolva. A nyolc ágyon és egy nagy faasztalon kívül semmilyen bútor nincs a szobában, csupán minden ágy végében egy összetákol faláda. De akkor hová fogom tenni a ruhákat?

Felteszem az ágyra a nehéz csomagot, majd leülök.

Egy pillanat múlva azonban már ismét állok és felemelem a takaró gyanánt szolgáló pokrócot. Alatta alig van kitömve a fekhely, majdnem olyan kemény mintha a deszkán kellene feküdni a párna pedig szúr. Biztos tollal van kitömve.

Egy fáradt, kétségbeesett sóhajt hallatva a táskámba túrok és megkeresem benne a Jeremytõl kapott órát és a zsebembe teszem. Legalább ennyi legyen itt a családomból, ha már õk maguk nem lehetnek.

Leveszem a zekémet és azt használva párnaként ledõlök egy picit az ágyra, de annyira fáradt vagyok, hogy a kényelmetlenség ellenére is percek alatt elalszom.

Éktelen dörrenésre kellek, az ijedségtõl abban a pillanatban ülõ helyzetbe pattanok, a szívem mintha ki akarna szakadni a helyérõl. A szobában félhomály van, ami az jelenti, hogy átaludta a délutánt is. Az ajtóra nézek, ami a falnak csapódva áll, az ajtóban pedig két megtermett férfi bámul rám.

- Héj, uraságod mégis hogy a fenébe gyütt ide? Az ilyeneknek nem itt van a helyik!

Egy pillanatig nem értem, hogy mirõl beszél, a kiejtése is másmilyen, de aztán végre összeszedem magam. - E-elnézést uraim, engem Lord Kent szállásolt el itt. Ho-holnaptól önökkel kell munkába állnom.

- Te Will? Szerinted megzavarodott? – kérdezi a másik férfitól, aki a fejét vakargatva néz rám.

A Lord nem szólt nekik a helyzetemrõl? Akkor viszont nekem kell megmondanom.

Már épp belekezdenék, mikor még négy férfi jelenik meg, sáros csizmáikról rögöket hagyva maguk után, de õk is csak az ajtóig jutottak.

- Tom eriddjé a komornyíkho, ´osz szójjá neki, hogy itt egy uraság.

Elég nehéz megérteni a cocney szavakat, de szerencsére sikerül és a hangom még idejében megállítja a Tom nevû férfit. - Ne! Kérem uram várjon! Nem zavarodtam meg, Lord Kent a gyámom és azt parancsolta, hogy önökkel dolgozzam az lóistállóban. – remélem elhiszik, nem szeretnék bajt okozni máris – Kérem higgyék el.

Felállok, mert kényelmetlenül érzem magam, hogy õk állnak én pedig nem. Mindnyájan bejönnek, sokkal zsúfoltabbá téve a szobát, de még mindig együttesen méregetnek.

- Aszongya, hogy uraságod dógozni fog? Tudja eggyátalán mit kõ csináni a lovakkal? – kétkedve néz rám, és nem is csodálom, hisz a legtöbb nemes még sosem járt az istállóban.

- Igen uram. – válaszolom nyugodtan.

- Ne uramozzá te! Úgy nézek én ki mind egy piperkõc? – erre felnevet a többiekkel együtt.

Piperkõc…?  - Elnézést… de akkor hogyan szólíthatom önöket?

- Engem híjjá Clintnek, ez itt Will, Tom, Jeff, Dan, az meg ott a néma Joe. – sorolja el egyszerre a sok nevet, amit nem vagyok biztos benne, hogy megjegyzek. - ´ Osz magát hogy híjják?

- Lo… - nem, ha szolgaként kell dolgoznom, akkor már hívhatom magam Lordnak – Wesley Melbourne. Kérem, szólítsanak Wesleynek. – a bemutatkozás végén enyhén meghajolok, mire olyan erõs nevetésbe kezdenek, hogy majdhogynem beléremeg a szoba.

Mikor elül a hangzavar mindenki a dolgához lát, sorban lerugdossák a sáros csizmákat aztán az egyetlen csorba mosdótálban megmossák az arcukat. Egymás után. Ugyanabban a vízben.

Te jó ég!

- Te kölyök ´ osz mi a búbánatot fogsz csináni, ´mikó ilyen gebe vagy? – várakozón néz rám összeráncolt szemöldökkel, de én zavaromban érzem, hogy elvörösödöm. Fogalmam sincs mit jelent az õ szóhasználatukban a gebe.

- Elnézést, de nem tudom, mit nevez ön gebének. – remélem nem sértem meg ezzel a kérdéssel.

- Piperkõci, még a beszédet se értyi – morogja az orra alatt mire még jobban elszégyellem magam. – Meg kell erõsödnöd kölyök, ´ mer így biza nem sok hasznodat látjuk. Pitymallatkor kejjé ´mer nem kapsz abrakot!

Abrakot…? Azt a lovak kapják…

Elkerekednek a szemeim, mikor meglátom, hogy elkezdenek levetkõzni, lehúzva a koszos inget és az alsóinget is, majd a nadrágot, míg csak egy vékony alsónadrág marad rajtuk. Te szent ég!

Gyorsan a fal felé fordulok, mielõtt még a többiek és elkezdenének levetkõzni és megvárom míg abbamarad a ruhasuhogás, de aztán csend. Visszafordulok és látom, hogy egytõl-egyig betakarózva fekszenek.

De hát még meg sem tisztálkodtak és mindenhol a koszos istállószakú és verítékes ruhák hevernek. Úgy érzem nem kapok levegõt és inkább elheveredem az ágyon a fal felé fordulva, most elõször érzem azt, hogy a kétségbeesés kezd eluralkodni fölöttem. Hogy fogom én itt kibírni öt évig?

Már lassan hajnalodik, az ablakon narancssárga derengés szûrõdik be, de még most sem vagyok képes elaludni. Átaludtam a délutánt így este már nem voltam fáradt. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az egyik munkás megfenyegetett, hogyha tovább forgolódom kisdob az ablakon.

Ettõl fogva meg sem mozdultam, mert attól tartok tényleg megtenné. Azt viszont nem tudom, hogy ilyen zaj közepette, hogyan képesek aludni. Hárman is végighorkolták az éjszakát, míg végül nem törõdve a párna szúrásával a fejemre nyomtam, hogy ne sikítsak, annyira idegesített már.

Most viszont mindnyájan ébredeznek, ezért újra a fal felé fordulok, mikor kimásznak az ágyból szinte mezítelenül, és hallom, hogy a ládáikat nyitják majd mikor elhal a ruhasuhogás visszafordulok, de csak tanácstalanul ülök az ágyon hisz nem tudom, mit kellene tennem.

- Csipkedd magad kölyök! A lazsálásért nem fizetnek! – morran rám Clint.

- Én ké-készen vagyok. – végül is nem vetkõztem hálóruhára, mert nem mertem elõttük.

- Hó, ebbe a cifra gúnyába nem jó. Vegyé fõ másfajtát! – selyemingemre nézve elhúzza a száját.

- De… nekem nincs másfajta ruhám. – egy nemes csak ilyesmit hord.

Morgolódva felnyitja a ládáját és hozzám vág egy tiszta inget, ami az arcomban köt ki.

- Siessé!

Ezzel kimegy, én pedig gyorsan ledobom a selyeminget és fölveszem a jóval durvább vászoninget, ami szinte csikarja a bõröm. Hogy bírják ki ebben?

Olyan nagy rám, hogy akár háromszor is beleférnék, ezért megcsomózom a nyakánál és felhajtom az ujjait, majd az aljára is kötök egy csomót, hogy ne lógjon mindenfelé.

Remélem így megfelelõ leszek.

Utánuk iramodom, de mintha elnyelte volna õket a föld. Fogalmam sincs, merre mehettek ki, nyilván nem a fõbejáraton, azt viszont nem tudom, hol a hátsó kijárat…

- Morgan, jól átgondoltad ezt? Mégis mihez kezdesz ezzel a kölyökkel? – Adam velem együtt nézi az ablakon túli kastélyudvart. A lovaskocsiból kiszálló és nézelõdõ kölyköt bámuljuk.

- Igen – dörmögöm. – Gyötörni és kínozni fogom, egy pokol lesz az élete.

Adam, gyermekkori barátom, és ügyvédként is segítségemre van. Õ fogalmazta meg nemrég a gyámfelügyelet átruházásáról szóló papírokat, amelyeket Lord Melbourne aláírt. Hangosan felnevet, ezért összehúzott szemöldökkel nézek rá.

- Bocsáss meg, de pont te beszélsz a kínzásról? Pont te? Szerintem mégsem gondoltad át ezt alaposan, Morgan.

Kezeimet a hátam mögött összefogva fel-alá sétálok. Ideges vagyok, és a nevetgélõ Adam sem sokat javít a hangulatomon. Igen, jók a megérzései. Tényleg nem gondoltam át alaposan a helyzetet. Az a démoni nõszemély sajnos már halott, így a Melbourne család maradék tagját mind tönkretettem, az összes utódjuk élete ellehetetlenült és kétségbeesettségbe taszítottam õket, az apjukkal együtt, akinek már árverezik a birtokait. De ez a legfiatalabb, még szinte gyermek és semmije nincs, még csak jegyese sem. Csupán az ígéretes jövõje maradt, amelyet elvehetek tõle, ezért vettem magamhoz, de fogalmam sincs, most mihez kezdjek vele.

- És mégis miféle kínzásra gondoltál? Megostoroztatod? Leviszed a börtöncellákba, és megkínzod? Talán spanyolcsizmát szorítasz az aprócska lábaira, vagy forró viaszt öntesz a bõrére?

- Egekre dehogy! – horkantom, és gyilkos pillantást vetek rá, õ pedig újra nevetni kezd.

- Morgan, még egy kutya vagy egy ló szenvedéseit sem bírod nézni, ha igazságtalanság ér ártatlan embereket, elsõként állsz fel és rántod ki a kardod az érdekükben, akkor mégis hogyan akarod kínozni ezt az ártatlan gyermeket? Mert hiszen õ még csak egy gyermek.

- Tizenhat éves! Te ennyi idõsen már házas voltál!

Kopognak az ajtón, az inasom lép be.

- Mylord, a vendége, Lord Melbourne megérkezett! Az emeleti elsõszámú vendégszobában várja, ahogy Ön kérte.

- Köszönöm. – Adam felé fordulok. – Kételkedsz bennem? Hát csak figyelj!

Halk kuncogása egészen a folyosóig kísér.

*

Mielõtt lenyomom a szobába vezetõ ajtó rézkilincsét, mély levegõt veszek, és lassan kifújom. Megigazítom a zekémet, ellenõrzöm a gombokat. Címeres arany pecsétgyûrûm megcsillan a folyosó fényében. Ránézek. Nemesek a céljaim, a bosszúm jogos és igazságos. Nem furdalhat a lelkiismeret, nincs hozzá joga. Én mindent elvesztettem: a szeretõ testvéremet és szüleimet, az egész családomat. Õ mit veszít? A jövõjét, és ez oly kevés az én veszteségeimhez viszonyítva! Akkor hát… Nézzük meg közelebbrõl ezt a Melbourne ivadékot.

Ily módon felvértezve önmagam, benyitok a szobába. Háttal áll nekem, nem fordul felém, csak megrezzen az ajtócsapódástól. Elé lépek, de csak lehorgasztott fejjel áll. Vékony alkatú, átlagos magasságú fiatalember. Szõke haja pont olyan, mint az anyjáé volt, ugyanaz a sötét méz-szõke árnyalat, amelyrõl bátyám a szerelmes verseiben mindig írt. Ennek az emléknek az árnya elsötétíti racionális gondolataimat, és a szokásos fájdalom nyilalló érzése mellett a harag forró habjai is felpezsdülnek mellkasomban. Felemeli a fejét, és a szemembe néz, a légvételem pedig megszûnik egy végtelen hosszú pillanatig. Egekre mondom… Ha hosszabb lenne a haja, pont úgy nézne ki, mint az anyja azon a festményen, amely megmaradt róla… Ugyanazok a finom arcvonások, a zöld szem, a szeplõk… Csak bámulni vagyok képes.

- Üdvözlöm, Uram! A nevem Lord Wesley Melb… - mondja elhalóan, kezei remegve kapaszkodnak a zekéjében, látom hogy fél tõlem. Lehajtja a fejét, de állánál fogva felemelem ismét. Micsoda hasonlóság… Nahát, hiszen ez pompás! Az a nõstényördög idõ elõtt meghalt, kicsúszott a kezeim közül, de itt van helyette õ, aki az õ húsa és vére, pontosan úgy néz ki, és talán a lelke is tovább él benne. Amit én majd megtörök. Gonosz mosoly kanyarodik a számra, és a bosszú elégedettségének érzését ismerõs barátként üdvözölhetem. Melbourne a legértéktelenebb sarját, a legkisebbet adta nekem, cserébe az õsi családi földjeinek zálogjogáért. Így azt az ócska régi kastélyt és a kevés hozzá tartozó földet még magának tudhatja, de hamarosan azt is kénytelen lesz áron alul eladni, csupán elodázta a nyomorát, de nem úszta meg. Nem bizony.

- Nem csodálom, hogy Melbourne pont téged bocsájtott áruba – töröm meg a csendet mély hangommal. Elengedem az állát, de ismét lehajtja a fejét, ami feldühít és rádörrenek. - Nézz rám!

Ajkába harapva fogad szót. Alaposan végigmustrálom, ahogy a lovakat vagy tenyészállatokat szokás. Átlagos magasság, kissé vékonyabb a kelleténél, nyilvánvalóan nem szokott hozzá a rendszeres testmozgáshoz, talán még lovagolni sem képes rendesen.

- U-uram… megkérdezhetem, hogy… ki-kicsoda Ön?

A háta mögött állok, füléhez hajolok, és mielõtt megszólalnék, beszívom illatát. Pont erre számítottam, amikor megláttam. Kellemes tiszta illat, mint egy napfényes nyári rét.

- Lord Morgan Kent. Tudatlanságod azt sugalmazza, botor módon idegen hintóba szálltál, és életed bíztad olyan emberre, akinek még a nevét sem tudod? – dörmögöm komoran összehúzott szemöldökkel.

- Kent? – nyögi halkan.

- Nos? Rémlik valami? – Talán az apja, vagy a tönkretett bátyjai szájából hallott már rólam. Felém fordul, és egyenesen, tiszta tekintettel néz a szemembe. Látom, hogy tart tõlem, de legalább tesz rá erõfeszítéseket, hogy ne lássam rajta.

- A királyi udvarban, egy bálon… Azt hiszem ott láttam már Önt, György király mellett, de akkor máshogy… – ajkába harapva szakítja félbe a mondatot. Igen, máshogy néztem ki, ünnepi viseltben, összefogott hajjal és borosta nélkül szalonképesebb vagyok, mint jelen állapotomban. Most morcosan, álmosan, borostásan és vállaimon szétomló kócos hajammal, sötét egyszerû vászonnadrágomban és ingemben, felette sötét zekével nem ordít rólam a fõnemesi rangom, sem a kékvérem. Meghajtja udvariasan a fejét, amitõl meglepõdöm. – Örülök, hogy megismerhetem mylord. Tehát az Ön szolgálatában kell a továbbiakban idõznöm.

Bosszúsan kifújom a levegõt. Tagadhatatlanul jól nevelt, finom modorú fiatalember, pedig sokkal praktikusabb volna, ha valami faragatlan tuskó lenne, aki indokot szolgáltatna egy alapos verésre, vagy rossz bánásmódra. Így azonban csak komoran biccentek felé.

- Megtudhatom, mik a további teendõim?

Türelmetlenül legyintek válasz helyett, és hátratett kezekkel az ablakhoz sétálok. Az udvaron a lovászok épp a vendégem, Adam kancáját vezetik elõ, aki épp köszönés nélkül távozik. Pompás, amúgy is idõszerû volt, mielõtt én magam illetem talpammal a hátsóját, hogy távozásra buzdítsam. Tekintetem ismét a fiatalember felé fordítom.

- Azzal legalább tisztában vagy, hogy milyen minõségben leszel jelen a házamban a továbbiakban?

- Szolgálóként…

Felmordulok. Gondolhattam volna, hogy az apja semmit sem mond el neki, de ez azért már tényleg túlzás. Hunyorítva, komoran nézem az arcát, hazugságnak, hamisságnak nyomát sem látom.

- Huszonegy éves korodig én vagyok a kizárólagos gyámod. Nos igen, némileg úgy is tekinthetsz a tényre, mintha szolgáló lennél, de igazából nem nevezném annak. Én fogok rólad gondoskodni, a… magam módján – gonosz mosollyal mérem végig. – Persze az élet nem olyan egyszerû és szép, mint amit eddig láttál belõle. Azért cserébe, hogy fedél van a fejed felett, és étel a tányérodon, ugyanúgy meg kell küzdened, mint bárki másnak. Kapsz tõlem szállást és munkát.

- Köszönöm, mylord - mondja lesütött szemekkel.

- A lovászokkal közös szálláson fogsz lakni, a holmidat oda szállíttatom. Hol van? - Ujjával az ajtó melletti kis zsákra mutat. Egyszerû, foltozott, még csak köszönõviszonyban sincs az utazóbõröndökkel vagy bármilyen más poggyásszal. Elõször nem értem, de aztán felhúzom egyik szemöldököm. – Ez minden holmid?

- Igen, mylord… Ez minden.

- Ch. Rendben, akkor egy problémával kevesebb. – A torkomba felkúszó szánalmat lenyelem, és dühösen emlékeztetem magam, hogy kivel is állok szemben. Õ nem egy kedves, szimpatikus és jól nevelt elszegényedett nemesifjú, hanem egy ellenség, akit gyötörni maga a gyönyör. – Dolgoztál már valaha valamit?

- Segítettem a birtokunkon a ház körül.

Elé lépek, kezeim még mindig a hátam mögött, összekulcsolva.

- Mutasd a tenyered!

Alaposan megnézem, és valóban látom a fizikai munka halvány jeleit. Nem feltûnõen, nem olyan érdes a tenyere, mint egy parasztnak a kapától, vagy lovagnak a kardjától, de nem is asszonykezek ezek.

- A vidéki birtokaim egyikén fogjuk majd a nyarat tölteni, ott a disznópásztoroknak fogsz segíteni az ólok ganézásában, de idefent a kastély körül egyenlõre a lovászokkal együtt fogsz az istállóban dolgozni. Megértetted?

Élvezettel figyelem, ahogy elszörnyedve felnéz rám, szemei könnybe lábadnak. Ó igen, a bosszú édes íze… Mint a legjobb óbor.

- Igen, mylord… - suttogja. – Köszönöm a kegyességét.

- Kövess, megmutatom a szálláshelyed. – Persze ezt a feladatot rábízhatnám bármelyik szolgálóra, de én magam akarom látni az arcát, amikor meglátja a szobát, amelyet hat másik lovászfiúval kell megosztania. Bizonyára összeomlik majd, amikor a finom és elegáns környezete után egy durva ágy és bárdolatlan társaság, valamint lóistálló szag lesz az új élete. 

Azt hinnék, mélyebbre már nem süllyedhet egy nemesi család, minthogy a birtokaira kölcsönt kelljen felvenni, de mindenki téved. Akkor kerültünk igazán bajba, mikor a kölcsön is elfogyott és már az a szörnyû eshetõség is fennáll, hogy elveszíthetjük a birtokot. A fivéreimnek - és tudom, hogy titokban az apámnak is - megszakadna a szívük, ha elárvereznék a fejünk fölül azt az otthont, ahová oly sok emlék fûz minket.
A legidõsebb bátyám, Jeremy, azt mondta, hogy még az édesanyánk rendezte át a születésem elõtt, hogy minden olyan vidám legyen, mint amilyen õ akkor. Én soha nem ismertem õt, csak egy festményrõl tudom, hogy hogyan nézett ki, de attól még nekem is nagyon sokat jelent a Melbourne birtok.
Olyan gyorsan elúszott apám vagyona, hogy még a bátyáim taníttatását sem tudta tovább fizetni, de még az õ pénzük sem volt elég, mert mint megtudtuk, az anyagi helyzetük szintén rossz. Olyan, mintha valami szörnyû balszerencse súlytana minket, mert minden elromlott egyik napról a másikra. Jeremyt eltanácsolta az ügyvédi kamara, azzal vádolták, hogy erkölcstelen viselkedést folytatott egy ügyfelükkel, ami szigorúan tilos. Persze aki ismerné õt, az tudná, hogy nem tenne ilyet, de az öreg, fásult bírát nem lehetett meggyõzni. Camerontól hasonló indokkal megvonták az orvosi engedélyét, a három fiatalabb bátyámat pedig két hét alatt eltanácsolták az egyetemrõl, példátlan magaviselet miatt. Ez egyszerûen nem lehet igaz…
Az apám pedig… befektetett egy ígéretesnek tûnõ vállalkozásba, ami – a szerencsejátékokkal egyetemben – egy hónap alatt elvitte az összes vagyonát, ami nem volt kicsi. Érthetetlen számomra, hogy ez hogyan lehetséges, de borzasztó érzés látnom, hogy a büszke Lord Melbourne egyre inkább elveszíti az egészségét, szinte beleroskadt már annak a lehetõségébe, hogy elveszíti az egykori szeretett feleségével közös otthonukat és nem tud többé gondoskodni a fivéreimrõl.
Engem nem tart számon, mint a gyermekét, de nem haragszom ezért rá. Fáj, hogy nem szeret engem, de megértem õt, mert végül is miattam vesztette el a feleségét. Ha én nem lennék, akkor az anyám még élne.
Ezért is van az, hogy nem tiltakoztam igazán az ellen a szörnyû ötlet ellen, amivel szerinte kilábalhatnánk ebbõl a nyomorúságos állapotból. Azt vette a fejébe, hogy ha már itthon semmi hasznomat nem veszi megszabadul tõlem és még egy nagyobb összeg is a markába hullhat, amibõl ha mást nem is, de megmenti a családi birtokot. De elõre leszögezte, hogy még a bátyáimnak se mondjak semmit, mert úgy elver, hogy egy hónapig nem tudok majd fölkelni. A bátyáimnak azt mondja majd, hogy bentlakásos iskolába küldött, mert ha valódi okát közölné a távozásomnak, õk biztos nem hagynák, hogy ezt tegye velem.
Nem is tudom melyik a rosszabb eshetõség. Hogy mint egy rabszolgát, eladnak egy idegen embernek, vagy a borzasztó fájdalom, amit a verés okoz.
Nem akarom, és félek is hiszen így kevesebb leszek, mint egy szolga, ha nem veszi hasznomat akár meg is ölhet, de itthon sem maradhatok. Apám így is úgy is véghezviszi, amit eltervezett, neki mindegy hogy élek e vagy sem, és ha még pénzt is kap azért mert megszabadítják tõlem, aki már csak a látványával is fájdalmat okoz neki, örömmel ad túl rajtam.
A vacsorát már meg sem várva korán visszavonulok a szobám rejtekébe, fáradságra hivatkozva. Nem bírok most a tõlem megszokott módon viselkedni, mikor holnap reggel már nem leszek itt. Tegnap este kihallgattam, amint az apám egy inas-féle idõs férfival beszélgetett, akit az ura megbízott azzal, hogy… vegyen meg. Nem értem honnan tudhat errõl, hiszen apám csak a szerinte megfelelõ helyeken tette meg az ajánlatát, de miden esetre nem árulta el, ki is az-az úr. Remélem elégedett lesz a szolgálataimmal és nem lesz olyan, mint amilyen nemes úrról egyszer hallottam az egyik szolgálótól. Azt mondta az úr már azért megkorbácsoltatta, mert rossz ruhát készített ki neki reggelre, vagy azért, mert pár perccel korábban hozta a vacsoráját, mint várta.
Én akármilyen inasi feladatot el tudok végezni, sok könyvet olvastam amibõl szerencsére megtanultam és egy kicsit még fõzni is tudok. A lovakhoz jól értek és még azt is tudom, hogyan kell metszeni a rózsát. Remélem ez elég lesz és nem fognak megverni, mert ez az amitõl a legjobban félek. A fájdalomtól.
Apám csak egyszer vert meg, de az annyira rossz volt… nem bírtam megmozdulni sem, rettenetesen fájt. Soha többé nem akarom az érezni.
Kopogás szakít ki a gondolataimból és az ajtó felé nézve látom, hogy Jeremy jön be egy szomorkás mosollyal megajándékozva. Õ hét évvel idõsebb nálam, de mindig is törõdött velem, egy igazi testvér.
- Hoztam neked valamit. – mondja miközben leül mellém az ágyra.
- Mit? – tudja mennyire szeretek ajándékot kapni, és a kérdésemre még szélesebben elmosolyodik.
- Tessék!
Egy kis fekete bársonyszütyõt ad a kezembe, és kicsomagolva a kedvenc arany zsebóráját találom benne. – De hisz ez a tiéd! Nem adhatod nekem, ez…
- Az enyém, tehát azt teszek vele amit akarok. Jól jön ez még hidd el, legalább nem fogsz elkésni az órákról.
A szavaitól összeszorul a szívem és vissza kell fognom a könnyeimet. Õ szeret engem a legjobban és épp neki kell hazudnom, holott lehet, hogy soha többé nem láthatom. Attól függ, milyen lesz az, akihez kerülök. Belegondolva még borzalmasabb, hogy többé nem én döntök semmirõl hanem az, akinek a tulajdona leszek. Mi van ha egy cseppet sem lesz jó ember? Ha rosszul bánik a szolgáival?
- Hé, csak nem elkezdesz sírni egy ilyen apróság miatt! – mondja tettetett megrovó hangon, amire muszáj elmosolyodnom, még akkor is ha egy cseppet sem vagyok boldog. Kezével a hajamba borzol majd feláll és távozik.
Persze, hiszen õ sosem volt az az ember, aki szívesen nézi a könnyeket. Szeret, de végül is férfi, aki ügyvéd is.
Megsimogatom a szépen díszített kis órát, aminek a fedelén a családi címerünk van, a hátoldalán pedig egy szépen kidolgozott hajó díszeleg. Nagyon szép…
Visszateszem a kis szütyõbe, majd lassan elkezdek összepakolni néhány dolgot. A legfontosabbakat mindenképpen magammal viszem: az órát, anyám medálját amiben benne van apró kis fejtett kép róla, egy lovakról szóló könyv, amit még Cameron hozott nekem Franciaországból. Összeszedek még egy rakás ruhát, tisztálkodási eszközöket, mert végül is nem mondták, hogy mit kell vinnem.

***

Arra ébredek, hogy valaki rángatja a vállamat. Ijedten felpislogok és apám komor, megvetõ tekintetével találom szemben magam, az arcát csupán egy gyertya fénye világítja meg.
- Gyerünk, szedd össze a holmidat, lent vár a kocsi!
Minden köszönés nélkül távozik, nekem pedig megremegnek az ajkaim, de próbálom tartani magam. Az este nem akartam elaludni, hogy minél késõbb jöjjön el ez a pillanat, ezrét is vagyok ruhában és ezért aludtam el az ablakban. Most pedig már mennem is kell.
Gyorsan megtisztálkodom, majd remegve fésülöm meg a hajam, de végül így is úgy is mennem kell. Megfogom a nehéz utazó táskát és levonszolom  lépcsõn a hallban pedig már elveszi a kocsis és bedobja kopottas hintóba.
Apám még csak itt sincs, a fivéreim pedig még alszanak.
- Mi lesz már uraság, nem érek rá holnapig! – kiált rám rekedtes hangján a kocsit, mire megrezzenve szállok be és próbálok nem sírni, egy-egy kósza könnycsepp azonban mégis utat talál magának.

Nem tudom meddig utaztunk, de mire letérünk a forgalmas londoni útról már pirkad. Az ég narancssárgás, rózsaszínes fényekben játszik, ahogy a nap elõbújik, de most ez a látvány sem tud jobb kedvre deríteni. A kezeimet tördelve, feszülten ülök a kényelmetlenül zötykölõdõ hintóban, mert ahogy egyre messzebb haladunk a vidéki úton úgy válik egyre kietlenebbé minden, mígnem egy nagy dombon áthajtva meglátom az úti célunkat.
Egy hatalmas kastély áll a völgyben, a hozzá tartozó területet pedig kõfallal kerítették körbe. Több száz évesnek tûnõ fák árnyékolják be az amúgy is sötét falait még vészjóslóbbá téve ezzel a kinézetét. Ezen a birtokom még sosem jártam, nem is hallottam róla, így fogalmam sincs, ki élhet itt, de az épületet tekintve biztos egy vagyonos nemes.
A nagy kapuk mellett két õr szobrozik, akik rögtön beengednek minket, majd visszazárják az erõs vaskaput.
A csikorgó hangtól a hideg is kiráz, hát még mikor meglátom a kastélyt egészen közelrõl. Már attól megborzongok, ha csak ránézek, és mostantól itt kell élnem.
- Jöjjön utánam!
A hangra ugrok egyet, észre sem vettem, hogy megjelent az inas! – I-igen…
Belépünk a nagy fából készült ajtón és egy hatalmas hallba érünk, ahol minden tökéletesen rendben van, már ránézésre is drága, fényûzõ bútorok, bársonyfüggönyök díszítik.
Követem az inast, a folyosók sokaságán, ahol portrék függenek a falakon, nyilván az elõdök képeivel. Egy nyitott ajtó elõtt áll meg és befelé mutat.
- Maradjon itt, kérem, szólok az Úrnak, hogy megérkezett!
- Bocsánat… - visszafordul - … megmondaná, kérem, hogy ki ennek a várnak az ura?
- Majd az úr elmondja, ha óhajtja, most ha megbocsájt…
Ezzel távozik, én pedig lassan körülnézve besétálok a nyitott szobába. Ez is szépen berendezett, de a mi otthonunkkal ellentétben itt minden olyan… férfias. Nincsenek tájképek a falakon, se hímzett párnák, vagy terítõk, se vázák, sem apró állatos szobrocskák.
Ezek szerint nincs úrnõje a kastélynak?
Lassú léptek közeledtére leszek figyelmes, majd mikor már itt hallom a szobában abbamaradnak. Lehet, hogy butaság, de nem merek megfordulni, szinte meg sem moccanok, csak a kezeimet tördelem.
Újra meghallom a lépéseket ahogy felém közelednek, mire még jobban megfeszülök, de nem történik semmi. Hallom, hogy megkerül, de csak akkor merek végül felnézni, mikor már a cipõjét látom magam elõtt. Összeszedve magam felemelem a fejem… majd elkerekedett szemekkel nézek még feljebb.
Egy nagyon magas férfi… azt hiszem én pont a válláig érhetek, de ami igazán rémisztõ az az arca. Mintha egy kõszobor lenne, rezzenéstelen, hûvös, mint a márvány ráadásul egyre csak bámul rám. A szemei kékek, de azok is olyanok, mintha egy szobor tekintene rám, teljesen kifejezéstelenek.
- Üdvözlöm, Uram! A nevem Lord Wesley Melb… - a hangom fokozatosan elhalkul, majd elhal, mikor egyáltalán semmit nem reagál a szavaimra. Zavartan lehajtom a fejem és feszülten állok elõtte, de akkor dermedek csak meg igazán, mikor érintést érzek az államon.
Feljebb biccenti a fejem és a szemeimbe néz, és egy furcsa mosolyféle jelenik meg az ajkain, amitõl legszívesebben elrejtõznék. Olyan… megvetõ és gúnyos.
- Nem csodálom, hogy Melbourne pont téged bocsájtott áruba!
A hangja mély és férfias, de ebbõl is a mosolyához hasonló megvetés sugárzik. Nem értem miért, hiszen még csak nem is ismer.
Elengedi az államat, ezért azonnal lehajtanám a fejem, de a vérfagyasztó hangjától megakadok a mozdulat közben.
- Nézz rám!
Dühöt látok a szemeiben és a félelemtõl az alsó ajkamba harapok, hogy elfojtsam a sírás kényszerét, pedig még alig pár perce vagyok itt. Nagyon félelmetes, ráadásul nem értem miért ilyen haragos. Talán valaki feldühítette mielõtt ide jött volna…
Körbesétál engem, mint valami eladó portékát, bár… valójában az vagyok nem?
Mikor oldalra fordul, akkor tûnik fel, hogy milyen hosszú a haja. Még nem is láttam ilyet senkinél, mert mostanság az összes fõúr rövidre vágatja. Érdekes és furcsa látvány.
- U-uram… megkérdezhetem, hogy… ki-kicsoda Ön? – teszem fel a jelenleg foglalkoztató kérdést.
Valahol a hátamnál megtorpan és már bánom is, hogy megkérdeztem, mert ha épp mérges valószínûleg nem tûri a kérdezõsködést, ha már azt sem viselte el, hogy nem rá néztem…