|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2020. 09. 01. 10:33:28 | #35790 |
 Karakter: Ray Winter
Megjegyzés: (Pillangómnak)
Unatkozom. Ki gondolta volna, hogy Andyt mégis kiengedik, mert az ügyvédének sikerül bebizonyítania, hogy a srác csak önvédelemből szúrta hátba tizenhétszer a nagybátyját. Így sajnos csak három hónapot töltött itt, de miután tegnap óta már sajnos szabadlábon van, így nem sok esély van arra, hogy újra látom. Hiányozni fog. Az eddigi szeretőim közül ő bírta a legjobban, hogy nemcsak vele fekszem össze, hanem másokkal is. Persze, ígérte, hogy majd meglátogat, meg ír, de mindketten tudtuk, hogy ezek hamis ígéretek, üres szavak. A múlt heti balhé óta csend van. Ketten meghaltak, de ez van, amikor valaki megkérdőjelezi a döntéseimet. Pláne, hogy az életemre akar törni. Most két jó emberem is magánzárkában van. Engem csak azért nem csuktak oda, mert nem voltam ott, az őrök meg nem tudtak rám varrni semmit. Ráadásul nem volt szükség rá, hogy beavatkozzam, az erőszak nem az én kenyerem. Erre vannak az embereim.
Az étkezőben vagyok, várom, hogy fürdeni mehessek. Sosem sietem el, minek? Várok addig, míg egyedül lehetek, mire mindenki kikotródik onnan. Nekem ennyi jár, és az őrök sem izélgetnek. Kényelmesen elnyúlok az egyik hosszú padon, és már éppen légzongorázni kezdenék, amikor valaki megáll előttem. Ilyenkor mindenki jöhet-mehet, csak az őrök vannak a helyükön. Innen úgysem lehet kijutni észrevétlenül. De én nem is akarok.
- Ray! - szólal meg az illető, mire lustán felnézek. Marcus az, a lilára festett hajáról megismerem. Hűséges, vagy legalábbis annyira fosik tőlem, hogy ne próbáljon meg elárulni. A kettő végül is ugyanaz.
- Mit akarsz? - kérdem morogva, és az oldalamra fordulok. Nem jön be. - Na, lökjed már, miért zavartál meg?
- Új fiú – mondja, mire kíváncsian felülök –, de… - Marcus egyik lábáról a másikra áll. Nem tetszik ez nekem. - Az a helyzet, hogy… szóval…
- Még ma kibököd, vagy kell egy kis biztatás? - kérdem összehúzva a szemem. A srác riadtan emeli fel a kezét. Nem több huszonegynél, fél éve helyezték ide, miután elkapták drogterjesztésért. Húsz évet kapott.
- Vörös Matt… szóval… üzletel vele… - böki ki idegesen. - Pár pasi a mosdóban éppen… papás-mamást játszik a sráccal. Gondoltam szólok.
- Bongyorka? - kérdem, és az öklömmel az asztalra vágok. A teremben levő pár rab összerezzen, az őrök is az övükhöz kapnak, de nem csinálnak semmit. - Szóval még nem tanult a múltkoriból?! - sziszegem a fogaim közül és talpra állok. - Vezess oda!
Marcus engedelmesen bólint, és elindulunk. Mindenki tudja, hogy a friss húsokat először nekem mutatják meg, én döntöm el, mi lesz velük. Matt megint megpróbál kijátszani, veszélyeztetve a rangomat és a tekintélyemet ezzel a lépéssel. A múltkor már figyelmeztettem, de úgy tűnik, az nem volt elég. Bongyorkával majd később számolok, előbb szeretném látni a fiúcskát, akit eladott isten tudja kiknek. Remélem, nem egy másik körletből valók a vevők, mert akkor elég nehéz dolgom lesz.
~*~
Alapvetően nem vagyok egy ideges típus, de ha valaki a helyemre pályázik, azt nem tűröm. Nem kevés energiámba került megszerezni a jelenlegi helyemet még úgy sem, hogy az öreg Joe papa engem jelölt ki az utódjának. Bizonyítanom kellett, és sokan a régiek közül nem igazán akarták betartani a szabályokat.
A mosdóba érve, mikor belépek, hirtelen megfagy a levegő. Aki még zuhanyzik, és észrevesz, egyből igyekszik eltakarodni. De a leghátsó fülkéből fojtott nyöszörgés, sírás és könyörgés hangja árad felém röhögéssel és élvezettel teli nyögésekkel keveredve. Marcus az ajtón kívül marad, van annyi esze, hogy ne akarjon belekeveredni. Nem éppen a testi erejéről híres, így inkább futárnak szoktam alkalmazni. Arra kiváló.
- Oké, fiúk, vége a bulinak! - szólalok meg elég hangosan ahhoz, hogy hallják.
A négy fickó felém fordul, és látom, hogy mikor realizálják, hogy ki vagyok, a tekintetük elkerekedik, és hárman egyből az ajtó felé kezdenek sasszézni. Az én embereim. Vajon mit adtak Bongyorkának, amiért az felkínálta nekik az új fiút? A fülkéhez lépek, ahol az utolsó tag, a kopaszra borotvált, izmos Isaac éppen akkor húzza ki magát valakiből. Rám néz, és riadtan hátrálni kezd.
- Ray… én… - kezdené, de az öklöm már lendül is, és pont az orrát találja el, amely recsegve törik darabokra.
Isaac nyöszörögve fogja az orrát, amelyből szinte sugárban jön a vér.
- Legközelebb a farkad vágom le, ha még egyszer ilyet művelsz az engedélyem nélkül, megértetted?! – lépek közelebb hozzá, elérve, hogy a szemközti fülkéig hátráljon. A hangom halk, de határozott, pedig fel sem emelem. Bárki azt hihetné, hogy csevegünk. Isaac csak bólint. - Na, kotródj, és mondd meg Mattnek, hogy ő sem fogja megúszni kevesebbel!
Isaac bólogat, majd elkotródik, én pedig a még mindig sírva nyöszörgő, immáron földön kuporgó fiúhoz lépek. Pár pillanatig gondolkodom, majd úgy döntök, hogy előveszem a kedves, együtt érző és figyelmes énemet. Ez be szokott válni, mert ha a srác megtetszik, könnyebb lesz magamba bolondítani, ha azt hiszi, nem fogom bántani.
- Hé! Ne bőgj már! - guggolok le mellé. - Már elmentek, abbahagyhatod a sírást, az egerek éppen eleget ittak.
Remegve néz rám, én pedig elámulok, hogy tényleg milyen szép. Gyönyörű, kék szemei vannak, amik egyből magára vonják az ember pillantását. Olyan világoskékek, hogy egy pillanatra úgy tűnik, a srác vak, de persze tudom, hogy nem. A vakokat és egyéb fogyatékkal élőket nem rakják ide. A bőre hibátlan, fehér színű, a haja hosszú és világosbarna. A termete nem túl magas és nem is izmos. Basszus, ha nem pasi lenne, nőnek nézném. Tényleg szép, megértem, hogy Bongyorka miért bocsátotta áruba. Végigsiklatom rajta a tekintetem, és a derekán megpillantok egy pillangót ábrázoló tetoválást.
- Te… te is… azt… akarod? - kérdi remegve. Enyhe akcentusa van, talán francia.
- Akkor nem itt guggolnék melletted, szépségem – mosolyodom el, majd felállva a kezem nyújtom. - Na, gyere! Nem kell félned, nem harapok. - Legalábbis egyelőre még nem, teszem hozzá gondolatban.
- Köszönöm! - suttogja, miközben a kezét a kezembe helyezi. Vékony, finom ujjai vannak, a bőre puha és rugalmas. Segítek neki felállni.
- Ne köszönd! Itt farkastörvények uralkodnak. Vagy megtanulod megvédeni magad, vagy minden este valaki kurvája leszel, amíg bele nem őrülsz, vagy valami rosszabb történik veled – magyarázom egyszerűen. - Ez itt így megy. Egyébként, a nevem Ray. Ray Winter – mutatkozom be. - És te ki vagy, hercegnő? - vigyorodom el, megnyomva az utolsó szót.
- Thierry Papillon – mondja zavartan, majd elengedi a kezem és pár lépést hátrál.
- Nos, üdv a Pokolban, kicsi Pillangó – hajolok meg. - Csak meg ne égesd a szárnyaidat!
Értetlenül néz rám, olyan ártatlanul, hogy már most tudom, könnyű dolgom lesz vele. Kissé még sajnálom is, de ha eljátszom neki a segítőkész tagot, aki hajlandó őt tanítani és megvédeni, akkor legalább egy ideig én is jól fogok szórakozni. Ráadásul, ez megint egy övön aluli lesz Vörös Mattnek is, hogy legközelebb ne nyúljon ahhoz, ami az enyém.
Szerkesztve Andro által @ 2020. 09. 01. 16:15:30
|
| Rauko | 2020. 08. 28. 15:55:20 | #35786 |
Karakter: Thierry Papillon
Megjegyzés: (Andro)
Sejthettem volna. Tulajdonképpen már akkor biztos kellett volna lennem abban, hogy ez lesz, amikor Ivan hazament. De mit tehettem volna?! Hogyan ne segítettem volna, amikor az anyukája súlyos beteg? Nem tehetem meg, hogy önző legyek. Az ügyvéd, akit kirendeltek nekem, könyörgött, hogy valljak Ivan ellen, akkor legalább enyhítenének a büntetésemen. Még azzal is próbálkozott, hogy elmebetegnek állított be engem, de a tárgyalás közben letagadtam. Az ítélethirdetésre már el sem jött. Épp ezért, amikor elmondta, hogy milyen bent egy olyan élete, mint amilyen én vagyok, nem voltam hajlandó hinni neki.
A rabszállítóban még nem is volt baj. Senki nem figyelt rám kifejezetten, egyedül ültem, a kezeim és a lábaim is bilincsben, ezek pedig egy lánccal voltak összekötve, és csak akkor tulajdonítottak nekem komolyabb jelentőséget, amikor a buszból elindultunk a börtönbe. Illetlen dolgokat ordítottak nekem, de nem tudtak odajönni, így nem zavart a dolog. Azt vártam, hogy le fogják vágni a hajam, de ez szerencsére nem történt meg, nem volt semmi gond. Egy zöld dobozba pakolták a holmimat, a kezembe adtak egy narancsszínű kezeslábast, majd bevezényeltek egy szobába. Ott volt orvosi vizsgálat és át is öltözhettünk. Férfi volt a doktor, de már idősebb, nem is szentelt senkinek sem túl sok időt. Hozzám sem szólt, csak amennyit mindenképp muszáj volt, hogy toljam le a nadrágom és hajoljak előre.
- Téged itt ki fognak csinálni, kicsi fiú – sóhajtott az egyik őr, mikor már átöltözve kísért a cellám felé.
- Ugyan miért tennék? – kérdezem. – Nem fognak bántani, ha én sem bántom őket. – Már itt sejthettem volna.
- Hát akkor remélem, legalább szenvedni nem fogsz sokat – jegyzi meg, majd látványosan nem szólt többet, én pedig csak mentem utána. Egy idő után folytatta. – Egyelőre ideiglenes cellába kerülsz. A későbbiekben ez változhat, csak volt egy kis balhé idebent és többen is magánzárkában vannak.
- Remélem, senkinek nem esett komoly baja – mondom halkan.
- Csak két embert késeltek halálra, azon kívül mindenki jól van. – Megrántotta a vállát, engem pedig itt csapott először fejbe a felismerés. Ez egy másik világ.
A következő felismerésre kicsit várni kellett. Alig fél órát. A cellatársam láthatóan kedves volt. Vörös, göndör hajú, szeplős, magas, nem olyan izmos. Kicsit sunyi arccal nézett végig rajtam, aztán beszélgetni kezdtünk, és eloszlatta a kétségeimet: kedves ember! Ez egészen addig tartott, amíg el nem mentünk zuhanyozni.
Itt tartunk most.
Meztelen vagyok, mert hát zuhanyozni készültem, és már leöltöztem, miután az egész elkezdődött. A karomat egy hatalmas, kopasz pasi fogja le, előttem pedig láthatóan üzletelés zajlik.
- A tiétek, de akkor kérem a cuccot – mondja a cellatársam egy férfinek, aki hasonló testalkatú és külsejű, mint aki lefog engem.
- Mi a fene folyik itt?! Engedjetek el! – kiabálok rájuk, de mintha nem is hallanának.
- Annyi, amennyit ígértem. Cserébe az áru is tökéletes – pillant rám az idegen pasas, és végignyalja a száját.
- Nekem mindegy, csak ha megölitek, legyen baleset – rántja meg a vállát a cellatársam, majd kisétál, hiába ordítok utána.
- Nos, kicsikém, azt hiszem, meg kellene ismerkednünk…
Percekkel később már csak arra volt erőm, hogy döbbenten könnyezzek, ahogy egy férfi szinte tágítás nélkül belém lökte magát. A percek órák lettek, és abban bíztam, hogy csak ő akarja, de ahogy körbenéztem, legalább négyen álltak még mellette, amik láthatóan készültek arra, hogy ők is ezt tegyék velem. A legborzalmasabb mégis az volt, hogy a többi rab itt zuhanyozott mellettünk. De ránk sem néztek, csak kimentek, miután a dolgukat elvégezték. Én pedig lassan kezdem elhinni, amit eddig mondott mindenki.
Nekem itt végem.
|
| Geneviev | 2012. 12. 24. 00:01:42 | #24561 |
Karakter: Mason Tequel
Megjegyzés: ~ Unokámnak
Börtön. Egy normális, békés, bűntől relatíve mentes ember erről a szóról arra az intézményre asszociál, ahová a társadalom élősködőit, gonosztevőit és erőszakoskodóit dugják, megtisztítva ezzel szomszédságainkat. Vagy legalábbis megpróbálva ezzel megtisztítani züllött társadalmunkat. Ez pedig mind szép, és jó lenne, kár, hogy én viszont arra a kegyetlen, és szörnyű helyre gondolok a börtön szó alatt, ahová ártatlanul bedugtak, mondván, hogy megöltem a feleségem szeretőjét.
A bíróságon még sem hallgatták, egy vicc volt a tárgyalásom, hiszen csak egyetlen egy tanú volt a feleségemen kívül, mégpedig a szomszédunk, aki, mióta csak mellé költöztünk, azóta rühell engem, mert nekem összejött egy jól működő, rendes család, neki még tizedjére sem, pedig szorgosan munkálkodott a dolgon. Gondolom, milyen kaján örömmel vehetett részt a családi életem szétzihálásában…
Igazából a tárgyalásomnak nevezett bolondok gyülekezetéről nem sokra emlékszem, leginkább drága jó édesanyám kétségbeesett sírására, apám megtört hangjára, ahogy biztosított, hogy ki fog engem hozni a börtönből, kerüljék bármibe, illetve Seri szemeire. Szeretett feleségem megvetéstől terhes, vádló, számító szemeire… Nem gondoltam volna, hogy ennyire utál. Tulajdonképpen mindig is azt hittem, hogy ő is ugyanannyira szeret, mint amennyire én őt, hiszen mikor megismerkedtünk, a szemei boldogan ragyogtak rám, és szerelemtől csillogtak. Hát, úgy tűnik, ez enyhén szólva nem igaz. Aki börtönbe küld a szeretője meggyilkolásáért… az sohasem szeretett. Már akkor is játszott volna csak velem? De hát akkor miért szült nekem egy ilyen tökéletes kislányt? Miért jött feleségül hozzám? Miért játszotta el, hogy szeret engem?
Ezek a kérdések, mióta bekerültem ide, egyre csak a fejemben keringenek, de választ nem találok rájuk. Hogy is találhatnék, ha egyszer nem tudok beszélni azzal az egyetlen emberrel, aki tudna rá válaszolni? A feleségemről, mióta megvolt a tárgyalás, azon kívül, hogy az ügyvédével elküldte nekem a válási papírokat, semmit nem tudok. Három napja kaptam meg a papírokat, de még nem írtam alá őket. Tudom, hogy alá kellene írnom őket, hiszen hogy lehetne feleségemnek szólítani azt az asszonyt, aki így elbánt velem, de… Félek.
Félek, hogy mit érhet el a kislányomnál. Jól tudom, hogy így, hogy börtönbe kerültem, nem kaphatom meg Emma felügyeleti jogát, hanem ő fogja megkapni. Ez az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy végleg elváljak ettől a perszónától.
Perszóna, igen… Már nem is érdekel Seri, hiszen az itt töltött idő alatt rájöttem, hogy már én sem szerelemmel szeretem őt, de nem tehetek róla, egy kicsit szeretem még mindig. Nem tudtam kiábrándulni belőle, de ő maga már nem érdekel, sem, mint nő, sem, mint feleség, és sem, mint anya. Engem egyedül szegény kicsikém érdekel, aki az egészből mit sem ért, és át kell élnie az apja elvesztését. Egyetlen egy dologban reménykedek. Heh, a szabadulásomban? Még mit nem… abban, mióta bekerültem ide, és találkoztam a többi elítélttel, nem reménykedek. Egyedül abban, hogy Seri nem fogja ellenem nevelni az én drága Emmámat. Nem akarom, hogy egy lelkiismeretlen gyilkosként gondoljon apjára.
Az élet itt, a börtönben egyhangú, de mégsem mondható unalmasnak, hiszen mindig történik valami. Itt létem alatt két megerőszakolásnak voltam szemtanúja, illetve egy szökési kísérletnek, és egy gyilkosságnak is. Ezekre leginkább gondolni sem akarok. Úgy érzem, ezalatt az egy hét alatt többet öregedtem, mint egész életem során… A szokásos minden éjszaka folytatott szexszelésről nem is beszélve. Heh, még csak egy hete vagyok itt, és már azt mondom, hogy szokásos…
Szerencsére, én eddig kimaradtam mindebből. Bár mind izomkolosszus, mind nyüzüge srác környékezett már meg engem, a többi fajtáról nem is beszélve, nehezen, de sikerült lekoptatnom őket. Egyedül az egyiket kellett ököllel lebeszélnem magamról és becses, szűz hátsómról, de szerencsére azt az őrök nem vettek észre, különben kerülhettem volna a sötétzárkába, ahová az ember egész börtönben eltöltött élete alatt nem vágyik, nem hogy már az első héten. No, meg a következő, hivatalos tárgyaláson sem mutatna túl jól egy verekedés…
Heh, az első megkörnyékezésemet viszont észrevették az őrök, de még jó, hogy. Ha nem avatkoztak volna közbe, az ide érkezésem második órájában, akkor egy… mi is? ja, igen, egy „nyuszi” erőszakolt volna még engem, annyira ledöbbentem. Persze, mint mindenki, én is hallottam, hogy a börtönben az ember ne hajoljon le a szappanért, de azért nem gondoltam volna, hogy velem ez megtörténhet. Persze… azt sem gondoltam volna, hogy pont engem tartoztatnak le gyilkosságért.
Oké. Érdekelnek a férfiak, na és? Attól még nem fogok lefeküdni se aktív, se passzív félként eggyel, csak ha esetleg nagyon-nagyon-nagyon rászorulnék pár év múlva, de addig egyáltalán nem akarok. Lehet, hogy ezen a helyen nem épp a legjobb, de nekem elveim vannak, amik közé beletartozik az is, hogy érzelemmentesen szex TILOS. Pláne férfival…
- Tequel, nyomás, itt az ügyvéded – ragad ki gondolataim közül az egyik őr hangja. Gyorsan elnyomom a körmömig égett dohányt, és egy nagyot nyújtózkodva kisétálok a cellából, hogy aztán az őr elé érve hagyjam, hogy bilincset rakjanak a kezemre. Nem igazán érzek semmit azzal kapcsolatban, hogy itt van egy ügyvéd, hiszen úgysem fog semmit sem tenni annak érdekében, hogy kijuthassak innen. Talán egy keveset ki tud eszközölni, hogy az eddig valószínűnek tűnő nyolcvan évből „csak” hatvan legyen, de mit érek én azzal, ha kilencven évesen kikerülök innen? Emma addigra már rég nagymama korba lép, és a dédunokáim mit sem fognak tudni rólam, hiszen egy börtöntöltelékről sosem beszélnek szívesen.
- Rajtad tartjuk a szemünk, szóval ne is próbálkozz semmivel! – mondja a másik őr, aki engem kísér. Halkan fölhorkantok, hiszen hogy is próbálkoznék én bármivel is, de úgy gondolom, ők félre értelmezték „megszólalásomat”, mivel egy akkorát taszítanak rajtam, hogy majd’ elvesztem az egyensúlyom. – Egy rossz mozdulat, és neked véged! – fenyegetnek, amit nem nagyon értek. Ennyire félelmetes lennék, vagy az ügyvédem ilyen népszerű? Vagy csak előítéletesek, és nem kedvelik a mexikóiakat…
Egyik jobb opció, mint a másik…
Nyílik az ajtó, az őrök, mintha az előbb meg sem szólaltak volna, nem is löktek volna föl, olyan jó kisfiúként segítenek a bekísérésemben. Csak az a kár, hogy tudok még menni, nem kell a segítség. Egy pillanatig észre sem veszem, hogy van valaki bent a szobában, de aztán azén csodálkozom el, hogy nem vehettem észre azt az alakot, aki itt bent van.
Ő lenne az ügyvédem? De hát… ő… khm… szóval, nem éppen olyan, mint amilyen ügyvédre számítottam volna. Az őrök fenyegetése alapján előbb gondoltam volna, hogy az ügyvédem egy hölgy, és ezen tényező miatt féltik tőlem, de arra, hogy egy ilyen fiatal, és… nincs más szó rá: gyönyörű fiú legyen az ügyvédem… hát, erre biztos, nem számítottam.
Rég volt, hogy ennyire megbámuljak valakit, főleg, egy férfit, hiszen mióta Serit feleségül vettem, senkin nem akadt meg a tekintetem, legyen az akár férfi, akár nő, de úgy érzem, őt bármikor megnéztem volna. Még a Seri iránt érzett lángoló szerelmem közben is. Nem tudom, mennyi ideig nézem, próbálom kissé visszafogni magam, hogy ne vegye észre, hogy mit gondolok róla, de bárhogy is forgatom el a fejemet, gyermekien édes arca, és főleg gyönyörű, kék szemei a retinámba égtek. A francba, hogy a gyengéim a szép szemek!
Seri is a tekintetével varázsolt el… és mi lett belőle. De ez már mindegy.
- Üdvözlöm, Mr. Tequel – lép hozzám határozottan. Meglepő, hogy amilyen édes arca van, annyira határozott is. – A nevem Jason Williams, a szülei engem kértek fel az ön jogi képviseletére. Persze csak ha ön is beleegyezik – anyámék? Rendben… Ha ők úgy gondolják, hogy talán ő tudna nekem segíteni, akkor a kedvükért beleegyezem.
Mondjuk, ha nem ők kérték volna föl, akkor is beleegyeztem volna, hiszen veszítenivalóm nincs, úgysem reménykedek, hogy innen kiszabadulok, hiszen Seri nem éppen az a nő, aki… de nem akarok erre gondolni. Hogy ő egy gyilkos lenne. Nem tudom róla elhinni, de… ki más tehette? De inkább hagyjuk, nem akarom gyanúsítani a feleségemet, és kicsikém anyját.
Ügyvédem kinyújtott kezét szerencsére engedélyezik láncaim, hogy megfogjam, és kicsit megszorítom. Furcsa, hogy nem olyan, mint egy női kéz, de mégis, hasonlít rá. Nem éppen olyan a tapintása, mint az itt levő férfinak nevezett állatok kezéé, legyen az akár nyuszi, vagy egy böhöm nagy barom. Sokkal finomabb, lágyabb, és bár csak egy hete vagyok itt, kifejezetten hiányzott már egy ilyen kedves érintés.
Kedves érintés? Na jó, asszem, kezdek belebolondulni az itt létbe. Inkább gyorsan el is engedem ügyvéd uraságom kezét, bár tenyerem bizsereg, hogy hadd fogjam még tovább.
- Mason Tequel – mutatkozom be. – Természetesen beleegyezem, akiben a szüleim megbíznak, abban én is megbízom – biccentek, és tényleg szeretnék benne hinni, hogy ki fogok innen kerülni még fiatal koromban.
- Köszönöm. Nos, Mr. Tequel – kezdi az összefűzött ujjai felett átnézve, miután leültünk. –, az ügy, amibe belekeveredett, nem túl szép. Én mindenesetre azon leszek, hogy tisztázhassuk önt minden vád alól, és szabad emberként távozhasson. Ezért mindent meg fogok tenni, ezt megígérem – mondja, és meglepő módon el is hiszem. Túlságosan bizalomgerjesztőnek és szavahihetőnek tűnik ahhoz, hogy ne higgyek el neki bármit, amit ő mond.
- Köszönöm.
- Ahhoz viszont, hogy mindent megtehessek az ön felmentése érdekében, tudnom kell az ügyről mindent, a legutolsó apró részletig elmenően. A szüleivel sokat beszélgettünk, de még mielőtt megbeszélnénk, ők mit mondtak, szeretném hallani a történetet elejétől a végéig öntől is, Mr. Tequel. Rendben? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.
Kicsit hátrébb dőlök a kényelmetlen széken, és nagyot sóhajtva biccentek. Nem szívesen emlékszem vissza arra a napra, mikor kiderült, hogy az én tökéletes feleségem nem is olyan tökéletes, mint amilyennek én hittem. De persze, ha muszáj, akkor muszáj.
- Rendben. Mikor a kislányom öt éves lett, én elvittem egy étterembe. Seri is jött volna velünk, de fájt a feje, ezért mégsem jött el. Heh… - nevetem el magam kissé keserűen. – dehogy fájt. Kicsit korábban értünk haza, mint ahogy terveztük, mert Emma túl sokat evett, és rosszul lett. Hát, nem kellett volna hazamenni, ugyanis miután lefektettem Emmát aludni, a szobámban észrevettem, hogy egy idegen férfi volt ott. Vagyis… nem azt, hogy volt, mert akkor még ott volt, csak elbújt – javítom ki magam. – Ezt elnéztem Serinek, mert szerettem, bár nagyon nagyot csalódtam benne és nem tettem ellene semmit. Azután nem is vettem észre, hogy megcsalt volna, de maga a tény miatt, hogy képes volt megtenni, kiszerettem belőle, de azért ezt nem gondoltam volna róla. A férfivel soha nem is találkoztam, így eléggé meglepődtem, mikor letartóztattak, hogy meghalt Seri szeretője, és ráadásul én öltem meg. Hát, ez lenne a történet, bocsánat, ha esetleg kicsit több infót mondtam, mint ami kellett volna – mondom kicsit zavartan, és öntudatlanul is megvakarom a tarkómat. Végre valaki, akinek rendesen elmondhatom a történetemet, nem pedig csak „igen, de…” válaszokat adhatok, és hát ez nem éppen a természetes közegem, hogy határozott tudjak lenni.
- Dehogy, nem túl sok az információ – mosolyogja. Természetellenesen nagyot dobban a szívem erre a mosolyra, amitől kicsit megijedek. Nem éppen a legjobb dolog itt, a börtönben beleesni az ember védőügyvédébe, aki ráadásul férfi, így inkább ezentúl próbálom kerülni azt, hogy ránézzek az arcára. Hogy lehet valakinek ilyen baba arca férfi létére?!
- Akkor jó. Szóval… ugye ki tud juttatni a börtönből, igaz? – kérdezem reménykedve, pedig megfogadtam, hogy nem fogok reménykedni, hiszen bármi megtörténhet. Akár az is, hogy igazából Seri fogadta föl őt, bár egyrészt nem nézném ki belőle, hogy hazudna, másrészt nem is tudnám, miért lenne az jó Serinek.
- Természetesen. Mr. Tequel, nem is tudom, hogyan ítélhették el, de föl fogják menteni, ezt megígérhetem – nyugtat meg szavaival. – Kezdeményezek egy új tárgyalást, addig is, kérem, bírja ki – mondja. Elkövetem azt a hibát, hogy kedves szavaira a szemeibe nézek, és kicsit ismét elkábulok, de aztán gyorsan eltekintek, és bólintok. Nem szeretném, ha hülyének nézne.
- Köszönöm.
Ezután már nem beszélünk az elköszönésen kívül semmit, mert jön az őröm, hogy lejárt az időnk, és elvezet, vissza a cellámba. Nem éppen a legjobb hely, de legalább a cellatársam békén hagy, csak néha szoktunk sakkozni, amikor nincs jobb dolga. Nekem amúgy sincs jobb dolgom, ha éppen ki lehet menni a cellából, olyankor a könyvtárba megyek, művelődni, viszont mikor be vagyunk zárva, ő tud cigit tekerni, én viszont inkább a gyárilag tekertet preferálom, amiben nincsen semmilyen plusz adalékanyag. Annyira azért nem mérgezném a szervezetemet, elég csak a nikotin.
---*---*---*---
- Héj, mi a pálya? – kérdezi cellatársam egyik „barátja”, ahogyan hozzánk csapódik az udvaron. Kivételesen több időre kijöhetünk az udvarra, és meglepő módon együtt tesszük. A héten csak egyetlen egyszer volt ilyen alkalom, mikor börtönbe kerültem, és bemutatta a börtönt, és az itteni életét. Meglepően normális fickó, és nem is gyilkossággal, csak adócsalással került be.
- Semmi – morogja Swen, a cellatársam, én pedig egyetértően mormogok. Ettől a sráctól viszont néha frászt kapok, ugyanis bár nem néz ki többnek egy anorexiás tizenévesnél, tegnap kiderült, miért is került be: mert kicsinálta a bandája tagjait csak azért, mert legyőzte egy másik banda őket. Na, igen… enyhén szólva ijesztő egy hely ez egy olyan embernek, aki a kamaszkori lázadás óta teljesen átlagos életet élt, és semmilyen módon nem ütközött a törvénnyel, és aki még csak egy nyavalyás forgalmi figyelmeztetést sem kapott eddig. – Nálad? – kérdezi vissza.
- Kihívtak minket! – robban úgy Ian, mintha csak ezt a kérdést várta volna. Valószínűleg tényleg csak ezt a kérdést várta, és csak rávezetésként kérdezte tőlünk. Közben átkarolja vállamat, és a kosárpálya felé int, mintha enélkül nem értenénk, hogyan is hívták ki őket. Vagy legalábbis remélem, hogy őket, és a „minket”-ben mi nem vagyunk benne. – Megmutatjuk mi nekik, hogy mi vagyunk a jobbak! Kellene még két ember. Ugye lesztek ti azok? – megy át a másik oldalamra, és immár mindkettőnkbe belekarol, és magához ölel. Nem éppen kérdésnek tűnik, így természetesen beleegyezem, de ahelyett, hogy riadtan bólogatok, amit legszívesebben tennék, kikapom a számból a cigim, és kinyögök magamból egy „ja”-t. Érdekes, hogy az ember mennyire jól tud színészkedni, ha rá van kényszerítve.
- Benne vagyok én is – bólogat mellettem Swen. Ian elégedett vigyorral pacsizik le mind a kettőnkkel, és maga után ráncigál minket a pályára, ahol már ott vár minket jó pár nem túl bizalomgerjesztő egyén.
Ha jól gondolom, most éppen bemutatás folyik, de a névmemóriám sosem volt túl jó, így amint meghallom a csapattársaim neveit, egyből felejtem el őket, és inkább a számokat jegyzem meg. IT menedzserként a számokat jobban meg kell tudnom jegyezni, mint a neveket.
- Mason – mutatkozok én is be, mikor rám kerül a sor, és magamra kapva egy mezt, ami megjegyzem, nem éppen a legtisztább, és legszárazabb, elmondják, ki hol lesz. Én jobb oldalt helyezkedek el, és miután az egyik rab belefúj a sípba, kezdődik is a játék. Vagyis meccs. Vagy akármi. Nem tudom, hogy hogyan nevezzem ezt a nem egészen barátságos mérkőzést.
Nem nagyon szoktam kosarazni, én inkább kondizok, de régen egész jó voltam benne, így egész hamar belelendülök. Még magam is meglepődök, milyen jól megy, főleg, mikor bedobom az első kosarat a csapatunknak. Ezután már egész izgalmas lesz a játék, még jobban belead mindenki apait-anyait, de végül a második negyedet a mi vezetésünkkel zárjuk.
- Király vagy, apám! – csap hátba Ian, nagy vigyorral az arcán, és lepacsiz velem. Na, csak ennyi kellene a börtönben, hogy valakik megkedveljenek, valakik meg – ahogy látom a másik csapat tagjait – megutáljanak? Bár így van ez kint is, csak az emberek mások. Nem sokkal, de talán annyival, hogy igazából még nem gyilkoltak a kintiek, csak gondolatban tették meg jó párszor.
- Kösz – vigyorodok el. Egy tekintetet érzek meg magamon, ami kicsit idegesítő, így körül nézek, hátha megtalálom azt a rabot, aki így stíröl, és bemutassak neki egyet, de meglepő módon, senki nem figyel engem, legalábbis nem az udvarról. Ugyanis a börtön egyik ablakában meglátom a kedves ügyvédemet, aki eléggé néz engem. Na jó, neki nem akarok bemutatni.
Arcát nem tudom rendesen kivenni, mert azért messze van az az ablak, de biztos vagyok benne, hogy tegnapelőtt óta nem változott semmit a baba pofija. Pedig kicsit reménykedek benne, mert még mindig nagyon nem okés dolog lenne beleesni a saját védőügyvédembe.
Tudom, hogy észrevette, hogy figyelem, így biccentek felé, hogy köszöntsem, de mást nem tudok tenni, mert a bírónk belefúj a sípba, és kezdődik a harmadik negyed.
|
| makeme_real | 2012. 07. 05. 00:05:36 | #21951 |
 Karakter: Jason Williams
Megjegyzés: (Gennek)
Éppen nyakig ülök az egyik új ügyem aktájában, mikor diszkrét kopogás hallatszik az ajtómon. Visszatérek a jelenbe, és az ajtó felé pillantok.
- Gyere be! – szólok ki.
A titkárnőm, Mary dugja be a fejét az ajtón.
- Ideje kibújnod az aktából és kicsit kiszellőztetni a fejed, hogy készen állj az új ügyekre. A házaspár, akik mára kértek időpontot, hamarosan megérkeznek.
Az órára pillantok, délután két óra lesz tíz perc múlva. Valóban hamarosan érkeznek az ügyfelek.
- Köszönöm, Mary – biccentek mosolyogva.
- Hozzak addig valamit?
- Egy kávéért odaadnám a fél karomat – bólintok –, de kérlek készíts nagyobb adagot, hátha az ügyfelek is kérnek majd.
- Máris – bólint mosolyogva, aztán már ott sincs.
Elnyomok egy ásítást, de egy kiadós nyújtózást azért engedélyezek magamnak. Becsukom az előttem fekvő aktát és a fiókba süllyesztem, majd az ablakhoz lépek, és kinyitom egy kicsit. Tényleg kelleni fog az a kávé. Úgy érzem, a nemsokára érkező házaspár döcögős menet lesz, az asszony hangja nagyon zaklatottnak tűnt tegnap a telefonban. Nem véletlen, hogy már másnapra kaptak is időpontot.
Nyílik mögöttem az ajtó, Mary magas sarkúja halkan kopog a parkettán, ahogy idehozza a csésze forró kávét.
- Életmentő vagy, köszönöm – mosolygok rá hálásan. – Ha a házaspár megérkezik, kísérd be őket, kérlek!
- Természetesen – bólint kedves mosollyal, majd visszatipeg az asztalához odakint.
Hamar felhajtom a kávét, nagy szükségem volt már rá, és mire újra kopognak az ajtómon, már felfrissülve, kiszellőzve, a székemben ülve várakozom. Mary kinyitja az ajtót, amin egy középkorú, talán 50 és 60 év közötti házaspár sétál be. A férfi, ha jól látom, mexikói származású lehet. Mary lejárja az udvarias köröket, hogy megkínálhatja-e őket valamivel, amit a házaspár kedvesen elutasít, így jó munkát kívánva magunkra hagy minket.
Felállok a székemből, és az asztalt megkerülve hozzájuk lépek.
- Mr. és Mrs. Tequel – mosolygok rájuk kedvesen. – Jason Williams vagyok, velem beszéltek telefonon a minap – nyújtom a kezem feléjük.
- Nancy Tequel – feleli az asszony, megrázva a kezem.
- Carlos Tequel – mutatkozik be a férfi is. – Köszönjük, hogy fogadott minket, ügyvéd úr.
- Foglaljanak helyet, kérem – mutatok az asztal előtt álló két kényelmes bőrfotelre.
- Köszönjük – bólogat Mr. Tequel.
Miután kényelembe helyezték magukat, én is visszaülök a helyemre, majd a jegyzettömbömet és egy tollat magam elé véve rájuk nézek.
- Miben lehetek segítségükre? – kérdezem.
A házaspár összenéz, és mintha maguk között egyeztek volna meg, hogy ki beszél, egyszerre fordulnak vissza felém, de végül az asszony szólal meg.
- A fiunk... – Nyel egy nagyot. – A fiunkat, Masont egy hete letartóztatták. A feleségéről kiderült, hogy folyamatosan csalta őt, és még aznap éjjel, hogy ezt megtudta, annak a nőnek a szeretőjét meggyilkolták. Masont vádolják a gyilkossággal, de mi tudjuk, hogy ő nem tenne ilyet... Biztos vagyok benne, hogy az a nő tervelte ki az egészet, hogy megszerezze a fiunk vagyonát és...
- Asszonyom – szólok közbe finoman, kedvesen mosolyogva rá –, lassítsunk egy kicsit, kérem. A gyanúsítottak listáját hagyjuk a végére, rendben?
- Igen, igen, persze, elnézést, csak... Csak annyira féltem a fiamat! Olyan rendes ember, ő nem a börtönbe való... – szipogja.
Előre hajolok, és a kezére teszem az enyémet.
- A szavamat adom, hogy ki fogom hozni onnan a fiát – ígérem a szemébe nézve. – Ehhez viszont minden információra szükségem van, szóval kezdjük az elején, rendben? – mosolygok rájuk bíztatóan.
Másfél órával és kétoldalnyi jegyzettel később már fáradtabb vagyok, mint amilyennek kora délután éreztem magam. Ez persze nem pejoratív értelemben veendő, a házaspár nagyon is értelmes és kedves volt, látszott rajtuk az őszinteség és az abba vetett bizalom, hogy én vagyok az ő emberük. Azok után, amiket elmondtak, nagyon is hajlamos vagyok hinni nekik. A fiuk rovására egyetlen rossz cselekedet sem írható fel, maximum az, hogy vakon bízott a feleségében. A feleség azonban annál inkább sántít nekem, osztozom az édesanya gyanújában őt illetően, megérzésekre viszont sajnos nem támaszkodhatok.
Bizonyítékokra van szükségem, amihez az első lépés az lesz, hogy holnap délelőtt meglátogatom Mason Tequelt a börtönben.
***
Este szerencsére beestem az ágyba, így másnap kipihenten ébredek. Marynek már szóltam, hogy ma csak délután számítson rám, reggelre ugyanis engedélyeztem magamnak némi pihenést, 9 órakor pedig már indulnom is kell a börtönbe. Időben összekapom magam – lezuhanyozok, megmosakszom, majd felveszek egy sötét farmert és egy fekete garbót. Tavasz eleje van, ilyenkor még kicsit hűvös az idő reggelente. Magamhoz veszem a táskámat, aztán indulok is. Bezárom magam mögött a lakást, bepattanok az Audimba, és a börtön felé veszem az irányt.
Miután igazoltam magam a kapunál, beengedtek, és leparkoltam a börtön parkolójában, bent további szokásos procedúrák várnak rám. Látogatási ív aláírása, betáplálás a gépbe, és a többi... Szerencsére ezúttal gyorsnak bizonyul a művelet, így hamarosan a kezembe nyomják az ügyfelem adatait tartalmazó aktát, és már kísérnek is az egyik találkozóhelyiségbe. Padlóhoz szögezett rozsdamentes asztal és székek a két oldalán, csak képet rögzítő kamera a sarokban. Szintén a szokásos.
Leülök a helyemre, a kedves portásként szolgáló rendőrtiszt elém tesz egy műanyag poharat, benne kávéval, aztán magamra hagy, hogy hamarosan hozzák az ügyfelemet. Én addig gyorsan átfutom az aktában az alapadatokat. Mason Tequel, 30 éves, házas, egy gyermeke van. Egy IT cégnél van jól fizető állása, a családjával New York egyik jó környékén élnek egy albérletben. Ezt a férfit tartják gyilkosnak?
Mikor nyílik a helyiség ajtaja, felpillantok. Az őrök bekísérik az ügyfelemet, én pedig felállok, hogy udvariasan üdvözölhessem. Bár bevallom, néhány másodpercre minden kikapcsol bennem a szememet és a szépérzékemet leszámítva.
Arra azért nem számítottam, hogy ez a férfi ilyen lenyűgöző jelenség lesz. Vigyázok, hogy ne minősüljön bámulásnak, de nem tagadom, alaposan megnézem magamnak. Magas, nagyon magas, ha közvetlenül előttem állna, szinte ki kéne törnöm a nyakam, hogy az arcára nézhessek. A rabruha nem éppen a legdivatosabb viselet, de annyit azért enged láttatni, hogy izomzatilag sincs elhanyagolva a férfi, sőt... széles vállai igen szépen kidolgozott testet sejttetnek. És akkor még nem említettem meg markáns, elképesztően jóképű arcát, szénfekete haját, és csillogó barna szemeit.
Őt képes megcsalni bárki is?
Mindegy, vissza a földre, Jason, te most dolgozni jöttél ide, nem a nyáladat csorgatni.
- Üdvözlöm, Mr. Tequel – lépek oda hozzá. – A nevem Jason Williams, a szülei engem kértek fel az ön jogi képviseletére. Persze csak ha ön is beleegyezik – teszem hozzá.
Bár a kezei továbbra is bilincsben vannak, a lánc elég hosszú ahhoz, hogy kezet tudjon fogni velem. Kézfogása határozott, mégis finom, ami pozitív, mert ez általában hasonló belsőt is takar.
- Mason Tequel – mutatkozik be. – Természetesen beleegyezem, akiben a szüleim megbíznak, abban én is megbízom – biccent komolyan.
- Köszönöm – mosolygok rá. Mindketten leülünk, én pedig ujjaimat összefűzve fektetem a kezem az aktájára. – Nos, Mr. Tequel – pillantok rá –, az ügy, amibe belekeveredett, nem túl szép. Én mindenesetre azon leszek, hogy tisztázhassuk önt minden vád alól, és szabad emberként távozhasson. Ezért mindent meg fogok tenni, ezt megígérem.
- Köszönöm – biccent.
Komolyan figyel rám, ami megint jó jel. Mindig felüdülés, ha az ember valóban értelmes ügyfelekkel találkozik, így sokkal valószínűbbnek érződik a pozitív kimenetel.
- Ahhoz viszont, hogy mindent megtehessek az ön felmentése érdekében, tudnom kell az ügyről mindent, a legutolsó apró részletig elmenően. A szüleivel sokat beszélgettünk, de még mielőtt megbeszélnénk, ők mit mondtak, szeretném hallani a történetet elejétől a végéig öntől is, Mr. Tequel – nézek a szemébe. – Rendben?
|
| Rauko | 2012. 03. 26. 20:49:12 | #20088 |
Karakter: Dusek Frantisec, Diod, Jiri Vondra
Megjegyzés: ~ Apucnak
- Szerinted...? – néz rám.
- Nem tudom – sóhajtok fel. Tényleg fogalmam sincs.
- A húsnak még kell egy jó háromnegyed óra... Bontsuk ki együtt – pillant rám.
- Oké.
A nappaliban ülünk le, én a kanapéra, ő rám. Ölelem, nekem háttal ül, így a hasánál ér össze a két kezem, miközbn bontogatni kezdi a borítékot. Bár nyugtatgatom, azért tény: borzalmasan ideges vagyok.
Mert ez egy olyan dolog, amit, ha eldöntöttek, nehezen tudunk rajta változtatni, és napokra le fogja ölni a hangulatot itthon. Amit meg nem akarok.
Aztán lassan olvasni kezdek.
Örömmel értesítjük önöket, hogy a vizsgálóbizottság egyértelműen arra a döntésre jutott, hogy önök kiválóan alkalmasak az örökbefogadásra.
Jason felsikkant, nekem meg egy egész hegyoldal siklik le a mellkasomról hirtelen. Ahogy megfordulva még szorosabban ölel, érzem, hogy ő is borzalmasan boldog. Pont annyira, amennyire én.
- Sikerült, kincsem. Kisbabánk lesz... - suttogom, mire felzokog, én pedig csak ölelem, simogatom és szeretem.
- Igazi család lehetünk, szerelmem – pillant rám nem sokkal később, még mindig könnyárban úszó tekintettel.
- Azok leszünk – felelem suttogva.
... ünneplés.
Mert mindkettőnknek szüksége van rá, hogy lassú, nyugodt ritmusban érezzük a másikat. Csókok, ölelések, a forrósága, a teste.... a gyönyör, amit csak ő tud adni, hogy még a lelkemben is túlcsorduljak. Hihetetlenül szeretem, és azt hiszem, tényleg ő a legfontosabb dolog az életemben. A férjem. A férfi, akivel együtt élek. A kivel együtt nevelek két kiskutyát, és akivel együtt fogok nevelni egy kislányt is!
Akkor kelünk csak fel, amikor már érezzük a hús illatát. Vacsoraidő..!
- Szóval?– Mikor szeretnéd megosztani az örömhírt a szülőkkel? – kérdezi a vacsora végén mosolyogva.
- Holnap áthívhatnánk őket - felelem elgondolkodva. - Úgyis meg kellene beszélni, hogy mikor tudjuk csinálni a gyerekszobát - sóhajtok fel boldogan, mire mellém lép és megölel.
- Olyan hihetetlen - suttogja.
- Az - felelem. - Most képzeld el.... nem sok idő, és egy édes kis baba fog felverni minket éjszaka - kuncogom.
- Alig várom - nevet fel ő is. Végszóra befut a jelenlegi, két kis gyerekünk, és csaholva közlik, hogy lassan ők is ennének valamit, így mosolyogva adom nekik oda a maradék husit, miközben Jason kikészíti a tejet a másik tálkába.
* * *
Fergeteges éjszaka után, hajnalban ébredek, korábban, mint ő. Küldök egy sms-t Neolnak és a szülőknek, hiszen nálunk táta, náluk meg mindketten tudnak sms-t olvasni. Megetetem a kutyákat, mire jön is vissza mindenkitől egy-egy válasz. Meglepve, de mosolyogva olvasom, hogy kilencre itt vannak.
Az óra szerint addig még van két óra. Neki is kezdek a sajtos-sonkás melegszendvicsnek és a kávénak, így mire elkészülök az első adaggal, lejön az az adagnyi kávé, ami elég Jasonnek. Meg is csinálom neki, ahogy szereti, és beviszem.
- Kincsem- suttogom a fülébe mosolyogva.
- Mmmm... - feleli és megfordul az ágyban, mire nevetve ölelem magamhoz. Álmosan pislog fel rám.
- Mi történt? - kérdezi halkan, álomtól rekedtes hangon.
- Egy óra és itt van a család - felelem, mire kipattannak a szemei.
- Egy óra?! De még se reggeli, se... - Visszanyomom az ágyra, és a leghatásosabb, és legélvezetesebb módszerrel fogom be a száját.
Édesen, szuszogva viszonozza a csókot, és ő az, aki elmélyíti, de mielőtt még tovább fajulhatna, eltávolodok tőle.
- Még le kellene zuhanyoznod, addig elkészítem a többi szendvicset - nézek rá, és végigsimítok az arcán.
- Már elkezdted? - pihegi.
- Már egy adag kész, én lezuhanyoztam és a dögöknek is adtam reggelit - mosolygok rá.
- Mikor keltél? - pislog rám a kávés bögréje felett.
- Korán. De nem volt semmi baj, csak kipattant a szemem - előzöm meg a pánikot gyorsan, mire mosolyogva bólint, lop egy gyors csókot és kilibben a fürdőbe.
A hálót rá hagyom, ha visszajön majd megcsinálja az ágyat, én addig visszamegyek a konyhába. Mivel jó idő van int, már ilyen korán kellemesen süt a nap, kinyitom a hátsó ajtót. A két kis dög azonnal rohan is ki, a kint, még kicsit hűvös levegő meg tódul be, kicsit felhígítva a melegszendvics sütőben készülő szendvicsek illatát.
Élvezem, hogy mennyire kellemes az idő, és akaratlanul is eljátszom a gondolattal: már nem sok idő, és az én kedvesem kint fog a kertben játszani a kicsinkkel. Körülöttük a kutyák szaladgálnak majd, és....
Addigra meg kell csinálnom a kertet is! Kis homokozó, egy kisebb játszótér, napozóágyak.... jó lesz! Már láto msi magam előtt, hogy a kicsi mennyire fogja élvezni a dolgot.
És vajon milyen lesz?
Mikor hozzánk kerül, lesz már neve? Adnak vajon neki, vagy mi még átkereszteltethetjük? Mondjuk jeleztük, hogy pici babát szeretnénk. Egy nagyobb gyereknek már nehezebb megszokni, hogy két apukája van lés nincs anyukája, mint egy kisebbnek, aki, ha ebben nő fel, akkor csak később kell rendbe tenni a fejében a dolgot. De akkor sem lesz semmi baj, ha mondjuk később ő is úgy dönt, hogy a saját csapatában szeretne játszani. Igazából... talán valahol természetes is lenne, hiszen a környezetünkben sok meleg pár van. Ott vannak Alexék, Justinnak is pasija van, ha minden igaz, mi is... Peter meg ki tudja, mikor szerez egy feleségnek való leánykát... szerez-e egyáltalán.
- Hallod? - lép mellém valaki, és megölel. Picit sem rezzenek össze: egyrészt én méláztam el, másrészt úgyis Jason az. - Min gondolkodtál el ennyire? - kérdezi.
- Csak belefeledkeztem a tervezgetésbe - mosolygok rá.
- És, mire jutottál? - kérdezi. Válasz helyett megragadom a kezét, hiszen a szendvicsek közben elkészültek, és kihúzom az udvarra.
- Ide egy kis homokozót, egy kisebb játszótérrel - mutatok a nagyobb fa mellé. - Oda meg egy kis napozórészt. Aztán... arra - mutatok a kapu felé -, lehetne csinálni egy kisebb helyet, ahova csinálhatnék egy kőasztalt, helyet a grillnek meg ilyenek.
- Tényleg olyan leszünk, mint egy család - sóhajt fel és megöleli a karomat.
Végszóra halljuk meg a dudálást a kapu felöl, hiszen Neolék írták is, hogy elszaladnak a szüleimért még hajnalban, így ők együtt jöttek, és utánuk pár pillanattal megállnak Marie-ék is.
- Szóval mire ez a nígy felhajtás? - kérdezi táta mosolyogva.
- Mondani szeretnénk nektek valami fontosat - szólal meg Jason. - Bár jobb lett volna, ha Justin is itt van - néz jelentőségteljesen Alexre. - Meg Peter is.
- Peter dolgozni ment , koprán kellett bemennie. Justin meg a kiképzőterepen van a nevelőjével, aztán elmennek a párjával moziba - mondja mosolyogva Neol. - Szóval?
- Hát, kaptunk választ a hivataltól - mondja Jason. - És hát... - Felém pillant, és megint könnyesek a szemei, így én fejezem be.
- Kisbabánk lesz... hamarosan - mondom ki, mire mindenki ujjongva ugrik fel, és felváltva-egyszerre ölelgetnek minket. Mátka és Marie is sírnak, még Alex is elmorzsol egy könnycseppet.
Az örömködés persze eltart még egy darabig, így már bőven benne vagyunk a majdnem-ebédidőben, amikor sikerül mindenkinek annyira megnyugodni, hogy leüljünk, és nyugodtan beszélgessünk ismét.
- És ez... mennyi idő szokott lenni? - kérdezi mátka.
- Maxmimum harminc nap - feleli Marie. - De megsürgetem - mondja mosolyogva.
- És akkor... a nászutatokra már el sem mentek? - kérdezi Oliver.
Jasonre pillantok.
- Hát... erről még nem volt szó - mondom. - Nem tudom.... kicsim, szeretnél elmenni még pár napra? Mondjuk ötre... és akkor ha hazajövünk, nekiesünk a szobának meg a vásárlásnak...
|
| makeme_real | 2012. 02. 28. 17:44:06 | #19494 |
Karakter: Jason Williams
Megjegyzés: (Anyucnak)
A lustálkodós-bóbiskolós pihenésből a telefon ránt ki minket. Alex az, aki Neol múltkori akciója után előrelátóan inkább a ház előtt ülve a kocsiban, még idetelefonál, hogy szabad-e a terep. Megdögönyözik a kutyusokat, adunk nekik enni, aztán körbeüljük az asztalt, és elmeséljük nekik a gyámügyeseket.
***
Hamarosan a fegyvertartás vizsga is eljön. Ami szörnyű lesz, mert iszonyat béna vagyok. Jiri viszont nem bánja egyáltalán, mert maga akar oktatni majd a fegyverhasználatra, és ha most megbukok, lesz lehetősége rá.
Természetesen én kezdek, és jó, ha két lövésemre rá lehet fogni néminemű találat-féleséget.
- Borzalmas voltam? – lépek vissza Jirihez, mikor Neol áll a helyemre.
- Annál is rosszabb, kincsem – ölel magához. – De nem baj, lesz még időnk gyakorolni, ne félj. Segítek megtanulni – csókol a hajamba.
Felsóhajtok, de mosolygok. Azt hiszem, Jirivel jobban is fogok járni, lesz inspiráció.
Neol tízből hetet lő, aminél egy kicsit jobbat vártam volna tőle, de sebaj, így is megvan az engedélye.
Jiri jön, kap tőlem egy szerencsepuszit, bár tudom, hogy tök fölösleges. Tesztlap, aztán kapa is a pisztolyt a kezébe. Én meg majd’ elájulok tőle. Borzalmasan szexi... Ahogy ott áll, határozottan fogja a fegyvert, tökéletesen egyenes testtartással, az arca koncentrál, a szeme fókuszál... Imádom.
És persze tízből tíz halálpontos találat.
- Jó vagy, haver – dicséri Neol, de én már ölelem is magamhoz és a füléhez hajolok.
- Ugye tudod, hogy milyen őrjítően szexi vagy fegyverrel a kezedben? – suttogom, ő pedig édesen mosolyog.
***
Az elkövetkezendő napok nem egészen úgy alakulnak, ahogy szeretném. Kapok egy sürgős és fontos ügyet, ami miatt kevesebb időm van a szerelmemre, mint szeretném. Az egyetlen vigasztaló dolog, hogy tudom: be fogjuk pótolni.
A kutyusokat közben elvisszük az állatorvoshoz beoltatni meg minden ilyesmire, ahol a doki megnyugtat minket, hogy minden rendben. Makk egészségesek, és lassan már husit is ehetnek.
Egyik nap, nagyjából egy héttel a gyámügyesek látogatása után egy ajánlott levélről szóló értesítő vár minket otthon. Míg én előkészítem a vacsorát, és beteszem a sütőbe, Jiri elszalad érte a postára.
- Na, kitől jött? – kérdezem, mikor hazaér.
- A gyámügyesektől – néz rám....
Görcsbe rándul a gyomrom, szinte rettegve nézek Jirire.
- Szerinted...? – kérdezem halkan.
- Nem tudom – sóhajt gondterhelten, látom, hogy ő is nagyon izgul az eredmény miatt.
- A húsnak még kell egy jó háromnegyed óra – nyelek egyet. – Bontsuk ki együtt – nézek a szemébe.
- Oké – sóhajt.
Megfogja a kezem, és behúz magával a nappaliba. A kanapéra ül, engem pedig az ölébe ültet, de most neki háttal ülök, hogy mindketten láthassuk. Szorosan ölel át a hasamnál, állát a vállamra támasztja, és érzem, hogy egész teste megfeszül. A szívem a torkomban dobog, a pulzusom az egekbe szökik, és remeg a kezem, ahogy lassan bontogatni kezdem a borítékot.
- Nyugalom, kincsem – csókol a nyakamba.
- Tudom... – motyogom.
Még mindig remegő ujjakkal emelem ki a borítékból az összehajtogatott papírlapot, miután felbontottam a borítékot. Hatalmasat nyelek, és kihajtom. Érzem, hogy Jiri is ugyanúgy visszatartja a lélegzetét, mint én, ahogy olvasni kezdünk.
Tisztelt Mr. és Mr. Frantisec!
Ezen kicsit elmosolyodom, elég mókásan fest.
Az ügyben írunk önöknek, hogy...
Bla bla bla.
Megvitattuk az önök örökbefogadási kérelmét....
Bla bla bla bla...
Örömmel értesítjük önöket, hogy a vizsgálóbizottság egyértelműen arra a döntésre jutott, hogy önök kiválóan alkalmasak az örökbefogadásra.
Képtelen vagyok visszafogni magam, felsikkantok a boldogságtól, és a levelet eldobva egy pillanat alatt megfordulok Jiri ölében. Bár neki van önkontrollja, és nem sikítozik, az ölelése ugyanolyan szoros a testem körül, mint az enyém az övé körül.
- Sikerült, kincsem – suttogja a nyakamba érzelmektől elfúló hangon. – Kisbabánk lesz...
Éppen letöröltem volna egy kósza könnycseppet az arcomról, de erre a mondatára felzokogok a boldogságtól. Igen! Igen, tényleg sikerült! Lesz egy kisbabánk... Életem szerelmével felnevelhetünk egy csöppséget.
Elhúzódok tőle, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát. Két kezem közé fogom az arcát, és könnyezve nézek a szintén elhomályosodó szemeibe.
- Igazi család lehetünk, szerelmem – suttogom meghatottan.
- Azok leszünk – súgja mosolyogva.
A mosolya édes, a szemei csillognak és szeretet sugallnak felém, ahogy hüvelykujjaival gyengéden letörli a könnyeimet.
- Szeretlek – mosolygok rá.
- Én is szeretlek – túr bele a hajamba finoman, ahogy közelebb hajolok hozzá.
Megcsókolom, mert meg kell... muszáj. Gyengéden tart, és ugyanilyen gyengéden csókol is. Bár most csak a gyengédség és a boldogság irányít minket, tudom, hogy nem fogjuk beérni szimpla csókolózással. Most éreznünk kell egymást... és sajátos módon ünnepelni.
Nem megyünk messzire. Tulajdonképpen sehova... A kutyusok alszanak, vendéget pedig nem várunk, és a kanapé is olyan szögben áll, hogy a szomszéd ne élő pornófilmet lásson. Lassan, ráérősen vetkőztetjük le egymást, egy pillanatra sem engedve el a másik ajkait, vagy hagyva abba egymás finom cirógatását. A helyzet ugyanaz marad: Jiri a kanapén ül, én pedig az ölébe helyezkedek. A felkészítést sem húztuk sokáig, szükségtelen, bírni fogom.
Sóhajok, halk nyögések, szorító érintések vagy finom simítások, gyengéd csókok... Tökéletes. Mint mindig. Vele mindig, minden tökéletes.
Hosszú ideig még felkelni is lusták vagyunk, csak fekszünk a kanapén – Jiri a kanapén, én Jirin, a vékony pokróc meg rajtam –, és halkan beszélgetünk, vagy csendben hallgatjuk egymás lélegzetvételeit. Csak akkor kezdjük összeszedni magunkat, mikor a hús már majdnem megsült – az illatából könnyen megállapítható. Gyorsan megtörölgetem magam, újra felöltözök egy kényelmes, otthoni cuccba, és míg Jiri megterít, én kiveszem a húst és a krumplit a sütőből. Veszek elő hozzá eszközt is, aztán tálalok.
Evés közben néha össze-össze mosolygunk, nem is kell mondanunk semmit. Boldogok vagyunk, és kész. A levélben azt is megírták, hogy hamarosan bele is kezdenek a keresésbe, hogy lehetőleg minden igényünket teljesíteni tudják, és amint lesz eredmény, értesítenek.
Istenem, annyira boldog vagyok!
- Szóval? – mosolygok hátra Jirire, mikor már az asztalt szedjük le. Ő hozza az edényeket, én pedig mosogatok (bár a maradékot félreteszem a kutyusoknak). – Mikor szeretnéd megosztani az örömhírt a szülőkkel? – kérdezem még mindig a felhők felett lebegve a boldogságtól.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 02. 28. 17:44:37
|
| Rauko | 2012. 01. 22. 17:04:37 | #18691 |
Karakter: Dusek Frantisec, Diod, Jiri Vondra
Megjegyzés: ~ Apucnak
Miután bemutatkozok nekik és ők is nekem, bemegyünk, és mi kérünk Jasonnel pár percet, amíg rendbe szedjük magunkat, és a hálóba rohanunk. Egy szót sem szólunk, miközben öltözőnk, aztán Jason, nem bírva tovább közelebb lép, és aggódó tekintettel néz rám.
- Félek – pislog fel rám.
- Nem lesz baj, kincsem – ölelem át szorosan. – Semmibe nem köthetnek bele.
- A lakás rendezett, jó körülmények vannak és a szomszédok is rendben vannak - susogja az egyik nő a másiknak. Eléggé hangosan suttognak bár gyanítom, Jason nem hallotta meg. De ahogy beérünk, ránk figyelnek megint.
- Elnézést. Megkínálhatom önöket esetleg valamivel? Kávét, üdítőt? - kérdezi Jason.
Végül kávé mellett döntenek ők is, és mi is iszunk egyet.
Amikor elkészülünk és a nappali asztala körül ülünk, Jason megkérdezi, hogy szeretnének-e tudni valami plusz infót. A papírok ott vannak náluk, a kérdőív fénymásolata is.
- Nos, úgy látszik, a körülmények jobbak nem is lehetnének. Minden megfelelőnek tűnik, és jó látni, hogy a szomszédokkal is jó kapcsolatot ápolnak. Azt viszont szeretnénk megtudni, hogy hol és milyen beosztásban, milyen munkaidőben dolgoznak – mondja az egyik, a nevét nem jegyeztem meg.
- Mindketten a Williams & Wilsonnál dolgozunk – mondja kicsim.
- Jason ugyebár ügyvéd, én pedig biztonsági őrként dolgozom az ő emeletén – teszem még hozzá.
- A munkaidőnk a szokásos, de ha bármi közbejön, egy telefonomba kerül intézkedni. És természetesen, amíg oviba nem kerülne a kicsi, valaki mindig itthon lenne vele.
- Értem. Ez jó, nagyon jó. És azt lehet már tudni, hogy hol lenne a gyermek helye?
- Természetesen – válaszolja Jason. – A vendégszobát szeretnénk átalakítani gyerekszobává, mert az közvetlenül a hálószoba mellett van.
- És mikor történne meg ez az átalakítás?
- Valószínűleg hamarosan. A kedvesem édesanyja, édesapja és testvérei, az én szüleim valamint a kollegám is felajánlotta a segítségét, így ha elkezdjük, hamar végezni fogunk vele.
- És mások is ilyen... hm... finomak, mint ön, Jason? – kérdezi aztán a nő. Felvont szemöldökkel nézek rá.
Ez most... udvarolni akar Jasonnek, vagy ilyen idétlenül akarja megkérdezni, hogy családi vonás-e ez a vékony testalkat náluk.
De Jason megremeg. Nem eshetett neki túl jól, és a nőnek is lehetne ennyi esze, így inkább én felelek, mielőtt kicsim robbanna.
- Csak a hölgyek, és Jason idősebbik bátyja, Alex nem túl erőteljes testfelépítésű még. Ők viszont nyilván a festésben és a könnyű munkákban segédkeznének, a cipekedést és a nehéz munkát mi végeznénk.
- És mi a helyzet a háziállatokkal? – kérdezi. – Azt írták, van két kutyájuk. Kint nem láttam egyet sem... Bent tartják őket?
- A kiskutyák még csak alig több mint egy hónaposak – veszi át a szót kicsim. – Amíg ilyen kicsik, nem szívesen hagynám kint őket. De szobatiszták és szelídek, még csak nem is harapnak, nagyon okos kutyák. Nincs velük semmi baj.
- És amint nagyobbak lesznek, kapnak a kertben egy külön kis fészert maguknak, és ott tartjuk majd őket – mondom még, hogy azért tudják, hogy ha nagyok lesznek, nem lesz bent a helyük.
- Remek. Vethetnénk egy pillantást arra a vendégszobára? – kérdezi a nő.
Végignéznek mindent, az utolsó kis szegletig a lakásban. Közben a hangokra és az idegenekre Akiráék is felkelnek, de túl kómásak, hogy ránk cáfoljanak, így csak ásítozva forgatják a fejüket a hangok irányába. A két nő persze el van tőlük olvadva.
Amikor aztán elmennek, én a konyhába megyek, és elöblítem a poharakat.
- Ezen is túl vagyunk – ölel meg hátulról kicsim, miután kikísérte őket.
- Így van. És szerintem minden simán fog menni – fordulok meg mosolyogva, és végigsimítok az arcán.
- Gondolod? – pillant rám.
- Tudom. Mikor átalakul az a szoba, rövid időn belül benne szeretném tudni a kislányunkat – mosolygok rá. Látom, hogy elérzékenyül. Ki ne érzékenyülne el? Nemsokára igaui család leszünk... és már én is alig várom.
- Annyira szeretlek! – ölel meg.
- Én is nagyon szeretlek, kincsem.
___
- Köszönöm – szuszogja, és a mellkasomra borul.
- Ó, elhiheted, nagyon szívesen tettem – vigyorgok rá kielégülten.
Vacsora előtt ugyanis megkért, hogy segítek neki levezetni az feszültséget. És ki vagyok én, hogy ne segítsek életem párjának?
A telefon csörgésére kapom fel a fejem. Nem húzódik ki Jasonből, egyelőre nem kell.
- Igen? - szólok bele.
- Itt állunk a ház előtt. Noel mesélte a legutóbbit, nem szeretném, ha baj lenne, így itt várunk. Ha aktuális, engedjetek be - mondja Alex. Felsóhajtok, kinyomom a telefont, majd letessékelem magamról kincsemet, közben ismertetve vele a részleteket.
- De legalább most nem törtek ránk - jegyzi meg, miközben öltözik.
- Fejlődnek - nevetek fel, és elindulunk kifelé. A nappaliban Akira és Nero már épp kezdenek megint ébredezni, így amíg Jason ajtót nyit én a konyhába megyek, és kikészítem a vacsorájukat.
- Na, mi volt? - kérdezi Alex, miközben leül a nappaliba, és felbontja a kólát. Hoztak egy üveggel, és egy-egy hamburgert., így enni kezdünk.
- Sokkal korábban jöttek - sóhajt fel kincsem. - De szerintem nem volt semmi baj. Bár az nem tetszett nekik, hogy ilyen vékony vagyok - teszi hozzá fintorogva.
- Nem tök mindegy, hogy milyen a testalkatod? a kölyköt elbírod, Diod úgyis edzésben tart - vigyorog rá Neol.
- Mikor lesz eredmény? - kérdezi Alex.
- Azt hiszem, két hét szokott lenni a vizsgálati idő. De hátha jelent valami pluszt, hogy rólam van szó - sóhajt fel kicsim.
- Bízzunk benne - teszem hozzá bólogatva.
___
Eljött a nagy nap: a fegyvertartási vizsga. Jason már reggel biztos benne, hogy meg fog bukni, de megnyugtatom, hogy ez kell, hogy edzhessünk. Mégsem taníthatom lőni a kertben.
Neolt mi vesszük fel, Jason vezet, így megyünk a gyakorlótér felé, ahol a vizsga lesz.
- Mellesleg még mindig igazságtalannak tartom, hogy egy mesterlövész ugyanazon a pályán fog lőni, mint mi - morogja Neol.
- Majdnem olyan jó vagy lövészetből, mint én - pillantok rá.
- Jó, de akkor is - morogja. Ő is tudja, hogy nem tehetünk semmit, nem fedhetjük fel magunkat. Örülünk, hogy boldogan élhetünk.
Ahogy odaérünk, pár rendőr már vár minket. Bekísérnek.
- Jason, kezdj te - mondja Neol, mire bólogatok. Kicsim kitölti a tesztlapot, kap egy fegyvert és lő.
Enyhén szólva is borzalmasan. A rendőrök csak azért nem röhögnek fel, mert ismerik, és mert olyan tekintettel nézek rájuk, hogy egy rossz szó, és a céltáblák helyén találják magukat.
- Lesz mit gyakorolni - kuncogja Neol, de ahogy rávillantom a tekintetem, már emeli is a kezét. - Jól van, ne nyelj le - neveti még jobban.
- T9ld oda a segged inkább és töltsd ki a tesztlapot - morgom, mire vállon vereget, és már megy is. Életem közben visszatipeg mellém.
- Borzalmas voltam? - néz rám.
- Annál is rosszabb, kincsem - ölelem át. - De nem baj, lesz még időnk gyakorolni, ne félj. Segítek megtanulni - szorítom magamhoz, és a hajába csókolok. Felsóhajt, de azért mosolyog, mikor eltolom magamtól.
Neolt figyeljük. Tízet lö, tízből hét talál is. Hozzá képest kicsit elbénázta, de nem gond. Így is megkapja majd az engedélyt.
Én jövök. Egy szerencsepuszi után már állok is, és megyek. Kitöltöm a tesztlapot, nem állok kezelés alatt, nem, voltak idegi alapú gondjaim, nem ért stressz. Jó, de De ha leírom, hogy volt CIA-s vagyok, kiröhögnek és már mehetek is a vigyorgók közé.
Amikor végzek, elveszem a pisztolyt, célzok és lövök.
- Tízből tíz, pont középre - szólal meg a mellettem álló zsaru meglepve. - Biztos most csinálja először?
- Nem. Ki mondott ekkora hülyeséget? - fordulok felé, majd visszaadom a fegyvert és visszalépek a fiúkhoz.
- Jó vagy, haver- vereget vállba Neol, Jason viszont csillogó szemekkel néz ám. és ahogy megölel, a fülemhez hajol.
- Ugye tudod, hogy milyen őrjítően szexi vagy fegyverrel a kezedben? - suttogja.
Hát... azt hiszem, ma is jó éjszakám lesz.
___
A napok gyorsan telnek. A kis dögöket orvoshoz vittük, már ehetnek húst is, Jason pedig elvállalt egy könnyebb ügyet. Nem mondott részleteket, nem is kérdeztem, és nem is szabad neki. Majd ha az ügynek vége, megbeszéli velem, gondolom. Nem foglalja el annyira, de tény, hogy kevesebb ideje van, mint eddig, ami jó is. Elég, ha én járatom az agyam a babán.
A fegyvertartásiról sem jött még meg a hivatalos papír, egyikünknek sem, de nem is baj. Nem tudnék Jason oktatására koncentrálni.
Aztán az egyik nap, egy héttel a két nő látogatása után, mire hazaérünk, egy ajánlott levél vár minket. Elszaladok érte a postára, amíg Jason odateszi a vacsinak valót, és ahogy meglátom a feladót, összeszorul a gyomrom, és már rohanok is haza.
- Na, kitől jött? - kérdezi életem.
- A gyámügyesektől - nézek rá. Nem merem kibontani....
|
| makeme_real | 2012. 01. 22. 16:17:25 | #18689 |
Karakter: Jason Williams
Megjegyzés: (Anyucnak)
- Neol... – sóhajt fel Jiri. Gyorsan betakarózunk, Neol meg már lép is be. – Ha nincs erre nagyon nyomós okod, akkor esküszöm, itt, helyben foglak kibelezni – sziszegi.
- Nem kell rögtön morogni, most kivételesen okkal jöttem – vág vissza. Én is észreveszem, hogy feltűnően bámul, de Jirinek hamarabb világossá válik, hogy miért, és morogva feljebb húzza rajtam a takarót, aztán magához ölel. – Jól van már, nem kell ráírni a neved – nyújtja ki a nyelvét. – Csak megakadt rajta a szemem.
- Ne akadjon, mert ki fogom nyomni, ha ez sokszor történik meg – feleli Jiri.
- Akkora egy fasz vagy néha...
- El sem hinnéd.
- Hallottam, sejtem – vigyorodik el Neol.
- Fejezzétek már be! – csapok a takaróra lángvörös arccal. – Neol, mondd, miért jöttél.
- Milyen kis heves – röhög Neol. – Egyébként három dolog is van. Hol kezdjem?
- A legfontosabbnál – felelem.
Neol az ablakhoz lép, kinyitja, aztán leül a fotelba.
- Voltak nálunk a gyámügyesek – kezdi. – Faggattak rólatok, a családról, az életetekről. Elmondtam, hogy én is meleg vagyok, kedvesem is van, kérdezték, hogy tudom-e hol van Diod tizenhat éves fia, mondtam, hogy velem lakik, megmutattam a szobáját, aztán beesett Alex és Justin. Beszélgettek velük is, Justin elmondta, hogy közös megegyezéssel költözött át, mert innen közelebb van a gyakorlótér. Azt is kérdezték, hogy eddig miért nem kereste, de Justin beadta, hogy az anyja eltitkolta előle, hogy Diod él, és csak akkor tudta meg, mikor véletlenül átment Ivanékhoz, mikor ott voltatok. Kérdezték Alexet Jasonről, hogy milyen apa lenne, mondta Alex is, hogy szerinte remek apuka lenne belőle és mivel az egész család mellettetek áll, nem lehet baj.
Mikor végez, hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, és érzem, hogy Jiri is hasonlóan vélekedhet a dologról.
- És, mit tudtatok meg? – kérdezi Jiri.
- Holnap jönnek hozzátok, több rokont, barátot nem keresnek fel – vigyorog Neol.
- Ezt nem szokták elmondani – nyögök fel már előre elkeseredve.
- Ne aggódj kicsi, nem vagyok hülye, hogy elvágjam az esélyeiteket. Szimplán én voltam az egyik vallató a CHAOS-nál – vihog Neol.
- Mi volt a másik? – kérdezi Jiri.
- A fegyvertartásihoz a vizsgák három nap múlva lesznek, a rendőrségen vehetjük fel a fegyvereket.
Ja igen. És erre nekem is mennem kell velük... Jiri ragaszkodik hozzá.
***
Másnap már hajnalban kelünk, hogy minden rendben legyen, mire jönnek azok a... azok. A konyhában sertepertélek, pakolok, takarítok, rendet rakok, a többi szobát a fürdőszobával együtt már lerendeztem, Jiri pedig porszívózott.
- Édes, kiszaladsz levágni a füvet? – kiabálok ki a konyhából, amikor hallom, hogy elhallgatott a porszívó.
- Megyek cica – kiált vissza, és már megy is kifele.
Mikor végeztem a konyhával, elpakolom a porszívót, a vegyszereket, a törlőkendőket, aztán még gyorsan felmosom a fürdőszobát, a folyosót és a konyhát, valamint a szobák parkettáját, ahol épp nincs szőnyeg. Mikor ezzel is megvagyok, visszapakolom Nerot és Akirát, valamint az összes cuccukat is a helyére.
A konyhaablakból látom, hogy Angela, a szomszédunk Jirihez lép, az arca könnyes és elkeseredett.
- Kincsem, mindjárt jövök – lépne be Jiri a házba, de én gyorsabban kint vagyok.
- Angela, mi a baj? – kérdezem aggódva, és bezárom magam mögött az ajtót, hogy a kis dögök ne jöjjenek ki.
- Elrabolhatom a férjedet, drága? Vincent felmászott a fára és nem tud lejönni – szipogja Angela.
- Persze, vidd csak, addig én ezt befejezem – bólintok.
Jirit megajándékozom még egy gyors csókkal, aztán átveszem a helyét, ő pedig megy segíteni.
***
- Mr. Frantisec?
Majdnem felsikítok, de még így is szinte rémülten kapok fel a fejem az idegen női hangra, ami megszólalt mögöttem. Vörös Opel a kocsibejárón, mögöttem pedig két kosztümös nő ácsorog. Ezek... A francba, ennyit arról, hogy fél körül jönnek!
De talán szerencsém van, és tévedek.
- Igen, én vagyok – bólintok. Leállítom a fűnyírót, és megtörlöm a homlokom. Nyilván folyik rólam a víz, hiszen tűz a Nap... – Miben segíthetek?
- Jó napot, a nevem Irene Johnson, ő pedig Francis Riley – int a mellette álló nő felé. Mindkettőjükkel kezet fogok. – A gyámhatóságtól jöttünk, hogy ellenőrizhessük az esetleges örökbefogadás megfelelő körülményeit. Azt reméltük, itthon találjuk önt és a kedves párját, és lesz alkalmunk beszélgetni, valamint körülnézni.
Francba, francba, francba! Tudtam... A nő közben körbenéz, gondolom Jirit keresi.
- A férjem épp a szomszédunknak segít – felelem a kimondatlan kérdésre. – A kedves asszony macskája nem mer lejönni a fáról, és a kedvesemet kérte meg, hogy segítsen. Remélhetőleg hamarosan itt lesz...
Egyszerre nézünk a szomszéd kert irányába, és hamarosan látjuk is, amint Jiri egy tökéletesen ugrással és sima földet éréssel leugrik a fáról, kezében a szürke cicával. Felénk pillant, és ahogy meglátja a nőket, átadja a macskát Angelának, aztán már siet is hozzánk.
- Szép napot, hölgyek – üdvözli őket.
- Üdv – feleli most a Francis nevű nő. – Reméljük nem zavarunk.
Jiri rám néz, és látom rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én is: korábban jöttek, így az időzítésünk nem volt megfelelő. Bár minden pompásan fest kint is, bent is, mi lógós, itthoni ruhákban vagyunk, ráadásul izzadtan és koszosan. Az pedig teljesen szubjektív, hogy ez majd pozitív, vagy negatív értékeléssel fog-e szerepelni...
Mikor már Jiri is túl van a bemutatkozásos procedúrán, beinvitáljuk a nőket a házba, és hellyel kínálom őket az étkezőben. Elnézésüket kérem néhány percre, hogy egy kicsit rendbe hozhassuk magunkat Jirivel – ezzel kimondatlanul is felajánlva nekik a lehetőséget, hogy körülnézhessenek.
Gyors átöltözésre és egy kis hajborzolásra futja csak, hogy ne legyen szopottgombóc-fejünk az izzadtságtól. Na meg persze némi dezodor sem árt, a biztonság kedvéért, bár nem bűzlünk.
- Félek – pillantok föl Jirire sóhajtva.
- Nem lesz baj, kincsem – ölel magához. – Semmibe nem köthetnek bele.
Mikor visszaérünk, a két nő éppen fojtott hangon diskurál valamiről, de mikor megjelenünk, elhallgatnak.
- Elnézést – erőltetek mosolyt magamra. – Megkínálhatom önöket esetleg valamivel? Kávét, üdítőt?
- Egy kávét elfogadok, köszönöm – biccent az Irene nevű nő.
- Én is – helyesel a másik is.
- Máris csinálok – bólintok.
A konyhába sétálok, beindítom a kávéfőzőt, aztán előveszek két csészét.
- Te is kérsz? – mosolygok Jirire, mire bólint. – Akkor csinálok.
- Köszi, kicsim – csókol a halántékomra.
Rámosolygok, aztán csináljuk tovább a dolgunkat. Ő előveszi a tejet és a cukrot, én pedig kitöltöm a kávékat, egyelőre üresen, mindenki elkészíti majd úgy, ahogy szereti. Illetve Jirinek és magamnak megcsinálom, mert azt már tudom. Segít bevinni mindent az étkezőbe, jóformán az összeset ő viszi, nekem csak a tej és a cukor marad.
- Szóval... van esetleg valami kérdésük? – nézek rájuk, mikor már mindannyian az asztalnál ülünk.
- Nos, úgy látszik, a körülmények jobbak nem is lehetnének. Minden megfelelőnek tűnik, és jó látni, hogy a szomszédokkal is jó kapcsolatot ápolnak. Azt viszont szeretnénk megtudni, hogy hol és milyen beosztásban, milyen munkaidőben dolgoznak – mondja Irene.
- Mindketten a Williams & Wilsonnál dolgozunk – felelem.
- Jason ugyebár ügyvéd, én pedig biztonsági őrként dolgozom az ő emeletén – teszi hozzá Jiri.
- A munkaidőnk a szokásos, de ha bármi közbejön, egy telefonomba kerül intézkedni. És természetesen, amíg oviba nem kerülne a kicsi, valaki mindig itthon lenne vele.
- Értem – bólogat Irene. – Ez jó, nagyon jó. És azt lehet már tudni, hogy hol lenne a gyermek helye?
- Természetesen – felelem. – A vendégszobát szeretnénk átalakítani gyerekszobává, mert az közvetlenül a hálószoba mellett van.
- És mikor történne meg ez az átalakítás?
- Valószínűleg hamarosan – felel most Jiri. – A kedvesem édesanyja, édesapja és testvérei, az én szüleim valamint a kollegám is felajánlotta a segítségét, így ha elkezdjük, hamar végezni fogunk vele.
- És mások is ilyen... hm... finomak, mint ön, Jason? – néz rám Irene.
Remek, most már abba is megpróbálnak belekötni, ha egy hímnemű lény nem rendelkezik centis vastagságú izmokkal? Én így szeretem magam, és ami a legfontosabb, Jiri is így szereti a testem. Úgyhogy... be lehet fogni.
Jiri érezheti, hogy kicsit felment a pumpa, mert megfogja a kezem az asztal alatt, és ismét ő felel.
- Csak a hölgyek, és Jason idősebbik bátyja, Alex nem túl erőteljes testfelépítésű még. Ők viszont nyilván a festésben és a könnyű munkákban segédkeznének, a cipekedést és a nehéz munkát mi végeznénk.
A két nő szinte robotként bólogat, majd Francis belepillant az előtte lévő lapba, ami úgy tűnik, az általunk kitöltött kérdőív fénymásolata.
- És mi a helyzet a háziállatokkal? – kérdezi aztán. – Azt írták, van két kutyájuk. Kint nem láttam egye sem... Bent tartják őket?
- A kiskutyák még csak alig több mint egy hónaposak – felelem. – Amíg ilyen kicsik, nem szívesen hagynám kint őket. De szobatiszták és szelídek, még csak nem is harapnak, nagyon okos kutyák. Nincs velük semmi baj.
- És amint nagyobbak lesznek, kapnak a kertben egy külön kis fészert maguknak, és ott tartjuk majd őket – teszi hozzá Jiri.
- Remek. Vethetnénk egy pillantást arra a vendégszobára? – kérdezi Irene.
Odavezetjük őket a vendégszobához, amiben már ott sorakoznak az átalakításhoz szükséges holmik is. A két nő elégedetten bólogat, aztán megnézik a többi szobát is. Megcsodálják az éppen felébredő, még igencsak álmos szemű kis csöppségeket is, és megbizonyosodhatnak róla, hogy ha ártalmatlannak nevezzük őket is keveset mondunk.
Felsóhajtva csukom be az ajtót a nők mögött, aztán visszasétálok Jirihez a konyhába, ahol ő már a csészéket mosogatja el.
- Ezen is túl vagyunk – ölelem át hátulról.
- Így van – feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Elzárja a vizet, megtörli a kezét, aztán megfordul az ölelésemben. – És szerintem minden simán fog menni – simít végig az arcomon mosolyogva.
- Gondolod? – nézek fel rá.
- Tudom – csókol homlokon. – Mikor átalakul az a szoba, rövid időn belül benne szeretném tudni a kislányunkat – mosolyog rám.
Az ajkamba harapok, és majdhogynem megkönnyezzem ezt a gyönyörű mondatot. A kislányunk...
- Annyira szeretlek! – ölelem át szorosan, és a mellkasába fúrom az arcomat.
- Én is nagyon szeretlek, kincsem – viszonozza az ölelést, és megsimogatja a hajam.
***
- Köszönöm – pihegem Jiri mellkasára ejtve a fejem.
- Ó, elhiheted, nagyon szívesen tettem – vigyorog rám.
Nos, igen... A vacsi előtti kívánságom annyi volt, hogy segítsen levezetni a nap alatt felgyülemlett feszültséget. És talán mondanom, sem kell, hogy ezt a sajátos módszerünkkel vittük véghez.
Boldog sóhajjal, mosolyogva bújok oda hozzá, miközben a mellkasát simogatom.
Mindent összevetve, ez a nap is pozitívan sült el.
|
| Rauko | 2012. 01. 21. 12:31:57 | #18659 |
Karakter: Dusek Frantisec, Diod, Jiri Vondra
Megjegyzés: ~ Apucnak
- Annyira sajnálom – suttogja lehajtott fejjel. Ahh, tudtam! De nem szabad hagynom neki!
- Eszedbe ne jusson magadat hibáztatni, kincsem!
- De akkor is... - bújik ölelésembe.
- Nem. Nem is akarok erről hallani többet. Gyerünk, kérem azt a gyógypuszit!
...és meg is kapom. Ötször.
Amikor felvesszük a kis dögöket a dokitól, mind a kettő alig kezelhető. Össze-vissza másznának, akár még az én ölembe is, ami nem lenne jó, hiszen vezetek. Kincsem alig tudja őket tartani, de sikerül neki, és mikor hazaérünk, ő viszi be őket. Ám mire a cuccokkal beérünk, addigra a két kis gézengúz már alszik. Édesek... de ilyenkor a legaranyosabbak. Mikor alszanak.
- Kicsiiim, mondom, hogy nem fáj – pillantok rá, mikor már sokadszorra mondja, hogy mindenképp bekenné az arcom a csodakrémével.
- Nem baj, akkor is, ez leviszi róla a kékülést – néz vissza, és szinte könyörög. Hihetetlen, mennyire félt. De épp ez esik ilyen borzalmasan jól. Nem csak szeret, de félt is.
- Jó – adom be a derekam. – Ha ez megnyugtat... csináld.
És még egy csókot is kapok. lehrt, hogy megérte...
___
A kettesben töltött ebédből az lett végülis, hogy matkáéék és Oliverék is átjönnek. Aminek örülünk is, hiszen így legalább elmesélhetünk mindent. Marie biztosít mindkettőnket, hogy ha valami baj lesz, majd ő elintézi, hiszen nekünk kell az a baba, mert a kutyákkal is milyen jól bánunk, pedig azokból kettő, van.
Az ebéd végül kellemes, családi hangulatban telik, nevetünk, beszélgetünk, matkáék persze sírnak, ha a baba kerül szóba és Oliverrel megbeszéljük, hogy ha túl leszünk az értékelésen és biztos lesz, hogy kaphatunk babát, pár napot rászán mindenki, és Peter, Alex, Neol, én és ő majd rendbe rakjuk a gyerekszobát.
Miután matkáék is elmentek, és a kutyák is visszaaludtak, kincsem mosogatás helyett valami sokkal izgalmasabbat tervez. Ezt már akkor leszűröm, mikor ujjacskáit a csuklóm köré fonva húz a hálóba.
___
- Jiri... – suttogja kicsim, miközben épp a nyakát csókolgatom. Már mindketten teljesen meztelenek vagyunk...
- Igen?
- Most szeretném megismerni a vadabbik oldaladat is. – Beleremegek a tekintetébe, és hát... rajtam ne múljon!
Olyan az egész, mint valami ócska melegpornó. Jason szinte sikít, annyira élvezi, ahogy kezeit lefogom a feje felett, és sokkal vadabb tempóban teszem a magamévá. Most kicsit sem játszik a szerelem és a gyengédség, gyorsan, keményen csinálok mindent, de így is ügyelek rá, hogy még a csuklóját se szorítsam erősen.
Jason aztán nem is bírja sokáig, amint elengedem a kezét és ráparancsolok, hogy verje ki magának, percekkel később hatalmasat nyögve élvez el, rántva magával engem is.
Annyira kifáradunk, hogy pár percig mozdulni sincs ereje, neki sem, nekem sem. El kell járnom edzeni, mert nem szabadna, hogy egy menet így lefárasszon. Mindegy is.
Jason épp hozzám bújik, amikor kintről valaki bekiabál... Neol!
- Végeztetek? Mert akkor takarózzatok be!
- Neol... - sóhajtok fel. - Ha nincs erre nagyon nyomós okod, akkor esküszöm, itt, helyben foglak kibelezni - sziszegem, mikor kedves barátom már a szoba közepén áll.
- Nem kell rögtön morogni, most kivételesen okkal jöttem - fújtatja, de le sem veszi a szemét Jasonről. Ekkor látom meg, hogy pont úgy sikerült betakarni, hogy a hasán még ott virít a saját élvezete, így morogva rántom fentebb rajta a takarót és ölelem magamhoz kincsem testét.
- Jól van már, nem kell ráírni a neved - nyújtja ki a nyelvét. - Csak megakadt rajta a szemem.
- Ne akadjon, mert ki fogom nyomni, ha ez sokszor történik meg - felelem.
- Akkora egy fasz vagy néha...
- El sem hinnéd.
- Hallottam, sejtem - vigyorog rám.
- Fejezzétek már be! - csap a takaróra Jason, és ahogy ránézek, az arca láng vörös. - Neol, mond, miért jöttél.
- Milyen kis heves - vihogja kedves barátom. - Egyébként három dolog is van. Hol kezdjem?
- A legfontosabbnál. - Jason határozott, mire Neol kinyitja az ablakot, majd ledobja magát a fotelba.
- Voltak nálunk a gyámügyesek - sóhajt fel, de nem szomorú. - Faggattak rólatok, a családról, az életetekről. Elmondtam, hogy én is meleg vagyok, kedvesem is van, kérdezték, hogy tudom-e hol van Diod tizenhat éves fia, mondtam, hogy velem lakik, megmutattam a szobáját, aztán beesett Alex és Justin. Beszélgettek velük is, Justin elmondta, hogy közös megegyezéssel költözött át, mert innen közelebb van a gyakorlótér. Azt is kérdezték, hogy eddig miért nem kereste, de Justin beadta, hogy az anyja eltitkolta előle, hogy Diod él, és csak akkor tudta meg, mikor véletlenül átment Ivanékhoz, mikor ott voltatok. Kérdezték Alexet Jasonről, hogy milyen apa lenne, mondta Alex is, hogy szerinte remek apuka lenne belőle és mivel az egész család mellettetek áll, nem lehet baj. - Jason hatalmasan sóhajt mellettem, és nekem is leesik egy kő a szívemről. Nyilván Jason miatt gyors ennyire ez a folyamat. de akkor is jó, hogy nem kell hónapokat várni csak az értékelésre.
- És, mit tudtatok meg? - kérdezem.
- Holnap jönnek hozzátok, több rokont, barátot nem keresnek fel - vigyorog Neol.
- Ezt nem szokták elmondani - nyög fel Jason.
- Ne aggódj kicsi, nem vagyok hülye, hogy elvágjam az esélyeiteket. Szimplán én voltam az egyik vallató a CHAOS-nál - vihogja. Így volt... ha olyan napja volt, egy érintés nélkül akármit kiszedett akárkiből. Borzalmasan tudja manipulálni az embereket, ha arról van szó.
- Mi volt a másik? - kérdezem.
- A fegyvertartásihoz a vizsgák három nap múlva lesznek, a rendőrségen vehetjük fel a fegyvereket - mondja még Neol. Igen. Pár hete kértem, hogy tehessünk vizsgát újra, Jason is, hogy taníthassam lőni. Ha elsőre ki is bukik a vizsgán, a második előtt legálisan eljárhatok vele gyakorolni. Muszáj. Ezek után, amik velünk történtek, ragaszkodom hozzá.
____
- Édes, kiszaladsz levágni a füvet? - sikít ki a konyhából kincsem, miközben én a porszívózást fejeztem be. Tegnap már nem csináltunk semmit Neol távozása után, de ma hajnalban keltünk, hogy minden rendben legyen.
- Megyek cica - kiabálok vissza, és már indulok is.
Épp benne vagyok a dologban, amikor a szomszéd, idős hölgy a kerítéshez tipeg.
- Jiri, drága fiam - néz rám könnyes szemekkel
- Mi a baj, Angela? - Tegezzük. Neki így volt jobb, kérte is, így nem érzi magát olyan öregnek., azt mondta.
- A kiscicám, Vincent felmászott a fára és nem tud lejönni - pityergi. Én persze azonnal lépek is be a házba.
- Kincsem, mindjárt jövök - szólok be, de Jason már az ajtóban van.
- Angela, mi a baj? - kérdezi ő is, és kijön, de zárja az ajtót, hogy ami állatkáink ne vadálkodjanak kint.
- Elrabolhatom a férjedet, drága? Vincent felmászott a fára és nem tud lejönni!
- Persze, vidd csak, addig én ezt befejezem - mondja cicám, és közelebb lépve kapok egy gyors csókot.
___
- Jól van már, te buta macska - szólok rá sokadszorra. - Segíteni akarok, nem fogod fel?!
- Ne bántsd, csak fél! - kiabál fel Angela.
- Nem bántom, csak nem értem - kiabálok vissza, és egy mozdulattal sikerül elkapnom a macskát, majd elengedem az ágat és ugyanazzal a lendülettel le is ugrok.
Ahogy lepillantok látom, hogy a kocsibeállónknál egy vörös Opel áll, mellette két nő, mindkettő kosztümben. Jason zavartan ácsorog, és láthatóan engem várnak. Gyorsan átadom Angelának a macskáját, majd megyek is vissza.
- Szép napot, hölgyek - üdvözlöm őket.
- Üdv. Reméljük nem zavarunk. - Jasonre nézek. Korábban jöttek... sokkal korábban, még át sem volt időnk öltözni! De remélem, ez semmit sem fog zavarni az értékeléskor, hiszen bent rend van, én épp segítettem, és... ah. Kicsit tartok ettől az egésztől.
|
| makeme_real | 2012. 01. 20. 23:27:10 | #18651 |
Karakter: Jason Williams
Megjegyzés: (Anyucnak)
Este pizzázunk, a kis dögök pedig a szokásosat eszik, amikor megjelenik Neol és Alex.
- Mi a helyzet? – kiabál be Neol, aztán már megy is dögönyözni a kis drágákat, meg gügyögni nekik.
- Most buzisabb vagy, mint eddig bármikor – szólal meg Jiri.
- Mi ez? – kapja el Jiri karját Alex. – Ahh, de jól néz ki – vigyorog, és simogatni kezdi, amire igyekszek nem felmorranni. – Noel, neked ilyen nincsen?
- Van olyan testrészem, amit még nem láttál? – kérdez vissza Neol, mire felnevetünk.
- Egyébként mi járatban? – kérdezem.
- Jöttünk kérdezni, hogy mi volt ma. Apáék mondták, hogy mész megváltoztatni a neved, nem volt- e valami gubanc – ül le Alex, és elvesz egy szelet pizzát.
- Ott éppenséggel nem...
- Ott? Miért, merre voltatok még? – kérdezi Neol, miközben leül Alex helyére, őt meg az ölébe húzza.
- Voltunk a gyámügynél is – ejtem el halkan, mosolyogva a dolgot, mire Alex a nyakamba ugrik.
- És?! Mi volt, mi volt?! – kérdezi Neol is.
- Hát, nem sok minden – motyogok.
- Még hogy nem sok minden – szólal meg Jiri. – Úgy kiosztotta az ügyintéző nőt, hogy öröm volt nézni – nevet, mire persze minden részletről be kell számolnunk.
- Hát, nem hiába. Vad és dögös, de ez családi vonás – röhög Neol.
***
Másnap első utunk a barkácsáruházba vezet. Pontosabban az állatorvoshoz, leadni a csöppségeket vizsgálatra és oltásra, és onnan az áruházba. Két legyet egy csapásra. Megvesszük a szoba átalakításához szükséges dolgokat, hiszen sosem lehet tudni, mikor indul be az örökbefogadási procedúra, és jobb félni, mint megijedni. Az állatorvos pedig jó ismerősöm, így addig vigyáz a kutyusokra.
A parkolóban viszont nem vár dolog történik.
Amikor épp a parkolójegyet szeretném megvenni, az automatánál két férfi belém köt, miszerint buzi vagyok. És tekintve, hogy mindkettő debella állat... nem sok esélyem van felvenni velük a harcot. Vagy laposra vernek... vagy nem tudom, mi lesz.
- Valami gond van? – hallom meg hirtelen Jiri hangját.
Hát persze... soha nem hagyna magamra. De ha ez a két gorilla nekimegy...
- Te is buzi vagy, apafej? – kérdezi tőle az egyik.
- Az vagyok, és épp a pasimat cseszegeted.
- Dugod? – röhög fel a másik.
Már lendül is az ökle, jókorát behúz Jirinek. Rémülten sikkantok fel, de Jiri csak mosolyogva fordul vissza.
- Ennyi? Még csak nem is fájt.
Amikor a másik is nekilendül, halálra rémülve kapnék utána, de nem érem el, mert ő gyorsabb, és hamarabb ér az ökle Jirihez...
- Ez a max, fiúk? – nevet Jiri, miközben én már remegek.
- Mi folyik ott? – hallatszik egy határozott, ismerős hang. Ó, igen, Steve, egy rendőr kollega. – Mr. Williams?
- Frantisec – sóhajtok. – De igen, én vagyok.
- Frantisec? – vonja föl a szemöldökét.
- Steve, pont maga nem hallotta? – nevetek fel. A két baromarc le is lép rögtön, én pedig Jirihez sietek. – Jól vagy? – simítok végig az arcán aggódva.
- Nincs bajom – mosolyog rám.
- Szóval... Frantisec? – kérdezi újra Steve.
- Jiri, ő egy régi, kedves ismerős az őrsről, Steve Kovalanich – mutatom be. – Steve, ő a férjem, Jiri D. Frantisec.
Steve meglepődik, de tudom, hogy nem undorodik. Régről ismerjük már egymást, tudja, hogy meleg vagyok, még Christ is ismerte. Szerintem inkább a házasság-ügy lephette meg.
- Hát, az biztos, hogy jobban illik magához, mint az az előző... az a Christian, vagy Christopher... vagy mi volt – fintorog, mire felnevetünk.
***
Amikor a vásárlás végeztével beülünk a kocsiba, már fordítom is magam felé Jiri arcát.
- Bekékült – jelentem be elkeseredve. – De azt mondtad, nem fájt...
- Nem is fáj, édes, csak picit elszoktam a bunyótól, de nincs baj, hidd el – mosolyog rám. – De ha szeretnél, adhatnál rá csókot – néz a szemembe.
- Annyira sajnálom – motyogom elhajtott fejjel.
- Eszedbe ne jusson magadat hibáztatni, kincsem – ölel magához azonnal.
Szorosan ölelem, bújok hozzá. Semmi komoly baja nincs...
- De akkor is...
- Nem – vág közbe. – Nem is akarok erről hallani többet. Gyerünk, kérem azt a gyógypuszit!
Kuncogva húzódok el tőle és nézek a szemébe. Annyira szeretem...! És persze, hogy megkapja a csókot az arcára. Kapásból ötöt is.
Hazafelé persze felszedtük a kis dögöket is, akik egész úton az ölemben buliznak. Nem bírnak nyugton maradni... Hihetetlenül édesek. Nero egyszer még Jiri ölébe is megpróbál átmászni, alig győzöm visszavenni magamhoz, mert ahogy két kézzel érte nyúlok, Akira is megindul. Kisördögök...
Hazaérve, miután a dögöket betessékeltem a kosarukba, rögtön el is helyezkednek, és már durmolnak is. Mosolyogva megrázom a fejem, aztán megyek vissza a kocsihoz, és segítek Jirinek bepakolni. Nem mintha engedné, hogy többet „cipeljek” néhány ecsetnél... Ideiglenesen a vendégszobában pakolunk le, mert majd apáék segítségével fogunk nekiállni az átalakításnak.
- Kicsiiim, mondom, hogy nem fáj – néz rám Jiri délután, miközben azon könyörgök neki, hogy bekenhessem az arcát.
- Nem baj, akkor is, ez leviszi róla a kékülést – pillantok rá könyörgő szemekkel.
- Jó – sóhajt fel, és leül a kanapéra. – Ha ez megnyugtat... csináld.
Örömmel telve csókolom meg, és a lehető legóvatosabban kenem be az arcát egy zúzódásokra való krémmel.
***
Anya és apa felhívnak, hogy átjönnek ebédre, hoznak is kaját, én pedig felvetem Jirinek, hogy mi lenne, ha Annáékat is meghívnánk. Legalább elújságolhatnánk mindenkinek, hogy egyelőre minden jól áll az örökbefogadás-ügyben. Jiri persze örül az ötletnek, meg is beszéljük velük, és szerencsére el is tudnak jönni. Anya és apa megy el értük, ők hozzák őket is, aztán már indulhat is a családi ebéd. (Anna csak az én kedvemért csinált knédlit, mert a múltkor annyira ízlett nekem. Így legalább anyáék is megkóstolhatják, hogy milyen finom.)
Az ebéd remek hangulatban telik. Beszélgetünk, nevetünk, hülyéskedünk, és persze a baba-ügyről is mesélünk. Anya és Anna is könnyes szemmel figyelnek a végére, és mind a négyen megdicsérnek, amiért kiálltam magunk mellett a nővel szemben. És a leendő nagymamák persze már most határtalanul be vannak zsongva... Lehet, hogy nem is vesz majd el olyan sok időt a szerelmi életünkből a pici, mert mindig babusgatni fogja valaki.
A szülők valamikor késő délután mennek el, miután megcsodálták a farkaséhesen előmászó kicsi dögöket. Mikor elmennek, már a szőrgolyók is teletömték a hasukat, és nagyokat ásítva másznak be a kosarukba, aztán összebújnak, és már alszanak is. Nekem viszont nincs kedvem a mosatlannal foglalkozni... egészen más terveim vannak.
És amikor megfogom a szerelmem kezét, és csábító mosollyal elkezdem a háló felé húzni, már előtte sem titok, hogy mit tervezek – és a vigyorából ítélve ellenére sincs.
Csókok, simogatások, sóhajok, izgató érintések és finom harapások... Jirivel még mindig elképesztő ez az egész.
- Jiri... – sóhajtom, mikor már egyikünkön sincs ruha, és meztelenül simulunk össze az ágyon.
- Igen? – leheli a nyakam érzékeny bőrére.
- Most szeretném megismerni a vadabbik oldaladat is – nézek a szemébe vágyakozva.
Hihetetlen. És én még azt hittem, hogy újdonságot nem is kaphatok... De ez minden várakozásomat felülmúlta. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy élvezni fogom a vadabb, nem annyira az érzékekről és érzelmekről, csak az élvezetről szóló szexet is. De ez... ez valami elképesztő.
Vad, mégis vigyáz rám. Durvább és gyors, mégsem fáj. Sőt... minden egyes mozdulatát szabályosan sikoltozva élvezem. Elengedjük magunkat és a hangunkat is, és bár gyanítom az én hangom erőteljesebben hallatszik, az én élvezetemet csak fokozzák mély, hangos nyögései vagy felhördülései, amikor megfeszítem magam ott lent.
Olyan intenzíven élvezek el, mint csak ritkán szoktam, de úgy érzem, látom és hallom, hogy ebben is osztozunk a szerelmemmel. És azt hiszem, egyikünk sem kap levegőt, miután mellém zuhan az ágyra. Egy ideig még ahhoz sincs energiám, hogy odabújjak hozzá... de ez persze nem tart sokáig, mert úgysem bírom ki nélküle.
Ahogy az oldalához bújok, már ölel is át, testünk összesimul, és lehunyt szemekkel zihálunk.
- Végeztetek? Mert akkor takarózzatok be!
Úgy ülök fel, mint akinek a fenekébe lőttek... öhm, na jó, ez kicsit pajzánul hangzik szex után, de na. Mindenesetre halálra rémülök Neol hangjára, ami valahonnan a hálószoba mellől hallatszik. Érzem, hogy az arcom fokozatosan válik egyre pirosabbá, a fülem hegyéig elpirulok.
Te jó isten, vajon mennyit hallott?!
|
|
