Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

Momiji2015. 10. 04. 14:26:55#33528
Karakter: Megara Heulwen
Megjegyzés: ~Zackemnek~Catymnek~




El sem hiszem. Tényleg Ő az! A kis szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
-    Te itt? – Nézek hitetlenkedve Zackre és ijedtemben összecsapom a mangám.
-    Gondoltam sétálok egyet az utolsó órám után. – mondja azzal a csábos mosolyával az arcán és ha még nem lenne elég kacsint is, csak hogy biztosan látszódjon az a pír az arcomon, ami egyre csak növekszik.
-    Én… nos… nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk. – Idióta. Egy épkézláb mondatot nem tudok kinyögni, komolyan? Hogy lehet ilyen hatással rám? Alig bírom rajtatartani a szemem, úgy égeti a pír az arcom.
-    Nincs lázad? Nagyon piros az arcod. – Hirtelen közelebb hajol és végigsimít az arcomon, hogy leellenőrizze van-e lázam.
 De drága, de ez csak „szerelem láz” én buta. Már megint belezúgtam. Gondolataimból az billent ki, hogy egész közelről fürkészi az arcomat, hol ide hol oda tekingetve, jaj, talán válaszolnom is kéne, tényleg, hogy lehetek ennyire elalélva?
-    Nem, nincs… - ennyi telt tőlem, mire lágyan mosolyra húzza az ajkait.
 Jó ég! Csak azt remélem, nem bámultam túl feltűnően, de ha egyszer ilyen vonzó ajkakat még nem láttam! Ábrándozásom közbe veszem csak észre, hogy egyre közelebbről látom, de mire felnéznék a szemeibe, már elkéstem, és az ajkait az enyémre tapasztotta. Alig hiszem el, most tényleg ébren vagyok vagy álmodom? A szívem majd kiugrik és teljesen felforrtam, mégis lefagytam. Pár pillanatra szükségem van, mire felfogtam, hogy ez az édes, lágy érzés Zack ajka az ajkaimon. Lassan viszonozni kezdtem csókját, minden bátorságomat összeszedve. Kívülről szerintem úgy nézhet ki, mintha egy piros almát csókolna éppen. Viszonzásomtól vagy csak a vágytól felbátorodva végigsimít az arcomon egészen a tarkómig, majd óvatosan a hajamba fésüli ujjait, mire teljesen beleborzongok az érzésbe. A testéből áradó hőtől kellemes rezgés járja át a testem, közelebbről, erősebben akarom érezni és reflexszerűen közelebb kúszok hozzá, mire gyengéden átölel és magához húz. Nem túlzok, ha azt mondom, sosem éreztem még ilyen melegséget senki felől, azt kívánom, bár örökre így maradhatnánk.
Hirtelen létrejött, ködös álomvilágomból egy tompa zaj billent ki, mire akaratlanul is megrezzenek és a csókunk óvatosan megszakad. Még egy véget nem érőnek tűnő pillanatig egymás tekintetét láncba kötjük, majd ő töri meg először, és földre tekint. Én is követem a szemeit és meglátom a könyvemet a földön heverve. Ó fenébe, észre se vettem, hogy kicsúszott az ölemből. Zack megelőzve engem felveszi, majd újra mélyen a szemembe néz.
-    Sajnálom, ha felzaklattalak vele… csak már vágytam rá és… nagyon is tetszel nekem. – Kezd bele mondandójába akadozva – Bár, ha nem akarsz semmit tőlem azt is megértem. – Fejezi be mély lélegzetet véve. Sosem gondoltam, hogy egy férfi is lehet ilyen édes és hasonlóan bizonytalan, mint én, főleg ő.
-    Tényleg tetszem neked? – Azért a bizonytalansági „verseny” élén még mindig én állok, de hiába sikerült felfognom mit mond, nem tudom elhinni. Én? Egy ilyen férfinek? Lehetetlen.
-    Igen, ennyire hihetetlen? – Néz rám amolyan meglepett és ártatlan kiskutya szemekkel, mire a pírjaim megint az arcomba szöknek, és félelmemben elfordítom a tekintetem.
-    Nem… vagyis nekem kissé az… mivel, ha eddig nekem meg tetszett valaki, akkor neki én nem… szóval érted… - Próbálom megmagyarázni az eddigi szerelmi életem egy mondatba, de tényleg, soha nem volt szerencsém, és ezt, ami most történt, el se tudom még mindig hinni.
 Attól félek, bármelyik pillanatban felébredhetek, és szomorúan kell elkönyvelnem, hogy ez mind csak egy szép álom volt. Bátortalanul ránézek, mire vesz egy nagy levegőt, és az édes mosolya kíséretében folytatja.
-    Nekem tetszel és szeretnélek megismerni, mint magán ember és nem csak úgy, mint tanítvány. Már, ha te is akarod. – Mondja kissé bizonytalanul, mire zavarba jövök
Sose kérdeztek tőlem ilyet. Egy hosszúnak tűnő pillanatra elkapom a tekintetem, és a naplementét figyelem. Gyönyörű. Kezd besötétedni, fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, talán egy óra is, de nekem csak pár szívmelengető pillanatnak tűnt. Lassan visszaemelem a tekintetem Zackre, és pont találkozunk egymással, mire kicsit belepirulok. Magamat se értem, miért gondolkodok ezen ennyit, hisz tetszik nekem, de mennyire, hogy tetszik, és édes, persze, hogy meg akarom ismerni, miért ilyen nehéz szóra bírni a szám?
-    Szeretnélek én is megismerni téged. – Próbálok bíztatóan beszélni rá, de csak esetlen, félénk hangok hagyják el a torkom. Lágyan nevetni kezd, amit úgy érzem, jó jelnek vehetek, szóval kissé felengedek és halvány mosoly húzódik a számra.
-    Nagyon édes vagy ilyenkor. – Suttogja lágyan, én pedig beleborzongok a szavaiba. Te édesebb vagy.
-   
-    Kezd nagyon sötétedni, ha nincs, ellenedre haza kísérlek. – Néz rám kérdőn, mire körülnézek és érzékelem, hogy valóban nagyon sötét van. Mennyi lehet az idő?
-    Rendben. – Engedek fel, mire feláll, és a kezemért nyúl, hogy felsegítsen. Milyen udvarias, el sem hiszem, hogy ez tényleg a valóság! Ránézek és látom az arcán azt a szokásos édes kis mosolyát, amitől felgyorsul a szívverésem.
-    Azt hiszem holnapra meg van, hogy mit táncolunk. – Mondja sokat sejtő, enyhe vigyorral a képén, mire erős kíváncsiság tör rám.
-    Mit fogunk? – Szögezem neki a kérdésem, mert furdal nagyon, kíváncsi teremtés vagyok, és emiatt mindig kérdezősködök. Közben elindulunk az otthonom felé.
-    Ne légy ilyen kíváncsi különben hamar meg fogsz öregedni. Holnap a megbeszélt időben megtudod, ne aggódj. – Aahj, a legrosszabb válasz, amit kaphattam, de igyekszem leplezni kíváncsiságom és a képzeletemet is, ami a szexis vigyora láttán indult be. Tekintete a kezében lévő könyvemre vándorol. - Oh… ezt én is nagyon kedvelem. – mutatja fel, mire hirtelen majdnem úgy felpörög a szívem, mint a csók alatt.
-    Jesszusom, te is szereted a mangkákat? –Szinte felugrok örömömben, de igyekszem rögtön le is higgadni, de te jó ég, lehetne ennél is tökéletesebb? Lágyan megpöckölni az orrom hegyét, mire elmosolyodok.
-    Még szép! Már évek óta gyűjtöm őket. – Mondja büszkén és rám kacsint, mire az arcom megint hevesen reagál. A végén tényleg megfövök.
-    Nagyon is jól táncolsz és még a mangákat is szereted. Vajon mit rejtegetsz még? – Kérdezem kíváncsian, csillogó szemekkel, mire halkan kuncogni kezd. Közben megérkezünk a házamhoz. Szomorúan könyvelem el, hogy el kell válnunk. - Megjöttünk. – Mondom halkan, mintha nem lenne igaz.
-    Nagyon szép helyen laksz. – Zökkent ki gondolataimból a bókjával és egy puszit nyom az arcomra, mire kissé felmelegszik a szívem.
-    Köszönöm… - válaszolom akadozva, és viszonzom a pusziját a puha kis pofijára. Hogy imádhatom máris ennyire?
-    Szép álmokat kívánok neked Meggie. – Mondja lágyan, amire egy szélesebb mosoly terül el az arcomon. Kimondatlanul jól esik a szívemnek a kedvessége és a figyelme.
-    Neked is szép álmokat. – Válaszolom halkan, és a kezembe adja a mangámat, amiről majdnem el is feledkeztem.
Bemegyek a kapun egészen a bejárati ajtóig, de még utoljára visszafordulok. Örömmel tölt el, hogy még mindig ott áll és figyel. Integetek neki, mire rögtön visszaint. Magamban felnevetek boldogságomban, majd bemegyek a házunkba.
Amint belépek, még le se vettem a cipőmet, anyu gyakorlatilag rám veti magát.
-    Ki volt ez a fiú, kincsem? Miket beszélek, ez férfi volt! Hogyhogy hazakísért? Ő az udvarlód, drágám? – Áraszt el a kérdéseivel, mire azt se tudom mit mondjak. Anyu már csak ilyen. Védelmező anyatigris, és kíváncsi.
-    Nyugi anyu! Ő a tánctanárom volt, csak összefutottunk és.. – azért azt nem mondhatom még el, hogy mi volt, én sem élhetem bele magam a történtekbe, nem hogy még anyu, mert tudom, úgy örülne, ha végre lenne egy komoly valakim. – elbeszélgettük az időt és besötétedett, ezért hazakísért. – Igyekszem nyugodt maradni és a csókra nem gondolni, nehogy észrevegyen rajtam valami árulkodó jelet.
-    Ennyi? Biztos nem történt más? Nem kezdett ki veled?
-    Anyu! – szólok rá – Ő a tánctanárom. – Jelentem ki higgadtan.
-    És? – néz rám széles mosollyal. Szóval szerinte nem lenne semmi rossz abba, ha a tanár-diák kapcsolatunk ellenére más is lenne.
-    Anyuu! – húzom el a végét – Tudod jól..
-    Ha lesz valami majd elmondod – fejezi be a mondatot, és megölel.
A sok közül ezért is szeretem anyut. Kíváncsiskodik, de mindig tudja hol a határ és nem félt betegesen mindentől, valamint nem szabálymániás. Más szülőnek nem hiszem, hogy tetszene, hogy a lánya a tanárával folytat intim kapcsolatot. Bár a mi kapcsolatunk Zackkel koránt sem intim, hisz ez csak egy csók volt. Az még nem intim, nem? Fogalmam sincs. A szavai visszhangoznak a fejemben, „Nekem tetszel és szeretnélek megismerni”. Szóval ez azt jelenti, hogy a lényem érdekli, és nem a külsőm vagy amit testileg nyújthatnék neki mint nő. Ő nem olyan, mint eddig mindenki más volt. Őt végre tényleg az érdekelné, hogy milyen a lelkem? Ezek szerint igen, de nem akarom beleélni magam. Félek a csalódástól, hisz mi lesz ha megismer, és mégsem kellek neki. Ha kitárom a lelkem és elszalad. Azt valahogy nem élném túl.
Miután bementem, beszélgettem még egy kicsit a szüleimmel a napomról, ők is meséltek dolgokat, közben pedig megvacsoráztunk. Anyu specialitása, milánói makaróni volt. Jó, hogy nem egy bonyolult étel, de anyu nem egy mesterszakács, de én nagyon szeretem a főztjét.
Vacsora után felment a szobámba pihenni. Az órámra néztem, és miután kiszámoltam, a szavam is elállt, de kicsivel több, mint egy órát töltöttem Zackkel a parkban. Alig tűnt pár percnek. Átvert az időérzékem, de nem hibáztatom, ő is csábul esett Zacnek.
Vettem egy forró zuhanyt, majd pizsamát húztam és bedőltem az ágyba aludni. Oldalra feküdtem és összegömbölyödtem, úgy próbáltam álomba merülni, de folyton folyvást Zack tűnt fel lelki szemeim előtt. Az arca, az ajka, a szemei, a csókja. Forróság futott végig a testemen, amibe beleborzongtam, de végül sikerült álomba merülnöm, az utolsó gondolatommal, hogy holnap újra láthatom.
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Másnap délelőtt ébredtem kilenc óra körül. Örülök, hogy most kezdődött a nyár, hisz még nincs olyan meleg és nem is kell korán kelnem, na meg tanulnom se. Teljesen a táncra koncentrálhatok.
Lassan kikelek a puha ágyacskámból és az ablakhoz lépdelek, hogy engedjek be némi friss levegőt. Imádom a kora délelőtti langyos fuvallatokat, megborongat, de a kellemes módon, akár csak Ő. El sem hiszem, hogy már reggel is ő jár a fejemben.
Rendbe teszem magam a fürdőszobában, a rakoncátlan hajamat úgy döntöm megmosom, és akkor talán végre úgy fog állni, ahogy én szeretném. A gyorsaság kedvéért a mosdó csapját megnyitom, beállítom kellemes melegre, és aládugom a fejem. Nem a legkényelmesebb módszer, de ugyanúgy hatásos. Nyomok a kezembe egy adag rózsás-cseresznyevirágos-jázminos sampont, aminek a világon a legédesebb és egyben legfrissebb illata van. Ezt használom már nagyon régóta, és fantasztikus.
Amint végeztem a fürdőszobában, egy toppot meg egy pamut rövidnadrágot kapok fel, a hajamat pedig áttörlöm, a többit elintézni a kellemes, meleg nyári levegő.
A délelőttöm többi részét evéssel és a mangám befejezésével töltöm, de nem telik el úgy egy óra, sőt inkább tíz perc se, hogy ne gondolnék Zackre. Te jó ég, mit tett velem?
Indulás előtt gyorsan átöltözöm, de nem sokban változik a kinézetem. Mivel mára elég meleget mondtak, egy diszkrétebb, sötétszürke rövidnadrág mellett döntök és mellé fekete sport trikót veszek fekete tornacipővel. A hajam kicsit még nyirkos, szóval azt hagyom szabadon lógni.
A végén már futva indulok el, nehogy elkéssek. A második óra, és elkésnék, el is ásnám magam, főleg, hogy utálok késni. Gyorsan odaérek a stúdióba, belépve beköszönök a hölgynek a pult mögött, majd sietek is abba a terembe, ahol találkoznunk kell. Az ajtó előtt megállok pár pillanatra és kifújom magam, majd belépek. Zack épp a zenelejátszónál áll, a tekintete rögtön rám szegeződik, mire érzem, hogy az a kis szemtelen, halvány pír szökik is az arcomra.
-    Szia, pontosan érkeztél ez pedig azt jelenti, hogy érdekel a tánc. – mosolyog rám, én pedig érzem, hogy nehezen jön a szó a számra.
-    Szia, még szép, hogy érdekel! Na, ma mit táncolunk? – köszönöm neki, és leplezetlenül vetem neki a kíváncsiságom. A vigyorától erősödnek a pírjaim, de állom a tekintetét.
-    Kérlek szépen rumbát. Igen érzelmes tánc viszont így érezheted, hogy én miként mozgok. – Bumm. Minden eddig erőfeszítésem hiába, az arcom rákvörös lett. Ez.. olyan.. simulós-dörgölőzös tánc.. ezt nem gondolhatja komolyan.. nem lehet..
-    Szóval… te… meg én… ilyen összesimulós tánc…? – muszáj kimondanom hangosan, hogy felfogjam, mit akar.
 A szívem hevesen lüktet a gondolatra, hogy „érezzem, ahogy mozog”. Ez annyira kétértelmű, de jaj, mi ez az új perverz énem? Nem tetszik, ilyen énem nekem nincs, nem lehet. Elönt a félelem a gondolatra, hogy ezt csináljuk, de mégis valahol valamelyik porcikám vágyik, jaj egem, mi lett velem?
-    Bizony, de ne félj, nem harapok, ígérem. – kuncog sokat sejtetően, ami kicsit üti a szavait. Nem veszem biztosra, hogy nem harap, de hova gondolok?! - Mivel előző órán megvolt veled a bemelegítés így kezdhetjük is a gyakorlást. Mit szólsz? – mosolyog rám bíztatóan, mire kicsit megnyugszok.
-    Kezdjük! – válaszolom lelkesen és a táncra gondolok, bár adna a helyzet olyan szituációt, hogy a pír az arcomról visszahúzódjon, de most itt minden csak arra ad okot, hogy maradjon.
Ellép tőlem és lejátszó irányába megy, majd elindítja a zenét. Kellemes és nagyon szép, amire mindenki szívesen táncolna. Rögtön megtetszik. Visszajön hozzám és két kezét a csípőm két oldalára helyezi. Gyűlnek a pírjaim.
-    Csak hagyd, hogy lassan rá vezesselek, miként mozogj. – mondja mélyen a szemembe nézve, majd közelebb húz, hogy összeérjünk, és elengedi az egyik oldalam. - Karold át a nyakamat és próbálj figyelni a testem rezdüléseire. – Az egyik karom a nyakába teszi, mire kicsit meg kell emelkedjek, hogy felérjem, majd visszateszi a kezét a csípőmre.
-    Re… rendben van. – Szedem össze a hangomat, majd a másik karom is a nyakába teszem, mire jobban szemkontaktusba kerülünk. Nem hittem, hogy lehetek ennél is vörösebb.
-    Próbálj egyé válni a zenével. – suttogja lágyan.
A zene újraindul és elkezd mozgatni. Az agyam szinte kikapcsol, lehunyom a szemem, úgy próbálok koncentrálni és közbe nem arra gondolni, hogy Ő áll előttem, ő mozgat engem ilyen érzékien. Érzem a keze szorításán, hogyha rosszul csinálom, nehezen kapok rá a ritmusra, és tény, hogy az se segít, hogy mindjárt elolvadok zavaromban. Közelebb von, és a csípőjét az enyémhez nyomja. Majdnem felnyögök ijedtemben, de szerencsére sikerül elfojtanom. Újra mozgatni kezd a saját csípőjét is mozgatja, és most úgy érzem végre sikerül felvennem a ritmust. Lassan, de biztosan érzem, hogy egyre jobban megy, a finom mozgást Zack is ugyanolyan figyelmesen végzi velem és végre kicsit el tudtam engedni magam. Sose gondoltam volna, hogy sikerül ez valaha az ő jelenlétében, főleg nem egy ilyen közelséges pillanatban. Nem tudom elhinni, hogy ilyen hatással van rám. Egyre biztosabban követem a mozgását, és végül már nyitva merem tartani a szemem is. Kialakul egy bensőséges légkör közöttünk tánc közbe, és a tánc is egész jól megy már a végére. A zene végül leáll és pihegve kissé pirultan engedjük el egymást. Észre se vettem mennyire megizzasztott. Mármint a tánc, nem Zack, na jó, hogy szabadulhatok meg ezektől a gondolatoktól?
-    Nagyon jól táncolsz. – Dicsér két pihegés között, ami nagyon jól esik, főleg hogy eddig két ballábas voltam.
-    Té… tényleg? – kérdezem vissza meglepetten. Nem gondoltam, hogy valaha hallok ilyesmit. Visszalép hozzám, és a kezével végigsimítja a csípőmet.
-    Igen, nagyon is. – Hajol közelebb és lágy csókot hint a számra.
Amint hozzámér végigfut a mellkasomon egy jóleső bizsergés és hirtelen kikapcsol körülöttem minden. Magához ölel, én pedig a nyakára helyezem a kezem, úgy húzom kicsit közelebb magamhoz, áthidalva azt a zavaró pár centit, mire szorosabban ölelt.
A csókunk hevesebbé válik, a lábam erős remegésbe kezdett, ha nem tartana, tuti összeesnék. Újra elvesztem az időérzékem, de az agyamban egy kis hang azt kiabálja, ezt itt és most nem szabad, ha valaki észrevesz minket, Zack bajba kerül, de még sincs elég erőm ahhoz, hogy megszakítsam, hiszen olyan jó.
A következő pillanatban ha lehet még jobban magához húz és érzem, hogy a csípőm valami keményhez nyomódik. Pár pillanat kell, hogy rájöjjek, mi is az. Megkívánt.
A felismeréstől úgy megijedtem, hogy kiugrottam a karjaiból, és egy lépést hátráltam. Az arcom valószínűleg vérvörös lehetett, nem éreztem, mert az egész testem forrón remegett, a csókcsatától még inkább pihegtem mint előbb a tánctól. Lassan visszaemeltem rá a tekintetem, kis megnyugvást éreztem látva, hogy ő is hasonlóan piros-pozsgás arcú és piheg mint én. Lehet nagyon gyermeteg, amit tettem, de nem tehetek róla. Sose éreztem még, főleg nem tapasztaltam, hogy ilyen reakciót váltsak ki egy férfiból.
-    Ne haragudj.. – szólaltam meg először én, félve, hogy megbántottam, hogy így eltaszítottam magamtól
-    Nem, te ne haragudj rám. – kezdte kissé rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. – Nem akartalak megijeszteni, én csak.. – a végét lehalkította majd nem folytatta tovább, de így is értettem.
-    Nem ijesztettél meg. – Hazudtam. De nem mondhattam el neki, hogy egy gyáva kis szűz vagyok, erre még nem állok készen, ha valaha is készen állok majd kimondani valakinek. – Csak.. ezt itt nem szabad. – folytattam halvány mosollyal a számom, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
Nem félek tőle, csak attól ijedtem meg, de ez természetes, csak ő ezt nem tudhatja még. Talán majd egyszer.
Odalépett hozzám és magához ölelt. Átnyúltam a karjai alatt és viszonoztam. Elárasztott a nyugalom és a biztonság érzete, szívesen így maradtam volna egész nap.
-    Te kis jó kislány – motyogta a hajamba és csúfolódva kuncogott közben. Szemtelen.
-    Hé! – nézek fel rá tetettet sértődöttséggel és biggyesztett ajkakkal. – Ha valaki ránk nyit, nem lett volna ilyen vicces. – mondom komolyan, de a mosolyom mégis elnyomja a komolyságom.
-    Nyugalom, Agyalom, ide nem jön senki olyan, akiről előre ne tudnék. – Mondja mosolyogva, majd nyom egy puszit a homlokomra. Hát az angyala lettem? Milyen aranyos.
-    De.. akkor is. – Próbáltam ellenkezni, mondjuk túlzás hogy próbáltam.
Egyszerűen magához húzott, és hosszan ölelt megint, amit nem tudtam és nem is akartam nem viszonozni. Így álltunk még pár percig, aztán lassan elengedett, ami nagyon nem volt az ínyemre, de tény, hogy nem maradhatunk így egész nap. Pedig az milyen jó lenne.
-    Azt hiszem akkor mára befejtük a próbát. – mondta, miközben a hajamat cirógatta.
-    Ühüm. – válaszoltam dünnyögve, kissé ködös lett a tekintetem, álmosnak éreztem magam.
-    Ennyire elfáradtál? – kérdezte kissé nevetgélve.
-    Nem, csak egy nagyon kicsit. – Próbáltam energikusnak tűnni, de hirtelen ásítás tört rám, mire jobban nevetett.
-    Naa! Ne nevess ki! – Vágtam rá játszva a sértődőst, de nem vette be. Nem vagyok jó színész.
-    Nem is nevetlek. – mondta erősen mosolyogva. – Akkor ahhoz is fáradt vagy hogy este találkozz velem? – Kérdezett meg, most ő mímelt és biggyesztette az ajkát.
-    Mi? – kaptam fel a tekintetem, későn akarva leplezni hirtelen izgatottságom, amitől szélesre húzta a mosolyát, nekem pedig gyülekeztek a pírek az arcomon.
-    Szóval – kezdett bele kissé zavarban – Eljössz velem este egy randira? – Tette fel a kérdést közelebb hajolva, a nózink összeért és láttam a ragyogó smaragd tekintetét, ahogy engem fürkész választ várva.
-    Igen – mondtam suttogva, pirosodó arccal, lüktető szívvel. Meg kéne csípnem magam, hogy biztos nem álmodom-e.
A válaszomtól széles mosoly húzódott ajkaira, felkapott a derekamnál fogva és megpörgetett a levegőbe. Önkéntelenül is felnevettem, olyan édes volt ez a tette. Miután letett, csillogó smaragdzöld szempárját rám emelte, szinte ragyogott az örömtől és biztos voltam benne, hogy az én mélybarna szemeim is hasonlóan csillagokat szórnak.
-    Este hét körül érted megyek, rendben? – kérdezi lágy mosolya keretében. Ha cukorból lennék, már elolvadtam volna.
-    Igen, persze. – válaszolom rejthetetlen lelkesedéssel. – Hova megyünk? – merül fel bennem a kérdés.
-    Ti-tok. – szótagolja a szót rendkívül aranyosan.
-    De.. – kezdek bele kissé félénken. – Akkor hogy öltözzek fel? – Kérdezem a hirtelen eszembe jutó egyik legfontosabb kérdést. Hisz akárhova akárhogy nem lehet, és az meg a másik, hogy szeretném, ha csinosnak találna.
-    Mindegy, biztos vagyok benne, hogy bármit veszel fel, gyönyörű leszel benne. – mondja gyengéden és végigsimít az arcomon, mire elmosolyodok.
-    Köszönöm. – válaszolom kissé bizonytalanul és a kezére helyezem az enyém.
Még beszélgettünk kicsit, miközben végig ölelt. A karjaiban nyugodtan éreztem magam és sikerült kicsit jobban ellazulnom. Szeretnék úgy beszélgetni vele, hogy ki tudjak mondani rendesen egy mondatot és ne dadogjak vagy főjek meg a pirosságtól az arcomon. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül elköszöntünk egymástól és hazafelé vettük az irányt. Pár óra múlva találkozunk, és még el kell készüljek. Vajon hová fog vinni?
Otthon gyorsan lezuhanyoztam és bekentem magam a kedvenc rózsás testápolómmal. Magam köré tekertem egy törölközőt és a szobámba vettem az irányt, hogy amíg beszívja a bőröm, kitalálhassam mit vegyek fel.
Legalább negyed órája ülök a szekrény előtt és még mindig semmi ötletem. Kikészítem magam komolyan.
-    Hogy lehet ilyen bolond? – suttogom magamnak.
Ennyit gondolkodni egy ruhán. Azt mondta, bármit veszek fel, gyönyörű leszek. Olyan édes, de azért mégis, akármit nem vehetek fel. Szeretnék csinos lenni és kissé talán elegáns, olyan ruha kell, ami mindenhol megállja a helyét. Úgy érzem, akkor se lenne könnyebb dolgom, ha elmondta volna hova készülünk.
Gondolkodásomból három kopogás ráz, ami az ajtón túloldaláról jött.
-    Kicsim, anyu vagyok, bejöhetek?
-    Persze anyu, gyere! – Szólok ki neki, mire belép az ajtón és meglepetten mér végig.
-    Hát te mit csinálsz? – Kérdezi szemöldökét felhúzva.
Azt hiszem, itt a pillanat, hogy elmondjam neki. Úgysem szeretek titkolózni előtte és anyuval mindent meg lehet beszélni.
-    Anyu.. – kezdek bele kissé akadozva. – Találkozóm van.. valakivel és nem tudom mit vegyek fel. – Mondom neki kissé zavaromban nevetgélve.
-    Randevúd van kicsim? – Csattan fel az örömtől.
-    Hát.. igen olyasmi. – Válaszolom kissé pirulva.
-    Ez nagyszerű! És kivel? Hova mentek? – Ő is kíváncsi teremtés, akárcsak én.
-    Hát.. tudod.. – Kezdek bele bizonytalanul. – A.. tánctanárom.. – próbálom kinyögni, de az utolsó szavam hallatán anyu szája kissé tátva marad.
-    Az a fiú aki múltkor hazakísért? – Kérdezi döbbenten.
-    I..igen.
-    Ez csodás kicsim! – Majd kiugrik a bőréből, azt hittem azért kicsit dühös lesz.. – Nagyon illedelmes fiúnak tűnt, és jókat hallotta róla, mint tanár és ember is, végre kicsim, ő egy rendes fiú! – Anyu szinte lángol az izgatottságtól. Ez az én anyukám.
-    Akkor nem is haragszol? – Kérdezem kissé meglepetten.
-    Miért haragudnék?
-    Mert ő a tanárom..
-    Ugyan kicsim! – Mosolyodik el. – Majdnem egyidősek vagytok, a szerelemben az ilyesmi nem számít! Lehet a tanárod, főnököd vagy bárki!
Szerelem? Anyu kicsit előre szaladt, ugyanis még nem vagyok biztos benne mit érzek. Az már biztos, hogy teljesen elvarázsolt. A szívem mindig kalapál a közelében, vagy akár ha csak rá gondolok. Beleestem. Volt már hasonló érzésem, de ez most mérföldekkel intenzívebb, mint bármikor. Szerelem volna?
-    Szóval anyu.. – Kezdek bele. – Segítesz esetleg kiválasztani mit vegyek fel?
-    Persze kicsim, örömmel! – Majd odalép a szekrényemhez és nézegetni kezdi a ruháim.
Amíg válogatja a szoknyáim, az öltözőasztalomhoz ülök és felteszem azt a kevéske sminket, amit úgy szeretek. Vékony szemhéjtus felülre és halvány barackszínű, cseresznye ízű szájfény, minimálisan csillogós csak.
Közben anyu alkotott, és kirakott az ágyra két összeállítást nekem. Nagyon jó érzéke van ehhez. A
másodikat választottam, ami egy combközépnél kicsit tovább érő, különleges, bordó ruha volt és az egyik kedvenc, fekete gladiátor szandálom. Kiegészítésképp feltettem egy ezüst színű kristály nyakláncot és néhány karkötőt. Bepakoltam egy kisebb fekete táskába egy kis üveg vizet és a pénztárcám, majd azon kezdtem agyalni, mit kezdjek a hajammal. Hagyjam így ahogy van, a vállamra omlani vagy kössem valami frizurába? Végül úgy döntöttem hagyom, ahogy van, mert úgyse engedelmeskedne nekem. Kicsit megigazgattam, beletúrtam, megborzoltam, hogy élettel telibbnek tűnjön. Végül fújtam magam egy fújás, lágy virágillatú parfümöt és kész voltam. Sikerült elérnem, amit szerettem volna, legalábbis az első részét, csinos és kissé elegáns voltam egyszerre, hála anyunak. Gyorsan végignéztem magam és már csöngettek is. Felkaptam a táskám, lerohantam a lépcsőn, megköszöntem anyunak, amit tett értem és megpusziltam elköszönésképp, majd siettem is az ajtóhoz.
Amint kiléptem megláttam Zacket a kapunkba ácsorogva, szívmelengető mosollyal az arcán. Odasiettem, gyorsan kinyitottam és átöleltem, amit fél kezével viszonzott, de még így is teljesen átért. Nem tudom honnan ez a hirtelen „nagy” önbizalmam, de nagyon örülök, hogy újra láthatom. Eszméletlen jó illata van, nem tudom mihez hasonlítani, egyszerűen csak férfias és bizsergetős, egész nap szívesen szívnám magamba.
-    Álomszép vagy. – duruzsolja a hajamba, mire közelebb bújok hozzá.
-    Te is nagyon jól nézel ki. – Próbálom viszonozni a bókját, mire halkan felkuncog.
De tényleg, pokolian jól nézett ki. Fekete farmer, hozzá sötétkék háromnegyed ujjas felső, ami kihangsúlyozta testének minden izmát és kiemelte szeme ragyogó zöldjét. Sose láttam nála férfiasabb teremtést. Egyszerűen olyan volt, mint egy félisten.
-    Ez a tiéd, Gyönyörűm. – mondja félhalkan, mire fél lépést hátrébb lépek, ő pedig egy szál piros rózsát húz elő a háta mögül és a kezembe adja.
-    Köszönöm szépen. – Majdnem elakad a lélegzetem, ilyen szép rózsát még nem láttam. Odahajolok, hogy érezzem az édeskés illatát, amit úgy imádok benne. – Nagyon szép. – Nézek rá hálás tekintettel, mire szélesebben kezd mosolyogni.
-    Örülök, hogy tetszik. – Mondja, majd átkarolja a derekam és elindít a park felé.
-    Hova megyünk? – A kíváncsiság már furdalja az oldalam.
-    Majd meglátod. – Kacsint rám, mire halvány pírok szöknek az arcomba.
Kellemes, nyári este van, selymes szellő fújdogál, néha végigfut a testemen a borzongás, de Zack ölelő karja és teste olyan melegséget áraszt, amitől nem fázok. Az utcai lámpák lassan kapcsolódnak fel, ahogy mindjárt eltűnik a napkorong teteje az égről. A park felé vesszük az irányt, és egy pillanatra azt hiszem, leülünk figyelni újra a naplementét, de tovább haladunk a padoknál, és egy számomra ismeretlen irányba megyünk, amerre még sosem jártam.
Pár perc múlva egy régies tábla jelzi a következőt:
Erdei teaház
-    Hunyd be a szemed. – Szól hozzám lágyan, mire meglepetten pillantok fel rá.
Lassan bólintok és megbízok benne, így lehunyom a szemem. Csukott szemmel kicsit félelmetes, ahogy lépkedek, de biztosan vezet így megnyugszom. Egy perc se telik bele mire tettünk vagy húsz lépést és megállít.
-    Kinyithatod. – Mondja a hátam mögül és átöleli a derekam, mire felnyitom a szemem.
A legcsodásabb
hely, amit valaha láttam. Egy faalapú épület üvegfalakkal és üvegtetővel. Teljesen belelátni. Kívülről kerti fények keretezik, a tartó gerendákra lampionok vannak akasztva, az egész körül illatos virágok pompáznak a félhomályban. Csodaszép. Mellette sok fa áll, néhány itt-ott rálóg a tetőre, de biztos vagyok benne, hogy látni a csillagos eget, ha jobban besötétedik.
Nincsenek túl sokan, ami kellemes, idilli hangulat kölcsönöz az egésznek.
-    Tetszik? – Kérdezi kissé feszülten.
-    Az nem kifejezés. – Ámulok még mindig a látványon, ami elém tárul. A reakciómra halkan felnevet, mire ráemelem a tekintetem és elmosolyodom.
-    Örömmel hallom. – mosolyog vissza rám. – Olyan helyet szerettem volna, ahol beszélgethetünk és ehetünk valami finomat, mégis nyugodtan kettesben hagynak minket. – Ölel magához.
-    Egyszerűen tökéletes. – Válaszolom még mindig lenyűgözve, mire kézen fog és bevezet a mesebeli épületben.



Szerkesztve Momiji által @ 2015. 10. 04. 14:28:15


Catgirl2014. 10. 15. 21:41:49#31619
Karakter: Zackery Matt Broodwood
Megjegyzés: Megemnek~Momijimnak~


 Nézem a papírokat és gondolkodom, hogy is kezdhetnénk el az órát hisz nála szinte az alapoktól kell kezdenie. Elmosolyodom rajta igazán édes lány, sőt sok lehetőség is van benne. Bár meg kell hagyni nem csak a tánc miatt, érdekel a kis édes. Megrázom a fejemet a botor gondolatok miatt. Ugyan Zack tuti nem is tetszel, neki valami üresfejű szépfiúnak tarthat, aki táncot tanít. a lány mindig visszamászik az emlékezetemben. Olyan kis aranyos és bőven tanítható nem úgy, mint a legtöbb plázacica, aki csak heccből jön tanulni. Vagy, éppenséggel azért mert lehet, jól néz ki a tanár. Elhúzom számat erre a gondolatra. Megrázom fejemet és elhessentem, ezt a hülye gondolatot majd újra Meg jut az eszembe. Ajkaim lassan mosolyra húzódnak milyen könnyen zavarba tud jönni. Bár ez igazán aranyos tulajdonság hisz ilyen gyöngyszemet nem igen talál az ember minden háztömbben. Felállok és kiindulok, ha minden igaz meghozták a kínai kajámat, mert ha nem nagyon morcos leszek. Főleg hogy üres hassal nem szabad tanítani még a végén azt mondják, éheztetem magamat. Kisétálok, és pont akkor jön, meg a futárt tökéletes legalább nem kell várnom vagy félnem attól, hogy már kihűlt az étel.

-        Szia, Nick! – mosolygok a futárra, aki vígan el is vigyorodik. Átadja az ételt és kezet rázunk egymással.

-        Szia Zack! Miújság? Hogy megy a táncstúdió? – mosolyog rám még mindig és én pedig kifizetem a mai tápanyagbevitelemet. Rá pillantok és nekidőlök, a pultnak már ott enni kezdek mivel eszméletlen éhes vagyok.

-        Hála az égnek megy, és most veszünk fel új tanoncokat is hogy legyen utánpótlás, majd ha kiöregszem. – vigyorodom, el mire Nick felnevet. Bajszom alatt én is mosolygok, de azért figyelek az ételre is. Lisa is vígan enni kezd, közben minket figyel, mert tuti nagyon érdekesek vagyunk.

-        Te meg a kiöregedés? Mikor álmodtad ezt öreg pajtás? – nevet fel mire most tényleg elvigyorodok, majd vállat vonok. Nyamnyogok még egy kicsit még a falaton majd lenyelem, és rá nézek Nickre.

-        Nem álmodtam, de egy idő után úgy is kifogok, öregedni. – mosolygok és felszusszanok. Megeszem, az utolsó falatokat majd kidobom a dobozt és megtörlöm arcomat.

-        Most már megyek, még van egy két kaja, amit ki kell majd szállítanom. Szia, Lisa! Szia Zack! – mosolyog és kezet ráz velem.

-        Jó munkát haver! – mosolygok, majd Lisa felé fordulok és felsóhajtok. – Szerinted jó ötlet ez egyáltalán?

-        Mire érted? – néz kérdőn és felnézek a plafonra.

-        Arra értem, hogy a lánnyal foglalkozom… - motyogom.

-        Hát haver… ez még kiderül… – néz, rám mire felsóhajtok gondterhelten.

 

***ooOoo***

 

-        Szia! Milyen pontos vagy! – köszönök boldogan bár magam sem értem mi ez a kitörő boldogság nálam. 

-        Szia. – kezdi félénkebben a köszönést. Igazán enni való ez a lány mit nem mondjak. – Igen, nem szeretek késni, és siettem is. – mosolyog rám félénken. Komolyan olyan akár egy törékeny virágszál. 

-        Megvártalak volna. – mosolygok – Na, de akkor essünk is neki! – szólok életvidáman, majd intek, hogy kövessen. 

Az iskola hátulsó részére megyünk, egy kisebb terembe. Nem túl tágas, de kettőnknek pont megfelel. Megállunk a teremnek a közepén, majd felé fordulok és így szólok. Bár lehet szegénynek igen bizarrul fog az hangzani.

-        Nos, akkor kezdjük az alapok alapjával. Mi a helyzet a testeddel? – kérdezem komolyan, ő viszont csak bambán mered rám. Innen gondolom, hogy tényleg furcsán hangzott az igen csak komolynak szánt kérdésem.  

-        Hogy.. mi? – értetlenkedik. Milyen édes, de… nekem erre nagyon nem szabad gondolom.

-        Úgy értem, mennyire vagy rugalmas, laza és hajlékony. – Pontosítok egy mosoly kíséretében így hátha érthetőbb lesz az, amit tudni szeretnék. 

-        Jaah... hát, fogjuk rá, hogy eléggé az vagyok. – bizonytalanodok el hirtelen a hangja. Elgondolkodom, a válaszon majd úgy döntök, hogy egy tesztet megér az eset.
-        Akkor most letesztellek. – vigyorgok, mire kipirul kissé az arca. – Először is nézzük a spárgádat. 

-        Öhh… – tétovázik – Csak az egyik irányba megy. – teszi háta mögé a kezeit zavarában. Mert az viszont szemmel látható és kézzel fogható is. 

-        Nem baj, lássuk! – noszogatom tovább, bíztató mosollyal. 

Nagy nehezen szépen leguggol, majd jobb lába felé fordítja a törzsét és kinyújtja a lábait. Hmm, ez így nagyon nem lesz jó nem teljes a nyújtása.

-        Ez sem tökéletes spárga. – Jegyzem meg, mire leül a földre. - Na nem baj, a híd megy, ugye? – térdelek le mellé. 

-        Öhhm.. – pásztázni kezdi a földet, mire kuncogni kezdek. Nagyon nem taníthatták meg neki az alapokat és itt kezdődik az általános probléma, mint mindig.

-        Próbáljuk meg! – igyekszem lelkesíteni, és remélem, hogy el is érem a hatást bár válaszából és mosolyából következtetve sikerült.

-        Rendben. – mosolyog rám. Végre sikerült felcsigáznom az érdeklődését már ez is valami.

Lefekszik a földre, én pedig még mindig közel, mellette térdelek, ami azért is jó, hogy ha sikerül elesni-e vagy éppen elkezdene összecsuklani el, tudjam kapni a drágát. 

A feje mellett megfelelően leteszi a kezeit, majd egy lendületből felnyomja magát hídba.  Hajlékony ő csak nincs meg az önbizalom és a kellő alaptudás ezt már tisztán látom.

-        Szép. – mosolygok rá, rám néz, de úgy látom valami kizökkentette a koncentrációból mivel remegni kezdenek kezei és ebből arra következtetok, hogy nemsokára össze fog csuklani. Így mikor látom, hogy omlik a csodás testtartás szépen, és na persze gyorsan el is kapom.

-        Óvatosabban! Jól vagy? – nézek rá, miközben a karjaimban tartom őt.. arca egyre jobban pirossá válik, így gyorsan felül mire szépen elengedem. Úgy látom, könnyen zavarba lehet, őt hozni mire e magamban elmosolyodom. 

-        Igen! Köszönöm, hogy elkaptál. – néz rám hálás mosollyal. 

-        Igazán nincs mit. – mosolygok vissza. – Akkor próbáljunk meg egy táncot, oké? – nézek rá bíztatóan, majd a kezemet nyújtom felé és felhúzom állásba. 

-        Oké. – válaszol félénken. 

Odasétálok a magnóhoz, majd elindít egy pörgős, latinos számot. Mikor meglátom kissé fura arckifejezését ezért szinte kitalálva gondolatait válaszolok.

-        Tudom, hogy most azon gondolkozol, miért ezt a számot választottam. – az arcán, ahogy látom, döbbenet fut át így látom beletrafáltam a gondolataiba. – Látni akarom, hogy mennyire tudsz ellazulni és a csípőmozgásod, azon sok alapszik. 

-        A.. a csípőmozgásom? – dadogja kipirultan, mintha azt mondtam volna, hogy vetkőzzön le. Komolyan mondom egyre mulatságosabb a helyzet főleg, hogy minden szavamnak kettős értelmet kölcsönöz. 

-        A hipp-hopphoz a csípődre is szükség van. Figyelj, és tanulj! – kacsintok rá egy szexi mosoly kíséretében. Még a végén a saját tanítványomra fogok felizgulni ami nem lenne jó bár be kell vallanom igen csak édes ez a leányzó. 

Az elejétől elindítom megint a számot, majd elkezdek táncolni, főleg a csípőmet mozgatom, de persze nem úgy, mint egy rossz meleg a meleg bárban, hanem mint egy férfinak azt kell egy hipp-hopp tánc során. Véget ér a szám, majd rám néz.

-        Figyeltél? – kérdezem tőle és felé fordulok.

-        Igen! – jelenti ki határozottan, mire felkuncogok. 

-        Helyes! Akkor most te jössz! – vigyorgok, mire újfent kivörösödik az arca amivel az őrületbe tudna kergetni. 

-        Én.. ilyet nem tudok. – néz rám félénken.

-        Majd én segítek, csak bízz magadban jobban! – lelkesítem, mire felemeli a fejét és rám mosolyog, majd bólint. 

Elindítom a zenét, ő pedig.. meg sem mer mozdulni. Ezen nagyon gyorsan segíteni kell mert, ha nem lesz bátorsága semmire sem megyünk. Lassan oda sétálok mögé és fogom a csípőjét.

-        Kövesd a kezem mozgását! – kérem, ő pedig bólint és igyekszik eleget tenni a kérésemnek. 

Lassan elkezdem mozgatni a csípőjét jobbra-balra, ő pedig igyekszik velem együtt mozogni. Egyre jobban és jobban húzom, hogy jobban tolja ki, nagyobb kört írjon le vele, majd egyre gyorsabban is mozgatom, ő pedig egyre jobban kezdi csinálni.

-        Jól van, jól csinálod, most ezt folytasd így! – lassan elengedem, ő pedig csinálja magától. A kezem most a mellkasa oldalára csúszik, közel a melleihez, mire megremeg az érintésemtől. – Ne félj, nem bántalak. – nevetek kicsikét.

Elkezdem húzni, hogy a felsőtestével is mozogjon a csípője mellett. Kicsit nehézkesen megy először, sőt, de végül sikerül majdnem teljes összhangba hozni a kettőt, aminek én örülök.

Még egy ideig ezt folytatjuk, majd abbamarad a zene és ő is megáll. 

-        Egész szépen haladsz, gyorsan tanulsz, de még is érzem, hogy nem adod át magad teljesen a táncnak. Miért van ez? – nézek rá kérdőn. 

-        Nem tudom. – válaszol félénken, majd a földet kezdi el pásztázni. 

-        Lenne egy tippem de.. – kezdem el mormolni, mire rám pillant. De azt nem.. nem szabad.

-        Mi? – látom igen csak kérdő tekintetét.

-        Jah, semmi semmi! – legyintek mosolyogva. 

-        Umm, oké! Akkor.. mára ennyi? – kérdezi félénken. 

-        Igen, de minden nap ebben az időpontban találkozunk itt! – mosolygok, miközben zsebreteszem a kezeimet. 

-        Oké, itt leszek! – mondja lelkesen, mosolyogva, mire kuncogok. – Akkor.. szia! – köszön el tőlem, mire odalépek hozzám, és megpuszilom. Egyszerűen nem bírtam ki. 

-        Szia! – mosolygok, majd visszapuszil, és elindul a kifelé. 

Felsóhajtok halkan és csak az jár az eszemben, hogy meg akarom ezt a lányt csókolni, de ezt nem lehet. Megrázom, fejemet majd elindulok szépen haza, hogy megfürödjek és menjek egy nagyot sétálni, mert, ha nem teszem még a végén elég illetlen képeket vetít elé az agyam. Hazaérve elintézem teendőimet, ami abból áll, hogy eszem, letussolok, fogat mosok, megszárítom a hajamat és felöltözöm. Végül úgy döntök, a közeli parkba sétálok, hogy ott kicsit kiszellőzzek. Úgy is nemsokára lemegy a nap és igazán szép ilyenkor a látvány.
Nem is olyan távol meglátom, az én kis tanoncomat mire mosoly kúszik ajkaimra és lassan odasétálok hozzá. Megszólalok, mellette mire szemmel láthatólag a szívroham környékezi, amin én igen csak mosolygok.

-        Nem gondoltam volna, hogy itt is összefutunk, Meggie! – Mosolyok rá, miközben már helyet is foglaltam mellette a padon. 

-        Te itt? – néz rám meglepődve és oldalra dönti a fejét.  A mangát amit épp oly elmélyülten olvasott zavarában gyorsan összecsukja.
-        Gondoltam sétálok egyet az utolsó órám után. – mosolyodom el és rá kacsintok, mire teljesen elvörösödik szegényke. Annyira édes, na meg igazán ártatlan a kisugárzása.
-        Én… nos… nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk. – pillant, félre majd újra rám emeli a tekintetét.
-        Nincs lázad? Nagyon piros az arcod. – simítok lágyan arcára, ami nem tanúskodik lázról. Milyen selymes a bőre… a tekintetem újra ajkaira téved, mint ma nem is tudom hanyaggyára.
-        Nem, nincs… - mosolyodik el gyámoltalanul.
Észre sem veszem, lassan kezdek közelíteni hozzá. Ajkaimat lágyan az övéhez érintem, majd puhatolózva megcsókolom. Először teljesen lefagy, majd viszonozza iszonyat édesen. Végig cirógatom, az arcát majd belemélyesztem ujjaimat selymes fürtjeibe. Hozzám bújok, mire magamhoz ölelem lágyan.  Az édes mámorból egy puffanás szakít, ki mire elszakadok tőle lágyan. Szemeit fürkészem, majd lassacskán elszakítom, róla tekintetemet a föld irányába nézek. Leesett a mangája. Lehajolva felveszem, közben újra a szemeibe nézek.
-        Sajnálom, ha felzaklattalak vele… csak már vágytam rá és… nagyon is tetszel nekem. – vallom meg neki, amit eddig érzek. – Bár, ha nem akarsz semmit tőlem azt is megértem. – sóhajtok fel, de még mindig nem engedtem el.
-        Tényleg tetszem neked? – kérdezi, némi meglepettséggel a hangjában mire rá kapom a tekintetemet. Arca még mindig kipirult és ajkai kissé megduzzadtak a csóktól.
-        Igen, ennyire hihetetlen? – nézek, kérdőn a szemeibe mire félre pillant. Hirtelen nem értem, hogy mi történt…
-        Nem… vagyis nekem kissé az… mivel, ha eddig nekem meg tetszett valaki, akkor neki én nem… szóval érted… - mondta tanácstalan arccal.
Nézem őt és igen… nagyon is értem, hogy mit akar mondani. Nekem is volt ilyesmiben részem egyszer-kétszer, de hát ez az élet és ezt kell elfogadni. Szusszanok, majd kedvesen rá mosolygok.
-        Nekem tetszel és szeretnélek megismerni, mint magán ember és nem csak úgy, mint tanítvány. Már, ha te is akarod. – mosolyodom el. Lehet, hiába tetszem neki még így is nemet fog mondani. Az égre pillantva látom, hogy a napkorong rég lebukott a láthatárról és jócskán kezd besötétedni. A lámpák is egymás után villannak fel, a tekintetem pedig Meggiere terelődik vissza. Pont ekkor néz rám ő is mire rámosolygok már-már gyengéden.
-        Szeretnélek én is megismerni téged. – mosolyog, rám teljesen ártatlanul mire felkuncogok.

-        Nagyon édes vagy ilyenkor. – suttogom, neki lágyan mire újra elpirul a kis édes. Megtudnám „enni”. – Kezd nagyon sötétedni, ha nincs, ellenedre haza kísérlek. – oldalra döntöm a fejemet érdeklődve.
-        Rendben. – szusszan fel és rám pillant. Felállok és őt is felsegítem, majd elmosolyodom megint. Ő mellette önkéntelenül jön a mosolygás ingere.
-        Azt hiszem holnapra meg van, hogy mit táncolunk. – kuncogok fel sejtelmesen.
-        Mit fogunk? – érdeklődve tekint, rám mire elindulok, szó nélkül amerre ő vezet.
-        Ne légy ilyen kíváncsi különben hamar meg fogsz öregedni. Holnap a megbeszélt időben megtudod, ne aggódj. – vigyorgok, rá miközben rá pillantok a mangára. – Oh… ezt én is nagyon kedvelem. – vetem be cseles témaváltásomat, ami szerencsére működik.
-        Jesszusom, te is szereted a mangkákat? – kérdezi csillogó szemekkel mire lágyan megpöckölöm a nóziját.
-        Még szép! Már évek óta gyűjtöm őket. – vigyorodom el újra, majd rá is kacsintok. Bár igaz, ami igaz senki sem nézné ki belőlem a dolgot.
-        Nagyon is jól táncolsz és még a mangákat is szereted. Vajon mit rejtegetsz még? – latolgatja, mire elnevetem magamat halkan. Felnéz és megáll az egyik háznál. – Megjöttünk. – suttogja.
Szétnézek, szép kornyéken lakik, ezt el kell ismernem. Rá vezetem, vissza a tekintetemet látszik, hogy tényleg zavarban van szegény. Lehet, hogy még egy srác sem kísérte haza?
-        Nagyon szép helyen laksz. – mondom kedvesen. Majd odahajolva nyomok puszit az arcára.
-        Köszönöm… - dadogja kissé és én is kapok tőle egy puszit. Igazi kis cukorfalat annyi szent!
-        Szép álmokat kívánok neked Meggie. – suttogom lágyan és mosolygok, kissé úgy nézem a szemeit.
         Neked is szép álmokat. – mondja halkan oda a mangát és elindul be a házba. Mikor oda ér az ajtóhoz hátra fordulok, és integet, mire viszonozom a gesztust. Zsebre vágott kezekkel indulok haza, igaz még egy nagy buszozás, de megérte haza kísérni. Nem tudom mi fog kisülni a dologból mégis a pozitív események alakulásában bízok. Amikor végre hazakeveredem, bőven elmúlik tizenegy is. Gyorsan lefürdök és bebújok az ágyba. Meggien elmélkedve alszom el és nyugodttá válnak az álmaim hosszú idő óta először.
Másnapreggel a telefon csörgésére ébredek. Rá pillantok az órára és szembesülök a tudattal hogy fél hét múlt tizenöt perccel. Kitotózom ki is zaklat ilyen korai órákban és persze, hogy Lisa az, ha megint valaki hülyeség az bemegyek és ráhúzok egy zsákot krumpli eladó felirattal.
-        Mi a jó áldás történt, hogy most zargatsz, mikor pihenni tudnék? – morgom bele a telefonba barátságtalanuk akár egy zsörtölődő medve.
-        Gyere ide azonnal! Kicsuktam magamat az irodából+ - tör ki Lisa akár egy hurrikán. Te szent ég minek vettem én fel őt?
-        Kapcsolj vissza két sebességet légy szíves. Valamint keríts magadnak egy krumplis zsákot és egy filctollat. Tíz perc és ott vagyok. – azzal kinyomom a telefont. Morogva mászom ki az ágyamból és készülök el. Tíz perc múlva már tényleg ott vagyok és beengedem a szőkeséget. Már, ha berángatott, akkor most kezdek neki a próbának az órákra és a Meggievel való külön órákra. Azon gondolkodom, hogy melyik tánctípus lenne, a legjobb majd a rumbánál voksolok. Ott érezheti a testem minden rezdülését és remélhetőleg ráhangolódik. Megyek átöltözni majd bele is vetem magamat a felkészülésbe. Teljesen belesüppedek a gondolataimba tánc közben, az óráim előtt fél órával kicsit pihenek. Amikor megjönnek, a diákok mosolygok kedvesen. Elkezdem a kemény órát mindenkivel egyenrangú félként bánok és segítek nekik. Szegény párákat két órán keresztül kínzom és csak tíz perc szünetet kaptak. Amikor kirepülnek az utolsó diákok is már csak Meggiet várom.
Beteszem, a megfelelő CD-t a lejátszóba pont akkor fut be a gyöngyöm.
-        Szia, pontosan érkeztél ez pedig azt jelenti, hogy érdekel a tánc. –mosolygok rá kedvesen. Megint zavarba jött már most látszik némi pír az arcán.
-        Szia, még szép, hogy érdekel! Na, ma mit táncolunk? – néz, rám érdeklődve mire elvigyorodom.
-        Kérlek szépen nem rumbát. Igen érzelmes tánc viszont így érezheted, hogy én miként mozgok. – tájékoztatom a tervemről. Az arca fokozatosan veszi fel a piros egyre sötétebb árnyalatát. Milyen kis édes… végül is rossz az, aki rosszra gondol, de hülye aki nem… nem igaz?!
-        Szóval… te… meg én… ilyen összesimulós tánc…? – szűri le a következtetést mire elmosolyodom bíztatóan.
-        Bizony, de ne félj, nem harapok, ígérem. – kuncogok, fel majd rá nézek. – Mivel előző órán megvolt veled a bemelegítés így kezdhetjük is a gyakorlást. Mit szólsz? – kuncogok fel.
-        Kezdjük! – mondja eltökélten bár való igaz, hogy arca még mindig ki van pirulva.
Bólintok, és oda megyek a lejátszóhoz és elindítom a zenét. Visszasétálva hozzá nézek szemeibe miközben kezemet csípője két oldalára simítom.
-        Csak hagyd, hogy lassan rá vezesselek, miként mozogj. – mondom kedves mosollyal. Magamhoz vonva elengedem csípőjének egyik oldalát és egyik kezét nyakamhoz vezetem. – Karold át a nyakamat és próbálj figyelni a testem rezdüléseire. – kérem meg a legfőbb szempontra.
-        Re… rendben van. – dadogja halkan majd másik keze is a nyakam köré fonódik.
Próbálj egyé válni a zenével. – suttogom. Szerencsére a lejátszó újra indítja a számot. Lassan kezdek el mozogni vele bár először igen csak döcögősen megy. Hisz nem arra akarja először mozdítani a csípőjét amerre én. Szemeit figyelem és csípőnket összesimítva mozdulok meg és most már ő is arra indítja el a csípőjét. Ez a tánc, is mint mindegyik a kölcsönös bizalomról szól. Még én sem veszem észre, de lassan kezdek elmozogni vele. Ahogy felenged és kezd teljesen megbízni bennem minden görcs és gátlás könnyedén követi a mozgásomat. Amikor én a jobb lábammal lépek ő is azzal lép, ha fordulok ő is fordul. Hihetetlen hajlékony lányé s tehetséges. Az utolsó mozdulat sor után leáll a zene és mind a ketten pihegünk még ki is pirult.
-        Nagyon jól táncolsz. –pihegem halkan, de tekintetemet soha sem szakítottam el az övétől.
-        Té… tényleg? – vörösödik el teljesen. Mosolygok ezen és megsimogatom a csípőjét lágyan.
-        Igen, nagyon is. – suttogom és lehajolva hozzá csókot lehelek ajkaira. Lágyan ölelem magamhoz egyszerűen nem bírtam ki. Igaz a suliban vagyunk, de most még az sem érdekel. Akarom őt… és remélhetőleg majd az enyém is lesz, ha ő is na meg a sors is úgy szeretné.



Momiji2013. 10. 29. 01:40:16#27953
Karakter: Megara Heulwen
Megjegyzés: ~Zackemnek~Catymnek~


 


Reggel fél hétkor csörög a telefonomba beírt ébresztőóra. A hangjától minden egyes alkalommal a frász kitör, de hát mit tehetek, amikor imádom ezt az ébresztő számot, annyit nevettem rajta először, amikor meghallottam. Ettől függetlenül gyorsan kinyomom, majd felülök az ágyamon nehogy visszaaludjak. Háromnegyed nyolcig kell beérni a tánciskola válogatójára, szóval haladnom kell. 
Lassan kimászok a puha ágyacskámból és a fürdő felé veszem az irányt. Megmosom az arcom, majd a fogamat, utána felöltözök. Egy fehér toppot, fölé lila, laza pulcsit, fekete cicanadrágot és fekete, hosszúszárú sportcipőt veszek fel, hogy a táncolás előtt és után se keljen átöltözni, ugyanis utálom az ilyen közös öltözőket. Amúgy tudom, hogy a legtöbb ember reggel is letusol, de én egy, nem merek beállni a kádba ilyen kómásan, még elcsúszok és beverem a fejem, kettő, én sokáig szeretek fürdeni és akkor még korábban kéne kelnem és az szörnyű lenne. 
Felkapom a kis, oldaltáskámat, beletömöm a telómat, a tárcám, zsepit meg egy fél literes vizet, és már baktatok is lefelé a lépcsőn. Még csak hét óra tíz van, van még időm bekapni valami könnyűt, hogy azért tudjak valamennyire mozogni.. habár ritmusérzékem nuku. 
A konyha tök üres, anyuék már biztos a munkában vannak. A konyhánkból nyílik egy ajtó hátulra, a kertbe, gyorsan kinézek, hogy mit csinálnak hőn szeretett kutyusaim. Összesen hat kutyánk van, hát nem csodás! Imádom a kutyákat. Kinézve látom, hogy vannak, akik játszanak, van, aki alszik és van, aki hempergődzik. Óvatosan kilépek, de így is amint meglátnak, szinte nekem ugranak. Megsimogatom mindet, majd adok nekik friss vizet, és mindenki névre szóló kutyatáljába ennivalót. 
Ezután visszamegyek a konyhába, majd mosok magamnak egy almát, én se essek össze azért majd a tánc alatt, ha már az edző így is hanyatt zuhan majd a vonaglásomtól. Gyorsan el is indulok, közben tömöm magamba az almát. Nem lakunk messze ettől a tánc sulitól, sétálva negyed óra és ott is vagyok. Szép épület, ízléses kerttel körülötte. Ez már a sokadik tánc tanfolyam, iskola vagy akármi ahol megpróbálok fejlődni. Eddig mindig gyorsan lapátra tettek, mivel eléggé bénácska vagyok, és nehezen lendülök bele, pedig tudom, hogy menne nekem, csak egy kis türelmet és egy kis törődést kérnék. Ezért vagyok most itt. Erről az oktatóról az a hír járja, hogy a legjobb a hipp-hopp műfajban és jó táncosok kerülnek ki a keze alól. Talán ő meg tud engem is tanítani táncolni. Remélem, kérlek, legyen így. 
Beljebb érve a kedves, bár kissé alulöltözött titkárnő igazított el, merre is találom a próbatermet. A terembe belépve, mint egy rossz rémálomban, minden szem rögtön rám szegeződött. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy néhányan első pillantásra kibeszélnek a másiknak, hisz vannak ilyen érdekes emberek, hogy úgy mondjam. Leültem az egyik padra, ahonnan véletlenül jól hallottam két csaj beszélgetését. Óvatosan odapillantottam, hogy szemügyre vehessem őket, bár inkább ne néztem volna oda. Tipikus, szőke ribik, rövid kis picsanaciban és pocivillantós topban. Uhh.. a hideg is kiráz tőlük. Beszélgetés pedig végig arról szólt, hogy őket a tánc nem is érdekli, csak az edző miatt jöttek ide, mert milyen jó pasi. Nevetségesek, komolyan. Akármilyen helyes is lehet az úr, ő tanár, és mi tanulni vagyunk itt és, hogy jobbak legyünk táncból, nem románcok kialakítása miatt. 
Gondolataimból egy kisebb zaj ráz ki, ami az ajtó túloldaláról jön, majd gyakorlatilag beesik rajta egy férfi. Mindenki felpattan, szóval én se üldögélek tovább. Jobban megnézve, ami először szembetűnik róla, hogy milyen magas, jóval magasabb, mint én. 
Lassan felnéz, és elmosolyodik. 
- Szép jó reggelt mindenkinek akkor kezdődjék a beiratkozás. – Na neee.. ő lenne az oktató? De hát.. tök fiatal! - Rendben akkor kérném, hogy álljanak fel és kezdjük el a próba táncot.
Mi?! Csak így, semmi bemelegítés vagy bármi? Francba.. érzem ebből nagy égés lesz.. 
A zene megszólal, jó ez a szám, már táncoltam is rá, már ha azt táncnak merem nevezni amit én leművelek.. Igyekszem ütemre mozogni, bár érzem a vesztemet, valahogy sose sikerül beletalálnom, nem érzek egyszerűen rá a ritmusra.. Ilyenkor mindig sírhatnékom van, de itt és most nem omolhatok össze, próbálkoznom kell! 
A zene hirtelen leáll, én pedig magam elé nézek, de valaki áll előttem, felnézek, és az oktató néz le rám mosollyal az arcán. Azonnal elkapom a tekintetem és lehajtom a fejemet, érzem, hogy a vér az arcomba gyűlt, a fenébe! Pedig most nem zúghatok bele, pont belé nem lehet! A tánc fontosabb nekem, mint, hogy megint sóvárogjak valami szépfiú után, akit vagy nem érdeklek vagy csak játszik velem. 
- Kérlek, te maradj a többieknek pedig köszönöm mindent feljegyeztem és megjegyeztem, hogy ki nyert felvételt, azt majd kiküldjük. – szól hozzám kedvesen, a többieknek pedig int, hogy mehetnek. 
Mi? Miért? Miért ÉN? Kissé megijedek, hogy mit akarhat tőlem, pont én tőlem. Annyira rossz lennék, hogy engem itt és most személyesen akar kicsapni? Ne már.. félek..
- Nekem miért kellett maradnom? – kérdezem félénken, mire felém fordul. Nagyon magas! Rendesen fel kell emelnem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek, ami mellesleg gyönyörű zöldek. Arca is milyen férfias.. NEM! Nem zúghatok bele.. olyan nincs, hogy megint hülye legyek! Szedd össze magad Megara! 
- Mert lenne egy kis megbeszélni valóm veled. Mi lenne, ha bemennénk az irodába és ott folytatnánk a beszélgetést? – közli mosollyal az arcán.. istenem, miért adtál neki ilyen szexi mosolyt.. Bólintok azért, lássa, nem vagyok zombi, majd követem az irodájába, előtte kinyitja nekem az ajtót, és előre enged.. milyen aranyos.. de félek, hogy mit akarhat tőlem mégis? - Nos azért mondtam, hogy maradj itt, mert a felvételedről lenne szó. – Úristen! Ha most azt mondja, reménytelen vagyok én sírva fakadok. - Látom rajtad, hogy nagyon szereted ezt a műfajt és mindent bele is adsz. De a ritmusérzékeddel van egy pici baj. – Pici, ha csak pici lenne.. - Ha szeretnéd és benne vagy akkor az előírt órákon kívül szívesen adok a számodra különórákat délutánonként… - Hogy.. ezt most jól hallottam?! Nem elég, hogy fel is venne, még foglalkozna velem külön, csak is velem!? EZ HIHETLENÜL CSODÁS! Elmosolyodom, majd nem bírom megállni és megölelem. Annyira örülök! 
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hálálkodok neki, miközben erősen magamhoz ölelem, habár.. ezt talán mégse kéne.. – Bocsánat! – engedem el gyorsan, majd rámosolygok sajnálkozóan. Nem tehetek róla.. a hirtelen öröm ezt váltja ki belőlem..
- Semmi baj akkor ezt igennek veszem. Beiratkozást most gyorsan lezavarjuk, utána mehetsz kicsit császkálni. – Uh mehetek császkálni? Fura, úgy beszél, mintha az anyám lenne.. de aranyos így is. 
Fénymásolt egy csomó papírt, nekem pedig ki kellett töltenem párat, úgy szeretem az ilyen kitöltősdit! Csak mindig féle, hogy nehogy elrontsak valamit, ezért is nagy figyelemmel kísértem mindent, hisz ez most nagyon fontos nekem! Aztán eszembe jut, nem mondta, mikor tanít külön engem, szóval muszáj volt rákérdeznem, még ha kicsit féltem is..
- Mikor kezdődnek a magán órák? – nézek rá kérdően, mire elgondolkodik. 
- Amikor te szeretnéd. Te döntöd, el mikortól szeretnéd. – Komolyan megmondhatom én? De aranyos.. 
- Mi lenne, ha mától kezdenénk? – vetem fel, mivel én már nagyon szeretnék jobb lenni minél hamarabb.
- Ha akarod, rendben van. Mi lenne, ha egy órára visszajönnél? Akkorra én is végzek és neked marad időd ezt azt csinálni. – Úú de jó! És milyen figyelmes, még az én szabadidőmre is gondol.
- Köszönöm! Zack remélem, elégedett leszel velem. – Csúszik ki a számon, jaj, nem szabadott volna letegeznem, remélem nem sértettem meg.. De ő csak bólintott, ezek szerint szabad vele ilyen közvetlen módon beszélni, akkor jó és.. jól láttam, kacsintott? Neem, biztos csak a képzeletem űz csúfot belőlem. 
- Nem lesz semmi baj. Na, de sicc, egyél, valamit vagy nem tudom. – mondja kedvesen, mire megállhatatlan vágyak érzek, és mire át is gondolnám, már meg is pusziltam.. de ő nem zavarta a közvetlenségem én pedig szeretem, ha az emberek közel engednek magukhoz! 
- Szia! – mondom a puszi után, majd meglepetésemre én is kapok egy puszit.. vörös mint a rák, ez illik most a kinézetemre.. 
- Szia. – köszön el ő is, majd igyekszem minél előbb távozni úgy, hogy a berendezés és én is épp maradjon. 
Amint kiérek az épületből, igyekszem megnyugtatni vágtázó szívemet. Istenem! Hogy a fenébe tudtam ilyen közvetlen lenni az oktatómhoz? Egy.. férfihez? Valami megszállt engem az biztos, csak a fene vinné el, hogy megint az a fránya cupido keze is benne van.. belezúgtam Zackbe.. 
Nem hiszem el, hogy megint csak így a semmiből beleesek valakibe. Sokadik alkalom ez már és félek, hogy megint a szívemet marni fogja a fájdalom, de ne gondoljak már rögtön a negatívra! Fel a fejje! A tánc miatt vagyok itt, és igyekeznem kell elvonatkoztatni Zacktől. 
Ezzel a gondolattal le is zárom magamban a vitát, és elindulok hazafelé. Még csak tíz óra van, van három órám mielőtt vissza kéne jönnöm a magánórára. Mit csináljak addig? Tudom már, benézek a közeli könyvesboltba, megveszem a Nana manga következő kötetét, annyira olvashatnékom van.  
Pár perc alatt oda is érek, benyitva az eladó kedvesen köszön, már jól ismernek itt, gyakran járok ide mangákat és már jó kis könyveket venni. Itt mindig találok nekem való olvasni valót. Céltudatosan odalépek a könyvespolchoz és leveszem a Nana 4. kötetét a polcról, majd kifizetem és távozok. Gyorsan hazaérek, tudatában annak, hogy nyugodtan olvashatom a könyvemet, de mikor hazaérek, nem várt vendéggel állok szemben. Nevelőapám lánya, a mostohanővérem vár a kapuba. 
- Hello, Meggie! Én örül, hogy látni te! – Oh, róla tudni kell, hogy Svéd, szóval csak kicsit tud magyarul beszélni, épp hogy megérteti magát. 
- Szia, Diana! – lépek hozzá, és megölelem, majd a férjét, és kisfiát. – Hogyhogy itt vagytok? – igyekszem egyszerűen kérdezni, hogy megértsen engem. 
- Mi jön meglátogatni te, te anya és apu. Itt marad egy hét, nem mondani apu? – nem, nevelőapám egy szót sem szólt erről.. nem mintha bánnám, szeretem őket és a házban is elférnek, csak jó lett volna előre tudni. 
- Nem, de nem baj, gyertek be! – intek nekik, majd segítek behozni a csomagokat a házunkba. 
Ezelőtt még nem jártak nálunk, szóval gyorsan körbevezettem őket, megmutattam a vendégszobát, ahol lepakoltuk a bőröndöket, majd, hogy mit hol találnak, utána pedig leültünk beszélgetni. Az idő gyorsan telik, ha sok a mesélnivaló, mire észbe kaptam, már fél egy volt. Sietnem kellett, de előtte még felrohantam a szobámba átöltözni, még se lásson már Zack olyan szakadtan.. ohhh fenébe, máris tetszeni akarok neki.. csak meg ne lássa rajtam, hogy bejön, különben vége mindennek! 
Felvettem egy kék toppot, fekete cicanacit és kék, hosszúszárú converse cipőt. Bementem a fürdőbe, hogy kezdeni kéne valamit a hajammal, hisz próbán mégse loboghat össze-vissza. Szóval befontam, és bal oldalt előre lógattam. Felkaptam a táskámat, lerobogtam a lépcsőn, szóltam vendégeinknek, hogy órám lesz, majd távoztam is. 
Atomóra pontossággal értem a tánciskolához, beléptem, ahol a titkárnő fogadott, és mellette ott állt Zack is. Amint meglátott, elmosolyodott, mire akaratlanul is elpirultam. 
- Szia! Milyen pontos vagy! – köszön boldogan.. igazán aranyos. 
- Szia. – kezdem félénkebben – Igen, nem szeretek késni, és siettem is. – mosolygok rá félénken. 
- Megvártalak volna. – mosolyog – Na, de akkor essünk is neki! – szól életvidáman, majd int, hogy kövessem. 
Az iskola hátulsó részére megyünk, egy kisebb terembe. Nem túl tágas, de kettőnknek pont megfelel. Megállunk a teremnek a közepén, majd felém fordul és így szól.
- Nos, akkor kezdjük az alapok alapjával. Mi a helyzet a testeddel? – kérdezi komolyan, én viszont csak bambán meredek rá. 
- Hogy.. mi? – értetlenkedek. Mi van a testemmel?
- Úgy értem, mennyire vagy rugalmas, laza és hajlékony. – Pontosít mosolyogva. 
- Jaah.. hát, fogjuk rá, hogy eléggé az vagyok. – bizonytalanadok el.. sokat nyújtottam eddig, de még mindig elég merev vagyok sajnos.. nem tudom miért. 
- Akkor most letesztellek. – vigyorog, mire kipirulok kissé – Először is nézzük a spárgádat. 
- Öhh.. – tétovázok – Csak az egyik irányba megy. – teszem hátam mögé a kezeim zavaromban. 
- Nem baj, lássuk! – noszogat tovább, bíztató mosolyával. 
Hát jó. Leguggolok, majd jobb lábam felé fordítom a törzsem és kinyújtom a lábaimat. 
- Ez sem tökéletes spárga. – Jegyzi meg, mire leülök a földre. - Na nem baj, a híd megy, ugye? – térdel le mellém. 
- Öhhm.. – pásztázom a földet, mire kuncogni kezd.
- Próbáljuk meg! – igyekszik lelkesíteni, és el is éri a hatását.
- Rendben. – mosolygok rá.
Lefekszem a földre, Zack még mindig közel, mellettem térdel, ami kicsit zavarba hoz, de igyekszem a feladatra koncentrálni. 
A fejem mellett megfelelően leteszem a kezeimet, majd egy lendületből felnyomom magamat hídba.  Wow.. meglepődök, hogy elsőre sikerült. 
- Szép. – mosolyog rám Zack, ránézek, de nem kellett volna, mert kizökkentett az egyensúlyomból, megremeg a kezem és visszaesek a földre, vagyis.. csak estem volna, de Zack elkapott.. micsoda reflex! 
- Óvatosabban! Jól vagy? – néz rám, miközben a karjaiban fekszem.. arcomon érzem, hogy egyre jobban pirosul, ezért gyorsan felülök, mire elenged. 
- Igen! Köszönöm, hogy elkaptál. – nézek rá hálás mosollyal. 
- Igazán nincs mit. – mosolyog vissza. – Akkor próbáljunk meg egy táncot, oké? – néz rám bíztatóan, majd a kezét nyújtja és felhúz állásba. 
- Oké. – válaszolok félénken. 
Odasétál a magnóhoz, majd elindít egy pörgős, latinos számot. Ennek nem sok köze van a hipp-hopp-hoz, nem értem, miért pont ezt választotta.
- Tudom, hogy most azon gondolkozol, miért ezt a számot választottam. – mi.. ez gondolatolvasó? – Látni akarom, hogy mennyire tudsz ellazulni és a csípőmozgásod, azon sok alapszik. 
- A.. a csípőmozgásom? – dadogok kipirultan, mint egy hülyegyerek. Ez most azt kéri, hogy valami erotikus táncot lejtsek neki?? 
- A hipp-hopp-hoz a csípődre is szükség van. Figyelj, és tanulj! – kacsint rám egy szexi mosoly kíséretében, mire lábaim felmondanák legszívesebben az unalmast, de most nem olvadhatok el! 
Az elejétől elindítja megint, majd elkezd táncolni, főleg a csípőjét mozgatja, de nem úgy, ahogy én azt eredetileg elképzeltem volna egy férfitól, szóval nem úgy, mint valami kis meleg kissrác, hanem meglepően férfiasan tudja csinálni! Ezzel a tánccal komolyan elmehetne egy sztriptíz bárba is.. el kell ismernem, nagyon tűzbe hozza az ember lányát! Véget ér a szám, majd rám néz.
- Figyeltél? – Az nem kifejezés.. 
- Igen! – jelentem ki határozottan, mire felkuncog. 
- Helyes! Akkor most te jössz! – vigyorog, mire újfent kivöröslök. 
- Én.. ilyet nem tudok. – nézek rá félénken.. mennyi baja van velem.. 
- Majd én segítek, csak bízz magadban jobban! – lelkesít, mire felemelem a fejem és rámosolygok, majd bólintok. 
Elindítja a zenét, én pedig.. meg sem merek mozdulni. Tiszta gáz! Majd arra leszek figyelmes, Zack mögöttem áll és fogja a csípőmet. Még jó, hogy nem előttem ál, a fejem kb. mint egy ráké, így zavarba jönni, ez is csak én lehetek.. 
- Kövesd a kezem mozgását! – kéri, én bólintok és igyekszem eleget tenni a kérésének. 
Lassan elkezdi mozgatni a csípőmet jobbra-balra, én pedig igyekszem vele együtt mozogni. Egyre jobban és jobban húz, hogy jobban toljam ki, nagyobb kört írjak le vele, majd egyre gyorsabban is mozgat, én pedig egyre jobban kezdek zavarba jönni, bár ettől függetlenül tudom csinálni a csípőmozgást. 
- Jól van, jól csinálod, most ezt folytasd így! – lassan elenged, én pedig csinálom magamtól.. úristen, tudok ilyet magamtól csinálni!! A keze most a mellkasom oldalára csúszik, közel a melleimhez, mire megremegek. – Ne félj, nem bántalak. – nevet ki. Persze, könnyű azt mondani.. 
Elkezd húzni, hogy a felsőtestemmel is mozogjak a csípőm mellett. Kicsit nehézkesen megy, sőt, szenvedek is vele egy sort, de nagyjából sikerül összhangba hoznom a kettőt. Zack csodás tanár. 
Még egy ideig ezt folytatjuk, majd abbamarad a zene és én is megállok. 
- Egész szépen haladsz, gyorsan tanulsz, de még is érzem, hogy nem adod át magad teljesen a táncnak. Miért van ez? – néz rám kérdőn. 
- Nem tudom. – válaszolok félénken, majd a földet kezdem el pásztázni. 
- Lenne egy tippem de.. – kezd el mormolni, mire rápillantok.
- Mi? – Milyen tipp? Mire gondolhat?
- Jah, semmi semmi! – legyint mosolyogva.. ez furi volt. 
- Umm, oké! Akkor.. mára ennyi? – kérdezem félénken. 
- Igen, de minden nap ebben az időpontban találkozunk itt! – mosolyog, miközben zsebreteszi a kezét. 
- Oké, itt leszek! – mondom lelkesen, mosolyogva, mire kuncog. – Akkor.. szia! – köszönök el tőle, mire odalép hozzám, és megpuszil.. mindjárt meghalok.. 
- Szia! – mosolyog, majd visszapuszilom, és elindulok a kifelé. 
Hazafelé egész végig eszeveszetten dobog a szívem, ha csak felidézem az érintését, elpirulok. 
Ezen gondolatokban úszva gyorsan hazaérek, otthon már anyu várt és persze a vendégeink. 
- Szia Anyu! Képzeld, képzeld! El se fogod hinni! – ugrok rögtön neki a jó hírekkel. 
- Szia kicsim, mond, mi történt, mi volt a tánciskolában? 
- Felvettek! – örvendezek, mire anyu is megörül. 
- Ez csodás, kicsim! Gratulálok! 
- Köszi anyu! – ölelem meg boldogan. 
Beszélgetek kicsit a nővéremékkel, majd kimegyek a konyhába és alkotok pár szendvicset, mert mindjárt éhen halok. Zsákmányommal a tányéromon felmászok a szobámba, majd benyomom a gépet, közbe tömöm magamba a szendvicsemet. 
Felmegyek facebookra beszélgetni a barátokkal meg zenét hallgatok közben. Sok mesélni valóm van nekem is, nekik is, mint mindig. Számítógép mellett gyorsan telik az idő, már elkezdett lemenni nap. Olyan csodás volt a kezdődő naplemente, az az ötletem támadt, miért is ne csodálhatnám meg a parkból mondjuk az új mangám társaságában. 
Gyorsan átöltöztem, tudom, ma harmadszorra, de na, ilyen vagyok. Felkaptam a kedvenc rózsaszín pulcsimat, sötétkék farmert, barna bakancsot, fejemre pedig ráillesztettem a kalapomat. Nem vagyok az a divatmajom, azt veszek fel, amiben jól érzem magam. Felkaptam a mangámat és már siettem is ki a közeli parkba. 
Kerestem egy csendesebb padot, ahonnan jól látom a naplementét, szerencsére gyorsan találtam is egy jó helyet. Leültem, a lábaimat kinyújtottam és keresztbe tettem, tudom nem valami nőies, de kényelmes, majd neki is kezdtem a mangának, közben fel-fel tekintgettem, hogy elmerülhessek a narancsló égboltban. Épp egy izgalmas részbél tartottam, amikor valaki megszólalt mellőlem, rám pedig a szívroham jött! 
- Nem gondoltam volna, hogy itt is összefutunk, Meggie! – Mosolyog rám Zack, miközben már helyet is foglalt mellettem a padon. 
 


Szerkesztve Momiji által @ 2013. 10. 29. 01:42:03


Catgirl2013. 10. 27. 19:53:27#27924
Karakter: Zackery Matt Broodwood
Megjegyzés: Megemnek~Momijimnak~


Mikor felülök az ágyon első dolgom, hogy megvakarom fejem búbját ugye intelligens ember, még ha férfiú is nem vakarja meg a tökét. Kinézek, az ablakon már a nap fent van, majd rá pillantok az órára reggel 7 óra pont időben keltem nyolckor indul a móka. Gyorsan kipattanok az ágyból és bemasírozok a fürdőszobába. A zuhanyzóban beállítom a vizet és gyorsan leveszem, a bokszert majd beállok a víz alá. Gyorsan lemosom, testemet majd elzárom, a vizet megtörülközöm, bemegyek a szobába és felveszem szokásos öltözékemet. Hajamat átfésülöm, leszaladok, a konyhába felkapok egy szendvicset, a kulcsaimat majd becsukva a lakást leszaladok a kocsihoz. Bevágom magamat a volán mögé és miközben majszolom, az ételt beindítom a motort. Kitolatok, majd belevetem magamat a forgalomba. Nem kell sok, hogy odaérjek a tánciskolába hisz nem messze lakom. Beállok a parkolóba megeszem a szendvicsem és becsukom a kocsit miután kiszálltam. Belépve rögtön titkárnőmmel találkozom szembe. Wow nagydolog lehet, hogy ha így a nyakamba vetődik egy csomó papírral.

- Zaaaaack~ végre hogy megjöttél ma van a beiratkozás te tökfej húzz befelé a táncterembe! – taszigál, mire pislogni kezdek, hogy őszintén most ennek mi a fene baja van? Mikor be „nyomkod” akkor veszem észre, hogy sokan vannak, mosolyt villantok.

- Szép jó reggelt mindenkinek akkor kezdődjék a beiratkozás. – mondom vidáman majd elveszem a papírköteget Lisa kezéből és végig nézek a felsorolt neveken.  – Rendben akkor kérném, hogy álljanak fel és kezdjük el a próba táncot. – bökök Lisa felé. A lányok felállnak és beállnak, majd Lisa bekapcsolja a magnót.

Lassan mindenki az ütemre kezd táncolni én pedig, elkezdek közöttük járkálni. Kitűnök közülük hisz hihetetlenül magas vagyok. 210 cm magasságommal elmehetek égimeszelőnek, is, mint ahogy apám hajtogatja. Figyelem mindegyik lányt van, akinek nagyon jó ritmus érzéke van, de sokaknak igazán pocsék. Felsóhajtok és kiszúrok egy lányt, akit szemügyre is veszek. Olyan 180 cm magas lehet, látszik, rajta, szereti az, hipp-hoppot de nem sok ritmusérzéket adtak neki. De mégis van valami bája és rézem, hogy fejleszthető lenne. Leállítatom a zenét majd a lány mellé lépek. Felnéz, rám kérdőn mire elmosolyodom, erre pedig édesen elpirul.

- Kérlek, te maradj a többieknek pedig köszönöm mindent feljegyeztem és megjegyeztem, hogy ki nyert felvételt, azt majd kiküldjük. – mondom hangosan és kedvesen. Mindenki elköszön, néhányan még integetnek is majd távoznak.

- Nekem miért kellett maradnom? – kérdezi meg csendesen és félénken a leányzó. Felé fordulok teljesen vöröses barna haja igazán szép nem is beszélve sötét barna szinte fekete szeméről. Igazán szép leányzó és igazán természetes is.

- Mert lenne egy kis megbeszélni valóm veled. Mi lenne, ha bemennénk az irodába és ott folytatnánk a beszélgetést? – mosolygok, rá kedvesen mire bólint és elindulunk az iroda felé. Kinyitom, számára az ajtót mire belép és követem. – Nos azért mondtam, hogy maradj itt, mert a felvételedről lenne szó. – mondom, őszintén mire rám néz kíváncsian.

- Látom rajtad, hogy nagyon szereted ezt a műfajt és mindent bele is adsz. De a ritmusérzékeddel van egy pici baj. Ha szeretnéd és benne vagy akkor az előírt órákon kívül szívesen adok a számodra különórákat délutánonként… - nézek rá komolyan és nekidőlök, az asztalnak mire még nagyobb szemeket mereszt. Hirtelen elvigyorodik, amit nem tudok mire vélni majd hirtelen megölel.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hajtogatja, mire sűrűn pislogok és lekuncogom magamat. Gondolom, észbe kap, gyorsan elenged pirultan. – Bocsánat. – mosolyog.

- Semmi baj akkor ezt igennek veszem. Beiratkozást most gyorsan lezavarjuk, utána mehetsz kicsit császkálni. – vigyorgok.

Leülünk és gyorsan megírjuk a papírokat. Minden dokumentumot lefénymásolunk és mosolygok mikor csillogó szemekkel nézi a papírokat. Igazán édes teremetés meg kell hagyni.

- Mikor kezdődnek a magán órák? – néz, rám kérdőn mire hányom, vetem, a dolgokat majd szemeibe nézek.

- Amikor te szeretnéd. Te döntöd, el mikortól szeretnéd. – mondom, őszintén mire kicsit elgondolkodik, beleharap alsóajkába.

- Mi lenne, ha mától kezdenénk? – néz, reménykedve mire meglep, de ezt nem mutatom ki. Nagyon szeretheti ezt a táncot vagy csak ennyire jobb szeretne lenni. Esetleg mind a kettőről szó lehet, de ez nekem csak öröm. Több ideig lehetek vele.

- Ha akarod, rendben van. Mi lenne, ha egy órára visszajönnél? Akkorra én is végzek és neked marad időd ezt azt csinálni. – mosolygok, kedvesen mire bólint.

- Köszönöm! Zack remélem, elégedett leszel velem. – mondja, boldogan mire bólintok, és rá kacsintok. Kis édes komolyan zabálni való jelenség.

- Nem lesz semmi baj. Na, de sicc, egyél, valamit vagy nem tudom. – kuncogok. Gyors puszit kapok, arcomra mire zavarba jövök. – Szia… – kuncogok és megpuszilom.

- Szia! – mondja pirultan és ki is viharzik. Egyem meg azt hiszem most nagyon jó tanítványra találtam. Leülök az asztalomhoz. Felveszem a fényképet, amit beiratkozás miatt itt hagyott. Meg… Nagyon is érdekes személyiség vagy a számomra.


gab2872012. 11. 18. 19:37:15#24269
Karakter: Milo Forman



Egy-két perccel nyolc előtt érkezem meg Andie táncstúdiójába.
Amikor benyitok az ajtón, Andie épp eszik. Ahogy meglát, egy mosolyt villant felém, majd feláll, s a tálkát a kukába dobja, megtörli a száját, s felé siet.
Gyönyörű, mint a múltkor. Egy apró teniszszoknya, és egy hozzá passzoló feszes, fitnesztrikó van rajta, lábain lilás színű, közepesen magas sarkú cipő. A testre simuló ruha vajmi keveset hagy a képzeletre, kiemeli alakjának tökéletes, homokóra vonalait. Barna haja fényes uszályként lebeg modellszép arca körül, ahogy sietve lépdel.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – köszönt mosolyogva, s megölel.
Nem kicsit lep meg a gesztussal, egy pillanatig lefagyva tűröm, majd észbe kapok, s visszaölelem. Hatalmasat dobban a szívem, ahogy hajlékony, karcsú teste hozzám simul, s egy pillanatra elfog a késztetés, hogy sose eresszem el! Valami határozottan történik közöttünk! Szerintem ő sincs tisztában ezzel, de én sem nagyon tudnám megmagyarázni. Mikor elválunk egymástól, kicsit, mintha elpirulna, amit nem nagyon tudok hova tenni, hirtelen.
- Szia! – majd tanácstalanságomat leplezve kérdezem – Megzavartam valamit?
- Nem, dehogy! – mosolyodik el. Feltűnik, hogy eddig csak mosolyogni láttam! – Csak épp ettem, de már befejeztem. Kezdhetjük? – kérdezi végül, lelkesen.
- Igen.
- Oké, akkor menj átöltözni! – jön az utasítás, de még mindig ott ül a mosoly az arcán, letörölhetetlenül.
- Öhm… – ráncolom a homlokom zavartan – Nem hoztam váltó ruhát. Így jöttem!
- Jó – na, most sikerült letörölni az arcáról a mosolyt, s kissé szúrósan néz rám – De a következő edzésre ne felejts el, váltó ruhát hozni!
- Minek kell váltó ruha? Ha szabad megkérdeznem! – érdeklődöm komolyan.
- Mivel a farmernak, és egyes nadrágoknak, nincsen annyi rugalmassága, hogy engedje a komolyabb mozgásteret. Az ing még rendben van, bár ha majd komolyabb edzés lesz, akkor nem kicsit fogsz megizzadni. A farmerral azért nem egyezem ki, mivel nincs meg a megfelelő rugalmassága és nem lehet benne normálisan mozogni. Visszafog a mozgásban, és akár meg is sérülhetsz tőle. Ezért szoktak általában fellépéseken is öltönynadrágba táncolni. Vagy valamilyen hasonló anyagból készült nadrágban. Érted már? – kérdezem kedvesen mosolyogva.
Balfék! – hordom le magam – Hisz’ tudtad! Csak… Olyan régen volt már…
- Igen – válaszolom – Akkor felőlem kezdhetjük.
- Rendben van, akkor első körbe felmérem, hogy most hol tartasz! Nem kell megijedned, csak egy-egy táncot fogok kérni tőled – költözik vissza a mosoly az arcára. Szeretem, amikor mosolyog, olyankor még sokkal gyönyörűbb. Szeretném azt hinni, hogy nekem van valami közöm hozzá, hogy állandóan mosolyog – Szinte minden társastáncot el fogunk táncolni, hogy tudjam, hol tartasz és, hogy mit kell még tanulnod! Vagy esetleg, amit már tudsz, azon van-e valami csiszolni való! – magyarázza, közben a CD lejátszóhoz megy – Elsőként a tangózni fogunk, utána pedig cha-cha-cha, aztán szamba, végül slowfox és paso doble. A zenék is így vannak beállítva. Szerintem ma már nem csinálunk semmi mást, mármint nem tanulunk semmi újat. Oké? – kérdezi, az elmaradhatatlan mosoly kíséretében, miközben visszasétál a parkett közepére.
- Rendben – bólintok.
Egy könnyed kis bemelegítéssel kezdünk, szó nélkül csinálom Andie után a gyakorlatokat. Érdekes, hogy szinte fáziskésés nélkül tudom őt követni, mintha már ezer éve begyakorolt mozdulatokat csinálnék. Aztán rájövök, hogy hasonló módon melegítettünk az első mesteremmel, és valahogy, tizenakárhány év távlatából is előjönnek a mozdulatok.
A bemelegítés után a tangóval kezdünk.
Nagyon fura érzések kerítenek hatalmukba, amikor a kezdő állást felvesszük. Testünk összeér, mellkasom a hátának feszül, jobb kezem a derekára simul, a balt összekulcsoljuk, érzem a bizsergést, amit a közelsége kelt bennem. Szinte pattognak a szikrák körülöttünk, nem lehet nem észrevenni.
Csupán pár taktus, s már el is válunk egymástól, ahogy egy forgatással kezdődik a tánc. Sosem beszéltük meg a koreográfiát, ám mégis tökéletesen mozgunk együtt, pontosan tudom, hogy mit szeretne, mi a következő lépés. A forgatás után szembe kerülünk egymással, tekintetünk összefonódik, s nem is ereszti a másikét, csak, amikor Andie forog. Valami megmagyarázhatatlan metakommunikáció zajlik közöttünk, de még nem értem a nyelvet, amit beszél, vagy beszélünk. Az biztos, hogy a mozdulataink olyan összehangoltak, mintha már évek óta együtt táncolnánk, ott folytatjuk, ahogy tegnap abbahagytuk.
A cha-cha-cha előtt Andie behoz egy összecsukható széket a parkettre, egyből kitalálom, hogy valami trükkösebb koreográfia lesz majd. Leül a székre, s felcsendül Prince, Kiss című dalának egy általam ismeretlen feldolgozása. Andie mozogni kezd, lendületesen, szexisen, mozdulatai akár egy sztriptíz tánc bevezetője is lehetnének! Aztán látom, hogy fellép a székre, s tudom, hogy most kell indulni. Nem tudom, hogy honnan tudom, de tudom, s abban a pillanatban látom meg a kis kacsintást. Beszaladok a parkettra, s Andie a karjaimba omlik a székről, ahogy azt kell. Hihetetlen lelkesítő, hogy ennyire együtt tudunk gondolkodni, és ennyire együtt tudunk mozogni, ugyanakkor végtelenül zavarba ejtő is. A cha-cha-cha-t lehet táncolni kicsit távolságtartóan is, de lehet táncolni szexisen is, megragadva egyes alkalmakat, hogy összesimuljunk, és naná, hogy mi ez utóbbit táncoljuk! Egy latintánc versenyen, biztos kivernénk a biztosítékot a bíráknál!
A szamba ha lehet, még forróbbra sikeredik. Nyíltan flörtöl velem, el akar csábítani, s nekem nagyon nehezemre esik elhitetni vele, hogy ellenállok a csábításnak. Amikor előttem táncol, ahogy a csípőjét ringatja, elkalandoznak a gondolataim, egészen más helyzetben látom őt, ahogy a csípőjét riszálja! Érzem, hogy végigfut rajtam az izgalom, elönt a forróság, és nagyon melegem lesz. Visszatér az előző esti érzésem, hogy szeretnék megismerkedni vele, szeretnék szeretkezni vele, szeretnék mellette ébredni reggelente!
Jól jön, hogy a tüzes szamba után egy hűvös, szalontánc, a slowfox. Igazi brit elegancia, hosszú, sikló lépésekkel, művészi mozdulatokkal, segít egy kicsit lehűteni magam, s visszább tornászni a vérnyomásomat egy sokkal egészségesebb szintre. Habár, úgy a tánc fele környékén ezt is sikerül kicsit felhevítenünk, és belevinni egy kis szenvedélyt, egy kis tüzet, mintha egy szeretkezés utójátéka lenne. De ez nem olyan nyílt, sokkal inkább az európai nemesi udvarok intrikus hangulata, finom érintések, lágy mozdulatok, ahogy a testünk egy-egy pillanatra összesimul egy-egy forgásnál, ahogy irányt váltunk, nagyon izgalmas, nagyon szex játék ez is, a maga módján. Miért van az, hogy bármit csinálok ezzel a lánnyal, arról mindig a szex jut eszembe vele?!?! – döbbenek meg magamon, mert ez nem volt jellemző rám, eddig – Talán azért, mert egyszerűen sugárzik belőle a nyers erotika, hogy szexre született!!!
A paso doble. Nem egyszerű tánc, nagyon nem! Nagyon technikás, és halálpontos időzítéseket igényel, mert ahogy a zenében vannak megszakítások, úgy a táncmozdulatokban is. Biztosra veszem, hogy itt majd elbotlunk, mert ezt csak nagyon összeszokott párosok tudják hibátlanul eltáncolni. Én magam lepődök meg a legjobban, amikor mindenféle fennakadás, vagy zavar nélkül végigtáncoljuk ez az egyébként igen bonyolult táncot! Olyan harmóniában, amilyenben még a korábbi partneremmel sem tudtuk, soha, pedig évekig táncoltunk együtt!
Alaposan kimelegszem a táncok végére, de, ahogy elnézem, Andie is megizzadt! Vajon, csak a fizikai megterheléstől, vagy talán más is közrejátszott benne? Csak reménykedni tudok benne, hogy én sem vagyok közömbös a számára, s az a tény is közrejátszik testének felhevülésében, hogy velem táncolta ezeket a táncokat.
Az utolsó taktus után féltérden állok előtte, neki háttal. Amikor felállok, szembefordulunk egymással, nem érünk egymáshoz, csak egymás tekintetét kutatjuk. Olyan szép, kipirultan, kicsit kiizzadva, fényes, barna haja enyhén összeborzolva a hirtelen mozdulatoktól, forgásoktól. Az egész lány úgy néz ki, mintha most kelt volna ki az ágyból egy fergeteges szeretkezés után! Már megint! – korholom magam – Már megint a szex!!! Tudat alatt viszont tudom, hogy azért, mert iszonyúan vágyok erre a lányra. Arra, hogy minden reggel, mellette ébredjek, egy eget rengető szeretkezés után!
Andie ellép mellőlem, egy székhez, amiről egy törölközőt kap fel, s felitatja az egy-két izzadtságcseppet a homlokáról. Aztán egy palack vizet vesz a kezébe, s pár kortyot iszik, aztán felém nyújtja:
- Kérsz vizet? – kérdezem mosolyogva.
Elveszem a palackot, s iszom, közben lelkesen magyaráz:
- Ez nagyon jó volt! Nagyon élveztem veled a táncot! – mondja, csillog a szeme, és persze, mosolyog, mint a vadalma. Kipirult a tánctól, de, mintha egy kicsit el is pirult volna, bár, erre nem mernék ciánt venni. Folytatná, de megcsörren a telefonja. Felkapja a készüléket, s a számra pillantva bocsánatkérően néz rám – Bocsáss meg, de ezt fel kell vennem!
- Igen tessék, itt Andie Julner! – mutatkozik be. Természetesen nem hallom a választ, csak amit Andie mond – Köszönöm, hogy értesített… Köszönöm, és akkor mikor szeretné megejteni ezt a tárgyalást?… – egy pillantást dob felém, de aztán el is fordul – Ön randevút kér? – kérdezi, s mintha kicsit jobb kedvre derülne. Én meg, ezzel szemben, kicsit elszontyolodok. Pedig, már épp elhatároztam magam, hogy elhívom egy randira. Mit is képzeltél, egy ilyen menő táncos majd egy olyan háromgyerekes családapával fog kavarni, mint te! – oltom le magam.
- Rendben! Akkor holnap nyolcra jöjjön értem a 7-dik és az L-street utca sarkához – válaszolja Andie a telefonba, s elégedett mosolyra húzódnak csókolni való ajkai – Rendben. Visszhall! – köszön el, s lerakja a telefont.
- Ki keresett ilyen későn? – kérdezem, s azonnal visszakozok is, hisz’ ennek olyan számonkérő hangsúlya volt – Persze, ha nem titok!
- Persze, hogy nem titok – rázza meg a fejét – Még pár hete felkértek, hogy legyek díszvendég az Amerika Grand Open döntőjén, és minden forduló elején mutassam be a megfelelő táncokat.
- És mi akadályoz meg benne? – kérdezem meglepetten – Hisz istenien táncolsz!
- Köszönöm – bármire megesküdnék, hogy most viszont elpirult! Olyan édes, amikor pironkodik! – De még nem tudom, hogy engem választottak, mert több jelölt is van. Mindenki megnyert valamilyen híres versenyt! – hangjából némi büszkeséget vélek kihallani, ebből gondolom, hogy akkor ezek szerint neki is van egy-két trófeája.
- És te, milyen versenyt nyertél meg?
- Én a Világ Táncverseny Amerikai fordulóját nyertem meg és én képviseltem volna Amerikát – éppoly zavarban van, mint az előbb.
- Hogy-hogy volna? – nézek nagyot megint – Hisz megnyerted!
- De igen – vonja meg a vállát – Csak összevesztem az akkori partneremmel, meg jött a diploma, meg a tánciskola. Ezeket fontosabbnak tartottam, minthogy elmenjek arra a versenyre.
Hangja egyre halkabb, s talán kicsit el is érzékenyült. No, igen. Ismerem ezt az érzést, én is így szoktam beszélni a tánckarrieremről.
Nagyon sok közös van bennünk ezzel a lánnyal! Ahogy táncolunk, ahogy vélekedünk dolgokról, ahogy fel tudunk lelkesedni valamiért, vagy éppen fel tudunk adni egy fontos dolgot más, legalább annyira fontos ügyekért! Mindenképpen meg kell ismernem ezt a csajt! Nem hagyhatom, hogy az az ismeretlen, nyomulós kurvapecér elhappolja előlem!!!
- Mit csinálsz ma este? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve.
- Öhm… – ráncolja a homlokát meglepetten – Még nem tudom…
- Nincs kedved meginni egy italt? – kérdezem félszegen, nem igazán reménykedem igenlő válaszban.
Egy pillanatig meglepetten néz rám, aztán kihívóan elmosolyodik:
- Csak nem randira hívsz, te is, Milo?! – kérdezi kacérkodva – Milyen kapós vagyok, ma este!
Na, most rajtam az elpirulás sora.
- Öhm… – dadogom – De… Azt hiszem, hogy épp randira hívtalak! – aztán próbálom menteni a helyzetet – De, csak így, hirtelen, hevenyészve, mert túl korán van a holnapi randid! Ha nem őt választod, akkor elviszlek egy rendes randira is!… – aztán még félszegen hozzáteszem – Már, persze, ha egyáltalán eljössz velem…
- Őt biztosan nem választom! – kacsint rám, szemmel láthatóan nagyon élvezi a zavaromat, majd kicsit komolyabb hangon folytatja – Döntéshozó, akitől a karrierem függ. Elmegyek vele vacsorázni, mert illik, de ez csak kötelező tiszteletkör. Ha többet tennék, akkor prostituálnám magam, hogy számomra kedvező irányba befolyásolja a testület döntését. Ez pedig nem én vagyok! Vannak olyan lányok is a táncvilágban, de az nem én vagyok!
- Óóóóó! – világosodok meg – Azt hittem, hogy valami ügynök, aki munkákat hajt fel neked, és most bepróbálkozott nálad…
- Csak nem féltékeny lettél?! – kérdezi kihívóan.
- Nem, dehogy is! – vágom rá azonnal, majd kétkedő pillantására megadom magam – Na, jól van, igen az lettem… – vallom be halkan.
- Nocsak, nocsak! – derül fel az arca, s ismét az a mosoly, amit állandóan az arcán látok, mióta csak megismertem – Még csak egy napja ismersz, s máris féltékenykedsz?!
- Te pedig egy nap után szívod a vérem?! – vágok vissza neki vigyorogva. Érzem, hogy nyert ügyem van, nem játszana így, ha nem érdekelném!
- Hát, ha egyszer olyan jó! – kacsint megint – Egy pillanatot adj, átöltözök, s mehetünk!
Míg Andie az öltözőben van, én felhívom Kari-t.
- Mi a helyzet, Kari? – kérdem – Lefektetted az aprókat?!
- Persze, már ágyban vannak. Rendesek ám, nem akarnak kicsellózni velem! – hallom lányom hangját, s bárhogy fülelek, tényleg nem hallom az árulkodó zajokat, hogy esetleg Jarrod és Arnette még talpon lenne.
- Rendben van! Menj te is aludni! Kicsit később érek haza…
- Hoppá! – élénkül meg Kari hangja – Csak nem randizol a tánctanárnénivel?!?! – kajánkodik.
A plafonra emelem a tekintetem, és bosszúsan forgatom a szemem:
- Először is, semmi közöd hozzá, kislányom, legalábbis még! Másodszor, de igen, randira hívtam!
- Hát, ez csúcs! – lelkendezik a telefonba – Végre! Mennyi idős? Jó fej?!
- Kari, menj aludni! – szólok rá erélyesen, aztán békülékenyebben még hozzáteszem – A kérdéseidet meg majd megbeszéljük…
Andie pár perc múltán előkerül az öltözőből, nagyon fiatalos, csajos, és dögös szerkóban. A hosszú tunika még nem is annyira feltűnő, bár a hatalmas virágmintával azért nem egy rejtőző ruha, de a legging, a millió kis hasítékkal már eléggé dögös cucc, kiegészítve a fekete, platform-tűsarkúval. Nagyjából a padlóról vakarom össze az államat, amikor előlibeg a szerelésében.
- Hm? – kérdezi ártatlanul pillogva – Indulhatunk?!
- Hogyne, persze! – ocsúdok fel, s kilépünk a stúdióból.
 
                                                         *                *                *
 
A szórakoztatóközponttól tizenöt perc sétára van egy kellemes kis bor bár, a Grand.
Nem nagy hely, de nagyon kellemes, barátságos, meghitt. Van egy kis terasza is, itt ülünk le Andie-vel.
- Mit iszol? – kérdezem, amikor a pincér leteszi elénk az itallapot.
- Mit javasolsz? – kérdez vissza.
- Hát, itt csak bort, vagy sört! – mosolygok rá.
- Akkor bort! Rád bízom a választást – dől hátra a székében – Már sokszor elmentem ez előtt a bár előtt, de még sosem voltam it…
- Én már jártam itt egyszer-kétszer – mondom, miközben az itallapot böngészem.
- A volt feleségeddel? – kérdezi érdeklődve.
- Nem, dehogy – rázom meg a fejem – Mi Salt Lake City-ben éltünk. A válás után költöztünk a gyerekekkel Sacramento-ba.
- Gondolom, elüldöztek az emlékek…
- Nem igazán, bár nem volt ellenemre – válaszolom, és intek a pincérnek – Csődbe ment a cég, ahol dolgoztam, és a környéken nem volt megfelelő állás. Itt adódott egy jó lehetőség, és elvállaltam – mondom neki, majd a pincérhez fordulva egy üveg kellemes, félédes, fehér bort rendelek, egy sajttállal.
- Akkor honnan ismered ezt a helyet? – kérdezi incselkedve – Igazi randizós hely, ide hordod a lányokat?!
- Te vagy az első, akit randira hívtam az elmúlt két évben – vonom meg a vállam fanyar mosollyal.
- Á-ááá – ingatja a fejét pajkos mosollyal – Ezt nem veszem be! Két éve nem randizott egy ilyen jó pasi, mint te?!
- Neked sincs lovagod! – támadok vissza mosolyogva – Pedig, nehéz elképzelni, hogy egy olyan csinos lányt, mint te, nem donganak körbe a pasik!
- Ki mondta, hogy nem donganak körbe?! – kérdez vissza magabiztosan – El is lehet őket hessegetni, nem?
- El – egyezek bele – A kérdés csak az, hogy miért?
- Majd egyszer talán azt is elmesélem – tereli a témát. Aham, valamibe beletenyereltem – gondolom magamban, de nem teszem szóvá – Szóval, két éve nem randiztál, és ez most egy randi, de az alkalmi kapcsolatok, az nem randi. Akkor, ezek szerint, nem csak jól érezni akarsz engem?! – kérdezi kihívóan.
- Hát, hallod, te aztán nem kispályázol! – nevetem el magam zavartan – Nem, nem csak jól érezni akarlak… Szeretnélek megismerni…
- Akkor jó – mosolyodik el bátorítóan, majd kicsit félszegen hozzáteszi – Én is szeretnélek megismerni…
Kellemes csevej alakul ki közöttünk, főleg, miután elfogy a bor fele. Persze, egy negyed üveg bortól senki nem lesz spicces, de oldja a gátlásokat – bár, Andie-ről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gátlásos lenne, sokkal inkább én vagyok kicsit görcsös – és felszabadítja a hangulatot.
Szerencsére az a fajta lány, aki szívesen beszél, akár még saját magáról is, nem harapófogóval kell kihúzni belőle bármit is. Igyekszem úgy terelni a beszélgetést, hogy inkább róla szóljon, de hamar rájövök, hogy nem lesz egyszerű. Andie elég okos is, és nagyon jól bánik a szavakkal, ráadásul megvan benne az igény arra, hogy megismerje a másikat, így nem hagyja, hogy csak róla szóljon az este. Egy idő után kialakul egyfajta kérdezz-felelek játék közöttünk, szinte észre sem vesszük, de nagyon élvezetes.
- Atyavilág, hogy elrepült az idő – nézek az órámra, és döbbenten látom, hogy már negyed tizenkettő van – Ne haragudj, de nekem mennem kellenne…
- Semmi baj – nyugtat meg.
Rendezem a számlát – sajnos a Grand nem egy olcsó hely, igaz, nem is kimondottan drága, de így is itt hagyok majd’ ötven dollcsit az üveg borért, meg a sajttálért – s kilépünk az utcára.
- Hazavihetlek? – kérdezem Andie-t ahogy elindulunk, vissza, a kocsim felé.
- Ne fáradj, nem lakok messze – mosolyog rám.
- Nem szeretném, hogy ilyen későn, egyedül mászkálj az utcán – mondom neki aggódva – Megnyugtatnál, ha hazavihetnélek!
Egy pillanatig kifürkészhetetlenül néz rám azokkal a gyönyörű, világoskék szemeivel, aztán beleegyezően bólint:
- Oké, rendben van! Megköszönöm, ha hazakísérsz…
Ahogy egymás mellett sétálunk, többször, akaratlanul is összetalálkozik a kezünk, aztán egyszer csak érzem, hogy az ujjai az enyémeket keresik, én pedig nem ellenkezem. Ujjaink összekulcsolódnak, s kéz a kézben sétálunk tovább. Andie érdeklődő pillantással méreget, de végül nem szólal meg.
- Fura ez nekem – töröm meg a csendet, rekedt hangon, ami meglepő módon kicsit sem kínos közöttünk – Nézd el nekem, ha néha suta vagyok…
- Az vagy, suta! – nevet rám – De nagyon édes!
- Köszi! – nevetem el magam én is – Csak, olyan gyors…
- Igen, az – hagyja helyben – De meg van az oka… Az összhang közöttünk. A tánc nem hazudik! Már csak meg kell ismernünk egymást…
- Elkezdtük – vonom meg a vállam – Nézd, nem tudom, hogy…
- Cssss – teszi az ujját az ajkamra – Ne agyalj annyit! Engedd el magad! Bízz bennem, hogy nem akarlak bántani, és én bízok benned, hogy te nem akarsz engem bántani! A többi meg majd jön! Ha nem működik, akkor nem működik, és nincs harag…
- Neked ez ennyire könnyű?! – kérdezem meglepetten.
- Nem – rázza meg a fejét komolyan – Csak veled érzem így…
- Ó – nézek nagyot, de nem tudok mit válaszolni erre.
- Erre – int a 15-ik utca felé – Itt lakom, a 1127-ben.
Elnevetem magam:
- Hát, tényleg nem laksz messze!
Mindössze pár perce sétálunk a Grand-tól, tulajdonképpen egy háztömbnyit jöttünk.
- Mondtam, hogy nem lakok messze! – nevet ő is.
Megállunk a kapualjban. Egymással szemben, közel, szinte érzem a leheletét az arcomon. Olyan fura ez az egész, megint tizenöt évesnek érzem magam. De jó érzés!
- Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam! – mondom neki aztán – Remélem, hogy lesz még folytatása!
- Ha hívsz, nem fogok nemet mondani! – mosolyog, világoskék szemei csak úgy ragyognak a félhomályban.
Aztán lassan közelebb hajolok hozzá, és lágyan megcsókolom. Csak egy csók az ajkaira, semmi több, nem merek messzebbre menni. Olyan puhák az ajkai, olyan finomak, csókolni valóak! Beleborzongok az érintésébe. Ő kicsit többet szeretne, de nem hagyom.
- Ez eléggé szűzies volt! – jegyzi meg halvány mosollyal, nem tudom kifürkészni a gondolatait.
- Nem lehet! – rázom meg a fejem fanyarul visszamosolyogva – Te is tudod, hogy akkor itt fogunk szeretkezni a kapualjban…
- Nem jössz fel egy italra? – kérdezi. Olyan ingerlő, ahogy beharapja az alsó ajkait, szemei izgatottan csillognak!
- Köszönöm, Andie, de nem! – mosolyodok el – Ennél többet szeretnék tőled!
- Egy italnál? – kérdezi ártatlanul elkerekítve a szemeit – Én csak egy italra gondoltam!
- Édes vagy! – kuncogok halkan – De a szemeid elárulnak! – kacsintok rá – Jó éjt, Andie! – s újabb, rövid csókot lehelek az ajkaira.
- Jó éjt, Milo! – int, én pedig sarkon fordulok, s elsietek a kocsim felé.


Nanami Hyuugachi2012. 06. 23. 10:15:39#21656
Karakter: Andie Julner
Megjegyzés: Milo-nak! ~ Gab-nak


       Nagyon sokszor elpróbáltatom velük, mert mindig becsúszik egy-két hiba és versenyen ezt nem lehet megengedni, hogy akár egyetlen egy bakit is ejtsenek. Hibátlannak kell lennie az egésznek, mert árgus szemekkel nézik a zsűriből a versenyzőket és a hibákat keresik. A hibákat, hogy kicsinálják a párost. Aznap még van három pár, akiknek edzésük lesz. Mindegyik pár megy versenyre, csak szinte mindegyik máshova. Az egyik egy helyi versenyre megy, míg a másik pár egy európai versenyre hivatott, a harmadik pedig ismét Kelly és Peter. Elég fáradtan megyek haza. Lefürdök, majd feküdnék le aludni, mikor megszólal a csengő. Szitkozódva kelek ki az ágyból és egy köntöst magamra kapva megyek ajtót nyitni. Meglepődöm, hogy a bátyám az Andrey, de beengedem. Leülünk a kanapéra a társalgóban és beszélgetni kezdünk, miközben teázgatunk. Csak hajnalban megyünk aludni. Itt alszik nálam, hogy holnap este is tudjunk beszélni, mivel a keddi napom extra zsúfolt.
 
Reggel korán kelek és egy gyors tusolás után fel is öltözök. Egy hosszabb tunikát veszek fel, és egy hozzáillő fekete, bőrhatású cicanadrágot, meg egy magassarkút. Egy napszemüveget veszek fel és bedobálom az edzős cuccomat és a magassarkú cipőmet a sporttáskába és bezárom az ajtót. Pár perc alatt oda is érek a stúdióhoz, és nyitom ki a bejárati ajtót, ezzel beengedve az első párost, akikkel ma foglalkozom.
 
Ők, csak simán táncolnak. Őket nem készítem fel semmilyen versenyre, csupán hobbi szinten táncolnak. Miután ők végeznek, ismét egy olyan páros jön, akiket versenyre készítek fel. Velük most egy könnyed angolkeringővel kezdünk, amit szinte elsőként tökéletesen hajtanak végre. Aztán több táncot is átveszek velük, többek között a bécsi keringőt, a cha-cha-cha-t és a rumbát. A rumbáról eszembe jut a tegnapi srác, akivel táncoltam. Annyira nagy volt köztünk az összhang és az egyetértés, hogy egyetlen hiba sem történt, pedig akkor táncoltunk először. De mennyire jó volt. Az érintése a bőrömön, még most is perzsel és éget. A lehelete a számon és a nyakamon, mintha a tüzes mennyben járnék. Egyszerre éget, és egyszerre repít a mennybe. Vágyom rá, hogy ismét érintsen, és ismét a közelembe legyen.
 
Utánuk az Ifi csapatomból jön egy másik páros és most nekik tanítom be a táncot. Nekik be kell tanítanom a táncot, de figyelnem is kell, hogy ne hibázzanak sokat, mert akkor újra kell kezdeniük.
 
A nap folyamán még elmegyek ebédelni a szokásos étterembe, és 3 páros fog jönni, akik közül egyik sem megy versenyre, csupán hobbi szinten táncolnak. Az étteremben csörög a telefonom.
 
- Andie Julner, tessék? – veszem fel a telefont és mutatkozom be.
- Szia Andie, Milo vagyok… Milo Forman… tudod, a srác, akivel tegnap táncoltál…
- Tudom, persze, hogy tudom, Milo! – mondom nevetve. – Szia! Mizujs van?
- Csak meg szerettem volna kérdezni, áll-e még a tegnapi ajánlatod? – kérdezi kicsit tartózkodva.
- Persze, hogy áll! – komolyodom el egy picit. – Jössz, amikor tudsz, és öt dollár óránként! Nem szoktam a levegőbe beszélni…
- Hát… Nagyon rendes tőled! De tényleg! És élnék a lehetőséggel!
- Szuper! És mikor?
- Épp ezt szerettem volna megkérdezni én is! – mondja nevetve. – Nekem az este lenne igazán jó, mondjuk nyolc óra. Egy-egy órát tudnék rászánni, hetente kétszer… Melyik napok lennének neked jók?
- A ma este az biztosan jó, a többit meg majd este megbeszéljük!
- Hú, hát ez csúcs, hogy már ma este! Rendben van! Akkor este nyolcra ott leszek. – hallatszik a hangján, hogy örül neki.
- A kicsiket hozod?
- Nem, azért megyek este! Kari vigyáz rájuk, amíg nem vagyok otthon. Két hét múlva tizenhárom lesz, már rá lehet bízni a kisebbeket egy-két órára… – magyarázza.
- Húha, nagylány! – mosolyodom el. – Ő nem akar táncolni? Egy show-tánc csoportot hozok éppen össze, nagyjából vele egykorú gyerkőcökből.
- Nem nagyon! Modell szeretne lenni...
- Huh, akkor nagyon körültekintőnek kell lenned! – komolyodom meg. – Amiket hallani a modell-világról! Már az ilyen kiskamasz lányokat is megfektetik a fotósok, meg a divatkreátorok, különben nem kapják meg a munkát!
- Ne is mondd!!! Már pucolom a sörétes puskámat… Na, nem tartalak fel, akkor este találkozunk! És… Köszönöm!
- Nincs mit! Várlak!
 
Leteszem a telefont és gyorsan megebédelek, majd megyek vissza órát tartani. A 3 pár után van egy kis szabad időm, addig próbálok szervezni egy JunI.-es csoportot. Azt szeretném, ha 10 fő lenne, mivel azzal még boldogulok, de túlságosan nagy létszámmal már nem tudnék bánni. Már nyolcan megvannak, de még kéne kettő. Vagy, ha nem lesz meg, akkor elindítom nyolc fővel. Nem sok időt foglalkozom a csapat szervezéssel, mert egy kicsit pihenek is.
 
Gyorsan elugrom a közeli étterembe, viszont most nem eszek ott, csupán elvitelre rendelek valami könnyű kis salátát. Miután megkapom, gyorsan kifizetem és indulok vissza a stúdióba. Mindenem ott van és mindent úgy hagytam, ahogy, tehát ég a villany, a papírjaim szanaszét hevernek a földön, épphogy csak a zene nem szól. Csak az ajtót zártam be, hogy ha valaki jön, akkor tudja, hogy mára még nem zártam be, és hogy nem sokára megyek vissza. Sietek, amennyire csak tudok. Még nyolc előtt visszaérek, így van időm enni. Leülök az egyik székre és enni kezdek. A finom salátából falatozom és pont befejezem az étkezést, mikor nyílik az ajtó és Milo jön be mosolyogva. Elrakom a kajás tálat a kukába és megtörlöm a számat, majd felállok és hozzá sietek.
 
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mondom mosolyogva és megölelem.
 
Nem tudom mi váltotta ki belőlem, hogy megöleljem, de meg kellett tennem. Egy teljesen spontán jövő mozdulat volt. Vagyis nem teljesen, mert én is akartam, de túlnyomó részt spontán volt. Visszaölel, és mikor elválunk, kicsit elpirulok.
 
- Szia! Megzavartam valamit? – kérdezi Milo.
- Nem, dehogy! Csak épp ettem, de már befejeztem. – mondom mosolyogva. – Kezdhetjük? – kérdezem lelkesen.
- Igen. – feleli Milo.
- Oké, akkor menj átöltözni! – mondom mosolyogva.
- Öhm… Nem hoztam váltó ruhát. Így jöttem! – mondja kicsit zavart hangon.
- Jó. – picit szúrósan nézek rá. – De a következő edzésre ne felejts el, váltó ruhát hozni!
- Minek kell váltó ruha? Ha szabad megkérdeznem! – kérdezi Milo kicsit komolyabb hangon.
- Mivel a farmernak, és egyes nadrágoknak, nincsen annyi rugalmassága, hogy engedje a komolyabb mozgásteret. Az ing még rendben van, bár ha majd komolyabb edzés lesz, akkor nem kicsit fogsz megizzadni. A farmerral azért nem egyezem ki, mivel nincs meg a megfelelő rugalmassága és nem lehet benne normálisan mozogni. Visszafog a mozgásban, és akár meg is sérülhetsz tőle. Ezért szoktak általában fellépéseken is öltönynadrágba táncolni. Vagy valamilyen hasonló anyagból készült nadrágban. Érted már? – kérdezem kedvesen mosolyogva.
- Igen. – válaszol Milo. – Akkor felőlem kezdhetjük.
- Rendben van, akkor első körbe felmérem, hogy most hol tartasz! Nem kell megijedned, csak egy-egy táncot fogok kérni tőled. – mondom mosolyogva. – Szinte minden társastáncot el fogunk táncolni, hogy tudjam, hol tartasz és, hogy mit kell még tanulnod! Vagy esetleg, amit már tudsz, azon van-e valami csiszolni való! – mondom és a CD lejátszóhoz megyek. – Elsőként a tangózni fogunk, utána pedig cha-cha-cha, aztán szamba, végül slowfox és paso doble. A zenék is így vannak beállítva. Szerintem ma már nem csinálunk semmi mást, mármint nem tanulunk semmi újat. Oké? – kérdezem mosolyogva, miközben visszasétálok a parketta közepére.
- Rendben. – bólint Milo.
 
Először egy rövid kis bemelegítő zene szólal meg. Jelzek Milo-nak, hogy be fogunk melegíteni a táncok előtt. Nem ellenkezik, hanem csinálja velem a gyakorlatokat. Nem nehezek, hisz ez nem arról szól, ki tudja megcsinálni a kellő gyorsasággal, vagy ki nem. Ez arról szól, hogy az izmok megfelelően be legyenek melegedbe. Hogy ne legyen utána semmi gond, ne legyen sérülés. Csak pár, apróbb, könnyed mozdulatot csináltatok vele, ami nagyon egyszerű, ám de mégis hatásos.
 
Bemelegítés után, pedig egy rövid kis szünet, amíg felállunk kezdő helyzetbe. Amikor kemény mellkasa az én hátamhoz ér, amikor a keze a hátulról a derekamra siklik, amikor bal kezünk összekulcsoljuk, testemen furcsa bizsergés fut végig. Nem tudom pontosan mi ez, de még nem volt velem ilyen azelőtt egyetlen egy pasinál sem. Még nem volt, hogy ennyire kívántam volna valakit, vagy ennyire vágytam volna valaki érintésére. Azelőtt még nem volt ilyen. Nem tudom, hogy reagáljak rá, nem tudom, mit csináljak, de ami szent és biztos, hogy kell nekem ez a pasi.
 
Mikor belemelegednék az érzésbe, a zene visz tovább minket, rögtön elválunk és szembe is kerülünk egymással. Mikor belenézek gesztenyebarna szemeibe, rá kell döbbennem, hogy ennyire jóképű, kívánatos férfivel nem találkoztam még. Annyira más, mint a többi pasi, akikkel eddig volt dolgom. Ők mind elkényeztetettek voltak, és nem fűlött a foguk semmi kétkezi munkához, csupán a pénzt tudták költeni, de megkeresni, azt már nem. Inkább elhagytak és megaláztak, ahelyett, hogy elmentek volna dolgozni. De érzem, hogy ő más. Ő máshogy viszonyul a nőkhöz, valahogy tiszteli őket. Nem néz le minket, mert nők vagyunk, hanem ugyanolyan embereknek tart minket.
 
A forgásokon kívül végig a szemébe nézek és nem is engedem, hogy más fele nézzen. A tangó után, ami nagyon jól sikerült és az őszintét bevallva, nem tudom mikor táncoltam valakivel ennyire jó tangót. Mindkettőnkből csak úgy jöttek a mozdulatok, mégis megmaradt az, hogy ő vezet. Hogy a férfi a dominánsabb, és a nő az alárendelt ebben a táncban. Az összhang, ami kettőnk között van, már-már zavarba ejtő.
 
A cha-cha-cha-nál kicsit leállítom a zenét, és behozok a parkettre egy összecsukhatós széket. Gyorsan ráülök a székre, és újra elindítom a zenét. Spontán jönnek a mozdulatok, és amikor felállok a székre, szinte észrevétlenül jelzek Milon-nak, hogy jöjjön be, és kapjon el. Természetesen bejön és el is kap. A többi meg megy magától, mint a karikacsapás. Annyira jó vele táncolni! Annyira szeretek vele táncolni, hogy azt el sem tudom mondani!
 
A következő tánc a szamba. Amikor egymás előtt táncolunk, akkor automatikusan jön, hogy elcsábítsam, ám szerintem nem sikerül. Próbálok a lehető legcsábosabban rá nézni, a lehető legszexibb mozgásomat veszem elő, azonban én mégis úgy érzem, hogy esélytelen vagyok nála. De amikor összeér a testünk, akkor ismét ugyanaz a bizsergés fut végig rajtam, mint amikor a tangó elején voltunk. Annyira, de annyira akarom őt.
 
De nem egy éjszakás kalandot akarok tőle. Nem szeretem az egy éjszakás kalandokat! Szeretnék vele randizni és hosszasan beszélgetni. Szeretnék vele éjszakákba nyúlóan táncolni. Szeretném megismerni a gyerekeit, és szeretném támogatni a legidősebb lányát, a modellkedésben. Szeretnék vele szerelmeskedni, vagy egy-egy vita után egy szenvedélyes szeretkezést, de nem csak üres szexet. Szeretném közelebbről megismerni ezt a férfit, aki most a karjai közt tart, és bármelyik pillanatban elengedhetne, ám mégsem teszi. Valami megfogott ebben a pasiban, de nem jövök rá, hogy mi. Meg szeretném tudni, hogy mi vonzz felé, mint egy mágnes.
 
A szamba után egy kis stílusváltás következik, mivel a slowfox, nem épp a gyors táncok közé tartozik. Hisz a slowfox a lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. Az angol társastánc legtipikusabb tánca, melynek eleganciáját zenei oldalról a szaxofon és a klarinét emeli ki. Igen igényes és technikailag viszonylag nehéz tánc, amibe még néha a profiknak is beletörik a bicskájuk, ha versenyre készülnek fel. Meglepő, de ezt az akadályt is könnyen vesszük. Itt sem ejtünk hibát, de akár egyetlen egy pici félreértés kettőnk között, tönkre teheti ezt a törékeny összhangot ebben a táncban. Azonban nálunk ennek a legapróbb jele sem mutatkozik.
 
Ezután pedig ismét egy stílusváltás következik, mivel a paso doble is egy dinamikus tánc, ahol egy bikaviadalt láthatunk, ahol a férfi a torreádor és a nő kendő. Együtt kell mozogniuk a képzelt bika előtt. A férfinál nem igényel olyan nagy szintű csípőmunkát, viszont a nőtől annál többet. Nagyon fárasztó, ráadásul technikailag is nehéz tánc, hasonlóan a slowfox-hoz. Ez az egyik tánc a kedvencem, azonban még nem találtam egy partnert sem, aki megfelelő lenne, hogy tökéletesen megcsináljuk ezt a táncot. Azonban Milo-ban, megtaláltam ezt a partnert, mert ismét egy tökéletes táncot járunk.
 
Azt hiszem Milo-ban megtaláltam a tökéletes partnert. A tánc világába biztosan megtaláltam a tökéletes partnert, és azt hiszem, hogy a magán életben is megtaláltam. Szeretném megismerni és többször találkozni vele, mint heti két alkalom. A tánc végeztével, csak elmosolyodom. Mindketten lihegni kezdünk egy kicsit. Én csak a székhez megyek és egy törölközővel meg törlöm magam, majd az üveg vizemet veszem a kezembe. Iszok pár kortyot, majd Milo felé nyújtom.
 
- Kérsz vizet? – kérdezem mosolyogva. Milo elveszi a vizet, majd ő is iszik belőle. –  Ez nagyon jó volt! Nagyon élveztem veled a táncot! – mondom mosolyogva és talán egy kicsit el is pirulok. Megcsörren a telefonom, amit előveszek, és megnézek. – Bocsáss meg, de ezt fel kell vennem! – mondom és felveszem.
 
- Igen tessék, itt Andie Julner! – mutatkozom be.
„- Jó estét, hölgyem! Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, de megszületett a döntés, hogy ki legyen a nyitó táncos.”
- Köszönöm, hogy értesített. – mondom mosolyogva, ám ebből nem sok mindent láthat a férfi.
„- Csak azért hívom, hogy megbeszéljük a részleteket.”
- Köszönöm, és akkor mikor szeretné megejteni ezt a tárgyalást? – kérdezem, miközben Milo-ra pillantok, de azonnal el is fordulok.
„- Mondjuk egy vacsora közben?”
- Ön randevút kér? – kérdezem, egy kicsit jobb kedvel. Eszembe jut, hogy talán, ha elfogadom, féltékennyé tehetem Milo-t.
„- Így is mondhatjuk, de ez egy tárgyalással egybe kötött vacsora lenne!”
- Rendben! Akkor holnap nyolcra jöjjön értem a 7-dik és az L-street utca sarkához. – mondom mosolyogva.
„- Mindenképp ott leszek!”
- Rendben. Visszhall! – mondom és lerakom a telefont.
- Ki keresett ilyen későn? Persze, ha nem titok! – mondja Milo.
- Persze, hogy nem titok. Még pár hete felkértek, hogy legyek díszvendég az Amerika Grand Open döntőjén, és minden forduló elején mutassam be a megfelelő táncokat.
- És mi akadályoz meg benne? Hisz istenien táncolsz! – dicsér meg Milo.
- Köszönöm. – mondom, és egy kicsit elpirulok. – De még nem tudom, hogy engem választottak, mert több jelölt is van. Mindenki megnyert valamilyen híres versenyt! – mondom büszke hangon, hogy mindenki közül én nyertem meg az egyik legnevesebb versenyt.
- És te, milyen versenyt nyertél meg?
- Én a Világ Táncverseny Amerikai fordulóját nyertem meg és én képviseltem volna Amerikát. – mondom kicsit zavartan.
- Hogy-hogy volna? Hisz megnyerted! – kérdezi érdeklődve.
- De igen. Csak összevesztem az akkori partneremmel, meg jött a diploma, meg a tánciskola. Ezeket fontosabbnak tartottam, minthogy elmenjek arra a versenyre. – mondom kicsit halkan és talán elérzékenyülve. 


Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2012. 06. 25. 14:24:08


gab2872012. 04. 20. 21:31:53#20560
Karakter: Milo Forman



Abban a pillanatban, ahogy megszólal a zene, ismerős bizsergés fut végig a testemen.
Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor még versenyeztem, amikor a partneremet utoljára vezettem ki a parkettra, mielőtt „visszavolnultam” volna. Milyen viccesen is hangzik, visszavonultam, tizenhat évesen! – fut át a fejemen a gondolat, jót mulatok magamon.
Ahogy Andie-t most kivezetem a parkettra, egy kiforgatással kezdünk. Olyan természetesen jön a mozdulat mindkettőnkből, mintha évek óta együtt táncolnánk. Ez megmarad végig a tánc alatt, egyszer sem esünk ki a ritmusból, és sosincs félreértés közöttünk, hogy mi is a következő lépés, vagy show elem. Zavarba ejtő, hogy mennyire együtt mozgunk, életemben először érzem úgy, hogy megtaláltam a következő partnerem.
Ne beszélj hülyeségeket! – oltom le magam – Te is tudod, hogy se időd, se lehetőséged, hogy újra komolyan táncolj! – a következő gondolattal egyből szembeszállok magammal – Ez egy marhaság! Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen!
Végül erőt veszek magamon, és elhessegetem a gondolataimat, és csak a táncra figyelek, élvezem, amit már évek óta nem élvezhettem. És persze, élvezem Andie hajlékony, izmos testének közelségét, illatát, forró leheletét, amikor ajkaink vészesen közel kerülnek egymáshoz. Mióta a feleségem elhagyott, először érzem, azt, hogy igazán megkívánok egy lányt. Nem, nem csak úgy, hogy egy körre, mert persze, úgy már több futó kalandom is volt. Nem. Úgy, hogy megismerkedni vele, hogy randizni vele. És persze, igen, szerelmeskedni vele…
Szinte sajnálom, hogy véget ér a dal, és abbahagyjuk a táncot. Mindketten fújunk egy nagyot, mintha versenyen lettünk volna, és túlvagyunk a bemutatónkon.
- Nagyon jól táncolsz! – dicsér meg, ahogy leül egy székre.
- Köszönöm, de te sem táncolsz valami rosszul, sőt! – huh, ez kicsit sutára sikeredett, úgyhogy még gyorsan hozzáteszem – Istenien táncolsz!
- Köszönöm! Tényleg! Nem szeretnél újra táncolni? – szegezi nekem váratlanul a kérdést.
- De igen – vágom rá azonnal, amit először gondolok, miközben leülök mellé, a következő székre. Aztán csak utána kezdek belegondolni – csak…
- Csak, micsoda?
- Csak nincs időm – vonom meg a vállam – meg nem akarom sokat egyedül hagyni a gyerekeket. Meg persze az sem lenne mindegy, hogy mennyi egy táncóra?! – ingatom a fejem kicsit elkenődve.
- Figyelj! Látom rajtad, hogy sokat dolgozol. Ideje egy picit magaddal is törődnöd! – érzem, hogy kezét az enyémre teszi, és halványan, bátorítóan megszorítja – Tartok neked táncórákat, amikor van időd! Felhívsz és jössz!
- És a gyerekek? – kérdezek vissza bizonytalanul, bár, ha őszinte akarnék lenni, ez már inkább csak kifogás. Kari tizenhárom éves, két órára rá lehet bízni a kicsiket – Nincs senki, aki vigyázna rájuk.
- Hozd el őket is! Nem zavarnak. Van egy keresztlányom, őt is elhozhatom, és akkor biztosan ellesznek. Van egy külön szoba, ahol ellenének.
- Mennyibe fájna ez nekem? – kérdezem elgondolkodva. Minden azon a francos pénzen múlik. Nem panaszkodok, mert jól keresek, de a kiadások is megvannak.
- Mivel én tanítok ingyen is…
- Arról szó sem lehet! – vágom rá azonnal, határozottan.
- Jó! Akkor $5? Ez így megfelel? – szemei izgatottan csillognak.
- Nem is tudom! – merengek.
Öt dollár?! Senki nem csinál ma semmit ötdolláros órabérért!!! – gondolom nem túl mély meggyőződéssel – Hogy várhatnám el tőle, hogy ennyiért tartson nekem órákat?! Ezt még át kell gondolnom…
- Alszom rá egyet jó? – folytatom – Meg persze a gyerkőcökkel is meg kell beszélnem, hogy mi lenne, ha az apjuk, újra táncolna.
- Oké, de mindenképpen hívj fel!
Vajon miért akarja ennyire, hogy táncolni járjak hozzá? – csodálkozok.
- Jó, de ahhoz szám is kéne! – jegyzem meg neki vicceskedve.
- Milyen szám? – ráncolja a homlokát értetlenül.
- Telefonszám! – mosolyodok el – Hogy fel tudjalak hívni.
- Tényleg! Bocsi! – kissé zavarban van.
Épp elmentem a telefonszámát, amikor megszólal a kezében a telefonja. Nocsak, nocsak! – lepődök meg. Bruce Springsteen az egyik kedvenc zenészem. Sokféle zenét szeretek, és hallgatok, de Springsteen-nek gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok.
- Igen, tessék! – szól bele a készülékbe, majd felderül az arca – Andrey? Tényleg te vagy az? … Persze! Gyere a 7-dik és az L-street sarkához, ott várlak kint! … Rendben, akkor gyere be! … – kicsit elkomorul – Mi az? Valami baj van? … Oké – válaszolja megnyugodva – Vigyázz magadra! Szia!
Megszakítja a vonalat, és rám pillant.
- A rég nem látott szerelmed? – kérdezem kicsit lelombozva. Meglepődtem volna, ha egy ilyen gyönyörű lánynak nincs nem lenne párja.
- Nem, dehogy! – mosolyog – Ő a bátyám volt. Abban viszont igazad volt, hogy rég nem láttam!
- Miért? – érdeklődök, majd még udvariasan hozzáteszem – Persze, csak ha nem vagyok túl indiszkrét!
- Nem, nem titok. Kiment külföldre, főiskolára tanulni. Most jött csak haza. Igaz talált kint egy munkát, meg saját családja is van – aztán kicsit félredönti a fejét, és úgy pillog rám érdeklődve – Amúgy min mosolyogtál az előbb, mikor megcsörrent a mobilom?
- A csengőhangodon.
- Mi baj vele? – lepődik meg.
- Semmi – vonom meg a vállam – csupán nem néztem volna ki belőled, hogy egy ilyen előadót is meghallgatsz, mint…
- Bruce Springsteen – fejezi be a mondatot – Ő az egyik kedvenc énekesem. A Dancing In The Dark, pedig az egyik kedvenc számom tőle. Ezért ez a csengőhangom.
Kopognak az ajtón. Andie oda pillant, majd int a kint toporgó tinicsapatnak, hogy jöjjenek be.
Nagy zsivajjal beözönlenek a terembe, pedig csak tízen lehetnek, nagyjából. A legmeglepőbb számomra, hogy ebben a csapatban jól megfér egymás mellett a rapper, hippi, emo-s, rocker, punk, deszkás, és még nem tudom, hogy milyen stílus képviselője. A másik, amin elámulok, hogy a csapatból csak négy lány van!!!
Az egyik rocker srác, talán épp érettségi előtt áll, odajön hozzánk.
- Jó napot tanárnő! Képzelje, felvettek az egyetemre, ahova maga is járt! – újságolja boldogan.
- Tényleg? Gratulálok! Ügyes vagy! – áll fel Andie, és megöleli a fiút – Na siess öltözni! Nem soká kezdődik az óra!
- Igen tanárnő! – mondja és beszalad az öltözőbe.
- Hova jártál egyetemre? – kérdezem aztán.
- A Sacramento-i Táncművészeti Egyetemre.
- Komolyan? – vonom fel az egyik szemöldököm – Az egyik barátom lánya is oda akar jelentkezni! Állandóan csak erről tud beszélni!
- Hát, akkor sok sikert hozzá! Már az én időmben is nehéz volt bekerülni, nem hogy most. Tényleg, nem maradsz megnézni ezt az edzést?
- Mennem kéne a gyerekekért! – ingatom a fejem.
- Pedig ez most nem társas tánc lenne.
- Akkor? – nézek nagyot. Azt hittem, hogy csak társastáncokkal foglalkozik.
- Modern tánc. Azt is oktatok, bár főképp a társas táncok a szakterületem. Habár, most őket is versenyre készítem fel.
- Lehet, hogy majd benézünk a lurkókkal – indulok az ajtó felé – de most mennem kell! Majd hívlak még!
- Rendben, akkor szia! – köszön el.
- Szia! – és kilépek az ajtón.
 
                                                         *                *                *
 
Az iskola felé menet az jár az eszemben, amit Andie mondott.
…Tartok neked táncórákat, amikor van időd! Felhívsz és jössz!... Jó! Akkor $5? Ez így megfelel?...
A legtöbben habozás nélkül lecsapnának a lehetőségre. Akkor megyek, amikor tudok, és vacak 5 dollcsiért óránként?!?! A hülyének is megéri! De nekem olyan kihasználás szaga van a dolognak… És én nem vagyok az a típus, aki bárkit kihasznál, pláne nem egy ilyen kedves, gyönyörű csajt!
Pár perccel korábban érkezek, mint hogy porontyaim szabadulnak a suliból.
Leállítom az autót, kiszállok, és gondolataimba mélyedve a kocsi oldalának támaszkodva várakozom, míg a rosszcsontok fel nem tűnnek. Agyam továbbra is Andie ajánlatán pörög. Legszívesebben elfogadnám, ugyanakkor vissza is utasítanám. Fura, de ma ilyen világot élünk! Amikor valaki nem lehúzni akar, hanem segíteni, azt fenntartásokkal fogadjuk…
Közben elkezdenek kiözönleni a gyerekek a suliból, kicsik, nagyok, vegyesen.
- Jó napot, Mr. Forman! – köszönnek ide néhányan, a nagyobb fiúk, és lányok közül. Kari osztálytársai, néhányan már jártak nálunk. Egyik másik lány elpirulva, kacéran mosolyogva pislog felém. Uramisten! – fut át a fejemen a gondolat, ahogy utánuk nézek – Szegény fiúk! Ezek a kis nimfák széjjeltépik a srácokat!!!
- A fél suli szerelmes beléd! – hallom a jól ismert, csilingelő hangot.
- Hogy mi van?! – fordulok Kari felé.
- Nekem van a legjóképűbb apám az egész világon, ráadásul sokkal fiatalabb is, mint a többiek szülei! – nevet fel – Hé! Huszonöt-harminc éves filmsztárokért rajongunk! Te meg itt vagy, még nem vagy harminc, és elérhető vagy, nem úgy, mint egy filmsztár, pedig legalább olyan jól nézel ki!!! Csodálkozol, hogy az összes csaj hatodiktól felfelé beléd szerelmes?!?!
- Na, ne fecsegj nekem itt össze-vissza sületlenségeket! – oltom le zavartan – Pattanj be a kocsiba, jön Arnette és Jarrod!
Miután összeszedtem a gyerkőcöket, elindulunk hazafelé. Egymás szavába vágva mesélik aznapi kalandjaikat az iskolában, nekem persze zsong a fejem, de nem állítom le őket. Egyrészt, engem érdekel, hogy vajon mi foglalkoztatja a gyerekeimet, másrészt nekik nagyon fontos, hogy elmesélhessék ügyes-bajos dolgaikat.
Az iskola nincs messze a házunktól. Ha nem tudok elmenni értük, akkor haza szoktak sétálni, hármasban.
- És neked milyen napod volt? – kérdezi Kari, miután hazaérünk.
- Köszi, egész elviselhető – mosolygok rá. Ő már van akkora, hogy néha megkérdezze tőlem, hogy vagyok, milyen napom volt – Tényleg ha már itt tartunk, egy kicsit figyeltek rám?
Leülünk a nappaliban, és pár szóban elmesélem találkozásomat a tánctanár Andie-vel. Tudják, hogy mielőtt ők megszülettek volna, versenytáncosnak készültem, sok fotó van a versenyeimről, meg persze, meséltem is róla, mikor kérdeztek. Most előadom nekik, hogy mivel már elég nagyok, arra gondoltam, hogy esténként elmegyek, és ismét táncolok.
- Na, végre! – ujjong Kari – Már azt hittem, hogy anya után elment a kedved a csajoktól!
- Hé, Kari, vigyázz a szádra! – intem meg szigorúan nagyobbik lányomat – Egyrészt, ez nem a csajozásról szól, másrészt, ha esetleg mégis, az még nem tartozik rátok!!!
- És versenyezni is fogsz? – kérdezi Arnette. Neki nagyon tetszik a versenytáncosok csillogó világa, bár ő maga nem vágyik ilyesmire, viszont szívesen nézi a tv-ben a versenyeket.
- Nem hiszem, csillagom! – mosolygok rá – Inkább csak… Kikapcsolódás… Hobbi.
Még egy kicsit beszélgetünk a dologról, Arnette előszedi a fotókat, amik akkoriban készültek rólam, amikor még táncoltam.
Örülök, hogy sikerült elrendeznem a dolgot velük, bár nem is aggódtam, hogy gond lesz. Kari nagy lány már, az utóbbi egy-két évben nemegyszer vigyázott már a kicsikre egy-két órát, ha dolgom volt, és sosem nyűglődött emiatt. Persze, ha esetleg hosszabb időre magukra kellett hagynom őket, akkor mindig hívtam babysitter-t. Az utcában van egy középiskolás lány, idén végzős, szívesen szokott átjönni, vigyázni a gyerekekre. Ő is jól jár, mert keres némi pénzt, meg én is, mert mégis csak olcsóbban jövök ki, mintha egy babysitter-szolgálaton keresztül fogadnék fel egyet.
 
                                                         *                *                *
 
Másnap jókedvűen ébredek, olyannyira, hogy ezt a munkahelyemen is észreveszik rajtam.
- Mi van, Forman, csaj van a láthatáron?! – ugratnak a fiúk az építkezésen.
- Mi van, nekem már nem is lehet jókedvem, csak ha nő van a dologban?!?! Amúgy meg inkább azon járjon az agyad, hogy ma estére fel kell falaznotok ezt a szekciót!!!
Ebédidőben felhívom Andie-t, hogy megbeszéljem vele a részleteket. Meg, egyáltalán, hogy akkor áll-e még az ajánlata?
- Andie Julner, tessék? – veszi fel a telefont. Milyen udvarias lány, bemutatkozik! Manapság ez már nem olyan gyakori!
- Szia Andie, Milo vagyok… Milo Forman… tudod, a srác, akivel tegnap táncoltál…
- Tudom, persze, hogy tudom, Milo – neveti el magát vidáman – Szia! Mizujs van?
- Csak meg szerettem volna kérdezni, áll-e még a tegnapi ajánlatod? – kezdem kicsit talán tartózkodóbban, mint szerettem volna.
- Persze, hogy áll! – komolyodik el a hangja kicsikét, de nem tűnik el belőle a derűs vidámság – Jössz, amikor tudsz, és öt dollár óránként! Nem szoktam a levegőbe beszélni…
- Hát… Nagyon rendes tőled! De tényleg! És élnék a lehetőséggel!
- Szuper! – lelkendezik – És mikor?
- Épp ezt szerettem volna megkérdezni én is! – nevetem el magam – Nekem az este lenne igazán jó, mondjuk nyolc óra. Egy-egy órát tudnék rászánni, hetente kétszer… Melyik napok lennének neked jók?
- A ma este az biztosan jó, a többit meg majd este megbeszéljük!
- Hú, hát ez csúcs, hogy már ma este! – örülök meg. Nem is tudom, hogy minek örülök jobban, hogy táncolhatok megint, vagy hogy Andie-vel! – Rendben van! Akkor este nyolcra ott leszek.
- A kicsiket hozod? – kérdi váratlanul.
- Nem, azért megyek este – magyarázom – Kari vigyáz rájuk, amíg nem vagyok otthon. Két hét múlva tizenhárom lesz, már rá lehet bízni a kisebbeket egy-két órára…
- Húha, nagylány! – szinte hallani, ahogy mosolyog a vonal túlsó végén – Ő nem akar táncolni? Egy show-tánc csoportot hozok éppen össze, nagyjából vele egykorú gyerkőcökből.
- Nem nagyon! – nevetem el magam – Modell szeretne lenni...
- Huh, akkor nagyon körültekintőnek kell lenned! – hallom komoly hangját – Amiket hallani a modell-világról! Már az ilyen kiskamasz lányokat is megfektetik a fotósok, meg a divatkreátorok, különben nem kapják meg a munkát!
- Ne is mondd!!! – bólogatok, de persze ezt ő nem láthatja – Már pucolom a sörétes puskámat… Na, nem tartalak fel, akkor este találkozunk! És… Köszönöm!
- Nincs mit! Várlak!
A nap hátralévő részében még feldobottabb vagyok. Persze, a srácoktól meg is kapom a cinkelést, rendesen, hogy ma este biztos kefélés lesz, attól vagyok ennyire jó kedvű. Nem próbálom meg cáfolni, vagy magyarázni a dolgot, mert tudom, értelmetlen lenne. Rájuk hagyom, hadd képzelődjenek.
Persze, mikor a gyerekeket összeszedem a suliban, nekik is feltűnik rózsás jókedvem.
- Na, már ma este mész táncolni, apa? – kérdi Jarrod.
Meglep, hogy ő teszi fel a kérdést, mert tegnap épp ő mutatta a legkevesebb érdeklődést a téma iránt.
- Na, mi történt, fiam? Tegnap nem különösebben szóltál hozzá a dologhoz, azt hittem, nem is hallottad, miről beszélgettünk!
- De hallottam – vonja meg a vállát – De nem nagyon tudok mit mondani róla… hozzá… Csak most látom, hogy jókedved van…
- Mert? Máskor nem szokott?! – kérdezem meglepődve.
- De, igen – bólogat Arnette – Csak most még jobb kedved van!
- Amúgy, igen, ma este megyek… Meg majd még a héten egy másik napon is.
- Majd egyszer megnézünk ám! – vigyorog Kari – Látni akarom, hogy csetlesz-botlasz a parketton!
- Hát, azt nem fogod látni, aranyom! – kacsintok rá – Apád a parkett géppuskalábú ördöge, jobb, ha megjegyzed!
 
                                                         *                *                *
 
- Figyeljetek! – szólok a két kisebbiknek – Kari a főnök! Kilenckor ágyba bújtok, és nincs nyavalygás! Negyed tízre itthon vagyok, úgyis megtudom, ha nem voltatok ágyban kilenckor!!!
- Jól van, apa… – mondja lemondóan a két apróság.
- Na, akkor jók legyetek, ha lehet, ne gyújtsátok fel a házat, még nem a miénk!
- Nyugi, apa, már nem először hagysz bennünket egyedül – fintorog Kari – és akkor sem gyújtottuk fel a házat!
- Jól van, na…
Igaz, már nem először hagyom őket egyedül, de először történik meg csak azért, mert úri jókedvem úgy tartja. Eddig nem jártam el itthonról hobbi, vagy nő miatt, most az első, hogy szín tisztán azért megyek el itthonról, mert szabadon akarok eltölteni egy órát.
- Na, sziasztok, jók legyetek!
Behúzom magam mögött az ajtót. Bepattanok Sierra kisteherautómba, és már robogok is Andie táncstúdiója felé.


Nanami Hyuugachi2011. 12. 29. 23:05:43#18348
Karakter: Andie Julner
Megjegyzés: ~Gabnak~Milo~


Sokan azt mondják, hogy a tánc, csak egy eszköz, hogy kifejezzük magunkat. Mások azt mondják, hogy ez egy élet. De olyanok is vannak, akik gyűlölik a táncot, mert véres verítéket kíván, hogy valaki jó táncos legyen. Ez is relatív, hogy ki a jó táncos, mert a nagy és jó táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük teszi őket naggyá. Ha kíváncsiak vagytok én, hogy gondolom, akkor elmondhatom: A tánc az én drogom: egy olyan valami, ami felszabadít, amiben valóban az lehetek aki, ahol nincsenek szabályok, ahol nem érdekel semmi. De ha nem táncolhatok, elvonási tüneteim lesznek, és úgy érzem, hogy táncolnom kell! Minél régebb óta táncolok, annál többet és többet kell, e nélkül már nincs: Élet… A tánc az önkifejezés, a szárnyalás: maga az ÉLET. Én ezt gondolom a táncról. Nekem fontos, ahogy az is, hogy akik szeretnének tanulni, de nem tehetik meg, mert nem engedi meg nekik a pénzhiány, ők is tudjanak tanulni. Persze vannak, akik tényleg elhívatottak, de vannak, akik csak hobby szinten űzik. Én az elsőhöz tartozom. 
 
Késő este fekszem, és korán reggel kelek. Megszoktam már, ezért nem érzem a fáradságot. Örömmel tölt el, ha látom a boldog arcokat, ha megnyernek egy versenyt, ami legyen akár iskolai, munkahelyi vagy komoly, nemzetközi verseny. Ezért is érdemes felkelnem minden reggel.
 
Mint mindig, mai is kikelek az ágyból és bemegyek a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyozom, kicsit hidegebb vízzel, hogy biztos felébredjek. Utána felöltözök. Öltözékem egy sima fekete csőnadrágból áll, egy sima fehér pólóból és egy magas sarkú cipőből, hogy meg legyen a tartásom. Aztán gyorsan leülök a konyhába és eszem pár falatot. Reggeli után fogat mosok, utána pedig megyek a tánciskolámba.
 
Furcsa lehet, hogy egy 25 éves lánynak már ilyen fiatalon tánciskolája van. Mindig az volt az álmom, hogy egy saját tánciskolát nyithassak. A pénz mindig is meg volt rá, csak az akaraterőm kellett hozzá. Meg persze az iskolai végzettség, amit meg is szereztem. 2,5 éve, hogy megnyitottam az iskolát, máris úgy be vagyok táblázva, hogy alig van két kurzus között 20-30 percem pihenni. Egészen reggel héttől este tízig vannak nálam emberek, akik táncolni akarnak. A szegényebbeket, azokat délelőtt és kora délután tanítom, míg a gazdagabbakat, akik ki tudják fizetni az óradíjat, őket délutántól estig. Persze vannak párok is, akiket versenyre készítek fel. Őket szinte egész nap – amikor van egy kis szabadidőm – akkor tanítom. Kivéve vasárnap, mert azaz egyetlen egy nap, amikor szabad napom van. Persze nem bírom ki, hogy néhány párt, akik versenyre mennek, ne akkor készítsek fel a versenyre, de én már csak ilyen vagyok.
 
Mivel elég közel van a tánciskolám, ezért gyalog megyek. Minek használjam a kocsit, ha gyalog is 10 perc alatt ott vagyok. Az oktatós ruhámat is összepakolom, mert én nem olyan tanár vagyok, hogy csak elmondom a feladatot és egyedül csinálják meg a tanítványaim, hanem én is csinálom velük. Ez néha kemény feladat, és így kell a laza, sportos ruha. Bedobálom őket egy sporttáskába, majd kilépek a ház ajtaján, amit gondosan bezárok, hisz nem kell nekem az, hogy betörjenek és ellopjanak valamit. Hisz ezt a házat, saját magamtól vettem – jó egy kis szülői segítséggel –, de ami benne van, azt én vettem magamnak, így nem szeretném, ha valami eltűnne.
 
Mivel nyár van, így nem kell felülre egy pólónál többet felvenni, mert már hajnali 6-kor is meleg van. 10 perc alatt be is érek a stúdióba, ahol már ott vár egy pár. Meglepődöm, hisz nem vártam még senkit ide. Így mikor odaérek, meg is kérdezem. Természetesen felismerem a párt, mert ők az egyik legjobbak, akiket eddig tanítottam.
 
- Jó reggelt! Hát ti? – kérdezem odaérve.
- Szia. – köszönnek egyszerre, de csak Peter folytatja. – Elfelejtetted? – kérdezi mosolyogva.
- Mit is? Várjatok! Ugye kedd van?
- Nem. Hétfő van. Minden hétfőn, 6-tól edzesz minket. – mondja Kelly.
- Ne haragudjatok! Teljesen kiment a fejemből. Máris kinyitom a termet! Még egyszer bocsánat! – mondom, miközben kinyitom az ajtót és beengedem őket.
- Semmi baj! Most fordult elő először. – mondja Kelly.
- Nem baj. Remélem, nem fordul elő még egyszer! – mondom és az öltöző ajtókat is kinyitom.
 
Ők együtt öltöznek az öltözőben, míg én itt kint gyorsan átöltözöm. A magas sarkú természetesen elmaradhatatlan, de a bemelegítéshez – hogy az izmaink ne legyenek merevek –, még nem kell. Kijönnek és elkezdjük a nyújtást. Egy jó tíz percet nyújtunk, majd elkezdjük az órát. Mivel ők versenyre készülnek, elég sok koreográfiát kell megjegyezniük. Már az első két fordulón túl vannak, így már csak a döntőre kell készülniük. Egy szép standard tánccal, a tangóval kezdünk, amit egy kis szépítés és korrigálás után tökéletesre csiszolunk. Majd egy pergősebb tánccal, a jive-val – ami mellesleg már egy jókora kategóriaugrás, ugyanis a jive az latin-amerikai tánc –.
 
Amit kevesebben tudnak azaz, hogy két kategória van a táncversenyek világában. A Latin-amerikai és a Standard táncok. Mindkét kategóriából be kell tanulni a táncokat, a Világ versenyeken így van. Ahhoz, hogy hazáját képviselje, egy több fordulós versenyen kell részt vennie a párnak. Peter és Kelly már 10 éve táncolnak. Alkalmasak lennének Amerika képviselésére, de ahhoz meg kell nyerniük az amerikai fordulókat. Most jelenleg a döntőnél vannak, tehát ha ezt megnyerik, akkor ők képviselik hazánkat. A koreográfiákat, már télen elkezdtük betanulni, de mindig azt tökéletesítettük, amelyikre nagyobb volt a szükség. Most épp a tangóra és a jive-ra van szükségünk.
 
Egészen 8-ig gyakoroljuk a két táncot, hogy biztosan tökéletesek legyenek. Mivel itt van közvetlenül nem messze egy táncos ruha bolt, mondom nekik, hogy ott nézzenek ruhákat, az én nevemet mondják be és akkor elhozhatják, hogy megnézzem őket, mert nem szeretném, ha valami olyat választatnának, ami nem áll jól nekik. Meg hát össze kell öltözniük egymással is.
 
8-ra jön az Ifi csapatom. Ők 10-en vannak, és mindegyik a kezdettől fogva nálam vannak. Mindenkinek megvan a maga párja, akivel táncol és versenyeken indulnak. Őket is versenyre készítem fel. Ugyanarra a versenyre, csak ők más korosztályban indulnak. Mivel az 5 párból egy kiesett, így most csak négyen vannak az edzésen, mert rájuk kell koncentrálnom, hogy jók legyenek. Az 5 párból 4 bejutott, így fel kellet kötnöm a gatyámat, hogy ne ugyan azt a koreográfiát állítsam össze nekik. Hasonló lesz, de mégis különbözni fog egymástól. Illetve nem is fog, hanem most különbözik, mert kész vannak, csak be kell tanítanom őket a táncosoknak. Meg persze ők is beleszólhatnak, hisz azért vagyunk ennyire ütős csapat, mert nem csak én egyedül találom ki a koreográfiát, hanem ők is beleszólnak és alakítják a saját képükre a koreográfiát. Ma csak egy párt rendeltem ide, mivel egyszerre nem tudok négynek tanítani.
 
Pár perces bemelegítés után, el is kezdjük az edzést. Hosszú órákon át gyakoroljuk a koreográfiát, amit már majdnem elsajátítottak. Itt-ott korrigálok rajta és instrukciókat adok nekik, hogy volna érdemes táncolniuk. Még egyszer-kétszer eltáncolják és vége a próbának. Utánuk közvetlenül, egy másik páros jön, akik szintén az Ifi csapathoz tartoznak. De még előtte megvitatjuk Peter és Kelly ruháját, amit a táncversenyre fognak felvenni. Jó pár ruhát elhoztak. Kiválasztunk közösen egyet és már kezdődik is a következő edzés. Nekik nem kell annyiszor elmutogatni, meg elmondani. Elég egyszer-kétszer. Velük is jó sokszor eltáncoltatom a koreográfiát. Egy hiba és kezdik elölről. Ilyen szempontból kegyetlen vagyok. De hát azért jöttek hozzám, hogy táncot tanuljanak.
 
Utánuk nem jön senki, hanem itt van egy kis szabad időm, ami alatt elugrom a közeli étterembe „ebédelni” egy kicsit, mivel már két óra is elmúlt. A szokásos helyre megyek. Ahogy meglátnak, tudják, hogy a szokásos asztalhoz ülök, így rögtön oda is vezetnek.
 
- Jó napot, hölgyem! Már vártuk önt! Mit hozhatok? A szokásosat? – köszön az egyik pincér.
- Jó napot, Andy! Nem, most valami újat is kipróbálnék, úgyhogy kérném szépen az étlapot. – mondom kedvesen és pillanatokon belül ki is hozzák. Gyorsan végig nézem majd választok. – Egy kis gyümölcslevest, főételnek valami könnyű salátát, rántott sajttal és desszertnek pedig egy kis Csokis brownie-t. Köszönöm szépen.
- Pillanat és hozom, hölgyem!
 
Mondja, majd elsiet. Tényleg pillanatokon belül hozza is az előételt. Megeszem, majd a főételt is kihozza.
 
- Valamit hozhatok inni? – kérdezi, picit közel hajolva hozzám.
- Igen, egy pohár narancslé jól esne, köszönöm. – felelem.
 
Neki állok a főételnek, ami valljuk be, nagyon finom. Mindig itt eszem és mindig finomat, de ilyet, már régen nem ettem. Kihozza az innivalót is, majd a desszertet. Az ebéd után, jóllakottan hívom ide a pincért és fizetem ki az ételt. Természetesen borravalót is adok neki, mert mindig kedves és segítőkész velem.
 
Ebéd után sietek vissza a tánciskolába, ahol az ajtó előtt már ott vár a következő páros. Kinyitom az ajtót, gyorsan átöltöznek, majd kezdődik is az edzés. Ők most nem az Ifi csapatom tagjai, hanem egy külön páros, akik egy másik versenyre mennek. Nekik már megvan a koreográfia, és tudják is, csak gyakorolok velük egy kicsit. Először cha-cha-cha-t táncolnak, amit többször is megcsináltatok velük. Oldalra állok, hogy jól tudjanak mozogni, hisz ez egy dinamikus tánc. „Nem tudom, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne!” Hátat fordítok, és csakugyan. Egy férfi áll ott, és figyeli a párost. Intek neki, hogy nyugodtan bejöhet, de ő mosolyogva az órájára mutat, és megvonja a vállam. Kicsikét szomorkásan nézek rá, mire elindul az emelet felé. Több figyelmet nem szentelek neki, mert a párosra koncentrálok. Még párszor eltáncolják, majd egy sokkal dinamikusabb táncra váltunk, a jive-ra. Ezt a koreográfiát is jó párszor elgyakoroltatom velük, majd egy sokkal érzékibb táncra váltunk, a szambára. Ezt is jó párszor elgyakoroltatom velük. Megint olyan érzésem van, hogy figyelnek, így ismét hátat fordítok. Ugyanaz a férfi áll ott. Jobban megnézem, és most jövök rá, hogy nagyon régen nem pasiztam már. Igaz nincs is időm, de akkor is.
 
Olyan 190 centi lehet, és izmos. Nagyon izmos. Látszik, hogy komoly fizikai munkát végez, vagy csak nagyon sokat edz. Vagy mindkettő. Gesztenyebarna szemei vannak és bársonybarna haja rövid, divatos. Az egész férfiból áramlik az életöröm. A szemeiből olyan optimizmust tudok kiolvasni, mint még senki máséból.
 
Ahogy hátrafordulok, kicsit zavarba jön. Hogy leplezze, int egyet, amit viszonzok, majd mosolyogva ismét beinvitálom, amit most el is fogad. Ahogy belép, elhallgat a zene. Gyorsan elemzem pár mondatban a táncukat, majd útjukra engedem őket.
 
- Szia! – köszön először ő. – Nagyon ügyesek. – int a két pár felé. – Mikor lesz a verseny?
- Szia! – mosolygok vissza rá. – Egy hét múlva. Igen, tényleg nagyon ügyesek, jó szemed van! Táncolsz? – kérdezem érdeklődve, hisz ilyet, csak azok vesznek észre, akik valaha komolyan foglalkoztak a tánccal.
- Á, dehogy. – legyint egy keserű mosoly kíséretében. – Valamikor régen… táncoltam.
- Valamikor régen?! – elnevetem magam. – Nem lehetett az annyira régen, hisz’ velem egykorú vagy, nagyjából!
- Majdnem… – elmosolyodik. – Huszonkilenc vagyok, úgyhogy azért pár évet rád verek! – kacsint rám. – Ó, hogy milyen neveletlen vagyok! – felém nyújtja a kezét. – Még be sem mutatkoztam! Milo. Milo Forman.
- Örvendek! – megrázom a kezét, és én is bemutatkozom. – Andie Julner.
- Mióta tanítasz ebben az iskolában?
- Amióta megnyílt. Nem egész egy éve.
- És jól kijössz a tulajjal? – kérdezi.
- Aham, egész jó fej! – bólintok. „Akkor most kicsit megvicceljük!” – Elég régóta ismerjük egymást, születésem óta.
- Á, gyermekkori jó barátság! – elmosolyodik. – Az jó, ha szerencsés vagy, végigkísér egész életedben.
- Az biztos! – mondom, és már nem bírom tovább, elnevetem magam. – Én vagyok a tulaj!
- Vicces lány vagy te, Andie Julner! – ő is elneveti magát, majd elismerően hozzá teszi. –
Gratulálok, nem semmi, hogy ilyen fiatalon saját tánciskolád van!
- Köszi szépen! – „De én nem erre vagyok kíváncsi, hanem RÁD!” – És? Mikor hagytad abba a táncot, és miért?
- Valamivel több, mint tizenhárom éve, amikor megszületett a nagylányom. – először kicsit tétovázik, de végül határozottan válaszol.
- Nagylányod?!?! – teljesen letaglózom. – Neked… Gyereked van? Van egy tizenhárom éves lányod?!?!
- Gyerekeim! – helyesbít. – Igen, három gyermekem van, Kari, most lesz tizenhárom, Jarrod, ő tíz múlt, és Arnette, a legkisebb, nyolc éves. Meglepődtél?
- Viccelsz?! Hisz’ még csak tizenhat voltál, amikor a nagyobbik lányod született! Huh, nem semmi!
- Neked tánciskolád van, nekem meg porontyaim! – rám nevet, ami igazán jól esik, hisz nagyon helyes, mikor mosolyog.
- Hm, gratulálok a házasságodhoz, eredményes volt! – most már én is elnevetem magam.
- Nem annyira. Két éve elváltunk. – mondja komor arccal. „Úristen! De hülye vagy Andie!”
- Huh! – ijedten kerekednek ki a szemeim. – Bocsi! Nem akartam…
- Semmi baj, nem tudhattad…
- És akkor most alig látod a gyerekeidet… Hiányoznak, igaz?
- Én nevelem őket. – mosolyodik el újra. – A bíróság nekem ítélte őket, és nem is hagytam volna, hogy az anyjukkal maradjanak!
- Egyedül neveled a három gyerkőcöt?!?! – ismét elkerekednek a szemeim, majd elismerően füttyentek egyet. – Nem semmi! Le a kalappal!
- Köszi! – mondja, majd rólam kérdez. – És? Hogy megy a suli? Sok tanítványod van?
- Köszi, nem unatkozok! Vannak elegen, igaz, hogy vannak még üres helyek, de egész jól el vagyok látva. – fürkészően pillantok rá, hisz nem hiszem el, hogy nem táncolt azóta. – Tényleg nem táncoltál azóta?!
- Hát, ilyen kis bulikban, persze, de semmi komoly. Úgy, nem táncoltam… Partnerem sem volt hozzá…
- Táncolsz velem egyet? – kérdezem mosolyogva. „Kíváncsi vagyok, hogy táncolsz!”
- H… hogy?! Most?! Itt?! – kérdez vissza meglepetten és nagyon küzd, hogy ne fulladjon meg ezen az egyszerű kérdésen. Magamban csak jót nevetek rajta. „Olyan édes!”
- Persze! Hol máshol?! – elnevetem magam, mert nem bírom tovább.
- De… Nem lesz órád? – kérdi. „Terelni próbál! Most kapd el Andie!”
- Most van egy fél óra szabad időm a következő kurzusig! – kacsintok rá bátorítón. – Na, ne kéresd magad! A táncos olyan, mint egy láncdohányos, vagy alkoholista! Lehet, hogy éppen nem táncol már évek óta, de sosem tudja leküzdeni a szenvedélyét!
- Rendben van! – adja be végül a derekát. – Meggyőztél, megtisztelsz, ha táncolhatok veled egyet!
- És mi a kedvenc táncod? – széles mosollyal az arcomon kérdezem, meg persze izgatottsággal a hangomban.
- A rumba…
- Hm… A legerotikusabb latin tánc! – egy sejtelmes mosoly kíséretében felhúzom az egyik szemöldökömet.
 
Pár mozdulat, és már szól is a zene. Felvezet a „színpadra”, majd egyből egy kiforgatással kezdünk. Úgy tudunk együtt táncolni, mozdulni, mintha már legalább 10 éve együtt táncolnánk. Teljes köztünk a bizalom és az összhang. Egyikünk se akar mást csinálni, mint a partnere. Végig szenvedélyesen, tüzesen, mégis valahogy lágyan vezet. „Ezt nevezem profizmusnak! Tényleg tud a srác! Fűzd be, hogy jöjjön vissza táncolni, akkor megszerezheted magadnak! Nyugi van! Majd csinálok valamit, de csitt! Ne beszélj közbe, mikor élvezem a táncot!” Veszekszem saját magammal, pedig nincs okom rá, hisz nagyon jól táncolunk együtt. Szánk többször is vészesen közel kerül egymáshoz, de mégsem lépi át a határt. „Hát igen, ez van, ha egy ismeretlennel akarod eltáncolni a világ legerotikusabb táncát! Kellett ez neked, Andie!” A zene végeztével, egy nagy levegőt veszek, majd kifújom. Milo is így tesz. A csendet én töröm meg.
 
- Nagyon jól táncolsz! – dicsérem meg, és leülök az egyik székre egy kicsit.
- Köszönöm, de te sem táncolsz valami rosszul, sőt! Istenien táncolsz!
- Köszönöm! Tényleg! Nem szeretnél újra táncolni?
- De igen, csak…
- Csak, micsoda? – kérdezek vissza.
- Csak nincs időm, meg nem akarom sokat egyedül hagyni a gyerekeket. Meg persze az sem lenne mindegy, hogy mennyi egy táncóra?! – mondja szomorúan.
- Figyelj! Látom rajtad, hogy sokat dolgozol. Ideje egy picit magaddal is törődnöd! Tartok neked táncórákat, amikor van időd! Felhívsz és jössz! – mondom neki és a kezére rakom a kezemet és megszorítom.
- És a gyerekek? Nincs senki, aki vigyázna rájuk.
- Hozd el őket is! Nem zavarnak. Van egy keresztlányom, őt is elhozhatom, és akkor biztosan ellesznek. Van egy külön szoba, ahol ellenének.
- Mennyibe fájna ez nekem?
- Mivel én tanítok ingyen is…
- Arról szó sem lehet!
- Jó! Akkor $5? Ez így megfelel? – kérdezem izgatottan.
- Nem is tudom! Alszom rá egyet jó? Meg persze a gyerkőcökkel is meg kell beszélnem, hogy mi lenne, ha az apjuk, újra táncolna.
- Oké, de mindenképpen hívj fel!
- Jó, de ahhoz szám is kéne! – jegyzi meg viccesen.
- Milyen szám? – kérdezem kicsit érthetetlenül.
- Telefonszám! Hogy fel tudjalak hívni.
- Tényleg! Bocsi. – mondom kicsit zavarban. Megadom a számom neki.

Hirtelen megcsörren a
telefonom, amit gyorsan felkapok. Milo-ra pillantok, aki csak elmosolyodik.

- Igen, tessék!
„- Szerbusz Andie!”
- Andrey? Tényleg te vagy az?
„- Igen húgi, én vagyok az! Itt vagyok Sacramento-ba. Tudunk találkozni?”
- Persze! Gyere a 7-dik és az L-street sarkához, ott várlak kint!
„- Pont ott vagyok!”
- Rendben, akkor gyere be!
„- …”
- Mi az? Valami baj van? – kérdezem kicsit ijedten.
„- Nem, csak először anyáékhoz szeretnék menni. Majd később benézek hozzád is!”
- Oké. Vigyázz magadra! Szia!
„- Redben. Te is! Szia!”
 
Elköszönünk egymástól és lerakjuk a telefont. Nagyot sóhajtok.
 
- A rég nem látott szerelmed? – kérdezi egy kicsit szomorkás hangon Milo.
- Nem, dehogy! Ő a bátyám volt. Abban viszont igazad volt, hogy rég nem láttam! – mondom és elmosolyodom.
- Mért? Persze, csak ha nem vagyok túl indiszkrét!
- Nem, nem titok. Kiment külföldre, főiskolára tanulni. Most jött csak haza. Igaz talált kint egy munkát, meg saját családja is van. Amúgy min mosolyogtál az előbb, mikor megcsörrent a mobilom? – kérdezem sejtelmesen.
- A csengőhangodon. – jelenti ki nemes egyszerűséggel.
- Mi baj vele? – kérdezem meglepetten.
- Semmi, csupán nem néztem volna ki belőled, hogy egy ilyen előadót is meghallgatsz, mint… - nem engedem, hogy befejezze, mert közbe vágok.
- Bruce Springsteen. Ő az egyik kedvenc énekesem. A Dancing In The Dark, pedig az egyik kedvenc számom tőle. Ezért ez a csengőhangom. – kopognak az ajtón. Oda pillantok és intek nekik, hogy jöjjenek be.
 
Egy csapat tinédzser jön be. Mindegyik teljesen különböző ízléssel. Az egyik rapper stílusú, a másik kicsit hippisebb, míg van köztük rocker, punk, metálos és emo-s is. Végül is kinézetre lehet, hogy mások, de őket is összeköti a tánc. Ezért járnak ide. Tanulni. 12- en vannak é s ami még meglepő lehet, hogy csak 4 a lány közülük. A többi fiú. Ők az egyetlen egy csapatom, akiknek modern táncot tanítok. Az egyik rocker srác odajön hozzám.
 
- Jó napot tanárnő! Képzelje, felvettek az egyetemre, ahova maga is járt! – újságolja boldogan.
- Tényleg? Gratulálok! Ügyes vagy! – mondom és felállok, majd megölelem. – Na siess öltözni! Nem soká kezdődik az óra!
- Igen tanárnő! – mondja és beszalad az öltözőbe.
- Hova jártál egyetemre? – kérdezi érdeklődve Milo.
- A Sacramento-i Táncművészeti Egyetemre.
- Komolyan? Az egyik barátom lánya is oda akar jelentkezni! Állandóan csak erről tud beszélni!
- Hát, akkor sok sikert hozzá! Már az én időmben is nehéz volt bekerülni, nem hogy most. Tényleg, nem maradsz megnézni ezt az edzést?
- Mennem kéne a gyerekekért!
- Pedig ez most nem társas tánc lenne.
- Akkor? – kérdezi meglepetten.
- Modern tánc. Azt is oktatok, bár főképp a társas táncok a szakterületem. Habár, most őket is versenyre készítem fel.
- Lehet, hogy majd benézünk a lurkókkal, de most mennem kell! Majd hívlak még!
- Rendben, akkor szia! – köszönök el.
- Szia! – mondja és kilép az ajtón.
 
Pont ekkor jönnek ki a srácok. Pár perces bemelegítés után elkezdjük gyakorolni a koreográfiát.
Jó sokszor el próbáltatom velük, mert mindig becsúszik egy-egy hiba. A végén már egyre jobban fáradnak, így elkezdjük betanulni a második koreográfiát, ami picit viccesebb, mint az első. 


gab2872011. 12. 28. 18:21:49#18315
Karakter: Milo Forman
Megjegyzés: Andie-nek


Amikor felébredek, nyugodtan konstatálom, hogy csend van, nem az ébresztőre ébredtem.
Akkor van még pár percem! – nyújtózkodok lustán.
Ismét hétfő van, bár nem vettem észre, hogy hétvége volt. Kicsit el vagyunk csúszva a határidővel, így szombaton is, és vasárnap is ki kellett mennem az építkezésre. Nem töltöttem ott egy egész munkanapot, de csak ki kellett menni, és akkor az ember már nem úgy érzi, hogy hétvége lenne.
Az óra felé pillantok.
A kurva életbe! Elaludtam!!! – Akkor ezért nem az órára ébredtem, mert azt meg sem hallottam!
Kipattanok az ágyból, és berongyolok a fürdőbe. Nagy előnye ennek a háznak, hogy három fürdőszobánk van, igaz, cserébe, majdnem 1.500 dollárt fizetünk a banknak. Lehet, hogy kicsit túlvállaltam magam ezzel a házzal – négy szoba, három fürdőszoba, nappali, konyha, étkező, kétbeállós garázs, 300 négyzetméter – de mindannyiunknak van külön szobája, három fürdő, így nincs reggel sorbaállás, tágas kert, terasz, és a gyerekek beleszerettek, mikor megnéztük. Meg aztán, építésvezető vagyok, nem vehetek valami lyukat, és ráadásul befektetésnek sem volt rossz. Valamivel több, mint kétszázezerért vettük, de később – ha elül a válság hatása – háromötvenet is megér majd.
Rekordot döntök. Nem egészen hat perc alatt készülök el, és ebben a hajmosás is benne volt.
Amikor a konyha felé veszem az irányt, finom illatok ütik meg az orromat. Aha, Kari már szorgoskodik – gondolom, kis bűntudattal. Nekem kellene ellátnom őket, de néha ez nem jön össze. Igaz, Kari nagylány már, két hét múlva lesz tizenhárom, de akkor is!
- Jó reggelt, aprólékok! – köszönök, amikor belépek – Huh, micsoda illatokat csináltál ide! – lépek Kari háta mögé.
- Szia, jó reggelt! – köszönnek, Kari meg folytatja – Egy kis sonkát sütöttem, tojással, Arnette-nek meg összedobtam egy kis palacsintát! Nem nagy cucc!
- Köszi, nagylány! – simogatom meg a fejét – Igazán felébreszthettél volna!
- Aztán minek?! – néz rám vigyorogva – Hogy csak láb alatt legyél?!
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen, édes lányom?!?!
 Persze, hogy nem! – nevet rám vidáman – De egy reggelit én is össze tudok ütni, te meg addig is aludhatsz! Hétvégén is dolgoztál!
Nagyot sóhajtok. Imádom ezeket a rosszcsontokat!
- Köszi Kari… Na, akkor asztalhoz, ha már a nővéretek összegályázott nektek valami kaját! – terelem az asztalhoz a kisebbeket.
Kari, Jarrod, és Arnette. A szemem fényei. Nem gondoltam, és pláne nem terveztem, hogy az életem így fog alakulni, de sosem bántam meg. Minden nehézségért kárpótol a három rosszaság!
Kari nagyon az anyja, kiköpött Jill, ennyi idős korában. Magas lány, már 165 centi, és gyönyörű, modell szépségű, mint az anyja. Az is akar lenni. A múltkor, amikor váratlanul hazaugrottam néhány iratért, úgy illegette magát a tükör előtt, a vadiúj bikinijében, mint valami született sztármodell! Egy pillanatra elakadt a szavam, mert kénytelen voltam megállapítani, hogy a kislányom már nagyon nem kislány! Teste gyönyörű, karcsú, feszes, popsija izgalmasan gömbölyű, és bizony már a mellei is elég szépen alakulnak! El is határoztam, hogy előszedem a sörétes puskámat, és kitisztítom, mert hamarosan szükségem lesz rá, bár, azóta kiderült, hogy azzal már elkéstem, mert a múltkor egy nyolcadikos fiú kísérte haza, és csókolta meg a ház előtt! Korábban már volt egy-két beszélgetésünk a fiúkról, a szerelemről, a szexről, de, azóta megint előkerült ez a téma. Nem akarom, hogy belefusson valamibe, amire még nincs kész, vagy nem akarja. Főleg úgy, hogy fotózni szeretne, modell pályára szeretne lépni! Az különösen veszélyes terep ebből a szempontból. Tiltani nem akarok semmit, mert akkor titokban, a tudtom nélkül vág bele valami olyanba, amiből problémák lehetnek, inkább megpróbálom rávezetni őket, hogy mivel, és miért kell óvatosnak lenni.
Már korábban is beszélgettünk a modellkedésről, de azt hittem, hogy csak afféle hóbort, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán, azóta sokat beszélgettem vele, és úgy vettem észre, hogy eléggé tisztában van ennek a foglalkozásnak a nehézségeivel, de így is elég erős az elhatározása. Abban maradtunk, hogy készíttetünk egy portfóliót, ez lesz a születésnapi ajándéka. Kerestem egy megfelelőnek tűnő fotóst a feladatra, akivel ma fogok találkozni, délután, hogy megbeszéljük a részleteket.
Jarrod – természetesen, hisz' fiú! – egészen más. Anyám szerint ennyi idős koromban, 10 évesen, épp így néztem ki, és épp ilyen eleven voltam. Az én alkatomat örökölte, izmos, jókötésű kissrác. Tanulni nem nagyon szeret – pedig jó eszű gyerkőc – sokkal inkább jeleskedik a sportokban, főleg a baseball-ban. Hát, sokkal fiúsabb elfoglaltság, mint a tánc, az biztos, bár, az ex-feleségem imádta, hogy táncos vagyok. Vagyis, voltam...
Arnette a legkisebb, nyolc éves, egy édes kis hajasbaba. Igazándiból nem jöttünk rá, hogy a családban kire ütött, mert sem Jill-re, sem rám nem igazán hasonlít. Anyám azt mondja, hogy a nagymamájára emlékezteti, anyósom pedig az anyját véli látni benne. Arnette végtelenül érzékeny, és intelligens, szerintem művész, vagy valamilyen tudós lesz belőle.
- Na, indulás, madárijesztők! – nógatom őket reggeli után – Gyerünk, mert nem igazolom a késést a suliban!
 
                                                         *                *                *
 
Egész jó napom van.
Építésvezetőként dolgozok Sacramento egyik legnagyobb építészeti vállalkozásánál, a Moorefield Construction Inc.-nél. Most egy hatalmas plázán dolgozunk, üzletek, irodák, és luxuslakások kapnak benne helyet. Én a "D" épületért felelek, amelyben a lakások lesznek, és természetesen a fő-építésvezetőnek jelentek.
Kicsit meg vagyunk csúszva az ütemtervhez képest, és még az sem tud vigasztalni, hogy nem az én épületem van a legnagyobb szarban. A hét végén sikerült felmérni a gondjainkat, és az ad sikerélményt, hogy fel tudtam vázolni egy tervet, hogy melyik területen, milyen módon tudjuk orvosolni a nehézségeinket, és mikorra fogjuk tudni behozni a lemaradást, ráadásul persze úgy, hogy a többletköltségek ne verjék ki a biztosítékot az építtetőknél. A mai napom lényegében azzal telik, hogy összeállítom ezt a tervet, leszervezem a beszállítókkal, és a brigádokkal, majd elfogadtatom Graham Paddleton-nal, a fő-építésvezetővel.
Időben el tudok szabadulni a melóból.
Négyre beszéltem meg a találkozót a fotóssal. Eléggé alaposan utánanéztem a témának, és végül ennél a fotósnál kötöttem ki. Találkoztam már többel is, de nem nagyon győztek meg, nem voltak annyira szimpatikusak. Szakmailag nagyon topon volt mindegyik, de emberileg… Valahogy nem mertem volna rájuk bízni Kari-t. Mégis csak egy 13 éves kislány, és ráadásul egy gyönyörű 13 éves kislány!
Ez a fickó – Russel Tanninger, ha jól emlékszem – jóval drágább, mint a többi – $400-$1.000 között vállalnak ilyen munkát fotósok, akiket megkerestem a legdrágább is „csak” $600-at kért – de mindenki őt ajánlotta. Állítólag nagyon komoly tapasztalata van tinilányok portfólió építése terén, és nagyon jól bánik a gyerekekkel. A szülők is nagyon dicsérték, senki nem mondott rá egyetlen rossz szót sem. Remélem, hogy rám is jó benyomást fog tenni, és megtalálom végre azt, akire szükségünk van.
Russel stúdiója a belvárosban van, egy üzlet-, és irodaközpontban, a 7-ik, és az L-street sarkán. Jó környék, drágák a helyiségek, nem lehet kutyaütő a pasas, ha ezen a helyen meg tud fizetni egy stúdiót!
Ahogy belépek a főbejáraton, zeneszó üti meg a füleimet, de nem a szokásos, háttérzene, ami minden üzletközpontban hallható! Nem, ez teltebb hangzású, mintha egy komoly hangosítást hallanék, zárt ajtók mögül. És a zene… Az sem igazán üzletközpontba illik. Ugyan a ritmusa latinos, de ezt csak azok ismerik fel, akik tudnak táncolni. A KISS I was made for loving you-járól nem feltétlenül a cha-cha-cha jut az ember eszébe, de ahogy a hang irányába fordulok, füstüveg ajtók, és fal mögött egy tánctermet látok, ahol két pár táncol, és bizony cha-cha-cha-t!
Egy pillanatra megállok, és kedvtelve nézem, ahogy azok táncolnak. Fiatalok, tizenévesek, nagyjából annyi idősek lehetnek, mint én, amikor Kari született. Nosztalgikus érzés lesz úrrá rajtam, és emlékek tolulnak elő, tizenvalahány éves emlékek. Abból az időszakból, amikor még versenyszerűen táncoltam, és amikor még világklasszis táncosnak készültem. Sztenderd-, és latin táncokat táncoltam, de versenyezni csak latinban versenyeztem. És nem is ment rosszul, nagyon nem! Csak, aztán jött Kari, és feladtam a táncot, a családomért. Nem bántam meg, sosem bántam meg, de néha, ritka pillanatokban, mint például most is, azért elfog a vágyakozás.
Csak most veszem észre, hogy odabent, nekem háttal, kicsit oldalasan áll egy nő. Talán a tanár lehet, árgus szemekkel figyeli a párokat, és néha, mintha instrukciókkal látná el őket. Nem vitte túlzásba az öltözködést, a ma oly divatos, testre simuló sportruházat van rajta, mely semmit sem rejt alakjából. És van mit közszemlére tenni, a teste egyszerűen tökéletes! Hosszú, formás combok, kerek csípő, karcsú derék, figyelemfelkeltő mellek – amelyek telt ívei még így is láthatóak, hogy valamelyest háttal áll – feneke a leggyönyörűbb, legingerlőbb popsi, amit valaha láttam! Fényes, barna haja tükörsima zuhatagként omlik a háta közepéig.
Megérezheti, hogy nézem, mert felém fordul.
Nem kevésbé vonzó jelenség így sem. A férfivadító testhez gyönyörű arc társul, egzotikus szépségű, ereiben szerintem latin, fehér, és japán vér keveredik. Legfeljebb huszonöt éves lehet, de inkább kevesebb, talán közelebb van a húszhoz. Tökéletesen kozmetikázott, elegánsan ívelő, fekete szemöldöke alatt gyönyörű, nefelejcskék szempár villan felém, telt, duzzadt ajkai csábító mosolyra húzódnak.
Invitálóan int, majd a mellette lévő székekre mutat.
Elmosolyodok, és bocsánatkérően az órámra mutatok, majd tehetetlenül megvonom a vállam. Aztán búcsút intek neki, amit sajnálkozó arckifejezéssel viszonoz, és elindulok a lépcsők felé.
Russel stúdiója a másodikon van, nem tudom eltéveszteni, mert jól látható cégére van.
Kellemes ember, az első pillanatban jó benyomást tesz rám. Komolyan veszi a megbeszélésünket, amit mi sem bizonyít jobban, hogy senki más nincs a stúdiójában rajtunk kívül. Sajnos ez a többiekről nem volt elmondható, ha nem is dolgoztak közben, de azért modellek, sminkesek, asszisztensek hemzsegtek körülöttünk, és azért olyan is akadt, aki közben éppen fotózott valakit.
Russel nagyon készséges, részletesen felvilágosít arról, hogy miként, és milyen irányban kell elindulni, ha Kari modell szeretne lenni. Elmeséli a portfólió készítés menetét, mire kell odafigyelnünk, milyen képeket kell készítenünk, és itt derül ki, hogy nem csupán egyetlen fotózás lesz. Legalább kettő, de lehet, hogy három, hogy a megfelelő képek meglegyenek. Elmondja, hogy mi az, amire szükségünk lesz, és mit biztosít ő. Ragaszkodik hozzá, hogy vagy egy szülő, vagy egy nagykorú megbízott jelen legyen a fotózáson, amivel nagyon megnyugtat, viszont szeretne elbeszélgetni a fotózás előtt Kari-val úgy is, hogy csak ők ketten vannak. Ezzel egy pillanatra meglep, és egy kicsit aggódni kezdek, de amikor ezt észreveszi, azonnal hozzáteszi, hogy ezt a beszélgetést nálunk, otthon kellene megejteni, így megnyugtató a helyzet mindenki számára. Azért fontos ez neki, mert tudni szeretné, hogy valóban Kari szeretné a modell karriert, vagy csak a szülők erőltetik? Erre persze, felvilágosítom, hogy tulajdonképpen csak egy szülő van, én, merthogy Jill – évei egy-két alkalmat leszámítva – nem nagyon néz a gyerekek közelébe sem. Ja, és persze az ötlet nem tőlem származik.
Majdnem egy órát töltök Russel-nél. Tulajdonképpen megegyezünk, $900 lesz az egész munka, és ezért a pénzért annyi fotót készít, amennyit csak szükséges, hogy meglegyen a tökéletes portfólió. Amikor elköszönök tőle, abban maradunk, hogy mindenképpen keresem, és megbeszélünk egy időpontot, amikor találkozhat Kari-val.
Vidáman szaladok lefelé, mert sikerült megoldanom valamit, amivel boldoggá tehetem a nagy lányomat. Az egy másik kérdés, hogy nem lesz egyszerű kiköhögni a 900 dollárt, de majd csak összevakarom valahogy. Persze, van valamennyi megtakarított pénzem, de azt a gyerekek taníttatására gyűjtöm.
Ahogy ellépek a füstüveg fal előtt, megint megüti a fülem a zeneszó, és lelassítok. Szambát táncol ugyanaz két pár. Közelebb megyek az üveghez, hogy ne zavarjon a látványban a rengeteg ember, aki erre jár, és szabadon gyönyörködhessek azok mozgásában. Nagyon jól táncolnak, szerintem versenyzők, és nem is kutyaütők. Ez abból is látszik, hogy csak ez a két pár van az egész teremben.
A gyönyörű, és szexi tanár néni elmélyülten figyeli a tanítványok mozdulatait, de nem szólal meg. Lopva gyönyörködöm szépségében, szexi testének izgató domborulataiban. Mióta Jill lelépett, nem volt kapcsolatom. Egy darabig nem is vágytam rá, mostanában meg nem nagyon van időm, de leginkább lehetőségem rá, hogy ismerkedjek. Valójában ez az első lány, aki megmozgatja a fantáziámat a válásom óta.
Ismét megérzi, hogy figyelem, mert hirtelen felém fordul.
Zavartan elvigyorodok, talán még el is vörösödök. Hogy zavaromat leplezzem, köszönésképp intek neki.
Ő elmosolyodik, visszainteget, megint beinvitál, és most el is fogadom.
A zene akkor hallgat el, amikor belépek a terembe. A lány kielemzi tanítványainak a táncukat, és instrukciókkal látja el őket a közelgő versenyre. Aham, ezek szerint versenyre készíti fel őket! – gondolom elismerően. Egyrészt, mert a fiatalok tényleg jók, másrészt, mert az azért elismerésre méltó teljesítmény, hogy valaki ilyen fiatalon, mint ez a lány, versenyre készítsen fel párokat!
Míg beszélgetnek, körülnézek a teremben. Tökéletes a parketta, látszik, hogy nem sajnálták belőle a pénzt, a legdrágább alapanyagokkal dolgoztak. Első osztályú a polírozás, hibátlan munka. Szakmai ártalom, hogy mindenhol az építészetet veszem szemügyre először. Amúgy a terem nagyon ízléses, fa falburkolatot kapott, megint csak látszik, hogy nem spóroltak, amikor elkészítették a termet. A terem négy sarkában egy-egy JBL profi hangdoboz gondoskodik a zenéről, amit már kint is hallottam. Több, mint bőven elég ennek a teremnek a tökéletes, kristálytiszta hangosításához.
- Szia! – köszönök neki, amikor a tanítványai elmennek – Nagyon ügyesek – intek a két pár felé, valamerre a távolba – Mikor lesz a verseny?
- Szia! – mosolyog vissza rám. Gyönyörű, ahogy felém lépdel, táncoshoz méltón, egész testével mozog, amikor lép. Szemet gyönyörködtető a világos, krémszín bőre alatt halványan átsejlő, feszes, nőies izmainak ritmusos játéka. Érzem, ahogy kissé megemeli a vérnyomásomat a látvány, és melegem lesz – Egy hét múlva. Igen, tényleg nagyon ügyesek, jó szemed van! Táncolsz?
- Á, dehogy – legyintek keserűen mosolyogva – Valamikor régen… táncoltam.
- Valamikor régen?! – neveti el magát. Gyönyörű, amikor nevet, szinte beragyogja az egész termet – Nem lehetett az annyira régen, hisz’ velem egykorú vagy, nagyjából!
- Majdnem… – mosolyodok el a feltételezésen – Huszonkilenc vagyok, úgyhogy azért pár évet rád verek! – kacsintok rá. Aztán észbekapok – Ó, hogy milyen neveletlen vagyok! – feléje nyújtom a kezem – Még be sem mutatkoztam! Milo. Milo Forman.
- Örvendek! – rázza meg a kezem – Andie Julner.
- Mióta tanítasz ebben az iskolában?
- Amióta megnyílt. Nem egész egy éve.
- És jól kijössz a tulajjal? – kérdezem érdeklődve.
- Aham, egész jó fej! – bólint, és pajkos mosoly ül ki arcára – Elég régóta ismerjük egymást, születésem óta.
- Á, gyermekkori jó barátság! – mosolyodok el – Az jó, ha szerencsés vagy, végigkísér egész életedben.
- Az biztos! – mondja, aztán elneveti magát – Én vagyok a tulaj!
Szerintem egészen buta arcot vágok. Húszegy-két évesen tánciskolát nyitott?!?! Nem semmi! Aztán végül elnevetem magam:
- Vicces lány vagy te, Andie Julner! – aztán elismerően hozzáteszem – Gratulálok, nem semmi, hogy ilyen fiatalon saját tánciskolád van!
- Köszi szépen! – aztán éles kanyarral témát vált – És? Mikor hagytad abba a táncot, és miért?
Egy pillanatra elbizonytalanodok a váratlan kérdés hallatán, aztán határozottan válaszolok:
- Valamivel több, mint tizenhárom éve, amikor megszületett a nagylányom – nincs értelme titkolni, hogy gyermekeim vannak. Ha akarnék valamit ettől a lánytól, előbb-utóbb úgyis kiderülne, de, mivel nem akarok semmit, így olyan mindegy.
- Nagylányod?!?! – kérdez vissza döbbenten – Neked… Gyereked van? Van egy tizenhárom éves lányod?!?!
- Gyerekeim! – helyesbítek – Igen, három gyermekem van, Kari, most lesz tizenhárom, Jarrod, ő tíz múlt, és Arnette, a legkisebb, nyolc éves. Meglepődtél?
- Viccelsz?! Hisz’ még csak tizenhat voltál, amikor a nagyobbik lányod született! Huh, nem semmi!
- Neked tánciskolád van, nekem meg porontyaim! – nevetek rá.
- Hm, gratulálok a házasságodhoz, eredményes volt! – neveti el magát ő is.
Kicsit elkomorul az arcom.
- Nem annyira. Két éve elváltunk.
- Huh! – kerekednek el a szemei ijedten – Bocsi! Nem akartam…
- Semmi baj, nem tudhattad…
- És akkor most alig látod a gyerekeidet… Hiányoznak, igaz?
- Én nevelem őket – mosolyodok el – A bíróság nekem ítélte őket, és nem is hagytam volna, hogy az anyjukkal maradjanak!
Most ismét elkerekednek a szemei, meglepettség, és jó adag elismerés csillan a gyönyörűséges, kék ékkövekben:
- Egyedül neveled a három gyerkőcöt?!?! – elismerően füttyent egyet – Nem semmi! Le a kalappal!
- Köszi! – aztán megpróbálom elterelni a beszélgetést egy kicsit más irányba – És? Hogy megy a suli? Sok tanítványod van?
- Köszi, nem unatkozok! Vannak elegen, igaz, hogy vannak még üres helyek, de egész jól el vagyok látva - egy pillanatig fürkészőn méreget – Tényleg nem táncoltál azóta?!
- Hát, ilyen kis bulikban, persze, de semmi komoly. Úgy, nem táncoltam… Partnerem sem volt hozzá…
- Táncolsz velem egyet? – kérdezi mosolyogva.
Majdnem félrenyelek, aztán nagy nehezen mégis sikerül elkerülnöm, hogy megfulladjak.
- H… hogy?! Most?! Itt?! – kérdezek vissza meglepetten.
- Persze! Hol máshol?! – neveti el magát megütközött arckifejezésemet látva.
- De… Nem lesz órád? – kérdem bizonytalanul. Vágyok is rá, hogy táncolhassak egy komoly partnerrel – és főleg, persze, Andie-vel, aki úgy vonz magához, mint mágnes a vasat! – de nem akarok a terhére sem lenni, hisz’ nem is ismer!
- Most van egy fél óra szabad időm a következő kurzusig! – kacsint rám bátorítón – Na, ne kéresd magad! A táncos olyan, mint egy láncdohányos, vagy alkoholista! Lehet, hogy éppen nem táncol már évek óta, de sosem tudja leküzdeni a szenvedélyét!
Elmosolyodok a hasonlat hallatán. Igen, ez így van. A dohányos is mindig dohányos marad, csak legfeljebb nem dohányzik. Igen. Mindig is bennem volt a szenvedély. Ha meghallok egy fülbemászó ritmust, önkéntelenül is tánclépésekben folytatom az utam. A kollégáim ezen szoktak röhögni a munkahelyemen.
- Rendben van! – adom meg magam végül – Meggyőztél, megtisztelsz, ha táncolhatok veled egyet!
Széles mosoly ül ki az arcára:
- És mi a kedvenc táncod?
- A rumba…
Talányos arckifejezéssel, sejtelmes mosollyal húzza fel az egyik szemöldökét:
- Hm… A legerotikusabb latin tánc!
Aztán felkapja az asztalról a távirányítót, és a CD-lejátszó felé irányítja. Egy kis matatás a gombokon, majd hamarosan felcsendül egy lágy, latin nóta.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).