- A legjobbat. - ezen picit elmosolyodom. Odaül, ahol én voltam tegnap. Tényleg mintha én lennék most a páciens.

 Nem mond semmit. Vajon mire gondolhat? Ezek után lehet úgy gondolja nem is vagyok neki megfelelõ doki… néha én is gondolok erre, de valahogy mindig ott kötök ki, hogy ez a munka a nekem való és mást úgyse csinálnék.

Hol õt nézem, hol a szakadó esõt, majd hirtelen megszólal.

- Ha újra látnád a tettest, felismernéd?- nem értem miért kérdezi ezt, de csak bólintok. Soha nem tudnám elfelejteni.

- Persze, hogy felismerném… az arca beleégett az emlékeimbe. – újból az ablakon nézzek ki. Hallom, ahogyan egyre közelebb jön végül mellettem áll meg, de ez még nem minden. Hozzám simul, és a fülemhez hajol. Illata annyira finom és nagyon,  nagyon közel van hozzám.

- Tudod Asato, ha örökké a múltnak élsz, elveszíted a jelened…- megremegek a szavaitól. Egyrészt, mert tudom, hogy igaza van másrészt pedig a hangjától, de nem rossz értelembõl.

- De ha egyszer annyira fáj…- suttogom. Vállamra hajtja a fejét. Hozzádõlök picit. Annyira jól esik a közelségbe.

- Az egész élet nem más, mint sorozatos fájdalmak egyvelege… meg kell tanulnunk túllépni rajtuk. És a fájdalom helyett a boldogságra összpontosítanunk. – minden egyes szavával egyetértek, de mindig könnyebb tanácsot adni, mint megfogadni és ezt én nem tudom a legjobban.

Õ tényleg más mint a többi páciensem. Amikor vele beszélgetek olyan, mintha egy baráttal beszélgetnénk, akivel máris megtaláltuk a közös nevezõt.

Nem is tudom mit mondhatnék neki hirtelen pedig ez ritkán fordul elõ.

- De ha adhatok még egy tanácsot: sétálj egyet a gumiszobás folyosón, és pillants be mindegyik ablakon. Aztán majd meséld el, mit láttál. – felé fordulok ezt fõleg nem értem. Minek nézzek körül?

Gondolataimból puszija zökkent ki. Tényleg kaptam tõle egy csókot az arcomra? Végighúzom a kezem a puszija nyomán. Túlságosan jól esett és nem szabadna ezt éreznem.

- Nem értem miért kéne körülnéznem. – szólalok meg végül.

- Csak nézz körül, és ne kérdezz. – mosolyodik el sejtelmesen. Na majd ha végzek így fogok tenni most nagyon kíváncsivá tett.

- Furcsa vagy. – jegyzem meg, majd mellé ülök az ágyra. – Tudod Shoji te tényleg annyira más vagy mint a többi betegem. – pillantok rá.

Furcsa, de úgy érzem lassan kezdek megnyugodni. Igaz kint még mindig szakad, de õ itt van mellettem, és a jelenléte megnyugodtat. Milyen abszurd egy õrült közelsége nyugtat meg.

- Miért lennék más? – nézz mélyen a szemembe.

- Nos szerintem pont nem neked kell mondanom milyen emberek vannak is itt. Itt tényleg vannak betegek, és legtöbb alig van a tudatánál és ez köszönhetõ a sok gyógyszernek is. Én ezért nem szoktam adni a betegeimnek csak, ha nagyon muszáj, de neked nem fogok adni. Tiszta a tudatod a gyógyszerekkel meg csak ártanánk, és biztos vagyok abban is, hogy be se vennéd. – mosolyodom el itt egy picit.

 - Hát ezt el találtad máskor se veszem be és jó ezt hallani tõled. Csak ezért vagyok más? – kíváncsiskodik tovább.

- Nos nem. Veled tényleg úgy érzem, mintha egy baráttal beszélnénk, akivel hamar megtaláltam a közös hangot, vagyis úgy érzem. – én se veszem le rólam a tekintetem.

- Ezt jó hallani és én is így gondolom. Tudod senkivel nem tudok beszélni itt igazán, de most itt vagy te és igaz be vagyok zárva, de tegnap óta ismét azt éreztem, hogy élek. – mondja édesen.

Basszus ez a srác. El sem hiszem, hogy egy gyilkos. Megértem, hogy dõl be neki mindenki. Tetszik ez nem kétség, de akkor is vigyáznom kell vele és még ha én is tetszem neki, mert ezt nem tudom eldönteni akkor se engedhetek a kísértésnek.

- Akkor jól egymásra találtunk nem de? – nevetek fel majd rágyújtok.

- Ennél szebben én se mondhattam volna. – kacsint rám. Picit csendbe vagyunk majd közelebb ül, és az arcomra simít. Beleremegek az érzésbe, de jó értelemben. – Jobban vagy már?

- Igen sokkal jobban és ezt csak neked köszönhetem. – simítok a kezére, ami az arcomon van.

- Nekem? Mégis miért? – nézz rám kicsit döbbenten.

- Ezt én se tudom megmondani. Tudod furcsa, mert amikor ilyen idõ van, akkor még a szeretteim közelébe se tudok megnyugodni, mégis melletted megy kitudja miért. – elmélkedem el kicsit. Leveszem a kezem a kezérõl õ pedig az arcomról. Nem értem miért van rám ilyen hatással.  

- Ez tényleg furcsa, ahogyan te magad is, de ez egyre jobban tetszik. – mindent ezt olyan mosollyal teszi, hogy legszívesebben rögtön ráugranék. Most már tényleg el kell mennem dugni, mert nem lesz jó vége, bár lehet az se fog segíteni.

- Nos akkor ezt megbeszéltük. Bocs, hogy így viselkedtem. Igyekszem összeszedni magam és a legtöbben nem látnak át rajtam, de neked mégis ment. Ilyenkor örülnénk, ha te is zizi lennél. – vigyorgok, de csak viccnek szántam. Tényleg sokkal jobban érzem magam.

- Hát, de nem vagyok, és ne kérj bocsánatot. Mindenkinek vannak rossz napjai. Nem lehetsz mindig erõs hiába is akarsz. – egyetértõen bólintok.

- Igen igazad van. Nos de akkor beszélgessünk most kicsit rólad. – hiszen ezért is vagyok itt.

El is kezdünk beszélni mindenféle dologról. Nem csak róla vagy rólam, hanem úgy általánosa mindenrõl.

- Nézd el állt az esõ. – kipillantok és tényleg. Már ragyog a nap.

- Idõvel már fel se tûnt, hogy esik, de azért örülök, hogy már jó idõ van. Akkor holnap találkozunk. – elköszönünk, majd elindulok.

Eszembe jut amit mondott, hogy nézzek körül. Biztosan okkal mondta, de még mindig nem tud leesni, pedig aztán vág az eszem, de most megvagyok zavarodva. Benyitok sorra a szobába, de semmi szokatlant nem látok. Végül elérek az utolsó szobához és benyitok és a beteg rögtön felém fordul beteges vigyorral.

Ez nem lehet….. ez valami rossz vicc…. ez õ…  a párom gyilkosa.. úgy vigyorog, mint akkor este… egész testem remeg és pár percig nem tudok mozdulni csak nézzük egymást. Elindul felém, de akkor kapcsolok és becsapom az ajtót. Shojihoz rohanok egyenese. Beérve becsapom az ajtót.

Lerakja a könyvét és rám pillant.

- Megtaláltad igaz? – kérdezi olyan nyugodt stílusba, hogy ez még jobban felidegesít.

- Miért csináltad ezt? – odavágtatok és felrántom õt. – Mire ment ez az egész ki? – emelem fel a hangom megragadva a felsõjét. Nem kéne így kiborulnom, fõleg nem a páciensen elõtt, de nem bírom visszafogni magam. Alapból nehéz felbosszantani és kiborítani, de ez egy olyan fájó pont, hogy nem bírom visszafogni az érzéseim. – Válaszolj. – rángatom meg.

Kíváncsi vagyok a reakciójára. Egy darabig csak nézzük egymást végül nevetni kezd. Ezt jó jelnek veszem. Tetszik a nevetése. Kényelembe helyezi magát ismét. Nem tûnik idegesnek.

- Rendben van. Kedvellek, szóval legyen minden úgy, ahogy akarod. Aztán majd meglátjuk. De díjazom a bátorságod, ezért jó fiú leszek. - elégedetten elvigyorodom. Pont ezt akartam elérni. Tudom már ebben az 5 percben is többre jutottam, mint mások több hónap alatt.

- Remek. Ha tartod magad a szabályaimhoz, úgy érzem jól megleszünk. - mosolygok majd elõvéve a saját cigim megkínálom, hiszen nem akarom korlátozni így csak fegyelmezni. – Jutalom, amiért engedelmeskedsz. - vigyorgok szélesen.

- Most úgy érzem magam, mint egy kutya, amit éppen idomítanak. - erre felnevetek. Tetszik a humora.

- A módszer ugyanaz. - vigyorog rám. Elmosolyodom.

- Tudod, éveken keresztül állatként kezeltek… örülök, hogy végre valaki emberszámba vesz. – én pont nem ilyen vagyok. Csodálkoznak, hogy soha nem értek el sikert?

- A sikeres kezelés egyik kulcsa .- jegyzem meg, de ideje kicsikét komolyabb vizekre evezni.. – Szóval Shoji… bizonyára te is tudod, miért vagy itt, igaz?- kérdezem, mert vannak, akik nem tudják, de õ biztos tudja, hiszen tiszta az elméje leszámítva a gyilkosságokat.

- Idezártak, amiért annyi embert megöltem. – még nem találkoztam olyan pácienssel aki ennyi embert ölt meg.

- És szerinted jogosan tették?- érdekel tényleg a véleménye.

- Rengetegen vannak rajtam kívül, akik embert ölnek… egy részük börtönben van, egy másik részük pedig még mindig odakint… nem értem, én mért lennék annyira más. Õrültnek mondanak, pedig kicsit sem különbözök az emberektõl. - milyen igaz. Egyáltalán nem ostoba sõt nagyon is értelmes.

Kicsit elmélkedem magamban. Õ annyira más, mint akikkel eddig foglalkoztam. Rajtuk látszott, hogy betegek, de rajta nem. Meg van benne valami ami nagyon megfogott már elsõre, de magam se tudom, hogy mi.

- Doki… mondja, milyen odakint?- nem értem hirtelen a kérdését.

- Ezt meg hogy érted? Mármint, a városban?- kérdezek rá.

- Nem. Amúgy. Milyen odakint az élet? Milyen normálisan élni?- milyen érdekes kérdés, bár kétlem, hogy én vagyok a megfelelõ, aki erre tud válaszolni, hiszen én se élek normális életet igazán. Elmosolyodik és visszaül mellém. Tényleg nagyon kedves mosolya van szinte már ijesztõen kedves.

- Mindegy is. Szóval doki… mesélne magáról? Miért döntött úgy, hogy idejön, és az orvosom lesz? Egyáltalán miért döntött úgy, hogy pszichiáter lesz?- kérdéseire elmosolyodom.

- Nos elõször is mondtam, hogy nyugodtan tegezzél persze nem erõszak. Hmm tudod mindig is szeretem a kihívásokat és az én pácienseim mások általában nem bírnak, ezért is hívta hozzád is. Bár meg kell valljam, amiket hallottam rólad hát még nem volt dolgom efelé esettel szóval egybõl rábólintottam és nem csak azért mert szeretem az extrémebbek eseteket úgy mond, hanem mert segíteni akarok.

- Tudod én nem tartalak titeket kevesebbnek azért mert itt vagytok. Pont, ahogyan kifejtetted sok gyilkost még el se fogtak és vannak nálad sokkal betegebb emberek kint akik inkább szorulnának kezelésre. Meg különben is elég tág fogalom, hogy ki õrült és ki nem. Mindenkinek meg van a maga értékrendje. Sokat számít itt, hogy milyen környezetben nevelkedett az illetõ és késõbb hova kerül. Ahogyan szépen lassan cseperedik megtanulja mi a rossz és mi a jó. Csak lehet, hogy ami a számára helyes az igazából nem jó. Na de ki mondja meg mi a helyes és mi nem? Persze ölni nem szabad, de akkor mi van kivégzésekkel? A sok normális ember, aki amúgy nem mocskolja be a kezét mégis támogatja. Vagy ott van az önvédelem vagy amikor a saját szereteted bántják akkor képes vagy te is ölni. Akkor õk mindig bûnösök? Diliházba és börtönbe valók? Ez egy ördögi kör. – fejtem ki, de aztán kapcsolok.

- Ohh bocsi kicsit eltértem a témától. – nevetek fel.

- Ne kérj bocsánatot. Nekem nagyon tetszik ez a elmélet. Viszont mond csak, akkor te is képes lennél ölni, ha úgy adódik vagy te normálisnak valód magad? – kérdezz rá.

- Jogos a kérdés. Igen valószínû képes lennék ölni. A szeretteim szent és sérthetetlenek. És hogy normális vagyok e? Egyértelmû, hogy nem. – nevetek fel, mire elõször csak furán nézz rám, de aztán õ is nevetni kezd.

- Hát az tény, hogy tényleg más vagy mint a többi doki, de ez nekem nagyon tetszik. Mesélsz még magadról? Mások nem nagyon szeretnek. – sóhajt fel.

- Persze, hogy mesélek szerintem ez így igazságos te is mesélsz és én is. Kérdezted milyen kint normálisan élni? Szerintem nincs olyan, hogy normális vagy ha igen az unalmas és szürke amit én utálok. Most gondolj bele milyen szar, aki napról napra ugyan azt csinálja tiszta monoton. Jó én se mondom, hogy nem ismétlõdnek a dolgaim, de tény, hogy nem unatkozom. A nap nagy részét a betegekkel töltöm sokszor vagyis akkor mondhatni nem vagyok normális emberek között. Szóval ez is egy összetett kérdés. Én élvezem az életem az egyszer biztos, de normális választ nem tudok adni neked. – vonom meg a vállam.

- Nekem ez a válasz sokkal jobban tetszik. – kacsint rám.

- Na errõl van szó. – nevetek fel és ismét rágyújtok.

- Nos mit is mondjak magamról. Mindig is népszerû diák voltam és kitûnõ tanuló pedig stréber se voltam egyszerûen jó képességekkel áldott meg a sors. Gimisként kaptam egy könyvet, ami az emberi elmérõl szólt. Nagyon megtetszett és egyre több ilyen mûvet olvastam és eldöntöttem, hogy pszichológus leszek vagyis akkor még ezt terveztem. Hamar rájöttem, arra is, hogy meleg vagyok. – erre egy nagyot nézz. – Mi az talán zavar? – vonom fel a szemöldököm.

- Nem csak hát meglepett meg nem sokan közlik ezt így elsõ találkozóra. – mondja még mindig döbbenten.

- Hát én ilyen vagyok. Ne lepõdj meg mindenen mindig is nyílt voltam meg megmondtam, hogy mesélek magamról nem, de? Sose szégyelltem a másságom, aki szégyenli az is a hülye társadalom miatt van, mert megbélyegzik, na de nem errõl van most szó. Nos teltek az évek leérettségiztem majd elsõre felvettek az egyetemre. Elköltöztem és késõbb az egyetem megismerkedtem egy sráccal, akivel összejöttem. Életemben akkor voltam elõször és utoljára szerelmes és a legboldogabb. Össze is költöztünk minden nagyon jó volt egészen addig amíg el nem jött a harmadik évfordulónk. Hazafelé tartottunk, amikor egy elmegyógyintézetbõl szökött beteg megkéselte a páromat. A karjaim között halt meg. Magamba zuhantam és terápiára jártam és az egyetemet is otthagytam. Fél évig tartott ez a állapot többnyire segített. Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek tanulni, de pszichiáternek. Tudom furcsa ezt hallani és mások is furcsállották. Viszont úgy gondoltam így jobban fel tudom dolgozni a dolgokat és szeretnék segíteni ezeken, az embereken, hogy minél kevesebb ilyen tragédia legyen. Szóval visszamentem az egyetemre majd lediplomáztam kitûnõre és munkába álltam. Legyen most ennyi elég. – mondtam el egy szuszra, de semmiféle érzelmet nem lehetet leolvasni az arcomról pedig ez fáj a mai napig, de nem szabad gyengének mutatnom magam és sebezhetõnek ezt megtanultam. Fõleg nem ebben a szakmában.

Ismét néma csönd telepszik ránk. Nagyokat pislog és nem tud megszólalni. Nem csodálom gondolom sõt tuti nem számított ilyen õszintéségre. Meg lehet furcsállja ezek után mit is keresek ebben a szakmában és arról nem is tud, hogy egyszer majd nem meghaltam. Majd talán ezt is megtudja egyszer. Elmélkedésemet õ töri meg.

- Hát most jól megleptél. – látom még mindig keresi a szavakat.

- Tudod nem szoktak ilyen õszinték lenni. Fõleg ilyen személyes dologgal kapcsolatban. Ilyet még szerintem egy barátnak is nehezen mond el egy ember. Viszont köszönöm ezt a bizalmat nem sokszor kapok ilyet sõt soha. Ami meg a múltad illeti szerintem becsülendõ, hogy ezek után orvos lettél nem sokan lettek volna képesek rá. – mondja õszintén.

- Hát igen az biztos, de mondtam én nem vagyok hétköznapi. Viszont eleget beszéltem én most te jössz. Mond csak mit érzel akkor amikor ölsz? Vagyis mi az a pillanat amikor nem bírod tovább? Amikor elvettem a cigid ideges lettél kissé. Mi lett volna az a pont amikor nekem esnél még ha nem is úgy, hogy kinyírsz? – kérdezem kíváncsian bár látom még mindig azon elmélkedik amiket mondtam.

Reggel ismét a kanapémon ébredek. A szemüvegem rajtam szerencsére nem tört el most se. Akták és a képek az ölembe. Tegnap megkeresett az egyik volt kollégám. Régen együtt dolgoztunk, de õ át ment egy másik helyre, de tartjuk azóta is a kapcsolatot. Jó orvos õ is, viszont azt jól tudja, hogy én nagyon jó vagyok az extrém páciensek esetében, akikkel legtöbben nem bírnak. Most is egy ilyen esetet hozott, aminek én még örülök is, mivel tényleg szeretem úgymond a kihívásokat és õ az. Munka után egész este az aktáit tanulmányoztam, ami igen vastag. Nem aludtam sokat, de ezt megszoktam. Idejét se tudom mikor aludtam ki magam utoljára. Csinálok egy kávét majd amikor elkészül kiülök az erkélyre és rágyújtok. Elõttem a beteg aktája. A borítón nagy betûkkel pirosan ráírva: A beteg neve:  Ryuuzou Shoji.

NAGYON VESZÉLYES!!

Az ilyenekkel nem szoktak viccelni. Mindig besorolás szerint vannak a páciensek aszerint, hogy mennyire kell velük vigyázni, hiszen õrült és õrült között is van különbség. Õ pedig nagyon is a leírtak szerint. Fél tõle mindenki, de engem csak kíváncsivá tett nem is kicsit mivel még nem volt dolgom ilyen esettel, na meg nem vagyok teljesen én se normális. Imádom a munkám már szinte a hobbim is. Még az se riasztott el, hogy anno majd nem meghaltam. Saját hibámnak tudtam be, hogy nem figyeltem elégé. Nem lepne meg, ha egyszer én is egy elmegyógyintézetbe kötnék ki, de nem úgy mint orvos, hanem bentlakó. Volt már rá példa, hogy némelyik szakmabelinek annyira megterhelõ volt a munka, hogy megborult az elméje. Jobbik eset az, ha idõben visszavonul az illetõ, de valamikor már késõ. Én nem félek az ilyenektõl tudom jól mi a kockázat, de el se tudom képzelni, hogy mást dolgozzak. Erre születem, és amíg tudom, végzem a munkám.

Kinyitom a mappát. Sokszor elolvastam az éjjel szinte kívülrõl tudom, mi van benne. Shoji 33 éves. Egy évvel idõsebb, mint én. Kép is van róla. Helyes pasi és ártalmatlannak tûnik, meg se mondaná senki elsõre, hogy egy gyilkos. Elõször egy osztálytársat ölte meg utána intézetbe került, ahonnét 18 évesen kiengedték és utána jöttek az újabb és újabb áldozatok. A gyilkosságokról képek is vannak. Igen csak véresek, de így nem vagyok rosszul csak akkor, hogy ha élõben látok vért fõleg sokat na azt nagyon bírom, de okkal.

Elszívom a maradék cigim és megiszom a kávém. Lefürdök, majd elkezdek öltözni. Fekete nadrág, vörös inget veszek fel. Megigazítom a hajam és végigsimítok a nyakamon a vágás nyomán. Néha vannak még rémálmaim, de nem szokott megviselni már. Felkötöm, a bõrláncom majd összeszedem ami kell és elindulok. Kocsiba vágódok, és elég hamar odaérek.

Bejelentkezek, majd az irodába vezetnek, ahol az igazgató vár meg a volt munkatársam. Mindent átbeszélünk és megkérdezik biztos tényleg vállalom e, amire a válaszom egyértelmûen igen. Én vagyok úgymond az utolsó esélyük. Miután mindent átbeszélünk, elvezetnek a szobájához, de egyedül megyek. Tényleg nagyon félnek tõle. Benyitok, és egybõl megpillantom õt. Az ablakpárkányba ül és dohányzik. Vicces, hogy ezt is megengedik neki.

- Hello Shoiji. – köszönök neki és becsukom magam mögött az ajtót. Felém fordítja a fejét és elmosolyodik.

- Jó napot. Maga az új orvosom? Mondták, hogy lehet kapok egy újat. Ismét. – sóhajt fel és elindul felém. Elnyomja a cigit majd megáll elõttem és kezet nyújt. – A nevem Ryuuzou Shoji de bizonyára tudja mégis így illendõ, hogy bemutatkozom. – milyen udvarias és kedves modor.

- Pontosan én leszek mától az új orvosod és hidd el egyben az utolsó is. Dr. Amori Asato vagyok, de szólíts csak Asatonak és nyugodtan tegezz. – fogok vele kezet. Látom meglepõdik.

- Eddig még semelyik doki vagy ápoló nem engedte, hogy tegezzem. Te más vagy és ne haragudj, hogy megkérdezem, de te nem vagy fiatal orvosnak? – kezd el méregetni.

- Nos valóban más vagyok, de te miért gondolod ezt? Csak azért mert engedem, hogy tegezz? Ebben semmi különös nincsen csupán így jobban lehet beszélgetni úgy gondolom és mi mostantól nagyon sokat fogunk és igen személyes dolgokról. – közlöm majd az egyik széken foglalok helyet. – A kérdésedre válaszolva 32 éves vagyok csak jó géneket örököltem meg mondhatni egy zseni vagyok. – vigyorodom el. Úgy beszélek vele, mintha éppen egy haverommal beszélnék. Én nem is tekintem õt betegnek. Nem tartom õt kevesebbnek magamnál.

- Azért is meg nem tartasz tõlem. Nem látok félelmet a szemedbe, mint mindenki másnak. Meg olyan közvetlen vagy ez fura. – le sem veszi rólam a szemét.

- 32? Akkor egy évvel fiatalabb vagy nálam, de tényleg nem mondanám meg a korod. Még zseni is vagy? Miért? Te segítesz nekem? Hiszen azt mondtad te vagy az utolsó orvosom miért vagy benne ilyen biztos? – kíváncsiskodik és õ is helyet foglal és rágyújt, vagyis csak akar, mert kitépem a szájából és én gyújtom meg magamnak.

- Mit mûvelsz? Az a én cigim. – pattan fel. Látszik ideges, de én ezen csak mosolygok.

- Most már az enyém. Én vagyok az orvosod és én hozom mostantól a szabályokat. Te is megmondtad nem látsz félelmet a szemembe hát nem is félek tõled. Nálam nem csinálhatsz azt amit csak akarsz. Jól mondtad más vagyok, mint a többi dokid. – fejtem ki komolyan majd kissé ördögien elmosolyodom és szívok egy jó nagy slukkot és a füstöt ráfújjom.

- Ki kell érdemelned a dolgokat. Nem csak neked megtévesztõ a külsõd és a kedves jellemed. Jobb ha elõre tudod engem nem csapsz be és ezt nem csak azért mondom, mert olvastam az aktád. Elég egyszerûen belenézni a szemedbe. Jóban akarok lenni veled és segíteni neked, de együtt kell velem mûködnöd, ha nem teszed te fogsz rosszul járni. Világos voltam? – pillantok fel rá és láthatja nem viccelek. Szándékosan húzom fel na meg elõre leakarom fektetni a szabályokat, mert az egész enélkül mint sem ér. Jobb ha tudja itt én vagyok a fõnök.