|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2012. 08. 03. 15:15:12 | #22619 |
 Karakter: Kassidy Fawn
Megjegyzés: (Doktorbácsimnak ~ Levinek)
- A büfében megvárom és addig megveszem az italát. Mit szeretne?
- Azt hiszem egy málnaszörp, vagy valami hasonló jó lesz, köszönöm. – adok választ kérdésére, majd megfordulva megyek a nővéröltözőbe, hogy átöltözzek... Közben folyamatosan csak Dr. Hollowon jár az eszem, hogy vajon miért hívott meg üdítőre, vagy vajon mit szeretne tőlem? Ha ugyan azon forog a feje, mint a régi főnökömén, akkor azt hiszem ezt a munkahelyemet is itt kell hagynom, pedig már kezdtem teljesen hozzá szokni... Miért mindig csak a fréfiaknál kapok helyet? Vagy csak a sors akarja azt, hogy ne legyek soha ápolónőés válasszak másik állást? De szeretek az emberekkel foglalkozni és olyan jó törődni velük.
Végül csak felöltözök a kis farkmerszoknyámba és a virágmintás blúzomba és a büfé felé veszem az irányt reménykedve abba, hogy nem kell új munkahely után néznem... Megérkezve udvariasan kihúzza nekem a széket, majd mikor leülök be is tolja. Nem is tudtam, hogy ennyire lovasias is tud lenni.
- Sokat várt rám? – nem akarnám a világért se megváratni főleg, hogy ilyen kedves, még akkor sem ha nem tudom az okát kedvességének.
- Nem. – Leül velem szembe, de ahogy oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek megláttam Kate-et, a büfésnőt így integetek neki kedvesen.
- Ó köszönöm, a málnás a kedvencem – veszem figyelmem alá megint Dr. Hollow-ot.
- Ezek szerint gyakran jár ide a kórházi büfébe?
- Nos, azt hiszem igen.
- Azt hiszi? – értetlenül néz rám, amin elmosolyodok.
Elkezdem neki mesélni, hogy szoktam ide járni és, hogy mi a legfinomabb itt. Elmondom szinte az összes süteményről, hogy milyen finom, de persze nem hagyhatom ki a kedvencemet a málnás túróst. Azt majd egyszer meg is kell kóstolnia, amiről kezeskedni fogok, hogy megkóstolja.
Ám mintha az ő tekintete elkalandozna, meg más fele járna a gondolatai is, de ezt még sem sóhatom fel neki, mert nem szeretném ha gond lenne belőle, hiszen hiába vagyunk munkán kívül csak a főnököm és az is fog maradni.
- Mióta is dolgozik nálunk? – vál témát hirtelen. – Ha jól emlékszem valamikor nyár végén kezdett, igaz?
- Igen, már két hónapja és egy hete. És mielőtt megkérdezi, hogy tetszik-e ez a kórház és jól érzem-e magam itt, igen – sejtettem, hogy ezt akarja kérdezni, mert csak hátra dőlve figyel tovább, de kapom a következőérdést is.
- Maga még nagyon fiatal, nemrég végezhetett a nővériskolában, igaz? – helyeslően bólintok. – Melyikben?
- A Saint Claire-ben.
- És ez az elsőállása? – Ettől a kérdéstől tartottam, meg am ebből fog következni. A mosoly is lefagy az arcomról, majd csak a poharat kezdem el nézni és piszkálni a szívószállal az italomat.
- Nem, ez már a második. Az előző helyemen felmondtam. – hát igen az idióta főnökmnek volt köszönhető az egész, pedig az is jó munkehely volt.
- Miért? – Itt is van a kérdés, amire nem akarnék válaszolni és most nem is fogok.
- Erről nem szeretnék beszélni, kérem inkább beszéljünk másról...
- Hm. Hát jó. Akkor elárulok magamról én is valamit. – Nocsak. nem hittem volna, hogy valamit el fog magáról árulni, euért kíváncsian hallgatom és figyelek, hogy mit fog mondani. Közelebb is hajol hozzám. Még is milyen titok lehet ez? – Reggel ettem utoljára, éhen halok!
kijelentésére, viszont halkan kezdek el nevetni. Ez most tényleg komoly? Ez a nagy titok?
- Kérjek önnek a büféstől egy szendvicset? Nem örülnék ha itt esne össze – benne vagyok a játékba, ezért vissza suttogom.
- Nem szeretem a kórházi kajákat, mindennek klór íze van. – kuncogok fel egy kicsit kijelentésére. Ebben van némi igazság, de nem minden kajának van kéór íze. – Van a közelben egy kis pizzéria. Miért ne folytassuk ott a beszélgetést? Van ott más is, ha nem szereti az olasz kaját...
- Ó, én szeretem tényleg, de... – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Kicsit tartok a dologtól. Mi van, ha ő is csak ugyan azt akarja, mint a másik főnököm.
Igaz mondták, hogy ne szabad általánosítani, de mi van ha még is benne van a pakliba? Nincs kedvem új állás után kutatni.
- Csak egy kis pizza. Kérem engedje meg, hogy megháláljam amit a betegeimért tesz, Kassie. – nem hívtak még így és szokatlan is, de egy mosolyt azért csal az arcomra.
- Csak Kass, vagy Kassy...
- Ó igen, mások hívhatják így, de én Kassie-nak hívom ezentúl, jó? Illik magához, és szeretném, ha csak én hívhatnám így, Kassie.
Végül kicsit elpirulva, de beleeggyezek a dolgokba. Feláll, majd egy kis pénzt hagy az asztalon, miközben én is összedem magamat. udvariasan kihúzza nekem a széket, majd az ajtó felé megyünk. Nem tudom pontosan miért csinálja ezeket a dolgokat, de roppantul zavarba ejt vele.
Amíg átsétálunk a pizzériába,a mi itt van a közelben én mesélek neki magamról a családomról és a testvéreimről. Semmi rosszat nem tudok mondani róluk, csak csupa jót, mert én is csak jót kaptam tőlük.
- Önnek van családja, dr. Hollow? Gyerekei? – kíváncsiskodok, mert már annyi mindent meséltem magamról, de még szinte szhoz se jutott vagy ha jutott, akkor is inkább rólam kérdezett.
- Edgar. Kérem.
- Edgar... – ismétlem el a nevét. Igazán férfias neve van. Nekem legalább is nagyon tetszik.
- Nincs. Anyám távol lakik, nem tartjuk különösebben a kapcsolatot, évente egyszer a születésnapján meglátogatom. – Ohhh. ez sajnálatos, bár mondjuk én se tudok olyan sűrűn menni haza, de igyekszem minél többet velük lenni. – Apám már nem él. Elváltam olyan hat... vagy hét évvel ezelőtt. Van két kutyám.
- Ó... – sajnálom Edgárt de nem tudom hogy mit mondhatnék még neki.
Ám ekkor meg is érkezünk a pizzériába. Kinyitja az ajtót. Elmosolyodok és nagyon jól esik a hangulat, ami idebent van. Kicsit meg is nyugtat, ami furcsa. Leülünk az egyik boxba, ahol tovább tudjuk folytatni a beszélgetést, amit eddig elkezdtünk. Az étlapokat is megkapjuk, és a végig tanulmányozás után már rendelünk is.
- És milyen kutyái vannak?
- Harapósak. – kijelentésére, kicsit elkuncogom magam, de csak a fejemet rázom.
- Milyen fajták?
- Az egyik dobermann, a másik rotweiler.
- Ezek szerint házőrzésre tartja őket?
- Igen. Nagyon jól idomított állatok. És Ön, Kassie?
- Nekem nincs kutyám...
- És egyedül él? Vagy a szüleinél lakik?
Elmesélem neki, hogy a családom messze vannak tőlem és hogy kicsit hiányoznak. Azt is elmesélem neki, hogy az egyik barátnőmmel élek együtt egy albérletben. Semmi állatot nem tartunk, mert házmester nem engedi, de nem baj amennyit dolgozok úgy se lenne rá elég időm, hogy gondozzam. Kapcsolatokra is kiterjed a beszélgetés, amiben elmondom magamról, hogy nem gondolkozok házasságon és gyerekket sem szeretnék, mert nem tudnám miből biztosítani nekik a megfelelő hátteret..... Még az is kiderül, hogy szűz vagyok, mivel még nem volt egyetlen egy komoly kapcsolatom se.
Nagyon jól telik a vacsora és nekem ez nagyon tetszik. Remélem ő us hasonlóan érez, mert olyan jó lenne, ha kölcsönös lenne a kellemes társaság és ő is hasonlóan jól érezné magát velem... mint két kolléga.
- Miért hagytad ott az előző munkahelyed? – kérdésére kicsit ledöbbenek. Azt hittem, hogy ezt a témát lezártuk, de úgy látom tévedtem. Most mintha egy kicsi csalódottságot is éreznék magamban, de ahogy most már tudom addig úgy sem fogja abba hagyni, amíg el nem árulom neki.
- Mert az osztályon, ahol voltam... a főorvos...
- Mit tett? Zaklatott téged?
- Azt azért nem, de... Vagyis tulajdonképpen igen, de nem úgy...
- Értem. Szívesen betöröm az orrát, ha megmondod a nevét és ha kell bárki orrát betöröm itt a kórházban, csak szólnod kell. – jól esnek szavai, hogy ennyire vigyázni akar rám, amire picit elmosolyodok.
- Ideje mennem, holnap reggel korán kelnem – nézek az órámra finoman.
- Hazavihetlek? Persze nincs itt a kocsim, mivel egyenesen a repülőtérről rohantam ide, de taxival elvinnélek, ha nem bánod.
- Rendben, de akkor fizetem az én részem – válaszolom neki, miközben udvariasan felsegíti rám a kabátot.
- Szó sem lehet róla, Kassie.
A taxiba szállva már nem beszélgetünk. Látom rajta, hogy nagyon elgondolkozott, és mintha szomorú lenne vagy csalódott, bár ezt nem tudom pontosan, meg lehet csak rosszul látom. Hamar megérkezünk a házunkhoz és egészen a bérház ajtajáig kísér, ami igazán kedves tőle.
- Nagyon elgondolkoztál – említem meg neki most hogy már szembe állok vele. – Egész úton csendben voltál, bánt valami? – egy fejrázást kapok eleinte válasznak.
- Nagyon jól éreztem magam, és sajnáltam hogy vége az estének. – ohh. Remélem csak tényleg ennyi bántja, mert nem szeretném, ha esetleg a munkánkban valami megváltozna. Nevezhetnek idiótának a nővérek, de örülök, hogy Edgárral dolgozok együtt és ő a főnököm, mert nem olyan mint amilyennek leírták.
- Igen, én is remekül éreztem magam. Köszönöm a finom vacsorát és ezt a kellemes estét. Jó éjt, Edgar.
- Kassie. – nevem hallatára visszafordulok.
- Tessék...
- Semmi. Én is köszönöm Kassie. Holnap bent találkozunk. Jó éjt! – elmosolyodok, majd végül bemegyek a házba.
***
- Jó reggelt, hölgyeim – hallom meg kedvenc doktorom hangját reggel, ahogy belép a nővérszobába. Kicsit meg is lepődök, hiszen ide csak ritkán szoktak jönni az orvosok, de jó, hogy megint látom, még akkor is ha tudom, hogy ebből soha semmi nem lehet, hiszen a főnököm.
Köszönünk vissza kedvesen, majd mosolyogva állok fel, mert biztos, hogy hozzám jözz. Gondolom a betegeit akarja látni.
- Megnézném a betegeimet a nagyvizit előtt – tájékoztat. Erről beszéltem.
- Máris jövök, professzor úr. Lázlapokat óhajtja? – mi történt az előbbi lelkesedésével? Teljesen mintha elszomorodott volna. Án mondtam vajon valami rosszat?
- Óhajtom.
Kimegyünk, majd amikor éppen az egyik sarkon fordulunk le, akkor megragadja a karomat és ezzel megállásra kényszerít.
- Kassie, nem kell így hívnod, és ne magázódjunk, hiszen megbeszéltük hogy tegeződünk, nem? Vagy talán megbántad a tegnap estét? – nem tudom mire vélni a hirtelen kérdéseket. Én azt hittem, hogy csak munkán kívül hívhatom így. Nem akartam tiszteletlen lenni vele egyáltalán és azt sem akarom, hogy baja legyen belőle.
- Kassie. Megbántad? – kérdezi még egyszer, amikor nem válaszolok.
- Nem bántam meg. – mondom neki értetlneül, de nem várja, meg hogy folytassam, hanem türelmetlenül vág a szavamba.
- Akkor miért magázol megint? – faggat, de csak kicsit megriadok, amikor megfogja a vállamat.
- Mert nem szerettem volna tiszteletlen lenni. – mondom, majd mielőtt megszólalna folytatom. – Azt hittem, hogy csak a munkaidőn kívülre szól a tegeződés. Meg te egy világszerte elismert híres sebész vagy én viszont csak egy mezei ápolónő. Bocsánat, ha ezzel megbánottalak, de tényleg csak szerettem volna adni a tiszteletet neked. – mondom lehajtott fejjel.
Most egy kicsit nagyon zavarba vagyok és nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék vagy kezdhetnék még.
- Ohh. – elengedi a vállamat. – Azt hiszem túl hamar vontam le rosszul következtetést. – állapítja meg, ami most ez nála fel ér gy bocsánat kéréssel.
- Semmi gond, de akkor ha megengeded, akkor itt is tegezlek. – mondom kedvesen és elmosolyodva nézek rá.
- Nagyon örülnék neki.
- Rendben. Akkor menjünk megnézzük a betegeket? – kérdezem és már mennék is, de megint megfogja a karomat.
- Kassie. Mit szólnál hozzá, ha este mondjuk elmennénk vacsorázni?
- Edgar Nem szeretnélek megbántani, de mondtam tegnap is, hogy nem szeretnék semmi problémát. – mondom kicsit vissza fogodtan.
- De ebbe nincs semmi rossz. Két kolléga gyütt eszik, akik együtt dolgoznak, hogy jobban összekovácsolódjanak, mert így jobban fog menni a munka is. – hívja fel a figyelemmet a másik szemszögből, amit látnom kellett volna.
- De ostoba is vagyok. – mondom halkan és kipirult arccal fordítom el a fejemet annyira zavarba vagyok.
Hogyan is képzelhettem, hogy egy ilyen férfi engem valaha is kívánhatna vagy szeretne tőlem valamit, hiszen én úgy mond egy láthatalan pont vagyok, akit csak ritkán vesznek észre és ráadásul nem is hiszem, hogy szép lennék.
- Nos akkor eljössz velem? – kérdezi, amire bólintok egyet. – Remek, akkor este 7-re érted megyek.
- Rendben. – egyezzek bele, majd végül elmegyünk dolgozni.
Végig járjuk együtt a betegeket és mindenkiről elmondok mindent, amit esetleg tudnia kéne, bár mondok olyanokat is, amik nem teljesen ide valóak, de akkor finoman leállít, hogy majd máskor mondjam, mert sürgeti az idő, hiszen hamarosan a műtőbe kell lennie az egyik előjegyzett betegével együtt.
~*~
Már teljesen elkészültem a kis vacsorára. Kicsit talán lehet jobban kicsíptem magam a kelleténél, de remélem nem lesz baj belőle és nem fogja rossznéven venni Edgár, csak olyan ritkán veszek fel ilyen ruhákat és most annyira volt kedvem hozzá, meg azt se tudom, hogy hova szeretne vinni, mondjuk kicsit izgatott vagyok, de nem értem magamat se.
Csengetnek.... 7 óra van. Edgár nagyon pontos.
Leséteálok a lépcsőn, majd ajtót nyitok neki, de mintha kicsit földbe gyökerezett volna a lába. Kicsit lefagyott, amin elmosolyodok.. Vajon tényleg ilyen szép lennék vagy csak azért van meglepődve, mert ilyen ruhában még sose látott és szokatlan neki egy kicsit?
- Jó estét kívánok.
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 08. 03. 15:37:18
|
| Levi-sama | 2012. 07. 26. 16:27:51 | #22431 |
 Karakter: Dr. Edgar Hollow
Később - miután ránéztem a betegemre, majd alaposan lehordtam kedves orvoskollégámat négyszemközt az orvosiban-, a kis nővérkét elcsípem a folyosón és elcsalom a büfébe. Látom rajta, hogy mindazok ellenére ami történt, még ugyanúgy tart tőlem.
- Ha nem haragszik, előtte átöltöznék – mondja azon a mindig kedvesen lágy hangján. Hm. Nem szoktam kórházi alkalmazottakkal ágyba bújni, ez egy alapszabály nálam, de ez a nő felkeltette az érdeklődésemet. Valójában kezdettől fogva éreztem, hogy vibrál körülöttünk a levegő, amikor találkozunk, de...
- Ms. Fawn – kezdeném, de rám mosolyog és belém szorul a levegő. Tényleg nagyon szép.
- Kassidy, ha kérhetem. Vagy Kass...
Megrándul a szám széle, elfojtok egy ravasz mosolyt. Ó igen, azt hiszem ezúttal kivételt tehetek az alapszabályom alól. Akarom ezt a nőt.
- A büfében megvárom és addig megveszem az italát. Mit szeretne?
- Azt hiszem egy málnaszörp, vagy valami hasonló jó lesz, köszönöm.
Figyelem ahogy elsiet a nővéröltöző felé. Apró lábai nesztelenül surrannak a gumitalpú fehér cipőben, az egyszerű szabású fehér ruha alól kilátszó vádlik formásak, ahogy a finoman elősejlő kerekded feneke is.
Csalódott sóhajjal fordulok meg, a büfé irányába veszem a lépteimet. Kezd melegem lenni a bőrkabátban, így leveszem és lezserül a karomon viszem tovább. Még így is kibaszottul túlöltözött vagyok, de hát egy nívós konferenciáról jöttem épp haza, három órás repülőúttal megspékelve. Fáradt vagyok és nyűgös, meg éhes is, plusz nővel is rég voltam már. Kéne egy forró fürdő, egy finom vacsora és egy formás puha test az ágyban. Ha ügyesen forgatom a kártyalapokat, még ma este megkapom mindezt.
- Kass – dörmögöm halkan, lassan ízlelgetem a nevét, ahogyan majd őt is fogom.
Az egyik félreeső sarokasztalnál várom meg őt, előttem egy triplakávé és narancslé, egy csinos pohárban pedig ott piroslik a málnaszörp is. Pont olyan illata van, mint neki. Igen. A fémasztal fényesen tükrözi a neonlámpák sápadt fényét. A zöld linóleumpadló fénytelenné kopott a rengeteg használattól, a fémszékek nyikorognak a testek súlya alatt. Lehangoló egy környezet, ezért ritkán jövök ide.
Végre belép az ajtón Ő. Csinos sötétkék farmerszoknyában, apróvirágos blúzában üdítő színfolt. Karján egy kabát lóg, elvégre ősz van, reggel és este hűvös az idő. Haját leengedte, selymesen csillogón borítja a vállait. Igen, így máris sokkal jobb. Elégedetten szusszantok egyet, felállok és kihúzom neki a széket, majd alá tolom.
- Sokat várt rám?
- Nem.
Leülök vele szemben, belekortyolok a kávémba, ő pedig integet a büfésnőnek. Láthatóan jól ismerik egymást.
- Ó köszönöm, a málnás a kedvencem – fordul ismét felém.
A piros szívószálat ajkai közé veszi és megkóstolja.
- Ezek szerint gyakran jár ide a kórházi büfébe?
- Nos, azt hiszem igen.
- Azt hiszi? – vonom fel egyik szemöldököm, és szemüvegem mögül végigfuttatom tekintetem csinos arcvonásain. Vékony szemöldök, hosszú sűrű szempillák és melegbarna szemek. Az ajkai se nem teltek, se nem vékonyak, pont jók. A blúz kivágása felé kalandozom, csak fél füllel hallgatom amit mesél a büfé süteményeiről, azt még megjegyzem hogy a málnás-túrós a kedvence. Kicsik a mellei, épp csak egy kis domborulat sejlik a blúzon keresztül, de nem számít, szeretem a kis ciciket is, csak jól bele lehessen markolni, az övé épp megteszi.
- Mióta is dolgozik nálunk? – kérdezem hirtelen. – Ha jól emlékszem valamikor nyár végén kezdett, igaz?
- Igen, már két hónapja és egy hete. És mielőtt megkérdezi, hogy tetszik-e ez a kórház és jól érzem-e magam itt, igen – bólint mosolyogva. Elégedetten hátradőlök, és hosszú ujjaimat összefűzöm.
- Maga még nagyon fiatal, nemrég végezhetett a nővériskolában, igaz? – Bólint. – Melyikben?
- A Saint Claire-ben.
- És ez az első állása?
Eltűnik a kedves mosolya, és a poharára szegezi szép sötét szemeit.
- Nem, ez már a második. Az előző helyemen felmondtam.
Sosem voltam forró kását kerülgető típus. Egyenesen teszem fel most is a kérdést.
- Miért?
- Erről nem szeretnék beszélni, kérem inkább beszéljünk másról...
- Hm. Hát jó. Akkor elárulok magamról én is valamit. - Felpillant rám, érdeklődést látok a tekintetében, így folytatom. Kissé közelebb hajolok hozzá, mintha valamilyen belsőséges titkot akarnék a fülébe súgni. – Reggel ettem utoljára, éhen halok!
Kuncogás a jutalom, igazán aranyos így.
- Kérjek önnek a büféstől egy szendvicset? Nem örülnék ha itt esne össze – súgja vissza.
- Nem szeretem a kórházi kajákat, mindennek klór íze van. – Újabb kuncogást váltok ki belőle a szövegemmel. Olyan bájosan kislányos, könnyű lesz elcsavarni a fejét. – Van a közelben egy kis pizzéria. Miért ne folytassuk ott a beszélgetést? Van ott más is, ha nem szereti az olasz kaját...
- Ó, én szeretem tényleg, de...
Hátradőlök a székemben, és az arcán keresztülfutó érzelmeket figyelem. Olyan, mint egy nyitott könyv, minden leolvasható. Az öröm, az aggodalom és a tartózkodó tekintet egyaránt. Tart tőlem.
- Csak egy kis pizza. Kérem engedje meg, hogy megháláljam amit a betegeimért tesz, Kassie. - A hangsúly, ahogy a nevét kiejtem, nem marad hatástalan. Egy édes mosoly deríti fel az arcát.
- Csak Kass, vagy Kassy...
- Ó igen, mások hívhatják így, de én Kassie-nak hívom ezentúl, jó? Illik magához, és szeretném, ha csak én hívhatnám így, Kassie.
Elpirulva süti le a szemeit, félénken biccent egyet, körülöttünk a levegő pedig telítődik vibráló feszültséggel. Itt az ideje elmennünk, mindenki minket figyel. Felállok az asztaltól, egy bankjegyet hagyok az asztalon. Megvárom amíg Ő feláll, és udvariasan kihúzom a székét, majd az ajtóhoz kísérem.
Csak átsétálunk a kórház előtti zebrán, és befordulunk egy kis utcába, közben Kassie a testvéreiről és a szüleiről mesél nekem. Nagyon kedves családja lehet, komolyan szeretheti őket.
- Önnek van családja, dr. Hollow? Gyerekei? – kérdezi hirtelen. Magamról még semmit sem meséltem neki.
- Edgar. Kérem.
- Edgar... – mondja azon a kedves kis hangján, és már ez is nagyon izgató.
- Nincs. Anyám távol lakik, nem tartjuk különösebben a kapcsolatot, évente egyszer a születésnapján meglátogatom. – Arról nem kell tudnia, hogy egy nyugdíjas otthonban van, a dilis apámról és az öngyilkosságáról sem. – Apám már nem él. Elváltam olyan hat... vagy hét évvel ezelőtt. Van két kutyám.
- Ó...
Látom az arcán, hogy sajnál engem, és ez felbőszít. Kinyitom a pizzéria ajtaját. Odabent kellemes zene, finom illatok és jó hangulat fogad. Egy boxba ülünk, a pincér hozza az étlapot is. Rendelek egy extrahúsos duplasajtos pizzát, ananászlével, ő pedig egy tányér sajtos pennét kér valami szörppel.
- És milyen kutyái vannak?
- Harapósak.
Mosolyogva megrázza a fejét.
- Milyen fajták?
- Az egyik dobermann, a másik rotweiler.
- Ezek szerint házőrzésre tartja őket?
- Igen. Nagyon jól idomított állatok. – Na jó, ideje témát váltani. – És Ön, Kassie?
- Nekem nincs kutyám...
- És egyedül él? Vagy a szüleinél lakik?
A finom vacsora, a jó bor és a fagylalt mellett sokat megtudok róla. A szüleitől, családjától távol él, egy albérletben valami barátnővel. Nincs se kutyája, se macskája, se barátja. Teljesen veszélytelen a kiscsaj, nem kíván lehorgonyozni még, a házasság és a gyermek csupán távoli jövőkép, semmi több. Helyes. Azonban megtudtam még valamit, ami alapján már ezer százalék, hogy ma este nem fogom megdugni. Na nem, mintha nem akarnám, de egy szűz lányt nem könnyű alkalmi szexre csábítani, ő pedig sajnos az.
A vacsora romjait eltakarítja a pincér, majd hozza a számlát. Amíg őt várjuk, ismét neki szegezem a kérdést. Most hogy ennyire ellazult és már össze is tegeződtünk, leengedte a védőbástyáit, így könnyebb a dolgom.
- Miért hagytad ott az előző munkahelyed?
Hirtelen éri a kérdésem, látom az arcán a meglepettséget, a rémületet, majd a tétovázást.
- Mert az osztályon, ahol voltam... a főorvos...
- Mit tett? - Azt hiszem már tudom a választ, és ez jelentősen megnehezíti a bugyijába jutási terveimet. – Zaklatott téged?
- Azt azért nem, de... Vagyis tulajdonképpen igen, de nem úgy...
- Értem. Szívesen betöröm az orrát, ha megmondod a nevét és ha kell bárki orrát betöröm itt a kórházban, csak szólnod kell.
Megenyhül az arca, bátortalanul elmosolyodik.
- Ideje mennem, holnap reggel korán kelnem - mondja Kassie.
- Hazavihetlek? Persze nincs itt a kocsim, mivel egyenesen a repülőtérről rohantam ide, de taxival elvinnélek, ha nem bánod.
- Rendben, de akkor fizetem az én részem – csipogja aranyosan, amikor felsegítem rá a krémszínű kabátkáját.
- Szó sem lehet róla, Kassie.
Odakint, a taxi már vár minket, kinyitom neki az kocsiajtót, majd beülök mellé. Megbeszélik a sofőrrel a címet, nekem pedig közben kattog az agyam. Egész úton hallgatok, majd amikor végre megérkezünk, a bérház kapujához kísérem őt.
- Nagyon elgondolkoztál – mosolyog rám a szép Kassie. – Egész úton csendben voltál, bánt valami?
Megrázom a fejem.
- Nagyon jól éreztem magam, és sajnáltam hogy vége az estének. – Valójában kurva mérges vagyok, mert amíg utaztunk, szembesültem azzal, miről is maradok le ma éjszaka. Plusz úgy tűnik jobban akarom ezt a kis libát, mint gondoltam, mert érzem azt a heves vadászösztönt, az elszántságot, hogy meg akarom őt szerezni magamnak. Ez egyfelől jó, mert végre valami leköti a gondolataimat, másfelől rossz, mert tudom hogy kurva nehéz menet lesz őt beszerválni.
- Igen, én is remekül éreztem magam. Köszönöm a finom vacsorát és ezt a kellemes estét. Jó éjt, Edgar.
- Kassie.
Visszafordul felém.
- Tessék...
- Semmi. Én is köszönöm Kassie. Holnap bent találkozunk. Jó éjt!
Becsukódik mögötte a kapu, úgyhogy a taxihoz sétálok.
***
- Jó reggelt, hölgyeim – dörmögöm álmosan és morcosan, amikor belépek a nővérszobába. Nemsokára kezdődik a reggeli nagyvizit, utána egész délelőtt a műtőben leszek, de még látni akartam őt. És itt is van, hófehér ruhácskájában kuporog egy széken, akár egy gusztusosan tálalt nyalánkság. Haját sajnos megint feltűzte.
Kórusban köszönnek vissza, és ahogy felnéz rám és meglát, elmosolyodik. Nah, ezt nevezem én szép reggelnek!
- Megnézném a betegeimet a nagyvizit előtt – mondom neki.
- Máris jövök, professzor úr. Lázlapokat óhajtja?
Elkomorulok.
- Óhajtom.
Odakint a folyosón, befordulunk a sarkon és megfogom a karját, hogy megállítsam.
- Kassie, nem kell így hívnod, és ne magázódjunk, hiszen megbeszéltük hogy tegeződünk, nem? Vagy talán megbántad a tegnap estét?
Riadtan pislogva néz körül, de nincs senki a folyosón rajtunk kívül. Nem válaszol. Nem hagyom ennyiben, az biztos.
- Kassie. Megbántad?
|
| oosakinana | 2012. 07. 10. 22:00:32 | #22098 |
Karakter: Kassidy Fawn
Megjegyzés: (Doktorbácsimnak ~ Levinek)
Két hónap telik el első munkanapom óta és egyre nehezebbeka napok, de próbálok kitartani a betegekhez kedvesen viszonyulok így ők is sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozotabbak, aminek kifejezetten örülök. Mr. Hollow viszont alig van bent. Általában kutyafuttában kapom meg a feladatotkat, vagy más tájékoztat, de mindig rendesen elvégzem, mert nem szeretek még egy olyan incidenst, ami volt.
Most viszont az egyik betegének nagyon romlik az állapota és az ügyeletes orvos olyan gyógyszert akar beadatni velem, amit nem lenne szabad. Amikor magamra hagy egyből a telefonhoz nyúlok, kikeresem Dr. Hollow számát és fel is hívom.
- Igen? – nem igazán bíztató a hangja, hogy ennyire morog.
- Dr. Hollow? Itt Kassidy Fawn, az egyik ápoló az ön osztályáról a...
- Oké, már tudom ki maga – szól közbe mondandómba. – Miért hívott?
- Az egyik betegéről van szó– szólalok meg idegesen, mert nem akarom, hogy gond legyen és ha beadnám a gyógyszert, akkor igen megint kihúznám a gyufát nála, ezért is hívtam fel.
- Mi történt?
- Mrs. Henrikson, akit négy nappal ezelőtt műtött, egyik karját ütemesen rángatni kezdte. Az önt helyettesítő orvos Haminol* infúziót írt elő neki, de nem merem beadni, mert azt tanultam a nővériskolában, hogy...
- Ne adja be! Diktálom mit tegyen... – hallom, ahogy a taxisnak mondja hova hajson, majd megint velem foglalkozva kezdi el mondani, hogy mit adjak be neki, amit megjegyzek, majd rohanok, hogy be is adjam neki...
Ám ez nagyon nem tetszik Dr. Mason-nak és egyből meg is talál. El kezd velem kiabálni, hogy semmire való haszontalan vagyok, aki ellent mond az utasításnak. Azt is momndja, hogy elfogja intézni, hogy ez legyen az utolsó munkanapom ebben a kórházban. Már zokgok a szidalmaktól, miközben a többiek próbálnak nyugtatni, meg védeni az orvostól amennyire tudnak. Hiába próbálok szólni vagy mondani akár mit, hogy megkérdeztem Dr. Hollow-ot, de nem hagyja, hogy befejezzem a mondataimat.
- Maga egy eszetlen liba. Felfogta maga, hogy akár meg is ölhette volna a beteget? Maga ostoba!
- Ms Fawn! – ismerős hangot hallok meg, amire kicsit megdobban a szívem, de félek is, hogy mi lesz itt. – Bekötötte azt az infúziót amit kértem? Beadta az injekciót?
Most már nem csak én fordulok felé, hanem mindenki és végig nézünk a dokrot úron. Nagyon sármos még ebben az öltözékben is.
- Edgar? – mintha Dr. Mason mérges lenne.
- Majd később, most megvizsgálom a betegemet, utána komoly beszédem van veled. Várj meg az orvosiban. – az orvos egyből kicsörtet a helyiségből, majd tekintetem összetalálkozik Dr. Hollow tekintetével, amibe valami furcsát látok, de még nem tudom opntosan mit.
- Ms Fawn, beszélhetnék önnel? – Beleegyezésem után nem sokkal a folyosón találjuk magunkat, ahol a kesztyűjét veszi le magáról.
- Hogy van a beteg?
- Amikor beadtam neki amiket diktált, azonnal jobban lett. Ne haragudjon rám, amiért felhívtam, egyszerűen nem tudtam mi mást tehettem volna, és...
- Semmi baj. Viktor egy idióta, maga pedig egy jó ápolónő. Valószínűleg a beteg meghalt volna, ha nem hív fel engem. – nem kicsit meglepődök szavain, de egyben nagyon jól esik, hogy nézi valamibe a munkámat. – Mielőtt megvizsgálom a beteget, átöltözöm. Tudom hogy vége a műszakjának, de kérem várjon meg.
- Igen, profeszor úr – Szipogásom ellen egy zsebkendőt nyújt felé, amit elveszek, miközben levszi magáról a szemüveget. Így még nem is láttam, de be kell, hogy valljam így is nagyon sármos.
- Legközelebb ha rajtam kívül bárki más ilyen hangon beszél magával, szétrúgom a seggét – halvány mosoly jelenik meg az arcán, amire mégjobban ledöbbent. – Viszlát később.
Magamra hagy gondolataimmal, miközben csak igyekszek észhez térni. Rá kell, hogy jöjjek, hogy teljesen félre ismertem Mr. Hollow-ot. Nagyon rendes és figyelmes alak... Elmosolyodok, majd végül visszamegyek a nővérpultohz.
A lányok egyből faggatnak, hogy mi volt, de amikor elmesélem nekik nem akarnak hinni nekem és azt mondják biztos csak hazudok, mert ilyen nincs, hogy így viselkedne akár kivel is. Végól rájuk hagyom és a beteghez megyek, akinek meg Dr. Hollow megmentette az életét.
- Hogy van? – lépek be a korterembe, mire mosolyogva néz rám.
- Sokkal jobban. Köszönöm szépen. – néz rám hálásan, de csak finoman megrázom a fejét.
- Nem nekem tartozik köszönettel, hanem Mr. Hollownak, mert ő mondta, hogy mit adjak be önnek. – mondom kedvesen, majd meghallom a hátam mögött az említett hangját.
- Azért Ms. Fawn is sokat tett, mert ő adta be, csak szerénykedik. – lép beljebb. – Jó napod Mrs. Henrikson.
Belép és megvizsgálja a beteget, meg párszót vált vele, mert a betegnek kérdései akadnak, amire viszont csak ő tud válaszolni én nem.
Amint megvagyunk vele kimegyünk a szobából és felém fordul.
- Mondja csak meghívhatnám egy kávéra? – teszi fel a kérdést, amire elmosolyodok.
- Köszönöm szépen, de ilyenkor már nem szoktam kávézni. – már adná is fel a dolgot, amikor hozzá teszem. – De egy üdítőt szívesen meginnék. – nem szeretném magamra haragítani azt az orvost, aki megvédett ma és szerintem nagyon sok szor fog még hasonló helyzetekben.
- Rendben, akkor menjünk le a büfébe.
- Ha nem haragszik előtte átöltöznék. – bólintásával egyezik bele én meg az öltözőbe megyek, ahol átveszem a kis egyszerű ruhámat, amiben reggel jöttem dolgozni, majd a táskámat fogva megyek vissza meghívómhoz.
- Ms. Fawn... – nem hagyom, hogy tovább mondja.
- Kassidy ha kérhetem, vagy Kass. – kérem meg, amire egy paprót bólint, de az a kis mosoly már megint ott van az arcán.
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 07. 12. 09:45:31
|
| Levi-sama | 2012. 07. 06. 14:22:56 | #21992 |
Karakter: Dr. Edgar Hollow
Megjegyzés: (Oosakinanának)
A sok meló mellett el is felejtkezem az új nővérkéről egészen addig a pillanatig, amíg másnap vagy harmadnap – ki tudná számontartani – meg nem látom az osztályon. Épp egy tálcával a kezében rohangál, miközben a két másik ápoló a nővérszobában kávézik. Jó kis munkamegosztás. A hátsó kórtermek gyógyszeres dobozai még az asztalon hevernek, nincs kiosztva.
- Ms. Fawn – kapom el röptében. Azonnal lefagy.
- Igen doktor úr?
- Beadta a kis Minnie-nek a gyógyszert?
- Nem, de…
- Akkor meg még is mire vár tapsra? Megmondtam, hogy ha nem veszi be a gyerek a tablettát, akkor injekcióra visszaváltunk.
- Doktor úr minden tiszteletem az öné, de még is hogy várja el Kassisy-től, hogy egyszerre két dolgot csináljon? – kotnyeleskedik az egyik kolléganője, aki épp üldögél és kurvára semmit sem csinál. Legalább annyi esze lehetne, hogy befogja a száját és nem hívja fel magára a figyelmet.
- Találja fel magát.
- Lányok semmi gond. Elnézést kérek legközelebb ilyen nem fog előfordulni.
Felkapja a másik tálcát is, és elszalad. Amikor eltűnik egy kórteremben, visszafordulok a másik kettő felé.
- Maguk miért meresztik itt a hátsójukat? Menjenek dolgozni! – mordulok rájuk. Besétálok Minnie-hez, a csini nővérkét még ott találom. Átnézem a lázlapot, ahogy elnézem minden rendben van nála.
- Meg kell vizsgálnom a beteget.
- Egy pillanat, csak beveszi a gyógyszerét.
Elbabázik vele. Megható. De nem nekem, engem csak idegesít ez a fajta nyunyózás.
- Parancsoljon doktor úr, itt van a bátor betege.
Megvizsgálom a kicsit, majd magukra hagyom őket.
*
Közel két hónapja dolgozik nálunk Ms. Fawn. Kedves és egyszerű nő, és a betegekhez nagyon ért. Persze ebből a két hónapból alig néhány hetet dolgoztam eddig az kórházunkban, az esetek nagy részében konferenciákra repültem, klinikákon vendégoperáltam, de amikor visszatértem, a betegek amelyekkel ő foglalkozott, mind sokkal mosolygósabbak és ápoltabbak voltak.
Fáradtan, rosszkedvűen szállok le a repülőgépről. Magamhoz veszem a csomagjaimat, és a taxihoz sétálok. Ekkor megcsörren a zsebemben a mobiltelefonom. A telefonszám nincs benne a mobilom névjegyzékében.
- Igen? – morranok bele, amikor beülök a taxiba végre.
- Dr. Hollow? Itt Kassidy Fawn, az egyik ápoló az ön osztályáról a...
- Oké, már tudom ki maga – szakítom félbe a magyarázkodást. – Miért hívott?
- Az egyik betegéről van szó – remeg a hangja a telefonban, tisztán érezhető mennyire ideges. Ezúttal nem a saját kisugárzásomnak tudom be, azonnal kapcsolok.
- Mi történt?
- Mrs. Henrikson, akit négy nappal ezelőtt műtött, egyik karját ütemesen rángatni kezdte. Az önt helyettesítő orvos Haminol* infúziót írt elő neki, de nem merem beadni, mert azt tanultam a nővériskolában, hogy...
- Ne adja be! Diktálom mit tegyen... – A taxisofőrnek odaugatom a kórház címét, majd visszatérek a diktáláshoz.
Egy óra múlva már morcosan dübörögnek lépteim a kórház folyosóján. A nővérszobából egy férfi dühös hangja szűrődik ki, és amikor belépek, a következőt látom: A nővérek körülállják a síró Ms. Fawn-t, vigasztalóan ölelik, miközben a helyettesem, Dr. Viktor Mason professzor vele kiabál.
- ...felfogta maga, hogy akár meg is ölhette volna a beteget? Maga ostoba!
- Ms Fawn! – dörren a hangom. – Bekötötte azt az infúziót amit kértem? Beadta az injekciót?
Minden arc felém fordul. Fekete öltönyben, szőrmegalléros bőrkabátomban meglepő jelenség lehetek. Hirtelen felbukkanásom is hozzátesz a döbbenethez, de nem érdekel.
- I-igen... - válaszol Ő halkan.
- Edgar? – hörren Viktor.
- Majd később, most megvizsgálom a betegemet, utána komoly beszédem van veled. Várj meg az orvosiban.
Viktor szó nélkül elsiet, majd felrobban. Amikor rápillantok a könnyes szemű, de büszkén mosolygó folyton idegesítő de nagyon bájos természetű nővérkére, ezúttal kizárólag hálát érzek.
- Ms Fawn, beszélhetnék önnel?
Bólint, és kikísér a folyosóra. Odakint bőrkesztyűimet lehúzom kezeimről.
- Hogy van a beteg?
- Amikor beadtam neki amiket diktált, azonnal jobban lett. Ne haragudjon rám, amiért felhívtam, egyszerűen nem tudtam mi mást tehettem volna, és...
- Semmi baj. Viktor egy idióta, maga pedig egy jó ápolónő. Valószínűleg a beteg meghalt volna, ha nem hív fel engem. – A magam módján köszönetet nyilvánítottam, úgyhogy részemről ennyi volt. – Mielőtt megvizsgálom a beteget, átöltözöm. Tudom hogy vége a műszakjának, de kérem várjon meg.
- Igen, profeszor úr – szipogja. Valahogy olyan kis elbűvölő most. Mindig olyan erősnek és magabiztosnak akar mutatkozni, de most törékeny és sebezhető. Adok neki egy zsebkendőt, és leveszem a szemüvegem.
- Legközelebb ha rajtam kívül bárki más ilyen hangon beszél magával, annak szétrúgom a seggét – dörmögöm halvány mosollyal. – Viszlát később.
|
| oosakinana | 2012. 06. 09. 18:53:38 | #21436 |
Karakter: Kassidy Fawn
Megjegyzés: (Doktorbácsimnak ~ Levinek)
Ma van az első munkanapom az új kórházban, ahova felvettek. Annyira örülök, de egyben izgatott is vagyok, hogy milyenek lesznek a kollégák, na meg az orvosok is. Annyira várom, hogy a betegekkel foglalkozhassak megint, hiszen ez az életem. Ezért végeztem el a főiskolát. Szeretem az embereket, de a betegek közül a legnagyobb figyelmet a gyerekekre szoktam fektetni, hiszen ők még olyan kis törékenyek és magányosak. Szükségük van a figyelemre.
Ahogy bemegyek, bemutatnak az embereknek, de másra nem is jut idő, mert egyből adják a kezembe a korlapokat, hogy kiket kell ellátnom. Hát igen ilyen egy mozgalmas kórház, de szeretem ezt a nyüzsit.
Végig járom a kórtermeket, és kedvesebbnél kedvesebb emberekkel találkozok… ám az egyik kórterembe egy ilyen figyelemre méltó kislány van. Minnie-nek hívják és, ahogy látom egy elég komoly műtéten esett át. Beszélgetek vele egy keveset, majd megígérem neki, hogy amint végig néztem mindenkit visszajövök hozzá és olvasok neki mesét, amire teljesen belelkesül.
Ígéretemet be is tartva végig nézek ellenőrzök mindenkit és ahol kell ott még gyógyszert is adok, vagy megigazítom az ágyneműt attól függ, kinek mire van szüksége… végül a kislányhoz visszamegyek, majd leülök az ágya mellé és elkezdek egy mesét olvasni neki, amitő örömmel és csillogó szemekkel figyel.
Nagyon belemerülünk a mesébe és már szinte én is a kis Minnie-vel élem át a mesét, de a fantázia világunkból egy torokköszörülés ránt vissza, mire meglátom azt az orvost, akiről annyit beszéltek, hogy vigyázzak vele. Azt is megmondtam, hogy szinte az összes betegéhez én vagyok az ápoló. Kíváncsi vagyok valójában olyan-e, mint amilyennek leírták.
- Szervusz Minnie.
- Szia doktor bácsi! – köszön a kislány én meg csak meglepetten nézek a doktor úr felé. Hihetetlenül jól néz ki. A hosszú haja, ahogy körül öleli az arcát és kiemeli szemét szinte ellenállhatatlan, de nem most van itt az álmodozásnak az ideje.
Biccent felém, amit viszonzok, majd elkezdi a kartonokat nézni.
- Vetkőztesse le őt – nézi meg a névjegykártyámat. – Ms. Fawn. Megvizsgálom.
- Máris. Gyere Minnie, a doktor bácsi megvizsgál téged.
- Nem akarom!
Kezd el kicsit hisztizni, de végül sikerül megnyugtatnom, meg kötök vele egy alkut, hogyha engedi megvizsgáltatni magát, akkor még itt maradok majd egy kicsit és olvasok neki meg játszhatunk is. Nem is tart sokáig a vizsgálat, de még szipog egy kicsit, amire próbálom nyugtatni, meg felhozni a mesét, amit olvastam neki a katicáról meg a méhecskéről, hogyők milyen bátrak voltak és hogy tudom, hogy ő is mennyire bátor és ügy kislány.
Látom, hogy Mr. Hollow ír valamit a kartonba, majd elköszön és távozik.
Felveszem a kartont és megnézem mit írt bele, de egyből meg is akad a szemem egy injekción, amit tudom, hogy a kis betegünk nem szeret, meg fél tőle, hiszen a mostani vizsgálatból is kiderült.
- Jövök mindjárt, csak beszélnem kell a doktor bácsival. – simogatom meg a fejét, miközben az egyik plüss maciját öleli magát és bólogat.
El is indulok utána, de szerencsére a lifteknél utolérem.
- Kérem várjon! Dr. Hollow! – látom, hogy megnyomja a gombot, majd egy teljesen más arckifejezéssel néz rám, mint amit bent mutatott. Ez egy kicsit megrémít, de nem mutatom neki, mert nem ő miatt szaladtam utána, hanem a kicsi miatt.
- Mit akar?
- Elolvastam az új gyógyszeradagolást, amit elrendelt. – mutatok az aktára. – Láttam, hogy felemelte napi háromra a Riozin injekciót. – nem válaszol semmit, csak felhúzza a szemöldökét. Tényleg kicsit félelmetes ez az emberke. - Tudja, Minnie minden injekciónál borzasztóan sír. Nem lehetne esetleg valamilyen szájon át adható készítménnyel helyettesíteni? Kérem...
- Nem. – ahogy ezt kimondja, olyan kegyetlenül hangzik. Kicsit megremegek és elszomorodok teljesek. Pedig ez a gyereknek lenne jobb. Miért nem tudja azt is nézni, hogy mi a jó a pácienseknek ilyenkor?
- Ó értem... Ez esetben bocsásson meg, amiért feltartottam... – még éppen mennék, amikor egy bosszús sóhajt hallok és kirántja a kezemből az aktát. Előveszi a tollát, majd írni kezd valamit.
- Rendben, akkor tabletta formájában kapja, de a maga felelőssége lesz, hogy bevegye az összeset! Ha elutasítja, vagy a vérkép romlani kezd, azonnal visszatérünk az injekciókra, világos? – mondja a szigorú utasítást, aminek nagyon örülök.
Visszadobja az aktát én meg szorosan ölelem magamhoz és a szokásos boldog mosolyom is megjelenik az arcomon, amit felé villantok.
- Nagyon köszönöm, Dr. Hollow! Minnie annyira boldog lesz! Maga nem is olyan... – amikor rájövök mit akartam mondani ijedten harapok az ajkaimba, hogy ne mondjak semmit, ami miatt megváltozna a véleménye. Ám az ő reakciója cseppet sem tetszik… félrehajtja a fejét és egy eléggé félelmetes mosollyal néz rám.
- Milyen nem vagyok? – próbálja kiszedni belőlem, de az órámra nézek.
- Sajnos mennem kell – hazudom neki, csak hogy meneküljek a dolgok elől. – Még egyszer köszönöm a kislány nevében! Viszlát! – köszönök el és már ott sem vagyok, hanem már szaladok is a gyógyszertárba, hogy elkérjem a kicsi Minnie részére a gyógyszert és beadhassam neki az első adagot.
Megkapom a gyógyszert, majd bemegyek a kislányhoz, és amikor megmutatom neki, egyből tiltakozik, hogy nem akarja bevenni:
- Én ezt nem akarom bevenni. – bújik a macija mögé én meg elmosolyodok.
- Minnie be kell venned a gyógyszert. – mondom kedvesen.
- De nem akarom. Nem akarok gyógyszert bevenni. – hisztizik tovább én meg megsimogatom a kis kezét.
- Figyelj ide kicsikém. – leülök az ágy mellé. – Ha nem veszed be ezt a gyógyszert, akkor a doktor bácsit injekciót fog felírni és tudom, hogy nem szereted a tűket. – mondom neki, mire könnyes szemekkel néz rám. – Kérlek, vedd be.
Nem is kell tovább kérnem és már be is veszi a tablettát, majd adok neki rá vizet és lenyeli. Nagyon ügyes kislány. Még egy kicsit bent maradok nála és mesélek neki egyet, majd ahogy végig nézem megint az összes beteget el is megy a munkaidőm.
Leveszem a köpenyt, majd szépen haza megyek, ahol az én édes kis Bolyhocskám vár. Melyssa amikor hazajön, egyből faggatni kezd, hogy meséljek neki milyen, amit örömmel meg is teszek, bár a sebészről nem mesélek, mert még én magam se tudom, miként viszonyuljak hozzá, de majd a holnapi nap folyamán ki fog derülni minden.
~*~
Másnap bemegyek a kórházba és amint belépek pont Mr. Hollow-val találkozok össze.
- Jó reggelt Mr. Hollow. – biccentek neki mosolyogva, de ő csak a tegnapi mogorva képével néz rám.
- ’ reggelt. – tud le ennyivel, de nem kapom fel a vizet, szimplán csak nem tetszik, hogy ennyire nagyra van magával. – Sikerült be adni a tablettát? – kérdezi én meg hirtelen nem tudom mire érti, de végül rá jövök, hogy Minnie-re.
- Igen és most már mindig be fogja venni. Köszönöm, hogy átírta. – nézek rá hálásan, amire mintha csak egy kicsit megmozdulna felfele a szája, de nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam.
Már éppen mondana vagy kérdezne valamit, amikor megrohamozzák.
- Dr. Hollow. – halljuk meg a kórház igazgatójának a hangját. – Csak szeretnék gratulálni a tegnapi műtétjéhez. Igazán zseniálisan oldotta meg a helyzetet. – dicséri, de mintha nem kéne, mert így most teljesen kihúzza magát és felveszi az én tudom, hogy jó vagyok ábrázatát, amit nem szeretek az embereknél.
- Köszönöm igazgató. – mondja fellengzősen. – Most pedig megyek és folytatom a zsenialitásomat. – teszi még hozzá, majd elmegy onnan, mire elkezdem nézni távolodó alakját és elmerengek egy kicsit.
Most teljesen más volt, vagy csak a reggel hozta ki belőle? Nem elmélkedhetek sokáig, mert a betegnek be kell adnia gyógyszert, meg ma a nővérpultnál is kell lennem. Az öltözőbe megyek, ahol felveszem a köpenyem és már megyek is dolgozni. mindenkinek mosolyogva köszönök, majd neki látok a dolgoknak. Sok munkát osztanak rám papír munka, meg majd mennem kell egy másik részlegre is meg nézni a betegeket és gyógyszert adni nekik.
Nagyon nehéz napom van ma, de igyekszem mindent teljesíteni, amit csak tudok. Minden erőmet leszívja, hogy végig járjam a szobámat és még a pultnál is legyek, hogy ha valakinek valamire szüksége van, vagy ha telefonálnak, akkor segítsek.
Pár másodpercre megyek csak be a társalgóba, mert Mary-t keresik és szólnom kell neki, de pont ekkor lép be, de nem olyan bizalomgerjesztő az arckifejezése.
- Ms. Fawn. – ahogy hozzám szól kicsit rosszat sejtek, de ránézek, mire a többiek is hallgatják a dolgokat.
- Igen doktor úr?
- Beadta a kis Minnie-nek a gyógyszert, mert nagy szüksége van rá. – ekkor esik le, hogy a kicsit elfelejtettem, de annyi munka szakadt rám, hogy nem volt időm még arra se, hogy elmenjek wc-re.
- Nem, de… - próbálom meg magyarázni, ám nem nagyon érdekli.
- Akkor meg még is mire vár tapsra? Megmondtam, hogy ha nem veszi be a gyerek a tablettát, akkor injekcióra visszaváltunk.
- Doktor úr minden tiszteletem az öné, de még is hogy várja el Kassisy-től, hogy egyszerre két dolgot csináljon? – szólal meg az egyik nővér.
- Találja fel magát.
- Lányok semmi gond. – mondom nekik, majd az orvosra nézek. – Elnézést kérek legközelebb ilyen nem fog előfordulni. – válaszolom kedvesen, és szinte szaladok, hogy beadjam a betegeknek a gyógyszert.
Nem akarok senkinek se csalódást okozni és pláne nem akarok egy betegnek se rosszat. Az első utam egyből a kis Minnie-hez vezet.
- Szia. – köszönök mosolyogva, ahogy belépek. – Jöttem, hogy bevedd a gyógyszered. – lépek mellé, majd hallom, hogy nyílik az ajtó. Odanézek, és akkor látom, hogy Dr. Hollow jött be.
- Meg kell vizsgálnom a beteget. – mondja egyből.
- Egy pillanat, csak beveszi a gyógyszerét. – mondom és látom, hogy a kicsi már tiltakozna, amit inkább megelőzök. – Emlékszel mit beszéltünk tegnap?
- Igen. – bólogat és nem is kell többet mondanom, csak fogja a gyógyszert és a vizet, majd szépen le is nyeli és elkezdem levetkőztetni, hogy megtudja vizsgálni. – Parancsoljon doktor úr, itt van a bátor betege. – mondom mosolyogva és az orvosra is nézek, meg a kicsi Minnie-re is. Most már csak reménykedni tudok, hogy nem lesz rosszabb az állapota, mert később tudtam beadni neki a gyógyszert és nem kell visszaállni az injekcióra… nagyon reménykedek…
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 06. 09. 22:53:35
|
| Levi-sama | 2012. 06. 09. 10:38:28 | #21426 |
Karakter: Dr. Edgar Hollow
Megjegyzés: ~Oosakinanának
Komoran nézek az előttem fekvő testre. A lélegeztető készülék halk surrogása, és az EKG monitor pittyegése betölti a műtőszoba végtelennek érzett terét. Szemüvegemen megcsillan a műtőlámpa éles fénye. Szikém tévedhetetlen pontossággal hasítja a puha húst, a műtősnő kérés nélkül, már hatalmas rutinnal teszi kinyújtott kezembe az épp szükséges eszközöket. Minden zöld körülöttem, kivéve a barnás fertőtlenítővel lekent emberi bőrt, és a felnyílt sebből, majd a megfúrt és feltárt koponyából kicsorduló vért. A műtőasztal túloldalán álló sebész, Dr. Shnock rezzenéstelenül tartja a kampókat, amíg én kipreparálom a daganatot.
- Homloktörlést kérek – dörmögöm mély hangomon, és azonnal egy steril gézlapot húz végig a homlokomon a műtősnő, mielőtt az izzadtság a szemembe folyna.
Öt órával később, fáradtan hagyom el a műtőt. A becsukódó ajtó mögül is kiszűrődik a tapsvihar, amellyel a kollégák méltányolják a zseniális módszert és a sikeres műtétet. Megoperáltam. A többi nem rajtam múlik, mostantól a beteg dolga hogy felépüljön, én minden segítséget megadtam hozzá.
A karórámra pillantok, az arany mutatók szerint késő délután van. Ma este egy elegáns fogadásra vagyok hivatalos a polgármester házába, és ha nem akarok elkésni, egy óra alatt végeznem kell a kórházi teendőimmel és elindulnom.
Gumiklumpám hangosan koppan a kihalt kórházi folyosón, zöld műtősruhámra hanyagul felkapott fehér köpenyem lebeg körülöttem, mert begombolni már nem volt kedvem. Hajam az arcomba hullik, egy türelmetlen fejmozdulattal félrerázom, és rátenyerelek a liftgombra. Halk szisszenéssel tárulnak fel a fémajtók, odabent az üres tér fogad, és az őrjítő zene. Elvileg a betegek zaklatott idegeinek megnyugtatására találták ki, de engem képes az őrületbe kergetni.
Végre felérek a negyedikre, és kiszállhatok. A folyosó továbbra is kihalt, a kórtermek nyitott és csukott ajtóin kiszűrődnek a beszélgetések és a halkan működő tévék neszei. A nővérszoba üres. Sebaj. A folyosó végén lévő két egyágyas kórteremben fekszik a két beteg, akiket egy héttel ezelőtt műtöttem, ideje ellenőrizni az állapotukat. Az ajtóra csavarozott ezüstszürke rekeszből kiveszem az első beteg kartonját, majd besétálok. Odabent a beteg csendesen fekszik az ágyon, amikor meghallja az ajtó nyílását felnéz és elmosolyodik.
A következő kórterem ajtaja előtt megtorpanok egy pillanatra. Nem szeretek ide bejönni, de muszáj megvizsgálnom, és átnéznem a leleteit. Egy 6 éves kislány. Ritkán műtök gyermekeket, de ez az új eljárás amelynek segítségével az agykamrák térmegtartását elérhetjük, nagyon szükséges volt. Nem mondhattam nemet a felkérésre, egyszerűen nem ítélhettem halálra egy gyermeket. Elvállaltam annak ellenére, hogy gyermeket még nem operáltam. Él és jól van, és hiába kedves és aranyos kislány, ettől még nem kedveltem megy a gyerekeket.
Benyitok, és a következő látvány fogad. Ő a nagy ágy közepén ül, fején fehér kötés, körülötte csillió színes plüss-borzalom, és egy széken mellette ül egy ápolónő, kezében egy mesekönyvvel és éppen felolvas neki. Nem vesznek észre, én pedig döbbenten eresztek gyökeret a küszöbön.
Egy hihetetlenül szép nőt látok. Selymesen fénylő barna haja egy egyszerű fonatban, sápadt vajszínű bőr, finom arcvonások, puha ajkak. Kedves lágy hangon beszél a nagyon beteg kislányhoz, és a mosolya varázslatos. A kislány tátott szájjal hallgatja, hogyan menti meg a katica a méhecskét a gonosz hangyaseregtől. Magamhoz térek a kezdeti sokktól, és torkomat megköszörülve beljebb lépek.
- Szervusz Minnie.
- Szia doktor bácsi! – rikkantja lelkesen, az ápolónő pedig meglepetten pillant felém. Már láthatom a szemeit, amelyek sötétbarnák és nagyok, hosszú szempillák keretezik kifejezően. Fúh az anyja... Biccentek neki, és átlapozom a kartont. A leletek rendben vannak.
- Vetkőztesse le őt – elolvasom a nővérke névtábláját – Ms. Fawn. Megvizsgálom.
- Máris. Gyere Minnie, a doktor bácsi megvizsgál téged.
- Nem akarom!
Kezdődik. Unottan erőltetek az arcomra kifejezéstelen maszkot, és végignézem ahogy a nyafogó hisztis kislányt megszelídíti és vizsgálható állapotba hozza. Amikor végzek, kezet mosok a kórteremben lévő csapnál, és a mosdó feletti tükörből figyelem ahogy gyengéden sustorogva és cirógatva csillapítja a szipogást, és felöltözteti a kis ördögfiókát.
Befejezésül beírom a szakvéleményem a kartonba, átírom a gyógyszerek dózisát, elköszönök és távozom.
A folyosó végén ér utol az utánam futó ápolónő.
- Kérem várjon! Dr. Hollow!
A liftgombot megnyomom, és cseppet sem kedvesen nézek le az alig a vállamig érő apró nőre.
- Mit akar?
- Elolvastam az új gyógyszeradagolást, amit elrendelt. – Kezében lévő aktára mutat. – Láttam, hogy felemelte napi háromra a Riozin* injekciót.
Bele akar szólni a betegem gyógyszerelésébe egy mezei ápolónő? Ez érdekesen hangzik. Felvonom egyik szemöldököm, de nem válaszolok. A lift még nem ért fel.
- Tudja, Minnie minden injekciónál borzasztóan sír. Nem lehetne esetleg valamilyen szájon át adható készítménnyel helyettesíteni? Kérem...
- Nem.
Megremegnek az ajkai, és tekintete fátyolossá válik. Szomorúan néz rám, olyan szép bocika szemekkel, amelyek még rám sem hatástalanok.
- Ó értem... Ez esetben bocsásson meg, amiért feltartottam...
Bosszús sóhajjal kirántom a kezéből az aktát, előveszem a tollam és írni kezdek bele, közben morgok.
- Rendben, akkor tabletta formájában kapja, de a maga felelőssége lesz, hogy bevegye az összeset! Ha elutasítja, vagy a vérkép romlani kezd, azonnal visszatérünk az injekciókra, világos?
Visszahajítom neki az aktát, ő pedig magához öleli, mintha valami különleges és drága ajándékot kapott volna tőlem. Szemei ragyognak, arcán édes mosoly terül szét.
- Nagyon köszönöm, Dr. Hollow! Minnie annyira boldog lesz! Maga nem is olyan... – rémülten harap az ajkába, mielőtt kicsusszanna szájából egy sértés, de már késő. Félrehajtom a fejem, fenyegető mosollyal nézek le rá.
- Milyen nem vagyok? – firtatom halkan. Hirtelen az órájára pillant.
- Sajnos mennem kell – hazudja szemlesütve. – Még egyszer köszönöm a kislány nevében! Viszlát!
Huss. Csak a formás hátsóját csodálhatom, amíg el nem tűnik egy ajtóban. Csing. Megjött a lift.
----
*Riozin (kitalált gyógyszernév, nem létezik)
|
| Kita | 2012. 02. 18. 00:09:13 | #19284 |
Karakter: Emily Tamer
Megjegyzés: Sammael őrült dokijának
-
Megfogja a kezem, finoman megrázza… érdekesen puha a keze. Érezni belőle azt az érdekes kórházszagot. Kicsit kiráz a hideg… valamiért… rossz és kellemetlen érzésem van. Scott Sawyer… felmosolygok rá.
- Merrefelé viszi az útja a kisasszonyt, ha szabad megkérdeznem? – hallom a hangját. Hátratűröm a hajam.
- Haza… épp bevásárlásból jövök - mosolygok nyugodtan.
- Had segítsek! – ajánlja. Felvonom a szemöldököm, Morgan a farkát csóválja, érzem, ahogy a nadrágom szárát ütögeti.
- Á, igazán nem szükséges – mondom felnyalábolva a táskám, a vállamra húzom. Már igazán haza kellene mennem. De nem enged sőt… ragaszkodik hozzá. Mintha nem is lenne választási lehetőségem, elindulunk lassan, egy irányba.
- Na és tulajdonképp merre is van az a haza?
Megmondom a címet, a botommal lassan kopogtatom az aszfaltot, már megszokásból; hiába van mellettem Morgan, sose hagyom otthon.
- Micsoda véletlen, magam is odatartok! – hallom a kellemesen meglepett hangját. Felkuncogok.
- Sejtem… - mosolyogva csóválom a fejem. Olyan klisének tűnik és mégis… bár kissé nyugtalan vagyok. Nem szívlelem az idegeneket.
- Nem… komolyan! Ott lakom – magyarázza… csendesen beszélgetünk csupán pár szót, ahogy lassan sétálunk, már érezni az otthoni illatokat, az orgonabokor és Mrs Emmet rózsabokrainak nehéz, de édes illata. Még két ház és otthon vagyok.
- Arról biztos tudnék - hitetlenkedek.
- Én is azt hittem, mindenről tudok, nem is sejtettem, hogy ön az az Emily, akit folyton csak emlegetnek.
- Miért… maga kicsoda? – mosolygok rá, finoman felé fordítva a fejem. Nem nagyon, mert elszédülök és elesek.
- Hát az egyedülálló sebész – kacag fel.
Volt ebben a nevetésben valami. Valami, amitől felvillant egy-két kép, pár fényvillanás… ráncolva a homlokom hátradobom a hajam.
- Óóó… - biccentek. Szóval Ő, hallottam ezt-azt.
Rózsa. Ez az én lakásom, akkor befordulni, és huszonöt lépés. Lépcső egy-kettő-három, kinyújtva a kezem érintem meg az ajtót, kitapintva a számot.
Akkor kulcs. Nyugodtan nyúlok a táskám megfelelő rekeszébe, óvatosan kitapogatva, merre lehet. Hallom, hogy Mr Sawyer még mögöttem mocorog.
- Nem tudom Ön hogy van vele, kedves Emily, de én ma estére hivatalos vagyok arra a bizonyos estre, amit Hoolbrookék szerveznek. Ha gondolja… mehetnénk együtt. Nem hiszem, hogy magán kívül jobb társaságom is akadhatna…
Megdermedek, a kulcscsörgés is abbamarad az ujjaim között.
Estélyre? Én?
Bizonyosan csak viccel.
- Hát én… nem is tudom – suttogom halkan, óvatosan a férfi hangja felé fordulva. Lassan dagadt egy gombóc a torkomban.
- Kérem… tiszteljen meg a jelenlétével? Kérem!
Furcsa volt a hangja… őszintének tűnt, hogy kért, megremegett a szám. Zavartan érintettem meg a napszemüveg keretét. Mit kezdenék én ott? Nem… nem szeretnék menni.
Megfordítom a kulcsot a zárban, lassan kinyitom az ajtót.
- Én… nagyon sajnálom – mondom csendesen finoman a hangja felé mosolyogva, megremegő szájszéllel. – De én nem igazán… járok ilyen helyekre. Remélem… megérti – mondom csendesen. Nem érzem magam biztonságban idegen helyeken, a saját házam ismerem, de… tapogatni… nem, azt nem szeretem.
- De bármikor szívesen látom egy teára, ha van ideje – veszek fel egy barátságos mosolyt. – Sajnálom. Köszönöm a segítséget – lépek be a házba, Morgan azonnal farok csóválva besunnyogott.
- Igen… - mondja de becsukom az ajtót. Reflexből teszem a kisasztalra a kulcsot, a kabátot felakasztom. Mégis, ahogy járkálok, immár bot nélkül, mintha látnék: Tudom hogy mi hol van, precízen és pontosan. Morgan a helyére megy, ugatva a kezembe nyomkodja a játékát. Eldobom neki a labdát, hallom ahogy a csempén csattognak neki a körmei, ahogy utána fut. Mosolyogva vetkőzök át itthoni ruhába, nekilátok főzni valamit.
***
Másnap olyan hat óra lehet, kitapogattam a nagy óra mutatóit, nyugodtan fogtam egy könyvet, egy csésze teát és felhúzott lábakkal kezdtem olvasni. Lassan húzom végig az ujjbegyeim a pontozott sorokon, figyelve. Nem olyan egyszerű, mint betűket olvasni, sokkal jobban kell figyelni.
Két-három lap után hallom, hogy csöngetnek. Ki lehet az ilyenkor? Felállok, az asztalra téve a könyvet, nyugodtan megyek a kaputelefonhoz.
- Ki az? – kérdezem megnyomva a gombot.
- Scott. Scott Sawyer – szól bele. Ó igen, a sebész-doktor úr.
Kinyitom az ajtót, de mg a biztonsági lánc még benne van.
- Jó napot – mosolygok ki, fogva az ajtógombot. – Miben segíthetek, Mr Sawyer?
- Gondoltam, ha már tegnap visszautasított, kihasználom a meghívását. Tudja…
- Igen, igen – biccentek. A teameghívás… Még jó hogy rend van… csak az a pokróc volt gyűrötten a hintaszékben, ahol épp ültem. – Egy pillanat.
Becsukom az ajtót, kiakasztom a biztonsági láncot és oldalra lépek – Parancsoljon, Mr Sawyer…
Becsukom utána az ajtót, megigazítom a szememen levő fehér selyemkötést, nyugodtan megyek utána – Foglaljon helyet, addig teszek fel vizet a teának – mosolygok rá kedvesen, kisétálok a konyhába. Rutinosan találom meg, hol vannak a csészék, nyugodtan tudok lépkedni segítség nélkül is. Felteszem a vizet forrni.
Épp fordulnék meg a teafűért, amikor nekicsapódok valaminek, aminek nem itt lenne a helye, mert tudom, hogy itt nincs semmi!
- Elnézést – mormolja, a hang felé fordítom a fejem, kicsit eltávolodott ajkakkal, levegőért kapva.
- Semmi… semmi baj csak kérem… legközelebb… ne – mosolygok rá és a karját megérintve kerülök ki – Milyen teát kér?
|
| Kita | 2011. 11. 06. 20:12:28 | #17636 |
Karakter: Emily Tamer
Megjegyzés: Sammynak~
Könnyedén fogom egyik kezemben a botom, a másik kezemmel Morgan pórázát fogom és kényelmes tempóban sétálunk a bolt felé. Engedelmesen sétál pont a térdemnél, szememen a foncsoroott keretes pilótaszemüveg, állításuk szerint tükrös üveggel, hogy ne lássák a szemeim és a sebeim. Ez olyan… sablonos tolerancia.
Farmernadrág, halványbarna bőrkabát, fehér blúz; nemrég vettem őket a fizetésemből, egy barátnőm segít mindig, az üzletekben nem bízok, ki tudja, mit sóznak rá az emberre, bár ez egy kedves kis város.
- Gyere, az üzletbe megyünk – mondom neki mosolyogva, hátrasimítom a hajam. Ki van engedve és egyenes, nem változtattam a vágásán, kit érdekel… ki látja…
Ja. Mindenki.
Csináltam egy bevásárlólistát Braille-írással, megüt a kellemes légkondi-hűvös, rám köszönnek, felmosolygok.
- Jó napot – köszönök és oldalra nyújtom a kezem; erre vannak a kosarak, óvatosan kiveszek egyet.
Első sor, második… itt vannak a pipereholmik, kell egy sampon. Felpattintom a tetejét; a formája a kedvenc márkám, de az illata… beleszippantok és visszateszem, addig kutatok, amíg meg nem találom a maracuyásat.
Morgan ül a lábam mellett, ciccenek neki és megyünk tovább. Konzervek, a magam részeknél segítenek nekünk, hálás vagyok mert kedvesek az emberek. Bár tudom hogy szánnak, de a pszichiáter is megmondta, hogy ez így lesz, ez ellen nem tudok mit csinálni és ők sem, nem szabad hát hogy keserű legyen emiatt.
A kasszához megyünk.
- Szia Emily – hallom hogy mosolyog a néni, nagyon kedves, mindig mosolyog. Érzem a hangján.
- Csókolom – mosolygok vissza, kitapintom a pénzt, minek a sarkába apró tűhegynyi pontokat szúrtam, hogy tudjam, hogy ez tízes, az meg ötös… fizetek és elteszem a visszajárót. Kint ki is nyitottam egy kutyanasis táskácskát és Morgannak adtam, oldalt leülve a biciklitartókra, hogy jutalomképp elrágcsálhassa.
Csak kinyújtom a kezem, ő elveszi és ahogy rágcsál, megsimogatom a puha fejecskéjét. Az ilyen pillanatokban úgy elkap a depresszió…
***
Kimentünk a parkba, aztán hazafelé sétálunk, szorosan mellettem jön, kezem a merev pórázon.
Járdaszegély, megállunk, megtorpanunk.
- Mi a baj? – kérdezem lenézve ahogy izgatottan ugrál, majd elindul. Megbolondult a drágaság?
- Hé! – kapja el valaki a karom és visszaránt, szinte fájdalmasan nekicsapódok valaminek. – Elment az eszed? Majdnem elütöttek, vak vagy? – szól rám erélyesen, hidegen, ijedten kapkodom a fejem. Fáj ahogy szorít…
- É-én… - dadogom – Sajnálom…
Morgan morogni kezd, kétségbeesetten forgok.
- Ké-kérem… engedjen el, ez fáj… - jajdulok fel. Lassan enyhül a szorítás, megszédültem nyújtom ki a kezem hogy megtámaszkodjak valamiben, Morgan pántja simul a tenyerem alá. – Sajnálom… - motyogom, hátrasimítva a hajam. – Köszönöm. Kérem… működik a lámpa? - kérdezem csendesen. Furcsa légmozgás az arcomnál, keserűen mosolyodok el. Valószínűleg elhúzta a kezét az arcom előtt…
- Nem… nem működik – mondja csendesen.
- Ó, hát így érthető – mondom csevegős, de remegő hangon. – Morgan… - szólítom, hogy a rúd a kezem alá simuljon. – Köszönöm a segítségét… viszlát…
Biztos most lát először talán vakot, hogy a hangja ennyire elhalkult. Éreztem, hogyha nem is megdöbbent, de furcsán zöngés lett a hangja… halkan kopogtatom a botommal az utat, figyelve a hangokra, az emberek és turisták moraját, a tenger illatát. Mindenki így reagál, ha először meglát, ez olyan megalázó… de nem tudsz ellene mit tenni, Emily, gondolj bele! Ezen már nem tudsz segíteni.
- Kisasszony – lép utánam a kellemes zöngés hang tulajdonosa, megállok, de nem fordulok meg, csak a fülem fordítom finoman arra, amerről a hangja jön.
- Igen? – kérdezem finom mosollyal, pálcás kezemmel hátratűröm a hajam.
Rendes volt, ami megdöbbentett bemutatkozott, én is, furcsa volt kinyújtani a kezem, hogy nem tudom, hova nyújtom.
De… rámosolyogtam. Azt hiszem.
|
|
