- Persze, rendben. – Ha ezt szeretné, akkor természetesen tiszteletben tartom a kívánságát. – De azért bemegyünk fagyizni? – kérdezem mosolyogva.

Sóhajtva indul meg az említett épület felé. – Igen, bemegyünk, de ne vidd túlzásba a kéregetést. Ma én diktálok! – morogja, de olyan boldoggá tett a fagyi említése, hogy fel sem veszem a stílusát. Én csokisat és cseresznyéset kérek, míg õ valami kesernyésebbet, citromot és még valamit. – De most ne nyomd belém a fagyidat – vigyorog rám gonoszan, miközben helyet foglalunk az egyik asztalnál.

Elengedem a fülem mellett a kis gúnyolódását, inkább kérdezgetni kezdem mindenfélérõl. Hol válaszol, hol nem, olyan, mintha lélekben máshol járna, ezért nem is zaklatom annyira.

- Befejezted? Már biztosan várnak, hisz annyiszor hívtak – szakítom félbe elmélkedését mosolyogva. Felállunk az asztaltól, és együtt indulunk el Ingui családjához.

Jó ideig sétálunk, tudom, melyik környékre megyünk. Sejthettem volna, hogy a gazdagok negyedében lakik. Amikor a szomszédok ránk köszönnek, Ingui egyre jobban megszaporázza a lépteit. Ennyire nem akarja, hogy együtt lássanak minket? Akkor meg minek hívott meg magukhoz?

Amikor belépünk a kapun, még a szám is tátva marad. Gyönyörû! Hûha, nem semmi lehet egy ilyen helyen lakni. Egy hófehér Husky jön oda üdvözölni minket, látszik, hogy szereti Inguit, miután vele végzett, engem is elkezd szagolgatni, de jelenleg jobban leköt a kert és az épület.

- Nem kell félni, csak ritkán harap, de akkor nagyon – szólal meg becsukva maga mögött az ajtót, de nem igazán figyelek rá. Azon a kutyán látszott, hogy senkit sem lenne képes bántani.

Beérve a házba még jobban elkezdenek csillogni a szemeim. Hihetetlen… Ingui leültet a nappaliban lévõ kanapéra, de a szülei rögtön körberajonganak minket, és átvezetnek a konyhába.

- Jaj, annyira örülünk, hogy végre bemutat nekünk valakit a lányunk – szólal meg az édesanyja, amikor Ingui magunkra hagy minket, gondolom, hogy átöltözzön.

Idegesen nevetek egyet, most arra gondol, amire hiszem, hogy gondol?

- Öhm, mi nem is… - tiltakoznék, de a szavamba vágnak.

- Ó hát persze, persze – mosolyognak sejtelmesen. Elpirulva nézek hol a férfira, hol a nõre, sokkal fiatalabbnak néznek ki a koruknál. – És mondd csak, kedvesem, tanulsz még? Vagy már dolgozol? – kérdezõsködnek, amitõl szélesen elmosolyodom. Sokkal hidegebb viselkedésre számítottam tõlük, kellemesen csalódtam.

- Szeptembertõl a helyi egyetemre fogok járni, jelenleg egy kávéházban dolgozom, és ezt tervezem az iskola mellett is folytatni.

- Az derék – szólal meg az apja. – Nem lesz könnyû mindkettõvel egyszerre foglalkozni.

- Tudom – mosolygok rájuk. – De meg fogok birkózni vele.

- És milyen szakra fogsz járni? – kérdezõsködnek tovább.

- Sportorvosira szeretnék menni, sérült sportolóknak szeretnék segíteni, hogy visszanyerjék az erejüket, olyan gyógymasszõrféleség és terapeuta egyszerre.

- Ez egy nagyon szép szakma – bólogat helyeslõen az apa.

- Alina – szólal meg komoly hangon Ingui édesanyja, ezért kíváncsian várom, hogy mit szeretne. – Tudjuk – pillant a férjére –, hogy a lányunk sokszor hidegen viselkedik az emberekkel, de adj egy esélyt, hogy rendesen megismerhesd. Valójában õ egy nagyon kedves személyiség, még ha nem is mutatja ezt az oldalát – kérlel, amin meglepõdöm. Ám reagálni már nem tudok, mert Ingui nevetve lép be az öccsével a szobába.

Amikor tudatosul benne, hogy én is itt vagyok, elvörösödve ül le mellém. Elgondolkodva méregetem egy ideig, majd a kisfiúra pillantok. Igazán hasonlítanak egymásra.

- Míg felmentél, mi már megismerkedtünk a barátnõddel, Ingui. Nagyon vidám természet – mosolyog rám az édesanyja, amitõl én is elpirulok egy kicsit.

Hosszas beszélgetésbe kezdünk mindenfélérõl, a kisöcsi sem marad ki semmibõl, de a szõkeség csak csendben figyel minket. Nem zavartatom magam, imádok beszélni, így szívesen teszem ezt Ingui helyett is. Amikor felszolgálnak egy hagyományos ázsiai ételt, kissé bizonytalanul méregetem azt, de végre a jéghercegnõ is megszólal.

- Finom, kóstold meg. Ha nem ízlik, az se baj, majd elviszlek egy étterembe ebédelni miután itt végeztünk – teszi hozzá halkan felém fordulva. Ez kedves tõle, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá, és amúgy sem fogadnék el egy ilyen ajánlatot.

Erõt veszek magamon, majd bekapok egy falatot az elõttem lévõ ételbõl, de alig bírom visszatartani magam attól, hogy kiköpjem a számba került szörnyûséget.

- Ez nagyon csíp! – mondom fintorogva, mire Ingui jobban szemügyre veszi a tányérjainkat.

- Tessék? – kérdezi értetlenkedve, majd pár pillanattal késõbb kicseréli az enyémet az övére. – Összekeverték a tányérjainkat. Ne haragudj, még új a bejárónõ – mosolyog rám elpirulva, amitõl egy ütemet a szívem is kihagy, de ezt gyorsan lerombolja azzal, amikor közel hajol hozzám. – Csak a családom miatt mosolygok rád, ne bízd el magad – suttogja a fülembe, de a jókedvemet ez sem töri le. Szeretném azt hinni, hogy ezt valójában csak azért mondta, mert zavarba jött attól, hogy megmutatta egy olyan oldalát, amelyet nem szokása.

- Társaságba nem illik sugdolózni! – szól ránk gúnyosan az öcsi, amin magamban jót mosolygok..

- Ez fontos volt, Inseung – válaszolja megpöccintve a testvére homlokát. Mosolyogva figyelem a kettõsüket, látszik, hogy milyen jó kapcsolat van köztük. Ebbõl egyértelmûen, hogy Ingui tényleg nem olyan rideg, mint amilyennek mutatja magát.

Nem tudom, miért, de egész ebéd alatt nem tudom levenni Inguirõl a szememet. Most már valóban mindennél jobban meg szeretném ismerni õt. Hümm, rendben, eldöntöttem, nem fogom hagyni, hogy ellökjön magától. Áttöröm a maga köré épített falat akkor is, ha beleszakadok.

Miután végeztünk, épp elköszönni készülök, ám ekkor Ingui édesanyja szólal meg.

- Kincsem, miért nem mutatod meg Alinának a kertet? Biztosan tetszene neki – mondja mosolyogva hol egyikünkre, hol a másikunkra pillantva.

- Anya, nem hiszem, hogy szeretné… – kezdene tiltakozni, de a szavába vágok.

- Igen, nagyon örülnék neki – válaszolok széles mosollyal az ajkaimon, mire a jéghercegnõ csak lemondóan sóhajt, majd elindul az egyik irányba.

Kíváncsian követem õt, és amikor kiérünk a hátsó kertbe, lelkesen kezdek rohangálni. Minden virágot megcsodálok, vidáman haladok a kikövezett kis ösvényen. Nyár lévén minden virágba van borulva, imádom, egész nap ellennék itt.

Ingui csendesen követ, közben áthatóan bámulva, de úgy teszek, mintha nem venném észre.

- Hé, hé, hé! Arra mi van? – ragadom meg a karját, miközben az egyik földút irányába mutatok, ami láthatóan valamerre lefelé vezet. Kirántja a kezét a karjaim közül, mielõtt válaszolna.

- Egy kis patakhoz vezet, ami elválasztja a kertünket a közeli erdõtõl – mondja kiolvashatatlan tekintettel, de nekem rögtön csillogni kezdenek a szemeim.

- Megnézzük? Légysziii – nézek rá kiskutya szemekkel. Megrázza a fejét, de végül egy szó nélkül indul el az általam kívánt irányba. – Köszönöm szépen – mosolygok rá szelíden. Rám pillant, majd elfordítja a fejét, de az arcán lévõ halvány pírt ez sem rejti el.

Ahogy leérünk a patakhoz, csillogó szemekkel megyek közelebb a vízhez. – Gyönyörû… – szólalok meg áhítattal a hangomban, ám ekkor elnézek jobbra, és elkezdek vigyorogni. – Próbáltál már átugrálni azokon a köveken a túloldalra? – kérdezem érdeklõdve Inguit, aki a köveket megpillantva csak nemlegesen rázni kezdi a fejét.

- Eszedbe ne jusson! – mondja, mintha már tudná is, mire gondoltam. Hát, igaza volt, imádom a kalandokat.

- Naaa, ne félj, ha nem tudsz úszni, és beleesel, majd kimentelek – kacsintok rá vigyorogva.

- Tudok úszni – morogja, de egy tapodtat sem mozdul.

Megragadom a karját, és lágyan húzni kezdem. – Gyere, jó móka lesz – mosolygok rá. – Majd én megyek elõre.

Nevetve ugrom rá az elsõ kõre, lenézek a patakra, és látom, hogy olyan sekély, hogy akár át is sétálhatnánk rajta, de az akkor elrontaná a szórakozásunkat. Átugrom a második, majd a harmadik kõdarabra is, ekkor végre kelletlenül ugyan, de Ingui is követni kezd.

Viszont amikor a negyedikre ugranék, akkor megcsúszik a lábam, és belecsobbanok a vízbe. Nevetve ülök a hûs vízben, és a jéghercegnõt figyelem, aki csak mindentudóan néz rám. Néhány ugrással beér engem, de õ is megcsúszik, és egyenesen rajtam landol a vízben. Hanyatt vágódom, érzem, hogy Ingui vizes teste hozzám nyomódik, amitõl rögtön elakad a lélegzetem.

Lágy mosollyal az ajkaimon fogok rá a csípõjére, és mindkettõnket felhúzom, így Ingui konkrétan az ölemben ül. Vörösen húzódik el tõlem, és a kõhöz támaszkodva feláll, de ekkor halkan felszisszen. Komolyabban szemügyre veszem az alakját, talán megsérült az eséskor?

- Jól vagy? – kérdezem aggódva.

- Tökéletesen – sziszegi, miközben botorkálva elindul vissza a partra. Ahogy kiér, idegesen ül le a földre, és a bokáját kezdi vizslatni. Gyorsan kimegyek utána, majd leguggolok mellé.

- Mutasd – mondom komoran, de ellöki a kezemet.

- Ne érj hozzám – sziszegi dühösen. – Nézd meg, mit csináltál! – kiabálja idegesen. – Mi lesz így az edzésekkel, a versenyekkel? – lesz egyre kétségbeesettebb a hangja, mire lágyan végigsimítok az arcán. Döbbenten kapja rám a tekintetét.

- Nyugodj meg, kérlek, engedd, hogy megnézzem a lábadat – kérem ellenkezést nem tûrõen. Ilyennek sem láthatott még, az biztos, mert csak bólintani képes.

Óvatosan kicsatolom a szandált a lábán, és ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat, lehúzom a lábfejérõl. Szakszerûen nyomkodni kezdem, mire felszisszen, de egy szót sem szól. Miután végigtapogattam minden izmot és inat, megnyugodok, mert legalább szakadást nem érzékelek.

- Azt hiszem, csak megzúzódott egy kicsit, de a legjobb az lesz, ha nem állsz rá egy ideig – mondom komolyan, majd szó nélkül megfogom a levett szandált, egyik kezemmel Ingui combjai alá nyúlok, a másikkal pedig a hátát támasztom meg, és óvatosan a karjaimba emelem, mint egy menyasszonyt.

Azt hiszem, meglephettem, mert egy ijedt sikkantással karol a vállamba. – T-Te meg mi a fenét csinálsz? – kiabálja, de a dühtõl és zavartól kipirult arcától vigyorognom kell.

- Hazaviszlek, mi mást? – mosolygok rá, majd elindulok vele visszafelé az úton.

- Köszönöm – mosolyog rám ami persze viszonzatlanul marad. – Annak nagyon örülnék, még csak néhány helyen jártam, és te biztosan sok érdekességet tudsz mutatni.

Egy bólintással válaszolok majd ismét elindulok az utcán. Még a kávézóban végigmértem a lányt és feltûnt, hogy teljesen más izléssel vagyunk megáldva. Kíváncsi vagyok, hogy az övé pontosan milyen is ezért egy újabb üzlet felé tartok. Út közben Alina ide-oda forgolódva nézelõdik, nem tudom, hogy mit csodálhat ennyire a városnak ezen részében..Teljesen átlagos, de talán egyszer megmutatom neki azokat a részeket ahova elõszeretettel járok.

Beérve az üzletbe el is kezdem nézegetni a ruhákat. Azokat a darabokat amelyeket fel szeretnék próbálni Alina kezébe nyomom, hogy cipelje. Az igazat megvallva nem szoktam senkit se csicskáztatni, de most élvezem a helyzetet fõleg, hogy még az egész országban újnak tûnik a lány. Válogatás közben meglátok egy nem az én korosztályomnak készített, de gyönyörû darabot. Ezt is Alina kezébe adom átha jól állna nekem is. Egy ideig még nézelõdök majd az utolsó kiválasztott darabot a lány fejére dobom pont a puff elõtt. Elmosolyodva nézem a szenvedését a kardigánnal, le merném fogadni, hogy a ruhadarab könnyûszerrel gyõzhetne, ha lenne benne élet. Mire leszedi magáról ismét hûvös tekintettel vizslatom.

- Felpróbálod most már a cuccokat? Nem hiszem, hogy elbírnék többet. – mosolyog. Hihetetlen ez a lány.. Egy árva mosolyt se hagytam felé, õ mégis egyfolytában vidám.

Egy próbafülkéhez lépek és elhúzom a függönyt. - Tegyél be ide mindent. – Ahogy leteszi vissza húzom és elkezdem felpróbálni az összes ruhát. Mindegyik darabnál kihúzom a függönyt és hátrébb lépek. A tükörbõl tisztán látom a reakcióit, néhány darabnál a száját húzza. Talán nem tetszik neki a dekoltázsom?

Végül felpróbálom a tõlem idõsebbeknek valót is, de nincs túl sok idõm megnézni magam benne, mert Alina egybõl kuncogni kezd. Felé fordulva összeráncolom a szemöldököm és le se tudom venni a tekintetem a mosolyáról.

- Mi bajod van?

- Semmi-semmi – vigyorog tovább. – Ne haragudj, csak úgy nézel ki ebben a cuccban, mint egy vénasszony. – válaszát meghallva visszafordulok a tükör felé. Mégis mit képzel? Pontosan tudom, hogy nem pont nekem való ez a ruha, de semmit sem érthet a ruhákhoz, ha nem látja, hogy ez egy milyen igényes és gyönyörû darab..

- Nincs szükségem az ízlésficamos megjegyzésedre, nem azért hoztalak el, hogy kommentáld a választásomat. – durrogom le. Érzem ahogy elvörösödik az arcom, bár fogalmam sincs, hogy miért. Annyira nem érdekel a véleménye, hogy rosszul érezzem magam miatta, azthiszem.

- Kérlek, ne haragudj – közelebb lép hozzám. – Tényleg nem akartalak megbántani. – Megsimítja a karom miközben bocsánatot kér. Reflexbõl felé kapom a fejem, hogy rászóljak, de rá kell döbbennem, hogy túl közel áll hozzám. Rezzenés nélkül néz a szemeimbe, ez eléggé zavarba hoz.

- Mindjárt jövök. – gyorsan vissza megyek a fülkébe és átöltözök a saját ruháimba. Mikor végeztem leülök a bent lévõ székre és pár percig a térdeimre dõlve próbálok minél hamarabb megnyugodni. Már majdnem hozzám értek az ajkai! Hogy képzelte, hogy ennyire közel jöjjön hozzám?! Riválisok vagyunk, nem lehetünk barátok….és más se!

- Tedd vissza, ezek nem kellenek. – a kezébe nyomok pár ruhát mikor kijövök a próbafülkébõl majd a pénztárhoz megyek. Fizetés után a bejárathoz sétálok, de látom, hogy Alina még mindig a ruhákkal van elfoglalva.

- Mi tartott ennyi ideig? – vágom hozzá mikor ideér.

- Bocsika – mondja még mindig jókedvüen. Mitõl ilyen vidám? Nem értem.

Csendben sétálok tovább a városban. Az elõzõ incidens miatt végképp nem szólok hozzá ha nem muszáj. Csak arra tudok gondolni, hogy majdnem hozzám ért. Jobban is vigyázhatna, hogy mennyire megy közel az emberekhez, fõleg ha nem is ismeri õket. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy megragadja a karom. Mit akar már megint tõlem?!

- Bemegyünk fagyizni? Lécciiii. – könyörög mint egy tíz éves kislány, de be kell vallani, hogy elég aranyosan fest most. Nem kell sokáig tûrnöm ezt a tekintetet, mert megcsörren a telefonom. Elhúzom a karom majd elfordulva veszem elõ a készüléket.

- Szia anya. – szólok bele a telefonba.

- Ingui! Elindultál már haza? – förmed rám édesanyám. Sose tûrte el ha valaki késik vagy nem jelenik meg az ebédnél.

- Nem, még nem. – próbálok úgy válaszolni neki, hogy semmiféle érzelem ne legyen benne.

-  Végeztél már?  Ha befejezted a dolgaidat akkor siess haza.

- Igen, nemsokára… Vinnék magammal valakit… - régóta nem vittem senkit a házba. Biztos örülni fog neki, bár még én se tudtam megismerni Alinát.

- Igen? Csak nem barátnõd van? Nyugodtan hozd, de ettõl függetlenül ne késsetek! – virul ki anyám hangja egy másodperc alatt. Nem is értem…Miért kellene nekem barátnõ?

Nem, nem a barátnõmet. Jó, oké. Szia. – végül leteszem a telefont, gyûlölök úgy beszélni velük ha más is hallja. Alinához fordulok kissé ijedt arccal. – Haza jössz velem ebédre, de ezt nem mondhatod el senkinek! Soha!

- Persze. Rendben. – Látszik az arcán, hogy nem érti mi bajom van, de újra elmosolyodik. – De azért bemegyünk fagyizni?

Sóhajtva elindulok a fagyizó felé. – Igen. Bemegyünk. De ne vidd túlzásba a kéregetést. Ma én diktálok! – újra felveszem a mogorva arckifejezésem és belépek a fagyizóba. Pár perc alatt kiválasztjuk, hogy mit szeretnénk és leülünk egy asztalhoz. – De most ne nyomd belém a fagyidat. – mosolygok rá gonoszan.

Annyi mindent és olyan gyorsan kérdez, hogy a felére nem is tudok válaszolni. Belemerülök a gondolataimba, csak azon kattogok, hogy otthon mi lesz. Otthon nem lehetek és nem is szoktam mogorva lenni..De nem láthat mosolyogni. Alina hangja szakítja meg az elmélkedésemet.

- Befejezted? Már biztos várnak hisz annyiszor hívtak. – mosolyog rám és feláll az asztaltól. Bólintva fejezem be a fagyimat és elindulok hazafelé.

Nagyjából fél órába telik mire kisétálunk a központból és az emeletes házak családira váltanak. Ahogy közeledünk a házunkhoz egyre drágább és nagyobb házak sorakoznak. A szomszédok megbámulnak és köszönnek mikor elhaladunk mellettük. Már szinte futva közeledek a ház kapujához, nem szeretném, hogy sokáig lássanak vele a szomszédok. Elõveszem a kulcsaimat és kinyitom a hatalmas kaput. Amint beérünk egy Hófehér hatalmas Husky rohan felénk. Elõször engem üdvözöl majd elkezdi Alinát szagolgatni.

- Nem kell félni. Csak ritkán harap, de akkor nagyon. – lököm oda miközben becsukom magunk mögött a kaput. Természetesen egy léleknek se ártana a kutya, bár Alina szerintem észre se venné ha megharapná annyira bámulja a házat és a kertet.

Mikor beérünk a házba egy hatalmas nappalival nézünk szembe. Balra van a konyha, jobbra pedig a mosdó. A nappaliból számos szoba nyílik, mindegyik másra alkalmas. Az elsõ apa dolgozó szobája, a második anya könyvtára, és még ezen kívül három szoba található lent. A nappali sarkában látszik a lépcsõ az emeletre, szépen el van dugva. Leültetem Alinát a nappaliba, hogy várjon ott, de anya és apa egybõl hozzá futnak és bevezetik a konyhába. Csak négyen vagyunk a családban, de anyáéknak sokszor akad vendége ezért két asztal van. Egy hatalmas amely talán nagyobb mint amekkorára bármikor is szükség lenne és egy teljesen átlagos ahol a normális napokon szoktunk ebédelni.

Míg Alinát lefoglalják felmegyek a szobámba és átöltözök. Egy fekete trikót és rövidnadrágot veszek fel majd átmegyek az öcsém szobájába, hogy köszönjek neki.

- Szia öcsi! Gyere mindjárt ebéd! – mosolygok rá. Nem nagyon válaszol csak a nevemet kiejtve szalad hozzám és megölel. A konyhába menet kifaggatom, hogy mit csinált ma és a többi szokásos kérdés. Nevetve lépünk be a konyhába, de én megállok az ajtóban. El is felejtettem, hogy Alina is itt van. Elvörösödve sétálok az asztalhoz és leülök egy székre a lány mellé.

- Míg felmentél mi már megismerkedtünk a barátnõddel Ingui. Nagyon vidám természet. – mosolyog anya. A korához képest nagyon fiatalos és szinte egy az egyben úgy néz ki, mint én. Apa pedig egy tipikus üzlet ember külsejû férfi. Annyi kivétellel, hogy neki nincs se szakálla se borostája, de tény, hogy úgy jobban meg lehetne saccolni a korát. Mintha nem fogna rajtuk az idõ.. Remélem rajtam se fog.

Csendben ülök az asztalnál, de Alina folyamatosan beszél anyáékkal együtt. Az öcsém se marad ki a mókából miközben a bejárónõ felszolgálja az ételt. A többi gazdag család három fogásos ebédet vagy vacsorát szokott fogyasztani, de mi az átlagos emberekhez hasonlóan csak egyet. Most a kimchire esett a választás. Alina arcán tisztán látszik, hogy kissé bizar neki az ázsiai étel.

- Finom. Kóstold meg. Ha nem ízlik az se baj, majd elviszlek egy étterembe ebédelni miután itt végeztünk. – jegyzem meg neki halkan miközben felé fordulok. Kissé tágra nyílnak a szemeim, mert félek, hogy nem fog ízleni neki.

Az elsõ falatnál kissé elfintorodva kapja fel a fejét.

- Ez nagyon csíp!

- Tessék? – elkezdem fürkészni a tányérjainkat majd megfogom az övét és kicserélem az enyémmel. – Összekeverték a tányérjainkat. Ne haragudj. Még új a bejárónõ. – mosolygok rá, de egybõl el is pirulok. Nagyon rossz érzés, hogy nem vehetem fel itthon az utcai álcámat ezért a füléhez hajolok. – Csak a családom miatt mosolygok rád. Ne bízd el magad. – suttogom a fülébe.

- Társaságba nem illik sugdolózni! – szól ránk gúnyosan az öcsém.

Megpöccintve a homlokát válaszolok neki. – Ez fontos volt, Inseung.

Mindenki jóízûen eszik, de Alina szinte végig csak engem néz. Biztos megint zavarja a dekoltázsom.

- Vedd át a cipõdet, kint megvárlak – mondja elindulva az ajtó felé.

 - Természetesen kifizetjük a kávéját és a vizét is ön helyett, hölgyem – szól utána a másik munkatársam. Hölgyem? Érdekes megszólítás… mintha ismernék õt.

- Ingui, elég az Ingui is… Én nem az apám vagy a többi rokonom nyomdokait követem, hogy így szólítsanak – mondja hátrafordulva egy mosollyal az ajkain, mire eltátom a számat. Így még gyönyörûbb ez a lány, kár, hogy olyan sokszor látszik mogorvának.

Ábrándozásomból a fõnököm hangja ránt vissza.

- Indulj, Alina, mielõtt még Ingui kisasszony mérgesebb lesz – mondja szigorú pillantásokat lövellve felém. Errõl jut eszembe…

- Fõnök, kérem, bocsásson meg – hajolok meg elõtte. – Esküszöm, véletlen volt, többet nem fordul elõ, nagyon fogok vigyázni, kérem, ne rúgjon ki – hadarom el egy szuszra, mire mindenki döbbenten bámul rám. Hát igen, ha ideges vagyok, nem dadogni kezdek, mint általában a többség, hanem olyan gyorsan beszélek, hogy alig lehet megérteni, mit mondok.

- Kérem… - kezdeném megint, de nem jutok a mondat végére.

- Jól van, jól van, de indulj, ne várakoztasd a hölgyet. Holnap ugyanekkor kapsz még egy lehetõséget, de több véletlent nem szeretnék – mondja komoly hangon.

- Igenis, köszönöm, uram – vigyorgok rá, majd gyorsan berobogok az öltözõbe, ledobom a kötényemet, és átveszem a sportcipõmet. Hú, végre, azt hittem, belehalok abba a magassarkúba, a lábamat is feltörte… Azt hiszem, vennem kell egy lapos talpú fekete cipõt, amiben tudok rendesen dolgozni.

Elköszönök a többiektõl, de kiérve megdermedek. Ingui dohányzik? Fú, sosem bírtam azokat, akik cigiznek, már a füstjétõl is rosszul vagyok, nem is értem, hogy bírják azt a cuccost szívni. Nem zavartatja, hogy majdnem megfulladok mellette, csak megy a központ felé, ám ekkor megcsörren a telefonja.

- Igen? – szól bele a készülékbe teljesen más hangnemben, mint ahogy eddig hallottam beszélni az emberekkel. Kíváncsian bámulom õt, de elfordítja a fejét. – Épp a központba tartok vásárolni. Csak ebédre megyek haza, aztán megyek tovább valamerre… Nem... Nem barátnõ van a dologban, most edzenem kell és nem csajozni. Inkább foglalkozz a drága cégeddel a magánéletem helyett… – Barátnõ? Csak nem õ is olyan pályán játszik, mint én? Ez is valami, legalább tudom, hogy nem nulla eséllyel indulok nála. Most egészen vidám lettem. – Nem vagyok tiszteletlen, csak hagyj a barátnõkkel. Nincs szükségem kapcsolatra. – Hát, most vége is lett a boldogságomnak… Nem kell neki kapcsolat? Nem tudja, mirõl marad le… Majd én megmutatom neki! – Szia! – teszi le a telefont, majd kissé zavartan pillant rám.

Ezek szerint õ sem mindig az a jégkirálynõ, akinek mutatni akarja magát. – Mégis miért nézel így? Bármilyen meglepõ nekem is van egy idegesítõ apám – mondja nemtörõdöm módon, de ezek a szavak nagyon rosszul esnek. Ha elveszítené az édesapját, akkor õ is tudná, hogy milyen fontos volt a számára. Ha az enyém velem lehetne, sosem beszélnék vele így. Örülnie kellene, hogy él az édesapja, nem kellene ilyen stílusban beszélnie vele, még ha valóban olyan idegesítõ is.

 A szemembe nézve teszi még hozzá. – Ne válaszolj... Látom, hogy megbántottalak valamivel – mondja, de nem túlzottan érdekli a dolog. Csak megy tovább, míg el nem érjük a városközpontot.

Azt hittem, a plázába fogunk menni, de helyette egy méregdrága üzlet ajtaján lépünk be. Ugye nem gondolta komolyan, hogy itt fogok venni neki egy inget? Egy zoknit sem tudnék itt kifizetni, nemhogy egy ruhadarabot… Az alkalmazottak azonnal körbeugrálják, de ahogy látom, ehhez teljesen hozzá van szokva. Elhessegeti õket, majd az ingeket kezdi nézegetni.

Remegõ kézzel nyúlok az egyik árcédulájához, majd el is lep a verejték. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Itt egy kisebb vagyonba kerül minden…

Nem törõdik a rémült pillantásaimmal, összeválogat pár darabot, és a próbafülkébe viszi. Itt fogok meghalni… Gonosz mosollyal adja át nekem a kiválasztott ruhát, remegõ kezekkel pillantok az árára. Hát persze, hogy a legdrágábbat választotta, tuti, hogy szívatni akar ezzel… Milyen épeszû ember költene ennyi egyetlen ruhára?

- Nincs nálam ennyi... – nyögöm bamba képpel, Ingui tényleg nem normális, ha ezt megveszi. Válaszomra csak kikapja a kezembõl az inget, és a pénztárhoz viszi.

- Mit hittél, szükségem van a pénzedre? – kérdezi gúnyosan. – Nem a pénzeddel tartozol az ingemért, ma azt csinálod, amit én mondok – magyarázza, mire megdöbbenek. Azt csinálom, amit õ kíván? Hát, még így is jobban jártam, mintha a drága ruháit kellene fizetnem…

Miután megvette az inget, rögtön át is cseréli, és a régit a kukába dobja. Ennyi? Nem kellene kimosni vagy kitisztítani? Gondolom az is méregdrága volt… Sosem értettem meg a gazdagok pénzszórási mániáját. – Ha megteszed, talán körbevezetlek a városban, de nem garantálom, hogy sokat fogok hozzád beszélni – teszi még hozzá, mire valóban meglepõdöm. Nem gondoltam volna, hogy hajlandó körbevezetni engem a városban, nem is kértem rá, de nem bánkódom. Legalább többet lehetek vele, és talán sikerül valamennyire megismernem. Látni szeretném, hogy mi lapul a fal mögött, amit maga köré épített.

- Köszönöm – mosolygok rá vidáman. – Annak nagyon örülnék, még csak néhány helyen jártam, és te biztosan sok érdekességet tudsz mutatni.

Csak bólint, hogy ebben igazam van, és elindul az utcán. Nem kérdezem meg, hogy hová megyünk, hiszen a bénázásomért úgyis tartozom neki, és túl nagy szörnyûség csak nem történhet. Kíváncsian forgolódom össze-vissza, mindent jól megnézek, gyönyörû ez a város.

Egy másik üzlet elõtt állunk meg, ugye nem akar egész nap ilyen helyeken nézelõdni? Nekem máris elegem van belõlük, de nem tiltakozhatok. Jó pár cuccot összeválogat, amit természetesen én cipelek. Az utolsó darabot, amit kiválasztott, lazán a fejemre dobja, aminek köszönhetõen majdnem átesem az elõttem levõ kis puffon.

Hangosan kacagni kezdek a bénázásomon, imádok nevetni, fõleg a saját hülyeségeimen. Kíváncsi vagyok, hogy milyen arcot vághat most Ingui, kár, hogy nem láthatom. Mire leszenvedem a fejemrõl a kardigánt, amit rám dobott, megint az a komoly tekintet fogad, mint eddig.

Rámosolygok, mielõtt megszólalnék. – Felpróbálod most már a cuccokat? Nem hiszem, hogy elbírnék többet – vigyorgom, de õ komor marad.

- Tegyél be ide mindent – húzza el a függönyt az egyik fülkén. Lepakolom a ruhákat, majd kint várakozom. Minden darabnál elhúzza a függönyt és hátrébb áll, hogy távolabbról is megvizslassa magát a tükörben. Nem mondom, hogy nem élvezem, de azért egyes ruhadaraboknál a számat húzom. Minek kell ilyen kihívóan öltözködni? Aztán ne csodálkozzon, ha szimplán letámadják az utcán…

Az utolsó szettben, amit felpróbál, olyan öreglányosnak néz ki, hogy amint meglátom, halkan nevetni kezdek. Hiába teszem a szám elé a kezem, meghallhatta vagy észrevette a tükörben, mert összeráncolt szemöldökkel fordul felém.

- Mi bajod van? – kérdezi komor tekintettel.

- Semmi-semmi – vigyorgok. – Ne haragudj, csak úgy nézel ki ebben a cuccban, mint egy vénasszony – vallom be nevetésem tárgyát, mire a dühtõl enyhe pír lepi el az arcát, és idegesen fordul vissza a tükör felé.

- Nincs szükségem az ízlésficamos megjegyzésedre, nem azért hoztalak el, hogy kommentáld a választásomat – mondja mérgesen, de a tükörbõl tökéletesen látom, hogy zavarban van.

- Kérlek, ne haragudj – lépek hozzá. – Tényleg nem akartalak megbántani – kérek ismét bocsánatot, és nem tudom, miért, de végigsimítok a karján. Erre azonnal felém kapja a fejét, arra viszont nem számított, hogy ilyen közel állok hozzá. Csak pár centi választ el minket, így végre közelrõl is megcsodálhatom az igézõen kék szemeket, melyek távolról szürkének hatnak.

- Mindjárt jövök – töri meg a csendet, és már vissza is ment a próbafülkébe. Pár percig várakozom, majd amikor végre hajlandó kijönni, akkor a kezembe nyom néhány cuccot. – Tedd vissza, ezek nem kellenek – morogja, és pár másik ruhával odasétál a pénztárhoz.

Ahogy felakasztok mindent a helyére, észreveszem, hogy az a szett is köztük van, ami nem nyerte el a tetszésemet. Elégedettem vigyorodom el, ezek szerint csak érdekelte valamennyire, hogy mi másnak a véleménye.

Jókedvûen sétálok oda a bejárathoz, ahol Ingui már vár rám.

- Mi tartott ennyi ideig? – zsörtölõdik, de a mogorvasága sem tud lelombozni.

- Bocsika – vigyorgom, majd elindulok utána.

Szótlanul követem az utcán, annyi csodás üzlet van errefelé, mindent jól megnézek, párat fel is jegyzek, ahová majd egy másik alkalommal be fogok menni. Egy újabb bolt felé veszi az irányt, de nekem már nem sok kedvem van vásárolgatni. Az utca túloldalán meglátok egy helyes kis fagyizót, ezért megragadom Ingui karját.

- Bemegyünk fagyizni? Lécciiii – nézek rá hatalmas bociszemekkel, de az arcáról semmit sem tudok leolvasni. Szólásra nyitná a száját, ám ekkor megint telefoncsörgés zavar meg minket. Kihúzza a kezét az enyémbõl, és elfordulva veszi fel a készüléket.

- Szia, anya. Nem, még nem… Igen, nemsokára… Vinnék magammal valakit… Nem, nem a barátnõmet. Jó, oké. Szia – zárja le a beszélgetést, majd felém fordul.

Az elsõ napom pakolással telik, anyáék háza belülrõl is nagyon szép, az öcséim annyira elevenek az új dolgok láttán, hogy le sem lehet õket lõni. Nemsokára hét évesek lesznek, egyszerre kezdjük el az iskoláinkat, elég ezt felhoznom, amikor azon durcáskodnak, hogy õk bizony nem mennek suliba, és máris jobb kedvre derülnek. Imádom õket, ha rájuk nézek, rögtön boldogság költözik a szívembe, a mosolyom pedig levakarhatatlan lesz.

A következõ nap úgy döntök, hogy beveszem a várost, elindulok, amerre a központot sejtem, hogy felfedezzem a környéket és a lehetõségeket. Szeretek sétálgatni, most sietnem sem kell, így csak élvezem a napsütést, és ahogy a szél lengeti a hajamat. Egy ideje már úton vagyok, amikor megpillantok egy edzõtermet, a kíváncsiság úrrá lesz rajtam, ezért pár lépés, és már ott is termek az ablak mellett. Le kell guggolnom, hogy belássak, de amit megpillantok, az nagyon is tetszik. Egész sokan vannak bent, jól fel van szerelve, és több ring is van a gyakorláshoz. Tetszik, nagyon mutatós. A szememet végigjártatom az embereken, de az egyik ringben lévõ alakot megpillantva ott is ragadok. Hosszú, szõke haj, hosszú combok, remek mozdulatok. Ez a lány igazán tehetséges, ráadásul csak úgy vonzza a tekintetemet. Vajon milyen lehet a személyisége? Hát, ezen lesz idõm morfondírozni, mert eldöntöttem, hogy ide fogok járni edzeni. Holnap be is mutatkozom a társaságnak, remélem, olyan jófej embereket ismerhetek majd meg, mint odahaza.

Boldog mosollyal az arcomon sétálok tovább, a központ felé haladva egyre nagyobb lesz a nyüzsgés, egy kávézót is észreveszek. A figyelmemet mégsem a barátságos hangulata kelti fel, hanem az ajtóba kifüggesztett, „pincérnõt felveszünk” tábla. Mázli, pont egy ilyen munkát akartam keresni az egyetem mellé. Ahogy beérek, rögtön a pulthoz megyek, és el is mondom, mit szeretnék. A lány bólint, majd valahonnan hátulról kihív egy fiatalos külsejû fickót, aki mosolyogva fogad. Mindenfélérõl kérdezget, majd megegyezünk, hogy holnap beállok egy próbanapra, és ha jól teljesítek, felvesznek. Remek, ez a nap már nem is lehetne jobb.

Este nyugtalanul fekszem be az ágyamba, reggel végre újra futni fogok, utána pedig benézek az edzõterembe. Vajon ott lesz a lány? Kíváncsi vagyok rá, meg szeretném ismerni. Halkan felsóhajtok, majd az ablak felé fordulok, nincs elhúzva a függönyöm, mert szeretem bámulni a holdat. A fény, ami körbeveszi, sejtelmessé teszi… szeretem a szép dolgokat, a tájnak és az égboltnak mindig sikerül elvarázsolnia. Sosem értettem azokat az emberek, akik nem képesek észrevenni a szépséget maguk körül. Lehunyom a szemeimet, vidám mosollyal az arcomon alszom el.

Már hajnalban megébredek, úgy tûnik, nem bírok magammal, pedig még legalább fél órát aludni szerettem volna. Na de, sebaj, ha már így alakult, kihasználom az alkalmat, hogy többet legyek az edzõteremben. Felkötöm a hajamat, felkapom a fekete sortomat, az egyik kék felsõmet és a futócipõmet, és már mehetünk is.

Elõször csak lassan kezdek, majd egyre gyorsítok, tegnap már kinéztem egy számomra tetszõ útvonalat, de ez még szebb, mint amilyennek elképzeltem. Az egyik hosszabb utcába bekanyarodva pont a Nappal szemben futok, látom, ahogy elõbukik az épületek mögül, ám közben meglátok egy másik szépséget is. Ha õ is errefelé fut, akkor párszor még össze fogunk találkozni. Megáll az egyik automatánál, gondolom, vizet vesz. Ahogy erre pillant, egy másodpercre összeakad a tekintetünk, boldog mosollyal emelem fel a kezemet, hogy intsek neki, de õ elfordul, beleiszik az italába, és már megy is tovább, de ez nem tör le. A körforgalomnál egymás mellett megyünk el, megszólalnék, hogy köszönjek, de egy pillantásra sem méltat, hát, ez nem esik valami jól, de lehet, hogy az õ helyében én sem álltam volna meg. Biztosan nem értette, hogy mit akar tõle egy idegen, nem baj, majd a teremben bemutatkozunk egymásnak. Alig várom, hogy megküzdhessünk egymással, remek meccs lesz, elõre érzem.

Az edzõteremig futok, és habár már megizzasztott a reggeli bemelegítés, nagy lendülettel esek be az ajtón, mire vagy négy szempár szegezõdik rám.

- Izé… - mondom nevetve, mert majdnem lebucskáztam a lépcsõn. – Sziasztok! – integetek nekik, majd a pulthoz lépek. – Jó reggelt! – mosolygom vidáman. – Nem rég költöztünk ide, szeretnék ide járni edzeni.

- Jó reggelt! – válaszol mosolyogva a pult mögött álló lány. – Akkor egy tagsági kártya rendel – viccelõdik. – Üdv nálunk!

Tudtam én, hogy itt is találok majd egy jó társaságot, ahova tökéletesen beillek. Kifizetem a tagságit, majd megkérdem, hogy merre találom az öltözõt, habár most nem hoztam váltóruhát, kicsit meg akarok mosdani a futás után.

- Moon Young – kiált a lány.

- Igen? – reagál erre egy pink hajú csajszi, hú, menõ ez a hajszín, nagyon tetszik.

- Megmutatnád… ööö – néz rám kérdõn.

- Alina Reynard – mutatkozom be, de még mindig furin bámul. – Szólítsatok Allie-nek vagy Linának, amelyik jobban tetszik.

- Megmutatnád Linának az öltözõt? Ha már ráérsz, körbe is vezethetnéd akár, nekem most van egy kis papírmunkám – magyarázza, és elkezd pötyögni valamit a számítógépén.

- Szia! Moon Young Lee vagyok – hajol meg egy kicsit elõttem a rózsaszínhajú lány. – És én inkább Allie-nek hívnálak, az valahogy jobban bejön – vigyorog, mire én is nevetni kezdek.

- Persze, semmi gond.

- Gyere, erre van az öltözõ – mutatja az utat. Megvárja, míg megmosom az arcomat, majd tényleg körbevezet. Hû, mekkora ez az épület, máris imádom. Kicsit segít bemelegíteni is, de már inkább a ringbe vágynék. A többiek eléggé megbámulnak, fõleg, amikor a boxzsákot kezdem püfölni és rúgni. Belemerülök a kis világomba, amikor valaki megkocogtatja a vállam. Hátrafordulva egy egész alacsony, szõke hajú lánnyal találom szembe magam.

- Szia! – köszönt vidáman, hasonlóképp válaszolok én is. – Dal Dal Choi vagyok, van kedved egy kis barátságos küzdelemhez? – mutat az egyik ring felé.

- Hát persze, erre bármikor kapható vagyok – kacsintok rá vigyorogva. Ahogy belépünk a köteleken át, felveszünk egy-egy alapállást. Szeretek ismeretlenekkel küzdeni, mindig tudnak valami újat nyújtani, amibõl tanul az ember.

Hagyom, hogy õ támadjon elõször, mindig is az a kivárós fajta voltam, elõbb elemzem az ellenséget, csak utána vetem bele magam igazán a harcba. A mozdulatai, az ütése, ismerem ezt a stílust: taekwondo. Minden támadását hárítom, de ugyanígy tesz õ is, várok a megfelelõ pillanatra, és ahogy az eljön, egy rúgással leterítem a földre. Odasétálva hozzá felsegítem, mire hangos tapsvihar alakul ki körülöttünk, pedig nem történt semmi eget rengetõ, ez csak egy kis játszadozás volt mindkettõnk részérõl.

- Nem is vagy olyan rossz – neveti.

- Hát, ugyanez mondható el rólad is – mosolygom, miközben kimászom a ringbõl. – Köszönöm, nagyon jó kis üdvözlõ volt. Elugrok egy kis vízért, megszomjaztam. Erre van az automata, ugye? – mutatok abba az irányba, amerre sejtem a gépezetet.

- Igen, menj végig a folyosón, majd fordulj balra, nem tévesztheted el.

- Köszi!

Miután megszereztem az életmentõ vizet, visszasétálok az edzõterembe, de belépve megpillantom a korábban látott szõke lányt. Mielõtt üdvözölni tudnám, Moon Young veti rám magát.

- Hú, te aztán nem vagy semmi! Megérkezel, és máris mindenki rólad beszél.

- Köszi, azt hiszem – mondom, de már libben is arrébb. Felnézve látom, ahogy a szöszi végigmér, majd gúnyos tekintettel szólal meg.

- Choa! – kiált rá az egyik lányra, aki megrezzen, de már lép is be a ringbe. Az egész küzdelem alatt látszik, hogy teljesen más szinten vannak, de a mûsor egyértelmûen nekem szól. Ugye nem hiszi, hogy ennyivel elintézett? Nem látott még õ engem igazán harcolni.

Ahogy befejezõdik a mérkõzés, megvetõ pillantással néz rám. Ezúttal haragosan állom a tekintetét. Ennyitõl nem ijedtem be, sõt… nem tudod, mit szabadítottál ezzel magadra, kiscsibém. Feltûnõen kerül engem, ellenben a többiek csak úgy rajzanak körülöttem, az újdonság varázsa, azt hiszem. Nem vagyok túl haragtartó, ezért akarok neki még egy esélyt adni, hogy jól indítsunk, lehet, hogy neki is csak egy kis idõ kell.

Odalépek hozzá és felemelem a kezemet, de azt õ egy laza mozdulattal elüti. Persze, ezek a szokások még kicsit furcsák nekem. - Alina Reynard – hajolok meg ezúttal, de figyelmen kívül hagy.

- Ingui Yoon – morogja végül elfordulva, mintha itt sem lennék, csoda, hogy a nevét ideköpte elém. Eltátom a számat a beképzeltségét látva, de inkább lenyugtatom magam. Ha neki ez kell, rajtam ne múljon.

Jó sokáig edz, de én sem maradok el tõle, viszont a tekintetemet nem nagyon tudom levenni róla. Azok az izzadság cseppek… Halkan felsóhajtok, már egy éve, hogy szakítottam a barátommal, barátnõm meg már évek óta nem volt. Kicsit, azt hiszem, magányos vagyok, na nem a társaságot hiányolom, hanem egy személyt, akit úgy igazán szerethetek. Ingui tekintetében ott a tûz, ami ha egyszer bekebelez, többé nem ereszt. Érzem, hogy ha levetkõzné ezt a fennhéjázó stílust, akár barátok is lehetnénk, vagy még több…

 Miután látom, hogy elindul az öltözõ felé, edzem még egy kicsit, majd követem én is. Ideje lesz mennem, lassan oda kellene érnem a kávézóba, de még haza kell ugranom váltóruháért. Egy törölközõben sétál el mellettem, miközben én odamegyek a zuhanyzókhoz kicsit megmosdani. Visszaérve végigpillantok rajta, miközben öltözködik, ruhái egyértelmûen kiemelik a csinos alakját, formás combjait szabadon hagyja a szoknya, az inge pedig nagyon kivágott, de nekem nem tetszik ez a látvány. Nem értem azokat a lányokat, akik ilyen kihívóan öltözködnek, mintha nem lennének magukkal megelégedve. Ráadásul az a magassarkú… borzalmas, de ha õ ebben érzi jól magát, hát csak nyugodtan. Én sem öltözködöm szakadt ruhákba, de valahogy mindig is inkább a sportosabb vonalat képviseltem, ritka alkalomnak kell lennie, hogy én magassarkút vegyek fel.

Ahogy felnézek a falon lévõ órára, megdermedek, rápillantok a karórámra, majd vissza a falira, megint a karomra, megint a falira…

- Baszkiiii! – sikítom, mire egy ijedt Moon Young kukkant be az ajtón.

- Minden oké?

- Nem, elkésem a melóból, rosszul állítottam át az órámat, basszus! Nincs idõm hazamenni átöltözni, de így nem jelenhetek meg – nézek végig magamon.

- Van nálam egy plusz cicanadrág és egy zöld ruha, kölcsönadhatom neked, ha gondolod – ajánlja fel kedvesen.

- Komolyan? – nézek rá kiskutya szemekkel. – Megmentenéd az életemet.

- Igen – mondja, miközben elõveszi a szekrényébõl az említett darabokat.

- Ezzel most örökre leköteleztél – hálálkodom, ahogy magamra kapkodom a ruhákat.

- Holnapután akár törleszthetsz is – vigyorog sejtelmesen.

- Hogyan? – Kíváncsi vagyok, mit talált ki.

- Elmegyünk páran iszogatni, fizethetnél pár kört – magyarázza vetkõzés közben, ezek szerint õ is végzett mára.

- Rendben – egyezem bele. – A címért holnap beugrom, most rohannom kell, még egyszer köszi. Szia!

Szinte rohanok a kávézóig, de elõtte egy utcával lelassítok, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Elrendezem a hajamat és lesimítom a ruhámat. Mondhatom, jól nézek ki… A cicanacival és a ruhával semmi gond nem lenne, de a futócipõmmel párosítva nem épp a legjobb szett. Hát… ez van.

Ahogy belépek az ajtón, köszönök Narinak, a pultoslánynak, majd rögtön hátra indulok. A fõnök végigpillant rajtam, de megakad a tekintete a cipõmön, mire kérdõn néz fel rám.

- Izé… bocsánat, többet nem fordul elõ, csak volt egy kis gondom.

- Jó nagy gond lehetett, viszont ebben nem maradhatsz. Hányas lábad van?

- Harminckilences – válaszolom meglepve. Remélem, nem akar valami ultraciki cipõbe bújtatni.

- Tökéletes, az unokahúgomé is akkora – mondja, miközben az egyik dobozban kezd kotorászni. – Itt is van! – emel fel diadalittasan egy fekete magassarkú cipõt. Ez már nem az én napom.

- De én… - ellenkeznék, viszont nem hagyja.

- Csak semmi de, itt van, vedd át, a kötényt is, amit odatettem a padra. Odakint várlak, megmutatom, mi hogyan mûködik, utána beállhatsz segíteni.

- Rendben – sóhajtok megadóan. Legalább nem dobott ki rögtön az ajtón, ez is valami. Ahogy megvagyok, kimegyek az üzletbe a fõnökhöz. Csak ekkor veszem észre, hogy az egyik asztalnál ott ül a szõke jéghercegnõ. Mosolyogva intek felé egyet, de inkább a fõnökre koncentrálok, hogy mindent elsõre megjegyezzek. Elmagyarázza, hogyan mûködik a kávégépük, hogy mit hol találok, hogyan használjam a kasszát, habár elõször csak pincérkedni fogok. Bólintok, hogy megértettem, és már küld is ki a vendégekhez.

Belevetem magam a munkába, otthon is könnyen ment a kiszolgálás, itt sincs ez másképp. Csak ezek a hülye cipõk ne lennének, néha úgy bukdácsolok, mintha most tanulnék járni. Kívülrõl biztos viccesen festhetek, de legalább nem unatkoznak a vendégek.

Ingui asztalához is odalépek. – Szia! Hozhatok még valamit? – kérdezem mosolyogva, de õ szokás szerint nem foglalkozik velem. Már lépnék le, amikor megszólal.

- Egy mentás teát. – Ennyi, semmi légy szíves vagy kérem, de a vendég az vendég. Elkészítem a kért italt, majd kiviszem neki, de továbbra sem pillant fel rám, az ablakon bámul kifelé, mintha valamin nagyon gondolkodna. Jobb lesz, ha hagyom, nem tûnik úgy, hogy nagy kedve lenne társalogni.

Az emberek szállingóznak, de Ingui nem megy semerre. Az egyik vendég jelzi, hogy fizetne, kiviszem a számlát, majd elveszem a pénzt. Visszamegyek leszedni az asztalukat, szépen felsorakoztatom a két csészét és a két tányért a tálcámra, és indulnék a mosogatóhoz, amikor megbotlom valamiben. Elõre esem, és a csészék tartalmát ráborítom valakire, szerencsére csörömpölést nem hallok, ezek szerint megúszták a porcelánok valahogy.

Felpillantva Ingui villámokat szóró tekintetével találom szembe magam. Hajaj… Ahogy végignézek rajta, látom, hogy a kávé maradéka hogyan folyik le az ingjén, be a blúzába. Elszégyellem magam, felpattanok, és a szalvétatartóból felkapok pár szalvétát, azzal kezdem el törölgetni a ruháját.

- Jaj, ne haragudj. Annyira sajnálom, hidd el, nem direkt volt – sorolom a bocsánatkéréseket. Furcsállom, hogy nem mond semmit. Ekkor jövök rá, hogy mit is csinálok valójában. Az ingje annyira kivágott, hogy szinte a melleit simogattam, miközben próbáltam letisztítani. Baszki!

Elrántom a kezeimet, de felnézve muszáj a szemébe néznem. Az arca teljesen kipirult, de nem tudom, hogy a dühtõl vagy a felelõtlen cselekedetemtõl. Ha most érbõl elvágtam magam nála, annak nem fogok örülni. Meg szeretném ismerni, mindig is vonzottak a titokzatos emberek, akik csak azoknak nyílnak meg, akik elég kitartóak küzdeni.

- Sajnálom, én… - kezdeném, de a szavamba vág. Remélem, nem fognak emiatt kirúgni, nem túl jó kezdés a vendégre borítani más kávéjának a maradékát.