|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 01. 22. 19:37:20 | #24913 |
 Karakter: Jonathan (Jona) Levy
Megjegyzés: ~ Onimnak
Egyenesen hazamegyek, bár igazán nagy a kísértés, hogy útközben beugorjak egy pubba, de nem. Tartom magam, hiszen az nem én lennék, aki leissza magát a sárga földig a szerelmi bánata miatt. Nem, állítom, hogy még ilyenkor sem kell teljesen kifordulnia magából az embernek, de az biztos, hogy amint hazaérek, betámadom a hűtőt, magamévá teszem a mélyhűtőben levő fagyit, és kettesben szépen bezárkózunk a szobámba, hogy senki ne tudjon megzavarni minket romantikázásunk közepette.
Még egyszer, ha egy romantikus vacsora egy harmadik fél miatt nem jön össze, én nem fogom kibírni. És nem, Jona agy, még mindig nem kezdesz el azon gondolkozni, hogy vajon mi is történhetett tegnap, nem lenne túl szép mutatvány a buszon elkezdeni sírni. Már így is olyan furcsán néz rám a szemben levő idős néni, mint akitől azt várja, hogy mikor kap rohamot. Egy ideig elviselem pillantását, de aztán nagyon idegesítővé válik, és inkább előveszem mobilomat, és beledugom a fülhallgatót, hogy valami jó kis rockot hallgathassak. Sajnos, nem sokáig tanultam a pszichológiát, csak választott tantárgynak vettem föl azért, hogy még elsőben meglegyen minden kreditem, így nem igazán tudom, hogy miért jó az embernek az, ha az amúgy is depresszív hangulatát valami még depresszív zenével rontja még tovább. Ettől függetlenül, úgy tűnik, én is beleesek ebbe a hibába, mivel a mobilomon nem az élettel telibb számokat, meg nem is a metált kezdem el hallgatni, hanem természetes, hogy a szomorkodós számokat. Mindegy. Most ez érdekel a legkevésbé, de rohadul.
Pont, mikor kényelmesen elhelyezkednék, meghallom fülhallgatómban, hogy csörög a mobilom. Reflexből nyúlnék, hogy fölvegyem, aztán megakadok a mozdulatban. Általában csak Jona szokott a mobilomon hívni, most viszont őt akarom a legkevésbé hallani, szóval mikor megbizonyosodok róla, hogy igen, ő az, nehéz szívvel, de egyszerűen kinyomom.
Hogy tehette ezt velem?! Hogy volt képes…?! De nem. Az öreg nénike előtt nem akarok kiborulni, hiszen még a végén szívrohamot kapna, olyan ijedten figyel, én meg nem tudom, mit kell csinálni egy szívrohamos embernél. Nem tudok semmit. Buta vagyok, és szerencsétlen, nem is tudom, hogy tudtam eddig kihúzni az orvosit, hiszen oda csak okosak járhatnak, ilyen hülyék, mint én, nem. Lehetséges, hogy igazából csak azért nem buktam meg minden tantárgyból eddig, mert a tanárok, kegyetlen módon mindig jókat röhögtek válaszaimon, és azon, hogy mennyire próbálok én is olyan okos lenni, mint bárki más, de persze nem sikerül nekem.
Lehet, hogy ez volt a baj? Túl buta voltam Johannak? Lehet, hogy már mióta megismerkedtünk, azóta lenéz engem, és magánál sokkal butábbnak tart, és most jött el az ideje annak, hogy nem tud már velem lenni tovább, mert hogy még a rengeteg tanulás ellenére is sík hülye vagyok? Lehet, hogy igazából nem is járt velem, csak én hittem azt, közben pedig azzal a másik sráccal volt kapcsolatban! De… de… de… akkor velem csalta meg őt! Én vagyok az a bizonyos másik srác, nem pedig ő! Vagy az is lehet, hogy együtt tervelték ki, hogy milyen jó móka lenne már megszívatni azt a hülye srácot, akit senki nem bír, és mindenki butának tart.
Istenem! Mi van, ha ez tényleg így van?! Én azt nem élném túl, ha a Johannal töltött másfél év csak egy hazugság volna! Ugye nem volt hazugság minden? Ugye nem nézett ennyire le Johan, és az összes többi ember?!
Telefonom csak csörög, és csörög, de tudom, hogy kicsoda az, így mindig kinyomom, hogy hallgathassam végre a zenéimet, és ne kelljen mindenfélén gondolkozni. Majd otthon, a szobámban. Akkor mindent rendesen átgondolhatok majd!
Mire leszállok a buszról, és hazaérek, már még jobban elegem lesz Johanból. Ennyire vicces dolog lenne még egyet röhögni ezen a nagy rakás szerencsétlenségen?! Vagy még mindig azt akarja játszani, hogy ő igazából egy törődő ember? Ha nem jövök rá, meddig játszotta volna még?! Hány hónapig, vagy évig játszotta volna, hogy szerelmes belém? Addig, amíg tönkre nem megyek teljesen, vagy ha megkértem volna a kezét, akkor egyből szembe röhögött volna, hogy dehogy jön ő férjül hozzám?! Már nem tudom, mit gondoljak, mit érezzek.
Becsöngetek anyáékhoz, mert bár van kulcsom, nem akarom őket megijeszteni azzal, hogy bejelentés nélkül haza jövök, és még úgy is surranok be a házba, mint egy betörő. Betörő… vajon aznap este már tervezgette, hogy elmondja? A félév utolsó vizsgája lett volna a nagy finálé, mikor mindenki bevallja, hogy csak hülyítettek engem, mert olyan röhejes voltam, hogy milyent bevettem, amit csak mondtak nekem? Lehet, hogy este akarta volna Johan is elmondani, hogy nem is szeret engem, minden csak hazugság volt, és igazából teljesen másba szerelmes, és egész végig vele járt. De… nem tudta volna megoldani, igaz?! Ez az egyetlen reményem, hogy ezt így nem lehet megoldani, vagy mégis?
- Ki…? – nyitja ki anya az ajtót, de mikor meglát engem, csak bámul rám meglepetten. – Jona! Hát te hogyhogy itthon vagy? És hogy nézel ki, kicsikém?! – kezdi sopánkodását, de egy puszival elhallgattatom, és mellette besétálok a házba. Ők ketten azok, akikben teljesen biztos vagyok, hogy soha nem árulnának el, hiszen mikor végig bukdácsoltam a gimnáziumot, ők akkor is itt voltak velem, bíztattak, és feltétel nélkül szerettek, na meg mindent megtettek annak érdekében, hogy nekem jó legyen.
- Szia anya! Bocsánat, szeretnék fölmenni a szobámba – mondom, és könyörgően nézek rá, hogy értse meg, magányra vágyom. Pillanatokig meredten bámul, mintha az arcomból akarná kiolvasni gondomat. Nem tudom, mennyire sikerül neki, de ő az anyukám, előtte sosem tudtam semmit sem rejtegetni, és mintha most sem tudnék, olyan mindent tudóan bólint, és elsiet a konyhába, majd egy szempillantás alatt egy bödön csokis fagyival, és egy nagy kanállal jön vissza. Hogy ismer engem…! Tudja, hogy bármilyen bajom volt, akár torokgyulladás, akár a csúfolódások miatt, vagy egy visszautasítás miatt, a csokifagyi mindig segített. Ha nem is annyira, hogy mindent szépnek láttam utána, legalább annyira lefagyasztotta az agysejtjeimet, hogy aztán mindig ki tudtam találni, mit is kéne tennem. Remélem, most is bejön ez a csoda fagyi!
- Ha kellenék, itt vagyok lent! – figyelmeztet anya, a tapintatosság mintapéldánya. Látom rajta, hogy fél, és ijedt, hogy mi történhetett, de nem akar kérdezősködni, se rám telepedni, de ha úgy érzem, hogy készen állok rá, ő mindig itt van, hogy meghallgasson, és tanácsot adjon. Ezért jöttem én haza. Kell a kis egyedüllét, hogy átgondolhassam a dolgokat, de kell anya is, aki mindig mindent olyan okosan lát, és tudja, mikor mi a teendő. Egy puszi után ő megy a dolgára, én pedig fölsétálok az emeletre, a szobámba. Legutóbb Johannal voltam itt, és akkor minden olyan szép volt. Hogy romolhatott el minden ennyire, ilyen rövid idő alatt?!
Mikor beérek a szobámba, már teljesen elegem lesz a mobilom folytonos kinyomogatásából, így még egyszer figyelmeztetem, de most SMS-ben, hogy ne hívjon engem többet. Ne is keressen, még csak gondolni se gondoljon rám! Élje nyugodt kis életét együtt azzal a sráccal, megnyugodhat, soha többet nem keverek majd be a kapcsolatukba!
Miután elküldtem az SMS-t, minden olyan véglegesnek tűnik, és rájövök, hogy nem csak tűnik, az is! Johan megcsalt, én meg szakítottam vele. Ennyi, vége. Ez nem egy tündérmese, melyben a dolog igazából nem is történt meg, nem is szórtak rám bűbájt, amivel összezavartak, és a dolgot nem is csak képzeltem. Ez a kő kemény valóság, melyben nem voltam elég jó Johannak, és inkább mással járt, vagy mást keresett helyettem.
Tudom, hogy megbuktál. Nem haragszom. Gyere haza!
Johan SMS-ére csak egy sírós horkantást vagyok képes választ adni, és úgy dobom el a készüléket, mintha megégetett volna. Még hogy ő nem haragszik?! Mi ez, egy újabb trükk, mellyel rá akar venni, hogy menjek vissza, hogy élőben jól az orrom alá dörgölhesse azt, hogy ő olyan okos, nem bukott meg semmiből, ráadásul még egy normális barátja is van, aki nem olyan defektes, mint én?! Ennyire félreismertem volna az együtt eltöltött másfél évünk alatt?! Az nem lehet, ugye? Ennyire nem lehet félreismerni valakit, főleg nem akkor, hogy végül is, együtt éltünk, vagy igen? Már nem tudok semmit sem…
---*---*---*---
A nagy gondolkozás, és csokifagyi evése közben elnyomott az álom, így a reggel csak még rosszabb állapotban, és tiszta olvadt fagyis ruhában talál rám a szobám földjén kuporogva, a lehető legtávolabb az ágyamtól, és a telefonomtól. Nem is megyek az elkövetkezendő napokban a telefonom közelébe, inkább lenémítom, mert már a csörgés kinyomásához sincs erőm. Minden nap csak vegetálok, szinte csak wc-re megyek ki, így lassan már úgy bűzölgök, mint egy három napos hulla, mégsem lesz tőle nagyobb kedvem se a zuhanyozáshoz, se pedig ahhoz, hogy ne csak fagyit majszolgassak, hanem anya valamelyik finom főztjét is letuszkoljam a nyelőcsövemen. Lassan már ott tartok, hogy nyelni sem bírok, és a sok gondolkozástól, és elméletek gyártásától néha már pánikrohamom lesz, ha éppen nem bőgök. Anya nem tudja, mit csináljon, és fáj látnom, hogy mennyire aggasztja állapotom, de még képtelen vagyok beszélni vele. Hogy volnék képes elmondani, hogy egyetlen szerelmem, akinek meg akartam kérni a kezét, megcsalt?!
- Kicsim, tudom, hogy valami nagyon-nagy baj van. Johan folyton keres téged, de mivel nem mondtad, hogy mondhatok rólad akármit is neki, leteszem a telefont. Viszont szegény fiú igazán megérdemelné, hogy halljon valamit felőled, de ha úgy gondolod, mégsem, engedd, hogy segíthessek! Mondd el, mi történt – kérlel letérdelve elém. Hát már a szüleimet sem hagyja békén? Az még hagyján, hogy engem nem, de hogy a szüleimet is zaklatja?! Hát ennyire nincs lelkiismerete, hogy legalább őket ki kellene hagynia ebből?! Nem gondoltam volna róla…
- El kell intéznem valamit, utána elmondom, mi történt – mondom rekedtes hangon. Anya tanulmányozza egy kicsit az arcomat, majd megértően bólint, és egy apró, kissé szomorkás mosoly után kisétál a szobámból. Még az ajtónál visszanéz, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak szótlanul megrázza a fejét, és becsukja maga mögött az ajtót.
Na, akkor ideje egy telefonálásnak! Remegő kezeimbe fölveszem a telefont, és tárcsázom Johan számát. A kijelzőn egyből megjelenik a képe, amin olyan boldognak és szerelmesnek tűnik, most mégsem mosolyodok el rajta, torkomat a sírás fojtogatja. Úgy érzem, mindjárt elájulok, vagy éppen elbőgöm magam, mikor álmoskás hangját meghallom a telefonban, de szomorúságomat inkább dühvé változtatom. Biztosan azért alszik még mindig, mert a barátjával együtt lustálkodnak! De ha ennyire szeretik egymást, hogy még ezalatt a másfél év alatt is együtt voltak, akkor mégis miért zaklat állandóan?! Ennyire nem lenne semmi lelkiismeret furdalása?! Igazán hagyhatna már békében engem, és a családomat!
- Johan, ne zargasd kérlek a családomat – szólok határozottan a telefonban. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire fölzaklat az, hogy beszélnem kell vele, de nem tudom, mennyire megy. Úgy érzem, vígan nevet rajtam, hogy csak föladtam, és fölhívtam, amitől csak még nagyobb baleknak tűnök a szemében.
- Jona! Jona úgy örülök, hogy végre hívtál. Úgy hiányzol Jona… - hadarja, amitől megdobban a szívem, hogy mégis csak szeret engem, és hiányzok neki, de aztán egyből úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek egy kalapáccsal. Hát ennyire nincs lelkiismerete, hogy így hazudozik össze-vissza?! Legalább elmondaná, hogy igen, van barátja, és igen, egy totális idiótának gondol, aki bevette, hogy ő szerelmes lehet egy ilyen nagy rakás szerencsétlenségbe, mint én, de nem! Nem képes erre, csak hazudozik. Hogy képes ezt megtenni?!
- Hiányzok? Na és a legújabb barátod? Vagy ő már nem elég neked? – kérdezem megvetően, a keserűségtől és a fájdalomtól csöpögő hangon. Ennél sokkal, de sokkal többre tartottam! Még mindig ennél a kérdésnél tartok: hogy ismerhettem ennyire félre?!
- Mi-milyen barát? – kérdezi dadogva, de tudom, érzem, ismerem, hogy tudja, hogy rájöttem. Ez még mindig nem változott, ha egyenesen rákérdezek a dolgokra, még mindig képtelen hazudni, és csak dadog össze-vissza. Meg kellett volna kérdeznem… ha csak egyetlen egyszer megkérdezem tőle, hogy szeret-e, akkor mindez nem történt volna meg, hisz egyből rájöttem volna a dadogásából, hogy nem, nem szeret, csak hazudik.
- Ugyan Johan, láttalak titeket együtt… - jelentem ki, és a legfájdalmasabbat is hozzáteszem. – a kávézónkban! – Hogy volt képes a MI kávézónkban csókozni azzal a sráccal?! Bár… ha igazam van, és soha nem is járt velem igazból, nincs is olyan, hogy a mi kávézónk, hisz az csak egy olyan kávézó, ahová én vittem el mindig őt, azt gondolva, hogy örülni fog neki.
- Félreérted… - suttogja, és szinte látom magam előtt, ahogyan a fogaskerekek kattognak az agyában, hogy mit is mondjon, mit is hazudjon. De már nem kell hazudnia. Csak… felejtsen el! Lépjen túl, hogy én is megpróbálhassam túltenni magamat rajta.
- Nem értek félre semmit. Láttam, amit láttam. Annyit akarok, hogy ne zargasd a családom. Ez nem rájuk tartozik. És engem se keress – mondom szenvtelenül, és meg sem várva válaszát, kinyomom a mobilt.
Hát tényleg szakítottam vele. Vége van, nincs több hazugság.
---*---*---*---
- Kicsim – szól be anya az ajtón, egy koppantás után. Fölriadok vegetatív állapotomból, melybe a telefonálás után süllyedtem, és kicsit megmozgatom a fejemet, mely eléggé beállt az egyhelyben levő, mozdulatlan állapot miatt. Vajon mennyi ideig lehettem ebben az állapotban? – Minden rendben? – kérdezi anya. Che… még, hogy minden rendben? Nem, semmi sincsen.
Nem is kell válaszolnom anyának, látja ezt ő magától is, így csak megcsóválja a fejét, és bejön a szobámba. Nem hozzám jön, hanem egyből az ablakhoz siet, befogott orral, de most ez sem tud még csak egy halvány mosolyra sem rábírni. Ha büdös vagyok, büdös vagyok. Minek legyek rózsa illatú, hiszen nincs senki, aki miatt normális állapotba kellene kerülnöm?
- Ez így nem mehet tovább! – szólal meg anya szigorú hangján, és megáll előttem, csípőre tett kézzel. Végignéz a romokon, amit a több napi itt tartózkodásom alatt okoztam, és egy nagyot sóhajt. – Most azonnal elmész zuhanyozni, én addig megpróbálom összepakolni a rumlid, aztán megbeszéljük a dolgokat! – adja ki az utasítást azon a hangján, mely mindig jelezni szokta, hogy ez nem választható opció, ellenkezni vele tilos. Én most mégis megpróbálok ellenkezni vele, aminek a vége az lesz, hogy kimegy anya, de még mielőtt föllélegeznék, hogy ezt egész könnyen megúsztam, visszatér egy üveg vízzel, és nem törődve azzal, hogy a nyitott ablakon jéghideg levegő áramlik be, a fejemre önti a szintén hideg vizet.
- BASSZUS! – pattanok föl, és megrázkódom a hideg víz és hideg levegő kettősének sokkjától. Anyán nem látszódik, hogy lenne akár csak egy aprócska lelkiismeret furdalása a dolog miatt, inkább csak folyamatosan bámul, hogy mikor kegyeskedek végre megmozdulni. Morgolódva, szitkozódva trappolok a fürdőszobába, hogy ott levetkőzzem hideg, átnedvesedett ruháimat, és a jó meleg víz alá bemászom.
Ahh, de jó a meleg víz! Miért is nem jöttem fürdeni hamarabb? Olyan jó, szinte kimossa belőlem a gondokat… Mintha valami olyan vízesés volna, ami a fejemtől kezdve mindent kimos, mindent leegyszerűsít. Perceken keresztül állok alatta, és legszívesebben ki sem szállnék alóla, de most úgy érzem, nem akarok az anyámmal való beszélgetés elől menekülni, biztos vagyok benne, hogy ő tud valami jó tanácsot adni, szóval lassacskán elzárom a csapot, és kilépek a zuhanyzóból. Megtörölközök, és mivel rájövök, hogy azokon a vizes ruhákon kívül, amik rajtam voltak, nem hoztam be magammal semmit, fölveszem a fürdőszobában talált egyik világoskék, jó meleg és puha köpenyt.
- Azt hittem, már valami őrültséget csináltál – morogja anya, mikor kilépek a fürdőből. Anyának igazán jó megérzései szoktak lenni, ami most is bejött, hiszen szinte azonnal itt is termett, ahogy kiléptem az ajtón, bár lehet, most csak az volt, hogy a közelben volt, és amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó, már meg is jelent. – Öltözz föl, a konyhaasztalon vár a reggelid, és közben szépen megbeszéljük, mi a baj, és hogyan lehetne megoldani, rendben? – Anyánál még a kérdés is utasításnak szokott hangzani, mikor valami olyasmit kérdez, ha a válasz teljesen természetesnek hat számára, szóval most sincs semmi esélyem kibújni alóla, de pillanatnyilag nem is akarok.
Ez az elhatározás, hogy anyával meg kell beszélnem a dolgokat, kitart egészen addig, amíg le nem érek a konyháig, de már nem menekülhetek, anya sürgető integetése semmi kétséget nem hagy afelől, hogy jó alaposan ki fog kérdezgetni mindenféléről. Nem akarok Johanról beszélni! Mégis… mintha anya valami mágikus hatással volna rám, amint leülök az asztalhoz, egyből kibukik belőlem: - Megbuktam sebészetből, Johan megcsalt, én meg szakítottam vele.
Mintha megfagyasztottam volna szavaimmal az időt, anya teljesen megdermed, és kerek szemekkel pislog rám. – Valami ilyesmire számítottam, de nem ennyire véglegesre – mondja még mindig sokkolódva, miután túl jutott a mondatom megemésztgetésének időszakán. – Miért buktál meg, honnan tudod, hogy Johan megcsalt, és mi történt pontosan? – kérdezi végül. Hogy kicsit húzzam a válaszadást, villámat belemártom a tojásrántottámba, és bekapom a számba a falatot. Rágicsálom, nyammogok rajta egy darabig, de sokáig úgysem kerülhetem el a válaszadást, így inkább lenyelem már a pépes ételt, és megszólalok:
- Azelőtti nap, hogy hazajöttem volna, Johan kimaradt egész éjszakára, és nem is szólt róla, majd mikor telefonáltam neki, először letette, aztán fölvette, de mindenféle értelmetlenséget mondott a telefonba, végül már föl sem vette, le se tette, egyszerűen nem foglalkozott azzal, hogy telefonálok neki. Másnap reggel ment csak haza, akkor kicsit rosszul nézett ki, viszont nem maradhattam vele, mert vizsgám volt, így megígértem neki, hogy sietek haza. Annyira siettem, hogy mikor rájöttem, képtelen vagyok vizsgázni, szó nélkül kijöttem onnan, és elmentem a kávézónk… kávézóba, hogy vegyek Johannak kávét, amikor megláttam őket. Ott csókolózott az egyik csoporttársával, és egymás kezét fogták. Ezután hazamentem, összepakoltam, és jöttem haza. Ja, meg vettem neki egy jegygyűrűt, amit tuti, hogy nem fogok neki odaadni ezek után, és holnap az első dolgom az lesz, hogy kijelentkezzek az egyetemről – foglalom össze a történteket egy mondatban, és csak azért, hogy ne kelljen anyára nézni, eszem még egy falatot, pedig semmi étvágyam nincsen, az előző falat is föl-le liftezik a nyelőcsövemben.
- Fiam, te hülye vagy, már bocs – jelenti ki anya, kertelés nélkül. Tudom. De most miért is? – Egyrészt, miért nem beszélted meg a dolgot Johannal? Lehet, hogy megcsalt, de tudom jól, mennyire szeret téged az a kölyök, biztosan volt valami oka, nem gondolod? Szerintem gondold át, hogy mégis miért tehette azt, amit tett – folytatja anya, kérdezés nélkül, hiszen ismer már engem.
- Tudom, miért tette. Azért, mert nem vagyok elég okos, és jó neki – mondom a szavába vágva, és ezt teljesen komolyan gondolom. Arra jutottam, hogy csak túl kedves volt, azért nem akart szakítani velem, de már nem voltam neki elég jó, főleg nem azok után, hogy megbuktam a vizsgámon.
- És ismét: te nagyon hülye vagy! – vág fejbe anya. Meglepődve nézek rá, mire megforgatja a szemét. – Dehogynem vagy okos! Még így is, hogy megbuktál a vizsgán, te vagy a legjobb tanulója az egyetemnek! És ezzel el is érkeztünk a második indokhoz, hogy miért vagy hülye: nem fogsz kiiratkozni az egyetemről, nem engedem! Gimi óta orvos szeretnél lenni, és van érzéked hozzá. Nem fogom engedni, hogy azért, mert ilyen tévképzeteid vannak, kilépj az egyetemről! Igenis, hogy a következő vizsgára elmész, és megkapod szokás szerint a legjobb jegyet! – mondja anya egyre hangosabban, de még nem kiabálva. Csak nézek rá, és nem értem. Hogy gondolhatja ezeket? Hát ő is benne lenne abban, hogy hogyan verjenek át engem?! Ezt nem gondoltam volna anyáról sem…
Szó nélkül fölpattanok, és csak így, egy szál vékony pulcsiban, kirohanok a házból. Miért történik mindez?!
---*---*---*---
Órákat sétálgatok a hidegben, és érzem, hogy kezdek jéggé fagyni, de nem érdekel. Nem akarok hazamenni. Senkihez semmi kedvem, szóval inkább leülök a közeli padra, és az sem tud zavarni, hogy nagy valószínűség szerint, ha tovább itt maradok, örülök, ha megúszom ezt majd egy tüdőgyulladással, ha nem fagyok meg. Érzem, hogy remegek, és hogy csak azért nincs még baromi magas lázam, mert a jég egyszerre gerjeszti, és viszi le a lázamat, de a magas lázat kísérő hallucinációk, lázálmok máris megjelennek.
Ez nem lehet más, csakis lázálom, hiszen Johan mégis mit keresne itt? Miért rohanna ide hozzám, és miért tartana karjai között, megpróbálva fölmelegíteni? De biztos nem igazi, hiszen nem érzem testének megszokott melegét, csak karjainak ölelését. Biztosan lázálom, más nem lehet.
- Jona, kérlek, ne fagyj meg! – kérleli remegő hangon, gyönyörű arcán apró, kristályoknak tűnő könnycseppek csorognak le. Ne sírj, kérlek! A lázálmok nem sírnak, te se tedd, kérlek!
- Johan… szeretlek – vallom be az álomképnek, de csak azért, mert tudom, ez nem az igazi. Ha az igazi lenne, nem tenném meg, nem akarom még nagyobb baleknak bemutatni magam, mint amilyen amúgy vagyok. Nem akarom, hogy még jobban lenézzen engem.
- Én is szeretlek! Kérlek, kérlek, bocsáss meg nekem! Ne hagyj el engem, ígérem… - mondja, látom, hogy az álomkép szája még mozog, de érzem, hogy egyre jobban fáradok.
Hideg van. Nagyon, nagyon hideg.
|
| Onichi | 2013. 01. 21. 22:24:38 | #24898 |
 Karakter: Johan Krishon
Megjegyzés: ~ Genemnek
- Pihenj le kicsim - susogja miközben újra magához ölel. Torkom összeszorul, vállaimat megfeszítve próbálom visszatartani könnyeim. Olyan kedves, olyan törődő, nem értem hogyan hihettem hogy már nem érdeklem. Úgy ölel magához, ahogy arra más nem képes. Legszívesebben belekapaszkodnék, és sosem engedném el. Úgy hiányzott ez. Úgy hiányzott hogy velem foglalkozzon és ne a könyveivel. Végre megkaptam, de... de milyen áron? Egy szörnyeteg vagyok. Egy idióta, ostoba, mérhetetlenül nem normális szörnyeteg. Az a nyomorult bűntudat meg úgy kapirgál belülről, hogy szinte képtelen vagyok elviselni. Az a tény, pedig, hogy Jona ennyire aggódott értem, csak ront a helyzeten. Ha elhihetném, hogy tényleg nem szeret, hogy jól döntöttem és ideje itt hagynom akkor azt mondanám rendben, nem vészes, majd feldolgozza. Így viszont... így tudom, hogy borzasztó rosszul viselné. Nem mondhatom el, bármennyire is kikívánkozik. Őszintének kellene lennem, de ez egy olyan dolog, ami borzalmasan összetörné. Nem tudnék vele ilyet tenni, főleg nem a vizsgája előtt. Kiborulna és teljesen összezavarodna. Ilyenkor nyugalomra van szüksége, nem pedig ilyen zavaros lelki állapotra. Hogy tehettem vele ilyet? Szegénykém... úgy sajnálom...
Legszívesebben mélyen elbujdosnék előle, hogy ne érezzem gondoskodását, és abba a hitbe ringathassam magam, hogy jól döntöttem. Eddig rá haragudtam, de most ellenem fordult a helyzetem. Őt akartam megbántani azzal, hogy... hogy másnál keresek vigaszt, de helyette én érzem magam borzasztóan. Ha talán nem iszok annyit, akkor jobban át tudtam volna gondolni, így viszont... esélytelen volt. Csak történtek a dolgok, és én nem tudtam mit tenni. Túl jó volt. Persze messze nem okozott olyan örömet mint Jonával, de... de... Jajjj...
Némi huzavona után hagyom hogy közös szobánkba vigyen, és az ágyra ülve húzzon ölébe. Pont úgy szorít magához, pont úgy simogatja a hátamat, mint régen. Sokszor órákon át csak így ültünk, néha halkan beszélgettünk, néha csak hallgattuk egymás légvételét, és élveztük az együttlétet. Nem egyszer aludtam el így, és csak másnap tértem magamhoz Jona karjaiban. Ő mindig vigyázott rám, mindig ott volt nekem. Akárhányszor lerugdostam magamról a takarót, ő az éjszaka közepén fölkelt, és újra betakargatott. Akár többször is, ha úgy alakult. Őt mindig érdekelte amit mondani akarok, neki mindig én voltam a legérdekesebb. Ezt hittem ezek az ostoba könyvek elvették tőlem, de tévedtem. Ő még mindig szeret, csak én nem vettem észre. Megint túl önző voltam.
Testem finoman megrázkódik, és könnyeim útnak indulnak. Képtelen vagyok visszatartani, úgy szégyellem magam. Mintha egy hatalmas, "hazug áruló" feliratú billogot nyomtak volna a homlokomba. Izzik, fáj, és bárhogy próbálom arcomat Jona mellkasába fúrni, nem segít.
- Na, kicsim, meséld el, mi bánt - érzelmes hangja selyemkendőként simogatja nyakamat. Egyszerre csiklandoz, és olyan, mintha karistolná valamivel. Erre vágytam. Csak várnom kellett volna, de én másnál kerestem megoldást. Mekkora vadbarom vagyok. Önként kéne jelentkeznem boncolható alany szerepre. Ekkora idiótát úgyse találnak soha.
- Bo-bocsáss meg! - teljesen kiborulva szorítom magamhoz, mintha ezzel mindent jóvá tehetnék. Mintha a könnyeim elmoshatnák a tegnap estét. De nem... ez a bűntudatomon sem segít. Tudnia kéne, de én egy gyáva féreg vagyok. Undorító gyáva nyúl, aki azonnal megfutamodik, ha ellenséget lát. Lyonnak igaza volt. Jona nem érdemel meg engem. Ő sokkal jobbat érdemel nálam. Egy olyan fiút aki kitart mellette, aki támogatja, nem pedig megcsalja. Viszont képtelen lennék elengedni. Senki sem érhet hozzá csak én. Senkit sem ölelgethet csak engem. Jona az én barátom. Hogy tehettem vele ezt?!
- A barátaiddal voltál este, igaz? - még jobban rámtör a zokogás, Nem akarom hogy ezt eszembe juttassa. Lyonnem a barátom. Egy barát sosem hagyná hogy ilyet tegyek. Vigyáznia kellett volna rám, erre csak kihasználta azt, hogy sebezhető vagyok. Milyen barát az ilyen?
- I-igen - suttogom halkan, valahonnan előhalászik egy zsebkendőt, amit készségesen fogadok el. Most már kicsit jobb. Hazudnom kell, nem szabad rájönnie erre, soha, de soha! Ha örökre bűntudattal kell küzdenem, hát megteszem, mert azért megéri, hogy ne veszítsem el. – A barátaimmal voltunk, és kicsit többet ittam a kelleténél, és Ullánál aludtam - a végére már egészen hihetőnek hangzik. Jól van Johan, belejössz ebbe. Pár év és profin fogsz hazudni erről az éjszakáról. Pont úgy, mintha Te is elhinnéd amit mondasz. Mert végül is tényleg igazam van. Nem történt semmi.
- Semmi baj, de kérlek, legközelebb szóljál nekem. Halálra aggódtam magam érted! - jól meg is forgatja a szívemben lévő jókora tőrt. Majdnem újra elbőgöm magam, de sikerül erősnek látszanom. Aggódott értem. Tényleg érdekeltem, tényleg fölnézett miattam a könyveiből. Tényleg szeret. – Pihenjél egy kicsit, én most gyorsan elmegyek vizsgázni, aztán sietek is haza hozzád. Megpróbálok elsőnek bemenni, és amilyen gyorsan csak tudok, sietek haza, és az egész napot együtt töltjük, jó lesz az úgy? - nyakába fúrom arcomat, és heves bólogatásba kezdek. El sem hiszem. Ez az utolsó vizsgája, és utána tényleg leteszi a könyveket. Most ígérte meg, hogy vele lesz egy egész teljes napon keresztül. Sétálhatunk, ebédelhetünk, beszélgethetünk, és este végre újra szeretkezhetünk. Azt szeretném hogy kitörölje belőle Lyon érintésének minden emlékét. Újra csak rá akarok emlékezni, csak azt akarom tudni, hogy vele milyen. Senki más nem kell nekem, most már tudom.
Kimászok öléből, és szégyenteljes meneküléssel tűnök el szobámban. Azonnal az ágyra vetem magam, és a fal felé fordulva tettetek alvást. Nem akarok vele beszélni, majd... majd csak a vizsgája utána. Ha kicsit összeszedtem magam. Miután beszéltem Lyonnal. Reggel nem tudtam mit mondhatnék, most már viszont tudom. Tisztáznunk kell a helyzetet, joga van megtudni az érzéseim. Amíg Jona vizsgázik megbeszéljük, és mire végez már én is visszaérek. Talán még egy ebédet is össze tudok neki dobni. Biztosan örülne, hisz mostanában nem igen volt lehetőségünk friss főtt ételt enni. Neki ideje nem volt, nekem kedvem. De most helyrejön minden, hisz Jona még mindig szeret. Mert nem tudja, hogy mekkora idióta voltam.
Hallom ahogy benyit a szobámba, egy ideig vár, majd csukódik mögötte a lakásajtó. Elment a szokásos csókunk nélkül. Ez amolyan hagyomány volt, és mindig azt mondta csak emiatt sikerültek a vizsgái. Remélem azért most is menni fog neki, mert nem bírnám ha ez is a lelkemen száradna. Még egy dolgot már nem bírnék.
Még várok egy pár percet, majd fölpattanok, küldök egy üzenetet Lyonnak, és már rohanok is. Gyorsnak kell lennem, ha azt szeretném, hogy előbb hazaérjek, mint ő. Mindig hamar végez a vizsgákon, mert elég okos. Csak bemegy, megválaszol egy pár kérdést, elő egy csomó hangzatos szakszót, és már ott sincs. Biztos sietni fog, mert ha egyszer megígér valamit, akkor azt be is rajta. Ő már csak ilyen.
Mire leérek a kávézóba, Lyon ott vár. Kissé szorongva foglalok helyet vele szemben, és fejemet félredöntve pislogok rá. Nem is tudom hol kéne kezdeni. Láthatólag ő sokkal jobban érzi magát mint én. Mosolyog, és kifejezetten boldognak tűnik. Ő nem bánta meg a múlt estét úgy, mint én.
- Örülök hogy megint találkozunk. Aggódtam, hogy nem fogsz keresni - mosolyogva nyúl kezemért, én pedig hagyom hogy megfogja. Jó esik a kedvesség és a törődés. Persze nem olyan jól, mint mástól, de ennyi még belefér. Nem akarok haraggal elválni tőle, legalább ebben a kevés időben legyen boldog.
- Lyon, remélem tudod, hogy kedvellek - sóhajtva apró, kissé kényszeredett mosolyt varázsolok arcomra.
- De? - az ő mosolya sem túl őszinte. Valószínűleg tudja hogy mi jön. Vagy tapasztalt benne, vagy igencsak kiszámítható vagyok. Vagy mind a kettő.
- De nem lehet köztünk semmi. Legjobb lenne, ha nem is igazén beszélnénk többet. Szeretném elfelejteni a tegnap estét - zavart mosollyal nézek szemeibe. Muszáj mosolyognom, különben elbőgöm magam. Jelenleg erre a két dologra vagyok képes.
- Sejtettem. Még mindig szereted azt az idiótát, igaz?
- Ő nem idióta, csak... csak különleges. Annyira jó hozzám, olyan kedves, és... és nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem vele - mosolyom kissé őszintévé válik, mikor Jonát idézem föl gondolataimban. - Ő a legkülönlegesebb ember számomra, és ő az, aki bármi történik szeretni fog. Ostobaságot kellett csinálnom hozzá, hatalmas hülyeséget de rájöttem.
- A francba Te tényleg szereted - halkan fölnevetve hunyja le szemeit, majd megszorítja kezeimet. - Legyen. Akkor ne túl gyakran találkozzunk. De egy apró kérésem még lehet ezért cserébe?
- Persze - megkönnyebbülten bólintok. Nagyon jól fogadta, nem kezdett el fenyegetőzni, semmi. Ennyit igazán megtehetek érte. Végülis csak nem kér semmi teljesíthetetlent.
- Akkor egy utolsó csókot szeretnék. Csak hogy legyen mit elraktároznom az emlékeimben - egy ideig habozok, tétován fürkészem arcát, végül alig láthatóan biccentek. Essünk túl rajta. Ha megteszem soha többet nem fog zavarni minket. Végül is ezt érted teszem Jona. Kettőnk boldogságáért...
oOoOo
Még be kellett ugranom a boltba a vacsora hozzávalóihoz, így elég későn érek haza. Jona már tuti hazaért, ha nem is olyan rég, de már elkezdhetett aggódni. A tegnapi után nem is csodálkoznék, ha már a rendőrséget értesítené. Amilyen kis aggódó. Már kezdem érteni miért volt régebben olyan féltékenykedő.
- Jona, megjöttem! - kiáltok föl miközben leveszem cipőimet, a szatyrot pedig a konyhapultra dobom. - Képzeld, voltam boltban és vettem egy csomó mindent. Elkészíthetjük együtt az ünnepi vacsorát a sikeres vizsgád alkalmából. Mit szólnál, ha... - elhallgatok, és tanácstalanul hallgatom a csöndet. Valami itt nagyon nem stimmel. Telefonomra pillantva ellenőrzöm az időt, de már haza kellett volna érnie. Eddig biztosan nem húzódhat a vizsga. Na de... várjunk... nem kaptam sms-t sem. Mindig ír ha végzett, mindig elújságolja ha sikerült, vagy éppen ha úgy érzi elrontott valamit. De most semmi. Torkomat összeszorítja az aggodalom, úgy rohangálok körbe a lakásban, mint egy szerencsétlen egér aki eltévedt a labirintusban. Sehol sincs. A hálószoba fel van túrva, Jona ruhái szétszórva hevernek mindenfelé. Tanácstalanul pislogok rájuk, lassan kezd eluralkodni rajtam az aggodalom. Nem... az nem lehet. Ez csak egy dolgot jelenthet, de az biztos hogy nem lehet. Nem tenné. Mért csinálná? Ez ostobaság...
Rémülten rohanok a hűtőhöz, kis híján a földön kötök ki mikor meglátom a kék cetlit. Egy üzenet. Üzenet Jonától. De miért nem hívott? Miért nem várt meg? Mi lehetett olyan fontos, hogy szó nélkül elrohant? Kérlek add, hogy valami vidám dolog legyen...
- Kérlek, kérlek, kérlek... - motyogva ismételgetem, miközben leveszem a papírdarabot és elolvasom Jona jellegzetes, kerekded betűit. Olyan, mint egy kislányé, sokszor piszkáltam már ezzel, de ennek ellenére imádom. Imádom a jegyzeteit olvasni, a kis kártyákat amiket az asztalomon szokott hagyni, de ezt... ezt nem szeretem. Ezt látni sem akarom.
Eltámolygok egy székig, és lerogyok rá. Semmi. Semmit nem mondott. Miért ne keressem? Miért mond ilyet? Hiszen együtt terveztük tölteni ezt a délutánt. Miért ment haza? A családjával történt valami? Lehet hogy most kétségbeesetten zokog otthon a szeretteivel? De nekem miért nem szólt? Ismerem a szüleit, szeretem őket, és ők is jóban vannak velem. Ami az ő gondjuk az az enyém is. Elmondhatna volna... és akkor miért ne kereshetném? Itt valami más van a dologban. De hát micsoda?
Idegesen kapom elő telefonom, és az intéssel mit sem törődve hívom Jonát. Minden egyes csöngésnél megdobban szívem, várom hogy meghalljam hangját, de csak az elnyújtott sípszót kapom válaszul. Kinyomott!? Miért nem akar velem beszélni? Mi történt? Miért haragszik rám?
- Jona...? - suttogva meredek a kijelzőre, ahonnan ő mosolyog rám egy csinos fagylalt folttal az arcán. Olyan boldog a képen, és olyan boldog volt mikor hazaértem. Akkor most miért ment el? Mi változott meg ebben a pár órában? Talán... megbukott? Az nem lehet... Ő okos, rengeteget tanult, és sosem bukna meg. Az nem engedheti meg magának. És ha mégis? Lehet azért ment el, mert szégyelli magát előttem? Én már végeztem az összessel, sikerültek is. Lehet hogy ezért? Mindig azt mondta én sokkal okosabb vagyok. Képes lenne ezért elmenekülni? Igen, mert nagyon szokta magát szégyellni. Szegény butuskám.
Ismét megnyitom a telefonkönyvem, és kikeresem Jona egyik csoporttársának a számát, aki szintén ma vizsgázott. Pár percet elég vele beszélnem, és máris eléggé kétségbe esek ahhoz, hogy ide-oda sétálgassak a szobában. Jona kijött a vizsgájáról! Egyszerűen kisétált így megbukott! Jona?! Istenem akkor most nagyon ki lehet borulva. Biztos kétségbeesetten, depressziósan gubbaszt a szobájában, és átkozza az egész életét. Nem hagyhatom, hogy így tegyen. Tudhatná, hogy nekem mindent elmondhat.
Többször is próbálom hívni, de mindig kinyom. Egyre jobban aggódom érte. Remélem nem csinál semmi ostobaságot. Még van lehetősége a következő vizsgaidőpontra is elmenni, nem kell azonnal leírnia magát. Muszáj tudnia, hogy nem haragszom rá, hogy szeretem, és vissza kell jönnie. Nélküle nem megy semmi. Olyan rég nem töltöttünk külön pár óránál többet, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy túlélném Nekem szükségem van rá. Nem veszíthetem el most, hogy végre rájöttem, tényleg szeretem. Mindennél jobban.
A telefon vibrálása riaszt föl álmomból. Minden tagom fáj, mert a széken aludni nem a legkényelmesebb dolog, mégis úgy vetődöm a készülékért, mintha az életem múlna rajta. Sms. Hevesen dobogó szívvel nyitom meg, de azonnal könnyek szöknek a szemembe. Már nem bírom idegekkel. Két szó. Két nyomorult szót volt képes írni!?
Ne hívj.
Ezt nem hiszem le. Hogy írhat ilyet?! Jona... mi a fene van veled? Miért haragszol rám? Pont most, mikor úgy tűnt, minden rendben van? Pont most kell megbuggyannod? Térj már észhez könyörgöm.
Tudom hogy megbuktál. Nem haragszom. Gyere haza!
Nagy nehezen bepötyögöm a választ, majd elbotorkálok közös ágyunkig, és úgy ahogy vagyok, ruhástól beledőlök. Nagyon elfáradtam. Éhes vagyok, koszos vagyok, de most egyik sem számít igazán. Semmi sem érdekel, csak Jona illata, ami árad az ágyneműből. Olyan, mintha itt lenne velem. Igen, egészen olyan...
oOoOo
Úgy érzem magam, mint egy kifakult árnyék. Egy szürke, élettelen lepel, amit csak a szél fúj ide-oda. Ki sem teszem a lábam a lakásból, csak idebent kóválygok. Nem is tudom hogy miért. Mintha azt várnám, hogy ráakadok az egyik szekrényben. Úgyis olyan sok a meglepetés, hogy nem tudok mit kezdeni velük. Először a pezsgő és a desszert a hűtőben. Mikor reggel észrevettem, nem tudtam hová tenni. Aztán sírógörcsöt kaptam. Csak ültem, szorongattam az üveget, és Jonát hívogattam, mintha a neve hallatán megjelenne előttem de persze reménytelen próbálkozás volt. Azóta minden holmija ezt váltja ki belőlem. Egyik nap képes voltam a pólójába bújva, egy ingét szorongatva sétálgatni a lakásban, hosszú-hosszú zokogási szüneteket tartva bizonyos helyeken.
Napok óta nem válaszol az üzeneteimre, nem veszi föl, és ő sem keres. Mintha teljesen ki akarna zárni az életéből. Már a családját is próbáltam hívni, de ők sem mondtak nekem semmit. Bocsánatot kértek, és letették. Olyan furcsa volt a hangjuk. Sajnálat? Düh? Nem tudtam pontosan beazonosítani. De ha már rajtuk keresztül sem tudom elérni, akkor mit tehetnék? Olyan egyedül érzem magam. Magányosabb vagyok mint bármikor. Kétségbeesettebb és tanácstalanabb, mint valaha. Az egész lakás olyan üres és hideg Jona nélkül, mintha egy hatalmas jégverem lenne. De a jégveremben legalább állatok vannak. Itt maximum pár poloska, és szúnyog. De még bennük is több élet van, mint bennem. Kifordultam önmagamból? Lehet... de csak azért, mert hiányzik az egyik felem. Mintha levágták volna a tagjaimat. Én már csak Jonával tudok rendes életet élni. Ő lett a másik felem, ő minden ami értelmet ad az életemnek. Nélküle nem tudok mihez kezdeni. Persze erre is csak akkor jövök rá, mikor késő. Mikor már nincs velem. Pedig ha tehetnék valamit. Ha tehetném visszautaznék, és nem hagynám hogy elmenjen. Sok sikert csókot kapna, és utána magammal rántanám az ágyba. Nem érdekelne a hülye vizsgája, nem érdekelne semmi, csak az, hogy vele lehessek. Bárcsak itt lenne...
Halk csörgés kúszik át a hatalmas bárányfelhőkön, amiken álmaimba repkedek. Miért teszi tönkre ezt a kényelmes kis utazást? Elég csúnya dolog tőle, mindjárt jól le is szúrom majd.
Kitapogatom a készüléket, reflexként nyomom meg a gombot, majd beledünnyögök egy halvány kis tesséket. Nem szeretem ha fölébresztenek. Számomra az alvás a legjobb program, mert akkor Jonával lehetek. Álmaimban ott van velem, és nem ment haza. Álmaimban átölel, becézget és szeret. Álmaimban nem csaltam meg.
- Johan, ne zargasd kérlek a családomat - az oly ismerős, oly szeretett hang azonnal kitisztítja fejemet, ujjaim úgy markolják a kis készüléket, mintha az életem múlna rajta.
- Jona! Jona úgy örülök hogy végre hívtál. Úgy hiányzol Jona... - elérzékenyülve hadarom, annyiszor kimondva nevét, ahányszor csak lehet. Szívem boldogan verdes, hogy újra hallhatja a hangot, ami annyi szépet súgott már fülembe. Most kell visszaszereznem. Most kell meggyőznöm.
- Hiányzok? Na és a legújabb barátod? Vagy ő már nem elég neked? - hangjából csepeg a keserűség és bánat. Meghűl bennem a vér. Kis híján kiesik kezemből a telefon, arcom hófehérré válik. Honnan tudja? Honnan tud ő erről? Istenem, hogy jött rá?
- Mi-milyen barát? - dadogva kérdezem, ár tudom, hogy már késő hazudozni. Érzem hogy vége. Lebuktam. Istenem, elüldöztem!
- Ugyan Johan, láttalak titeket együtt... a kávézónkban! - ostorként csattan rajtam a megvetés, ami hangjában érződik. Könnyeim elindulnak, én pedig kétségbeesetten keresem a szavakat. Látott minket? A vizsga után? Ne... nem... akkor... ugye nem a végét? Ugye nem a csókot?!
- Félreérted... - suttogom, de szavamba vág. Nem hagyja hogy befejezzem. Nem hagyja, hogy megmagyarázzam. Nem hagyja hogy bármit teszek.
- Nem értek félre semmit. Láttam amit láttam. Annyit akarok hogy ne zargasd a családom. Ez nem rájuk tartozik. És engem se keress - kinyom. Már csak a csendet hallgatom. Azt az űrt, ami bennem is megmarad a hangja után. Próbálom elkapni szavait, de elillannak. Nem marad más utánuk, csak üresség. Jona... Jona mit tettem?!
- NEM! - kétségbeesett kiáltással hajítom el telefonom valahová. Nem érdekel. Nem akarom látni. Jonát akarom. El akarom neki mondani mi történt. Tudnia kell, hogy szeretem. Nem akarom hogy utáljon. Kérlek ne... kérlek, kérlek kérlek. Szörnyeteg vagyok, de szeretem. Utál, de én nem tudom elengedni. Nem tudom békén hagyni. Szükségem van rá. Meg kell bocsátania. Bármit megtennék azért hogy újra átöleljen. Bármit...
|
| Geneviev | 2013. 01. 21. 12:24:19 | #24892 |
Karakter: Jonathan (Jona) Levy
Megjegyzés: ~ Onimnak
Teljesen leforrázva, kétségbeesetten ácsorgok még egy darabig a szobája közepén, és azon gondolkozom, mennyire ronthattam el a dolgokat, ha ennyire nem akar velem lenni. Nem csak, hogy nem szólt, hogy megérkezett, de egy pillanatra sem nézett a szemembe, és nem is akar velem aludni. Mit tettem, hogy ennyire megharagudott rám? Hiszen én nem találkozom senkivel sem rajta kívül, ráadásul még a féltékenységeimet is próbáltam kordában tartani, mert párszor már veszekedett velem amiatt, mert még azokra a barátaira is dühös voltam, akinek barátnője van, vagy éppen volt. Jó, igaz, hogy mostanában a vizsgáim miatt nem tudtunk annyi időt tölteni, mint szeretnénk, nekem is rettenetesen hiányzik, hogy ölelhessem, csókolhassam, megszeretgessem, de tudja jól, hogy muszáj tanulnom, hiszen nagyon buta vagyok, és mindent meg kell tennem azért, hogy ne rúgjanak ki az egyetemről.
Ez lenne talán a baj? Hogy ő okosabb nálam még úgy is, hogy ő kevesebbet tanul, mint én? Lehetséges lenne, hogy nem tart elég okosnak magához, és azért nem akar velem aludni, mert tudja, hogy semmit sem tudok a holnaputáni sebészet vizsgámra, és azt akarja, hogy az egész éjjelt át tudjam tanulni, hogy én is olyan okos lehessek, mint ő? Lehetséges… bár igazán megmondhatná, hogy hülyének tart engem, de persze megértem, ha ezt így nem akarja kimondani. Még jó, hogy értek a jelekből, miszerint szerinte is még többet kellene tanulnom, hogy fölérjek hozzá.
Még ácsorognék a szobájában egy darabig, de meghallom, hogy zárul a víz a fürdőszobában, rájövök, hogy ideje elhúznom a szobájából, hiszen nem véletlenül mondta azt, hogy nem akar velem aludni: pillanatnyilag nem akar látni. Ez még nekem is leesik, pedig aztán eléggé nehéz a felfogásom, szóval még mielőtt kijönne, gyorsan visszasietek a szobámba. Nem szeretném fölidegesíteni, ha ő egyedül szeretne lenni, meg kell értenem, és nem a nyakára másznom, hogy akkor is, aludjunk együtt, mind a kettőnkre ráférne egy közös szundikálás. És persze nem olyan, mint a legutóbbi vizsgaidőszakkor, mikor korábban lefeküdtünk, de mivel nem tudtam elaludni, kislisszoltam karjai közül, és még egy fejezetet megpróbáltam bemagolni.
Remélem, holnap meg tudjuk beszélni a dolgot… Nem szeretnék egyetlen éjszakát sem külön tölteni tőle, nélküle minden olyan hideg, üres és sivár. Maga a szobám is, mert oké, hogy napközben nem vagyunk együtt a szobámban, mert ő vagy nincs itthon, vagy a saját szobájában tanul, de esténként mindig itt van, és egy egész napra elegendő vidámságot hoz a szobámba, amivel kibírom a következő estéig. Most viszont nem jött be, nem hozta magával a finom illatát, sem a kedvességét, szóval minden olyan sivár. Remélem, a párnámon még ott van az illata…
---*---*---*---
Korán kelek, mivel szinte az egész éjszakát végig forgolódtam, sehogy sem tudtam aludni még Johan párnájával az orrom előtt sem, de még a tanulásra sem tudtam figyelni, viszont, mikor átmegyek Johan szobájába, még így sem találom ott. Ilyen korán elment volna? De mégis hová? Reggel hatkor még javában aludni szokott, számára ez még a hajnalok hajnala, jó, ha általában föl tudom ébreszteni őt nyolc környékén, vagy esetleg egy picit korábban, ha éppen nyolc előtt kezdődött az egyik órája. Hová mehetett?
Egy darabig, mint egy házi kísértet, úgy járkálok ide-oda a lakásban. Nem is tudom, miért, talán mert próbálok válaszokat találni, vagy esetleg egy levélkét a hűtőn, hogy megtudjam, Johan hová, és miért ment el, de semmit nem találok. Mikor ránézek az órára, látom, hogy már két órája nem csinálok semmit, csak kóválygok, mint akit fejbe vertek, így gyorsan leülök a konyhaasztalhoz, bár előtte előveszem a szokásos reggelimet: a tejet, meg egy csomag csokis müzlit, amit elkészítek, és gyorsan befalom. Általában az asztalomnál, tanulás közben szoktam enni, de most olyan szinten lyukasnak érzem az agyam, hogy még arra is, hogy nincs rajtam zokni, azért figyelek föl, mert lenézek a lábamra, és nem látom a megszokott fekete látványt, hanem a meztelen lábamat látom. Márpedig az nem jó, ugyanis eléggé könnyen meg tudok fázni, és már érzem is, hogy mennyire fázik a lábam. Nem akarok fölkelni a székről, így inkább magam alá húzom lábaimat, amitől igaz, hogy eléggé kifacsart lesz az ülésem, de legalább nem kell fölkelnem, kómázhatok még itt egy darabig. De jó program…
Egy jó ideig tényleg nem tudok fölkelni, de aztán nagy nehezen ráveszem magam, na meg arra is, hogy becaplassak a fürdőbe, és egy jó hideg, frissítő zuhanyt vegyek. Érzem, hogy kezd kitisztulni a fejemre rakódott köd, és a fejemet szorongató kezdődő fejfájás is kezd enyhülni, szóval most már kezdek bízni a gondolataimban, hogy értelmes ötlet jut eszembe. Johan viselkedésére nem találok magyarázatot, sem arra, hogy miért ment el ilyen hamar, pláne arra nem, hogy hová, viszont abban biztos vagyok, hogy valamivel rettenetesen érzéketlenül megbánthattam, hogy még csak rá sem jövök, hogy mi lehet az. Magyarán, a bocsánatáért kell könyörögnöm.
Zuhanyozás után nem itthoni ruhát veszek föl, hanem egy farmert egy kék-fehér csíkos inggel, illetve egy fekete vastag szövetkabáttal, és a kulcsaim, pénztárcám zsebre téve, kisétálok a lakásból, majd a házból is. Valamit ki kell, hogy találjak, mivel tudom megenyhíteni irányomban. Tudom, hogy holnap vizsga, de képtelen lennék most rá tanulni. Rettegek, hogy meg fogok bukni, hiszen tényleg nem tudok semmit, viszont Johan pillanatnyilag sokkal, de sokkal fontosabb számomra még a megbukásnál is.
Nem a bevásárló központba megyek, tudom jól, hogy ott nincsen semmi olyan, ami megérdemelné azt, hogy Johan kezébe kerüljön, mivel oda még a virágokból is a legolcsóbbat, legrosszabb minőségűeket viszik, ezért a másik irányba, a vásárba megyek, ahol mindig mindenből nagyon szépeket árulnak. Még nem tudom, hogy mit akarok neki venni, mert jó, virágot azt mindenképpen, de önmagában nem elég. Valami sokkal…
Tudom már! Úristen, tudom már, mit szeretnék neki adni! Jó, hát azt nem tudom, hogy az időzítés az milyen, mert ugye mi még fiatalok vagyunk, előttünk az élet, ráadásul férfiak is vagyunk, de én úgy érzem, eljött az idő, hogy megvegyem. Remélem, nem számít túl koránnak az az együtt töltött másfél év, hiszen azt végig együtt töltöttük, együtt is éltünk, csak nem korán. Én szeretem őt, biztos vagyok benne, hogy igazából ő is szeret engem, akkor mi akadálya lehetne? Maximum visszautasít, nem igaz?
Kicsit félve lépem át a közelben levő legjobb ékszerbolt küszöbét. Fejem fölül megszólal egy csengő, jelezve, hogy vendég érkezett, mire azonnal előttem terem egy kedves, ám mű mosolyú fiatal hölgy, kérdezve, hogy miben segíthet.
- Egy jegygyűrűt szeretnék – jelentem ki nagy magabiztosan, csak hogy mikor meglássam a választékot, elvesszem minden maradék önbecsülésemet. Ez rengeteg, hogyan tudnék én ezek közül választani?!
---*---*---*---
Rettenetesen izgatottan érek haza, de körül sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, még nem érkezett haza Johan. Most nem is érzem nagy bajnak, mert van időm mindent szépen elrendezni a legénykéréshez. Vettem jó pár szál rózsát, azokat szépen elrendezgetem kicsiny konyhánk különböző pontjain, és gyorsan összedobok egy nagyobbacska csoki mousse-ot, amit tudom, hogy nagyon szeret Johan. Töltök ki pezsgőt is, amibe egy-egy szem epret teszek, hiszen az Johan kedvenc gyümölcse, és már csak arra várok, hogy mikor érkezik haza a kedves párom. Húsz perc várakozás után kicsit türelmetlenné válok, de mivel általában olyan öt fele szokott hazaérni, várnom kell körülbelül másfél, plusz-mínusz fél órát, szóval addig visszamegyek a szobámba, és a gyűrűs dobozt a kezemben szorongatva, neki ülök a sebészet megtanulásának a folytatásához. A figyelmem folyton elterelődik, minden apró kis zajra azt hiszem, hogy Johan jött meg, és minden második percben fölpillantok az órámra, hogy mégis mennyi az idő, hány perc telt el a legutóbbi órára pillantásom óta, de mintha minden ki akarna velem szúrni, se a tanulás nem jön össze, se pedig az idő nem telik.
Próbálom a teljes figyelmemet a sebészet rejtelmeire szentelni, és úgy érzem, most egész sikerül is. A –stoma az két szerv egymással való összeköttetése, vagy a külvilággal való összekötése valamelyik szervnek. Például a colostoma az a vastagbél kivezetése a hason keresztül egy kis zsákkal, amibe ürül a széklet, tehát az a vastagbél összeköttetése a külvilággal. Ezt olyankor használják, ha valami miatt a páciensnek nem működik rendesen a záróizma, így nem tudja kontrollálni a széklet ürítését. Remek, képes voltam megjegyezni!
Fölnézek az órára, és meglepődve látom, hogy nem hogy elmúlott öt, de már hat is elmúlott, Johan viszont még sehol sincsen. Aggódva keresem elő a telefonomat, és tárcsázom a számát, miközben imádkozok, hogy ne legyen semmi baja. Kicsöng, de csak csöng, és csöng, és csöng, lassan már attól rettegek, valami nagyon nagy baj lehet, ha nem veszi föl, de végül csak fölveszi. Nem szól bele, de hallom fújtatását, és a körülötte levő zsibongást, szóval meg sem várom, hogy ő szóljon bele, egyből rázúdítom minden aggodalmam.
- Johan? Hol vagy? Miért nem jelentkeztél egész nap? Kezdtem már aggódni érted, minden rendben? – kérdezgetem. Vajon mi történhetett vele? Merre járhat? Ugye nem történt semmi baja, nem került kórházba, vagy valahová máshová?
- Én… - csuklik meg a hangja. Eléggé furcsa tónusa van, de nem tudom beazonosítani, mitől. – Nagyon jól vagyok. Fergetegesen! Sosem voltam még ilyen jól! És tudod miért? Mert végre megint… - motyogja értelmetlenül. Úristen! Ugye nem ivott alkoholt? Csak nem ivott, nem lehet olyan feledékeny, hogy nem emlékszik, hogy a legutóbb is hogy járt, milyen rosszul volt tőle, ráadásul még a szomszéd macskáját is megcsókolta részegen! Basszus, mit csinálsz, szerelmem?
- Johan? Johan!? Mégis hol vagy? Mi a fenét csinálsz? Ugye nem ittál? Te sosem bírtad az alkoholt! –esek teljesen pánikba, főleg, mikor meghallom szétcsúszott kuncogását, és eléggé spicces válaszát.
- Jona ne aggódj, menj csak vissza tanulni, mostanában úgyse csinálsz mást. Én addig jól érzem magam – mondja, és még mielőtt tudnék valamit reagálni rá, kinyomja a telefont, és itt hagy engem magamra kétségbeesett gondolataimmal. Mi történhetett, ha ennyire le kellett, hogy részegedjen? Remélem, van vele valaki, aki vigyáz rá, nem egyedül ivott ennyit, de képtelen vagyok egy helyben maradni, szóval miután a gyűrűt eltettem egy biztonságos helyre, a mousse-ot betettem a hűtőbe a pezsgővel egyetemben, fölkapom pénztárcám és mobilom, hogy indulhassak egy eleve kudarcra ítélt hosszú sétára, megpróbálva megkeresni Johant, és azt a bárt, ahol lehet.
Sajnos az a baj, hogy az egész városban rettentően sok a bár, de még csak a közvetlen környékünkön is nagyon sok van. Azért megpróbálom, és Johan telefonjának folyamatos csörgetése mellett egyik bárból a másik pubba rohangászok, sokszor majdnem föllökve az embereket. Hol lehetsz, kicsikém?
Pár óra múlva az előre látott kudarctól leverten, baromi fáradtan caplatok haza, megnézve, hátha otthon van már. Belépve a lakásba, mindent ugyanúgy találok, mint ahogy hagytam, így teljesen biztos lehetek benne, hogy nem hogy nincs itt, de az elmúlt órákban sem volt itt egy percre sem. Rettenetesen ki vagyok fáradva, de még jobban rettegek, hogy valami baj történt Johannal, azért nem veszi föl a telefonját. Végig telefonálom az összes kórházat, de sehová nem vittek egyetlen Johan Krishonnak nevezett, barna hajú, csodálatosan szürkéskék szemű fiút sem, így hajnali négy órára föladom, és még egy utolsó telefonhívás után megpróbálok pihenni kicsit.
Nem történt Johannal semmi, teljesen jól van, biztos egy barátjánál alszik. Valószínű, csak egy baráti összejövetelen volt, amiről elfelejtett nekem szólni, és azt hitte, hogy már szólt róla, azért is nem mondta most el, hogy hol van. Vagy elmondta volna, és nem figyeltem volna rá? De nem, az nem lehet így, hiszen bármikor megjött, bármit is mondott, mindig tudtam, hol, merre járt, és mikor hová megy, hiszen attól függetlenül, hogy folyton a tanulásra koncentráltam, mindig figyeltem rá, bármit is mondott. Szóval teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mondta, hogy megy ma bulizni, de… végül is, fiatal, most szórakozza ki magát. Nem lesz semmi baj. Tud magára vigyázni.
Végül sikerül elaludnom, de bárcsak ne tettem volna. Borzalmas rémálmaim vannak abban a két órácskában, amit képes voltam alvással tölteni, így inkább fölkelek, hogy rendesen összepakoljak a konyhában. A már teljesen elfonnyadt rózsákat kiviszem a kukába, és beledobom őket, mert így már nem olyan szépek még akkor sem, ha föllógatnánk őket, Johannak meg mindenből a legtökéletesebb jár.
Rendet teszek az egész lakásban, mire meghallom a kulcs csörrenését, és elfordulását a zárban, az egész helyiség csillog-villog. Ilyen rend még sosem volt itthon, de nem tudtam mást csinálni. Ma van a vizsgám, de képtelen voltam egy betűt sem megtanulni belőle, de mégsem tudok Joahnnra haragudni, hogy miatta fogok megbukni, egyszerűen csak rettenetesen féltem. Mikor kicsim belép az ajtón, egyből karjaim közé kapom, és jól megszorongatom. Hála Istennek, épségben hazaért!
- Johan, mégis hol voltál? Miért nem vetted föl? Mi volt az a rengeteg ostobaság amit este mondtál? - kérdezem, és egy kicsit eltolom magamtól, hogy a szemeibe nézhessek, de csak egy pillanatra tudok beléjük nézni, mert egyből hajtja is le a fejét. Látom rajta, hogy rettenetesen fáradt, és nincsen túl jó bőrben, szóval inkább ismét magamhoz húzom, és megölelgetem. – Pihenj le, kicsim – suttogom a hajába, és egy puszit nyomok a fejére. Johan megrezdül, vállai kicsit megfeszülnek, mintha a zokogását akarná magában tartani. Mindig ezt szokta csinálni, ha nem akar valami miatt sírni, hogy megfeszíti vállait, mintha azzal bent tarthatná könnyeit. Nem szeretem, mikor ezt csinálja, még szerencse, hogy tudom, hogyan kell kicsit föllazítanom ahhoz, hogy kisírja magából a dolgokat.
Bekísérem a szobámba, bár a sajátjába akar menni, szelíd erőszakkal a sajátomba, vagyis hát a közösbe tudom terelgetni. Leülünk az ágyra, és az ölembe húzom kicsimet úgy, hogy szembe legyen velem. Combjaimon ül, így tudom a hátát simogatni, amitől végül megreped a jég, és elkezd könnyezni.
- Na, kicsim, meséld el, mi bánt – suttogom nyakába, mire megborzong, és jobban elkezd sírni.
- Bo-bocsáss meg! – zokogja, és teljesen rám csimpaszkodik. Ha akarnám, se tudnám levakarni magamról, de természetesen nem is akarom, így csak tovább simogatom a hátát, hogy végre megnyugodjon, és elmesélje, mi a gond.
- A barátaiddal voltál este, igaz? – noszogatom, hátha megszólal, de csak még jobban rákezd a sírásra. Próbál tőlem elhúzódni, de most meg én nem engedem. Szeretném, ha elmondaná nekem, hogy mi történt, miért sír ennyire, hiszen hogy is kérhetném meg úgy a kezét, hogy közben nem tudom, mikor mi bántja.
- I-igen – szipogja. Kicsit fölemelem az egyik combját, hogy be tudjak nyúlni a nadrágom zsebébe, és kiveszek neki egy zsebkendőt. Gyorsan kifújja az orrát, és ismét hozzám bújik. Istenem, de régen voltunk így, hogy csak összebújtunk. Nem kellett tanulni, nem kellett semmi másra figyelni, csak egymásra. Hiányzik. Rettentően hiányzik, szóval amint vége a vizsgaidőszaknak, elviszem februárban egy egyhetes síelésre, vagy csak simán telelésre. Megérdemli, hogy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. – A barátaimmal voltunk, és kicsit többet ittam a kelleténél, és Ullánál aludtam – mondja már egy fokkal határozottabban, és erősebb hangon, de még mindig látom rajta, hogy nem könnyebbült teljesen meg, viszont nekem lassan ideje mennem, mert kezdődik a vizsgám.
- Semmi baj, de kérlek, legközelebb szóljál nekem. Halálra aggódtam magam érted! – mondom, de nem szemrehányásként. – Pihenjél egy kicsit, én most gyorsan elmegyek vizsgázni, aztán sietek is haza hozzád. Megpróbálok elsőnek bemenni, és amilyen gyorsan csak tudok, sietek haza, és az egész napot együtt töltjük, jó lesz az úgy? – kérdezem, és mosolyogva megsimogatom a fejét. Istenem, hogy én mennyire szeretem!
Érzem a nyakamnál, hogy bólogat, és leszáll rólam. Hirtelen úgy érzem, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is eltávolodtunk, ami rettentően rosszul esik, főleg mert nem néz a szemembe, és mikor elkezdek készülődni, nem marad itt, hanem átmenekül a saját szobájába. Valami beleszúr a szívembe, de próbálok nem arra figyelni, de mikor benézek Johanhoz, hogy kérem a szokásos „sok sikert” csókomat, látom, hogy a fal felé fordulva alszik, vagy legalábbis úgy tesz, hogy alszik, még jobban levert lesz a hangulatom. Csendesen csukom be magam mögött az ajtót, és sajgó szívvel sietek a vizsgára.
Én vagyok az első, aki bemegy a terembe. Nem csak úgy érzem, tudom, hogy semmit nem tudok, így mikor elkezdenek mindenfélét kérdezgetni, még el sem csodálkozom azon, hogy nem tudok semmit, és csak nyögdösök mindenféle hülyeséget. A tanárok is rázzák a fejüket egy-egy hülye válasz után, mire nem bírom tovább, egy tőlem nagyon-nagyon távol álló dolgot teszek: csak úgy, magyarázat nélkül kisétálok a vizsgáról, magukra hagyva az értetlenkedő tanáraimat. Most már biztos, hogy ki fognak csapni, de kivételesen nem tud érdekelni. Igazából el sem kellett volna jönnöm, otthon kellett volna maradnom Johannal. Mikor eljöttem, nagyon rosszul nézett ki, nem kellett volna szegénykémet magára hagynom.
Tudom, hogy mennyire szereti annak a kávézónak a kávéját, ahová a legelső randinkon vittem, így bocsánatkérő ajándékként szeretnék neki vinni olyan kávét, szóval még mielőtt hazamennék, útba ejtem azt a kávézót. Ahogy közeledek, furcsa érzésem lesz, de nem törődök vele, pedig mennyire, hogy kellett volna! Belépek a kávézóba, és egyből meglátok egy nagyon nem odaillő dolgot: egy egymás kezét fogó, mosolygó párt. Nem is lenne túl nagy baj igazából, ha annak a bizonyos párnak az egyik tagja nem Johan lenne, a másik pedig az a fiú, aki már azelőtt körülötte legyeskedett, hogy összejött volna velem.
Kerek szemekkel nézem őket az ajtóból, de ők nem vesznek észre, egyrészt azért, mert el vannak merülve a saját kis világukban, másrészt meg azért, mert akkor oldalra kellene fordítaniuk a fejüket, hogy lássanak engem, de nem teszik. Neki… neki Johan képes a szemébe nézni, és megfogni a kezét. Már maga ez a tény is rettentő szomorúsággal tölt el, de mikor a srác közelebb hajol hozzá, és láthatóan nem először megcsókolja az ÉN szerelmemet, belül teljesen összetörök.
Bár csak oldalról, és kicsit hátulról látom a szög miatt, biztos vagyok benne, hogy Johan az. A szerelmemet bárhol, bármikor, bármiben fölismerném, hátulról is akár. De most azt kívánom mégis, hogy bárcsak ne ismerném föl, és élhetnék abban a boldog tudatlanságban, miszerint az a srác talált magának mást, aki igaz, hogy hasonlít Johanra, de legalább nem az igazi Johan az.
Nem tudok mozdulni, csak bámulom a szemem elő táruló borzalmas képet, amin az én szerelmem egy másik sráccal csókolózik, mint egy meghitt szerelmespár. Te jó ég, muszáj innen elmennem! Képtelen vagyok egy perccel is tovább itt maradni, értsük ezt akár erre a kávézóra, vagy a lakásunkra, esetleg Aarhusra. Muszáj hazamennem, át kell gondolnom a történteket!
Tudatosan tartom a gondolataimat távol az imént látott jelenettől, és Johan velem szembeni viselkedésétől, sőt, a vizsgán történtekről is, és szerencsére sikerül majdnem üres aggyal hazaérkeznem. Ott viszont ismét megrohamoznak az érzelmek, és a gondolatok, de határozottan megálljt parancsolok nekik. Nem, nem gondolkozhatok most. Haza kell mennem anyáékhoz, ott majd összetörhetek, de itt, és most nem. Azonnal el kell tűnnöm.
Összepakolom pár cuccomat, amik fontosak, és tudom, hogy nincsenek otthon. Közben a kezembe akad a tegnap vett jegygyűrű, de képtelen vagyok most foglalkozni vele, nem is akarom látni, így dobozostul eldobom valahova a francba. Legszívesebben a kukába dobnám ki, de most még ahhoz sincs energiám. Elgondolkozom, hogy csak így, szó nélkül lépjek-e le, de aztán meggondolom magam. Valószínűleg úgysem fog keresni, hiszen láttam, milyen jól elvolt nélkülem, de azért a biztonság kedvéért írok neki egy levelet egy feltűnő, kék lapocskára, és azt a hűtőszekrényre teszem egy mágnessel. Tudom, hogy meg fogja találni, mindig ott értesítjük a másikat, ha valami közbejön, és el kell mennünk.
Mindig, kivéve tegnap…
Nem, most nem foglalkozhatok ezzel. Majd otthon, nem szeretném, ha Johan esetleg itt találna. Nem, most nem bírnék a szemébe nézni, először mindent át kell gondolnom, lehetőleg minél alaposabban. Majd utána… majd utána megbeszélhetjük a dolgokat, de most kell egy kis távolság tőle. Itt képtelen lennék normálisan gondolkozni.
Hazamentem. Egy ideig ne keress!
Jona
|
| Onichi | 2013. 01. 20. 23:53:55 | #24891 |
Karakter: Johan Krishon
Megjegyzés: ~ Genemnek
Egy pohár hideg vodkanarancsot kortyolgatva bámulom az asztal lapját. Cigaretta okozta égésnyomok, bicskák vájta barázdák, és poharak alja hagyta nyomok. Minden sérülés amit egy asztal elszenvedhet. Orvosi szempontból igencsak menthetetlennek mondanám, pont annyira, mint az én helyzetemet. Nem tudom mit tegyek. Szeretem Jonát, még mindig ő a legfontosabb számomra, de... de őt már nem érdeklem. Most sem kérdezte, hogy hová megyek. Elköszöntem tőle, de ő csak monoton módom ismételgette, hogy "resectio, amputatio, -ektomia". Pedig nem olyan nehéz anyag ez, csak ő görcsöl rajta. Persze hiába mondanám, csak leharapná a fejem. Ilyenkor olyan agresszív tud lenni. Még búcsúcsókot sem kért tőlem. Mintha megint csak barátok lennénk. Ostoba egyetem! Komolyan azt kívánom, hogy bár bukna meg, és foglalkozna újra velem. Hónapok óta még csak nem is próbálkozott nálam, ha én kezdeményeztem, akkor meg hárított. Ha ölébe ültem, és a nyakét kezdtem csókolgatni, akkor arrébb pakolt egy "ne most" kíséretében. Pedig régen szerette. Régen képtelen volt ennek ellenállni. Úgy tűnik vesztettem a varázsomból. Már nem szeret engem annyira mint rég, már csak a tanulásnak él. Mi lesz ha egyszer szerez munkát? Akkor még kevesebbet fogom látni? Akkor már csak azért fog tartani, hogy ne hideg ágyba bújjon be? Sajnos túl nagy erre az esély. Úgy félek.
- Johan! Örülök, hogy eljöttél - Lyon foglal helyet velem szemben az asztalnál, kezében nagy korsó sörrel. Örültem mikor elhívott, és igent mondtam. Azóta nem találkoztam kettesben senkivel, mióta Jonaval járok. Nem akartam, hogy féltékeny legyen, még akkor sem, ha nem lett volna alapja. Viszont őt többet ez nem érdekli.
- Szívesen. Nem igen volt jobb dolgom - mosolyogva biccentem oldalra a fejem, és kortyolok egyet italomból. Már egy ideje ismerem Lyont, sok előadásra együtt járunk, és többször is beszélgettünk már. Kedves, okos srác, bár kissé furcsa a stílusa.
- Nem volt jobb dolgod? És a vizsgák? Vagy esetleg Jone? Mostanában nem látom túl gyakran a kis minizsenit - fintorogva fordítom el tekintetem, egy pillanatra lehunyom szemeim, majd megrántom a vállamat.
- A vizsgákra tanul. Ő kicsit... kicsit több időt tölt azzal, mint én... vagy bárki más - mire észbe kapok, már megállíthatatlanul törnek elő a szavak. Lyon rendel nekem még egy italt, én pedig hálásan elfogadva zúdítom rá minden problémámat. Egyedül már nem tudom megoldani őket, így segítségre van szükségem. Ő kedves, ráadásul egyszer már elárulta, hogy szintén a férfiakhoz vonzódik, szóval jobban megért engem mint a többi ismerősöm. Remélem tud majd valami választ adni. Csak mondom és mondom, miközben egyre jobban elkenődök. Így kimondva tényleg borzasztó a helyzetünk. Mintha egy halálos beteg lenne, akit a rokonok nem akarnak elengedni, pedig mindenkinek jobb lenne. Nem! Én nem akarom elhagyni Jonát... ő akar engem elhagyni. Egy nyomorult diplomáért!
Mire befejezem, már a második pohár italom is elfogy. Szomorúan nézek Lyonra, várom a válaszát, vagy bármi tanácsot. Látom hogy gondolkodik, úgy néz rám, mintha valamit nagyon forgatna a fejében, végül elmosolyodik.
- Figyelj srác! Szerintem nem is érdemel meg téged ez a magolós kis törtető. Nem értékel téged eléggé, pedig nagy kincs vagy - szívem nagyot dobban a bók hallatán. Nagyon rég mondtak nekem ilyet, és borzasztóan jól esik. - Szerintem ott kéne hagynod. Túl jó vagy hozzá. Kedves, figyelmes, és gyönyörű fiú, aki bárkit megkaphatna - tovább simogatja kis lelkemet, amitől sokkal jobban érzem magam. Halkan fölnevetve túrok hajamba.
- Most csak túlzol. Azért ez nem megy ilyen egyszerűen - pirulva nyújtom ki picit nyelvemet, mint mint mindig mikor zavarba hoznak. Egészen kedves ez a srác.
Egészen estig maradunk. Nem nagyon voltam hajlandó többet inni, mert józan akartam maradni. Nem akartam, hogy Jona rájöjjön, hogy ittam. Akkor kérdezgetne. Vagy nem is érdekelné... De az biztos, hogy nagyon jót beszélgettem Lyonnal. Olyan kedves volt, olyan szépeket mondott, hogy újra lett egy kis önbizalmam. Újra úgy érzem hogy tetszek valakinek. Csak az a gond, hogy ez az ember nem a barátom. Tényleg úgy éreztem, Lyonnal újra boldog lehetnék, de... de én mással élek, mással járok. Még ha az a más már nem is érdeklődik irántam. Ilyenkor mit kéne tennem? Vajon hiányoznék neki, ha a saját szobámban aludnék? Talán kipróbálom. Lehet föl sem tűnne neki. Meg... meg úgysincs kedvem vele lenni. Hiányozni fog, hogy valaki megöleljen, de... de ez most nem lenne őszinte. Kicsit bűntudatom van amiatt, hogy mással éreztem ennyire jól magam? Lehet... de ettől még nekem van igazam. Jona nem szeret igazán már.
Igyekszem minél halkabban beosonni a lakásba. Nem köszönök, nem szólok semmit, csak lábujjhegyen belépkedek szobámba. Nem akarom megzavarni az annyira fontos tanulását. Igazán nem akarok útban lenni a jó jegyeinek. Hiszen neki ez az első. Azt hiszem levetkőzöm, ágyba bújok, és majd holnap reggel beszélek vele. Hogy mit fogok mondani? Azt még nem tudom. Haragszom rá, de... de azt hiszem még mindig nagyon szeretem.
Hirtelen vágódik ki az ajtó, én pedig döbbenten rántom magamra vissza nadrágom. Nem tudom miért, hiszen egyetlen ember nyithat rám, ő pedig már látott ennél zavarba ejtőbb helyzetben is. Mégis visszahúzom, és begombolom a nadrágot. Megjegyzem elég viccesen néz ki, ahogy egy hatalmas anatómia könyvvel, kimerültem, rémülten pislog rám. Nyúzott és kimerült az arca, szinte biztos, hogy nem állt föl egész délután a könyvei mellől. Ahogy azt mostanában mindig csinálja.
- Te mit csinálsz?! - döbbenten pislogok rá, de ahogy szemeimbe nézek, azonnal csitul a bennem tomboló boldogság. El kell kapnom a tekintetem, mert képtelen vagyok a szemébe nézni. Kicsit... fáj. Mintha belül valami szurkálna egy apró vasvillával. Talán... a bűntudat?
- Csak… megijedtem, hogy betörő van itt. Nem hallottam, hogy szóltál volna - szóval ez legalább feltűnt neki. Lehet hogy mégis figyel rám? A fenébe, most még nagyobb a szorongó érzés. Gyakrabban is észrevehetne, nem csak akkor mikor betörőnek hisz. Ha köszönök, akkor tuti nem figyel rám, bármit kezdek mesélni. De... de ezek szerint mégis?
- Azért, mert nem is szóltam. Fáradt vagyok, bocsánat, azt hiszem, ma itt alszom, te csak tanulj nyugodtan - halvány mosolyt villantok rá, több nem megy, meg haragszom. Rá is, és magamra is. Túl jó délutánom volt. Méghozzá nélküle. Látom hogy aggódik. Ugyanígy szokott rám nézni, ha beteg vagyok vagy összetörtem magam valahol. Persze ilyenkor aggódik, de az elmúlt hónapokban nem vette észre mennyire kétségbeesettek a próbálkozásaim.
- De... - látom rajta a teljes tanácstalanságot. Na én is pont így éreztem Jona, most már legalább Te is tudod. nem túl kellemes ugye? Remélem ez fölnyitja a szemed, és meglátod azokat, amiket Lyon meglátott bennem. Talán még nem lesz késő. - Kicsim, nekem bármit elmondhatsz, de tényleg! Lehet, hogy jobban lennél, ha együtt aludnánk… egy este, amikor mind a ketten korán lefekszünk, és csak öleljük egymást, semmi tanulás? Na, mit szólsz? - fanyar mosollyal pislogok rá, de csak arca alsó felét bámulom, a szemeit kerülöm. Milyen aranyos hogy felajánlja. Jó lenne hozzábújni, de... de nem lenne őszinte. Tudom, hogy neki a tanulás az első, és képes lenne kiosonni az éjszaka közepén mellőlem hogy elolvasson még pár bekezdést. Ez már betegség. Olyan betegség, amit nehezen viselek el. Sajnálom Jona.
- Nem, azt hiszem, ma egyedül aludnék - a fürdő felé indulok, miközben elhaladok mellette, végigsimítok karján, csak hogy érezzem bőrének melegét. Bárcsak ne lennél ilyen ostoba. És bárcsak ne szeretnélek még mindig ennyire.
A zuhany kicsit megnyugtat, de a kedvem nem lesz jobb. Továbbra sem tudom hogy mit tegyek. Lyon olyan kedves volt, tényleg érdekeltem, viszont... viszont Jonat meg szeretem. Azt is szeretném, ha valaki végre törődne velem, odabújhatnék hozzá, mesélhetnék neki a napomról, és ő is ezt tenné. Régen ez volt. Régen meg tudtuk tenni. De akkor most mi romlott el?
Szerencsére már üresen találom szobámat. Szomorúan sóhajtok egyet, majd bemászok a hideg ágyba. Nagyon rég nem aludtam itt. Csak akkor használtuk, ha vendég jött. Olyan furcsa lesz egyedül aludni. De legalább olyan egyedül leszek, mint amennyire egyedül érzem magam. Remélem Te is rájössz, hogy ez így nem jó. Remélem rájössz, hogy ha nem kapod össze magad, akkor elveszítjük egymást. Pedig én tényleg nem akarom. Úgy szeretlek... Jona...
oOoOo
Kora reggel kelek, és már felöltözve osonok ki a szobámból. Ma Lyonnal megyek vásárolni, kávézni meg ilyesmi. Egy kis beszélgetés, hátha okosabb leszek. Kíváncsiságból bekukkantok közös hálónkba, ahol Jona alszik. Lerugdosta a takaróját, és álmában a párnámat szorongatja. Úgy lennék most annak a párnának a helyében, de... nem lenne képem hozzá. Hiszen éppen most készülök egy másik sráccal találkozni. Ismét...
Fejemet megrázva sietek ki a lakásból, és meg sem állok a bevásárló központig. Korán van még, ezért van időm gondolkodni. Hogy miről? Azt magam sem tudom. Hiszen nem akarom elhagyni Jonát, mert kedves fiú, aki gondoskodott rólam mindig és... és szeretem is. Számomra ő minden, ő az első, csak vele tudom leélni az életem. De szükségem van dolgokra. Szükségem van arra, hogy valaki simogasson, becézgessen, legalább egy csókot adjon. Ő viszont ezeket elhanyagolta. Régebben még virágot is kaptam tőle majdnem minden nap, manapság... manapság még csak arra sem méltat, hogy a reggeli újságot a kezembe nyomja. Régebben mindig megjegyezte milyen jó ruhákat vettem föl, de a vizsgaidőszak óta még azt sem veszi észre, ha pucéran sétálgatok mellette. Semmi sem kelti fel az érdeklődését. Elhidegültünk egymástól, de attól a szívem még az övé. Örökre elrabolta, és magához láncolta.
Hosszú idő óta ez a legboldogabb napom. Lyon végtelenül figyelmes, olyan, mint Jona volt régebben. Illetve Jona sokkal kedvesebb volt, sokkal kreatívabb, de... de hozzá soha senki nem fog felérni. Ettől eltekintve nagyszerű nap volt. Mire észbe kapok, a tegnapi italozóban ülünk, és én már sokadik vodkanarancsomat fogyasztom el. Pontosan nem is tudom hányadik, csak iszom mert finom, és mert jobban érzem magam tőle. Elfelejtem Jonát és az összes vele járó gondot. Sokkal könnyedebb vagyok, mintha csak egy hatalmas puha felhőkén repülnék, amit Lyon irányítgat. Profi gondolasofőr lehetne belőle.
Épp egy nagyszerű vicc közepén járunk, mikor csörög a telefonom. Kissé kábultan veszem elő, és eltart egy darabig, míg dekódolom a nevet ami a kijelzőn virít.
- Jona... - motyogom halkan, majd pár próbálkozás után sikerül felvennem. Azt hiszem már most túl sokat ittam.
- Johan? Hol vagy? Miért nem jelentkeztél egész nap? Kezdtem már aggódni érted, minden rendben? - hallom hangján, hogy tényleg nagyon aggódott. Csak akkor szokott így beszélni, ha a vizsga előestéjén nem tud valamilyen próbafeladatra válaszolni. Szóval aggódott értem. Milyen... aranyos.
- Én... Nagyon jól vagyok. Fergetegesen! Sosem voltam még ilyen jól! És tudod miért? Mert végre megint... - elcsuklik a hangom, és le kell hunynom szemem, nehogy kidobjam a rókát az asztal közepére. Nyugalom, nincs semmi baj. A róka az odúban marad és minden rendben lesz.
- Johan? Johan!? Mégis hol vagy? Mi a fenét csinálsz? Ugye nem ittál? Te sosem bírtad az alkoholt! - egyre kétségbeesettebb a hangja, amitől kuncognom kell. Most valamiért baromi humoros ez az egész szituáció. Még hogy én nem bírom. Mindennel tisztában vagyok, és ura vagyok a helyzetnek.
- Jona ne aggódj, menj csak vissza tanulni, mostanában úgyse csinálsz mást. Én addig jól érzem magam - magyarázom nyugodtan, ám a válaszban csak a nevemig jut, mert kinyomom a telefont.
Mosolyogva fordulok Lyon felé, d mielőtt még elmagyarázhatnám neki a helyzetet, kikapja kezemből a telefont, és helyette ad valami sokkal jobbat. Egy finom kis csókot. Először csak döbbenten hagyom magam, aztán szép lassan végigfut rajtam a melegség, és viszonzom az ostromot. Közelebb csusszanok hozzá, lehunyom szemeim, és átkarolom nyakát. Az alkoholtól kicsit kesernyés a csók, de ettől függetlenül nagyon élvezem. Simogat, ölel, mindenhol magamon érzem az érintését. Olyan jó... olyan jó, hogy végre valaki megint szeret. Legszívesebben most dorombolnék ha tudnék. Olyan jó, hogy Jona végre rájött, hogy erre van szükségem. Sokáig tartott, de legalább észrevette.
Elhúzom fejem, fölnyitom szemeim hogy megköszönjem neki, de rá kell jönnöm, hogy egy nem Jona. Nem a gyönyörű mélykék szemek, és nem a puha fekete haj ami annyira más mint a többi dáné. Ez itt Lyon. Lyon és nem Jona. Megcsókoltam egy pasit. Egy pasit aki nem a párom! Mi a fenét csinálok?! mosoly azonnal lehervad arcomról, és rémülten próbálnék elhúzódni.
- Úristen, Lyon! Ezt nem szabad, nekem barátom van! És szeretem, nem szabad mással csókolóznom! Nem szabad, nem szabad! - kétségbeesetten próbálkozok, de szorosan ölel magához, és puszikat hint arcomra. Annyira jó érzés, de... de ő nem a barátom. Nem szabad ilyet csinálnom. Ennyire még vagyok józan, hogy tudjam!
- Miért ne szabadna? Talán nem esett jól? - halkan susogja a fülembe, minden részem libabőrös számon.
- De... nagyon jó volt, de... - próbálnék ellenkezni, de a szavamba vág.
- Azt szeretnéd, ha valaki újra szeretne téged igaz?
- Igen, de...
- Jona mostanában hozzád sem ért, ugye?
- Igen, de...
- Te pedig vágysz az érintésre.
- Igen, de...
- Akkor nincs semmi de. Ereszd el magad, és hagyd hogy megmutassam mire nem képes az az idióta - mikor fülembe nyalint, tudom hogy elvesztem. Hogy miért? Mert tényleg szeretném ha valaki végre szeretne. Szeretném ha végre újra élvezhetném más érintését. Szeretném, ha minden olyan lenne mint rég. Annyira sajnálom... Jona...
oOoOo
Hajamat tépve, kétségbeesetten sétálgatok fel-alá a lakásunk előtt. Nem merek bemenni, nem merek bemenni, nem merek bemenni. Reggel óta folyamatosan jönnek rám a kiborulási rohamok. Fölébredtem, és mikor észrevettem hol vagyok, kivel, és mi történt, nagyon kiborultam. Aztán összeszedtem magam. Majd megint kiborultam. És megint és megint. Most pedig képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy bemenjek. Nem tudok így Jona szemébe nézni. Sőt, egy levegőt sem tudok vele szívni, úgy szégyellem magam. Megcsaltam. Lefeküdtem mással. Egy másik pasival, miközben több mint egy éve vele élek! Ő nekem minden. Ő az életem, én mégis eldobtam. Egy ostoba estéért, ami csak akkor volt jó. Élveztem, de... de megbántam. Nem lett volna szabad, nagyon.nagyon nem lett volna szabad. Istenem mekkora idióta vagyok. Hogy álljak így Jona elé? Nem muszáj elmondani neki. Lyon megígérte, hogy senkink sem beszél róla, de... de... nem maradhat örökre titok. Nem bírnék ezzel élni. Az a fránya ördög a gyomromban tüzes vasakkal bökdös.
Istenem... Jona biztos aggódott értem. Többször is hívott az este folyamán, de lenémítottam a telefonom, így csak reggel láttam. Biztos nem aludt, és tanulni sem tudott.
Végül, majdnem húsz perc után ráveszem magam, a kulcsomat a zárba csúsztatom, és beosonok a lakásba. Körülnézni sincs időm, azonnal ölelő karok szorítanak magukhoz, és a jól ismert melegség, az imádott finom illat vesz körbe.
- Johan, mégis hol voltál? Miért nem vetted föl? Mi volt az a rengeteg ostobaság amit este mondtál? - eltol magától, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de én azonnal el is fordítom. A fenébe. A fenébe, miért aggódott ennyire értem? Miért néz rám úgy, mint régen? Megdorgálhatna, hogy miattam nem tudott tanulni, de nem teszi. A fenébe. Utálom a bűntudatot. Utálom, hogy ennyire mardos belülről. De nem mondhatom el neki. Nem szabad... nem akarom hogy megharagudjon. Hazudnom kell. Nem tudhatja meg. Most biztos nem. Soha sem! De hogy fogom kibírni? Most is a sírás kerülget. Mintha ki akarna törni a válasz, mintha a bűntudat egy hatalmas lapáttal próbálná kilökni belőlem. De nem mondhatom el. Le fogom győzni a bűntudatom. Valahogy biztosan.
|
| Geneviev | 2013. 01. 20. 21:07:59 | #24889 |
Karakter: Jonathan (Jona) Levy
Megjegyzés: ~ Onimnak
1. Műtéti alaptípusok
Zárunk valamilyen üreget, sérülés, műtét által okozott sebet (sutura)
Feltárunk, megnyitunk egy üreget (-tomia, punctio)
Átültetünk szöveteket, szerveket (transplantatio)
Eltávolítunk valamilyen akadályt, vagy szövetet (resectio, amputatio, -ektomia)
Összeköttetést teremtünk két szerv között, vagy a külvilággal (-stomia)
Kóros összeköttetést szüntetünk meg, szervet, daganatot eltávolítunk (exstirpatio)
Helyreállítjuk a szervek egymáshoz való normális viszonyát (re-)
2. Előkészület a műtétre
A javallat és ellenjavallat (indicatio et contraindicatio) egy adott műtét elvégzése vagy elvetése, vagyis a beavatkozást megelőző döntéshozatal. A műtét elvégzésére meghozott döntés több szinten állhat.
Indicatio vitalis: az állapot kizárólag műtéttel kezelhető, az időpont csak szűk határok között megválasztható, a mérlegelés lehetősége limitált.
Abszolút indikáció: a betegség elsősorban műtéttel kezelhető (az időpont megválasztható) - a műtőorvos az általa legcélravezetőbbnek ítélt műtét neméről dönt, és az aneszteziológus szakorvossal egyetértésben határozzák meg a műtét optimális idejét.
Relatív indikáció: gyógyítás vagy állapotjavítás érdekében végzett programozott, elektív műtét (a betegség műtéttel is kezelhető).
Nem tudok semmit. Képtelen vagyok megjegyezni ezeket! Biztos vagyok benne, hogy meg fogok bukni a vizsgán, ami miatt kirúgnak az egyetemről, és soha többet nem vesznek föl emiatt a szörnyű szennyfoltom miatt, és soha nem lesz belőlem orvos, főleg nem sebész! Buta vagyok. Rettentően buta, és béna, hogy képtelen vagyok ezeket fölfogni azzal a csöpp kis agyammal. Annyira kicsi, hogyha nem azt tanulnám már évek óta, hogy az ember agy és agyműködés nélkül nem tud élni, azt hinném, a fejemben csak agyvíz van, és semmi más.
De mivel mozgok, érzek, látok, hallok, és legfőképpen gondolkozom, így biztos, hogy van agyam, csak túlságosan buta vagyok, hogy fölfogjam, hogy az exstirpatio a daganat, vagy más kóros elváltozás eltávolítását jelenti, nem pedig a szövet, vagy más akadály eltávolítását jelenti, ami a resectio, amputatio, vagy –ektomia. Hülye vagyok én ehhez. Miért is akartam én orvos lenni?!
Az egyre inkább eluralkodó depresszióm ködén át meghallom, ahogy Johan hazaérkezett. Bár nem biztos, hiszen általában már mikor belép a bejárati ajtón, kiáltozza, hogy megérkezett, és elkezdi elmesélni a napját, viszont most nem hallok semmit, csak az ajtónyitódást, és halk csukódását. Mivel nem bízom a fülemben, hiszen a hangok félrehallása és hallucinációja jelentheti azt, hogy elkezdődött az agyi leépülés, így inkább hogy megbizonyosodjak igazamról, miszerint Johan tényleg megérkezett, fölkelek kényelmetlen székemből, és pár botorkáló lépés után nekidőlök az ajtófélfának, és kikukkantok.
Áucs, fáj a hátam. Meg a fejem, a kezem, a lábam, és ha már itt tartunk, a hátsóm is teljesen elzsibbadt. Vajon mióta ülhettem mozdulatlanul afölött a nyamvadt sebészeti tankönyv fölött? De mindegy is. Egy forró ölelés Johantól, és minden fájdalmam elmúlik! Annyira sajnálom, hogy nem tölthetünk el olyan sok időt, mint ahogy azt szeretném, hiszen legszívesebben életem összes percét csak vele, és senki, semmi mással nem tölteném, de sajnos ez lehetetlenség. Jönnek a vizsgáim, vizsgáink, és muszáj tanulnom, hogy ne bukjak meg. Buta vagyok, és lassú felfogású, ezért nekem jóval többet kell tanulnom, mint bárki másnak.
Halk motoszkálást hallok Johan szobájából, amit eléggé furcsának találok, tekintve, hogy ő mindig mindent hangosan csinál. Lehet, hogy egy betörő van itt, aki nem tudja, hogy van itt valaki? Óvatosan, már amennyire fájós tagjaim engedik, a szoba ajtajához lopakodok, amit igazából csak az első időkben, meg most tanulásra szokott használni. Nincs becsukva az ajtó, és fény szűrődik ki, így miután az ajtó melletti szekrényről fölveszek egy jó vastag anatómia könyvet, belököm az ajtót, és épp rányitok egy vetkőző Johanra. Hoppá!
- Te mit csinálsz?! – értetlenkedik, és visszahúzza a majdnem letolt nadrágját. Gondolom, az ütésre emelt könyvre gondol, de azt csak leeresztem, és én kérdezem magamtól: mégis mit csinál?! Soha nem szokott halk lenni, és főleg nem szokott ennyire szégyenlős lenni. És látom, ahogy az arcán valami furcsa boldogság van, de ahogy rám néz, egyből elkomorul. Mégis mi folyik itt?!
- Csak… megijedtem, hogy betörő van itt. Nem hallottam, hogy szóltál volna – mondom, és tovább értetlenkedek. A gondolatok csak úgy suhannak át az agyamon, de nem tudok egyet sem megfogni, aminek volna valami értelme is. Lehet, hogy beteg lesz szegénykém… Teát kellene készítenem, meg előkaparnom a gyógyszereket, nem lenne jó, ha pont a vizsgák előtt betegedne le.
- Azért, mert nem is szóltam. Fáradt vagyok, bocsánat, azt hiszem, ma itt alszom, te csak tanulj nyugodtan – mosolyog rám haloványan, amitől csak még rosszabb balsejtelmek gyötörnek. Talán már beteg is? Lehet, hogy influenzás, vagy valami más betegsége van, amiről nem akar, hogy tudjak. Miért nem akarja, hogy tudjam, hogy nincs jól?!
- De… - kezdem kétségbeesetten. Az elmúlt másfél év óta egyetlen egyszer aludtunk csak külön, az első karácsony előtti napon, amit mind a ketten a saját szüleinknél töltöttünk, azóta egyetlen egyszer sem! Még mikor valamelyikünknek hasmenős-hányós vírusa volt, akkor is együtt aludtunk, és ápoltuk egymást! Akkor most mégis mi történt, miért nem akar velem aludni?! Megsértettem valamivel? Túl sokat tanulok, mi? Basszus… de nem akarom, hogy kirúgjanak az egyetemről! – Kicsim, nekem bármit elmondhatsz, de tényleg! Lehet, hogy jobban lennél, ha együtt aludnánk… egy este, amikor mind a ketten korán lefekszünk, és csak öleljük egymást, semmi tanulás? Na, mit szólsz? – ajánlom föl, hátha ez csábító lesz számára, és meggondolja magát, hiszen vizsga időszakban nem szívesen ajánlok föl ilyet, de csak megrázza a fejét.
- Nem, azt hiszem, ma egyedül aludnék – mondja, és visszagombolva nadrágját, elmegy mellettem, és ezen még az sem segít, hogy közben végig simít a kezemen. Csak állok a szobája közepén leforrázva, kezemben az anatómia könyvünkkel, és megfordulva figyelem, ahogyan a fürdőbe sétál. Mi rosszat tettem, hogy ennyire dühös rám?!
|
| Geneviev | 2012. 03. 14. 13:17:15 | #19839 |
Karakter: Aaron Bradford
Megjegyzés: ~Vyvyennek
Szent szűzfenék, hova kerültem én?! Hogy lehetséges, hogy az amerikanisztikás szakon normálisabbak a tanulók, mint itt? Ez a csürhe még hírből sem hallotta a „tanulás” szót, nem hogy a „tisztelet” szót! Az a nyavalyás vén trotty, aki miatt én idekerültem mit csinál tanítás címszó alatt? Sütikkel kínálgatja őket, vagy mi? Nagyon úgy tűnik… Semmi gerincük, tartásuk és kitartásuk nincs! Nyeszlett kis kocsonyák… Imádom a munkámat, a diákok terrorizálását, de az olyanokat, akiknek amúgy van gerincük, sokkal jobb sárbatiporni, mint ezeket.
Amint fölgyógyult az a nyanya, húzok vissza a barmaimhoz, akik legalább már rendesen meg vannak nevelve, és már növesztettek egy mikroszkopikus gerincet. Ki van zárva, hogy ezeket tanítsam. Nem az, hogy nem tudnám megnevelni őket, hiszen már az első két percben remegő kis pudingok lettek, akik kussolnak, de ezek közt egyetlen egy normálisan kinéző fiú sincs! Az amerikanisztikán legalább minden második fiúnak tűrhető a kinézete, de itt… Egyik kockább, mint a másik, és semmi gerincük nincs. Ilyeneket a farkam közelébe nem engednék még szopásra sem… Semmi másra nem jók, csak lenyalni a cipőmről a koszt.
- Drága fiacskám, a kedves anyukája még nem kapott sírógörcsöt amiatt a fej miatt, amit alkotott magának? – kérdezem extrakedvesen az egyik újdonsült tanítványomtól, aki az első sorban ül, és kerek szemüvege mögül pudinggá avanzsálódva pislog rám, azóta, hogy megkérdeztem tőle, mi is az a Past Continous. Csak ennyit. Hogy magyarázza meg, mire kell használni. Hallottam tőle egy aprócska hangot is?
Nem. Leszámítva azt a nyikkanást, ami után még kisebbre összehúzta magát, mintha az asztala mögé elbújva nem látnám. Az eredeti munkahelyemen legalább megpróbáltak volna kinyögni valamit! De úgy látszik, itt nem módi beszélni.
- Örülök, hogy személyem ennyire elkápráztatóan hat magukra, de ha nem próbálkoznak meg legalább azzal, hogy egy szót elmakogjanak, akkor elintézem, hogy attól még, hogy kedves kollégám – alias, a nyanya, aki miatt idekerültem, hogy fulladna bele a taknyába, aztán éledne föl, és jönne vissza – visszatér, maguk mind megbukjanak. Remélem, érthető voltam – nézek végig a csoporton, kényelmesen hátradőlve, akikben annyi tartás sincs, hogy egy tizedmásodpercig viszonozzák a pillantásomat. Undorítóak. De diákok, és lehet őket terrorizálni. Miért ne tenném meg?
Az óra vége hamarosan eljön, miután tisztáztuk mind a helyzetet, mind pedig hogy mire is használatos az a nyamvadt Past Continous, és a másodikra indulok, ahol a tanári van. Nem kell túl gyorsan, hiszen időm, mint a tenger, végül is én vagyok a tanár, nyugodtan késhetek, így először megvárom, hogy a csürhe távozzon a teremből, és csak aztán sétálok ki. Útközben mindenki megnéz magának, egyrészt amiatt, mert még sosem láttak, részben pedig a nem túl átlagos a megjelenésem miatt. A tömegben egy-egy helyes arcot látok felvillanni, de a legtöbb mind unalmas: barna haj, barna szem, lapos arc.
A tanáriban nincs senki, nem is gond, semmi kedvem az ostoba tyúkok locsogását hallgatni. Jó pár percig ülök nyugalomban, teljes csendben, de aztán látom, hogy indulnom kellene, ha nem akarok túl jó napot szerezni azzal a diákoknak, hogy sokat kések. Bár ha én kések, olyankor is ők késnek, őket kell megbüntetni, de nem akarom ezzel húzni annyira az órát. Nincs túl jó hangulatom, mert miért is lenne, így mikor fölállok és az ajtóhoz lépek, még kevésbé leszek jó kedvemben, ugyanis szépen belém jön egy ismeretlen férfi. Körülbelül egy magasak vagyunk, és hasonlóan öltözöttek. Mikor van képe hátrébb tolni, hogy becsukja maga mögött az ajtót, jobban meg tudnom nézni. Egész… jól néz ki.
- Magácska kicsoda? – kérdezi mély hangján, közben asztalára hajít egy mappát. Magácska? Che… Mosolyára és megszólítására elfintorodok, hiszen elég rég volt, talán sohasem, hogy így szólított volna meg valaki. Magácska… Heh.
- Aaron Bradford… - válaszolok, és fölsóhajtok, ahogy eszembe jut, miért is kell itt lennem. Amiatt a nyanya miatt. Hogy a franc esne bele, hogy az iskolám igazgatójának a nagynénje! Pedig aznap nem is basztam meg senkit a tanári mosdóban, hogy ezzel büntessenek! - Helyettesíteni jöttem. Csupán pár napig leszek itt…
- Amíg a vénszatyor fel nem épül az influenzájából? Szerintem elviszi… - vág közbe pofátlanul, és letelepszik egy székre. Talán a székébe… Viszont remélem, nem mond igazat, mert akkor még tovább kellene itt maradnom. - Amilyen koros már az a nő… - jegyzi meg, és felcsap egy könyvet. Most komolyan figyelmen kívül akar hagyni bemutatkozás nélkül? Egyetlen eddigi jó képű ember itt, ezen a tetves helyen, erre az sem akar bemutatkozni. Szép hely, mondhatom. - Szeretne valamit, kedves kolléga? – kérdezi kényelmesen hátradőlve székében.
- Még nem mutatkozott be – nyögöm ki, ha már magától nem tudja kitalálni. Feláll, és cseppet sem japánosan kezét nyújtja.
- Fukao Gihei – mondja. A kézfogást elutasítom, de így is folytatja a bemutatkozást. - Marketing és PR oktató vagyok – mosolyodik el. Na, erre a fickóra kíváncsi leszek, mert biztos, hogy nem ilyen mosolygós! De most mennem kell, a diákok még azt hiszik, hogy nem lesz tanár, és elkezdik túl jól érezni magukat.
- Angol – vetem oda, ha esetleg nem jött volna még rá, majd távozok is. Fogunk mi még találkozni, nem aggódok, hogy nem. Annyira nem nagy egyetem…
---*---*---*---
Éjjel, kipihenni a diákok baromságait, illetve fölszedni egy helyes kis segget, egy olyan bárba megyek, ahol még nem voltam. Mindent ki kell próbálni egyszer, nem? Hogy a viharba ne! Így hát belépek a füstös, kissé snassz helyre, és körülnézek, prédára vadászva. A bárpultnál van egy egész kis formás darab, aki kacér pillantásokat vet felém. Vörösre festett haja, kék kontaktlencsés szeme van, amit szemceruzával húzott ki, és látszik, hogy könnyen megszerezhető. Bah… Undorító, mint a volt menyasszonyom, de legalább helyesebb, szóval ez van, ezt kell szeretni. Úgysem lesz több egy alkalomnál, miért ne passzírozhatnám bele a falba?
A srác felé közelítek, és már majdnem ott vagyok, mikor a mai nap másodszor jönnek belém. Mi van ma, „menjen neki Aaron Bradfordnak” nap?
- Vigyázzon, hová lép! – mordulok föl, és indulnék tovább, de fogja magát, és elráncigál, bármennyire is tiltakozok. Út közben megfigyelem „elrablómat”, és látom, hogy nem csak kétszer jöttek belém, de mind a kétszer ugyanaz a személy.
- Nyugi már – nyugtatgat, ahogy a falnak nyom. Ne nyugtatgasson, inkább engedjen el, hadd basszak egyet! - Nem csinálok veled semmit… mogorva tanár úr… - suttogja szinte a fülembe, és megnézi, elment-e a srác, aki vele volt. Vagy mellette. Mindegy, szóval az a srác. Látom, hogy igen, szóval igazán elengedhetne, ha nem akarja, hogy megbasszam. Amit nem igazán hinnék, hogy engedné, szóval… Engedjen el.
- Most már igazán leszállhatnál rólam… - tekintek rá hideg tekintettel, hogy tényleg húzzon el a közelemből. Bár… Nekem mindegy, hogy azt a kiskorúnak tűnő srácot, vagy pedig őt hágom meg… De gondolom, nem igazán tolerálná.
- Miért, ha nem, akkor mi lesz, kedves kolléga? – vigyorodik el, és még közelebb jön hozzám. Testünk épp, hogy nem simul össze, férfias illata bekúszik orromba. Hogy mi lesz? Mindjárt megtudod. Szám féloldalas mosolyra húzódik, már ha lehet azt mosolynak hívni, és behozom a köztünk levő fél lépés távolságot.
- Ez – jelentem ki, és ajkaira marok. Egyik kezemmel hajába túrok, még közelebb vonva magamhoz, másikkal derekát fogom meg. Nem tétovázok, egyből ajkai közé siklik nyelvem, ahogy megérzem, hogy nyitja ki, gondolom, tiltakozásra. Hamar felocsúd döbbenetéből, és nem hogy eltolna, ő próbálja meg megszerezni a vezetést. Csókunk immár dominancia harccá válik, egyikünk sem engedi a másikat maga fölé kerekedni. Nyelvünk vad csatát vív egymással, közben kezeink se tétlenkednek. Érzem, hogy kezdek nagyon kanos lenni, és felizgulni, amit nagy valószínűség szerint nem az ő fenekében fogok levezetni, szóval megfordítom magunkat, és bár nehezen, de a falnak nyomom, majd elválok ajkaitól. – Finom volt… - nyalom meg ajkait, és még mielőtt valamit szólhatna, vagy tehetne, elhúzódok tőle. – Viszlát, kedves kolléga! – intek, és elhúzok a bárból. Áh, ez a csók… Na ő aztán nem adná könnyen magát, az egyszer biztos. Sőt… Nála lehet, hogy az én fenekem kerülne veszélybe, de nem félek. Jó szórakozásnak tűnik kikezdeni vele. Aktívval még úgysem volt dolgom.
Otthon, az én kis legénylakásomban, levetkőzök és egyből az ágyamba fekszem. Bár kanos vagyok, főleg a csók óta, nem fogok önkielégíteni. Ennyire azért nem vagyok felizgulva, hogy hosszú, hosszú évek óta magamhoz nyúljak.
---*---*---*---
Kis pöcsök. Kis hülye, gerinctelen, undorító pöcsök. Egyetlen toll sem mozdul, néma csönd uralkodik a csoporton, csak a légy fingását hallani. Körbenézek felvont szemöldökkel, de senki sem mer visszanézni rám, csak a padot fixírozzák.
- Senki nem ír semmit? Mindent tudtok, amit kell ahhoz, hogy ne bukjatok meg? – kérdezem magamban fölhorkantva. Ha meglenne a felsőfokú nyelvvizsgájuk, akkor is megbuktatnám őket. Nem tetszik a képük.
- S-s-se-sen-sen-sei – szólal meg egy cérnavékony fiú hang a hátsó sorokból. Pillantásom rávándorol, amitől még kevesebb látszik belőle, csak a fekete, arcába lógó haja, de egész bátran folytatja. – M-mi… mi nem… nem vettünk ilyet Kjuuji-sensejjel – cincogja. Nem vették az amerikai elnökök sorrendjét. És? Nem is kellene, de ha én azt mondom, hogy kell, akkor kell!
- Drága fiacskám… Úgy tűnik, hogy 140 centi vagyok? – Fejrázás. – Kontyom van? – Még egy. – Magas, rikácsoló hangom? – Újabb. – Esetleg nőnek nézek ki? – érdeklődöm tök komolyan, mire ismét egy fejrázást kapok, kíséretként egy halk nevetés hullámot. Tekintetem végig vezetem a csoporton, mire ismét elnémul mindenki. – Reméltem is. Tehát rájöttél, hogy én nem vagyok Kyuuji-sensei, igaz? – Ismét egy fejrázás, de már nem csak a haja látszik. Vörössége miatt már látni arcbőrét is. – Akkor mindenki emelje föl azokat a nehéz tollakat, és véssék rá a papírra, amit mondok, különben olyan szépen megbuktatom magukat, hogy öröm lesz nézni. – Hangomat fölerősítem, mire azonnal mozgolódás támad, és már a kezekben is vannak a tollak. Ahh, milyen jó érzés a hatalom…
Óra végén megvárom, míg a legtöbben kimennek, és magamhoz intem azt a srácot, akiben talán van egy aprócska kis szálka a gerince helyén. Ijedten közelebb jön hozzám, arcát ismételten a haja mögé rejtve. Nem szólok, csak fölemelem a kezemet, és a remegő srác felé közelítek vele. Kíváncsi vagyok az arcára, és reménykedek benne, hogy jól néz ki.
- Megzavartam valamit? – kérdezi egy mély hang az ajtóból. Féloldalasan elvigyorodok, ahogy megismerem tegnap esti csókpartnerem hangját, és míg a fiú felé kapja a fejét, én szép lassan fordulok csak felé.
- Nem, kedves kolléga, semmit – felelem, bár ez nem igaz, hiszen éppen a ma délelőtti szexpartneremet akartam becserkészni. A kedves tanár úr ezt persze meghiúsítja, hiszen a fiú csak egy pillantására majd’ összepiszkítja magát, és elszalad. Hajj, úgy tűnik, még sincs még csak szálkája sem.
- Semmit, mi? – vigyorodik el, és közelebb jön. Nem túl nagy a terem, így elég hamar közel ér hozzám, és megcsap az illata.
- Mit szeretnél? – érdeklődöm, és visszalépve az asztalhoz, elkezdem összepakolni a papírjaimat. A kolléga – Fukao Gihei – szintén az asztal mellé lép, és közel hajol hozzám.
- Tegnap félbehagytunk valamit… - jegyzi meg, és most, a változatosság kedvéért ő mar ajkaimra. Vadul csókolózunk, de ajkainkon kívül sehol nem érünk egymáshoz, elválaszt miket az asztal. Talán jobb is így, mert ez nem „szexeljünk egy jót” csók, hanem dominancia harc, hogy melyikünk a dominánsabb. Kifulladva szakítjuk meg harcunkat, és mindketten zihálunk. Ha valaki most meglátna minket, azt hihetné, hogy összeverekedtünk, de csak a másik arcát céloztuk csak.
- Akkor ez most a befejezés volt? – érdeklődöm féloldalasan vigyorogva, visszautalva a csók előtti megjegyzésére. Ő is fogvillogtatásba kezd, és megrántja a vállát.
- Nem feltétlenül… kanos tanár úr – mondja, és egy intés után magamra hagy. Héé! Most nem is lett merevedésem. Na jó, látható és érezhető nem…
Azt hiszem, emberemre akadtam. Hasonló kaliberűnek tűnik, mint én, ami talán nem épp a legjobb párosítás, de amíg kedvemet lelem benne, miért ne húzhatnánk egymás agyát? Nem fogom hagyni, hogy megdöntsön, de... Jó szórakozásnak tűnik, miért ne használnám ki a lehetőséget? Ha már amiatt a vén trotty miatt itt kell rohadnom, a sok ronda ember között, miért ne élnék a tanár úr lehetőségével?
Lehet, hogy nem is kerültem annyira szörnyű helyre…
|
|
