- Köszönöm a fuvart – mosolygok rá lelkesen. Ahhoz képest, mennyire tartottam tõle, nagyon tetszett.  – Tényleg nem volt ijesztõ, a park melletti utat pedig még élveztem is!
- Akkor ezentúl hajlandó vagy felülni rá máskor is?
- Igen!
 - Helyes. Szombaton lesz egy meccsem, megyei döntõt játszunk. Volna kedved eljönni?
- Persze! – vágom rá lelkesen. Most érzem kiskorom óta elõször, hogy van kedvem belépni egy uszodába.
Kutatni kezd a kabátja belsõ zsebében, majd az elõhalászott tárcájából, három jegyet nyújt felém. Elveszem, és a mennyiséget nézve, picit kérdõn pillantok rá.
- Ha a barátaid is ráérnek, akkor nekik is küldöm ezeket.
- De rendes vagy! Köszönöm a nevükben is, biztos eljönnek, õk is szeretik az egyetemi csapatot. – Elbúcsúzunk, majd figyelem, ahogy jóval gyorsabban hajtva, mint velem, befordul a sarkon. Boldog mosollyal csúsztatom be a jegyeket az egyik könyvembe, hogy ne gyûrõdjenek, majd befele menet sms-ben elújságolom õket Emilynek és Blakenek.

***

Túlzás lenne azt állítani, hogy nem torpantam meg a küszöbön, mikor megpillantottam a méretes medencét, de végül mély levegõt véve, barátaim taszigálása nélkül léptem be. Csak úgy sikerült a dolog, hogy a lelátóról már George integetett, és mikor elé értünk, mellette álló anyukáját is bemutatta.
Utána a meccs kezdetéig Mrs. Norway-el beszélgetünk. Megköszöni, hogy tanítom a fiát, én pedig pirulva igyekszem hárítani a hálálkodást, majd mosolyogva hallgatom, ahogy arról beszél, George mennyire szerette már kiskorában is az úszást, meg a labdajátékokat. Mennyire különbözünk ebben is. Bár a labdajátékokban szimplán csak rossz vagyok.

George viszont tökéletesen teljesít, és lelkesen követhetem figyelemmel a játékot a gyõzelemig. Már csak egy meccs, és megnyerik a megyei bajnokságot!
A játék végén, a legtöbben elmennek, többnyire családtagok és barátok maradnak, így mi is a helyünkön ücsörögve várjuk meg Georgot, aki hamarosan meg is jelenik, kis híján a frászt hozva az anyukájára, mikor hátulról átkarolva, a nyakába puszil.
- Fiam, a sírba viszel!
- Én is szeretlek, anya – érkezik a pimasz reakció, majd felénk fordul. Ezúttal kevésbé sietõsen üdvözöl minket, mint a meccs elõtt. Akkor szinte csak a bemutatásra volt idõ, majd rohant is. – Sziasztok!
- Szia! Gratulálunk, óriási volt a meccs!
- Kösz – biccenti, én pedig mosolyogva figyelem a gyõzelem óta levakarhatatlan vigyorát. Már értem miért tanul olyan keményen, hogy a csapatban maradhasson. Nem is tudom mit csinálna a vízilabda nélkül.
- Srácok, a csapattal elmegyünk megünnepelni a gyõzelmet – bukkan elõ mögüle John, belevágva a közepébe, még mielõtt neki is gratulálhatnánk. - Ilyenkor az edzõ házába megyünk kerti grillezés, sörözés és éjszakába nyúló táncolás dumálás lesz. Volna kedvetek csatlakozni?

- Áh, én nem hiszem hogy ez nekem való lenne… - mosolygok rájuk bocsánatkérõen, de ezúttal nem úszom meg ennyivel.
- Ugyan már! Ott lesz Geo összes barátja, te is közéjük tartozol, nem igaz?
- Hát ööö… - Annak tartom magam, de õszintén szólva, nem tudom õ mit gondol errõl. A válaszától viszont nagyon boldog leszek, és kissé el is pirulok.
- Igen, közéjük tartozik. Ethan az egyik legkedvesebb barátom.
- Látod? És nem akarod vele együtt megünnepelni a gyõzelmet? Egy barát nem ilyen, úgyhogy gyere szépen, és hozd a barátaidat is!
Segélykérõen pillantok George-ra, de õ látszólag pártolja az ötletet. Tény, hogy az ember együtt ünnepel a barátjával egy gyõzelmet, de nem vagyok hozzászokva a nagyszabású bulikhoz. Úgy alapjáraton a bulikhoz se.
- Tetszik az ötlet, és végre bemutathatlak a többi barátomnak is – jelenti ki George, amit már az arcáról is le tudtam olvasni.
- Menjünk, mutassuk meg nekik, hogyan kell tisztességesen ünnepelni! – borzol bele Emily a hajamba mosolyogva. Az ajkamba harapva gondolkodok el, bár már úgyis tudom az eredményt.

- Oké, benne vagyok – sóhajtom végül megadóan.
- Király! George mond nekik a címet, majd ott találkozunk – vigyorog ránk John jókedvûen, majd búcsút int. – Sziasztok!
- Nem rögtön megyünk? – pillantok kérdõn Georgera, aki idõközben elengedte az anyukáját, hogy az asszony tudjon beszélni egy másik szülõvel.
- Nem, elõbb mindenki összekapja magát otthon, és késõ délután kezdjük – feleli mosolyogva. – Örülök, hogy úgy döntöttél, eljössz.
- Hát... remélem nem leszek a terhetekre – motyogom zavartan, mire Emily szelíden fejbekólint.
- Francokat leszel! Ez ugyan olyan lesz, mint mikor hárman vagyunk, csak több emberrel! – mondja nagy komolyan, mire Blake felhorkan mellette.
- Vagyis tök más. – Õ is kap egy fejbekólintást. – Jó, oké, majdnem ugyan olyan. Na de most induljunk, különben sose érünk oda.
- Ha nem tollászkodsz órákat, még egy csomó idõnk van – vonja meg a vállát Emily, majd elköszönnek Georgetól és az anyukájától, hogy aztán komolytalan civakodásukat folytatva, elinduljanak kifelé.
- Megyek velük – mosolygok fel George-ra. – Átküldöd sms-ben a címet? Majd továbbítom Emilynek.
- Át, de mi lenne, ha elmennék érted?
- Hát, ha nem kerülõ, megköszönném – túrok a hajamba zavartan. – Nem olyan jó a tájékozódási képességem...
- Rendben – nevet fel. – Akkor 4-re ott vagyok érted!
Hálásan biccentek, majd én is búcsút veszek tõlük, és barátaim után sietek, akiknek még a folyosóról is hallani a hangjukat.

***
- De miért nem mindegy, miben megyek? – nyöszörgöm a telefonba, már nem elõször.
- Ha mindegy, akkor vedd amit mondtam! – vágja rá Emily határozottan, én pedig bizonytalanul pillantok az ágyra terített fekete ingre, és fehér nadrágra. Elõbbit még tõle kaptam szülinapomra tavasszal, és jó ha egyszer volt rajtam.
- De melegem lesz – próbálkozok.
- Kigombolod a felsõ két gombot. Amúgy is, mert úgy a legjobb!
- Fordított színösszeállításban nem lehetne?
- Nem! – vágja rá, majd elkeseredett hangnemben folytatja. – Azt mondod ennyire nem tetszik az ing, amit tõlem kaptál? Egyszer vetted még csak fel!
- Jó, oké, oké, azt veszem. Ne haragudj! – hadarom gyorsan, bár biztosra veszem, hogy színészkedett. Halk kuncogása igazol is, de már mindegy.
- Remek – mondja elégedetten. – Akkor ott találkozunk, szia!
- Szia – motyogom, majd a telefont az ágyra dobva, elcaplatok zuhanyozni, hogy még idõben elkészüljek.

Sikeresen fel is kapom zuhanyzás után a ruhákat, pont mielõtt megszólal a csengõ. Lesietek, hogy még családom bármely tagja elõtt kinyithassam, és felmosolygok George-ra. Lehengerlõen néz ki, mint mindig, de még mielõtt ezt közölhetném vele a kölcsönös köszöntés után, õ szólal meg.
- Jól nézel ki! – jegyzi meg mosolyogva, én pedig pirulva fogom vissza a késztetést, hogy gyorsan begomboljam a felsõ gombokat. Emily megnyúzna.
- Kö-köszönöm. Emilytõl kaptam az inget, ha nem ezt húznám fel, miután megígértette velem, végem lenne – hebegem, majd sokkal élénkebben folytatom, egy mosoly kíséretében. – Te is remekül festesz! Bár mikor nem? – nevetek fel, majd visszaszólok a házba, hogy elmentem, és csukom magam mögött az ajtót. – Mehetünk.
Bólint, majd a motorhoz sétálunk, és ismét a kezembe adja a sisakot. Már sokkal határozottabban szállok fel mögötte, de azért a biztonság kedvéért szorosan karolom át.

Többet utazunk, mint legutóbb, de nem sokkal, így hamarosan már egy szépen gondozott, méretes kertes ház elõtt állunk meg. A kertbõl már zene és beszélgetés szûrõdik ki, az orromat pedig finom illatok csapják meg.
Kicsit tétován húzódok George mögé, mikor leszállunk a motorról, de megkönnyebbülök, mikor a járdán barátaimat pillantom meg közeledni, John társaságában.
- Sziasztok – köszöntjük õket, és miután viszonozták, Emily elém toppanva mér végig, majd elégedetten elvigyorodik.
- Szerencséd, hogy ebben jöttél! – borzol bele a hajamba, némi igazítási szándékkal. – Apropó, ne adjatok neki piát! – fordul Georgehoz és Johnhoz, akik vállat vonva jelzik, hogy nem tervezték. – Akkor mehetünk! – indul meg befelé, és a kezemet megragadva húz engem is, esélyt se adva a megfutamodásra. Bár nem tenném, megígértem Georgenak, hogy itt leszek.

Izgatottan figyelem, ahogy a füzetem fölé hajol, és olvassa a megoldott feladataimat. A szokott helyünkön vagyunk, a délutáni napfény átszûrõdik a padunk fölé hajló fa levelein. Finom langyos fenyõillatot fúj felénk a szél. Még utoljára kellemes idõvel búcsúzik tõlünk a jó idõ, aztán jön majd a hûvös esõs õsz és a tél, velük együtt pedig a november közepétõl karácsonyig tartó vizsgaidõszak.

- Hümm...  – mondja Ethan. Háta mögött a padon támasztom a kezemet, és a hangra közelebb hajolok hozzá. Talán hibáztam?

- Na? – kérdem sürgetõen.

- Mindjárt – nyugtat meg, és mellkasomra teszi vékony ujjait, hogy finoman eltoljon, mert takarom a fényt. Sóhajtva hátradõlök, és ujjaimmal dobolni kezdek a térdemen és a pad háttámláján. Gyerünk már, gyeherünk máhár…– Hibátlan!

Felcsillanok, és boldog vigyorral megkaparintom a füzetet. Mindenhol aranyos kis pipák sorakoznak szépen egymás alatt. Jesssz!

- Nem mondod?!

- Nem azt mondom, hogy bízd el magad, mert ez csak egy általam összeállított gyakorló feladatsor, de egy 3-ast már teljes bizonyossággal ígérhetek, a jobb se kizárt.

- Te egy mágus vagy! Akkor ezzel félre is rakhatom a matekot?

- Nehogy! Még majdnem három hét van a vizsgáig, gyakorold, különben kijössz a formából.

- Sejthettem volna – sóhajtom lemondóan. – Akkor most vége az órának?

Olyan édesen mosolyog, õszintén örül a sikeremnek.

- Szerintem igen, a fizikával majd nyúzlak legközelebb.

Összepakolunk, én pedig elmereng közben. Már állok és várom õt, de még mindig csak az õszülõ leveleket nézi.

- Min gondolkodsz? Nem jössz? – hajolok le hozzá, hogy a szemeibe nézhessek, õ pedig rémülten felpattanna, a fejünk pedig összekoccan.

- Jaj, ne haragudj! Elbambultam!

Homlokomat dörzsöli kezecskéjével, miközben én nevetek. Annyira jellemzõek rá az ilyen megmozdulások, már meg sem lepõdöm.

- Semmi baj. - Megfogom a kezét és lenézek rá. Olyan sötétek a szemei, el tudnék veszni a tekintetében, mintha egy mély kút lenne, ami vonz magához. Ujjai a kezemben keskenyek és törékenyek, a bõre puha, és a szívem gyorsabban kalapál a mellkasomban. Ha most lehajolnék hozzá és megcsókolnám, vajon mi történne? Kondenzcsíkot húzna maga után, olyan sebesen elhúzna. Elengedem a kezét, lenyelem a vágyamat. – Na jó, menjünk!

- O-oké.

A kapu elõtt Ethan barátai várnak, elhívnak minket fagyizni. Nem új a dolog, voltunk már négyesben ebédelni is a menzán, így simán belemegyek, de mivel motorral vagyok, így azzal külön megyek. Sajnos Ethan nem ült még egyszer sem rajta, mert fél, hiába gyõzködtem már annyiszor.

Jót beszélgetünk a cukrászdában, Ethan kivirulva csacsog, büszkélkedik velem, mint jó tanítvánnyal, én pedig mosolyogva nyalom a fagyimat. Nem sokkal késõbb Emily és Blake búcsúznak, randira mennek. Amikor kettesben maradunk Ethan és én, izgatottan ránézek.

- Hazavigyelek?

- Motorral? Köszi, de ink...

- Ugyan! Ígérem, hogy lassan fogok menni, és nagyon figyelek!

Kicsit tipródik, de bátorítóan rámosolygok.

- Rendben, most az egyszer!

Kisétálunk a motorhoz, és az ülés alá rejtett csomagtartóból elõveszem a tartalék bukósisakot neki. Felveszem én is a sajátomat, felpattanok az ülésre és várakozóan ránézek a plexin keresztül.

- Pattanj fel, és kapaszkodj!

- Ha én ezt túlélem... – nyöszörgi, és óvatosan felmászik mögém, hozzám simul és derekamat szorosan átöleli, elöl a hasam elõtt összekulcsolja ujjait.

A házuk elõtt megállok, leveszem a sisakom és az ágyékom elé teszem az ülésre, hogy takarjon. Lángol az egész testem. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.

Lemászik a motoromról, leveszi a sisakját és visszakapom.

- Köszönöm a fuvart – mosolyog édesen kócos hajjal és kipirultan. – Tényleg nem volt ijesztõ, a park melletti utat pedig még élveztem is!

- Akkor ezentúl hajlandó vagy felülni rá máskor is?

- Igen!

 - Helyes. Szombaton lesz egy meccsem, megyei döntõt játszunk. Volna kedved eljönni?

- Persze!

Elõhalászom a bõrkabátom belsõ zsebébõl a tárcámat, kiveszek három jegyet és felé nyújtom.

- Ha a barátaid is ráérnek, akkor nekik is küldöm ezeket.

- De rendes vagy! Köszönöm a nevükben is, biztos eljönnek, õk is szeretik az egyetemi csapatot.

Elbúcsúzunk egymástól és hazaszáguldok kiverni. Újabban folyton ez megy, õ ragyog és édesen csillog, én pedig megveszek érte, rá gondolva maszturbálok, minden szabad percemben õ jár a fejemben.

Mikor változott át a vágyam rögeszmévé?

***

Eufórikus a hangulat, az öltözõben egymást öleljük és csapkodjuk a másik hátát boldogan a barátaimmal, csapattársaimmal.

- Este bulizunk!

- Naná!

- Geo te is jössz! Most nincs kifogás!

- Megyek!

Felöltözöm és kiszaladok a nézõtérre. Anyám mellett ül Ethan a barátaival. A nézõk többsége a meccs végeztével elment, csak néhányan lézengenek még itt. Amikor odasietek hozzájuk, átölelem hátulról a rémülten felsikkantó anyámat és belepuszilok a nyakába, a többiek felnevetnek.

- Fiam, a sírba viszel!

- Én is szeretlek, anya – vigyorgok pimaszul, majd a többiek felé fordítom a fejem. – Sziasztok!

- Szia! Gratulálunk, óriási volt a meccs!

- Kösz – biccentek, Ethan mosolygó arcáról alig bírom eltépni a tekintetem.

John lép elõ a hátam mögül, nem is vettem észre hogy utánam jött.

- Srácok, a csapattal elmegyünk megünnepelni a gyõzelmet. Ilyenkor az edzõ házába megyünk kerti grillezés, sörözés és éjszakába nyúló táncolás dumálás lesz. Volna kedvetek csatlakozni? – kérdezi Ethanéktól.

- Áh, én nem hiszem hogy ez nekem való lenne… - mosolyog bocsánatkérõen Ethan. Tudom, én ezért nem hívtam el. Nem értem John viselkedését.

- Ugyan már! Ott lesz Geo összes barátja, te is közéjük tartozol, nem igaz?

- Hát ööö…

Én válaszolok helyette.

- Igen, közéjük tartozik. Ethan az egyik legkedvesebb barátom.

- Látod? És nem akarod vele együtt megünnepelni a gyõzelmet? Egy barát nem ilyen, úgyhogy gyere szépen, és hozd a barátaidat is!

Ethan segélykérõn néz rám, én pedig mosolyogva támasztom államat anyám feje tetejére. Tetszik az ötlet, hiszen még sosem buliztam vele, szeretném ezt is kipróbálni.

- Tetszik az ötlet, és végre bemutathatlak a többi barátomnak is.

Emily beleborzol Ethan hajába.

- Menjünk, mutassuk meg nekik, hogyan kell tisztességesen ünnepelni! – mosolyog rá. Ethan ajkába harapva gondolkodik. Édes. 

Mondanom se kell, hogy örömmel mondtam igent, hiszem régóta erre vágytam. Persze délután nem volt olyan egyszerû közölni ezt anyával is, de miután megígértem, hogy befejezem az egyetemet, és minden héten töltök náluk is idõt, engedte a dolgot.
Vidáman írtam meg a dolgot Emilynek és Blakenek, a telefonjukon ugyanis nem voltak elérhetõek, biztos randin vannak, majd ösztönösen állok neki elõkeresni George számát is. Abban a pillanatban, hogy nyomnám meg, megcsörren a mobil a kezemben, kis híján el is ejtem.

- Szia! Épp most akartalak felhívni! – kapom fel a telefont lelkendezve, miután megállapítottam, hogy pont õ keres.
- Szia… Tényleg? Miért?
- Hogy elmeséljem neked is a jó hírt! Apuhoz költözöm!
- Ez tök jó, hiszen erre vágytál már régóta. Na és hogyhogy ilyen hirtelen?
- Apu kapott egy komolyabb munkát a National Geographic magazinnál, és egyenesbe jött anyagilag. Ma megkérdezte tõlem, hogy szeretnék-e vele élni, és én igent mondtam.
- Anyukád tudja már?

Vagy egy órán keresztül beszélgetünk, elmesélem neki anya reakcióját, és azt is, hogy csak a vizsgák után állunk neki átcuccolni néhány fontosabb dolgom, de ott is megmarad a szobám. Elképesztõ, mennyire jól érzem magam, mikor vele beszélek, és hogy milyen könnyedén megnyílok már neki.
- Ó tényleg! Te hívtál engem, ezek szerint valamit mondani akartál, vagy a holnapot megbeszélni vagy mindkettõ? – kapok észbe, hisz eddig szinte csak én voltam a téma.
- Csak gondoltam elmesélem mi volt miután elmentél.
- Mi volt? – torpanok meg egy pillanatra a fényképeim válogatásában. Remélem nem balhézott vele senki, vagy került kellemetlen helyzetbe.
- Az edzõ szét akarta rúgni a hátsómat, de aztán elmeséltem neki, hogy te korrepetálsz. Nagyon jó fej volt, megdicsért engem, aztán hozott egy új szabályt, amivel az edzésekrõl kitiltotta a szurkolólányokat.
- Húha! Nagyon mérgesek lesznek, nem? – Megnyugodtam kissé, bár arra gondolni se akarok, mi lesz ezután a suliban.
- Leszarom. Beszéltem a szurkolók vezetõjével. Ki fogják fizetni a károdat és többet a közeledbe sem mennek majd, azt garantálom – biztosít határozottan. Fellélegezve mosolyodom el a védelmezõ reakció hallatán, bár tudom, hogy nem rajta múlik a lányok viselkedése.

- De erre igazán semmi szükség nem volt… Hiszen ez csak egy kis apróság volt, és…
- Nem, Ethan. A többiek elmondták nekem, hogy már egy ideje cseszegetnek téged, úgyhogy épp ideje volt tenni ellene. Nem kérdezem tõled, hogy miért nem szóltál nekem errõl, mert ismerlek. Az én hibám, észre kellett volna vennem idõben. Sajnálom.
- Jaj ugyan már… Nincs semmi baj, te nem… - kezdeném rögtön a vigasztalást, szabadkozást, hirtelenjében azt se tudom mit.
- Sss. Nem kell mindenre replikáznod, tudod? – fojtja belém a szavakat lágyan, mire halkan felkuncogok. Azt mondják, az ember átveszi idõvel barátainak néhány szokását.
- Ezt Emily-tõl tanultam.
- Sejtettem.
Mondanék még valamit, de Brad jelenik meg az ajtómban, és a fürdõ felé intve jelzi, hogy én következem.
- Most mennem kell fürdeni, szóval búcsúzom – kezdek búcsúzkodni kelletlenül. - Holnap találkozunk a szokott idõben és helyen, jó?
- Okés, jó éjt… - Tévedek, vagy picit rekedtes lett a hangja? Remélem nem fázott meg, míg fürdõnadrágban ücsörgött mellettem.

***
- Hümm...
- Na?
- Mindjárt – intem türelemre Georgot, és picit arrébb tolom, hogy ne takarjon el minden fényt, ami a füzetre esne. Türelmetlen sóhajjal dõl hátra a padon, de alig két perc múlva, büszke mosollyal tolom elé az eredményt. – Hibátlan!
- Nem mondod?! – vigyorodik el, kikapva kezembõl az átnézett példákat.
- Nem azt mondom, hogy bízd el magad, mert ez csak egy általam összeállított gyakorló feladatsor, de egy 3-ast már teljes bizonyossággal ígérhetek, a jobb se kizárt – jelentem ki olyan büszkén, mintha legalábbis én töltöttem volna ki hibátlanra a feladatsort.
- Te egy mágus vagy! – mosolyog rám melegen, amitõl kissé kipirulva fordítom el a fejem. – Akkor ezzel félre is rakhatom a matekot?
- Nehogy! – kapom rá a pillantásom. – Még majdnem három hét van a vizsgáig, gyakorold, különben kijössz a formából.
- Sejthettem volna – sóhajtja drámaian, de a vidám szikrák ott vannak a szemében. Nagyon örülök a sikerélményének, és remélem, hogy némi gyakorlással, a fizikát is felhozzuk a matek szintjére. – Akkor most vége az órának?
- Szerintem igen, a fizikával majd nyúzlak legközelebb – mosolygok rá, majd besüllyesztem cuccaimat a táskámba. Van ami megmaradt az elázás után egész érdekes állagúnak, és olyan is akadt, amit pótolni kellett, de igyekszem nem visszaidézni a történteket.

Az ominózus esemény óta, George rajongói tényleg tartják a távolságot. Hogy ez Emily neki ugrásuknak, vagy George vezetõjükkel folytatott beszélgetésének köszönhetõ-e, azt sose fogom megtudni, de jó ez így. Nem azt mondom, hogy az undok pillantásaik, vagy mások fülét el nem érõ megjegyzéseik annyira boldogítanak, de nem vagyok kisiskolás, hogy ezen ne tudjam túltenni magam. Sõt, magukat alacsonyítják a szememben.
És amúgy is a szurkolólányokra jellemzõ ez igazán, az egyetem nagy része már kimerítette a témát. Elfogadták, hogy jóban vagyunk, és kész. Legalábbis úgy tûnik.
- Min gondolkodsz? Nem jössz? – hajol le hozzám George, aki idõközben már fel is tápászkodott. Túl közel kerül így viszont az arca, nem számítok rá, és ijedtemben lefejelem, ahogy felugrok.
- Jaj, ne haragudj! Elbambultam – szabadkozok, megsimogatva a pontot a homlokán, ahol eltaláltam.
- Semmi baj – nevet fel, és a kezemet megfogva, elhúzza a fejétõl. Zavartan, kérdõn pillantok fel rá, mikor kis idõ elteltével se engedte még el. Úgy tûnik most õ merült el a gondolataiban, de aztán magához térve enged el. – Na jó, menjünk!
- O-oké – bólintok nagy szemekkel, majd táskámat felkapva követem, ahogy elindul. Normális az, hogy egész hevesen dobog a szívem?

- Ethan, hahó! – integet Emily lendületesen a kapuból, ahol Blake-el együtt várakoznak. Meglepetten gyorsítom meg a lépteimet feléjük, George pedig könnyedén tartja a tempót. – Elmegyünk fagyizni. Jöttök?
- Én szívesen – felelem, majd kérdõn pillantok George-ra.
- Miért ne? – mosolyodik el. – De motorral vagyok, majd ott találkozunk. A két megállóval arrébb lévõbe mentek?
Bólintunk, majd sétálva elindulunk, õ pedig a motorjához lép. Mire elérjük a cukrászdát, már õ is ott van, és a kinti részen foglalt nekünk helyet. Jókedvûen kanalazom be mellettük a fagyimat, de aztán Emily és Blake hamarosan elköszön, randiként moziba mennek.
- Hazavigyelek? – fordul felém George, miután mi is végeztünk. 
- Motorral? Köszi, de ink...
- Ugyan! Ígérem, hogy lassan fogok menni, és nagyon figyelek! – gyõzköd mosolyogva. Tétován pillantok a kérdéses járgány felé, és alsó ajkamat beharapva tépelõdök. Nem rettegek tõle, vagy hasonló, csak még sose jutott eszembe kipróbálni, és nem is terveztem. Georgeban viszont megbízok, és úgy tûnik örülne neki, habár nem értem miért.
- Rendben, most az egyszer! – préselem ki magamból, mire lelkes vigyorral nyom a kezembe egy bukósisakot, majd miután õ is felhúzott egyet, elhelyezkedik, és maga mögé bök.
- Pattanj fel, és kapaszkodj!
- Ha én ezt túlélem... – nyögöm, majd felülök mögé, és a derekát átkarolva, arcomat a hátához nyomva várom az indulást.

- Miért?  - néz rám értetlenül, mint aki teljesen máshol van, aztán észbe kapva megrázza a fejét. - Csak kérni szerettem volna, hogy töröljük a ma délutánt. Végre át tudok menni apához.

Igen, mesélt nekem a papájáról, külön él tõlük, és anyukája újra férjhez ment, a tesói nem vérszerintiek.

- Rendben, de ezt telefonon is megbeszélhettük volna, vagy valamelyik szünetben.

- Lemerült. Mármint a telefonom. Bár azt hiszem, most ennél rosszabb állapotban van. – Lemondóan néz a táska ázott beltartalmára. - Azt meg nem tudhattam, összefutunk e ma.

Elkomorulok. Ezt nem viszik el szárazon azok a kis ribancok. Beszélni fogok a csapatkapitányukkal és a felügyelõtanárral, plusz azt, aki konkrétan a vízbe lökte õt, elkapom majd néhány kedves szóra.

- Kifizetik a kárt!

- Csak ki kell száradnia szerintem. – Már megint mosolyog. Honnan van ennyi türelem benne? Miért ilyen angyalian édes?

- De...

- Tényleg nem kell ezzel foglalkoznod – hadarja aranyosan, és elhúzza a lábacskáját a kezembõl. – Köszönöm, már jól vagyok. Viszont... kölcsönkérhetem a mobilod? Valakit meg kéne kérnem, hogy hozzon nekem váltás ruhát.

- Mondtam, hogy tudok adni.

Felállok és a szekrényemhez lépek, elõhalászom a szekrénybõl az egyik pólómat. Felkacag, amikor meglátja. Tetszik, ahogy nevet.

- Azt hiszem kicsit más a méretünk. Érdekesen néznék ki.

- Szerintem aranyos lenne.

Kedves mosollyal nyújtja felém a kezét, ezért beletörõdve odaadom neki a mobilomat. Miközben beszél rajta, nézem õt. Karjaimat összefonom a mellkasom elõtt és a szekrénynek támaszkodom. Felnevetek, amikor meghallom a nagy tervet.

- Inkább lány ruhát veszel fel?

- Azt mondta, most a fekete alsó, fehér felsõ van nála, és unisex – motyogja, összekuporodik kicsikére, lábait magához öleli.

- Fázol?

Nemet int, és tüsszent egy nagyot, ezzel a lendülettel már borulna is le a padról. Istenkém, olyan szerencsétlen, de mégis annyira édes… Leülök mellé és átölelem, majd dörzsölgetni kezdem a törülközõn keresztül, hogy felmelegítsem. Ez így nem lesz jó, a szívem túl gyorsan ver…

- Te se vagy túlöltözve!

- Ne aggódj, egy vízilabdásnak ennyit illik bírnia.

És ekkor berobban az öltözõbe a két barátja. Rendesek nagyon, már mindkettõvel volt alkalmam beszélni néhány mondatot, és látni rajtuk hogy szoros a barátság.

- Emily, ez a férfiöltözõ!

Megtorpannak, amikor meglátnak minket a padon. Elengedem õt.

- Van mit mesélned – mondja Emily, és egy táskát nyújt Ethannak. – Elõbb öltözz fel, mert még meg is fázol. Szóltunk apukádnak, azt mondta negyed óra múlva itt van.

- De az ó...

- Nem mintha ezekkel a cuccokkal sokra mennél az órákon.

Sóhajtozva, de megadja magát a túlerõnek és észérveknek, majd a zacskó ruhával kivonul a mosdóba. Az alsónadrágja is vizes, gondolom le fogja venni, és akkor… A tréningnadrág alatt nem lesz rajta semmi… Nagyot nyelek.

- Szóval? – fordul felém Emily felhúzott szemöldökkel.

- A szurkolólányok szemétkedtek vele. Mire észrevehettem és tehettem volna ellene, belökték a vízbe.

- Ó hogy az a…! – mormolja, és kiviharzik az öltözõbõl. Blake mosolyogva rázza meg a fejét.

- Szurkolólány-vér fog folyni.

- Én is teszek majd egy kört náluk – bólintok komoran. - Tegnap tudtam meg, hogy ez már tart egy ideje, és Ethan egy szót sem szólt errõl.

- Ne is várd el tõle, soha nem árulkodna, õ egyszerûen túl…

- Kedves.

- Igen. Remélem ilyen is marad mindig, és nem lesznek rá rossz hatással bizonyos személyek.

Lapos pillantásából mindent értek, de nem mondok erre semmit, amúgy is elõkerül végre Ethan felöltözve. Kérdõn néz ránk, látván hogy Emily sehol sincs.

- Elmondtam, hogy belelöktek, mire elrohant – tájékoztatom röviden. Blake is fûz hozzá pár szót.

- Nem lennék a lányok helyében. Apukád mindjárt itt van, kikísérlek a kapuig. – Összeszedi Ethan dolgait a padról.

- Köszönöm. Ne haragudj, hogy gondot okoztam, és zavartam az edzést.

- Nincs okod bocsánatot kérni, egyáltalán nem a te hibád volt. Én is kikísérnélek, de vissza kell mennem az edzõhöz.

- Így is sokat tettél értem – mosolyog édesen. Nincs rajta semmi a nadrág alatt. Jaj mami.

Elköszönnek, én pedig a vállamra dobok egy törülközõt és az edzõ irodájához megyek. A falióra szerint az edzésnek vége, így csak itt lehet. Bekopogok.

***

Este felhívom Ethan-t. Elsõ csengésre felveszi.

- Szia! Épp most akartalak felhívni!

- Szia… Tényleg? Miért? – kérdezem mosolyogva.

- Hogy elmeséljem neked is a jó hírt! Apuhoz költözöm!

- Ez tök jó, hiszen erre vágytál már régóta. Na és hogyhogy ilyen hirtelen?

- Apu kapott egy komolyabb munkát a National Geographic magazinnál, és egyenesbe jött anyagilag. Ma megkérdezte tõlem, hogy szeretnék-e vele élni, és én igent mondtam.

- Anyukád tudja már?

Legalább egy órán át beszélgetünk, tulajdonképpen bepótolom ezzel a napi Ethan-adagomat, amirõl délután le kellett mondanom.

- Ó tényleg! Te hívtál engem, ezek szerint valamit mondani akartál, vagy a holnapot megbeszélni vagy mindkettõ? – csicsergi aranyosan. Mosolyogva hátradõlök az ágyamon és kinyújtózom.

- Csak gondoltam elmesélem mi volt miután elmentél.

- Mi volt?

- Az edzõ szét akarta rúgni a hátsómat, de aztán elmeséltem neki, hogy te korrepetálsz. Nagyon jó fej volt, megdicsért engem, aztán hozott egy új szabályt, amivel az edzésekrõl kitiltotta a szurkolólányokat.

- Húha! Nagyon mérgesek lesznek, nem?

- Leszarom. Beszéltem a szurkolók vezetõjével. Ki fogják fizetni a károdat és többet a közeledbe sem mennek majd, azt garantálom.

Mélyen hallgatok arról, hogyan is értem el mindezt. A zsarolást és fenyegetést nem venné be Ethan gyomra.

- De erre igazán semmi szükség nem volt… Hiszen ez csak egy kis apróság volt, és…

- Nem, Ethan. A többiek elmondták nekem, hogy már egy ideje cseszegetnek téged, úgyhogy épp ideje volt tenni ellene. Nem kérdezem tõled, hogy miért nem szóltál nekem errõl, mert ismerlek. Az én hibám, észre kellett volna vennem idõben. Sajnálom.

- Jaj ugyan már… Nincs semmi baj, te nem…

- Sss. Nem kell mindenre replikáznod, tudod? – mondom neki lágyan. Annyira édes. Belekuncog a telefonba, szinte csiklandozza fülemet a hangja.

- Ezt Emily-tõl tanultam.

- Sejtettem.

- Most mennem kell fürdeni, szóval búcsúzom. Holnap találkozunk a szokott idõben és helyen, jó?

Akaratlanul is felidézem magam elõtt sápadt bõrét és keskeny csípõjét, a bõröm pedig felforrósodik, ahogy élénk fantáziám tovább kalandozik.

- Okés, jó éjt…

Egyedül George-ra koncentrálok, belé kapaszkodva igyekszem visszanyerni a higgadtságom, de nem akar sikerülni. Érzem, ahogy óvatosan felemel, és egy pillanatra átfut a fejemen, hogy biztos kétszer olyan nehéz lehetek vizes ruhákban, de aztán újra elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, és értelmes gondolataimmal is. Mintha vattával tömött füllel hallgatnám, ahogy beszélget.

- Semmi baj Ethan, mindjárt jobban leszel – ránt vissza a valóságba George lágy hangja, és végre tényleg kezdek jobban lenni, már nem dermeszt meg teljesen a rettegés, és utat talál hozzám a tény is, hogy piszkosul hideg van. Vacogva, bábként hagyom, hogy lehámozza rólam csurom víz ruháim, közben a padba kapaszkodva helyette. Sokat segít, hogy folyamatosan beszél hozzám, mégha a szavai értelme el is siklik a fülem mellett. – Levesszük ezeket, megtörülközöl és kapsz száraz ruhát. Van a szekrényemben bõven, még váltás cipõt is tudok adni.
- Geo, ezzel mi legyen? Szarrá ázott benne minden. – Idõ kell, mire rájövök, nem rólam van szó. Pedig szarul érzem magam.
- Próbáld kiszedni belõle azt, ami még menthetõ. – Áh, a táskám... Nyitnám a szám, hogy cuccaim állapota felõl érdeklõdjek, de csak fogkoccanásra futja, így inkább remegve visszacsukom.
A következõ pillanatban jólesõ melegség burkol be, és mikor egy másik törülközõvel George elkezd szárazra törülni, bensõmben is szétárad.

- Csõ, mit csinálsz?

Felpillantok a füzetbõl, és a mellém ülõ John-ra vigyorgok. Elõtte nem kell titkolóznom, így nem csukom be a füzetet, csak folytatom tovább a tanulást.

- A leckét csinálom, amit Ethan adott.

- Na és hogy haladsz?

- Nagyon jól, csak úgy hasítok elõre az anyaggal. Az elmúlt egy hónapban többet tanultam tõle, mint általános isi óta összesen.

- Wáó, ez jó hír! Na és hogyhogy ma nem együtt ebédeltek?

Belekortyolok a kávémba és vállat vonok.

- Nem jött ebédelni. Biztos könyvtárba kell mennie, vagy tanul valahol. Néha elfelejt enni.

Bekap egy nagy falat húst, és tele szájjal folytatja tovább. Ez annyira jellemzõ rá.

- Tegnap találkoztam vele a folyosón. Érdekel mi volt?

- Na, mi? Olvasott és nekiment valaminek közben? – vigyorgok. Ethan-al mindig történik valami, nem lepõdnék meg ezen.

- Egy féltékeny csaj karmai közül menekítettem ki. Haver, a kiscsávót szétszekálják a szurkolólányok, mivel néhány órám közös vele, nem egy ilyet láttam. Nem mesélte?

Komoran összehúzom a szemöldökömet, és ezt a pillanatot választja a szurkolócsapat egyik oszlopos tagja, hogy mellénk üljön a tálcájával.

- Helló fiúk – búgja. Hosszú hullámos festett szõke haja és nagy dudái vannak, arca csillámos cuccokkal ragyogóra festve. Mint valami beszélõ Barbie.

- Tûnés innen! – mordulok rá, és õ ijedten felkapja a tálcáját és elsiet.

- Anyád! – szól még vissza, de elengedem a fülem mellett.

- Na látod, ez sem volt okos dolog, Geo. Nem is értem, miért vagy népszerûbb nálam, amikor én sokkal jobb fej vagyok, és még jobban is nézek ki, mint te – vigyorog John, miközben felé dobom a mûanyag kiskanalamat.

- És mi a francot kezdjek ezzel? Ethan egy kurva szót sem szólt, de most hogy mondod, mostanában mintha szótlanabb lenne.

- Csajozz egy kicsit. Tudom, hogy néha megkefélsz egy-egy szurkolócsajt, hát hajrá. Attól talán lenyugodnak és békén hagyják õt.

- De miért pont õt baszogatják? Egy csomó haverom van rajta kívül.

John közelebb hajol.

- Mert kurvasok idõt töltesz vele. Bulizni már csak nagyon ritkán jársz, az iskolában meg állandóan együtt ebédeltek, és ha találkoztok a folyosón vagy bárhol, akkor csak vele beszélgetsz, senkinek esélye sincs megzavarni titeket, de ha mégis bepróbálkozik valaki, te úgy elküldöd, hogy meg sem áll Kínáig. Nem is értem. Ennyire jófej a kissrác? Én nem sokat beszélgettem még vele, de te rendesen rákattantál, haver.

- Rákattantam? Az túlzás, de nagyon szeretek vele dumálni. Na jó, majd megpróbálom valahogy lerendezni a csajokat. Kösz, hogy szóltál.

***

Reggeli edzés. Keményen megdolgoztatom az engem fogó védõt, és már a negyedik gólt dobom be. John túlkiabálja az edzõt:

- Geo nézd! – kiáltja, és felpillantok dobás közben. Még látom, hogy Ethan a lányokkal beszél a medence szélén állva, és a következõ pillanatban az egyik csak lök rajta egyet, õ pedig elmerül a vízben, mint egy darab kõ. Jézusom!

- Bassza meg! – nyögöm, és nagy karcsapásokkal keresztülhasítok a vízen, kikanalazom õt a medence aljából. Hiába kapálózik, a pánik teljesen kikészítette, de gyengéden lefogom a kezeit és kiemelem puszta karizommal. Gyengéden fektetem a partra, és azonnal kiugrom mellé. Csurom vizes lett, a táskája is teljesen elázott a számára oly drága könyveivel együtt. A picsába. Remegve kapaszkodik a karomba, felköhögi a vizet. Teljesen pánikban van és tudom miért. Egyszer szégyenkezve bevallotta nekem, hogy fél a nagymennyiségû víztõl, valamiféle víziszonya van, erre most szegénnyel ez történt.

- Ethan, nyugodj meg, már minden rendben! – dörmögöm, és nyaka alá karolok, hogy felemeljem egy kicsit a felsõtestét, hogy könnyebben tudjon köhögni.

- Mi a faszom volt ez? – kiáltja az edzõ, és már mellettünk is áll. John a medence szélébe kapaszkodik mellettünk, õ válaszol helyettem.

- A csajok belökték a kölyköt a vízbe. Láttam.

Ennyi elég is volt, a mi drága imádott középkorú edzõnk azonnal rájuk zúdítja haragját, kizavarja õket, én pedig gyengéden felkarolom Ethan remegõ kis testét a földrõl.

- Beviszem az öltözõbe.

Az edzõ felém fordul, szigorú szemeivel rám néz.

- Vidd. Edzés után itt maradsz, beszédem van veled! Most vidd a kölyköt és tedd tisztába!

- Okés.

John is jön velünk, hozza Ethan táskáját és segít nyitni nekem az ajtókat.

- Semmi baj Ethan, mindjárt jobban leszel – dörmögöm közben folyamatosan. Leültetem a padra, és lehúzom a cipõit, lehámozom róla a nedves ruháit. Reszket szerencsétlen, a fogai is kocognak közben, kezeivel pedig görcsösen kapaszkodik a padba. – Levesszük ezeket, megtörülközöl és kapsz száraz ruhát. Van a szekrényemben bõven, még váltás cipõt is tudok adni.

- Geo, ezzel mi legyen? – kérdezi John. – Szarrá ázott benne minden.

- Próbáld kiszedni belõle azt, ami még menthetõ.

Amikor már csak egy szál alsónadrágban reszket elõttem Ethan, muszáj egy nagyot nyelnem. Világos, áttetszõ bõr, rózsaszín kis mellbimbók és karcsú csípõ, hosszú combok… Haja most nem takarja az arcát. Olyan, mint egy szárnyaszegett kis angyal. Felpattanok, a falon lévõ polcokon tiszta összehajtogatott törülközõk vannak, lekapok kettõt és az egyiket ráborítom, hogy a hátát és nedves haját beborítsam, a másikkal pedig erõteljesen dörzsölni kezdem a karjait, mellkasát és aztán a lábait.

- Jobb egy kicsit? – kérdezem, amikor már a háta mögött állok, és a haját dörzsölöm szárazra. Végre elengedi a padit, és remegõ kezeivel megfogja a köré tekert törülközõt.

- Kö-köszönöm… Már j-jobban vagyok, cs-csak…

- Tudom, pánikba estél. Sajnálom, hogy nem vettelek észre, amikor bejöttél. Ha meglátlak, idõben közbelépek, és akkor nem esel a vízbe.

- N-ne h-hibáztasd magad, te nem tehetsz s-semmirõl. Én vagyok túl gyáva, nem tudom m-megvédeni magam.

Letérdelek elé, ölembe veszem egyik hideg lábát és ujjaimmal dörzsölgetem, hogy felmelegítsem. Én is vizes vagyok, de a hõháztartásom hozzászokott már az ilyen dolgokhoz, így nem fázom.

- Nem, te egyszerûen túl kedves vagy ahhoz, hogy képes legyél bántani másokat, fõleg a nõket. Ezt tudja rólad mindenki, de ha mégsem, akkor elég csak rád nézni – mondom ellágyult mosollyal. Nem válaszol, csak még jobban belegubózódik a fehér törülközõkbe. Kuncogok egyet. – Most úgy nézel ki, mint egy kis törülközõkupac.

- Türcsimanó – motyogja aranyosan és halkan felnevetek.

- Türcsimanó – ismétlem gyengéden. Annyira aggódtam érte az elõbb, hogy a gyomrom egy egész görcs volt, és most… Most forró érzelmek marják belülrõl a mellkasom. A hideg kis lábujjai a kezemben mozogni kezdenek, ahogy dörgölgetem. Elgondolkozva nézek le rájuk. Kezdetben csak szimpátiát éreztem, kedveltem a srácot, és ahogy egyre jobban megismertem, úgy nõtt bennem az igény a többre, ez vággyá alakult, és… Lassan kezd túl sokká válni. Vágyom rá, de nem csak a testét akarom, és ez az egész nekem túl bonyolult és furcsa.

Némi csend után megszólal, ezzel megszakítja furcsa gondolatmenetem:

- A cuccaimnak annyi?

Felnézek, de nem látom sehol Johnt. Nem tudom, hogy mikor lépett le, de elõtte kipakolta a táskát, mert egy csomó ázott könyv és füzet hever az egyik padon.

- Talán a könyvek megszáríthatóak, nem tudom. De Ethan… Miért jöttél az uszodába?

- Oké, akkor én megyek is, nem zavarlak titeket – mondja Jess, és egészen letörtnek látszik, ahogy távozik. Bár a következõ pillanatban, vissza is dugja a fejét. – George, hozhatok neked valamit inni? Egy kis sütit?
- Kösz, nem kérek semmit.
- Ethan? Te kérsz valamit?
- Hogy én? Öö, nem köszi… - térek vissza gondolataim közül a valóságba.
Jess bólint, majd csukja maga mögött az ajtót, ránk pedig csend ereszkedik. Kicsit zavarba vagyok a húgom miatt is, nem tudom mit mondhatnék.
- Bocsi a húgom miatt… - kezdem, miután letette a pénzt az éjjeliszekrényre, majd mellém ült. Mosolyogva rázza meg a fejét.
- Veled szívesen elmennék, de egy szerelmes kiskorúval nem tudok mit kezdeni és úgy gondoltam, inkább megkíméllek a sok bajtól, ami ezzel jár.
Alaposan meglepõdök, és megfordul a fejemben, hogy visszakérdezek, miért jönne el velem szívesen, de túl dedósnak érzem, így inkább a mondandója másik felére koncentrálok.
- Ó értem… Végül is tökre igazad van… - ismerem el, némi belegondolás után. Azon viszont alaposan meglepõdöm, hogy ujjaival gyengéden simít vissza egy elõrehullott tincset a fülem mögé, és ott felejti a kezét.

- Ha sikerülnek a vizsgáim, megünnepeljük jó? Elviszlek ahová csak szeretnéd, moziba, színházba, étterembe, bárhova.
Jelen helyzetben, nem tudom elrejteni pirulásom, így lesütöm a szemem, és hátrébb húzódok, hogy tincseim szabadon hullhassanak vissza az arcom elé.
- Erre semmi szükség, hiszen kifizeted az órákat…
- De én szeretném meghálálni a kedvességedet valamivel.
- Nekem az is elég, ha sikerülnek a vizsgáid – mosolygok fel rá õszintén.
- Erre majd még visszatérünk – feleli, miközben feltápászkodik, és összeszedi a cuccait. - A következõ óránk mikor legyen?
- Hát… Holnap délután a szokott helyen?
- Nekem jó, de ezzel a lábbal képes leszel bemászni a dzsindzsába? Megint elvágódsz, és a másik lábad is leamortizálod a végén. 

- A dzsindzsáb, ahogy te nevezed – nevetek fel halkan -, sokkal könnyebb bejutni, ha nem erõvel próbálsz áttörni rajta. Ráadásul van egy kis ösvény, amit a barátaimmal tapostunk ki. Elsõ alkalommal azon mentünk.
- Áh, jó tudni – húzza el a száját, valószínûleg a legutóbbi átvergõdést idézve fel. – Jobban figyelek holnap.
- Akkor majd ott találkozunk – mosolyodom el, és nagyon koncentrálva, nekiállok feltápászkodni az ágyról.
- Hé, hé! Mit csinálsz? – toppan mellém, és szelíden, de határozottan visszanyom.
- Kikísérlek – felelem, a legtermészetesebb módon.
 - Hát persze, hogy aztán még ezen a lépcsõn is leess... – sóhajtja. – Itt maradsz szépen, valaki csak segít megtalálnom a kijáratot, ha egyedül nem menne.
- O-oké – engedelmeskedem zavartan, és búcsút intek, ahogy távozik a szobámból.

***
Az elkövetkezõ idõszakban, majdnem minden nap találkozunk a szokott helyen, és azt kell hogy mondjam, tud õ, ha akar. Látszik rajta, hogy tényleg fontos neki a következõ vizsga eredménye, mert az edzések mellett, mindig megtanulja amit mondok neki. Nem lesz belõle matek, vagy fizika zseni, de az alapokban legalább már úgy ahogy biztos lehet a majdnem két hét után, ami eltelt az elsõ óránk óta.
Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy az egyetemen egyre több figyelmet kap kettõsünk, és már nem egy lány talált meg azzal, hogy mégis miféle kapcsolat van köztünk. Egyszerûbb lenne, ha elmondanám az igazat, de mivel George azt nem szeretné, tartom a szám. Az viszont nem fogja sokáig kielégíteni a rajongóit, hogy semmi...
Bár mióta Emily határozottan, és nem túl szépen elküldött egy csapatot a búsba, csak olyankor támadnak kérdésekkel, mikor egyedül vagyok. Ezt kiküszöbölendõ, a szünetekben Emily és Blake velem marad, de rosszul érzem magam, hogy õket terhelem a saját bénaságom miatt.

- Hé, te vagy Ethan Brayden, ugye? – toppan elém egy ismeretlen lány, mikor órák után a régi épület felé indulok. Ijedtemben majdnem leejtem a kezemben szorongatott könyveket, de aztán összeszedem magam, és rápillantok.
- Ebben a pillanatban, nagyon szeretnék nem az lenni – motyogom alig hallhatóan, bár látszólag úgyse sok figyelmet fordít a mondandómra.
- Igaz az, hogy jóban vagy Geo-val?
- Én... nem tudom mirõl beszélsz – felelem, de rosszul füllentek, a tekintetét is kerülöm.
- Ugyan, csak egy szívességet szeretnék kérni – hajol közelebb hozzám, hosszú mûszempilláit rebegtetve. – Minden délután eltûnik, lehetetlenség elkapni pár pillanatra, de te talán tudod, merre megy olyankor. A haverjainak fogalma sincs.
- Ne-nem tudom én se! – hebegem, bár igyekszem határozott maradni.
- Hazudsz! –csattan fel, félredobva a hízelgést. – Kis senki létedre, ki akard sajátítani, mi? Mond meg hol van, különben...
- Hé, hé... Mi ez a parádé?
Mindkettõnk pillantása az érkezõre siklik, és egészen megkönnyebbülök, mikor Johnt pillantom meg. Õt is korrepetáltam már, és mindig jó fej volt, most is reménykedek benne, hogy kisegít. Nem is kell csalódnom. Közelebb lépve, elhúz a lánytól, aki egyszerre tûnik bosszankodónak, és elbûvöltnek. Úgy tûnik minden vízilabdás nagy népszerûségnek örvend.
- Csak nem kikezdtél a kis könyvmollyal, Amy – szólal meg, miközben rám kacsintva, távolabb terelget. – Mi lenne, ha inkább velem törõdnél, és õt útjára engednénk?
Meg se várom a lány válaszát, boldogan szaporázom meg a lépteim, és tûnök el az épület sarkánál. A régi épületig nem is lassítok, majd szinte bemenekülök a bokrok közé, hogy aztán megnyugodva lépjek ki a pad kis tisztásán.

- Azt hittem már, eltévedtél – mosolyog rám George üdvözlésként a padról, én pedig két pihegés közt viszonozom a gesztust, de így is zavarni kezdi valami. – Minden rendben? Sápadtnak tûnsz.
- Nincs semmi baj, csak siettem – vágom rá a fél igazságot, majd letelepedek mellé. Nem akarom terhelni ilyenekkel, fõleg, hogy már az erõltetett tanulós tempó is kimerítõ lehet a sok edzés mellett. – Szóval, megcsináltad a feladatokat?
Pár pillanatig még gyanakvóan méreget, majd bólintva rakja az ölembe a füzetét, én pedig elmerülök az ellenõrzésben.

***
Bosszankodva dobom be lemerült telefonomat a táskámba, és sarkon fordulva indulok el az uszoda felé. Nem fog összejönni a ma délutáni óra George-al, de így nem tudom másként értesíteni, csak ha akkor keresem fel, amikor biztosan tudom merre van. Már csak egy hónap van a vizsgájáig, és nagyon jól haladunk, egy két óra kihagyás nem fog gondot okozni.
Megtorpanok a méretes épület elõtt, majd nagy levegõt véve, belépek. Szerintem kiskorom óta nem jártam uszodában, maximum akkor, mikor megpróbálták elérni, hogy túl legyek a víziszonyomon. Nem mintha azok olyan sikeresek, agy jó élmények lettek volna. De ha szerencsém van, az öltözõben találom, és nem kell víz közelébe mennem. Ha nincs, kénytelen leszek, mert a titkos mivolta miatt, nem üzenhetem meg, hogy elmarad az óránk.

Az egyik karbantartó útmutatását követve, könnyedén megtalálom az öltözõt, az azonban üresen tátong, a vízcsobogás és egyéb hangok pedig az egyik folyosó felõl jönnek. Kelletlenül bújok ki a cipõmbõl és zoknimból, majd mezítláb indulok el a medence felé.
Már az uszoda klóros szagától is görcsbe rándul a gyomrom, de a célomra koncentrálva, kizárom a félelmet, ahogy zavartan beslisszolok a lengõajtón.
Rögtön felerõsödik a zaj, és egy pillanatra tátva marad a szám, ahogy éppen egy gyakorlómeccs közben láthatom a csapatot. Tekintve, hogy rettegek a víztõl, nézni se nagyon szoktam hozzá kapcsolódó sportokat, de el kell ismernem, hogy az egyetem játékosai tényleg lenyûgözõek. Az egyik medencét teljesen elfoglalják, míg a hozzám közelebb esõben, páran erõsítenek, ahogy látom. A sapkájuk és folytonos mozgásuk miatt viszont nem tudom melyik George, így úgy döntök leülök a nézõtérként funkcionáló padok sarkára, míg nem végeznek.
Meg is közelítem, de csak ekkor veszem észre, hogy ott már jó pár szemlélõdõ üldögél, nem egy olyan lány is, akik az elmúlt hónapban már próbáltak infót kihúzni belõlem.

Nem kis szerencsétlenségemre, kiszúrnak, és mielõtt vághatnék egy hátraarcot, elõttem teremnek.
- Te meg mit keresel itt? – csattan fel megvetõen az egyikük. Megszeppenve teszek egy lépést hátra, és tanácstalanul agyalok valami kifogáson.
- Csak egy ismerõsömhöz jöttem – motyogom, még inkább hátrálva, ahogy közelebb nyomulnak.
- Geot akarod zaklatni, mi?
- Én? – kerekednek el a szemeim. – Nem! Én csak... – Nem mondhatom el nekik, George érdekében nem.
- Jobb lesz, ha leszállsz róla! – folytatják, én pedig a riadalom mellett, kezdek egy egészen kicsit mérges is lenni. Valahogy úgy érzem, pont az õ viselkedésük zavarja George-ot jobban, és tudom, hogy én nem teszek semmi rosszat. Mielõtt azonban ezt a szemükbe mondhatnám, rádöbbenek, hogy hátrálásom során, elértem a medence szélét.
A szívverésem is megáll, a fojtogató pánik pedig a torkomig kúszik. Ugranék arrébb, de ekkor gonosz mosollyal az egyik lány mellkason bök, én pedig egyensúlyomat vesztve, beleesek a vízbe.
Engem rettegve öntenek el az emlékek, ruháim pedig átázva húznak lefelé. Levegõ után kapok, de víz tölti meg a tüdõmet, a pánik hatására azt se tudom merre a fent és a lent.
Ne... nem akarom! Valaki segítsen... Megfulladok...
Összeszorított szemekkel, küszködve hadonászok, de semmi értelme, csak süllyedek. Már adnám fel, mikor hirtelen erõteljesen megragadja valaki a karom, és a testemet átölelve, a felszínre juttat. Hörögve kapok levegõ után, és vizet köhögve fel, kapálóznék tovább, de megmentõm határozottan lefog, és a partra rak. Könnyektõl, és víztõl homályos tekintettel kapkodok levegõ után, továbbra is remegve kapaszkodva a vízbõl mellém mászó alakba.
- Ethan, nyugodj meg, már minden rendben! – hallom meg George lágy hangját, és bár megnyugodnom nem igen sikerül, legalább a pánik csillapodok annyira, hogy normálisan próbálhassak meg lélegezni.

- Semmi afféle hõsies dolog. Ma reggel jöttem haza Blake-tõl, és rosszul léptem le a buszról. Kificamodott a bokám, én pedig elterültem a járdán. Nagyon elegáns volt, képzelheted. Ne tartsd vissza, szerintem is nevetséges.

- Ne haragudj – nevetek, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon aranyos lehetett.

- Ne aggódj, Emily velem volt, és a hasát fogta a röhögéstõl. Bár aztán neki kellett haza támogatnia, szóval kvittek vagyunk. – Olyan kedves a mosolya, amikor a barátairól beszél. Tényleg nagyon rendes ez a srác. Arrébb csúszik és megpaskolja az ágyát, így mellé ülök, hosszú karommal megtámaszkodom a dereka mellett.

- Akkor majd én is teszek érted valamit, hogy kvittek legyünk a kinevetésért – mosolygok.

- Ugyan. Bár... Ha idehozod nekem a fizika könyvet, az már nagy segítség.

- Persze.

Körbenézek. Olyan Ethanos a szoba. Kissé rendetlen, akár az enyém, a színei pedig fiúsak és mégis kissé gyerekesek, talán a mozdonymintás takarója miatt, nem tudom. A polcok roskadoznak a könyvek alatt.

 – Ezt mind olvastad? – füttyentek. Ez igen. Tudtam én hogy moly, de nem gondoltam volna, hogy ennyire brutálan.

- Igen. A fizika könyv fentrõl a második polcon van.

- Ühümm... – motyogom, és a filmjeit nézem. – Van itt mindenféle.

- Nincs konkrét fajta, amit szeretek. Hangulattól függ, hogy mi köt le éppen.

Leteszem elé a könyvet, és visszaülök mellé.

- Nálam az akciófilmek viszik a pálmát. – feleli, és elém tolja a könyvet, ezzel lezárva a témát. Jaj nekem, fizika… Nyöghetnékem támad.

- Nézzük át minél elõbb, mert ha az öcsém hazaér, bömböltetni fogja a zenét a szomszéd szobában, és nehéz lesz koncentrálni.

- És te úgy szoktál tanulni?

- Én kikapcsolok, ha könyv van a kezemben, vagy felveszem a fejhallgatót.

A felmérés ugyanúgy zajlik, alaposan beleás a nem létezõ tudásomba, én pedig leköltözöm inkább mellé a szõnyegre. Kinyújtom hosszú lábaimat, és körmölöm a feladatokat amiket diktál. Amikor magyaráz nekem, a hangja valahogy elmélyül, és egy óvatlan pillanatban a hajtincseit a fülei mögé gyûri, hogy lássa mit írtam a füzetembe. Nahát, egészen megváltozott így az arca.

- …és amikor behelyettesíted ide a képletet, és az erõegyütthatókat kiszámolod… - folytatja közelebb hajolva. Egy kis szeplõ van a jobb fülcimpáján. Nagyon aranyos…

- …érted? – Egyenesen belenéz sötét szemeivel az enyémbe. Öh…

- Elmagyaráznád megint? Kissé elvesztettem a cérnát.

- Oké. Szóval… - és miközben beszél, mutogat a ceruzájával a könyvben lévõ ábrán, és nagyon közel van az arca, az illata pedig… Mihez is hasonlít? Kamilla? Púder? Nem tudom, de finom.

Visszaterelem gondolataimat a tananyagra, és megoldom a feladatot, épp amikor végre megértem és sikeresen befejezem, nyílik az ajtó.

- Hé, Ethan, a szerdai mozival kapcsolat... – hallom, és felnézek. Egy kamaszlány áll az ajtóban, engem bámul feketével körbefestett szemeivel. – Wow!  

- George, a húgom, Jessica. Jess, õ itt George. – Kezet fogok vele.

- Bocs a zavarásért, elfelejtettem az órát.

- Semmi baj, úgyis letelt az idõ, nem kínzom tovább – mondja Ethan kedvesen, és én megkönnyebbülten kifújom a levegõt. Még egy perc, és kocsonya lett volna az agyam.

- Amúgy csak a szerda délutáni moziról akartam beszélni- hadarja a kislány. – Bradnek nincs kedve, szóval megint emberhiányban vagyunk, ezért... Megvan! Nincs kedved velünk jönni? Ethan kapta a jegyeket, de a barátai nem érnek rá, a bátyám pedig... nos õ szimplán undok.

- Jess!

Megdermed a kezem a mozdulatban, miközben a füzetemet a táskámba teszem. Öh… Ez most vicc, ugye? Ethan még oké, de egy kislány?

- Kösz, de ezt most passzolom.

- Oké, akkor én megyek is, nem zavarlak titeket – mondja letörten a kislány, és kimegy. Miután becsukja az ajtót maga mögött, újra benyit. – George, hozhatok neked valamit inni? Egy kis sütit?

- Kösz, nem kérek semmit.

- Ethan? Te kérsz valamit?

- Hogy én? Öö, nem köszi…

Amikor kettesben maradunk, valahogy ránk nehezedik a csend. Elõhalászom a pénzt, és az éjjeliszekrényre teszem.

- Bocsi a húgom miatt… - kezdi, de leülök mellé az ágyra és mosolyogva megrázom a fejemet.

- Veled szívesen elmennék, de egy szerelmes kiskorúval nem tudok mit kezdeni és úgy gondoltam, inkább megkíméllek a sok bajtól, ami ezzel jár.

Csodálkozva pislog fel rám.

- Ó értem… Végül is tökre igazad van…

Egyik hajtincse kiszabadult a füle mögül, de visszasimítom, és ujjbegyemmel megérintem a kis szeplõt. Nem egy bombázó a srác. Ha nem ismerném õt, észre sem venném az egyetemi folyosón vagy az utcán, de ahogy kezdem megismerni, vágyat ébreszt bennem. Szeretném megérinteni, szagolgatni, talán meg is csókolnám… És ha ezt megtenném, azonnal elveszíteném a világ legjobb korrepetáló tanárát.

- Ha sikerülnek a vizsgáim, megünnepeljük jó? Elviszlek ahová csak szeretnéd, moziba, színházba, étterembe, bárhova.

Elpirulva lesüti a szemeit, és elhúzódik a cirógató ujjaimtól.

- Erre semmi szükség, hiszen kifizeted az órákat…

- De én szeretném meghálálni a kedvességedet valamivel.

- Nekem az is elég, ha sikerülnek a vizsgáid – mosolyog fel rám, és ettõl hevesebben kezd dobogni a szívem, vágyam felhorgad. Inkább felállok mellõle és felkanalazom a táskámat a földrõl.

- Erre majd még visszatérünk. A következõ óránk mikor legyen?

- Hát… Holnap délután a szokott helyen?

Bólintok.

- Nekem jó, de ezzel a lábbal képes leszel bemászni a dzsindzsába? Megint elvágódsz, és a másik lábad is leamortizálod a végén. 

- Kirándulni megyünk a barátaimmal, és kissé kimerítõ lesz. Nem vagyok az a bulizós fajta, tudod…
- Ó. Ha szeretnéd, szívesen érted megyek bármikor, csak hívj fel.
- Ez… - pislogok rá meglepetten – ez… nagyon rendes tõled, köszönöm…
- Semmiség. Tessék – felém nyújtja a pénzt az óráért, én pedig kissé zavartan veszem el, még mindig nem vagyok oda ezért a fizetõs dologért. - Köszönöm a mai órát Ethan, nagyon jó vagy ebben, de tényleg.
- Köszönöm… - Érzem, ahogy pír kúszik az arcomra, így lehajtva a fejem, eltakarom elõrehulló tincseimmel. Nem tudom mit csinálhatott a két tegnapi lány, hogy olyan undokságot hoztak ki belõle, de el kell ismernem, hogy George igazából nagyon is kedves.
- Merre mész? Elvigyelek? – Tényleg az, csak...
- A motoroddal? Köszi, inkább nem… - hárítom megszeppenve, õ pedig nevetve összeszedi a cuccait.
- Oké, akkor én megyek.
Búcsút intek neki, majd én is elindulok. 

*** 

- Ennél szerencsétlenebb is nehezen lehetsz – szólal meg a szobám ajtajából Brad, a mostohaöcsém. Zavartan nézek fel rá az ágyból, majd befáslizott és jeges pakolással ellátott lábamra.
- Tahó! – csattan fel mellette Jess, és alaposan oldalba böki a bátyját. Brad morog valamit arról, hogy nem fog kiszolgálni, majd kifordul a szobából, és hamarosan a bejárati ajtó csapódik mögötte. – Nincs szükséged valamire? – kérdezi Jess kedvesen, de én csak hálás mosollyal ingatom meg a fejem. Anya már ide pakolt egy halom könyvet, a mobilom is mellettem van, hogy hívhassam George-ot.
- Köszönöm, minden megvan – felelem. Sokkal, de sokkal jobban kijövök Jessicával, mint Braddel, pedig ellene se tettem semmit. – Csak annyit mondj meg anyának kérlek, hogy jönni fog hozzám egy srác órára valószínûleg.
- Rendben – vágja rá, majd távozik, én pedig a mobilom után nyúlok.

- Szia Ethan! Mi a helyzet? Jó volt a kirándulás? – csendül fel a hangja a vonal másik felén, némi kicsörgés után.
- Szia… Hát az a helyzet, hogy annyira nem, most értem haza, és hát sajnos nem vagyok valami használható. – Bár az is tény, hogy nem a kirándulás maga volt vacak, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy a hazaúton lezúgjak a buszról.
- Mi történt?
- Kificamodott a bokám, és nem tudom nagyon terhelni most a lábamat. Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy gyere át hozzám és tartsuk itt az órát?
- Dehogy gond, lökd a címet és hogy mikorra érjek oda.
Bediktálom neki a szükséges infókat, majd a telefont félre téve, belemélyedek a mellém pakolt könyvek egyikébe.

- Hát, akkor rendben, kettõtõl ráérek. Ugyanott megfelel?

- Persze.

Épp az utolsó falatokat termelem be bõszen, amikor megszólal ismét:

- George... Javíts ki ha tévedek, de mindenki mink... vagyis inkább téged bámul, ugye?

Felemelem a fejem és körbenézek. Igen, ez így van.

- Hát, valahogy úgy. Zavar?

- Hogy mindenki téged bámul? Nem dehogy, csak...

Nevetek.

- Nem az, hanem a figyelem. Szeretsz elbújni, nem?

- Elbújni?

Szürcsölök a dobozos tejembõl és bólintok.

- Elbújni. Eldugott helyeket ismersz, meg vagy illetõdve ha figyelnek rád, és elrejted az arcod a hajad mögé.

Hosszú vékony ujjaival megérinti a haját, sötét szemei az ablakon túlra révednek néhány másodpercig, és elfelejtek újabb kortyot szippantani a tejcsibõl. Ez az arckifejezés új, még nem láttam nála. Az asztalra könyökölve bámulom õt, muszáj mosolyognom a szavain:

- Nem állt szándékomban elbújni. Csak jobban élvezem a nyugodt környezetet, a barátaim társaságát, és a könyveket, mint a nagy felhajtást.

- Tehát körülöttem nagy a felhajtás? – dörmögöm lágyan.

- Nem úgy értettem... Mármint van, de nem rossz értelemben gondoltam... Illik hozzád...ümm... Szóval érted…

Meg kell zabálni. Ez a srác aranyos! Nevetve dõlök hátra, és kezeimet a tarkómra kulcsolva hátradõlök a széken.

- Értem. - Jóllaktam, a társaságom is szórakoztató, kell ennél több? Még egy kávé esetleg. Õ mereven fixírozni kezdi az elõtte heverõ könyv fedõlapját, ezért én is megnézem mi a szösz az. Hm. – Ez nem a te évfolyamodnak van.

- Tudom, ez nektek van. Ahhoz, hogy elmagyarázzam neked, tudnom kell, mirõl van szó.

Leeresztem a karjaimat, és nem titkolom a meglepettségemet.

- Megtanulsz egy egész könyvet ezért? – Csupán hogy engem korrepetáljon bagóért, képes ennyi idõt rááldozni a dologra?

- Az alapja ugyan az, mint a mi anyagunknak. Délután elmagyarázom, most rohanok. Szia!

És huss. Röptében kapom el a csuklóját.

- Várj! – Vigyorogva mutatok a táskájára, majd az asztalon felejtett könyvre, és õ zavart mosollyal kanalazza össze a dolgait. Elpirulva megköszöni és most már tényleg huss. Azonnal leül a helyére a szurkolólány csapat egyik tagja.

***

Amikor végre megérkezem késve a rejtekhelyünkre, bosszús vagyok és nyûgös. A helyet már körbenõtte a bokros gaz, így nem egyszerû mutatvány úgy átjutni a bozóton, hogy ne menjen tönkre a levi’s farmerom.

- Bocs, le kellett ráznom néhány alkalmatlankodót – fújtatom, miközben lecsapódom mellé. Basszus, alig bírtam lerázni két haveromat, nem mondhattam el nekik, hogy korrepetálásra megyek, õk pedig nem akartak lemondani az esti bulizásról, amit lepasszoltam. Már most fáradt vagyok, pedig még Ethan le sem szívta az agyam a matekkal. Utána szivaccsá válik az agyam, és használhatatlan leszek. Nincs buli péntek este. Alvás van. Pont. Megdermedek a mozdulatban, amikor felemeli a kezét és arcán kedves mosollyal kiszed a hajamból egy falevelet. Finom illata orromba kúszik, és ha nem tudnám amit tudok róla, esküszöm azt hinném, hogy flörtöl velem.

- Nem késtél le semmirõl – mondja lágy hangján. – Összeírtam pár képletet, amit alapjáraton meg kell értened, és tanulnod. Ezekre épül az anyag többi része.

- Ezt ebéd óta csináltad? – Elveszem a felém nyújtott füzetet, és összeér a kezünk. Milyen puha a bõre. És amikor elmerül a magyarázásban, majd feladatokat ad nekem, amelyeket együtt oldunk meg, lassan és biztosan tudatosul bennem, hogy kezdem megkedvelni ezt a srácot. Olyan kis kedves, még a humora is aranyos, a hangja simogató, az illata pedig…

- Legközelebb fizikázni kéne. Sajnos annak nem lenne értelme, hogy háromnegyed óra ez, és megint annyi az, mert mire elmélyednél valamelyikben, lejárna az idõ.

- Nem akarok a terhedre lenni, de csak két hónapom van, hétvége nem férne bele?

- Ööö... a holnap most biztos nem jó, de a vasárnap beleférhet, ha nem túl késõn érek haza holnap, és maradok a barátaimnál éjszakára. Az úgy jó?

- Bulizni mész? – kacsintok rá, és õ legyint a kezével.

- Kirándulni megyünk a barátaimmal, és kissé kimerítõ lesz. Nem vagyok az a bulizós fajta, tudod…

- Ó. – Annyira jó a társaságában lenni, el is felejtettem közben, hogy mennyire más világban élünk õ meg én. – Ha szeretnéd, szívesen érted megyek bármikor, csak hívj fel.

- Ez… - pislog rám – ez… nagyon rendes tõled, köszönöm…

- Semmiség. Tessék – felé nyújtom a pénzt, és amikor elveszi, megint összeér a kezünk. Jó érzés. – Köszönöm a mai órát Ethan, nagyon jó vagy ebben, de tényleg.

- Köszönöm… - Lesüti a szemeit, és ha jól látom elpirult, de a haja olyan sokat takar elõlem. Zavaró.

- Merre mész? Elvigyelek?

- A motoroddal? Köszi, inkább nem… - Felnevetek, és összepakolom a cuccaimat.

- Oké, akkor én megyek.

Elköszönünk egymástól.

***

Megcsörren a mobilom, pont abban a pillanatban, amikor sült marhacombba, az ebédembe mélyesztem a fogaimat. Ránézek a kijelzõre, és lenyelem gyorsan a falatot.

- Szia Ethan! Mi a helyzet? Jó volt a kirándulás?

- Szia… Hát az a helyzet, hogy annyira nem, most értem haza, és hát sajnos nem vagyok valami használható.

Elkomorodom. Na ne. Basszus.

- Mi történt?

- Kificamodott a bokám, és nem tudom nagyon terhelni most a lábamat. Nagy gond lenne, ha megkérnélek, hogy gyere át hozzám és tartsuk itt az órát?

Megkönnyebbülten kifújom a levegõt.

- Dehogy gond, lökd a címet és hogy mikorra érjek oda.

*

Leszállok a motorról, és egy takaros kis házacskára pillantok. Kis kertecske, virágok és minden. Igen, ilyennek képzeltem el az otthonát. Becsöngetek az ajtón és egy középkorú nõ nyitja ki. Tutira az anyukája. Rámosolygok.

- Csókolom hölgyem. George vagyok és a bátyjához Ethanhoz jöttem. – A hízelgés a kedvenc játékom, és õt azonnal kenyérre kentem. Kacagva mutatkozik be, és az emeletre bök az ujjával, mutatja nekem az utat.

- Ethan, megjött George! – kiabál fel.

- Engedd fel, légyszi anya! – hallom, és már dübörgök is fel a lépcsõn. Nem szándékosan, csupán én ilyen nagy és súlyos egyéniség vagyok. Nyitva a szobájának ajtaja, de azért kopogtatok az ajtófélfán, és vállamat neki támasztva félrehajtom a fejemet, úgy mérem õt végig. Fehér pólóban, rövidnadrágban ül az ágyán, körülötte könyvhalmok. A jobb lába egy nagy párnán pihen, vastagon bepólyálva és jegelve.

- Szia – mosolygok rá. – Bejöhetek?

- Szia! Persze gyere, izé, máris… - zavarában lever az ágyról néhány könyvet, és mielõtt eszébe jutna utánuk borulni, mellé lépek és felveszem neki. Leguggolok mellé, onnan adogatom neki egyenként. A kis könyvmoly, még ilyenkor is falja a betûket.

- Szóval, mi történt? Megtámadott egy dühös sün? Felbosszantottál egy nyuszit? – mosolygok rá szemtelenül. Aranyos ilyen kócosan.