- Nem. Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor futni hagytalak? – dörmögi a fülembe lágyan, de határozottan. – Ha most újra hagynám, képes lennél teljesen eltûnni, és abba belepusztulnék.
- Muszáj gondolkodnom… Érted? – nyöszörgöm, továbbra is kétségbeesetten kapaszkodva belé, de fogódzkodó ide vagy oda, tovább reszketek.
- Ethan –emeli fel a fejét, és a szemembe nézve, gyengéden elmosolyodik. – Az a baj, hogy ha te gondolkozni kezdesz, az semmi jóra nem vezet. Okos vagy, imádlak, de egyszerûen mindent túlkomplikálsz. Szeretsz engem? Hát én is szeretlek téged, ilyen egyszerû az egész. Veled akarok lenni, amíg lélegezni és mozogni tudok, és ezen semmi sem változtat.
Döbbenetemben a remegésem is abba marad.
- Szeretsz…? – suttogom tágra nyílt szemekkel, és felhagyok a menekülési szándékkal. Cserébe elengedi a derekam, és szabad kezével lágyan letörli a könnyeim. – De… de miért? Én nem vagyok sem szép, sem semmi… - bukik ki belõlem a hitetlenkedés. Hisz õ kedves, népszerû, tökéletesen néz ki, és mérföldekkel jobb még sok tekintetben, mint bárki... fõleg, mint én...
- Emily mondta hogy önbizalmad nincs egy szál sem, de ez azért már túlzás, Ethan – mosolyog kedvesen. – Te különleges vagy, kedves és okos, jószívû. Vonzod magad köré az embereket, hát nem tûnt fel milyen sokan lógnak folyton körülötted?
- Õk fõleg a te barátaid…
- Nem, õk a mi barátaink, Ethan. Szeretnek téged és mind szorítanak nekünk, hogy összejöjjünk.
- Össze…? – nyekkenem, mire bólint.
- Össze.
Hirtelenjében nem is tudom mit mondjak, bár tele vagyok kérdésekkel. Az ég azonban megkegyelmez, és némi figyelemterelésként apró pelyhek kezdenek szállingózni. Egyszerre nézünk fel a szürke égre, és az arcomra hulló hó próbát is tesz felforrósodott bõröm lehûtésére.
- Havazik… - motyogom.
- Igen, és egyre hidegebb van. Ideje valami melegebb helyre mennünk, hogy folytassuk a beszélgetést – mondja, kezeivel megcirógatva az arcom. Valóban kezdek jobban fázni annak ellenére, hogy ilyen közel vagyok hozzá. – Hazaviszlek, jó? Kezdjük elölrõl az egészet, felmegyünk hozzád, és én tisztességesen szerelmet vallok neked, te pedig nem menekülsz sikítva a sötétkamrába, rendben? Egyszerûen elmondod nekem a kételyeidet, így meg tudjuk majd beszélni mi legyen kettõnkkel, jó? 

Tétován nézek a szemébe, de biccentek, és remegõ lábakkal kimászom az ölébõl. Kis híján össze is esem kapásból, de mintha tudta volna elõre, rögtön megtart, míg össze nem szedem magam. Amint nõ köztünk a távolság, utat talál hozzám a csípõsebb hideg.
Összehúzom magamon a kabátot, de egyik kezemet újra megfogja, és úgy kezd el sétálni a kapu felé. Úgy tûnik még mindig tart attól, hogy elmenekülök, pedig ezúttal nem tervezem. Még mindig visszhangzik a fejemben amit mondott. Szeret...?
- Ülj be, mindjárt bekapcsolom a fûtést – zökkent ki gondolataimból, mikor megérkezünk a kocsijához, és kinyitotta elõttem az ajtót. Engedelmesen mászom be, és miután elindultunk, hamarosan tényleg jobb idõ lesz.
Felengedek picit, de továbbra is elmerengve bámulok kifelé. Nem forszírozza a beszélgetést, türelmesen hagyja, hogy próbáljam rendbe rakni magamban a dolgokat.

Egészen addig nem szólalunk meg, míg be nem zárom magunk mögött a lakás ajtaját. Kifejezetten szerencse, hogy apa visszament megint fotózni a rezervátumba pár napig.
- Ké-kérsz teát? – töröm meg a csendet, miután levetettük a kinti öltözéket. – Kávét, vagy kakaót?
- Egy tea jól esne, köszönöm – mosolyodik el, és miután kijelentem, hogy pár perc, várakozva leül a kanapéra. Öt perc múlva két gõzölgõ bögrével térek vissza, és leteszem õket a kis asztalra, majd helyet foglalnék az ülõalkalmatosság másik végében, de közvetlenül maga mellé húz le.
- Ethan...
- Jaj, nem kérdeztem meg, milyen teát kérsz! – egyenesedem ki hirtelen. – Almás-fahéjasat hoztam, de ha esetleg más szeretnél...
- Ethan, ez is menekülés! – figyelmeztet szelíden. – Tökéletes lesz az almás-fahéjas, de most tisztázzuk kettõnk ügyét. – Gyengéden maga felé fordítja a fejem, hogy mélyen a szemembe nézhessen. – Szeretlek, Ethan Brayden! A tisztázás véget, nem barátként, hanem szerelemmel! Te mit érzel?
- Sze-szeretlek! – suttogom õszintén, de ismét könnyesedõ szemekkel. Nagyon boldoggá tesz amit mond, a szívem megint ki akar ugrani a helyérõl, de továbbra se értem, mi vezette õt ezekhez az érzelmekhez irányomba. – De ez olyan... olyan hihetetlen, hogy te... engem...
- Bízol bennem, Ethan? – fojtja belém szipogós, zavart motyogásom. Kapásból bólintok, az igazságnak megfelelõen. – Akkor nincs okod kételkedni a szavaimban, az érzéseimben se, igaz?

Elkerekednek a szemeim szavai hallatán, hisz igaza van. Õ mindig õszinte, sokszor még olyankor is, mikor megbánt ezzel másokat, olyanokat persze, akik nem jelentenek neki semmit. Õ nem az a fajta, aki a semmibõl áll elõ ilyen...ilyen fontos dolgokkal.
Válaszként csak megingatom a fejem, és könnyeimet törölgetve, hozzábújok. Arcomat a vállához fúrom, õ pedig egy pillanatnyi ledermedés után, szorosan átkarolva húz magához még közelebb.
- Ethan – suttogja a hajamba. – Mond újra! Mond újra, hogy szeretsz!
- Jó, de...
- Kérlek, csak mond!
- Sze-szeretlek! Szeretlek George! – jelentem ki elvörösödve, továbbra is szorosan hozzábújva. Megszorulnak körülöttem a karjai, én pedig érzem, ahogy a bensõmben majdnem két hete tartó káosz, csillapodik. Felsõjét markoló ujjaim engednek görcsösségükbõl, és légzésem is normalizálódik. – Szeretlek... – suttogom halkabban, ahogy rám szakad a fáradtság.

Nyakának bõrébõl áramló édes illatát mélyen magamba szívom.

- Ethan... Ethan... Mond, hogy érted! Mond, hogy te is így érzel!

- Én... én...

Nedvességet érzek arcomon, és döbbenten emelem fel a fejemet. Ne… Csak könnyeket ne, ez nem ér! Magamhoz térek, és lazítok a szorításán, de nem engedem el. Semmi pénzért nem tenném.

- Kérlek, ne menekülj! – suttogom kiszáradt torokkal, fáj nekem, hogy ennyire ellenkezik. Annyira fáj… – Nem tudlak elengedni... Nem akarlak elengedni!

- Ne-nem fogok – dadogja halkan, és ennyi elég is, hogy lecsillapodjam. A gondolat, hogy elveszítem õt, teljesen elvakított. Nyugalom, Geo, csillapodj le. Vegyél mély levegõt, nyugi. Beszélj vele, mert így nem jutsz elõbbre.

- Ethan, mit érzel irántam?

- Mit...érzek?

Egyenesen a szemeibe nézek, hogy lássa mennyire komolyan beszélek.

- Engem nem érdekel, hogy fiú vagy, és ha meg is kaphatnék bárkit, te kellesz!

- Miért? Miért én? Barátok vagyunk, és...

- Ez már több mint barátság Ethan! – vágom rá hirtelen, de megrémül, így lehalkítom a szavaimat. – Érzed mennyire vágyom rád?! Az elõbb pedig te is viszonoztad a csókom. Más barátoddal megtennéd ugyanezt?

Nagyot néz, kezét a duzzadtra csókolt szájára szorítja.

- Én... Szeretlek? – nyögi, és a szívem óriásit lódul a mellkasomban, de mielõtt bármit is mondhatnék, megint sírni kezd. – Nem értem! Semmit se értek! Fura vagyok, és a... és a testem is az...Te pedig... és én... – Behunyja szemeit.  – Kérlek... engedj el...

Magamhoz ölelem újra, arcomat az övéhez szorítom.

- Nem. Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor futni hagytalak? – dörmögöm a fülébe. – Ha most újra hagynám, képes lennél teljesen eltûnni, és abba belepusztulnék.

- Muszáj gondolkodnom… Érted? – nyöszörgi, kezei a pulóverembe kapaszkodnak, érzem mennyire remeg.

- Ethan – felemelem a fejem hogy a szemeibe nézhessek, gyengéden mosolygok rá. – Az a baj, hogy ha te gondolkozni kezdesz, az semmi jóra nem vezet. Okos vagy, imádlak, de egyszerûen mindent túlkomplikálsz. Szeretsz engem? Hát én is szeretlek téged, ilyen egyszerû az egész. Veled akarok lenni, amíg lélegezni és mozogni tudok, és ezen semmi sem változtat.

- Szeretsz…? – suttogja óriási szemecskékkel. Már nem menekül, így elengedem a derekát, és letörlöm a könnyeit ujjaimmal egy gyengéd mozdulattal. – De… de miért? Én nem vagyok sem szép, sem semmi…

- Emily mondta hogy önbizalmad nincs egy szál sem, de ez azért már túlzás, Ethan – mosolygok rá kedvesen. – Te különleges vagy, kedves és okos, jószívû. Vonzod magad köré az embereket, hát nem tûnt fel milyen sokan lógnak folyton körülötted?

- Õk fõleg a te barátaid…

- Nem, õk a mi barátaink, Ethan. Szeretnek téged és mind szorítanak nekünk, hogy összejöjjünk.

- Össze…?

- Össze – bólintok.

Ekkor hófehér pelyhek kezdenek szállni körülöttünk, és egyszerre nézünk fel.

- Havazik… - motyogja édesen.

- Igen, és egyre hidegebb van. Ideje valami melegebb helyre mennünk, hogy folytassuk a beszélgetést – mondom neki, és kedvesen megcirógatom kezeimmel arcocskáját. – Hazaviszlek, jó? Kezdjük elölrõl az egészet, felmegyünk hozzád, és én tisztességesen szerelmet vallok neked, te pedig nem menekülsz sikítva a sötétkamrába, rendben? Egyszerûen elmondod nekem a kételyeidet, így meg tudjuk majd beszélni mi legyen kettõnkkel, jó? 

- Egek… Õrölten hiányoztál – dörmögi, nekem pedig különös bizsergés fut végig a gerincemen hangjától. Mintha hónapok teltek volna el, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. Szinte csak magamnak jegyzem meg, hogy õ is hiányzott. – Ethan, mi zavar jobban? Az, hogy mindketten férfiak vagyunk, vagy az, hogy… Mit is mondtál? Hogy bárkit megkaphatok? Ez zavar? Nem értelek…
Felpillantok rá, kétségbeesetten igyekszem megfogalmazni mi zajlik le bennem, de képtelen vagyok rá.
- Nem tudom… Nem értem, én…
- Segítek gondolkodni, jó? – súgja milméterekre a számtól, és még mielõtt bármit is mondhatnék, bitrokba is veszi. Riadtan próbálok elhúzódni, nyöszörgésbe fulladó kérdésekkel számon kérni, de olyan vadul és forrón csókol, hogy nem tudom mást tenni, megadom magam.
Mikor nyelvét is a számba bújtatja, térdeim megroggyannak, és teljesen elerenyedek a karjaiban. Öntudatlnul ágaskodok fel, hogy átkaroljam a nyakát, és szememet összeszorítva igyekszem felvenni a ritmusát.
Sosem éreztem még ilyet. Hevesen ver a szívem, a testem egészen felforrósodik ahhoz képest, hogy nem rég még fáztam, de valamiért így is remegek egész testemben. Hamarosan a padon kötünk ki, és azon kapom magam, hogy az ölében ülve, kézzel-lábbal kapaszkodom belé. Kábult állapotomból azonban visszaránt, mikor valami keményet érzek meg, és amint realizálom mit, rémülten hózódnék el. Õ azonban határozottan, és kissé nyersen ránt vissza magához, ágyékunkat is összepréselve. Tágra nyílnak a szemeim, és mikor ajkaimat elengedve, vad morgással nyal végig a nyakamon, komolyan megrettenek.
- Ethan… Ethan… - Rekedt a hangja, és saját zihálásomat elnyomja fújtatása. – Kérlek ne menekülj elõlem… Ha ezt teszed, addig foglak üldözni, amíg bele nem pusztulok. Nem engedlek el soha… Soha de soha… 

Az érintései, a hangja, a szavai... Hogy bárki is így érezzen irántam... hogy pont õ... De mit érez pontosan? Mit érzek én? Megrémiszt a viselkedése, mondandója mégis boldoggá tesz, mégha nem is tudom megérteni.
Képtelen vagyok megszólalni, rongybabaként hagyom, hogy szinte már fajdalmasan magához szorítson, és arcát a nyakamba temetve, belõlem lélegezzen. Én is levegõ után kapkodok, és közben lángoló arccal markolom pulcsiját a kabátja alatt.
- Ethan... Ethan... Mond, hogy érted! Mond, hogy te is így érzel!
Remegni kezdek hangja intenzitásától, és a benne vibráló vadságtól, de minden értelmes gondolat kiszállt már a fejembõl.
- Én... én... – Küszködve igyekszem valamit kipréselni magamból, és mikor nem sikerül, kétségbeesetten engedem szabadjára könnyeimet. Megrezzen, mikor pár csepp õt is eléri, és elhajolva nyakamtól, felnéz rám. Olyan, mintha hirtelen kitisztulna a tekintete, és felszisszenve lazít az ölelésén. Azt azonban nem engedi, hogy kiszálljak az ölébõl.
- Kérlek, ne menekülj! – suttogja, és úgy tûnik kényszeríti magát, hogy normalizálja a légzését. – Nem tudlak elengedni... Nem akarlak elengedni! – Mintha fájdalom csendülne a hangjában, és ez elég nekem ahhoz, hogy egy egész picit megnyugodjak.

- Ne-nem fogok – hagyok fel a mocorgással. Lehunyja a szemeit, és homokát az enyémnek döntve, mélyeket kezd lélegezni.
- Ethan – szólal meg halkan. – Mit érzel irántam?
- Mit...érzek? – ismétlem tanácstalanul.
- Engem nem érdekel, hogy fiú vagy, és ha meg is kaphatnék bárkit, te kellesz! – jelenti ki, mélyen a szemeimbe nézve.
- Miért? – nyögöm értetlenkedve. – Miért én? Barátok vagyunk, és...
- Ez már több, mint barátság Ethan! – csattan fel, de mikor összerezzenek, sóhajtva mérsékeli a hangját. – Érzed mennyire vágyom rád?! Az elõbb pedig te is viszonoztad a csókom. Más barátoddal megtennéd ugyan ezt?
Elkerekednek a szemeim, és reflexszerûen simítom a kezem a számra. Az ötlet is nevetséges, hogy bármelyik barátommal ezt csináljam. De akkor George-al miért?
- Én... Szeretlek? – csúszik ki a számon az inkább kérdésnek hangzó vallomás, de még mielõtt reagálhatna, ismét megerednek a könnyeim. – Nem értem! Semmit se értek! Fura vagyok, és a... és a testem is az...Te pedig... és én... – Elcsuklik a hangom, és megint feltámad bennem a menekülhetnék, a magány utáni vágy, hogy mindent átgondolhassak. – Kérlek... engedj el...

Tehát ilyen Ethan íze… Érzem a samponjának finom kamillás illatát, bõrének puhaságát, és szájának nedvességét. Végigsimítom ajkait a nyelvemmel, karjaimat dereka köré csavarom, de nem erõsen, nehogy megrémítsem. Mamám, így gondolkozni sem bírok… Olyan finom, annyira meleg a teste, és olyan édes az illata… Megérinti kezével a mellkasomat, és amikor lélegzetvisszafojtva közelebb húzom magamhoz, reszketni kezd. Nem, nem szabad megrémítenem, muszáj elengednem… Muszáj! Erõnek erejével húzódom el tõle, hátralépek és sárga szemeimmel az arcát figyelem. Fújtatok, bizsergek és lángolok, annyira meg akarom érinteni õt, hogy begörbülnek az ujjaim, mégsem teszem, hiszen nagy szemecskékkel bámul rám, pont úgy mint egy riadt kismadár a ragadozóra. A fenébe. A fenébe. A fenébe! Geo, mondj valamit! Nyögj már ki valamit!

- Ethan... Ethan, figyelj, én...

- Ne-nekem most e-elõ kell hívnom pá-pár képet, a sötét szobában... Igen, a sötét szobában! – hebegi sötétvörösre pirulva, rémülten.

- Ethan! – kiáltom utána, de már csapódik be mögötte egy ajtó, én pedig az ajtónak. Rásimulok, kezemet a hideg fafelületre szorítom az arcom mellé. Nehezen veszem még a levegõt, annyira erõs hatással volt rám ez az egyetlen lopott kis csók… De így is, ez volt életem eddigi legjobb csókja, az összes többi távoli emlékké vált. Annyira jó volt, annyira vágytam rá, de nem akarok ilyen nagy árat fizetni érte… A fenébe is, nem akarom elveszíteni õt!

Rátalálok a hangomra, és néhány mélyebb légvétel után legyûröm a sóvárgásomat, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Gyengéden, kedvesen próbálom gyõzködni õt. – Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Gyere ki kérlek, és beszéljük meg. Nem az ajtóval szeretnék társalogni...

Hosszú-hosszú idõ után sem történik semmi, és egyre inkább belecsúszom a kétségbeesésbe, ahogy a fehérre mázolt ajtót bámulom.

- Ethan… kérlek…

Semmi de semmi reakció. Meggyûlölt engem? Talán most ezzel vége mindennek? Nem, azt nem engedem meg, soha de soha! Ethan nekem a mindenem… A világom közepe… De most nem tudjuk ezt megbeszélni, mert annyira sokkolta a hirtelen rázúduló igazság.

Kezemet az ajtóra simítom ismét, és behunyt szemekkel támasztom rá a homlokomat is.

- Hazamegyek. – Töröm meg a kínzó csendet a rekedt hangommal. - Nyugodj meg, és holnap beszélünk, jó? Szia…

***

- MIT MÛVELTÉL VELE? – Felnézek a tálcámról, az ebédlõben néma csend, mindenki az elõttem tornyosuló Emilyt és engem bámul. Észreveszi magát, és torkát megköszörülve hátraránt egy széket, leül velem szemben. Szigorú szemeit az enyémbe vájja, és némileg halkabban megismétli a kérdést, de a dühtõl remeg a szája, és látom rajta hogy mindjárt felrobban. – Mit tettél Ethannal?

Lenézek az érintetlen ételre, amit idáig turkáltam.

- Ezt beszéljük meg odakint.

Kisétálunk a hátsó udvarra, a hideg miatt nem üzemelõ szökõkút szélére ülök, és begombolom a bõrkabátom, zsebembe gyûröm a kezeimet. Emily idegesen toporog elõttem, és nem csak õ, közeledik Blake, Nick és John is.

- Hallgatlak, George – csattan fel Emily, amikor már a többiek is elõttem állnak.

- Hogy van Ethan? – kérdezem.

- Honnan tudhatnánk? – válaszol Emily helyett Blake. - Alig látjuk, mert szinte menekül elõlünk! Szóval? Mit tettél vele?

- Megcsókoltam.

Elnémulnak és összenéznek. John szólal meg elõször:

- Végre színt vallottál? Azt hittük, már sosem fogsz lépni. - Rávillantom sárga szemeimet. – Ne nézz így, mind tudtuk, hogy belezúgtál. Én speciel a medencébe esése óta tudom, mert amit az öltözõben mûveltél vele, olyat csak egy idióta szerelmes bugris mûvel. Úgy ugráltál körülötte, mint egy bagzó macska. – Vigyorog.

- Ez nem vicces – morgom. – Hiába hívogatom és üzenek neki, semmire sem reagál. Már egy hete ez megy, és én lassan begolyózok ettõl. – Idegesen a hajamba túrok, Emily pedig az arcomba hajol és alaposan megnéz.

- Látom te sem viszed túlzásba az alvást. Szarul festesz.

- Kösz.

- Szóval azt mondod, megcsókoltad? – kérdezi, és mosoly bujkál az ajkain. – A frászt hoztad rá, mi? Sikítva menekült?

- Nagyjából – bólintok. – Nem volt szándékos, de annyira édes volt, nem bírtam ellenállni neki… A francba. Mi a fenét csináljak? Beszélni sem tudok vele, hiszen folyton elmenekül.

Emily bólint.

- Igen, ehhez nagyon ért. Próbáld elcsípni és beszélni vele, mert õ magától soha nem fog odamenni hozzád, képes lenne élete végéig bujkálni, mert õ ilyen kis butus.

- Legalább mondja a szemembe, hogy ne reménykedjek, mert ez így kész pokol…

- Hé! Elõször is – dugja Emily az arcomba a mutatóujját – nincs jogod magadat sajnálni, mert te voltál az, aki elcseszte! Másodszor: Miattad elõlünk is menekül, ezért nagyon de nagyon morcos vagyok és aggódom érte! Szóval kapard össze magad és kapd el õt, beszéljétek meg és béküljetek ki!

- Kibékülni? Mirõl beszélsz? Szerintem meggyûlölt engem…

- Te hülye vagy?! Teljesen oda van érted, te barom!

Felkapom a fejem, és meglepetten pislogok Emilyre.

- Mi van?

- Ezt magyarázom neked, már percek óta! Beszélnetek kell, tisztázni az érzéseiteket, és akkor felfogja végre, hogy mit is akar. Momentán tuti hogy kész káosz van a kis agyában, mert még sosem volt szerelmes, plusz az sem nem lesz könnyû menet, amíg feldolgozza, hogy ráadásul egy férfibe az, és a hab a tortán, hogy nincs semmilyen önbizalma sem!  

Felderül az arcom a szavai hallatán, és felcsillan némi remény. Oda van értem… Oda van értem…

- És honnan tudod, hogy oda van értem?

Sóhajtva a szürke felhõkkel borított égboltra néz.

- Ismerem kiskorunk óta, maradjunk ennyiben, jó? És most dolgozzunk ki egy stratégiát a becserkészésére. Hol az órarendje?

Összedugjuk a fejünket.

***

Végül segítség nélkül találom meg egyik délután, majdnem két héttel a csókunk óta. A régi bújóhelyünkön van, az ósdi padon üldögél a kabátjába burkolózva. November vége van már, majdnem tél, bármikor átfordulhat a sok esõ hideg havazásba, õ pedig képes itt kint fagyoskodni.

- Sejtettem, hogy itt leszel.

Felemeli a fejét és meglepetten pislog rám. Ó basszus, mennyire hiányzott!

- George... – nyögi elhalón, és már el is spurizna, de elkapom a karját és erõsen, de nem fájdalmasan fogva tartom.

- Ezúttal nem lógsz meg! – dörmögöm, és ahogy rémülten visszanéz rám, azonnal megsajnálom. Gyengéden húzom közelebb magamhoz. – Kérlek Ethan, ne menekülj! Sajnálom, ha ennyire megrémített amit tettem, de nem bírtam tovább! Szükségem van rád!

- De... de én fiú vagyok, és unalmas. Te más vagy... bárkit megkaphatsz!

Széttárom a kabátomat, magamhoz húzom és köré bugyolálom, hogy felmelegítsem. Vonakodva simul hozzám, arcát a mellkasomba fúrja, én pedig beleszagolhatok végre a puha hajába.

- Egek… Õrölten hiányoztál – dörmögöm a tincseinek. Valamit motyog a mellkasomba, de nem értem. – Ethan, mi zavar jobban? Az, hogy mindketten férfiak vagyunk, vagy az, hogy… Mit is mondtál? Hogy bárkit megkaphatok? Ez zavar? Nem értelek…

Felemeli a fejét, hogy rám nézhessen. Arca kipirult, szemei csillognak, egyszerûen tündéri így.

- Nem tudom… Nem értem, én…

- Segítek gondolkodni, jó? – súgom a szájába, és mielõtt nyikkanhatna, forrón megcsókolom. Olyan érzékien és mohón, ahogy csak bírom. Nagyon jól tudok csókolni, tapasztalt vagyok a témában, és õ kezdeti nyöszörgés és satuként fogó karjaimban vergõdés után megadja magát. Amikor borzongva és remegve bújtatom nyelvemet az ajkai közé, teljesen elernyed, szinte én tartom az egész súlyát. Nem adom fel, egyszerûen nem bírom. Nem hagyom abba, nem, amíg ájulásig nem csókolom, és annál is tovább. Annyira vágyom rá, szinte lángolok… A sóvárgás berágta már magát a bõrömbe, s mint valami maró vegyszer, úgy égeti az egész testemet. A szám csókolja, a nyelvem ízleli õt, a fogaim karcolják érzékeny bõrét, kezeim testét szorítják, szinte kétségbeesetten kapaszkodnak belé, hogy ne tudjon elillanni megint, ne tudjon újra elszökni, ne tudjon újra elmenekülni… Ha lennének karmaim, belévájnám, mint ragadozó a zsákmányába…

Megmozdul az õ kis nyelve is, felveszi a dinamikus, erõteljes és vad csók ritmusát, nyakam köré kulcsolódnak a karjai, és ettõl muszáj belenyögnöm a szájába, hogy milyen jó… Istenem, mennyire jó…! Imádom ezt az érzést, imádom õt…

Már a padon ülök, fogalmam sincs, mikor rántottam õt az ölembe, de már ott ül, lábai a derekamra kulcsolódtak, karjai a nyakam körül, és a csókunk… Véget soha ne érjen! Olyan finom… Ágyékom a szívem ütemére forrón lüktet, teljesen kemény vagyok már. Õ is érzi, mert nyöszörögve elhúzódna a csókból, de hajába markolok és nyers mozdulattal szorítom újra a száját az enyémre, másik kezemmel megragadom a derekát, erõsebben préselem magamhoz, hogy ágyéka az enyémhez nyomódjon. Érezze, mennyire kívánom, érezze mennyire de mennyire vágyom rá, csakis rá, senki másra, csak rá!

Felemelem a fejemet, és vad morgással végignyalom puha nyakát.

- Ethan… Ethan… - Rekedt a hangom a vágytól, úgy fújtatok mint aki maratont fut. – Kérlek ne menekülj elõlem… Ha ezt teszed, addig foglak üldözni, amíg bele nem pusztulok. Nem engedlek el soha… Soha de soha… 

Lehuppanok mellé, és bólintok.
- Ha nincs jobb személy erre, akkor szívesen, persze.
- Nincs jobb, te vagy a legjobb. – Már szavaitól is zavarba jövök, de mikor vállamat átölelve magához húz, szívverésem kihagy egy ütemet. Ösztönösen bújok hozzá, de mikor észbe kapok, és rádöbbenek saját reakcióm furcsaságára, zavartan elhúzódóm.
- Oké, akkor elmegyek veled – hadarom kipirulva. – Go-gondolkodtál már a karácsonyon? – terelem a témát sietve, és rá se merek nézni.
- Az még majdnem két hónap. Nem, nem gondolkodtam rajta. Miért? – Hülyébb dologgal elõ se állhattam volna...
- Azért, mert… Nem vagy éhes? Készítek egy kis harapnivalót, hiszen este van, és… - Nem tudom mi ütött belém, de kimenekülök a konyhába. Elõször tésztát kotrok elõ, de még mielõtt lábost találhatnék, inkább egy almát kapok fel, és nekikezdek hámozni.
- Ethan… - szólal meg George mögöttem, mire ijedtemben elvágom az ujjam, és mindent a földre ejtek.
- Aú!
- Megvágtad magad?
- Igen, olyan béna vagyok… Jaj…  - Nem hiszem el, mit mûvelek?
Hagyom, hogy a kezemet megfogva, a csap alá dugja, és kinyissa rá a hideg vizet.

- Nagyon fáj? – kérdezi aggódva.
- Csak egy kicsit… vagyis nagyon fáj, de… - Tényleg fáj, és nem bírom túl jól a fájdalmat, plusz össze is vagyok zavarodva.
- Nem mély, csak egy kis vágás. Hol a sebtapasz?
- Ott, abban a fiókban – bökök rá másik kezemmel, õ pedig elõkotorja.
- Mutasd. – Engedelmesen nyújtom felé, õ pedig óvatosan ráteker egyet a sebre. Olyan gyengéd a hangja, megint furán érzem magam. A fájdalomtól és zavarodottságtól könnyek gyûlnek a szemembe. – Minek kezdtél el almát hámozni ilyenkor? Jobban kéne vigyáznod magadra, Ethan.
- Én csak… - Nem jutok sehova, elhal a hangom, õ pedig arcomat a kezei közé fogva, félresöpri a hajam.
- Te sírsz?
- Ha fáj valamim, mindig bõgni  kezdek… - motyogom, és készülök elfordítani a fejem, mikor olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Lehajol hozzám, ajkait az enyémekhez érintve.

Szívverésem rohamtempóra vált, én azonban mozdulatlanná dermedek, és hiába suhan át számtalan gondolat a fejemen, mind káoszba fullad. Remegõ kezeimet a mellkasára fektetem, de képtelen vagyok erõt kifejtve, akár csak egy kis nyomást is gyakorolni rá. Csak pár pillanatig tart a dolog, de amint remegni kezdek, elhúzódik.
- Ethan... – szólal meg lágyan. Elkerekedett szemekkel meredek rá, de hiába vagyok tele kérdésekkel, képtelen vagyok bármit is kipréselni magamból. Nem értem... egyáltalán nem értem... Mi-miért? – Ethan, figyelj, én...
- Ne-nekem most e-elõ kell hívnom pá-pár képet, a sötét szobában... Igen, a sötét szobában! – hebegem, és reszketve sarkon pördülök, hogy bemenekülhessek a mondott helyre, bár terveimmel ellentétben, zavaros gondolataimat nem tudom kint hagyni.
- Ethan! – csendül fel a hangja a mögöttem becsapódó ajtó másik oldaláról. – Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Gyere ki kérlek, és beszéljük meg. Nem az ajtóval szeretnék társalogni...

Szégyellem magam, köldökig vörös vagyok, a szívem pedig õrülten dübörög, de képtelen vagyok válaszolni. Az ajtó tövébe csúszva kapkodok levegõ után.
Nem tudom mennyi idõ telik el, de egyszer csak megtöri a némaságot.
- Haza megyek. Nyugodj meg, és holnap beszélünk – sóhajtja, majd meghallom távolodó lépteit, és a bejárati ajtó csukódását.
Legszívesebben felpattannék, és utána rohannék, de lábaim cserben hagytak, képtelen vagyok mozdítani õket. Nem értem mi történik, de megbántottam... Mi lesz, ha megutál? Miért csinálta? Miért csókolt meg? Mert az az volt, ugye? Mi jár a fejében? És az enyémben? Mit érez? Mit érzek én...? Hogy fogok én a szemébe nézni holnap?!

***

- Mibõl gondolod, hogy baj van?

Kis kezei az asztalon matatnak. Hát mondjuk ebbõl. Csak akkor csinál ilyeneket, ha ideges vagy aggódik. Utoljára ilyennek akkor láttam, amikor Rose és Nick összejöttek, és a lányt bántani akarta Mimi, az exbarátnõje, de szerencsére Nick elrendezte a dolgokat.

- Ethan! – dörmögöm, vállainál fogva fordítom magam felé, de nem durván. Arra sosem lennék képes, soha nem bántanám õt.

- Nem az, hogy baj lenne… Csak mostantól nem kell korrepetálnom téged, így... így most mi lesz?

- Hogy érted?

- Hát... szóval... fogunk még találkozni? – suttogja lesütött szemekkel.

- Mi?

Ez most komoly?

- Azt kérdeztem, fo...

- Hallottam. Csak nem értem a kérdést.

Most komolyan azt gondolja, hogy ennyi és kész? Fogalma sincs az érzéseimrõl, ez rendben van, de barátjának tekint, ergo nem gondolhatja, hogy most eltûnünk egymás életébõl. Jaj Ethan, hihetetlen vagy, mindig meg tudsz valamivel lepni. Megszólalna, de mutatóujjamat a szájacskájára teszem.

- Azért nem értem, mert azt hittem tisztáztuk már kettõnk kapcsolatát – sóhajtom csalódottan.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – motyogja a mutatóujjamnak, és elveszem onnan. – A barátom vagy, de eddig a legtöbb idõt akkor töltöttük együtt, mikor tanítottalak. És így most akkor alig fogunk találkozni?

Muszáj vigyorognom, olyan jól esik amit mond.

- Ez a baj?

- Nem akarok a terhedre lenni, meg semmi ilyesmi, de rossz lenne, ha mostantól alig találkoznánk – motyogja ezúttal a fotel felé, nem és nem néz rám. Édes. Magam felé fordítom újra.

- Ha attól megnyugszol, továbbra is a reggeli edzésekre fogok járni, és találkozhatunk délutánonként.

Meglepõdik, aztán felderül az arca.

- Köszönöm, de inkább úgy csináld, ahogy neked jobb.

- Nekem úgy is jó.

- Már az is elég, hogy gondolsz rám. Tényleg, még oda se adtam az ajándékod!

- Ajándékom?

- Az ajándékod! – mosolyog vissza már az ajtóból. Térül-fordul, egy csomaggal siet vissza. - Gratulálok a remek eredményhez!

- De hát nem tudhattad...

- De tudtam! Tudtam, hogy sikerülni fog – nevet aranyosan az én döbbent képemen. – Na, nézd meg!

- Köszönöm – mosolygok rá szívbõl. Õszintén örülök a könyvnek és a jegyeknek, mivel õ annyira figyelmes, hogy megjegyezte beszélgetéseink alatt mire vágyom, és pont azt kaptam tõle. – Eljössz velem a meccsre?

Mosolyogva ül mellém.

- Ha nincs jobb személy erre, akkor szívesen, persze.

- Nincs jobb, te vagy a legjobb. – Átölelem a vállát és magamhoz húzom. Engedelmesen simul hozzám, de hirtelen észbe kap és zavartan elhúzódik.

- Oké, akkor elmegyek veled – hadarja kipirultan. – Go-gondolkodtál már a karácsonyon?

Hagyom elmenekülni, és inkább iszom egy kis kólát a kiszáradt számra. Veszettül meg akartam csókolni õt alig 10 másodperccel ezelõtt.

- Az még majdnem két hónap. Nem, nem gondolkodtam rajta. Miért?

- Azért, mert… Nem vagy éhes? Készítek egy kis harapnivalót, hiszen este van, és…

Követem a konyhába, és ahogy figyelem kissé ügyetlen mozdulatait, egyre jobban kezdek aggódni. Zavarba hoztam, pedig semmi különöset nem tettem. Jól látom, hogy nekiállt almát hámozni?

- Ethan… - kezdeném, de elejti az almát és a kést.

- Aú!

- Megvágtad magad?

- Igen, olyan béna vagyok… Jaj…

Megfogom a kezét és a csap alá teszem, kinyitom rá a hideg vizet.

- Nagyon fáj?

- Csak egy kicsit… vagyis nagyon fáj, de…

Megnézem a sebet.

- Nem mély, csak egy kis vágás. Hol a sebtapasz?

- Ott, abban a fiókban – mutat ép ujjával rá, és elõhalászom.

- Mutasd. – Rátekerek egyet az ujjára. – Minek kezdtél el almát hámozni ilyenkor? Jobban kéne vigyáznod magadra, Ethan – dörmögöm gyengéden közben.

- Én csak…

Kezeim közé veszem arcocskáját, és félresimítom a haját, hogy láthassam. Piros, és könnyesek a szemei.

- Te sírsz?

- Ha fáj valamim, mindig bõgni  kezdek… - suttogja édesen. Nem bírom tovább, ez már sok nekem. Lehajolok hozzá, szám az övéhez ér. Olyan puha és finom meleg ajkai vannak. Szinte megõrjít, elakad a lélegzetem is, és forró borzongás fut végig a gerincemen. Ethan… 

- Ne, még bírooo… - Tiltakozásom ásításba fullad, mire vigyorogva karolja át a vállam. Hát, nem voltam túl meggyõzõ.
- Na persze. Gyere, búcsúzzunk el a  többiektõl. 
Inkább nem tiltakozom, és követem õt befelé. Miután elbúcsúztunk a többiektõl, kisétálunk a motorjához, ott azonban megtorpanok.
- De…
- Hm?
- De te nem vezethetsz, hiszen ittál! – jelentem ki, észbe kapva.
- Ethan, egy fél üveg sört ittam. Nincs az a rendõr, aki ezért megbüntetne. Na pattanj fel.  

*** 

- Ne izgulj már annyira Ethan, nem te vizsgázol! – igyekszik megnyugtatni John nevetve. Ezúttal õ van soron, bár ugyan annyira hatástalan a próbálkozása, mint a többieknek volt.
- Tudom, de akkor is... – motyogom, az órára pillantva. – Most már tuti végzett, ugye? Felhívom. Ha mégse végzett, úgyse veszi fel.
- Te jó ég, milyen lehetsz, mikor te vizsgázol – horkan fel Nick, de én csak legyintve elkezdem elõkotorni a telefonom, így Rose kezdi el ecsetelni, hogy míg bele nem kezdek a mondandómba, iszonyatosan szoktam izgulni.
- Megvan! – kapom elõ a mobilt, és rögtön hívom is George-ot.
- Hol vagy? – érkezik a kérdés azonnal, ahogy felveszi. Bennem reked az izgatott faggatózás.
- A Zöld Teaházban a többiekkel, és várjuk a híreket. Szóval? Sikerült?
- Mindjárt odaérek és elmesélem. 
Mielõtt kiszedhetnék belõle valamit, le is teszi. Morgolódva süllyesztem vissza a telefont a táskámba, a többiek pedig felnevetve rendelnek nekem egy újabb sütit.
Hamarosan George is felbukkan, én pedig lelkes integetéssel hívom fel magunkra a figyelmet. Nem mintha tömegesen nem lennénk elég feltûnõek. Vigyorogva huppan le mellénk, és én azonnal nekiállok nyaggatni.
- Szóval?
Megjátszott pökhendiséggel, de valódi büszkeséggel a szemében mutatja fel egyszerre négy ujját. Felcsillanó szemekkel, gondolkodás nélkül a nyakába vetem magam.
– Négyes? Ez komoly? Mindkettõ? – Hihetetlenül büszke vagyok rá, és a többiek is sorra gratulálnak. Teljes mértékben megérdemelte a jó jegyeket, nagyon keményen tanult rá, nem csak velem, de egyedül is. Elengedem, és büszkén rámosolygok, majd igyekszem elõkeríteni az asztalon uralkodó káoszból a tealapot, hogy õ is rendelhessen. 

Nagyjából egy óra múlva elköszönünk a többiektõl, és szokásunkhoz híven, együtt indulunk a motort leváltó kocsija felé. Jó ideje, mindig hazavisz az órák, vagy közös programok után.
- Elállt az esõ – mondom, megtorpanva a kocsi mellett. Egy ideje már gondolkodok, és szeretném vele megbeszélni a dolgokat. – George… 
- Hm?
- Mi lesz most? 
Kinyitja az ajtót, de még nem szállok be.
- Ezt hogy érted?
Talán nem ez a legjobb idõpont. Némi tétovázás után, inkább beülök a kocsiba, õ pedig a másik oldalról követi a példámat. Felém fordul, nem indítja még a motort.
- Mi a baj? 
- Semmi… Csak gondolkozom.
- Meg ne ártson – kacsint rám, majd eltekeri a kulcsot, és elõre fordul. Halvány mosollyal fordulok az ablak felé, de nem nagyon beszélgetünk hazáig.
- Feljössz? – kérdezem, kikapcsolva az övem.
- Persze.
Már apánál lakom, bár minden cuccomat inkább át se hoztam, kisebb a szobám, így nem férne el. A képeim közül viszont jó sokat kiraktam, és mostanában gyarapodott az a rész is, amit a barátaimról készülteknek tartok fent. Nem csak George, hanem Rose, John, Nick és Manny is látható rajtuk.
George-ot a nappaliban ültetem le, és miközben chipset meg kólát rakok elé, apa új munkájáról mesélek. Elhívták egy rezervátumba fotózni, így pár napig nem lesz itthon.
Indulnék a konyhába, már magam se tudom miért, de George elkapja a csuklómat, és szelíd határozottsággal, lehúz maga mellé a kanapéra.
- Mi a baj? 

- Mibõl gondolod, hogy baj van? – kérdezek vissza, de inkább a kis asztalon kezdek pakolászni, minthogy rá pillantsak.
- Ethan! – fordít maga felé, gyengéd szigorral pillantva a szemembe. Felsóhajtok, és igyekszem megfogalmazni a gondolataimat.
- Nem az, hogy baj lenne – kezdem bizonytalanul. – Csak mostantól nem kell korrepetálnom téged, így... így most mi lesz?
- Hogy érted? – Õszintén tanácstalannak és meglepettnek tûnik. Pontosabban kéne fogalmaznom.
- Hát... szóval... fogunk még találkozni? – bököm ki alig hallhatóan.
- Mi? – hökken meg.
- Azt kérdeztem, fo...
- Hallottam – vág közbe. – Csak nem értem a kérdést.
Állnék neki megmagyarázni, de ahogy nyitom a számat, elé teszi az egyik ujját.
- Azért nem értem, mert azt hittem tisztáztuk már kettõnk kapcsolatát – sóhajtja, és riadtan látom, hogy csalódottnak tûnik. Nem akartam megbántani, és tudom, hogy barátok vagyunk. Én csak egy ostobaság miatt aggódtam.
- Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – magyarázom sietve. – A barátom vagy, de eddig a legtöbb idõt akkor töltöttük együtt, mikor tanítottalak. És így most akkor alig fogunk találkozni? – halkulok el.
- Ez a baj? – mosolyodik el végre. Zavartan fordulok el, de azért bólintok.
- Nem akarok a terhedre lenni, meg semmi ilyesmi, de rossz lenne, ha mostantól alig találkoznánk – hadarom, mire ismét maga felé fordít.
- Ha attól megnyugszol, továbbra is a reggeli edzésekre fogok járni, és találkozhatunk délutánonként. – Elkerekednek a szemeim, és érzem, ahogy eltûnik a szorongásom. Elmosolyodva ingatom meg a fejem, és hátradõlök.
- Köszönöm, de inkább úgy csináld, ahogy neked jobb – mosolygok rá. Már annyitól is boldog vagyok, hogy megtenné. Tényleg nagyon jó barát, és igazán szívesen vagyok vele. Csak az a fura, hogy miért aggódtam azért jobban, hogy kevesebbet leszek vele, mint a többi barátomnál.
- Nekem úgy is jó – vonja meg a vállát.
- Már az is elég, hogy gondolsz rám – jelentem ki, majd észbe kapva felpattanok. – Tényleg, még oda se adtam az ajándékod!
- Ajándékom?
- Az ajándékod! – mosolygok rá, majd berohanok a szobába, és egy ajándékos tasakkal térek vissza. – Gratulálok a remek eredményhez! – nyújtom át neki. Egy filmes könyv, és a kedvenc válogatottjának következõ meccsére szóló jegyek vannak benne.
- De hát nem tudhattad...
- De tudtam! Tudtam, hogy sikerülni fog – nevetek fel. – Na, nézd meg! 

-  A többiek? – kérdezi meglepetten, miután visszatért, és nyomott egy sört a kezembe. Nem bírom valami jól az alkoholt, de ennyitõl csak nem lesz bajom.
- Elmentek Johnnal és a barátnõjével a medencéhez.
- Jah, okés. Gyere, bemutatlak a barátaimnak.

Követem egy nagyobb csoportosuláshoz, és megszeppenve nézek végig a jól megtermett srácokon. Nincs köztük egy se, aki legalább egy fejjel ne lenne nagyobb nálam.
- Szevasztok – vigyorog rájuk George, és miközben kezet fog mindenkivel, engem is bemutat. Sorra elmondják õk is a neveiket, de az majd a jövõ zenéje lesz, emlékezni fogok e mindre.
- Na csakhogy megismerhetünk végre! Nick vagyok a csapatkapitány – zárja a sort egy magas, szõke srác. Kezet fog velem, és egészen megnyugszom, mikor meglátom a barátságos mosolyt kék szemében.  – Sokat hallottunk rólad, látatlanul is rajongótáborod alakult a csapatban.
- Tényleg? De… miért? – rebegem meglepetten. Már az is fura, hogy egyáltalán tudják, ki vagyok.
- Ó, hát szívesen elmesélem, gyere ülj ide mellém.
- Nem ül le – jelenti ki George vigyorogva, így valóban állva maradok. – Eljön velem tápolni valamit, majd utána elrabolhatjátok.
- Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá, amíg hozol valami kaját! – feleli az egyik srác, ha jól emlékszem. Manny.

Sóhajtva megadja magát, majd el is tûnik mellõlünk. Megszeppenve pillantok a csapattársaira, akik jókedvûen ültetnek le maguk közé. Mire észbe kapok, már egész felszabadultan hallgatom õket, és egyre több a hozzászólásom is a dolgokhoz.
Szokásom tartani a hozzájuk hasonló, egészen más személyiségû emberektõl, mint amilyen én vagyok, de velük megtalálom a közös hangot. Barátságosak, és mint kiderül, legtöbbjük nem egy lángész, de nem néznek le engem se, vagy tartanak strébernek. Én pedig kifejtem nekik, mennyire szerencsétlen vagyok a sportokhoz, és mennyire tisztelem õket az eredményeikért.
- Tessék – nyújt felém egy tányért George, mikor felbukkan. Abbahagyom a nevetést, majd megköszönve átveszem tõle, de még mielõtt hozzákezdhetnék, mások is lecsapnak rá. Mosolyogva hagyom, úgyis iszonyatosan sok kaja volt rajta, jut mindenkinek.  – Hé hé hé! Azt neki hoztam, ha zabásak vagytok, szerezzetek magatoknak!

Csak nevetést kap válaszul, meg pimasz feleleteket, és úgyis jut nekem is bõven. Hamarosan az is kiderül, hogy tudnak a korrepetálásról, ugratják is vele George-ot. Megriadok, hogy talán én szóltam el magam, bár nem tûnik dühösnek. Sõt, hamarosan már a mai meccset vesézik ki, amihez hozzászólni ugyan nem tudok, de kíváncsian hallgatom õket.
Mikor besötétedik, és már érezni a csípõsebb idõ közeledtét, bevonulunk a házba, ahonnan már szûrõdik ki a dübörgõ zene.
- George… - szólítom meg befele menet, és mikor felém pillant, intek neki, hogy hajoljon le hozzám. A zenétõl nem hallaná, ha nem a fülénél mondanám.  – Sajnálom, nem árultam el nekik, már tudták hogy korrepetállak…
- Ja, semmi gáz, tudtam hogy tudják. Edzõbá’ köpött nekik. Nem számít, ne izgasd magad. Nézd, ott van Emily és Blake!
Megnyugodva pillantok a mutatott irányba, és mire felocsúdok, George már húz is melléjük a táncoló tömegbe.
- Várj, én nem tudok táncolni… hé… - Bennem reked a folytatás, mikor hirtelen eltûnik mellõlem, mikor valaki más a kezemet megragadva, elhúz tõle. Megnyugodva szusszanok egyet, mikor Nickre ismerek elrablómban.
Igyekszem vele is közölni, hogy nem vagyok valami táncoslábú, de annak ellenére, hogy látom, hallotta, elengedi a füle mellett. Válaszként csak megforgat, mint valami lányt, és kifejezetten ügyesen, mindig úgy mozdít, hogy az megfeleljen a zene ütemének. Azon kapom magam, hogy a mozgását és a ritmust követve, én is táncolok. Vagy valami olyasmi...
Egy idõ után, eléggé kimelegedek, és jelzem neki, hogy most már tényleg kidõlök, ha nem szünetelhetek, így segít kijutnom a tömegbõl, egyenesen Georgehoz. Rámosolygok, õ pedig a kezembe nyom egy újabb sört.
- Köszi, húú szomjan halok! – Az elõzõt nem egészen én ittam meg, ebbõl azonban most nagyokat kortyolok, nagyjából fenékig. Mikor befejezem, már érzem picit a hatását. Hogy is mondta Emily? Elveszi a gátlásaim... George meg az üveget.
- És most velem is táncolsz, nincs kecmec. A fáradtság nem kifogás, gondoltál volna rá akkor, amikor hagytad hogy elraboljanak tõlem – vigyorog rám, és kezemet megragadva, visszahúz a tömegbe.

- Nem vagyok lány – pipiskedek fel hozzá, hogy hallja amit mondok.
- Tudom – vigyorog tovább, és Nickhez hasonlóan irányítani kezd. Már kevésbé mûködik az egyensúlyérzékem, így egész sokszor csapódok neki, és vagyok kénytelen megkapaszkodni benne. De nem bánom, picit eltompult gondolatokkalcsimpaszkodok belé amikor lehetõségem van rá.
Nem tudom hány számmal késõbb, de valamivel lassabbnál és csendesebbnél, mint az eddigiek, lehajol hozzám.
- Jól vagy? – érdeklõdik, közvetlen közelrõl. Kicsit nehézkesen, ráfókuszálok, majd õszinte tanácstalansággal ingatom meg a fejem.
- Nem tudom – vallom be, ismét hozzábújva.
- Azt ne mond, hogy pár sör... – kezdi, majd sóhajtva megtart, és még egy darabig így marad velem. Végül kiterel a tömegbõl, és a helyet keres nekünk a kanapénál. – Rosszul vagy? – kérdi aggódva, de én csak megingatom a fejem, és mikor menne el vízért, utána kapok.
- Ne hagyj itt! – kulcsolom rá mindkét kezem a karjára, és kétségbeesetten húzom vissza magam mellé. Mikor csodálkozva, de megadóan lehuppan, elégedetten döntöm a fejem a vállának, és kényelmesen elfészkelem magam.

- Ethan?
- Hümm?
- Biztos jól vagy?
- Ühümm.
- Áh! Alkoholt adtál neki? – csendül fel elõttünk Emily hangja, de fel se nézek rá, arcomat még inkább George vállához fúrva, lehunyom a szemem.
- Csak sört...
- Az is alkohol! – érkezik a frusztrált válasz.
- Nnnnh – mormolom, jelezvén, hogy valami nem tetszik. Rosszallóan felnézek Emilyre, átölelve George felkarját. – Ne bántsd! – Felhúzott szemöldökkel néz rám, majd megvonja a vállát, és hozzám se szólva, pillantását visszavezeti George-ra.
- A te hibád, maradj vele! Ne aggódj, nem lesz rosszul, egy óra és a régi, de addig ne hagyd magára, mert rátapad valaki másra. Olyan ilyenkor, mint egy szeretetéhes kismacska...
- Nnnem is! – vágom rá, visszabújva George-hoz, de csak legyint, és folytatja.
- A 18. szülinapján egy pohár pezsgõ után, rátapadt a pizzafutárra. Nem is kellett volna borravaló annak a srácnak... – morogja, majd hátat fordít nekünk, és eltûnik a tömegben.
- Hát te tényleg nem bírod az alkoholt! – nevet fel George. Durcásan bújok megint a vállába, és még inkább ölelem a karját. Ez most tökéletes, jó illatú, biztonságos így, teljesen elengedem magam.

- Hé, Ethan, menjünk ki egy kicsit.
Mormolok valamit az ismerõs hang hallatán, felriadva szendergésembõl,  de túl jól érzem magam a kényelmes nyugalomban, kizárva a dübörgõ zenét. Zenét?
Kipattannak a szemeim, és mikor rájövök, hogy milyen helyzetben is vagyok, teljesen elvörösödöm zavaromban. Kis híján bemásztam már George ölébe, és hirtelenjében fogalmam sincs, mikor és hogy. Gyorsan elhúzódóm tõle, és beletelik pár percbe, mire helyre rakom a dolgokat. Jaj ne... gondolom attól a kevés sörtõl, megint...
- Ne-ne haragudj! – pillantok fel szégyenkezve George-ra. – Azt hittem ennyi nem árt, de úgy tûnik igen, és ezért...
- Emily elmondta – nevet fel, majd bátorítóan rám mosolyog. – Ne aggódj, semmi olyat nem tettél, amiért szégyenkezned kéne. Még nem láttam olyat, akire nálad békésebb módon hatott volna a sok alkohol. Na de gyere, szívjunk friss levegõt!
Továbbra is teljes zavarban biccentek, és bár szavai megnyugtattak, azért továbbra is cikinek érzem a dolgot. Ennek ellenére követem, és mikor az éjszakai hûvös megcsap, mélyet szippantok a frissítõ levegõbõl.
- Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél? – áll meg mellettem a teraszon George is.
- Dehogy! – vágom rá õszintén. – És még egyszer bocsi az elõbbiért, én...
- Mondtam, hogy nem baj – fojtja belém a szavakat mosolyogva. – Tényleg nem csináltál semmit.
- Akkor jó – sóhajtok, majd ásítok is egyet. – Köszönöm, hogy meghívtál! – mosolygok fel rá. – Nagyon jól éreztem magam, a barátaid is mind nagyon kedvesek.
- Másra számítottál? – mosolyog õ is.
- Hát... picit féltem, hogy nem mindenki olyan rendes a magam fajtákkal, mint te – jegyzem meg csendesen. – De ez csúnya volt tõlem. Hisz õk a te barátaid, és téged ismerve, csak jó emberek lehetnek! – jelentem ki magabiztosan.

- Oké, benne vagyok.

John elégedetten elköszön és lelép, várja õt az új barátnõje.

- Nem rögtön megyünk? – kérdezi Ethan, miközben anyu is lelép barátnõzni.

- Nem, elõbb mindenki összekapja magát otthon, és késõ délután kezdjük. Örülök, hogy úgy döntöttél, eljössz.

- Hát... remélem nem leszek a terhetekre… - mormolja, és Emily megkopogtatja a fejét.

- Francokat leszel! Ez ugyan olyan lesz, mint mikor hárman vagyunk, csak több emberrel!

- Vagyis tök más. – Replikázik Blake, õ is kap egy fejrekopit. – Jó, oké, majdnem ugyan olyan. Na de most induljunk, különben sose érünk oda.

A barátai egymással dumálva elindulnak kifelé, és végre kettesben maradunk Ethan és én. Olyan kedves a mosolya, biztos meg tudta fõzni anyámat, aki minden barátomban talál valami neki nem tetszõt. Majd késõbb a kocsiban úgyis elmeséli, mert õ visz haza.

- Megyek velük. Átküldöd sms-ben a címet? Majd továbbítom Emilynek.

- Át, de mi lenne, ha elmennék érted?

- Hát, ha nem kerülõ, megköszönném. Nem olyan jó a tájékozódási képességem...

- Rendben. Akkor 4-re ott vagyok érted!

***

- Fiam, végre találtál egy normális barátot.

- Mi bajod a többivel? – horkanok fel, és a vezetésre koncentráló anyámra vetek egy pillantást. Ugyanúgy nézünk ki, sötétbarna göndör hajam tõle örököltem és a sárga szemem, a többit fateromtól, állítólag az eszemet is. Nos ebben lehet valami, mert a családban anya az ész, summa cum laude doktorált meg minden, apa épp hogy lediplomázott, és én is ebben a cipõben járok.

- Azok a srácok buták és megbízhatatlanok. Tíz év múlva a nevükre sem fogsz emlékezni. Azonban ez az Ethan nevû gyerek igazi jóbarát típus, akivel felnõttként akár még társulhatsz is, vagy céget alapíthatsz, ahogy én Emmával, a legjobb barátnõmmel tettem, mielõtt megismertem apádat.

- Aha.

- Ne aházz.

- Örülök, hogy szimpi neked, mert terveim szerint gyakran fogtok találkozni.

- Nem bánom, fiam. Õt bármikor meghívhatod. – Kihangsúlyozta az õ szót. Brr.

Viszonylag gyorsan hazaérünk, felsietek a szobámba, letusolok, és szélesre tárom a ruhás szekrényemet. És akkor most miben menjek? Vadiúj ruhákat választok, egy sötétzöld Calvin Klein ing és fekete Diesel farmer, plusz a legdögösebb parfümömbõl fújok magamra, a hajammal pepecselek vagy húsz percet, és végül elindulok Ethan-ért. Nagyon izgatott vagyok, mintha randira vinném, pedig dehogy. És mégis.

***

Amikor kinyílik a házuk bejárati ajtaja, alig ismerem fel õt. Nem több számmal nagyobb lógós cuccokban van, hanem egy fehér, alakját követõ nadrágban, hozzá illõ csukával, és egy hmm… jól látom, hogy egy Dolce & Gabbana inget visel? Csúcs. Tuti hogy ajándékba kapta. Nagyon jól fest. Meg is mondom neki.

- Jól nézel ki!

- Kö-köszönöm. Emilytõl kaptam az inget – bingo -, ha nem ezt húznám fel, miután megígértette velem, végem lenne. Te is remekül festesz! Bár mikor nem? – nevet aranyosan. Ez egy bók volt, és nagyon jólesik. – Mehetünk.

Gyorsan odaérünk az edzõ házához, Emily, Blake és John meg az új csaja kint várnak minket.

Mielõtt besétálunk, Emily még felénk fordul, és szigorúan a szemembe néz.

– Apropó, ne adjatok neki piát! Akkor mehetünk!

Késõ délután van, a kertben van mindenki. Szép zöld fû, bokrok és fák, mint minden kertben. Kerti bútorok, grillezõ, kis kemence, tûzrakó, stb. Csak a csapattagok és csajaik vannak itt, illetve még lézeng egy-egy barát és szülõ is. Odamegyek köszönni az edzõbá’-hoz, majd visszafele két sört viszek, egyeiket Ethan kezébe nyomom.

- A többiek? – kérdezem meglepetten Ethant.

- Elmentek Johnnal és a barátnõjével a medencéhez.

- Jah, okés. Gyere, bemutatlak a barátaimnak.

Odaviszem egy nagyobb csoportosuláshoz, csupa magas és izmos srác, hangosan nevetnek és beszélgetnek, jó a hangulat.

- Szevasztok – vigyorgok szélesen, kezet szorítok mindenkivel, közben bemutatom Ethant.

- Na csakhogy megismerhetünk végre! Nick vagyok a csapatkapitány – mondja neki az egyik legjobb barátom, amikor vele is kezet fog. Magas, szõke és kékszemû pasas, egy évvel felettem jár. – Sokat hallottunk rólad, látatlanul is rajongótáborod alakult a csapatban.

- Tényleg? De… miért?

- Ó, hát szívesen elmesélem, gyere ülj ide mellém.

- Nem ül le – vigyorgok pimaszul. – Eljön velem tápolni valamit, majd utána elrabolhatjátok.

- Hagyd itt nyugodtan, vigyázunk rá, amíg hozol valami kaját! – kotyogja közbe Manny, egy magas és kopaszra borotvált hajú sötétbõrû srác.

Sóhajtva megadom magam, és elhúzok a grillezõ edzõbá’ felé. Amikor kábé húsz perc múlva két púposra megpakolt tányért és két üveg sört bénán egyensúlyozva visszatérek, még hallom ahogy nevetve ecsetelik ki mennyire pocsék matekból, és ki hányszor pótvizsgázott már.

- Tessék – nyújtom Ethannak a tányérját, õ pedig befejezi a nevetést azon az imádni valóan lágy hangján, és megköszöni. Mielõtt megkóstolhatná, három kéz csap le a tartalmára, a torkos bandának sosem elég. – Hé hé hé! Azt neki hoztam, ha zabásak vagytok, szerezzetek magatoknak!

Nem komoly a felháborodásom, csupán nevetés és széles jókedv a reakció minden felõl. Még ugratnak engem néhány mondat erejéig a korrepetálás miatt, és elterelõdik a téma a mai meccsre. Ez unalmas lehet Ethannak, nem is szólal meg egyszer sem, de figyel minket ahogy beszélgetünk, és kitárgyaljuk az ellenfél tagjainak erõsségeit és gyengéit, a jó megmozdulásainkat és a gólokat.

Amikor besötétedik és lehûl a levegõ, behúzódunk a házba. Odabent kellemes meleg és hangszórókból dübörgõ zene vár minket.

- George… - lenézek a mellettem lépkedõ Ethanra, és int a kezével hogy hajoljak le hozzá. A fülembe súg, és lehelete érzékien csiklandoz. – Sajnálom, nem árultam el nekik, már tudták hogy korrepetállak…

- Ja, semmi gáz, tudtam hogy tudják. Edzõbá’ köpött nekik. Nem számít, ne izgasd magad. Nézd, ott van Emily és Blake!

A táncoló párra mutatok, és magam után húzom a tömegbe.

- Várj, én nem tudok táncolni… hé… - és ennyire telik tõle, mert már nem is látom, ahogy õ sem engem. Nick lenyúlta tõlem, és már viszi is táncolni. Na kösz. Bánatomat belefojtom egy újabb üveg sörbe, és a falnak támaszkodva nézem a táncolókat. Néha elõvillan Ethan kipirult és mosolygó arca, de esélyem sincs kihalászni õt a zavarosból. Franc.

Manny csapódik be mellém, elkunyizza a sörömet és jókedvûen dobol a lába a zenére.

- Jó fej a srác – kiabálja túl a zenét.

- Tudom – dörmögöm. – Csak aggódom érte.

- Miért? Nem bántja senki, csak kóstolgatják, mert mindenki fantáziáját izgatja egy olyan srác, akiért a Nagy Geo ennyire odavan.

- Honnan veszitek, hogy oda vagyok érte?

- Hidd el, szinte mindent tudunk a közös órákról és ebédekrõl, valaki még fagyizni is látott titeket, plusz még soha egy csajt vagy barátot sem hívtál el még ide.

- Olyanok vagytok, mint egy rakás piaci kofa. Pletykás nyanyák – vigyorgok. – Vele legyetek kíméletesek, nem olyan fajta mint mi vagyunk. Õ nagyon kedves és szelíd.

- Tudom, láttam a szemében. Na itt is hozza neked Nick bácsi.

Kipirulva és izzadtan, széles mosollyal sétál felém Ethan, nyomában a magas Nick is ott van., segít neki átjutni az embertömegen. Bontok egy újabb sört, és a szomjas kis vigyorinak adom.

- Köszi, húú szomjan halok!

Nézem ahogy iszik, és amikor végre befejezi, elveszem tõle az üveget.

- És most velem is táncolsz, nincs kecmec. A fáradtság nem kifogás, gondoltál volna rá akkor, amikor hagytad hogy elraboljanak tõlem – vigyorgok le rá, és húzom magam után a tömegbe.