Annyi fájdalom vegyül a hangjába, hogy összeszorul a torkom. Megint elrontottam... És most miattam vége, az én hibám... Görcsösen rándul meg a kezem, hogy utána kapjak, mikor lemászik rólam, de képtelen vagyok igazán mozdulni, õ pedig vissza se nézve, az ablakhoz sétál.
- George… Higgy nekem, sze-szeretlek! Nagyon szeretlek! – sírom kétségbeesetten, és remegõ tagokkal csak sikerül feltápászkodnom. Nem fordul felém, nem néz rám... Ne! Miért nem néz rám? Mi-miért...?
- És azt gondoltad, hogy ha majd szétteszed nekem a lábaidat, akkor az elég is, igaz? És azt gondoltad, vagyok olyan szemétláda, hogy ki is használom a lehetõséget… - Keserû, szomorú... úgy érzem közel áll a lemondáshoz, ahogy lehajtja a fejét.

- Mit tegyek? Bármit megteszek érted… Kérlek, George, mondd el, mire vágysz! – Olyan szinten meg vagyok rémülve, mint még soha életemben. Gyomromba maró, fizikai fájdalomként élem meg az egészet, miközben mögé botorkálok, és kétségbeesetten ölelem át. Szorítom, kapaszkodok belé, ujjaim bõrébe marnak mellkasán, úgy érzem menten elájulok, és csak akkor tudok magamhoz térni, mikor kezét az enyémre fekteti.
- Félsz, Ethan?
- Nagyon félek… - Sõt... rettegek!
- Mitõl félsz? Tõlem?

Tõle? Nem rég azt hittem, tõle félek... De már tudom, hogy nem így volt. Attól féltem, amivé tettem... attól, hogy az ostobaságom miatt vége mindennek. Ettõl rettegek most is...
- Nem… Attól félek, hogy el-elveszítelek téged…  Elveszítem a szerelmedet… - Levegõ után kapkodva, hüppögve préselem ki magamból, és õ se lélegzik szabályosabban.
- Milyen érzés?
- Pokoli… Úgy érzem bele-belehalok… Ordítani és sírni szeretnék… Hogyan vagy képes ezt az érzést elviselni? – Hogy tehettem vele mindezt...? Olyan, de olyan ostoba, és szerencsétlen vagyok, meg se érdemlem az érzéseit, õt magát... De már képtelen lennék létezni nélküle!
Hirtelen megfordul, és nem kis döbbenetemre, arcomat kezei közé véve, letörli még mindig patakzó könnyeim. Meglepettségemben el is apadnak, mikor apró, lágy puszit nyom a számra, és összeérinti orrainkat. Mosolyog. Szomorúan, de érzelmekkel telten, nem úgy mint nem rég!

- Most már elhiszem, hogy te is úgy szeretsz, ahogyan én téged. Soha többé ne merészelj kételkedni a szerelmemben, megértetted? Soha többé – suttogja a számra. Reszketve, félve, boldogan fonom karjaimat a nyaka köré, és miközben lehunyt szemhéjam alól ismét elõbukik pár könnycsepp, ajkaimat az övére simítva csókolom.
- Szeretlek, George! – nyöszörgöm, mikor csókjai állkapcsomra siklanak. Lágy dorombolásszerû morgással harap meg kissé, majd fejét felemelve viszonozza mosolyomat.
- Én is szeretlek, pupák.

A megkönnyebbülés és öröm hevesen szánt végig rajtam, és könnyeim újra sûrûn potyogni kezdenek. Megroggyanó lábakkal kapaszkodom belé, és fúrom arcomat a mellkasához. Nem mond semmit, csak megtart, magához szorít, és arcát hajamba temeti.
- Meg fogsz fázni, Ethan – szólal meg lágyan, miután percekig állt velem mozdulatlanul, és megvárta, hogy halk zokogásom csillapodjon. Most döbbenek csak rá, hogy valójában még mindig meztelen vagyok, míg õt legalább egy boxer öltözteti. Az elmúlt percekben viszont lecsillapodtunk mindketten testileg is, esetemben a fáradtság is borzasztó mód rám tört. Végül is, három napja alig aludtam.
- Gyere. – Megpróbál elhúzódni, hogy a hálószobába húzzon, de nem vagyok hajlandó elengedni, így halvány mosollyal ölbe kap végül.

Letesz az ágyra, és mivel még mindig kapaszkodom belé, rögtön mellém is fekszik, hogy visszabújhassak hozzá. Ha nem érzem a melegségét, félek, hogy rádöbbenek, csak álom az egész, és még mindig otthon fekszem egyedül.
- Sa-sajnálom... Úgy sajnálom! – suttogom újra és újra, reszketegen ölelve. – Mindent! A kezdetét... a félreértésem... Nem akartalak megbántani! Azt hittem jól cselekszem, hogy arra vágysz...
- Vágyom rá Ethan – szólal meg csendesen. – De sose venném el tõled kényszerrel, amit akarok. Nem tudnálak bántani!
- Sajnálom! – ismétlem megint, még közelebb kucorodva hozzá, mintha csak belé akarnék épülni. Talán tényleg... Azt akarom, hogy egyek legyünk, hogy soha többé ne engedjen el, és én se tudjam õt. Hozzá akarok tartozni véglegesen, örökké!

- Tudom – feleli lágyan, belecsókolva a hajamba. – De most már nyugodj meg, és pihenj!
- George...  – motyogom fáradtan. Muszáj kimondanom, muszáj õszintének lennem az érzéseimrõl, mert ez nem ismétlõdhet meg! – Tudod... én is vágyom rád. Nem rég... akkor is vágytam, csak megijedtem attól, ahogy rám néztél. Me-mert amíg Afrikában voltam, számtalanszor el-elképzeltem az e-együttlétünk, és nem olyan volt...
Érzem, hogy megdermed, majd halkan felnevetve húzódik hátrébb, hogy lenézhessen az arcomra.
- Te fantáziáltál rólam... rólunk?
Elvörösödve bólintok, mire hirtelen forrón megcsókol, majd magához szorít ismét. Mélyeket lélegzik, és mikor sikerül felnéznem rá, látom, hogy mosolyog.
- George...
- Hm?
- Szeretném megtenni! – jelentem ki határozottan. Kiszélesedik a mosolya, és mélyen a szemembe néz. Látom benne a vágyat, de a kimerültséget is, ami bennem is megvan. – Mármint... nem ebben a pillanatban, de... amint le...
- Hiányoztál, Ethan! Szörnyen hiányoztál! – suttogja, belém fojtva a habogásom. Lenyugodva temetem vissza arcomat mellkasába.
- Te is nekem...

***
Korábban ébredek mint õ, de meg kell állapítanom, hogy már így is bõven délután van. Jó darabig figyelem, ahogy alszik, és alig tudom elhinni, hogy az elmúlt napok megtörténtek. Tompa sajgás emlékeztet ugyan mindenre, de beragyogja a szívemet az öröm, hogy ismét mellette lehetek. Végül azért inkább kimászom mellõle, és a nappaliban megkeresem a boxerem.
Az alsó mellé az ingemet is felveszem, bár összegombolni nem tudom. Hogy ne fázzak, mozgás gyanánt nekiállok kicsit rendet rakni, kezdve az összetört üveggel, majd a többit is egy zsákba gyûjtöm. Felületes rendrakás, de ennyi elég reggeli... azaz inkább uzsonna készítés elõtt.
- Ethan! – zendül a szobában, mire ijedtemben majdnem elejtem a tojást, amit feltörni készültem. Meglepetten fordulok a szoba felé, ahonnan pár pillanat múlva George bukkan elõ. Sebesen méri fel a környezetét, de aztán egészen megnyugszik, mikor megpillant a konyhába. – Azt hittem álmodtam, hogy itt vagy... – sóhajtja, a hajába túrva.
Ismerõs érzés, miután elnyomott az álom, párszor riadtam fel, hogy ellenõrizzem, tényleg mellettem van e. Elmosolyodva, együtt érezve lépek tehát elé, és csókot nyomok a szájára.
- Itt vagyok! – jelentem ki, mire végre elmosolyodik, és viszonozza a csókom.

Békésen uzsonnázunk meg, de aztán hamarosan szinte ránk törik az ajtót a többiek. Mint kiderül, George mobilja széttört, én meg ugye otthon hagytam, és már komolyan nem tudták mit gondoljanak, miután semmi életjelet nem adtunk úgy se, hogy Emily tudott arról, hogy hol vagyok.
Az biztos, hogy alaposan megszidtak mindkettõnket a viselkedésünkért, leginkább Emily és Nick volt kibukva, de végül távoztak, mondván, hogy még ne örüljünk, majd folytatják késõbb. Most viszont menjünk vissza aludni, mert még mindig pocsékul nézünk ki.
Én viszont már nem érzem olyan kimerültnek magam, és szeretném mással elütni az estét, ha George is úgy gondolja...

- Ethan... nem kell ezt tenned – szólal meg halkan, mikor zuhanyzás után, a köntösben ülök be az ölébe. Rajta csak egy törülközõ van, és libabõrös a karja, így kicsit dörzsölgetni kezdem, miközben köldökig vörösödve, puszit nyomok a szájára.
- Ne-nem kényszerbõl teszem... – motyogom, hozzá bújva. – Szeretlek! Szeretlek, és vá-vágyom rád... De ha te nem akarod... ha nem most, mert fáradt vagy, vagy valami...
Arcomat megfogva emeli fel kissé a fejemet, hogy forró csókkal foghassa be a számat. Lehunyt szemmel engedem be nyelvét a számba és sajátomat az övéhez simítva, igyekszem úgy visszacsókolni, hogy abból leszûrhesse az érzelmeim is. 

- Emily elmondta? – töri meg a némaságot, és bár erre vártam, összerezzenek rekedt hangja hallatán. Most nem lágy, nem kedves... és csak magamat hibáztathatom!
- Igen…
- És hiszel neki?
- Az övé volt a fülbevaló és a parfüm is, és mondta, hogy járt nálad… George… Annyira sajnálom! – Kétségbeesetten moccanok, hogy mellé térdeljek, de megelõz, és feltápászkodik a földrõl. Könnyedén magasodik fölém, de hiába reménykedek, nem zár a karjaiba. Sõt... a tekintete izzik a dühtõl, és a kezeiben tartott üveget is a falhoz vágja. Riadtan rándulok össze, és érzem, ahogy ismét könnyek szöknek a szemembe.

- Tehát õt meghallgattad? Neki elhitted amit mondott? Neki igen?
- George, kérlek… - Elveszetten, erõtlenül próbálom csitítani, mert hiába jogos amit mond, komolyan kezdek megijedni a stílusától.
- Engem pedig, akit állítólag szeretsz, egy szavamat sem hallottad meg, még csak nem is akartál velem beszélni sem! Mondtam neked, hogy kié az a kibaszott fülbevaló, de nem érdekelt téged, csak rohantál haza ahhoz a szõke Nathan fickóhoz, mi? – Megragadja a karjaimat, és mielõtt bármit mondhatnék, durván a kanapéra taszít. – Mióta tart köztetek? Jót röhögtetek a hátam mögött, amikor elmentem?
- Ne… ne mondj ilyet, õ nem… - Elcsuklik a hangom, ahogy rám nehezedik, és kezeimet leszorítva a fejem mellé, az arcomhoz hajolva néz a szemeimbe.
- Õ nem? Mit nem? Hallgatlak, látod? Figyelek rád, én megteszem azt, amit te nem tettél! Folytasd!

Most már tényleg félek, és egész testemben remegve, könnyezve nézek fel rá. Látom a fájdalmat a szemében, és a pusztító haragot is. Mit tettem...?
- Õ apám kollégája és barátja, és csak… csak a sötétkamránkat használta… Alig ismerem! Én csak téged szeretlek, senki mást! Csak téged! Bocsáss meg nekem, ne haragudj amiért ilyen buta vagyok, kérlek… George – suttogom kétségbeesetten, könnyezve.
Felemeli az egyik kezét, és fél pillanatra azt hiszem, hogy megüt, de végül az arcomat simogatja meg. Tekintete homályos, és még intenzívebben mar belém az önvád, mikor látom azt az egyetlen könnycseppet, amit megenged magának.
- Én is szeretlek… Tudod? Nagyon szeretlek. Tudod? – Rekedt a hangja, de heves és izzó.
- Tudom… - zokogom halkan. És én is... én is úgy szeretem õt...

- Nem, nem tudod! – dörren, még mielõtt többet mondhatnék, és szinte már vicsorogva fürkészi a vonásaim. – Fogalmad sincs! Nem ismered azt az érzést, amikor ránézel a másikra, és legszívesebben kétségbeesetten kapaszkodnál belé, hogy csak téged lásson, csak rád mosolyogjon, csak hozzád beszéljen, hogy ne hagyjon el egy pillanatra sem! Nem tudod milyen érzés az, amikor egész éjszakákon át csak a másikról álmodozol, vele álmodsz, minden percben csak vele akarsz lenni… Fogalmad sincs, milyen érzés az, amikor legszívesebben darabokra tépnéd, hogy még jobban és jobban érezhesd az illatát, a bõrét, az ízét… De nem teheted, mert akkor megrémítenéd…

Elkerekedett szemekkel, remegve hallgatom, és némán szisszenek, mikor hajamba túr ujjaival, majd rámarkol a tincsekre.
- Amikor fájnak az ujjaid, mert annyira meg akarod érinteni, de õ nem engedi… Beszélsz hozzá, de õ nem figyel rád, és a torkod összeszorul… - Elhal a hangja, és elenged, fejét pedig a mellkasomra fekteti. Nehezen lélegzem, de nem rám nehezedõ súlyától, hanem a bennem dúló kétségbeesett érzelmektõl, és az övéitõl egyaránt.
- George…
- Érted már? Megértesz már engem, eljutnak hozzád a szavaim? Hallottad… egyáltalán amit… mondtam? – mormolja, mintha csak utolsó erejébõl tenné.
Felemelem a kezeim, és nem törõdve remegésükkel, haját és arcát kezdem el simogatni, remélve, hogy ezzel nem csak magamat, de õt is megnyugtathatom.
- Hát így szeretsz engem? Nem tudtam… Fogalmam sem volt… George… –Nem hittem volna, hogy valaha is így fognak szeretni, hogy pont õ fog... Átölelem, ahol hozzáférek, és hajába temetem az arcom. – Nagyon szeretlek… Nagyon, nagyon…

Elhúzódik, felemeli a fejét, és orrát az enyémhez érinti. Ez olyan, mint régen... mikor egyszerûen lepupákozott, és ezzel elintéztük a félreértéseket. De tudom, hogy most ez nem így lesz. Látom a szemében, és összeszorul a torkom.
- Szeretnék hinni neked, Ethan. Nagyon szeretnék, de amióta együtt járunk, csak nekem kellett újra és újra bizonyítanom, hogy szeretlek. Ez nem mehet így tovább.
- Hogyan? – Megdermedek, és sûrû pislogással igyekszem megszabadulni a tekintetem elhomályosító könnyektõl. – Nem értem…
Lemászik rólam, és a kanapé végébe ülve helyezkedik el, pillantását rám függesztve. Úgy érzem nincs erõ a tagjaimban, mégis feltápászkodom. Hiányzik a közelsége... és ezt most nem konkrétan fizikailag értem. Úgy érzem szinte szakadék nõtt közénk, és én tériszonyosként remegek egy felé kifeszített kötélen... Nincs bátorságom ugrani semerre, ledermeszt a félelem, nem tudok moccanni... És nem értem!

- Látom, most sem értesz meg engem, talán soha nem fogsz – szólal meg hosszas csend után. - Nem tudok…. veled úgy élni, hogy tudom, minden percben szenvedni fogok attól, hogy nem szeretsz úgy, ahogy én téged, Ethan. Már így is közel járok ahhoz, hogy becsavarodjak, érted? – hajába túr, és behunyja a szemét. Én viszont tágra nyitom sajátjaim, próbálom feldolgozni a szavait, de ha azt jelentik amit gondolok... Ne... nem akarom, hogy véget érjen... Hogy így legyen vége... Képtelen vagyok kipréselni magamból bármit is, így ismét rajta a sor, hogy megtörje a csendet. Elõtte azonban kinyitja a szemeit, és felém fordul. Bennem reked a levegõ hûvös, szinte már kifejezéstelen tekintete láttán, és az ajkán megjelenõ gúnyos mosolytól. – Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek neked ezt mondani, de most megteszem...
- George… - Ne! Ez nem õ!
- Bizonyítsd be nekem, hogy mennyire szeretsz, Ethan! Ha nem vagy rá képes, akkor… - megbicsaklik a hangja, és lehunyja a szemét, de befejezi: – Akkor… menj el. 

Lesokkolódva meredek rá, egy pillanatra még a könnyeim is elapadnak, hogy aztán újult erõvel induljanak meg, mikor utolsó szavait ismételgetem magamban. Nem akarom... Nem akarok elmenni! Bármit... bármit megteszek, hogy higgyen nekem, hogy megbocsájtson, de mivel lehet ezt bizonyítani?
- Bi-bizonyítsam? – ismétlem könnyes arcomat törölgetve, és igyekszem elkapni a tekintetét. – Hogy... hogyan tudom?
Végre rám néz megint, de a tekintete még mindig ugyan olyan, mint az elõbb. Szörnyen érzem magam. Azért mert így néz... azért mert én tettem ezt vele...
- Most az egyszer próbálj meg megérteni, Ethan – szólal meg szárazon, mire szipogva hajtom le a fejem. – Férfiból vagy te is!

Kétségbeesetten markolom mindkét kezemmel a nadrágomat, és a megfelelõ válasz után kutatok. Akárhányszor járom körbe azonban a kérdést, mindig ugyan ott kötök ki. Csak arra tudok gondolni, amit még mindig nem tettünk meg, pedig már hónapok óta járunk, és miattam vártunk...
- Fe-feküdjünk le? – lehelem, és közben felemelem a fejem, hogy ránézhessek. Megvillan a tekintete, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt vehetem helyeslésnek. Mégse mozdul, én pedig nagyon szerencsétlenül érzem magam, és végül tanácstalanul, remegõ kezekkel húzom le magamról a pulcsim.
- Ne rohanj Ethan! – állít meg a hangja, mikor szipogva a sliccemet húzom le. – Még nem vagyok olyan hangulatban...
Rögtön megértem az utalást, nem csak szavai segítenek, de a várakozó póz is, amiben ül. Nagyot nyelve, remegõ tagokkal mászom közelebb hozzá, és bal lábamat átvetve mindkét lábán, a combjaira ülök. Ilyet már csináltam, nem sokkal azelõtt is, hogy elmentem, a zuhany alatt.

Nem állítom, hogy ennyi elég ahhoz, hogy ne bénázzak, de tényleg nagyon igyekszem. Nyakát, mellkasát csókolgatom, mellbimbóit óvatosan meg is harapdálom, közben kezeimmel oldalát, vállait cirógatom. Eleinte nem sokat segít, hagyja, hogy görcsösen próbálkozzak, miközben kõszoborként ücsörög, de aztán kissé felenged.
Halkan morogva, határozottan irányít, és lassan nadrágon keresztül is megérzem, hogy sikerült hangulatba hoznom. Megnyugvásom azonban korai, mert azt veszem észre, hogy hajamba túrva, egyre lejjebb irányít.
Hamarosan kénytelen vagyok lecsúszni a földre, két lába közé, hogy combjain támaszkodva, elérjem a hasa alját. Itt ösztönösen megtorpannék, de õ másképp gondolja, jelzés értékkel lenyom. Ha fejemet nem is, de pillantásomat fel tudom rá emelni, az arcán azonban nyoma sincs enyhülésnek.
Könnyes szemmel, reszketõ kezekkel nyúlok a boxeréhez, majd kiszabadítom belõle. Minden zavaros érzelmem ellenére, köldökig vörösödöm, majd lehunyt szemmel emlékeztetem magam arra, hogy ezt õ is megtette értem, ez a normális egy kapcsolatban.

Tapasztalatlanul, az õ mozdulatait felidézve nyalok végig rajta, és kissé megriadva rezzenek össze a szokatlan élményre. Folytatom, elõször csak nyalogatva õt, de mikor a tetejénél járok, egyszerûen lejjebb nyomja a fejem, hajamban pihenõ kezével. Kapásból olyan mélyre csúszik, hogy felhörögve, kétségbeesetten marok a combjaiba, és emelkednék fel, de nem enged teljesen, a számban tartja magát.
- Ethan... gyerünk... – fújtatja, én pedig szuszogva, csorgó könnyekkel veszem át a ritmust, amit õ indított. Túl nagy, úgy érzem öklendezni fogok, ráadásul félek, hogy megharapom, de rettegve a megfutamodásom következményeitõl, nem állok le. Úgy szo-szopom, ahogy õ diktálja, és legalább abban biztos lehetek, hogy élvezi, mert ujjai erõsen markolják a hajam, teste pedig megremeg néha, egy idõben felmorranásaival.
Hirtelen elrántja a fejemet, és ugyan azzal a lendülettel felhúz az ölébe. Nem törõdve azzal, mit csináltam eddig, durván a számra mar, és olyan szenvedélyesen csókol, mint eddig soha. Még az ajkaimra is rámar, alig van esélyem visszacsókolni, inkább csak nyöszörögni tudok.

Nem érdeklik az ingemen a gombok, szétrántja a ruhát, hogy csak úgy pattognak el, majd mire észbe kapok, már a kanapén fordít be maga alá, és az alsóimtól szabadít meg. Nem tudok vele lépést tartani, mindig könnyezve hagyom, hogy tegyen amit akar. Félek a benne munkálkodó agressziótól, de leginkább az bánt, hogy ott van ugyan a szemében a nyers vágy, de azon kívül semmi más.
Nem így képzeltem el az elsõ igaz együttlétünket, de hiába sajog, és törik szép lassan a szívem, a testem reagál az érintéseire, már én is merev vagyok.
- Nyisd szét a lábaid! – zihálja, fölöttem térdelve.
Lehunyom a szemeim, és engedelmesen tárom szét õket, kezeimet pedig ökölbe szorítom, hogy elrejtsem remegésük. Kezei a combjaim belsõ oldalát markolják, egyre feljebb haladva, majd egyik kezét kissé alám tolja, és a fenekembe markol. Összerezzenek, de visszanyelem ijedt nyekkenésem, nem adom jelét tiltakozásnak.
- Nézz rám, Ethan! – hördül, fölém hajolva, kezeivel továbbra is lent tevékenykedve. Kényszeredetten kinyitom a szemeim, ráadásul a következõ pillanatban nagyra is nyílnak ijedtemben, mikor szóbeli figyelmeztetés nélkül, belém vezeti egy ujját.

Riadtan nyögök fel, görcsösen rándulva meg egész testemben a fájdalomtól. Teljes súlyával rám szakad, hogy mit is csinálunk most... és nem az zavar. Nem a mit, hanem a hogyan... A nyers vadság zavar, ahogy érint. A tekintete, amiben a hûvösség mellett csak vágy van, és az, amiért bármimet odaadnám neki, nincs... Nincs szerelem!
- Ne... ne... – nyöszörgöm, mire ingerülten szisszen, de megáll. Mikor pedig megállíthatatlanul elerednek a könnyeim, megrándul az arca, kihúzza az ujját. Zokogva fordulok az oldalamra, és húzom össze magamat. – George... George... Így ne... így ne... Mindennél jo-jobban szeretlek, bármimet neked a-adom, mindenem a ti-tiéd, de ne... ne nézz így rám! Ne dühbõl é-érints... kérlek...
Nem akarom, hogy a legelsõ alkalmunk ilyen legyen! Én tényleg bizonyítani akarok, de pont azért, mert szeretem, nem akarom, hogy így csináljuk. Ha csak egy kicsit melegebben tekint rám, nem érdekel mit tesz velem...

- Nincs komolyabb bajom a honvágynál – felelem. Végül is ez az igazság, csak éppen fõleg egy személy hiányzik borzasztóan. Már majdnem két hete itt vagyok, és apa minden második nap betegségre gyanakodik, mikor a gondolataimba merülve bámulok ki a kocsi vagy a szállásunk ablakán. Egyedül a kirándulások fotózás részeinél tér vissza belém az élet, de még olyankor is csak azon agyalok, ez meg az a kép, vajon fog e tetszeni George-nak... Az oroszlánok, akiket minden nap látunk, rá emlékeztetnek. Õk is olyan büszkék és fenségesek, de alkalomadtán, nagyon lusták!
- Tudod, hogy már csak egy hét, mivel végül korábban kell visszamennünk. Sajnálom fiúk! – ezeket a szavakat már Nathan felé is intézi, aki a szobánk egyik sarkában, a fényképezõgépét rakja rendbe. Jól kijöttem vele, de olyan, mintha kissé szétszórt apámmal ellentétben, valójában tudná, miért húz haza ennyire a szívem.
- Nem gond, úgyis csak hálás lehetek, amiért használhatom majd a sötétszobát! – feleli jókedvûen, majd rám kacsintva hozzáteszi. – És meglephetjük az otthoniakat, ugye?
- Bi-biztos – dadogom zavartan, és inkább megint az ablak felé fordulok, figyelmen kívül hagyva halk nevetését. Viszont ami igaz, az igaz... Alig várom, hogy lássam George-ot, ha csak egy nappal korábban is, és remélem õ is örülni fog!

***

- Biztos ne anyádhoz vigyelek? – pillant rám apa kétkedve. George elé hozattam magam, de azt mondtam, a barátaimmal találkozom itt.
- Szerintem most otthon sincsenek, elég lesz, ha holnap átmegyek – felelem. – A bõröndömmel óvatosan, vannak benne törékeny ajándékok!
- Persze, persze – int búcsút mosolyogva, én pedig elhajolva a lehúzott ablaktól, szaporán indulok meg George lakása felé. Cuccok nem nagyon kellenek, tekintve, hogy már akad nála minden fontosabb dolog, váltóruhától kezdve, a fogkeféig. Így csak az ajándékát hozom, ami nem nagy szám ugyan, csak egy kézzel szépen megfaragott oroszlán, de szerintem tökéletesen illik hozzá. A képeket is majd máskor mutatom, most az a legfontosabb, hogy vele lehessek!
Elõhalászom a tõle kapott kulcsot a zsebembõl, és benyitok. Gyorsan felmérem, hogy jól gondoltam, még dolgozik, így tényleg meglephetem.
Úgy tûnik nem takarított egy ideje, és mivel a cipõm nem sáros, csak a kabátomat akasztom fel, és az újságpapírba csomagolt szobrocskával, beljebb sétálok. A konyhára elég egy pillantást vetnem, hogy lássam, tényleg nem volt erõssége a rendrakás, de mielõtt nekiállok pakolni, inkább leteszem a kis asztalra az ajándékot.

Miközben azonban hajolok le a nappaliban, valami megcsillan a szõnyegen. Kíváncsian veszem fel, de mikor rájövök mi az, riadtan ejtem ki a szobrot a kezembõl. Tompa puffanással ér földet, én pedig a kanapéra rogyok. Kár volt...
Kellemes parfüm illat csap meg, és bár próbálok nem rögtön rosszra gondolni, mikor tekintetem a kis asztalon álló sörös üvegre siklik, nem jut más az eszembe. Összeszorul a gyomrom, és keserû könnyek kezdik marni a torkom. Nem telik bele sok idõbe, és szabadon folynak végig az arcomon, hogy aztán ölemben landolva áztassák el a nadrágom.
Nem értem... Hogy tehette? Azt mondta nem kell neki más... Azt mondta én vagyok a pupák, hogy kételkedem... Azt kérte bízzak... Azt mondta szeret! Azt...
Felzokogok, és a fülbevalót megszorítva görnyedek össze, mert úgy érzem széthullok a rám törõ fájdalomtól, keserû csalódottságtól. A boldogság, amit nem rég még éreztem, hogy viszont láthatom, álomnak tûnik csupán, mintha soha nem is létezett volna.
Miért kellett korábban hazajönnöm? Miért kellett ezt látnom? Miért vagyok olyan ostoba, hogy inkább kívánom, bár ne bukott volna le, csak legyen minden a régi? De az is lehet, már amúgy se akart...? Rám unt, mert senki vagyok?
Megállíthatatlanul folynak a könnyeim, és felváltva okolom magamat, és George-ot mindenért. Teljesen elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, csak arra térek magamhoz, hogy nyílik a bejárati ajtó. Belenyilall a fájdalom a mellkasomba, és valódi görcsbe rándul a gyomrom, de nekiállok feltápászkodni a kanapéról, kissé arrébb lökve a még mindig földön heverõ szobrot. Két pillanat, és George mosolyogva áll elõttem... hogy képes rá?
- Ethan… - Kiegyenesedem, és bár feldübörög a szívem, hogy újra láthatom, összefont kezekkel, egy helyben maradok. Túlzottan remegnek ahhoz a lábaim, hogy bízzak bennük, képesek mozogni. – Ethan…? – suttogja, megérezve, hogy valami nincs rendben. Kinyújtom felé a kezemet, tenyeremen a fülbevaló csillog, ami már a nyomát is bõrömben hagyta, úgy szorítottam.

- Kié ez a fülbevaló? Láttam a rúzsfoltos sörösüveget is… a kanapé pedig… bûzlik a parfümtõl... – El-elcsuklik a hangom, és érzem, hogy ismét el fognak eredni kiapadtnak hitt könnyeim.
- Mirõl beszélsz? – néz rám döbbenten, de már túlzottan belelovaltam magam, hogy hinni tudjak a meglepettségének.
- Ha-hamarabb jöttem haza, siettem ide, hogy ve-veled lehessek… - sírom el magam – és… és ez fogad engem?! Minden nap gondoltam rád, vágytam rád, veled akartam lenni, annyira hiányoztál, te pedig felhozol ide a szerelmi fészkünkbe valakit?
- Én nem… Ez Emilyé – nyögi, de szinte meg se hallom. Képtelen vagyok uralkodni a fájdalmamon, az elmúlt ki tudja hány órában felhalmozódott érzelmeimet, mind rázúdítom. Becsapott! Átvert! Csak játszott...
- Három hét! Olyan hosszú volt nélküled, azt hittem belepusztulok, de úgy látom, téged egyáltalán nem zavart, elszórakoztattad magad!
- Tévedsz, hidd el! – Nem tudok... most nem... – Had magyarázzam meg!
- Nem érdekelnek a hazugságaid! Gyûlöllek! Gyûlöllek!– kiáltom keserû, haragos kétségbeesettséggel, az egyértelmû hazugságot, és az ajtó felé iramodok. – Elmegyek! Soha többé nem akarlak látni, érted? Soha többé!
- Ethan! – Nem torpanok meg, ahogy vagyok, pulcsiban rohanok ki a folyosóra, és le a lépcsõn, bár majdnem orra bukok az elsõ fordulónál. Nem jön utánam... Miért?!

Szinte teljesen kába állapotban rohantam még két sarkot, majd leintve az elsõ taxit, hazahozattam magam. Minden zsebemben lévõ pénzt az aggódó sofõr kezébe nyomtam, de addig nem engedett ki, míg vissza nem adta a többletet. Rendes volt, bár az se érdekelt volna, ha mindet elviszi...
Remegõ kezekkel húzom elõ a kulcsaimat, és próbálok beletalálni a zárba, de mikor öt perc után is remegve, könnyezve állok a folyosón, inkább rátenyerelek a csengõre.
- Ethan, te vagy az? Azt hittem vittél kulcsot. Az apádnak be kellett ugrani a stúdióba, én meg használom a sötét szobát, és... – Nathan hangja elhal, mikor az ajtót kinyitva szembesül az állapotommal. – Te jó ég! Mi történt?
- Semmi... – préselem ki magamból, és besétálva mellette, kapásból a szobámat célzom meg. Õ azonban elkapja a csuklómat, és visszafordít maga felé. Az arcáról süt az aggodalom, még könnyektõl homályos szemekkel is látom.
- Ethan, a barátodhoz mentél, igaz? – Ledöbbenek, és riadtan rántanám el a kezem, de erõsen tartja, még ha ügyel is, hogy ne szorítsa fájdalmasan.
- Ne-nem tudom mirõl beszélsz!
- Ugyan... – sóhajtja. – Minden tiszteletem az apádé, de igencsak szétszórt, ha eddig nem jött rá. Ott volt azok közt, akik kikísértek? Most is hozzá mentél, igaz? Bántott?
- Ne-nem! – vágom rá. – Õ sose bántana! – Fizikailag legalábbis nem. Mindig figyelt rám, és... Felzokogva törlöm meg az arcomat szabad kezemmel, és lerogyok az elõszobában elhelyezett kis sámlira. – Me-megcsalt...
- Megcsalt? – kérdez vissza, és kezemet elengedve, leguggol elém. – Biztos ez?
Már semmiben se vagyok biztos, de nem tudok másra gondolni. Meg kellett volna hallgatnom, de akkor viszont bármit mondhatott volna, még a legbénább kifogást is, és elhiszem neki...

- Ethan! – Kis híján leesem a sámliról, mikor alig három lépésre, az ajtó másik oldalán harsan az ismerõs hang. – Itthon vagy, ugye?
Elkerekednek a szemeim, és riadt tanácstalansággal pillantok Nathanre, aki felvont szemöldökkel egyenesedik ki, és lép az ajtóhoz.
- Ne... – lehelem, de valószínûleg el se ér hozzá, mert kinyitja az ajtót. Egészen a falhoz lapulok, így a komód és a kabátok elrejtenek. Képtelen vagyok szembenézni vele...
- Te vagy Ethan barátja? – töri meg a pár pillanatnyi csendet Nathan.
- Te ki vagy? – felel George kérdéssel a kérdésre, és szinte ijesztõ módon nyers a hangja. Nem hallottam még sose így beszélni. Ráadásul idejött kiabálni az ajtó elé... biztos látta, hogy apa kocsija nincs itt, vagy nem tudom mi üthetett belé.
- Nathan Colins... De ez most lényegtelen. Miben segíthetek?
- Hol van Ethan? Beszélnem kell vele!
- Talán inkább nyugodj meg elõbb...
- Ki a faszom vagy, hogy megmond mit csináljak?! Engedj be hozzá! – Még sose hallottam George-o így kikelni magából, és attól félek eldurvul a helyzet, ha nem teszek valamit. Remegõ lábakkal feltápászkodom tehát, és letörlöm könnyeimet.
- Menj el George! – hívom fel magamra a figyelmet, remegõ hangon. – Nem akarok veled beszélni! – azzal megpördülve, berohanok a szobámba.

Egy pár percig még hallom a kiabálást kint, majd becsapódik az ajtó, és hamarosan Nathan sétál be hozzám. Fel se emelem a fejem a párnámról, õ pedig az ágyam szélére ülve, belesimít a hajamba.
- Ha nem lennék akkora mint õ, és fekete öves karatés, nem tudtam volna bezárni azt az ajtót – jegyzi meg halkan. – Jó féltékeny lett... Biztos vagy te abban a megcsalásban?
- Ne-nem tudom – szipogom a párnának, majd remegõ hangon elmesélem neki amit láttam. Próbálom azt is felidézni, George mivel védekezett, de az nem sikerül, annyira ki voltam bukva, hogy fel se fogtam.
- Jó, hát ez így eléggé azt mutatja, de azért meg kéne hallgatnod! – tanácsolja. – Most pedig meleg vízben fürödj meg, mert aki volt olyan buta, hogy pulcsiban jöjjön haza, ne lepõdjön meg, ha megfázott!

***
Nem fáztam meg, de apának erre hivatkoztam, mikor se másnap, se harmadnap nem másztam elõ a szobámból ha nem volt muszáj, sõt, még az ágyamból is alig.
Most pedig már három nap telt el a hazaérkezésünk óta, de egyik barátommal se voltam hajlandó beszélni. Kerestek telefonon, sms-ben, és még a facebookról is állandóan kapom az értesítéseket, de nem reagálok semmire. Meg se nézem, ki keres, inkább a fejemre húzom a párnám. Nincs se erõm, se kedvem hozzájuk, csak néha váltok pár szót Nathannal, mikor feljön megnézni mi a helyzet.
Kesergésembõl hirtelen dörömbölés zökkent ki, mely elég határozott lehet, ha idáig hallom a bejárati ajtótól. A fejemre húzom a takarót, de csak nem akar megszûnni, ezek szerint apa elment. Kénytelen vagyok kimászni a szobából, és így már a hangot is hallom.
- Ethan Brayden, tudom, hogy itt vagy! – kiabál Emily, igencsak dühösen. – Nyisd ki ezt a kurva ajtót, mert komolyan mondom, berúgom!
Tudom, hogy képes lenne megtenni, így némi hezitálás után, óvatosan kinyitom. Mikor látom, hogy egyedül tajtékzik kint, beengedem. Dühösen trappol be, majd miután becsuktam az ajtót, a vállaimat megragadva, szembe fordít magával.
- Mi a tököm van veletek? Mind a ketten bezárkóztatok, és nuku kapcsolat a külvilággal. Ha nem futok össze lent valami Nathan sráccal, azt se tudom meg, mi egyáltalán a probléma! – Szóhoz se jutok mellette, ahogy haragosan mondja a magáét. – Komolyan azt hiszed, George képes volt megcsalni?
- Én...én... – Megint könnyek gyûlnek a szemembe, mire viszonylag szelíden, megráz.
- Térj észhez! Annyira hiányoztál annak az idiótának, hogy teljesen kifordult önmagából, szóba se állt senkivel. Elmentem hozzá, hogy kicsit helyre pofozzam, és ÉN hagytam el a fülbevalót! A parfümöt meg ráadásul ti vettétek nekem karácsonyra, könyörgöm!

Elkerekednek a szemeim, és úgy tör rám a lelkifurdalás, miután összeraktam a dolgokat, mintha hasba vágtak volna. Egyrészt megkönnyebbülök, másrészt iszonyatosan elszégyellem magam, hogy még csak meg se hallgattam... Elerednek a könnyeim, mire Emily fáradt sóhajjal ölel magához, az se zavarja, hogy eláztatom a felsõjét. Türelmesen megvárja, hogy kicsit megnyugodjak, majd eltol magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Öltözz fel Ethan, és menj el hozzá! Három napja csak annyi kommunikáció telik tõle, hogy elküld minket a picsába.
Az arcomat törölgetve bólintok, majd elrohanok felöltözni, és alig tíz perc múlva, már a szüleitõl kölcsön vett kocsiban ülünk, és George felé haladunk.
- Fárasztóak vagytok, ugye tudjátok... – jegyzi meg Emily, mikor kiszállok. Egészen halványan rámosolygok, majd búcsút intve, felsietek George lakásához.

Az ajtó elõtt tétovázok kicsit, majd mély levegõt véve, eltekerem a kulcsot. Kellett is az a mély levegõ kint, mert bent áporodott, alkoholtól nehéz légkör fogad. Csak három nap telt el, mióta itt jártam, de ötször rosszabbul néz ki minden, mint akkor. Lerakom a cuccaim az elõszobában, majd kissé remegõ lábakkal lépek a nappaliba.
Ismét könnyek gyûlnek a szemembe a látványtól, ahogy jó pár piás üveg között üldögél, és a kis asztalon trónoló oroszlánszobrot bámulja, amit én hoztam neki. Szinte ösztönösen markolom meg a nyakamban a tõle kapott láncot, amit képtelen voltam levenni.
- George... – szólalok meg csendesen. Pár pillanatra úgy tûnik meg se hallotta, majd felém fordul. Az arca szörnyen meggyötörtnek tûnik, és ahogy megpillant, számtalan érzelem fut át a tekintetén. – Annyira... annyira sajnálom! – folytatom suttogva, mert nem vagyok biztos benne, hogy van hangom. – Mindenkinél jobban szeretlek, és mikor azt hittem... Ne haragudj, meg kellett volna hallgatnalak, erre én meg... ezt tettem... Meg tudsz nekem bocsátani?
Már mellette állok, és a nyakláncot szorongatva nyelem a könnyeimet. Fogalmam sincs, hogy fogom elviselni, ha nemet mond, és elküld. Megérdemelném, de nem bírnám ki...

- Ne, várj… ott… ott ne… nh… - nyöszörgöm, mikor nyelvével hasamon ível végig. Most éppen vacsiznunk kéne, hisz a kaja már az asztalon, most mégis a kanapét vizezzük össze, ahogy azt már megtettük a ruháival, mielõtt lecibálta volna õket magáról.
De a csókjai, az érintései...
- George… - sóhajtom megadóan, és minden mást elfeledve, borzongva szorítom kezeimet lángoló arcomra, abban a pillanatban, hogy lerántja rólam a törülközõt. Kedvem támad magam elé kapni a kezeim, de inkább az arcomat takarom velük, de így is érzem, hogy hátrébb húzódik.
- Nyisd szét a lábaidat, Ethan – kéri lágy, borzongató hangon. – Mutasd magad.
Tétovázok, a zavartól moccanni is alig tudok, de végül igyekszem teljesíteni a kérését, és lassan megmozdítom remegõ térdeimet. Rásegít a mozdulatra, és szelíden szétfeszíti a lábaimat.
- Ez olyan… jaj… - nyögöm, még erõsebben szorítva kezeimet az arcomra. Érzem, hogy bõröm kifejezetten éget.

- Nem, nem az… Szeretõk vagyunk, és ez a világ legtermészetesebb dolga – feleli rekedten. Egyrészt szeretném látni az arckifejezését, másrészt nem akarom, hogy õ lássa az enyémet. Pláne mikor csókját érzem meg térdem belsõ felén, és combomon nyelvével perzsel végig. Ívbe feszülõ testtel, levegõ után kapkodok, ahogy egész testemen forróság ömlik végig, minden érintése nyomán.
- Finom illatod van – dorombolja a bõrömbe, nyelvével kísérve szavait. Remegek, reszketek, mindjárt felgyulladok.  - Puha és meleg a bõröd, és édes az ízed…
- Ne… ne beszélj… ez olyan… - Szörnyen zavarba ejtõ!
- Szép vagy mindenhol, Ethan. – Ujjait merevedésemre fonja, és nekem abban a pillanatban elakad a lélegzetem. Némi masszírozás után, ellazulok a gyönyör felé lökõ érzéstõl. – Ez az… És most nézz rám. Nézz a szemembe.
Mély lélegzetet véve, csigatempóban leengedem a kezeim, és tûzvörösen viszonozom a mosolyt, amit felém villant.
- Ne vedd le rólam a szemed, azt akarom, hogy nézz engem, Ethan.
- J-jó… - dadogom, de megbánom az elhamarkodott beleegyezést, mikor tágra nyílt szemekkel figyelhetem, hogy fogad a szájába. Felkiáltva, nyögdécselve kezdek olyan heves remegésbe alatta a forróságtól, hogy kénytelen lefogni a combjaimat, különben összezárnám õket.
- George… George… - sikkantom, és behunyt szemekkel ejtem hátra a fejem. Hirtelen megcsap a hûvös, ahogy kiejt a szájából.

- Engem nézz! – Ez kifejezetten dörrenés, én pedig levegõ után kapkodva, köldökig pirulva emelem fel a fejem, hogy rápillantsak. Elégedetten folytatja a kényeztetésem, és olyan jól csinálja, hogy kis híján eszemet vesztve nyögök, és vergõdök alatta. Még inkább szétfeszíti a lábaimat, és kissé megemelve, még a fe-fenekemnél is végignyal. Felsikítok, és kis híján elélvezve markolok a kanapé anyagába. Picit meg is riadok, de visszatér merevedésemhez, majd nyelve helyét keze veszi át, és pár húzás elég, hogy pillantásomat az övébe fúrva, és nevét nyögve élvezzek el. Ívbe feszülõ testtel szánt végig rajtam az orgazmus, és szinte kétségbeesetten nyelem a levegõt.
- Igen, élvezz nekem Ethan! – A hangjától csak még intenzívebb az érzés, és ahogy fölém hajolva magán is húz párat, engem követve, hörögve borítja be combomat és hasamat élvezete bizonyítékával.
Zihálva hanyatlik rám, majd pár pillanat múlva forró csók közben támaszkodik meg remegõ kezein, hogy ne préseljen ki belõlem minden levegõt. Pedig élvezem, ahogy melegen beborít, és biztonságérzettel tölt el, mikor magamon érzem a súlyát.
 - Egyszer… kicsinálsz… - lihegi, miközben teljesen felemelkedik rólam.
- Ezt inkább… nekem kellene mondani… - kapkodok én is levegõ után.
Felsegít a kanapéról, és boldog vigyorral húz a fürdõ felé. Remegõ lábakkal követem, hasonló boldogsággal kapaszkodva belé.
- Gyere, zuhanyozzunk le. Megmosod a hátam?

Gyengéden borítom be egész hátát, fenekét és combjait habbal, majd mosolyogva szembe fordul velem. Felé nyújtom a kezem, õ pedig mindent értve csurgat bele egy adag tusfürdõt. Mellkasán és hasán folytatom, majd kemény férfiasságára kulcsolom ujjaimat. Picit tapasztalatlan mozdulatokkal, de jól behabosítom, de hirtelen elhúzza a kezeimet.
- Hékás – vigyorodik el, és derekamnál fogva, magához ránt. Már a hajamból is csurog a víz, mégse zárjuk el, miközben egymáshoz simulva csókolózunk. Belenyögök a szájába, mikor érintései megállapodnak fenekemnél, és belemarkol. Érzem, hogy gyurmázásától ismét kezdek keményedni, így férfiasságunk összedörzsölõdik. Mikor megroggyant lábai miatt, combjára ültet, nyöszörögve, ösztönösen mocorgok rajta, remélve, hogy ezzel neki is örömet okozok. Próbálom leutánozni amit õ szokott csinálni nekem, és nyakát, mellkasát csókolgatom, nyelvemmel tétován kõrözve bõrén. Hajamba markol, és kissé nyers mozdulattal irányít mellbimbójához. Teljesen felizgult állapotban, nyöszörögve engedelmeskedek, és mikor szopogatom, fogammal karcolgatom, erõsebben markol a fenekembe.
- Igen, így szeretem… Csináld még… Harapj egy kicsit… - dörmögi olyan mély hangon, hogy beleremeg a gyomrom is. Teljesítem a kérését, õ pedig elengedi a hajam, és kezemet elkapva, férfiasságára teszi. – Ezt is.

Megint masszírozni kezdem, és George kezei válaszként még keményebben markolnak a fenekembe, ujjai pedig mélyebben cirógatnak. Megriadok, és elhúzom egy egészen picit a fejem csókjától.
- Ott ne… - nyögöm, és azonnal elhúzza onnan az ujjait.
- Fordulj meg, Ethan – utasít nyersen, rekedt hangon. Meg...fordulni?
- George… - nyöszörgöm, félelemmel vegyes vággyal pillantva fel rá, mire homlokát az enyémnek dönti. Mindig így nyugtat meg, csillapodik is a félelmem.
- Nyugi pupák… csak tedd amit mondtam…
Mély levegõt véve fordulok meg, és a csempére tenyerelve, hátrapillantok rá a vállam felett. Nyelnem kell, ahogy szemébe nézek, ami szinte sárgán izzik.
- Nagyon szexi vagy… Maradj így…  - Megrezzenek, mikor merevedését két lábam közt érzem meg, és elkerekednek a szemeim. – Szorítsd össze a combjaidat, szoríts ahogy csak tudsz…
Igyekszem mindent úgy tenni, ahogy mondja, és összeszorítom a lábaimat, annak ellenére, hogy alig maradok meg rajta a remegéstõl.
- George… - nyögöm, ahogy ütemes mozgásba kezd, és eléri az én férfiasságom is. – George…?

- Ez is még petting… Nézz le… látod? Nem vagyok benned, hidd el… azt éreznéd… De az még messze van… Majd egyszer elérkezik az idõ arra is. Akkor majd… benne… leszek a forró kis testedben. – Nem csak dörmögõ hangja, de szavai is borzasztóan zavarba ejtenek, mégis közelebb jutok a csúcshoz, és vadul felnyögök, mikor fogait a nyakamba mélyeszti. – És imádni fogod. Imádni fogod, ahogy fenekedben leszek… és beleélvezek…  
Mintha saját szavaitól izgulna fel még jobban, és vadulna be kissé, derekamat megragadva húz magához, és gyorsít a tempón. Úgy érzem elemészt a forróság és szenvedély, ami belõle árad, és minél szaporább tempót diktál, annál kétségbeesettebben nyögök én is a kielégülésért.
 - Ethan… Ethan… - hörgi a fülembe, mikor hangos nyögéssel elélvez, majd remegve, erõsen magához szorít, én se bírom tovább. Felsikkantva remegek meg az orgazmustól, de a víz rögtön lemossa rólam mindkettõnk nedveit. Ha George nem szorítana magához, valószínûleg összeesnék, de még õ is a falnak támaszkodik. – Ethan… Ethan… kicsim… szívem…
Nyakamat, és bõröm azon részét puszilgatja, amit ér, én pedig levegõ után kapkodva fordítom felé a fejem, egy hosszú lágy csókra. Egészen más a tempó, mint az elõbb, és hamarosan már a nyakát ölelem. Aztán felemeli a fejem, és arcomat két kezébe fogja.
- Ne haragudj, teljesen megborultam… Nem okoztam fájdalmat? 

Még mindig pihegve, mosolyogva ingatom meg a fejem, és lehunyt szemmel bújok hozzá, hóna alatt ölelve át.
- Meglepõdtem, de... de élveztem – suttogom elpirulva. – És valójában figyeltél rám, mi-mikor megijedtem...
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! – fordít ismét maga felé.
- Nem úgy ijedtem meg... – hebegem, majd észbe kapva, rosszallóan nézek fel rá. – A vacsi viszont tuti kihûlt!
- Bocsi, de ez nem várhatott – nevet fel, majd gyorsan leöblít mindkettõnket, és kisegít a padlóra. – Most akkor viszont együnk!
Megtörülközünk, majd kapok tõle egy nagy köntöst, õ is felvesz egyet, és kimegyünk a konyhába. Újramelegítem a vacsit, majd letelepszünk enni, de én már öt perc múlva nagyokat ásítok, és mire végzünk, már csak a fogmosásra van erõm fekvés elõtt.

- Pedig nem is én dolgoztam ma... – ásítom a hálószobában, a pizsamámat halászva elõ. Mielõtt azonban felvehetném, George leránt maga mellé az ágyra, és köpenyemtõl megszabadítva, mindkettõnket betakar. Elvörösödve pillantok rá, most készülünk elõször úgy aludni, hogy rajtam sincs semmi.
- De George...
- Ne aggódj, most tényleg csak aludni fogunk – mosolyog rám, majd lekapcsolja a kislámpát, és magához ölel. Ellazulva simulok hozzá, és fészkelem el magam kényelmesen. Remélem nem fogom elzsibbasztani a karját azzal, hogy párnának használom.
- George... – motyogom félálomban. – Szeretlek!
- Ahogy én is téged, Ethan! – feleli, megszoruló öleléssel. Boldogan hunyom le a szemem, és adom át magam a puha melegségnek.

***
- És elmész három hétre? – kérdezi George hitetlenkedve, és látszólag nem is teszi túl boldoggá az ötlet.
- Még nem tudom – felelem csendesen. – Apa felajánlotta a lehetõséget, és ha fotós szeretnék lenni, ez nagyon jó tapasztalat lenne, de lehet ez túl sok idõ.
- Hát... eléggé az – mondja, lehajtott fejjel.
- De szeretnél elmenni, nem? – szólal meg Emily is.
- Egy szafari túra, állatok fotózása... elég érdekes. – Kitérõ válasz, én is tudom, de nem vagyok tisztában magam se, mit is akarok. Három hét nem olyan veszett sok idõ, mégis annak tûnik, ha arra gondolok, hogy például nem láthatom addig George-ot. Még kapcsolatot is nehezen tudok tartani vele Afrikából.
- Tudom, hogy hosszú idõnek tûnik – sóhajtja Emily, mintha a gondolataimban olvasna -, de menj el, tudom, hogy régen nagyon szerettél volna, mikor apukád ment ilyenekre.
Ezzel nem tudok vitába szállni, mert tényleg így van. És talán pont ezért engedett el anya is, látva, hogy a jegyeimen úgyse nagyon rontana. Csak kicsit hirtelen jött a dolog, alig egy hét múlva indulnánk is, és addig még sok mindent kéne elintézni.

- Tényleg szeretnél elmenni, igaz? – pillant rám George, mikor kettesben ülünk a kocsijában, és hazafelé visz.
- Nem tudom – ingatom meg a fejem. – Három hét...Túl sok, hiányoznál – suttogom elpirulva, majd sietve folytatom. – Meg az egyetem is itt van, nem kéne lemaradnom...
- Te is hiányoznál – mondja csendesen, leparkolva a lakás elõtt. – Az egyetem viszont nem jó kifogás, te már a jövõ évi anyagot is tudod, a korrepetálásomnak hála.
Mosolyogva fordul felém, és magához húzva, hosszan megcsókol. Felé fordulva karolom át a nyakát, és hozzásimulva viszonozom a csókot.
- Nézd Ethan – kezdi, mikor elválunk. – Ha miattam mondanál le az útról, ne tedd. Nagyon, nagyon fogsz hiányozni, de valahogy túlélem a három hetet, és utána mindent bepótlunk. Azt viszont nem szeretném, ha kihagynád, és megbánnád.
- De én... – Nem tudom folytatni, igazából nem tudom mit mondhatnék. Szeretnék is menni, meg nem is, és tényleg õ a fõ oka a hezitálásomnak. – Rendben, átgondolom – bököm ki végül, majd egy búcsú csókot nyomok a szájára, és integetve kiszállok a kocsiból.

***
Vegyes érzelmekkel dõlök hátra a repülõgép ülésében, kipillantva a kicsi ablakon. Mellettem apám, és a nálam két évvel idõsebb Nathan, egy másik leendõ fotós ül. Nem rég búcsúztam el a többiektõl, de George már most hiányzik.
- Voltál már Afrikában? – szólal meg Nathan, mire sûrû pislogással visszatérek a valóságba, és felé fordulva megrázom a fejem.
- Még nem.
- Már rég szeretett volna elmenni – jegyzi meg apa mosolyogva, majd kissé elgondolkodik. – Bár ehhez képest, kicsit nehéz volt rávennem.
- Hát, az egyetem... – kezdem zavartan, de bevillan George arca, és elpirulok.
- Óó, csak nem barátnõ inkább? – nevet fel Nathan.
- Ne-nem! – vágom rá zavartan, az igazságnak megfelelõen. Tényleg nem barátnõ...
- Hümm... – mosolyodik el mindentudóan. – Azért élvezd ezt a három hetet nélküle is!
Úgy érzem nincs értelme tovább vitáznom vele, de ahogy találkozik tekintetem apáéval, érzem, hogy tõle is fogok még biztos hallani pár kérdést. 

- Én bízom benned! – lehajtja fejecskéjét. - Csak magamban nem... Mert te... mert te túl jó vagy nek...

Kis butusom, fogalma sincs mennyire fordítva van. Õ túl jó nekem, meg sem érdemlem, de igyekszem méltóvá válni hozzá. Megcsókolom a kis száját és magamhoz ölelem.

- Olyan ötleteid vannak néha... – sóhajtom, miközben lassan elengedem. – Gyere!

Körbevezetem a kis lakásomban, a mi kis fészkünkben, majd a kanapéra telepedik és hozok magunknak meleg teát, közben mesélem neki, hogy sok cuccom otthonról van, apám segített átköltözni ide. Ethan járt már nálunk, a szobámat látta, de nem nagyon volt lehetõsége akkor körbenézni, mert az idõ nagy részét az ágyamon a hátán töltötte. Azzal volt elfoglalva éppen, hogy élvezze amit vele teszek, és ez így van jól.

- Akkor... akkor néha maradhatok éjszakára? – pislog rám aranyosan, ahogy mellé ülök. Muszáj megcsókolnom.

- Bármikor! 

Összebújunk végre, és nagyot sóhajtva ellazulok. Jó ez így… Belekortyolok a teámba.

- Még mindig fogok dolgozni hétvégente, de jóval lazább idõbeosztással, úgyhogy többet tudunk együtt lenni. Van kedved itt maradni péntektõl? Szombaton elmegyek majd napközben, de addig tudsz nyugodtan tanulni.

- Szívesen! Ha...ha nem baj, addig majd fõzök neked. Szabad?

- Ez nem kérdés! – nevetek. - Na, most viszont gyere, hazaviszlek, mielõtt azt hiszik, elraboltak.

- Ühm...

Lent a kocsiban szólal meg, addig emészti a dolgokat.

- George.

- Hm?

- Büszke vagyok rád!

Ránézek, kipirulva mosolyog fel rám ezerwattosan, a szívem pedig meglódul, végigáramlik egész testemen a forró boldogság, az igazi öröm és a szerelem.

A fékbe taposok, megragadom a tarkójánál fogva, és magamhoz rántom egy igazi perzselõ csókra.

Ethan…

Imádom õt.

Hangos dudaszó hasít bele a szívdobogással teli csendbe. Eltépem magam Ethan ajkaitól, és a gázra taposok. Fuh, még a kezem is remeg…

- Ha tudnád milyen hatással vagy rám... – sóhajtom - egy percig se kételkednél magadban.

***

- Ne, várj… ott… ott ne… nh…

Lassan végignyalom a hasát, a vízcseppek hûsek rajta. Épp a zuhany alól lépett ki, a derekán törülközõvel, amikor hazaértem. A vacsi az asztalon illatozik, õ pedig valami evésrõl csicsergett nekem, miközben egy szál kis törülközõben szambázott elõttem. Egyértelmû, hogy nem a tányérra halmozott ételt falom fel, hanem õt, ez nem is kérdés. Egyszerûen a kanapéra tepertem, miközben lecibáltam magamról a ruháimat. Kissé bonyolult mûvelet volt, fõleg hogy közben folyamatosan õt próbáltam csókolni, ráadásul õ sem könnyítette meg a helyzetet, mert egyfolytában szövegelt, hogy kihûl a kaja, jaj vizes lesz a kanapé, a ruhám, és hasonlók.

- George… - sóhajtja megadóan, és behunyt szemekkel, borzongva szorítja kezét a kipirult arcára, abban a pillanatban, amikor egy vad mozdulattal lerántom róla a törülközõt. Most elõször fekszik alattam teljesen meztelenül, a látvány pedig igazán õrjítõ. Feltérdelek és nagyot nyelve mérem végig.

- Nyisd szét a lábaidat, Ethan – kérem tõle lágyan doromboló hangon. – Mutasd magad.

Lassan fogad szót, de megteszi, és remegõ térdei megmozdulnak. Kezeimmel segítek kissé, gyengéd erõszakkal széttárom magam elõtt.

- Ez olyan… jaj… - nyöszörgi, és csak a füleit látom, de azok nagyon pirosak.

- Nem, nem az… Szeretõk vagyunk, és ez a világ legtermészetesebb dolga – felelem rekedten, és megnyalom kicserepesedett számat. Egy izzadtságcsepp gördül le a homlokomról, a szívem ezerrel dübörög a füleimben. Megcsókolom egyik térdének belsõ oldalát, kezeim a combjaiba markolnak, és határozottan végigperzselem nyelvemmel combjának belsõ felszínét, egészen a hajlatig. Felnézek rá, ahogy ívbe feszül a teste, hegyesre szopogatott mellbimbói még csillognak a nyálamtól. Pénisze keményen simul a hasához, herezacskója egy kis gömbölyû labdacs, körülötte világos piheszõrrel. Az egész testének édes virágillata van, egyszerûen fantasztikus. Meleg és puha a bõre…

- Finom illatod van – dorombolom a combjába, lassan köröz nyelvem rajta, érzem ahogy remeg. Vrr… - Puha és meleg a bõröd, és édes az ízed…

- Ne… ne beszélj… ez olyan…

- Szép vagy mindenhol, Ethan. – Ujjaim kemény farkára fonom, és lassan masszírozni kezdem, ahogy szoktuk, és mivel ezt már ismeri, néhány perc múlva ellazul. – Ez az… És most nézz rám. Nézz a szemembe.

Lassan leengedi a kezeit, édesen tulipiros, de viszonozza a mosolyomat, amit felé küldök.

- Ne vedd le rólam a szemed, azt akarom, hogy nézz engem, Ethan.

- J-jó…

Végignyalom tövétõl a makkig, és a számba veszem, közben végig fogva tartom a tekintetét. Hangosan nyögve, sikkantgatva élvezi amit vele teszek, olyan hevesen remeg alattam, hogy a combjait le kell fognom a kezeimmel, de nem számít.

- George… George… - sikkantja behunyt szemekkel, és hátraejti a fejét. Kiejtem a számból a farkát.

- Engem nézz! – dörrenek rá, közben saját merevedésem a kanapé durva szövetéhez feszül, és szinte fizikai kínokat állok ki. Szót fogadva emeli fel a fejét, és izzadva, vörösen, remegve, nyöszörögve figyel engem ismét azokkal a sötét szemeivel. Folytatom a szopást. Életemben elõször csinálom, de mivel nekem már nagyon sokszor csinálták, így pontosan tudom hogyan õrjítsem meg vele. Idõnként nyelvem köröket rajzol a megkeményedõ és összehúzódó herezacskójára is, olyankor hangosabban nyög és jobban rángatózik, tehát ezt is imádja. Szétfeszítem a combjait, megemelem az alsótestét és végignyalom az egész hasadékot, és ekkor nyög csak igazán hangosan! Ó basszus, ennyitõl is mindjárt eldurranok… Egyenlõre ennyi elég, mert még a frászt hozom rá, így visszatérek a szopáshoz, a kezemmel fejezem be, és néhány húzás elég is neki, gejzírként tör ki belõle a gyönyör, miközben végig a szemembe néz, és a nevemet nyögi.

- Igen, élvezz nekem Ethan!

Teljesen magával ragad a látvány. Zihálva, hörögve görnyedek fölé, és két rántással eljutok én is a csúcsra, a combjaira és a hasára fröccsen a spermám, és mindez nem elég, izzadt testem is hozzácsapódik, és fújtatva, morogva nehezedem rá. Úristen… Ez kibaszott jó volt…

Forrón csókolom még mindig nyöszörgõ száját, hajába fúrom arcomat, és nagyon nehezen megtámaszkodom remegõ kezeimen, hogy ne nyomjam agyon õt. Fúh, remegek én is…

- Egyszer… kicsinálsz… - lihegem, miközben felemelkedem róla.

- Ezt inkább… nekem kellene mondani…

Felsegítem a kanapéról, és a fürdõ felé húzom, boldog vigyorom letörölhetetlen.

- Gyere, zuhanyozzunk le. Megmosod a hátam?

Behunyt szemekkel élvezem, ahogy a meleg víz folyik rám, és Ethan szappanos kezecskéi kalandoznak rajtam. Hátamat, fenekemet és combjaimat habosítja, aztán mosolyogva fordulok szembe vele. Felém nyújtja mancsát, ezért a kezemben lévõ flakonból csurgatok rá tusfürdõt, hogy folytathassa nyugodtan. Angyali türelemmel nézem ahogy csinálja, és meglepetten felhördülök, amikor mereven álló farkamra teketória nélkül rákulcsolja ujjait, alaposan behabosítja, és mielõtt még eldurrannék, elhúzom a kezeit onnan.

- Hékás - vigyorgok rá, és derekánál fogva magamhoz húzom. Zúdul ránk a meleg víz, az õ szája pedig puha és édes. Kezeim barangolnak a testén, majd megállapodnak kerek kis fenekén. Lágyan masszírozom, ágyéka emiatt ütemesen az enyémhez simul, merevedésünk egymáshoz dörgölõzik. Mivel jóval alacsonyabb nálam, ezért kénytelen vagyok terpeszben és behajlított térdekkel állni, de nem zavar. Sõt. Ráültetem õt az egyik combomra, amitõl nyöszörögni kezd és csípõjét ösztönösen mozdítva dörgölõzik hozzám. Ajkai nyakamon kalandoznak, mellkasomon, és nyelve tétován köröz a bõrömön. Vizes hajába markolok, és mellbimbómhoz irányítom, õ pedig nyöszörögve engedelmeskedik. Behunyt szemekkel élvezem, ahogy kis köröcskéket rajzol köréjük, fogai is karcolnak, amitõl remegve felmordulok, és erõsebben markolok fenekébe.

- Igen, így szeretem… Csináld még… Harapj egy kicsit… - dörmögöm nagyon mély hangon. Elengedem a haját, és kezét a farkamra teszem. – Ezt is.

Közeledik a vége, érzem ahogy tûszúrásszerû bizsergés végigáramlik a lábaimtól felfelé az ágyékomig, és ujjaim már Ethan hasadékát cirógatják, a bejárat izmait ingerelem.

- Ott ne… - nyögi a számba egy csók közben. Azonnal elhúzom onnan az ujjaimat.

- Fordulj meg, Ethan – utasítom nyersen, rekedten a vágytól.

- George… - nyöszörgi, látom az arcán a vágy mellett a félelmet is, ezért fújtatva a homlokának támasztom az enyémet.

- Nyugi pupák… csak tedd amit mondtam…

Kezeit a csempékre támasztja, és vállai felett néz hátra rám, fenekét felém tartja. Olyan hihetetlenül szexi…

- Nagyon szexi vagy… Maradj így…  - Farkamat a combjai közé csúsztatom, a herezacskó és a comb közötti hajlatba. – Szorítsd össze a combjaidat, szoríts ahogy csak tudsz…

A szappantól és a víztõl könnyedén csúszkálok ki és be a hajlatban, és közben kényelmesen elérem az õ kis kemény farkát is.

- George… - nyögi ütemes mozgásunk közben, hangjában a vágy és a kérdés rezeg. – George…?

- Ez is még petting… Nézz le… látod? Nem vagyok benned, hidd el… azt éreznéd… De az még messze van… Majd egyszer elérkezik az idõ arra is. Akkor majd… benne… leszek a forró kis testedben – morgom, fülét harapdálom, majd nyakába mélyesztem a fogaimat. – És imádni fogod. Imádni fogod, ahogy fenekedben leszek… és beleélvezek…  

Saját szavaimtól annyira felizgulok, hogy szorosan átölelem a derekát, magamhoz húzom és gyorsítom a tempót, mintha valóban dugnám, mintha valóban keményen benne lennék… Olyan heves szenvedély izzik bennem, fogalma sincs róla… Nem tud semmit, nem sejti hogy legszívesebben cafatokra tépném… Mennyi energiámba kerül, hogy még így is vigyázom rá és gyengéd maradok… Fogalma sincs…

- Ethan… Ethan… - hörgöm, és hangos nyögéssel robbanok. Remegve, erõsen szorítom õt magamhoz, annyira rázkódik az egész testem a gyönyörtõl, hogy egyik kezemmel muszáj a falon megtámaszkodnom. – Ethan… Ethan… kicsim… szívem…

Puszilgatom a nyakát, behunyt szemekkel a bõrét ahol csak érem. Felém fordítja a fejét, csókja édes és lágy. Hosszú csókjaink közben felém fordul, átöleli a nyakamat.

Teljesen elszállt az agyam, vele nem is törõdtem, hogy jó volt-e neki. Felemelem a fejemet, arcára simítom nagy kezeimet.

- Ne haragudj, teljesen megborultam… Nem okoztam fájdalmat? 

- É-én, igen, pe-persze! – Hihetetlenül édes, amikor zavartan dadogni kezd. – Persze, hogy bízom benned, csak a-attól féltem, cikinek fogod találni, hogy te-teljesen tapasztalatlan va-vagyok.

- Viccelsz? Még örülök is, hogy én vagyok az elsõ! – súgom a szájára, mielõtt megcsókolom. Megadja magát nekem, izgatóan hozzám simul és átölel. Igen… Ez olyan finom…

- Mo-most már tényleg menjünk, mert itt hagynak! – pihegi édesen, amikor véget ér a csók.

- Oké.

A szánkózás nagyon jól alakul, tényleg nem kellett volna ezt kihagyni. Ethan boldogan fényképezget, aztán hagyja hogy ölelgessem közben. Fázós kesztyûs kezecskéit a kabátzsebembe gyömöszölve melengeti már a hazafelé úton, de mindenki így van ezzel. A fiúk nem gyõzik a vacogó lányokat istápolni, annyira lehûlt estére a levegõ.

Forró csokizásról rendelkeznek, a kivitelezõ Ethan lesz, mert Emily szerint mesésen csinálja. Mit nem csinál úgy?! – kérdem én, hiszen õ tökéletes.

Forró fürdõ, vacsi és aztán Ethan forró csokija. Nem is kell ennél több a boldogsághoz.

A meleg kandalló elé gyûlünk a kanapékhoz, és társasjátékkal múlatjuk az idõt. Nagyon jó a hangulat, még soha nem éreztem magam ennyire jól a barátaimmal.

Késõre jár az idõ, és én már alig bírok magammal. Ethan a lábaim között ül a kanapén, derekát ölelem és szagolgatom finom haját.

- Menjünk fel, úgyis kiestünk – dörmögöm a fülébe, és arcára adok egy kis puszit. Örülök, hogy már nem szégyenlõsködik a barátaink elõtt, és engedi nekem, hogy kedveskedjek és hízelegjek amikor csak jólesik.  

- Oké – válaszolja szelíden, egy kis ásítással fûszerezve.

- Mi lelépünk, jó éjt mindenkinek – mondom a többieknek, miközben Ethan kezét fogva elindulok a lépcsõ felé. Kórusban kapjuk a választ a többiektõl.

***

Január. Két hete tart a második félév. Már most látom, hogy év végén rengeteg vizsgám lesz, és tegnap délután Ethan is megmutatta az órarendjét. Franc. Örülhetünk, ha a sok tanulás mellett lesz egy kis idõnk egymásra.

Kissé átalakítottam az életmódomat, heti kétszer reggeli edzésekre járok, így azt a két délutánt Ethannal tölthetem. Hahh, mintha ezer éve lett volna a sítúránk, és az azt követõ szilveszteri buli.

Véget ér az elõadás. Belesöpröm a jegyzetfüzetet a táskámba, és kisietek. A folyosón elõveszem a mobilomat. Néhány másodperc múlva felveszi.

- Szia, merre vagy?

- Szia, lent a váróban.

- Sietek – bontom a vonalat, és leszáguldok a lépcsõn. Odalent a mûbõrkanapék egyikén találom õt, épp egy tankönyvet gyömöszöl az amúgy is bucira tömött táskájába.

- Szia – mosolygok le rá, és az õ arca is felragyog.

- Szia! Szóval mi az a fontos dolog, amit muszáj megmutatnod?

- Majd meglátod, meglepetés lesz, gyere!

Elõször is elveszem tõle a degeszre tömött ólomnehéz táskáját, és a kocsihoz húzom. Amikor végre az úton vagyunk, egy piros lámpánál lopok egy gyors csókot, de semmi többet, mert megbeszéltük, hogy csak négy fal közt szabad bármit is tennem. Az elmúlt hetekben semmit sem lépett elõre a kapcsolatunk, még ugyanott toporgunk egy helyben, ráadásul szinte csak hétköznap találkozunk, mert hétvégenként dolgozom a szüleim cégénél. Kis kulimunka, csupán futárkodom, de az így kapott fizetést a zsebpénzemhez csapva pont elég egy jó kis albérletre az egyetem közelében. A szüleim felajánlották ugyan, hogy mindent õk fizetnek, de Ethan mellett sokat komolyodtam, és inkább saját lábon szeretnék élni. Anyám nagyon büszke rám ezért.

Leparkolok a négyemeletes épület elõtt, és kihúzom õt a kocsiból.

- Hova megyünk? – kérdezi újra. Az elmúlt öt percben, amióta utazunk egyfolytában faggatott, de én csak titokzatosan mosolyogtam, ahogy most is. Felmegyünk a lifttel, és szövegelõ kis szájacskáját egy csókkal fogom be.

- Mindjárt.

Nyílik a lift. Húzom Ethant magam után, egészen a folyosó végén lévõ ajtóig, és elõveszem a kulcsot. Kinyitom neki és betuszkolom.

- Íme a lakásom. Üdvözöllek az új otthonomban.

Hatalmas szemecskékkel felém pördül.

- Te vettél egy lakást? – hápogja aranyosan.

- Hát nem egészen – vakarom meg a fejem vigyorogva. – Ez egy albérlet. Karácsony óta nem találkoztam veled egy hétvégén sem, és azért nem mondtam el neked hogy miért, mert meglepetésnek szántam. Tudod, dolgozom minden hétvégén a családunk cégének, abból futja a lakásra és a számlákra…

Könnybe lábadnak a szemei, és a nyakamba borul.

- Olyan boldog vagyok! – suttogja. Magamhoz ölelem szorosan, és hajába temetem az arcomat. – És olyan mérges! – teszi hozzá. Csodálkozva emelem fel a fejemet, hogy lenézzek rá. Tényleg mérges, mert olyankor összeszorítja a száját, és ráncolja a homlokát is.

- Miért vagy zabos? – kérdezem csodálkozva.

- Azért, mert titkolóztál! Én meg azt hittem… azt  hittem… - elcsuklik a hangja, és a mellkasomra csap kicsi öklével. Meg sem érzem. Kezeim közé fogom arcocskáját, komolyan nézek le rá.

- Meglepetés akart lenni. Meglepõdtél?

- Igen…

- Azt hitted, mással kavarok, igaz? Féltél, hogy megcsallak?

Apró bólintás.

- Ethan, olyan okos vagy és kedves és én annyira szeretlek, de néha komolyan kiakasztasz! Mikor tanulsz meg bízni bennem? Szeretlek te kis pupák… - dörmögöm lágyan, és mosolyogva megpuszilom. – Ezt a lakást kettõnknek szánom. Nem várom el, hogy hozzám költözz, de azt igen, hogy nekem is jusson belõled egy kicsi.