|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2012. 09. 27. 19:41:24 | #23566 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~viciinek~ Gyilokomnak
Romero
Eleinte tényleg féltem. Mi féltem? Rettegtem, hogy apám azért adott hóhérkézre, mert olyat tud ez az alak csinálni velem, amit ő nem. És ez a gondolat beette magát az agyamba, olyan mélyre, hogy képtelen voltam észrevenni az egyértelműt. Én semmitől, ismétlem, semmitől nem tudok úgy rettegni, mint Tőle. Így csúnyán elbukott az üldözőm. Vagyis, a fogvatartóm és életem megkeserítője. Hangtalanul heverek az ágyon, akár egy rongydarab, visszafojtva a lélegzetemet is, hogy halljam, mit csinál, ahogy hazajött.
Nem is kell figyelnem, a közeledő léptekből ítélve én vagyok a soros boxzsák, és lehet valamiért rossz napja volt megint, és rajtam fogja levezetni. Éljen. Talpig véresen ront be, én pedig elborzadva utasítom el a gondolatát is annak, hogy vajon mitől csöpög úgy, akár egy huszadrangú horror-főszereplő. Már-már szomorúan sétál hozzá, leülve, de mivel úgy gondoltam, hogy kevés érzelemre képes, elvetem egyelőre ezt a gyanút.
- Rossz hírem van, egérke. Nem lelek többé örömöt a kínzásodban. - ez rám nézve azt jelenti, hogy...?
- Ez mit jelent? - kérdezek rá, miután nem folytatja.
- Még nem tudom pontosan. Majd elválik.
Szórakozottan nézi a kezéről csöpögő vért, már-már olyan szemmel, mintha... Aztán felemeli a kezét, és úgy nyalja le onnan ki tudja kinek a vérét, mint egy macska a mancsát mosakodás közben.
- Te beteg vagy... - nem is tudom, min lepődök meg azok után, amin átestünk, és lám, ő is kinevet.
- Mindenki ezt mondja…- vonja meg a vállát, de szeme megvillan. – De nem érdekel. Sosem érdekelt, mit gondolnak mások… nekem így jó… - ruhát lazít, de arcán a feszült ellentmondás sokat mesél róla, még akkor is ha nem vagyok rá kíváncsi. - Nincs szükségem senkire… - eszelős fény villan tekintetében, míg hangja lemondó.
- Mindenkinek szüksége van valakire… - nem is értem magam, miért próbálkozom.
- Nem igaz! - Üvölt, én pedig megrezzenek a halk szavak után szinte gyilkoló hangosságra. - Nekem nem kell senki… nincs szükségem senkire… soha nem lesz szükségem senkire… - tekintete idegesen cikázik, ujjai haját tépik, fogaival ajkát marja. - Úgyis mindenki fél tőlem… mindenki undorodik tőlem… nem kellek senkinek… - hangja elhal, arca pedig torz fintorba merevedik.
- Én nem félek tőled.
Egy halk, és közömbös, tényként megállapított megjegyzés, mégis teljesen kifordítja saját magából. Miért van olyan érzésem, mintha szerepet cseréltünk volna, és én nem tudom, hogy hol van a forgatókönyv? Hol vannak a kandi kamerások? Félelem és az abból kiinduló szűkölés furcsa dolgokra ösztönzi az embert. Elvetemült arccal vetődik felém, villan a kése, és a hideg penge a torkomnak szorul. Végre eljött a mese vége? Vagy a mese helyett inkább thrillert mondjak? Felémkerekedik, és mégis tudom, hogy én fölénnyel győztem ebben a körben. Mire jó a nyugtató, mi?
-Miért? Te miért nem rettegsz?! MIÉRT??!!
Hangját csoda hogy nem hallják meg a szomszédok. Vagy már azokat is eltette láb alól? Remegő kézzel hajol felém, szemei az enyéim kutatják, de úgy tűnik nem látja a szálkától az erdőt. Lassan nyúlok fel, megfogva a remegő kezét, ő pedig ettől az alig érintéstől úgy ugrik hátra, mintha tűzzel dobtam volna szemen. Kibotladozik a szobából, és eltűnik a szemem elől. Hallom a motyogását, majd léptei elhalnak, ahogy a zajok is, amiket eddig keltett.
Sokáig fekszek az ágyamon, azon merengve, hogy vajon várjam-e meg, amíg elég bátorságot gyűjt, hogy eljöjjön, és kínozzon, amíg talán meghalok, ezáltal elnyújtva a halálom, vagy a földön heverő, hívogató kést válasszam hű társamnak, esetleg menjek szerencsétlen után, és próbáljak józan ésszel felülkerekedni a zavaros katyvaszon. Nem értem sem a helyzetet, sem magam.
Főleg nem akkor, amikor feltápászkodok az ágyról, és kótyagosan a sok bogyótól nekiindulok. Néha kissé elszédülök, és nekidőlve a falnak káprázó szemmel pislogok, így beletelik egy jó időbe, mire rájövök, hogy helyben vagyok. Szótlanul nézem a hintázó alakot, majd hajamba túrok, és tanácstalanul nézek körbe. Úgy tűnik a világa ingott meg ennek a... lénynek. Ha olyan lennék, mint ő, akkor egy vödör vízzel leönteném, és otthagynám. Csakhogy... én nem tudok ilyet. Lassan lépek be a szobába, majd leguggolok elé, hogy a szeme egyenesen az enyémbe nézzen, majd megvárom, hogy észrevegyen. A párnába kiáltva hátrál, rémülten meredve rám, én pedig sóhajtok.
-El kellene menned zuhanyozni.
Hangom nyugodt mély, rezzenéstelen, habár kissé rekedt még az előző napok tortúrájától. Értetlenül néz rám, zavarodottságában a fejét rázva. Hosszú ideig ülök előtte, figyelve őt, és próbálva a zavaros kissé felemás szempárban találni valami megfoghatót, majd feladva a barchobasdit felállok, és elmegyek egy lavór vízért, meg egy vizes rongyért. A szobában minden nehézség nélkül fosztom meg a párnájától, és a sarokba szorult alakot lassan elkezdem több-kevesebb sikerrel vetkőztetni. Gyógyulóban lévő sebeim húzódnak, és a melegből ítélve valamelyik fel is szakadhatott.
Ekkor úgy dönt a drága, hogy neki nem tetszik a segítő szándék, és felkiáltva löki el kezeim, harapva, karmolva, mint egy igazi veszett vad. Türelmetlenül keverek le neki egy atyai pofont, amitől elcsitul. Elnagyolt, durva mozdulatokkal csutakolom, majd szárazra dörgölöm, végül felállok, és keresek neki valami pizsama félét. Rárángatom, majd a csuklójánál fogva az ágyba húzom, és a párnáját a kezébe nyomva betakarom.
-Aludj, és fordulj fel...
Motyogom neki hidegen, majd kifordulok a szobából. Feláll a hátamon a szőr attól, ahogy viselkedik. És nem értem, hogy milyen humánus jellem visz arra, hogy ne hagyjam itt, és hogy ne forduljak ki most máris az ajtón. Annyira azért nem vagyok aranyos hogy nekiálljak főzni. Vagy akkor már inkább víz helyett savat öntök a lábasba. Fújtatva ülök le az ágyra, és az ágyam alól előhalászom a kis elsősegélyes ládikót, hogy a felnyílt sebeket összevarrjam, majd újabb adag gyógyszer után hanyatt vágom magam, és elalszok. Kétlem, hogy ezek nélkül álom jönne a szememre. Zsong a fejem a kérdéstől: holnap reggel hogy fog reagálni? Mit fog csinálni?
~*~
Fura csendre ébredek. Valamiért titkon arra számítottam, hogy fojtogatni fog, vagy szurkálni, esetleg majd arra ébredek, hogy ébredek fel többet. De a csend valahogy sokkal... ijesztőbb. Hosszú ideig csak fekszek az ágyban, és hallgatom a semmit, hátha az elárulja nekem, hogy mit csinál a drága. De egy árva nem nem sok, annyi sem érkezik. Lehet volt olyan kedves, és tényleg meghalt? Elborzadok a gondolattól, és saját magamtól, aztán hogy csináljak valamit ez ellen a fojtogató semmi ellen, felkelek. Csakhogy nem az én lakásom, így megtorpanok, és hezitálok, hogy vajon mit is kéne csinálni. Ha kimegyek a szobámból... ugyan, tegnap is kint voltam, és nem kommandóztam előle, sőt, fürdettem! Beletúrok a hajamba, és elfintorodom. Nos, akármit is tervez mára, én először is lefürdök. Nézzen ki mit akar, én tisztán akarom kezdeni a napot, és nem ilyen... ragacsoktól telve.
Hát sziszegve, és fintorogva állok a zuhany alatt, óvatosan fürödve, majd a ruháim visszaöltöm, és újra tétovázok. Nos, örökre nem halogathatom a találkozót, nem?
Csendesen nyitok be a szobájába, és meglepetésemre nincs ott. Nem, nem azért lepődök meg, mert üres az ágya. Inkább mert valahogy... sejtettem hogy így lesz, és mivel nem szokásom pszichopatákkal lakni, meghökkentő, hogy... nem hökkent meg. Kezdek begolyózni. No de lássuk csak. Ha nincs itt, és a fürdőben se... és bekukkantva a konyhában se... Az utolsó potenciális ajtóra téved tekintetem, és oldalra billentem a fejem. A titokzatos ajtó. Mit találok mögötte? Emberi szerveket befőttes üvegekben? Bizarr sátánista oltárt? Nem tudom honnan, de nagy bátorságot veszek elő, és benyitok.
Kattogás, reccsenés, koppanás, és csend. Meg egy szapora zihálás. Mintha fekete íriszekbe néznék... A pupillái olyannyira kitágultak, hogy alig látszik az írisze. Elbizonytalanodva dőlök az ajtófélfának. Úgy tűnik semmi ijesztő nincs a szobában a képeken kívül. Lassan beljebb lépek, de nyitva hagyom az ajtót. Magamból kiindulva tudom csak, hogy egy nyitott ajtó, vagy egy ablak mint lehetőség a menekülésre milyen megnyugtató tud lenni a felborzolt idegekre. Csak mert... nyitva van.
Lassú léptekkel, körbe indulok meg a szobában, megállva a képek előtt, megnézve őket, korgó gyomromra simítok, majd továbblépek. Elhúzom a szám, de nem minden érdeklődés nélkül nézem a képeket, amik főszereplője nem én vagyok, és mivel nem is akarom tudni, kié az a sok emberdarab, figyelmen kívül hagyom, és élvezhetőbb.
Zavart csend ül a szobán, míg lassan közelítek felé. Recseg alatta a szék, amire felkucorodott, valami takaróba tekeredve, és láthatóan még mindig remegve. Az utolsó képről egyenesen rápillantok. Tágra nyílt szemek, zihálás, nyaki ütőér kidagadása... No meg a szüntelen remegés. Egyértelmű jelei a félelemnek. Szinte érzem a szagát a levegőben. Felsóhajtok, és egyfajta ,,most mihez kezdjek veled” pillantással nézek rá.
Hirtelen kiáltva lendül felém, az ecset végét szegezve nekem, de a körécsavart takaró fékezi lendületét, így könnyedén kikerülöm. A paplan csücskeit köré tekerem, ártalmatlanítva, és lehető legmesszebbre tartva magamtól.
-Mit akarsz?
Szinte sípolja felém, míg fejét tekergeti, hogy lásson, hogy tudja, mikor készüljön a halálra. Szánakozva nézek rá. Szegény pára, vajon mit vétett, hogy ilyen sorsra jutott? Mit tehetett, hogy ezt kapta? Fejcsóválva lökök rajta finoman, hogy eltávolodhasson tőlem, én pedig az új képéhez lépek. Mozdulatlanná dermedve figyel, amíg én kritikus szemmel szemrevételezem a félkész művét.
-Az a te bajod, hogy csak a sötétet látod. Hiába is élvezted az ölést és a kínzást... Ez sötét. Lám, a vörösnél világosabb legfeljebb a fehér ezen a képen. - hátrapillantok rá. - Ha nem haragszol...
Látom, hogy moccanna, ahogy egy ecsetet veszek kézbe, de valamiért ottmarad a helyén, mintha odaragasztották volna. Én pedig elfordítom róla a tekintetem, és a sarokba hajigált világos színű tubusokhoz lépek. Elveszek pár használhatót, és a legkisebb ecsettel, meg némi rajztudásommal nekilátok aprócska, alig látható, világos pöttyöket rakni látszólag koordinálatlan helyekre, amikből lassan szirmok nőnek. Nem csicsás. Inkább.. Olyan, mint amikor annyira beütöd a kis lábujjad a sötét szobában egy szekrény sarkába, hogy csillagok táncolnak előtted. Messziről csupán annyit látsz, hogy valami más lett a képen, valami finom, megbújó melegség került rá, és egészen közelről veszed csak észre az ötszirmú törékeny szépségeket. Néhány éjsötét csíkon világosabb árnyalatot húzok végig, körvonalakat rajzolok át végtelen óvatossággal. És közben egy nyikkanást nem hallok mögülem.
Nem folytatom. Ha tetszik neki, majd csinálja, ha nem, gondolom szétszaggatja. Van elég kaszab a rendelkezésére. Ellépek a vászontól, ügyelve rá, hogy tőle messzebb kerüljek, és az arcát nézem. Rezdülésmentes, kifejezéstelen maszk ül rajta. Szemei odaragadtak a képhez, és képtelen vagyok eldönteni, hogy mi lehet róla a véleménye. Nem feltűnő a sok világos a képen. Inkább érezhető, az embernek megakad a szeme rajta, és félelem helyett valami empátia ül szívére. Keserűséget, magányt, fájdalmat hord a kép, megszakított torz bosszúval. Rettegés ül a csücskeiben és félelmet a közepében. De ez a pár ecsetvonás inkább borongóssá tette, enyhítette az élét, sőt talán sikerült is elvennie.
-A konyhában leszek.
Lehelem halkan a levegőbe, nem akarván megtörni a csendet. Tekintete rámszökken, és ugrásra készen feszült izmokkal lesi mozdulataim, amikkel távozok a feszültté vált légkörből. A konyhába megyek, és felhajtok egy pohár vizet. Aztán még egyet. Majd nekilátok szendvicseket csinálni, sőt habzsolni. Teát főzök, jó erőset, majd kimerült idegekkel zúgok a székre. Hangosan nyikordul a lakás csendjébe, míg én a székre kucorodva két kezembe véve a bögrét belebámulok, és gondolataimba mélyedek. Vajon miért jár az agyam folyton folyvást Rajta? És mi járhat a fejében? Mit akar velem? Mi lesz most?
Zúgó fejjel kortyolok a teába.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 09. 27. 20:51:36
|
| vicii | 2012. 09. 27. 13:56:57 | #23560 |
 Karakter: Kai
Megjegyzés: (Egérkének - Launak)
Elégedetten nézem, ahogy megpróbál a tekintetével lyukat égetni belém, de miután rájön, hogy bármennyire erőlködik, ez nem fog összejönni, inkább a tányérnak szenteli a figyelmét.
Idegesít… hogy még ezek után sem tört meg. Tartja magát az átkozott. És ez végtelenül feldühít.
Már rég be kellett volna hódolnia nekem, mint ahogy a többi is tette. Kegyelemért kellene könyörögnie. A földön csúsznia. Összepisálnia magát félelmében.
Ehelyett pedig… még mindig elszántan villog a tekintete.
Összezavar. Nem értem… hogy tud még mindig ennyire elszánt lenni? Hiszen ebből a helyzetből nincs menekvés… ő mégis tartja magát…
Összezavar.
Nem értem.
Megijeszt.
Elbambulok, ezért későn kapok észbe. A tányér repül, de kicsi a lendület, ezért félúton felém koppan az asztalon. A tartalma viszont fröccsen, egyenesen az ölembe. A leves forró, éget. Fájdalmasan felordítva pattanok fel, az átázott ingemet lekapva.
Dühösen villantom rá a szemeimet, ennek még lesz böjtje. De csak a széken elnyúlva, elégedetten pillant rám pillái alól. Dühösen vonulok el átöltözni.
Ki kell találnom valamit, amivel végleg eltörlöm a kitartását. Be kell hódoltatnom…
Visszatérve felpofozom, már csak a megszokás kedvéért, majd bosszúsan ülök le, hogy befejezzem a vacsorámat.
Egérke addig a padlón sziesztázik tovább, kérlelően az ajtóra nézve, talán azt várva tőle, hogy megmentse. Hiú remény.
Miután megvacsoráztam, számat elhúzva lépek mellé. Megrugdosom, de mivel elhalóan nyög, az azt jelenti, hogy szerencsére még nem múlt ki. Így hát nagy fáradalmak árán sikerül összekaparnom, majd a vendégszobába bedobni.
Majd ecsetet ragadok, és hogy lenyugtassam háborgó gondolataimat, festeni kezdek.
Fekete… éles vonalak… vörös… eltorzult arcok… mozdulatlanságba fagyott tagok… sötétség… hullák… zsigerek…
*
Hetykén öntök le a torkán egy kortynyi levest, ez pedig elég is, hogy köhögve, fuldokolva eszméljen fel. Szórakozottan nézem, ahogy levegő után kap, de amikor a levest az arcomba köpi, egy hatalmas pofonnal honorálom.
- Ha nem eszel, akkor durvább módszerekkel foglak rávenni…- súgom kéjesen, agyamban ezernyi szebbnél szebb gondolat…
- Rajta…- mély, karcos, megkínzott, ámde fenyegető hang. Nem tetszik ez nekem. Minden elmúlt perccel egyre csak dühösebb leszek rá. Talán egyszerűen csak ki kellene nyírnom. Kezd teher lenni. Már nem lelek annyi örömöt a kínzásában, mint az elején…
Meguntam.
De az önérzetem mégse hagyja, hogy ilyen könnyedén elintézzem. Mert mielőtt végzek vele, meg akarom törni…
Dühösen rántom ülő helyzetbe, majd a leves mellé tálalt szelet kenyeret az arcába nyomom. Fuldokolni kezd, én pedig közönyösen nézem, ahogy erőtlenül szabadulni próbál. Mikor már ájulás közeli állapotba kerül, csak akkor veszem el az arca elől.
- Úgy látom, túl nagy lett a szád, egérke. Vajon mi mindent férhet bele?- kérdem negédes mosollyal. Vetkőzni kezdek.
Az idegességtől már órák óta merev vagyok.
Furcsa, de gyakorlatilag bármire fel tudok izgulni. Főként a szokatlan dolgokra. Mások sikolyaira, szenvedésére, vérére… ha kényelmetlen helyzetbe kerülök… ha fegyvert szorítanak a halántékomhoz… mind olyan izgató…
Az arcába dugom, de undortól csöpögő tekintettel fordítja el a fejét. Egy ingerültebb leszek. Hát hogy kinyissa azt az édes száját, ujjaimat hirtelen bordái közé nyúlok. Ez elég is, meglepetten felnyikkanva fordul felém, és a pillanatot kihasználva tövig a szájába nyomom merevedésem.
Először meglepetten levegőért kap, de ahogy magához tér a meglepettségből, farkamra harap. A fájdalommal vegyes kéj feltüzel, de mégiscsak féltem a farkam ettől a kis bestiától.
- Még egy harapás, és legközelebb a tiédet fogod harapni a kezemből.- szisszenek fel a hajába markolva, de úgy tűnik, már ez sem érdekli. Nem hatnak rá a fenyegetéseim…
Így inkább csak egyszerűen a farkamra ültetem, úgy dugom meg, de még egy hullát megdugni is élvezetesebb lehet... különösen sok idő kell, mire végre elélvezek, és a dolog megkoronázása képpen a kis pondró leokád.
Még szerencse, hogy az önuralmam nagy része megmaradt, és nem állok neki apró miszlikbe aprítani. Hosszú és kivételesen fájdalmas kínzásban részesítem, de ebben most semmi öröm. Semmi élvezet. Csak düh.
Összezavarodtam. Miért nem fél tőlem? Miért gúnyol ki…?
Összezavarodtam.
Félek.
*
Későn érek haza.
Ma megöltem az egyik nyomomban loholó rendőrt. Kezdett sejteni valamit, szimatolt körülöttem, el kellett tennem láb alól. Viszont nem volt olyan jó, mint amilyen szokott lenni.
Nem élveztem túlzottan.
És ez megijeszt.
Mi történt velem? Miért történik ez? Mi változott meg?
Mindennek Ő az oka.
Sötét van már, mikor komor ábrázattal benyitok a lakásba. Talpig véres vagyok, a sikátorokon keresztül jöttem. Csak néhányan szúrtak ki, de nem láthatták az arcom. Máskor mindig felkészülök, viszek magammal váltóruhát, de ezúttal hirtelen történt.
Csendesen, kedvtelenül dobom a táskámat a kanapéra, majd első utam Egérkéhez vezet. Unottan, lábbal nyitom ki az ajtót, ami hatalmas döndüléssel tárul ki előttem. A zajra felijed, megrezzenve pillant rám, elszörnyülködve.
Bánatos képpel sétálok be, majd az ágy mellett leülök egy székre. Térdeimre támaszkodva nézek rá egy hosszú pillanatig, majd kedvtelenül felsóhajtok.
- Rossz hírem van, egérke. Nem lelek többé örömöt a kínzásodban.- jelentem ki egyszerűen. Először meghökkenten néz rám, majd gyanakodva húzza össze a szemeit.
- Ez mit jelent…?- kérdi óvatosan. Dicséretes, már kezdi sejteni, hogy rá nézve itt nincs olyan, hogy kellemes.
- Még nem tudom pontosan. Majd elválik.- vonok vállat. Kiveszett belőlem az érdeklődés az irányába. Közömbös vagyok.
Elgondolkodva nézem, ahogy a kezemről a vércseppek komótosan a padlóra csepegnek. Teljesen elvarázsol ez a bíbor csoda. Vér… az emberi test mozgatórugója. Olyan, akár az olaj, amely a gépeket működteti. Nélküle is teljes, egész, mégsem képes semmire…
Csodálatos…
Elmélázva emelem fel a kezem, majd élvezettel kanyarítom le a kézfejemről a fémes, még meleg folyadékot.
- Te beteg vagy…- súgja egy elképedt hang, de csak cinikusan felnevetek.
- Mindenki ezt mondja…- vonom meg a vállam érdektelenül. – De nem érdekel. Sosem érdekelt, mit gondolnak mások… nekem így jó…- jelentem ki egyszerűen, majd fáradtan lazítom meg a nyakkendőmet. Ha azzal foglalkoznék, amit mások mondanak, az életem ennél is rosszabb lenne… nincs szükségem másokra…
Nem kell senkinek bizonyítanom…
Amúgy is kívülálló vagyok. Mindig kívülálló voltam. Akkor meg minek próbáljak beilleszkedni egy olyan társadalomba, ami úgysem fogadna magába?
- Nincs szükségem senkire…- súgom halk, megtört hangon.
Az emberek társas lények. Szükségük van mások társaságára.
De én nem vagyok ember. Én csak egy szörny vagyok… nekem nincs szükségem senkire.
De igen.
Nincs.
Nem tudom…
- Mindenkinek szüksége van valakire…
- Nem igaz!- üvöltök fel tajtékozva. A gondolatok fájóan kergetik egymást a fejemben. A szemem eszelősen ide-oda rebben, mintha keresnék valamit. Pedig nem… én… én csak… - Nekem nem kell senki… nincs szükségem senkire… soha nem lesz szükségem senkire…- súgom összezuhanva. Ujjaim lassan fekete tincseim közé vándorolnak, erősen a hajamba markolok, a fájdalom élénkítő…
Ajkamat kezdem rágcsálni öntudatlanul, a számban szétterjedő édes vér magamnál tart.
- Úgyis mindenki fél tőlem… mindenki undorodik tőlem… nem kellek senkinek…- a hangom elvékonyodik. Felötlik egy régi emlék… anyám megkínzott arca…
Ahogy rám pillant, a szemeiben mély gyűlölet, undor… "Szörnyeteg!"
- Én nem félek tőled.
Felnyikkanok. Rémülten pillantok a magabiztos szemekbe. Mért ilyen biztos magában?! Ő mért nem retteg úgy, mint a többiek?! Ő mért ilyen kitartó…?
Gyűlölöm… gyűlölöm, amiért összezavar, amiért elbizonytalanít… meg kell halnia…
Felindulva hörrenek fel, felé vetem magam. Hanyatt vágom az ágyon, egy kést szorítok a nyakához. Eszelősen tekintek le rá, de ugyanolyan nyugodtsággal néz fel rám.
- Miért? Te miért nem rettegsz?! MIÉRT??!!- üvöltök. Választ akarok. Olyan sok kérdésem van, de egyikre sincs válasz…
Belenézek azokba a kemény, komoly szemekbe, amelyek nyugodtságot árasztanak magukból… és belém markol a félelem.
Félek.
Nem értem. És ettől félek.
Összezavarodtam.
Mit kellene tennem?
Meleg érintés. Egy biztos kéz markolja meg a kést tartó kezem. Rémülten felüvöltve ugrok le róla, a kést elejtve. Rettegve pillantok rá. Mit kellene tennem? Mit kellene tennem?
Kifordulok a szobából, futva, botladozva vetem magam a hálómba. Lekapom az ágyról a kispárnát, majd a sarokba kucorodom. Felhúzott lábakkal, a párnát ölelve, előre-hátra dűlöngélek, a tekintetem a semmibe mered.
- Mit kellene tennem…? Anya, mit kellene tennem…?- kérdem a párnából vékony hangon, kicsorduló könnyeim összekeverednek a testemet borító, halott rendőr vérével…
|
| Laurent | 2012. 08. 02. 14:42:41 | #22593 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii ~ Kainak
Nem tudom sokáig eldönteni, hogy mikor vagyok ébren, és mikor álmodom, de azt hiszem egyik se jobb a másiknál, legalábbis én nem tudok dönteni, így inkább egy álmatlan alvásra szavaznék, de persze amit én akarok, az miért is válna valóra? De legalább már rendesen kapok levegőt. Az is valami, nem?
Persze, amikor egy kád hideg vízbe ültetnek, magamhoz térek sajnos annyira, hogy lássam, az én végzetem most őrangyallá lépett elő, hogy szépen ápolgasson. Vagy mégsem. Mert megfogja a fejem, és durván a víz alá nyomja. Egy pillanatra kieresztem számból a levegőt, de régi rutin elzárja a légző szerveimet, így még ha akarnék, se tudnék levegőt venni. Persze a tüdőm kapacitása nincs hozzászoktatva egy ilyen hosszú búárkodáshoz, így egy idő után a levegő szökni kezd belőlem, körmeim valami meleg bőrbe vájom a víztükör szárazabbik felén, és akaratlanul is nyelek pár deci vizet.
Aztán nekiáll, megmosdat, és addig ,,gondoskodik” rólam elnagyolt mozdulatokkal, míg már nem a láztól, hanem a hidegtől vacogok. Nem tűnt fel, hogy ilyen hideg a víz.
- Jól van, egérke, nem az a cél, hogy halálra fagyj... gyere szépen.
Kipecáz engem a kádból, majd egy törülközőt hajít rám, és amíg én fázósan összehúzom magam, mert egy sebláz mellé nem akarok még egy tüdőgyulladást is összeszedni, és kábán hagyom magam a konyháig cipelni. Amikor az asztalra hajít, kezd valami fura közérzetem lenni, és amikor a különféle eszközöket előkészíti, felém eresztve egy fura vigyort... megborzongok, bár ez úgyse látszik, és próbálok láthatatlanná válni.
-Most pedig felnyitjuk azokat a csúnya sebeket és kitisztítjuk őket...
Ne! Te jó ég, megcsinálom én! Komolyan, háromszor rosszabb álapotban is ápoltam már magam, nem szorulok rá az ő segítségére! Ő meg nevetve mégis hozzámlép, és egy laza mozdulattal fordít meg, hogy nekiláthasson.
-Légy jó, és ne ficánkolj, egérke, mert a végén még kárt teszek benned...
Hát a hangjából nem úgy tűnik, mintha annyira bánná azt a kimenetelt is, de ennek ellenére próbálok lehiggadni. Ha nem mocorgok, néhány felesleges fájdalmat is megspórolhatok magamnak... Persze percek múltán már a fájdalomküszöböm kezd szétmállani, és úgy érzem, mintha mindenhová még az ujját is jól belenyomkodná... És hiába szorítom össze fogaim, vagy a szemem, a kín szinte elviselhetetlen. Ordítani akarok. Amikor meg nekiáll dudorászva bevarrni a sebet, van egy olyan pillanat amikor kedvet érzek ahhoz, hogy felugorjak és behúzzak neki egyet. Persze ez reménytelen, mert még megmoccanni sincs erőm, és persze ő egy kicsit sem könnyíti meg helyzetem.
Hosszú, éveknek tűnő kínzás után hátamra fektet. Azt hittem, sose lesz vége. Éhes vagyok, szomjas, fáradt, és nikotinhiányom van. Próbálok fókuszálni, de képtelen vagyok. Csak a nagy sötét masszát látom magam előtt, és képzeletem odavetíti idegpeteg vigyorát is. És amikor a csípőmre nehezedik, egy pillanatra elfog a páni félelem, hogy már megint mit eszelt ki nekem... Persze a hátamon lezajlott procedúrát folytatja, kicsivel sem fájdalommentesebben. És ez a dúdolés! Libabőrös vagyok tőle. Mint apám! Aztán finom szúrás, és egy hosszú pillanatra békénhagy. Halk motoszkálás, majd hajamnál fogva hirtelen felemel.
-Idd meg. Orvosság, láz ellen.- persze, én meg a dalai láma vagyok, aki sztriptízel minden pénteken a sarki klubban! - Ha nem, hát nem... van más módja is, hogy lenyeld.
Amíg én próbálom kitalálni, milyen feszítővassal éri el, hogy kinyissam a szám, és hogy belefojt, vagy tudomén, beleiszik, és egyszerűen a számra tapasztja a száját. Sav már eleve nem lehet benne – suhan át az agyamon, de nem vagyok kevésbé meghökkent. Ő meg kihasználva ezt, átcsókolja a számba a löttyöt, én meg ösztönösen nyelem le. Ahogy elhajol, azonnal ki akarom köhögni, de összekötözte kezeim, így még kihányni sem tudom.
-Finom...
Hangja már felér egy hányingerrel, mondjuk. Elfordítom inkább a fejem, még ha nem is látom tisztán arcát, nem akarom, hogy azt higgye, őt nézem. Szám lebiggyed, és nem tudom, hogy ő vagy a tettei undorítanak jobban. Kioldoz, én meg fájó csuklóm mozgatom, míg le nem ültet egy székre.
Aztán olyanba kezd, ami még jobban megijeszt. Főzésbe. Azt akarja majd, hogy azt meg is egyem? Ki tudja, mit tesz bele? Csak kicsivel látnék jobban!
És legalább a gyomrom ne korogna ilyen hangosan az illatokra! Annak ellenére, hogy nem látom, a hangokból meg a mozdulatokból próbálom kitalálni, mivel készül megmérgezni, bár, miért gyógyítana meg, ha utána megmérgez?
Gondolataim a finom illatok mossák el. Meg egy tányér koppanása előttem az asztalon. Na igen, miből gondoltam, hogy nekem is főz? Megérzés? Majd leül velem szemben, és nyugodt természetességgel msoolyra fakad, és evőeszközt kap kezébe.
-Lássuk, mennyi önuralmad van.
Ó, hogy a kutyád dögöljön meg! Ha felállni nem bírok, majd a pálcikát meg a tányért elbírom a kezemben? Nem nézek le a tányéromba, gyilkos pillantásokat lövelek felé, és megkönnyíti a dolgom, hogy vonásait a kábaság kissé elmossa. Kezeim hosszú percek kemény munkájával felemelem, és a forró tányér köré fonom ujjaim. Közben végig a szemeit próbálom kivenni a homályos masszából. Ujjaim égeti a tál, mégsem rezzen egy izmom se, mert az előbb leápolt részek jobban fájnak.
Majd komoly összpontosítás után megemelem a tálat, és egy hirtelen mozdulattal felé hajítom. A tál félúton koppan az asztalon, és tartalma ugyan nem a képébe, de legalább a ruhájába és az ölébe löttyent. Kár a finomságért, de mielőtt még eszébe jutna lenyomni a torkomon, inkább megelőzöm.
Kifáradva ernyedek el, fejem is álmosan billen oldalra, és szempilláim alól villantom rá elégedett pillantásomat. Mert amíg én végre pihenek, addig ő ordítva ugrik fel a forró lé miatt, és pár ruhát lekapkod magáról. Dühösen pillant rám, míg én vegetálok, aztán otthagy, elrobog, gondolom átöltözni, én meg addig szemezek a tányérjával. Rohadt éhes vagyok, ha őszinte akarok lenni, de van bennem annyi tartás, hogy ne szoruljak rá az ő moslékára. Mint egy rongybaba, elnyúlok a széken, lehetőleg úgy, hogy a fájó részeim kíméljem.
Fogvatartóm visszarobog a szobába, és pár pofont lekever, hogy én lefordulok a székről. Hát vízszintesben nyúlok el, és fölényesen pillantok rá. Elfordul, és leül megenni a... vacsoráját? Az ajtó felé fordítom arcom, és azt kezdem szuggerálni, hátha ideszalad értem, és kivet a másik szobába. Persze hiábavalóan. Gyomrom hosszú percekig korog, mindenem fáj, és szarul vagyok, mégis képes vagyok összeszedetten viselkedni. Az meg, hogy hogy nézek ki, az inkább ne is képezze a vita tárgyát.
Dünnyögve rugdossa meg egyelőre még nem fájó oldalam, és miután talpra segít, betámolygunk az ideiglenes szobámba. Szinte beájulok az ágyba, és azonnal elhagyom az eszméletem.
~*~
Arra ébredek, hogy valami a torkomon akad, és a köhöghetnéktől folyamatosan összerándul minden izmom. Ez a marha alvó állapotban akart megetetni. Szándékosan a képébe kötöm, amit egy hatalmas, fülcsendítő pofonnal honorál. Zihálva térek magamhoz hát, pislogva sűrűn, és igyekezve, hogy az eszem azért megtarthassam.
-Ha nem eszel, akkor durvább módszerekkel foglak rávenni. - duruzsolja túl közelről fülembe egy kéjes hang.
-Rajta...
Hangom akár ezer repedt fazék, csikorog, mintha homokot akarnék porrá zúzni két fémedény között, és rettentő mély, mintha a föld alól érkezne. Mégis kihallatszik belőle a lenézés, és a gúny. Tekintetem pedig elég nemtörődöm, ezzel pedig mindent elmondtam. Hajamnál fogva ránt fel, de most csak egy fájdalmas sóhajra futja. Semmi többre. Nyugodtan pillantok bele egészen közelről az arcába. Nem vagyok egy hálás áldozat. És nem is akarok az lenni.
A következő pillanatban úgy nyomja arcomba a kaját, hogy nem kapok levegőt a rohadt kenyerétől. Miután fuldoklórohamom erősödik, elveszi a kaját a légzőszerveim elől, de még ígyis percekig csak morzsákat tüsszögök.
-Úgy látom, túl nagy lett a szád, egérke. Vajon mi minden férhet bele?
Arca kicsit sem lesz a mosolytól barátságosabb. Zord pillantást kap a kérdésre válaszul, de ő nem törődik vele, tovább vetkőzik. Aztán ég tudja, mitől meredő farkát az orrom alá dugja. Undorodva fordulok el, én ugyan nem vagyok szopógép, ebből hagyjon ki. Inkább a seggem bassza rojtosra, én akkor se fogom ezt az izét a számba kapni!
Oldalamba éles fájdalom vág, én meg meglepetten, nagyra nyitott szemekkel és ajkakkal pillantok rá. Ezt a pillanatot kihasználva a számba dugja egész hímtagját. Először fuldoklok, majd haragosan harapok.
-Még egy harapás – fogja le fejem a hajamnál fogva. - és legközelebb a tiédet fogod harapni a kezemből.
Mély gyűlölet költözik tekintetembe. Nem vagyok se csicska, se hülye. Felránt, és a vágyára ránt, aztán nem törődve azzal, hogy én semmit se csinálok, ő a hajamnál fogva addig rángat, amíg el nem élvez. Én meg végre elég hányingert érzek ahhoz, hogy az egész gyomortartalmam ráürítsem. Fura arcszínnel hanyatlok vissza az ágyra erőhagyottan, de diadalittas arccal.
Ez a boldogság addig tart, amíg egy kést elő nem vesz. Nem mond semmit, pedig ő aztán mindig beszélni szokott ilyenkor. Igazi dühös arccal fordul felém, és nem túl vészes, de annál fájdalmasabb kínzás alá vet. Úgy tűnik, valamiért kímélni akar.
Nem bírom olyan sokáig, mint eddig. Pár perc múlva a csendes sztrájkom közben egy nyikkanással újra elájulok.
~*~
Csendre ébredek. Senki sincs a lakásban, legalábbis, miután egy fél óra alatt végigvonszoltam magam rajta, nem találtam senkit. Minden kijárat zárva, bár lehet jobban kéne rángatnom... Próbáltam valamivel ablakot is kiverni, de nem bírtam semmit sem megemelni.
Aztán a konyhában egy kis müzlit csináltam magamnak, majd egy kis szendvicset rögtönöztem, vizet ittam jó sokat, majd le is zuhanyoztam. Határozottan élvezem, hogy nincs itthon senki, nem mondják meg mit kell csinálni. A nappali kanapéján aztán kifulladva, a megerőltetéstől vörösen csuklok össze. Kéne pár gyógyszer nekem. Nem. Igazából kéne egy maréknyi, de hát, megtennék egy fájdalomcsillapító is. Tekintetemmel körbepillantok. Lassan dél. Hosszú próbálkozás után feltápászkodok, és gyógyszeres akármi után nézek. Amikor meg találok egy dobozt, amiben ismerős pirulás vannak, majdnem sírva fakadok örömömben. Az ágy alá viszek magamnak egy üveg vizet meg a dobozt is oda rejtem. Oda még soha nem nézett be. Mellesleg meg vagy négy bogyót bekapok.
És aztán elnyúlok az ágyamon, már-már boldog ábrázattal, mert ha Ez tudná, hogy járni vagyok képes, becsukott volna. Tehát: ha hazajön és kínozni kezd, nem fogom érezni a sok bogyótól. Ami a világ egy csodás ajándéka számomra. És ha tudom, később is alkalmazni fogom ezt. Idült ábrázattal alszok vissza, remélve, hogy a rohadék első útja nem ide fog vezetni. Küldönben a kínás közben el fogok aludni, az meg nagyon kínos lesz.
|
| vicii | 2012. 07. 17. 15:20:10 | #22239 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Egérkének - Launak)
A mai napom nem alakul túl jól. Az egyik tanárom, Nakamura, azzal fenyegetőzik, hogyha nem változtatok a szerinte "gusztustalan" képeim témáján és nem festek valamit, amit ez a szánalmas társadalom jobban befogat, ki fog rúgatni az egyetemről. Persze egyszerű műmosollyal ígérgetek neki és biztosítom, hogy a változás meglepően gyorsan be fog következni, mire elégedetten hümmög egy sort és tovább áll.
Én pedig elkomorulok.
Vén hülye... ő fogja a legmocskosabb halált halni. Már tudom is, mit fogok vele tenni...
Ez az ember a társadalom bábja, úgy mozog, ahogy elvárják tőle... nem más, csak egy egyszerű marionett... hát úgy is fogja végezni.
Rosszkedvűen kullogok haza. Fortyogó dühvel nyitom ki az ajtót, ledobom az oldaltáskámat aztán kis foglyomhoz megyek, hogy megnézzem, jól viselkedett-e, amíg nem voltam. Egérke nyugodtan fekszik az ágyon, láthatóan még élni sincs kedve, nemhogy szökni. Nevetni támadna kedvem, ahogy komor, érzelemmentes arcot erőltet magára, de ahogy macskaléptekkel közeledem, úgy hullik darabokra a maszkja és a közönyös komorság helyét lassan átveszi az őszinte rettegés...
Ó igen... kéjes élvezettel tölt el a szemeiben csillanó félelem. Mellkasa egyre szaporábban emelkedik-süllyed, én pedig közönyösen veszek elő egy kést... most valahogy már a kínzásában sem találok akkora élvezetet. Csak az jár a fejemben, hogy tegyem el láb alól Nakamurát...
Így hát komor arccal ülök le mellé az ágy szélére, majd mártom késemet az egyik gyulladt sebbe s forgatom meg benne. Gyönyörű, ahogy izmos teste pattanásig feszül, ahogy fájdalmas grimasszal szorítja össze a szemeit... és egy csillogó könnycsepp végiggördül az arcán...
Nem tetszik, hogy becsukja a szemeit. Látni akarom a tekintetében felszikrázó félelemet, a reménytelen elkeseredettséget, a beletörődést, hogy a Halál már nem várat sokáig magára... látni akarom...
Puhán mászok fel az ágyra, hogy közvetlen közelről szemlélhessem meg elkeseredett, fáradt arcát... pár pillanatig csak megkönnyebbülten piheg, majd végre felnyílnak azok a gyönyörű szemek, s mikor megpillant, ijedten hőkölne hátra, ha tudna.
- Ne csukd be a szemed, mert kénytelen leszek levágni a szemhéjad...- duruzsolom negédes mosollyal, és ahogy ádámcsutkája ugrik egy aprót majd pupillája összeszűkül, elégedetten emelem fel a késem. Homlokára karcolok mintákat, épp csak olyannyira felsértve bőrét, hogy vörös kis cseppecskék fakadjanak a sebekből.
Azonban nem tetszik, hogy a haja annyira előre lóg, ettől a másik szeme nem is látszik. Érdeklődve simítom félre a tincseket, hogy megszemlélhessem a szemét.
Bizonyára valami sérülés érhette, mert egészen különös, lilás színe van, talán több ér is elpattant benne. Hmmm... ekkora károsodást okozni...
- Olyan kíváncsi lennék rá, hogy hogyan kínzott az a férfi téged...- mondom hangosan gondolkodva. Bizonyára rengeteg dolgot tanulhatnék tőle... mesterfokra emelhetném a tudásomat...
Szórakoztat, ahogy hirtelen minden vér kifut az arcából, majd lassan a rosszullét környékezi meg.
- Ennyi éven át... még sose volt senki, aki nálam olyan sokáig életben maradt volna, pedig igaza van, megvan az élvezet ebben is.- kuncogok, késem hegyével testét kényeztetve, hol csak felszínesen karcolgatva, hol mélyen a húsába vájva...
Ó igen. Beszélgettünk.
Az én áldozataim sosem húzzák túl sokáig. Pár hét alatt egyszerűen megunom őket. Már nem tudnak újat mutatni...
Egy ideig elgyönyörködtet, ahogy lassan kivetkőznek önmagukból, és olyanokká válnak, mint a legmocskosabb állat. A saját anyjukat képes lennének eladni az életükért cserébe... szórakoztat, ahogy lassan a felszínre hozhatom bennük az ösztöneiket. De mikor már egészen kiismerem őket, egyszerűen nem tudnak tovább érdekelni.
Kíváncsi leszek, egérke képes lesz-e tovább fenntartani az érdeklődésemet.
Elgyönyörködöm csodás szemeiben, ahogy könyörögve, kétségbeesetten bámul rám, ahogy lassan újra felszakítom elgennyesedett sebeit. Ha nem vigyázok, a végén még elviszi a sebláz... nem lenne túl izgalmas halál.
Azonban valami megváltozik. A fény kiveszik a tekintetéből... és tompa belenyugvás költözik az oly imádott rettegés helyére. Összehúzom a szemeimet, komoran döföm mélyen a pengémet a karjába, vigyázva, nehogy az egyik nagyobb eret átvágjam és elvérezzen itt nekem. És bár egy rövid pillanatra újra fellángol a tekintetében a rettegés egy aprócska kis szikrája, de szinte azonnal ki is alszik és merő gúny költözik a helyébe.
Összehúzom a szemeimet. Mocskos kis...
Szóval ellenállsz? Legyen, akkor szépen, lassan foglak ízekre szedni, egészen addig, amíg végre el nem jutok a lelkedig és azt is szétmarcangolom majd...
Órákon keresztül, fáradhatatlanul kínzom, de a kis szemét csak nem akar megtörni. A végén csak erőtlenül, elveszetten piheg, mozdulatlanul, vérben és verejtékben fürödve... sírástól vörös szemei fénytelenül merednek rám...
Elönt a méreg. Durva, fájdalmas mozdulatokkal oldozom el, hogy hasra fordítsam és kegyetlenül belenyomjam nyílt sebeit a koszos lepedőbe. Majd gyors mozdulatokkal kioldom az övemet és minden előzetes bevezetés nélkül mélyen belevágom magam, és hogy tetőzzem az érzést, késemet mélyen húsába vájom és érzéki csíkot hasítok a gerince mentén a bőrébe. De nem vonaglik meg, nem kezd vergődni, sem pedig nyöszörögni, hanem egyszerűen csak szusszant egy nagyot majd ájultan terül ki.
Nem törődöm vele, durva, elnagyolt mozdulatokkal dugom meg és elégítem ki magam.
De nem hagyom, hogy tovább pihengessen, az éjszaka még hosszú... így hát démoni mosollyal mászok fölé, s csípőjére ülve, hajába markolva nyomom a fejét a párnába.
Egy hosszú percig nem moccan, majd hirtelen rándul egyet a teste és tompán ordítani kezd a ragasztószalag alatt.
Majdnem le is billenek róla, de ügyesen visszaevickélek rá. Majd mikor úgy vélem, már tényleg magához tért, elengedem a fejét ő pedig sípolva kap levegő után, erőtlenül köhögve, könnyes szemekkel, az erőlködéstől kivörösödött arccal.
Elégedetten kuncogva mászok le róla, hogy ismét hanyatt fektessem. Olyan erőtlenül vonaglik, hogy jókedvűen sétálok ki a szobából, elfutni úgysem tud. Sőt, talán még az ágyról sem tudná leevickélni magát.
Hirtelen ötlettől vezérelve fogok egy poharat, félig töltöm vízzel, majd csillogó szemekkel öntök bele némi sósavat is. Ez még nem halálos adag, ahhoz viszont elég, hogy szépen végigmarja a nyelőcsövét, a hangszálait és a gyomrát.
Visszatérve egyszerűen letépem a szájáról a ragasztószalagot, és fejét felemelve tartom a szájához a poharat, de a kis féreg már túl sok mindent megélt ahhoz, hogy ilyen könnyen bedőljön nekem. Lendületesen fejeli le a poharat, mire a benne lévő folyadék egyenesen a nadrágomra fröccsen. Fájdalmasan felkiáltva ugrok fel és tépem le magamról a nadrágom és kezdem kivörösödött bőrömet törölgetni. Bassza meg, kurvára éget ez a vacak... fenébe, lehettem volna elővigyázatosabb.
Egérke persze elégedetten pillog rám láthatóan tetszik neki a jelenet. De úgyis én nevetek utoljára...
Újra elájul, én pedig dühösen keresek magamnak másik nadrágot...
*
Már vagy egy hete vergődik az öntudatlanság szélén. Hol magánál van, hol elájul. Felment a láza is, lidércek gyötrik. Egy ideig vicces volt nézni, ahogy szenved, de aztán úgy döntöttem, nem adom meg neki a megváltást ilyen hamar és egyszerűen. Így hát vettem némi antibiotikumot, előveszem a tűmet és a cérnámat, na meg persze a sebalkoholt.
Vidáman sétálok be hozzá a szobába, de csak kábán pillog a semmibe, így hozzá lépve felpofozom kicsit, hogy legalább rám fókuszáljon. Csak riadtan pislog, de majd én felébresztem. Hehe...
Eloldozom, még a szájából a pecket is kiveszem, aztán nagy nehezen ülő helyzetbe tornázom. Láthatóan nem tudja megtartani magát, így nekem kell elvonszolni a fürdőig, de annyi baj legyen... hóna alá nyúlik, egyik karját átvetem a nyakamon s úgy tántorgunk a fürdőszoba felé. Mikor odaérünk, csak leteszem a fal tövébe, egérke pedig kimerülten piheg. Megnyitom a vízcsapot, majd azt a hátborzongató kis dalt dúdolva visszasétálok a vendégszobába. Az ágynemű már egész borzasztóan néz ki, csupa alvadt vér, sperma meg genny... így hát azt is lehúzom, és a fürdőbe visszatérve a szennyestartóba dobom. A kád is kezd telni, ezért szórakozott mosollyal lépek kis marionettemhez és beleültetem a kádba.
Ahogy derékig elmerül a jéghideg vízben, mindjárt magához tér, rekedten felnyög, ugrana is ki, de az ereje cserben hagyja.
- Na, ne nyöszörögj, jót fog tenni, hidd el...- kuncogok, mire kapok egy haragos pillantást. Csak felnevetek, majd belemarkolok azokba a vértől összetapad tincsekbe és egyszerűen a víz alá nyomom a fejét. Vadul kezd csapkodni, körmeit a karomba mélyeszti, de csak kuncogok. Úgy fél perc után felrántom, mire sípolva kapkod levegőért, nagyra tágult, rémült szemekkel, a fürdőkád szélébe kapaszkodva. Köhög is egy kicsit, de elértem a célom: ivott.
Elégedetten tűröm fel az ingujjam majd állok neki mosdatni. Tiltakozna, de nincs ereje, akkor is csak a fogát szorítja össze, mikor kényesebb helyekre tévedek. Úgy húsz perc múlva már egész ember formája van, de már vacog, és a szája is elkékült. Viszont a láza lement.
- Jól van, egérke, nem az a cél, hogy halálra fagyj... gyere szépen.- mondom, mintha épp a vízfejű kisöcsémhez beszélnénk, majd hóna alá nyúlva ügyes mozdulattal kiemelem a vízből. Mivel mióta itt van és egy árva falatot sem evett, jócskán veszített a súlyából, így egész könnyen emelgetem. Leültetem a földre, dobok a vállaira egy törölközőt, amit fázósan húz maga köré.
Most jön az igazi móka...
Szórakozott mosollyal kapom megint a karjaimba, majd ezúttal a konyhába viszem. Az asztal már előkészítve, leterítve egy fehér lepedővel. Lefektetem rá, és ekkor már kezdi érezni, hogy valami nagyon nincs rendben. Mocorogna, menekülne, de mikor rávillantom gyilkos pillantásom, inkább dideregve összehúzza magát.
Én pedig széles, pszichopata vigyorral egy kisebb kést veszek a kezembe.
- Most pedig felnyitjuk azokat a csúnya sebeket és kitisztítjuk őket...- kuncogok. Elpattan benne valami, megvonaglik az asztalon, sípolva kapkod levegő után... én pedig kuncogva lépek hozzá, majd egyszerűen hasra fordítom, a törölközőt lehúzom róla és a kezei közé adom. Milyen kedves vagyok, lesz mit szorongatnia fájdalmában... hehe...
- Légy jó, és ne ficánkolj, egérke, mert a végén még kárt teszek benned...- duruzsolom élvezettel. A combjánál kezdem, ahova találkozásunkkor egy kést dobtam, mikor menekült. Egész mély, széles seb, és igencsak be van gyulladva. Sebészi precizitással, élvezettel mártom bele a késemet, ő pedig elhalóan felnyikkan, megvonaglik. Lefogom a lábát. Szépen felnyitom a sebet, majd alaposan kitörlöm belőle a gennyet... aztán öntök bele némi tiszta alkoholt, hogy lefertőtlenítsem. Ezen a ponton fájdalmasan felnyög, még a könnyei is kicsordulnak... olyan kis ennivaló látvány a fájdalomtól eltorzult arca... hehe...
Végül tűt és cérnát veszek elő. És vigyorogva kezdem bevarrni a sebet. Rángatózik és remeg, néha-néha nyikkan egyet, de amúgy a törölközőt harapdálja. Ha lennének érzéseim megsajnálnám...
Utána jöhet a hátán lévő hosszú vágás, azzal is eljátszom a folyamatot, persze a varrástól eltekintek. Nem olyan mély az ahhoz...
Végül hanyatt fektetem, egérke pedig elhalóan piheg, könnyes arccal, tompán csillogó szemekkel... mmm... egészen felizgulok erre az arca. Jókedvűen felmászok az asztalra, és a csípőjére ülök, mert a neheze csak möst következik. Leveszem a nyakkendőmet és azzal kötöm össze a kezeit, nehogy itt ficánkoljon nekem, aztán nekilátok a többi sebének is...
Ezúttal nem kötöm be a száját. Értelmetlen, annyira hangosan nem tud sikoltozni, hogy bárki is felfigyeljen ránk. Viszont határtalanul élvezem, ahogy vergődik alattam... végig széles, elégedett vigyor ül a képemen. Félúton azt a hátborzongató kis dalt kezdem dúdolni, amit mindig, ha jó kedvem van... csodás aláfestés a fájdalmas nyögéseire...
Mikor végzek, ő már teljesen kimerült. Jókedvűen kötözöm be a súlyosabb sebeket, majd előveszem az ampullát az antibiotikummal. Minden előzmény nélkül mélyen a combjába szúrom, de ez már meg sem kottyan neki, csak megremeg és egy mukkanás nélkül tűri, hogy beadjam neki. Ez majd rendbe teszi...
Már csak egy kis orvosság kell, láz ellen. Előzékenyen nem pirulát vettem, hanem vízben feloldható port. Kerítek hát egy fél pohárnyi vizet és feloldom benne a gyógyszert, majd hajába markolva emelem fel a fejét.
- Idd meg. Orvosság, láz ellen.- mondom, tanulva a múltkori hibámból. De makacsul összepréseli a száját, még mindig bizalmatlanul pislog rám. - Ha nem, hát nem... van más módja is, hogy lenyeld.- közlöm egyszerűen, majd nagyot kortyolok a gyógyszeres vízből.
És egyszerűen megcsókolom. Döbbenten kerekednek nagyra a szemei, én pedig ügyesen átcsókolom a szájába a vizet. Ahogy megérzi, a nyelő reflex bekapcsol és máris lecsusszant az itóka. Köhögni kezd, én pedig elégedetten hajolok el tőle majd nyalom meg a számat.
- Finom...- súgom perverz mosollyal, mire csak undorral telve fordítja el a fejét. A kis drága... Eloldozom a kezeit, a nyakkendőmet hetykén visszaakasztom a nyakamba. Imádom ezt a vörös darabot, minden nap viselem... valamiért tetszik. Talán mert pont olyan színe van, mint az artériákból kiáramló friss vérnek...
Végül egérkét leszedem az asztaltól és egy székre ültetem. Még egy plédet is hozok neki, nehogy itt megfagyjon nekem. Letakarítom az asztalt, mindent a helyére pakolok, aztán nekilátok főzni. Éhes vagyok. Ezúttal azonban két személyre főzök.
Nem szól, csak ül, mint egy zsák krumpli, árgus szemekkel figyelve a mozdulataimat, de a terjengő illatokra a hasa hangosan korogni kezd. Valami könnyűt készítek, amit ő is meg tud enni. Miso levest sertéshússal.
Először szépen apróra vágom a húst és a krumplit, majd a többi hozzávalót is előkészítem. Végül kevés olajon megpirítom a húst, némi hagymával, és apránként hozzáadom a többi hozzávalót is. Ezután fűszeres levest készítek hozzá, a végén összeöntöm és tálalom.
Egérke igencsak meglepődik, mikor egy tányérral elé is leteszek. Leülök vele szembe és démoni mosolyt kanyarítok ajkaimra.
- Lássuk, mennyi önuralmad van.- kuncogok, majd minden további nélkül enni kezdek.
|
| Laurent | 2012. 07. 13. 20:50:28 | #22172 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~viciii - sziszának~
Amíg össze nem ütköztem azzal a fura alakkal, addig egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a földön lenne rossz is, az apámon kívül persze. De ahogy nekifutottam annak a kemény mellkasnak, alahol tudat alatt már sejtettem, hogy valami nem jó.
-Bocsánat, nem figyeltem... - Motyogja, míg a szétszóródott holmijait segítek neki összeszedni.
-Semmi gond.
Halkan mondom, lehetőleg olyan hangon, hogyha lehet, akkor a következő kanyarban elfelejtse. Amit összeszedtem, azt felé nyújtom, és ő mosolyogva veszi el tőlem, véletlenül vagy szándékosan hozzámérve. Gyűlölöm az érintéseket. Mintha áram rázott volna meg, úgy rántom el a kezem fapofával, remegő mancsom zsebre vágva.
-Köszönöm!
Micsoda lelkesedés. Biccentek, felállok, és menekülök. Egy kicsike hang súgja nekem, hogy túl nyitott ez az ember, mintha magába akarna szippantani. Én meg köszönöm nem kérek belőle. Amíg a piros lámpára várok, visszapillantok rá. A hideg rohan végig a hátamon, és most már biztos vagyok benne, hogy ez nem volt véletlen. Soha nincs olyan, hogy véletlen. Enyhe rémület remegtet meg, míg a tömeg meg nem lódul, és el nem cibál, de a tekintetem akkor is pillanatokig a semmibe bámul csupán.
~*~
Tudom, hogy szándékos az egész, és ettől lesz az egész még hajmeresztőbb. Akarja, hogy tudjam, figyel. Hogy mindenütt ott van, hogy ismer, és hogy a markában vagyok, verdeshetek bármilyen hevesen a kalitkában. És ez rémít meg a legjobban. Apám keze tuti a dologban van, mert ő szokott ilyen alapossággal dolgozni. Egy hét alatt semmi nem történt, és ennek ellenére mégis tudom, hogy egyre inkább vékony pengén táncolok. Nem fog ez örökké tartani.
És hazatérve a képet látva már tudom, hogy nem csak az üldözési mániám erősödik manapság. Úgy érzem, odafent nincs senki, vagy csak szimplán előző életemben valami igen rosszat tehettem, hogy így utálnak. Első pillanatban gyomrom felfordul, majd fura rezignáltság lesz rajtam úrrá. Nagyon remélem, hogy mire a szememig ér majd, addigra én már nem leszek érdekelt a dologban, és még jobban remélem, hogy előre ivott a medve bőrére, és feni rám a fogát, de úgy nagyon, hogy aztán a lehető legnagyobb csalódást okozzam neki.
~*~
Gyűlölök hazajárni. Minden lépéssel egyre nehezebb. És hiába intéztem magamnak új lakást, ott is megtalál. Otthon már várnak a jegyek az éjszakai vonatra. Elhúzok innen és kész. Mégis ahogy minden lépéssel közelítek a lakásomhoz, nem csak a szabadság reménye, de a szorongás is erősödik bennem. Épp ezért ér nagyon váratlanul, mit nagyon... ROHADT váratlanul, amikor hátulról valaki mögém lép, és kést szorít a torkomhoz. Csak remélni tudom, hogy nem apám jött el végül. Mégsem tudom megállni, hogy ne remegjen mindenem. Nem hallok beteges zihálást, nem érzek alkoholszagot, nem hallottam a jellegzetes kopogó lépteit, mégis a támadót simán átkonvertálom az ő alakjára. Pedig alacsonyabbnak is tűnik. És lehet egy hirtelen mozdulattal leszerelhetném, de... Egy kőszobor nem lehetne merevebb nálam. Lassan elfogy a levegőm, és elsápadva próbálok lélegezni.
-Eljöttem érted, egérke... - halk hang, és túl ismerős, mégis én hallok egy rekedtes élt, reszketeg vigyort... - Hogy tetszett a festményem? Megnézted jól? Mert amint végzünk, pontosan úgy fogod végezni...
Remegek, de már el nem tudom képzelni, hogy a hidegtől, a félelemtől, vagy az undortól.
-Apám küldött?
Már nem találom a hangom sem, és ahogy kuncog, a jeges rémület kúszik tagjaimba. Ha nem ő jött el értem, akkor a legrosszabbra kell felkészülnöm. Olyanra, amit ő nem tenne meg. Vállamra simul keze, én meg megrándulva házúdnék el az érintés elől, de a kést a bőrömbe vájva vért csihol, hogy forró nyelvével lenyalintsa. Remegve húznám el a fejem, de éles fájdalom hasít fejbőrömbe, ahogy a tincseimbe arkolva megállít.
-Szegény gyerek... az apád egy igazi állat.- libabőrös vagyok a meleg lehelletétől a fülemnél, és ahogy egyre közelebb van, ahogy fesztelenül hozzámér... Csoda hogy nem akad ki a szívem. - Megkereste az egyetlen olyan embert a földön, aki nagyobb kínszenvedést tud okozni önnön magánál... engem.
Lassan sétál elém, én pedig, bár valahol mélyen tudtam, hogy ő az, mert a kéz a képen, és a hangja az előbb olyan ismerős volt, mégis pofán vág a felismerés. Borzongok, remegek, szavaitól rettegek. Apám évek óta kínoz, ő tudja a legjobban, mitől készülök ki a legjobban, és tudja, hogy a kezei között már inkább csak agonizálok, semmint szenvedek, legalábbis mire végre megjelenik előttem. De egy ismeretlentől nem tudom, mit várhatok, így...
-Felkészültél, egérke? Kéjutazásra viszlek, egyenese a Pokol kénköves bugyraiba... - nevetése nem hat meg, de arcán az élvezet...
Gondolkodás nélkül fordulok sarkon és futok, elvégre nem állja utam semmi a hátam mögött. Nevetését igyekszem ignorálni, nem akarom tudni, mi ilyen mulatságos. Igen. Apám tudja, hogy mi kell nekem az edzéshez. Ugyanúgy félek, mint nála az elején. Éles fájdalom hasít a lábamba, és a fájó combom után kapva lerogyok a földre, fájón felnyögve.
-Ejnye... rossz kisegér. Hát nem tudod, hogy a macska elől nincs menekvés?
Kihúzom a kést a lábamból, pedig valahol hallottam, hogy a sebben kell hagyni, mert az elvérzés lehetősége... Belegondolva inkább elvérzek, semmint úgy végezzem, mint a bemutatott, szemetgyönyörködtető képen...
Nos, menekülni nem, de talán még harcolni tudok. Igen. Úgy festhetek, mint egy veszett kutya, aki utolsó erejéig morog és mar.
-Belőlem nem eszel!- nem hatja meg...
-Hát még mindig nem érted? Az én karmaim közül nincs menekvés... harcolhatsz, de eredménytelen...- igen, sejtettem, Ő csak a legjobb minőséget küldi maga helyében. Megáll előttem.
-Ki vagy te?- kérdésem inkább költői, egy meggondolatlan szóáradat. Rég beszéltem már ennyit.
-Az ember, aki fertőben született, vérben nevelkedett, és a halál bűzében él...
Tekintete megint foglyuj ejt, azok a felemás színű ablakok. Mint akinek szintén két élete van. Egy fél szívdobbanásnyi időre szimpátiát érzek fellobbanni magamban, de a tekintete elterelés volt tán, mert kezei hihetetlen éles mozdulattal fegyvereznek le, egy felesleges mozdulat nélkül, és tudom, a kínzásai se lesznek különbek. Őrölt, de nem eszelősen zavaros. Leteper, és rámnehezedve szorítja ki belőlem a szuszt is.
-Készen állsz a halálra?
Nem akarok belegondolni, mire vonatkozik a kérdés, mégis nem kívánatos képek tódulnak szemeim elő, míg az áldásos sötét végre el nem ragad magával.
~*~
Valami azt súgja, hogy nem csak hogy a szemem kinyitni, de még élnem sem érdemes. De mivel minden ébredéskor az ilyesmi hatalmába kerít, hát nincs mit tenni. De ahogy szemeim először fekete tincseket látnakmeg, majd kék, egymástól elütő szempárt, kezeim ösztönösen mozdulnának meg, ha tudnának.
-Végre felébredtél, azt hittem, sosem fogsz magadhoz térni...
Ez a behízelgő hang minden, csak nem az, amire most vágyom. Bár ha ilyen hangon bejelentené, hogy elenged, és többet nem látjuk egymást, talán még szájon is csókolnám. Talán. De a kés kezében... akkora, mint a tenyerem szétnyitva, és amilyen vastag, nem hinném, hogy répát szokott vele hámozni. Pánikroham készülőben... és ő premierplánból nézheti.
-Engedj el... - ennyit a határozott követelésről... nevetéséből legalábbis...
-Milyen naiv vagy te, egérke... természetesen nem engedlek el. Sőt, ami azt illeti, a legpikánsabb borzalmakat eszeltem ki neked.- szinte megállni látszik a szivem vigyorától - De olyan sok a lehetőség, hogy egyszerűen nem tudok választani... koncoljalak fel?- ficeergek a kés elől, de hiába, lassan megfoszt gombjaimból, és az ingem védelmétől. - Zsigereljelek ki? Lassan csontozzam ki a végtagjaidat, aztán hagyjam, hogy elvérezz? Égesselek el elevenen? Húzzalak karóba? Fojtsalak meg? Éheztesselek halálra? Annyi jobbnál jobb lehetőség...- az utolsó kettő nem is hangzik rosszul... - Egyszerűen nem tudom, melyik lenne a legfájdalmasabb halál... úgyhogy...- elvonja a figyelmem a testem megcsapó hűvös levegő, majd az ámulattól ködös szemei. - Úgy döntöttem, addig foglak kínozni, amíg bele nem halsz.
Nos igen, apám is csinált ilyet, csak ő már több éve húzza, most legalább biztos a kimenetel. Innen nem távozok élve. A gondolattól egy pillanatig újra megcsap a pánik szele. És ő ezt élvezve nevet, míg a jéghideg kés hátoldalával a mellkasomra rajzol.
-Te beteg vagy...- lehelem a semmibe.
-Tudom... hát nem nagyszerű?- mint egy idegbeteg, nevetve mászik felém, és a szemeit elnézve a legkisebb gondom az, hogy most rámült... - Rómeó Rossi... vagy inkább hívjalak Romeronak? Melyiket szereted jobban?- ujjával cirógat, míg el nem húzódom tőle, válaszul azonban egy ragasztószalagal egyszerűen beszédképtelenné tesz, határozottan sajnálkozó tekintettel, és ez az, amitől igazán berezelek. - Sajnálom, egérke, de ami most következik, számodra nem lesz túl kellemes... minden bizonnyal rohadt hangos leszel közben, ezért be kell ragasztanom a szád, mielőtt a szomszédok felfigyelnének.
Kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Abban lelnek örömöt, hogy a másik fél szenved, és minnél jobban vergődik, annál intenzívebben csinálják. Apám már megszoktam, a bűzös lehelletét, ami olyan, mint a Halál csókja, a sötétből villogó szemeit, a kezeit, amik soha ilyen gyengéd kegyetlenséggel nem bántak velem, a sánta lábára jellegzetes koppanásokat... Itt azonban más. Libabőrös vagyok, és legszivesebben összeszorítanám a szemem és a fogaim, hogy agyam legmélyére süllyedjek, képtelen vagyok rá. Csalóka simító mozdulatok, amik, akár egy kígyó, lecsapnak, és mélyen marnak belém, és amikor azt hiszem, ennél nem lehet rosszabb, olyan helyre téved, amitől kedvem lenne teli torokból sikoltozni, és helyben meghalni, semmint hogy ezt elviseljem, de még csak az ájulás nyugtató köde sem közelít meg. Végigszenvedem az éveknek tűnő hosszú kínzást, úgy, hogy közben tudom, mennyire reménytelen a helyzetem.
Szinte éveknek tűnik az a hosszú idő, amikor végre kielégülni látszik, és az undor érzése végre átlök a semmibe. De még ez a semmi is olyan fájón éles és szürke, tele fájdalmakkal, hogy képtelen vagyok megmoccanni, bár ha tehetném se tudnék a valós világban mozdulni. Melegség von körbe, de tudom, hogy ez nem egy kedvességből rámdobott takaró. Ez a saját vérem...
~*~
Fel nem tudom fogni, miért kelek fel állandóan. Ez biztos nem valami szar túlélési ösztön, hanem valami olyan hülyeség, ami miatt még többet lehet szenvedni. Mazochista lennék? Megmozdulatnék, de elég egy pillantást vetnem magamra, hogy rájöjjek, mi is az, amitől nyöszörögni kezdtem ébredéskor. Nem kell hozzá sok, hogy újra elájuljak, de szerintem -nevezzük mazochista énemnek - szóval neki köszönhetően még akkor is magamnál maradok, amikor hosszú percek múlva a kifacsarodott csípőm kicsit kényelmesebb pózba vonszolom vissza. Egyedül vagyok, de valahogy ez nem esik olyan jól mint máskor, mert van benne valami furcsa utóíz, mint egy olcsó sörnél. Mintha időt kaptam volna arra, hogy kiélvezzem minden egyes fájdalmam, minden mozdulattal megismerkedjek újra.
Amikor meg nagyon hosszú idő múlva némi motoszkálás után nyílik az ajtó, arcom megint a komor maszk mögé bújt, gyilkos tekintettel méregetem, habár ahogy közelít, úgy olvad le tólam ez a kifejezés, hogy a rémület úrrá legyen rajtam. Szám egyre inkább összepréselem, hogy ne kezdjek a tapaszon keresztül sikoltozni, és mivel nem tudok olyan könnyen levegőért kapkodni, hát légszomjtól szédülni kezdek. Legalább elmosódott körvonalakból áll a világ, és nem az éles valóságból.
Persze, a kép kitisztul, ahogy a vállamon a kés hegyével mélyre karcolgat. Úgy látszik, nincs túl jó kedve, elég morcosan gubbaszt mellettem, és csak remélem, hogy nem áll neki a saját baját ecsetelni nekem. Van nekem elég bajom, és leszarom az övéit...
Összeszorítom a szemeim, úgyis csak táncoló csillagokat látok a fájdalomtól, amikor a feldagadt, égő, gennyes sebek egyikét újra felnyitja, és szépen körbejáratja benne a kést. Megfeszülök, amivel csak magamnak okozok még nagyobb fájdalmat, és egy könnycsepp siklik ki hangtalanul összeszorított szemhéjaim alól. Amikor megszűnik a fájdalom, és lassan csillapodik, elernyedve kapkodok levegőért, mintha a ház körül futkároztam volna ezidáig legalább. Pár szusszanás, és amíg lazítok, gyanakodva nyitom ki a szemem a megsüppedő ágy miatt. Szinte azonnal megbánom, hogy felnéztem, mert nagyon közel látom a szemeit, túl közel, olyannyira, hogy meg tudnám mondani talán, hány árnyalatnyi különbség van a szemei között.
-Ne csukd be a szemed, mert kénytelen leszek levágni a szemhéjad...
És indezt olyan arccal súgja, mint egy gyerek, aki sokadjára kéri már a szüleitől karácsonyra a hőn áhított kisvasutat. Hangtalanul nyelek egyet, és belenézek a szemeibe. Késével most a homlokomon húz egy csíkot, közben a hajam félresimítva, és a torz színű szemem nézi. Csak remélni merem, hogy nem most akarja kinyomni, vagy ilyesmi.
-Olyan kíváncsi lennék rá, hogy hogyan kínzott az a férfi téged. - csak az emlékétől is elsápadok, majd elzöldülök. - Ennyi éven át... Még sose volt senki, aki nálam olyan sokáig életben maradt volna, pedig igaza van, megvan az élvezet ebben is.
A hideg penge nem áll meg míg beszél, folyamatosan kacskaringózik rajtam, bennem, néha csak karcolva a bőröm, néha centikre elmélyítve a sebeket. Fájdalomtól csillogó szemeim ráemelem, némán könyörögve, hogy fejezze be. Lassan már nem is hidegnek érzem a pengét, hanem tüzes, izzó vasnak, amit előszeretettel nyomkod a bőrömnek, billogot égetve vele minden miliméterre, hogy ha netán életben maradnék, soha ne tudjam őket elreteni. És még csak reményem sincs arra, hogy keressen bárki is, mert senkit sem ismerek. Nem is tudják, hogy létezem. Munkahelyemen meg szóltam, hogy ma elutazok. Fenébe.
A szemei azonban csak a saját élvezetére csillognak, nekem semmi jót nem ígérnek. Felhagyok hát az ellenkezéssel, szemlélő leszek, szenvedve, de nem érdekel. Mert nem akarom, hogy érdekeljen, inkább csak a végére koncentrálok, hátha úgy hamarabb eljön, és akkor megszabadulok ettől az egésztől. Morcosan döfi a kését a karomba, kikerülve a nagyobb ereket, hogy ne vérezzek el, de fájjon azért, és szemeimben villan a fájdalom, de amint a lángok ellobbannak, gúny mászik a helyére.
Ennyi? Ennyit akarsz? Ha csak kínozni akarsz, hát megkapod. De a testem aztán meggyötörheted, amennyire csak akarod, a legbelső akaratom nem fogom hagyni neked megtörni. Látszólag engedek, de belül csak most állok igazán ellen neki. Ha már megkap mindent, amit csak akar, mert nem tudok tenni ellene, akkor olyantól fosztom meg, amit csak én adhatnék át neki teljesen.
Nagyon hosszú óráknak nézek elébe, és végig azon van, hogy rájöjjön, mi nem stimmel velem. Szemeim vörösre dagadtak a sok sírástól, erőtlenül heverek az ágyon, mint egy darab odavágott rongy, apránként kapkodok levegőért is, mert még a légvétel is fáj, nem moccanok, mert minden mozdulat olyan, mintha a bőröm alatt valaki szögesdrótot rángatna... De látja, hogy valami nem passzol. Durva mozdulatokkal oldoz ki annyira, hogy megfordíthasson fektemben. Való igaz, a hátam még szinte szűz. Most a teleizzadt, véres, és még ki tudja mi mindenes anyagon hasmánt nyúlok végig, sebeim belenyomja a koszba, hátha elfertőződik majd valamelyik, végülis a sebláz sok embert kegyetlenül megkínzott, mielőtt elvitt, nem?
Minden előjel nélkül vágja magát belém tövig, míg vállamtól a csípőmig egy kéjes hullámot hasít bőrömbe. Erőtlenül szusszantok, már nincs erőm hangosan fájni se. mielőtt bármit tehetne, a kimerültségtől, és a sok vérveszteségtől nemes egyszerűséggel lecsukom a szemem, és nem törődök vele.
~*~
Szúró fájdalomra ébredek. A tüdőm összeszorulva, remegve vergődik mellkasomban, szám leragasztva, orrom pedig valami büdös dologhoz nyomva szorosan, hogy ne kapjak levegőt. Amint lassan eljut az oxigénhiánytól kába agyamig, hogy épp megfojtani akarnak, megfeszülnek az izmaim, és a szájpeckembe ordítva rándulok meg. A csípőmön ülő súly kilibben a helyéről, majd némi zúgás után visszaül.
Nem hallok... füleim olyan hangosan csengenek, hogy ha mond is valamit, nem hallom. Vagy jobb nem firtatni, hogy mi nem működik, jobb is így, mi?
Hirtelen áramlik levegő a tüdőmbe, és én köhögve, vörösen kapkodok érte, izzadtan az erőlködéstől. A számon lévő zár megnehezíti a dolgom, de persze nem olyan kedves a fogvatartóm, hogy bármivel is megsegítsen. Nyelvem szárazon tapad a szájpadlásomhoz, az orromon beszívott levegő pedig szokatlan ilyen hosszú idő után, és szinte végigmarja a légcsövem. Amint újra hallani kezdek, hallani a kuncogását, és az anyag súrlódását, és visszakívánkozok a semmibe. Komolyan, ennél még a sötét is jobb.
Fordul velem a világ, bár így legalább nem fenyeget tovább a fojtogatás veszélye. Erőtlenül vonaglik mellkasom, ahogy levegőért kapkod, és hiába nincsenek pillanatokig lekötözve kezeim, nem tudok moccanni. Ezt szerintem biztos látja ő is, ezért mer felállni, és kisétálni lassan a szobából. Nem töltöm értetlenkedéssel az időmet, hogy miért nem kötözött meg újra, elvégre ilyen állpotban nem fogok ugrálni, az is biztos, de hogy ha visszajön, minimum lefejelem, az is biztos.
Egy pohárral tér vissza, és bár víznek látszik, amikor az orrom alá dugja fura mosollyal, nem tudok nem gyanakodva rápillantani. Kába vagyok, nem hülye. Felemeli a fejem, hogy megitasson, én megnagyobb lendületet veszek, és a poharat lefejelve leöntöm őt. Felkiáltva ugrik fel, lekapva a nadrágját, és hevesen törölgetve a vörösödő bőrt magán. Ugyan már... sav lett volna a vízben, vagy valami ilyesmi? Bár ilyen állapotban lehet azt is képes lettem volna meginni, ha mondjuk a szemem beköti, vagy kiszedi. Fene az üldözési mániámba.
Dühösen villannak rám szemei, míg én álmosan, laposakat pislogva hunyom le lassan szemeim. Fáj mindenem, ha enyhén akarok fogalmazni. Ha tudnám, tíz körömmel vakarnám le magamról a bőrt, vagy nyúznám meg magam elevenen, az nem fájna talán ennyire... sípoló tüdővel kapkodok levegő után, és próbálom a forgó szobában elkapni alakját, jól akarok lakni még egyszer a dühös arcával... de úgy tűnik ez az öröm sem adatott meg nekem. Gúnyosan lebiggyesztem a szám, és utolsó erőmmel elfordítom a fejem. Aludni akarok, és erőre kapni.
Nem tudom, mióta lehetek itt, de elég hosszú ahhoz, hogy étlen – szomjan, állandó kínzás alatt testileg megtörjek. Szerintem már meg se tudnék szólalni, lehet a nyelvem beletörne. Vajon tud olyat? Megpróbálok még egyszer nyelni, de a reménytelen próbálkozás erőtlenségbe fullad, és ájulásszerű alvásba. Azt hiszem még soha nem álmodtam ilyen szörnyűt... utolsó értelmes gondolatom a sebláz, és én boldogan vetem magam karjai közé, ha így nem kell ezt a figurát elviselni.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 07. 14. 16:52:01
|
| vicii | 2012. 07. 06. 23:23:12 | #22016 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Egérkének - Launak)
Arcomon groteszk, széles vigyor terül szét, ahogy legújabb áldozatomat méregetem. Lelki szemeim előtt már látom is, milyen élvezetesebbnél élvezetesebb dolgot fogok művelni vele...
Az árnyak takarásából figyelem magas, izmos alakját, amint ruganyos léptekkel siet az utcán. 170 centi lehet, olyan magas, mint én. Egészen izmos teste van, mozgása kecses, akár valami őzé, amely a rá vadászó farkas elől szökell...
Tartása egész görnyedt, mintha megpróbálná magát egészen apróra összehúzni, hogy a körülötte hullámzó embertömeg észre se vegye. Haja gesztenyebarna, kócos, elöl a szemeibe lóg. Arca összességében egészen jóképű, bár a hegek kissé rontanak az összhatáson. Egy egészen páratlan emberrel van dolgom...
18 éves, tehát 3 évvel fiatalabb is nálam. Ahhoz képest a tekintete ijesztően komoly. Látszik rajta, mennyi mindent megélt már... egy igazi túlélő néz csak így.
A srác egy kaméleon.
Az elmúlt egy hétben figyeltem őt. Mestere az észrevétlenségnek, mi tagadás... legalább olyan jó a megtévesztésben, mint én.
Szótlanul követem, zsebre tett kezekkel, hetykén, arcomon odafagyott műmosollyal. Egy ártatlan mosoly, ami mögött még sincs semmi... sokan kérdezték már, mért mosolygok. A válasz egészen egyszerű: azért, mert egy mosollyal mindent el lehet érni... ha olyan szadistán vigyorognék állandóan, ami tükrözné a gondolataimat, az emberek csak megijednének. De egy visszafogott mosollyal szimpátiát keltek bennük. Nem gyanakodnak... és ez hatalmas előny.
Szórakozottan figyelem a mozdulatait. Gyors léptekkel sétál. Épp a munkából tart hazafelé... lefordulok egy másik utcába és elé vágok. Majd egy kevésbé forgalmas helyen kivárom a pillanatot... és épp akkor fordulok be a sarkon, mikor ő is ideér.
Összeütközünk, én pedig a földön kötök ki, oldaltáskám tartalma szanaszét gurul. Meghökkenten pillant le rám.
- Bocsánat, nem figyeltem...- mentegetőzöm bocsánatkérő mosollyal, majd nekilátok összekapkodni a holmijaimat. Egy ideig csak tanácstalanul néz rám, majd végül leguggol és segít.
- Semmi gond.- mondja halkan. Egészen különleges, mély, karcos hangja van... mrrr... elképzelem, ahogy ugyanezen a hangon kétségbeesetten, megváltásért sikoltozik... ahh, mindjárt felizgulok.
Segít összeszedni a cuccaimat, majd felém nyújtja őket, én pedig mosolyogva veszem el. A kezem az övéhez ér, mire mintha tűzbe nyúlt volna, úgy rántja el a kezét. Villan a tekintetem. Ez egy egészen egyedi reakció. Milyen érdekes...
- Köszönöm!- rikkantom vidáman, mintha észre sem vettem volna az előbbi reakcióját. Csak némán biccent, majd feláll és szó nélkül tovább sétál. Utána pillantok.
Egy útkereszteződéshez ér, ahol piros lámpát kapott, ezért tétován megáll a többi járókelővel. Visszanéz, ahogy sejtettem.
Én pedig eszelős vigyort húzok a képemre.
Tökéletesen látom, ahogy elkerekednek a szemei. Tekintetem az ő szemeibe fúrom, majd a következő pillanatban a lámpa zöldre várt, az embertömeg pedig magával sodorja. Én pedig felveszem a táskám, és mintha semmi sem történt volna, tovább sétálok.
*
Tudja, hogy figyelem. Mert én azt akarom. Jeleket hagyok neki. Apró, észrevétlen jeleket, amit az ő gyakorlott tekintete mégis kiszúr. Egy-egy elmozdított tárgy, egy-egy nyitva felejtett ajtó vagy ablak...
Élvezem, ahogy az utcán sétálva folyton folyvást kutakodik a tömegben, ahogy a tekintetét rémülten kapkodja ide-oda, ahogy kiül az arcára a félelem... groteszk örömmel tölt el a rettegése...
Vadászok, és ezúttal ő az áldozatom.
Úgy egy hónapja megkeresett egy egészen furcsa fickó. Már az is épp elég bizarr volt, hogy tudta, hol és kit keressen. Nagyon kevesen ismerik csak az igazi kilétem. Mondott egy nevet, mondott egy összeget. Én meg őrült vagyok, nem hülye, hogy visszautasítsak egy ilyen ajánlatot.
A legutóbbi pszichiáterem ledöbbent, mikor közöltem vele, hogy őrült vagyok. Azt mondta, téveszmékben élek, hogy az őrültek nem tudják magukról, hogy azok. De ez nem igaz. Én pontosan tudom. Én nekem jó így...
Élvezem.
Szóval, még sosem csináltam ilyet, de pont ezért izgatott a dolog. Becserkészni, elfogni, aztán módszeres megkínozni és kivégezni egy embert... csábító ötlet. Így hát belementem. Már maga a keresés és határtalan izgalommal töltött el. Különösen nehéz volt rátalálni erre a fiúra. Mindig más név, mindig más személyazonosság... több személyie volt már, mint nekem. Ami azért elég dicséretes.
De nem kellett sok idő és a nyomára bukkantam, nem is olyan messze. És elkezdődött a vadászat.
Groteszk élvezetet lelek benne, ahogy lassan az őrületbe kergetem és a frászt hozom rá.
Már lassan egy hete kínzom... ideje lesz foglyuk ejteni a kis báránykát.
Megadom hát neki a kegyelemdöfést. Mikor épp dolgozik, betörök a lakására, és egy gyönyörű festményt hagyok ott neki, a nappali falára szögezve. Őt ábrázolja...
Sebhelyektől tarkított, kellemes napbarnított bőre egészen szürkés árnyalatú, betegesen fehér... húsos ajkai elnyílva egymástól, mintha épp utolsó lélegzetet készülne venni... gyönyörű szemei hiányoznak a helyükről. Üres szemgödreiből lassan csordogál a sötét vér, vörös patakokat húzva szobor merev arcára. Nyaka kegyetlenül el van vágva, a húsból szakadt erek és idegek lógnak ki. Egy test nélküli fej...
Kócos, csapzott tincsei most összeragadva az alvadt vértől. Egy kéz tartja a fejet a hajánál fogva... az én kezem.
Azért kíváncsi lennék, milyen képet vág majd, mikor megtalálja ezt a festményt... hehe...
*
A sötétben megbújva várok... lélegzetem is visszafogom, olyan vagyok, mint maga az árnyék, amiben elbújtam. Sötét... láthatatlan... holt...
Halk léptek visszhangoznak a sikátor málló falairól... sietős, magabiztos léptek. Egy sötét alak sziluettje rajzolódik ki. Egyre közeledik, lassan pedig ki tudom venni az arcát. A közömbösség álarca mögé menekült, de tekintetét ide-oda kapkodja, légzése szapora... fél.
Elhalad mellettem, nem vesz észre. Ahogy elkerül, a hideg penge megvillan a Hold fényében.
Elhalnak a hangok.
Mögé lépek, késemet a nyakának szegezem. Megmerevedik. Lágyan reszketni kezd, sípolva szedi a levegőt.
- Eljöttem érted, egérke...- súgom halkan a fülébe. Igen, olyan, akár egy kisegér... megbújik a legkisebb résekben is, eljut mindenhová, mégsem veszi észre senki... - Hogy tetszett a festményem? Megnézted jól? Mert amint végzünk, pontosan úgy fogod végezni...- súgom, és eszelős vigyor ömlik szét az arcomon, ahogy reszketése fokozódik.
- Az apám küldött?- kérdi rekedt hangon, én pedig felkuncogok.
Lassan a vállára simítom szabad kezemet, mire megrándul. Erősebben nyomom a kést a torkának. A penge a bőrébe hatol, apró vércsepp buggyan ki alóla, mely vörös patakot hagyva bőrén folyik le...
Élvezettel kanyarítom le nyelvemmel a sós kis cseppecskét, mire megremeg, húzná el a fejét, de hajába markolva állítom meg a mozdulat közben.
- Szegény gyerek... az apád egy igazi állat.- kuncogok a fülébe, miközben ujjaimat végigsiklatom a nyakán, kitapintva ütőerét. Ahogy megérzem kismadárként verdeső szívének ütemét, kéjes öröm lesz úrrá rajtam. - Megkereste az egyetlen olyan embert a földön, aki nagyobb kínszenvedést tud okozni önnön magánál... engem.- súgom, a mondat végére élvezettel felkuncogok.
Egész testében megremeg. Elvigyorodok.
Lassan megkerülöm, közben a késemet végig a torkának szorítva. És mikor megpillantja az arcomat, a szemei kikerekednek. Széles, eszelős vigyort villantok rá.
- Felkészültél, egérke? Kéjutazásra viszlek, egyenese a Pokol kénköves bugyraiba...- súgom eszelős vigyorral, az arcára kiülő határtalan rettegés pedig groteszk élvezettel tölt el. Hisztérikusan felröhögök.
Persze egérke szemfüles, ezt a pillanatot választja, hogy elcsapja a kést tartó kezem, majd hátat fordít és futásnak ered. Felröhögök.
És egyszerűen a kést utána hajítom. Hangosan felordít, ahogy a penge félig a húsába hatol. A combját céloztam meg, így nyögve a földre roskad... kényelmesen kezdek felé sétálni.
- Ejnye... rossz kisegér. Hát nem tudod, hogy a macska elől nincs menekvés?- kuncogok fel. Próbál menekülni, megmarkolja a kést és kirántja a lábából. Nahát, micsoda fájdalomküszöb, micsoda akarat! A legtöbben már elájultak volna a fájdalomtól, de egérke még mindig küzd. Igazán elképesztő benne az ösztön.
Az élni akarás ösztöne, amely ma már majdnem minden emberből kiveszett... de úgy tűnik, a kis egérnek jócskán jutott belőle. Ettől csak még inkább élvezem.
Lassan lábra küzdi magát, de belátja, hogy nem fog tudni tovább menekülni, ezért a késsel a kezében vár rám. Tekintete határozott, azt sugallja, mindenre képes. Én pedig eszelősen vigyorogva sétálok felé.
- Belőlem nem eszel!- sziszegi, de csak felkuncogok, de nem tudom megállni, a kuncogásból eszelős röhögés lesz.
- Hát még mindig nem érted? Az én karmaim közül nincs menekvés... harcolhatsz, de eredménytelen...- mondom halkan, végig a szemeibe nézve, amelyekből lassan veszik ki a remény szikrája... Már csak egy lépés választ el minket. Megállok előtte.
- Ki vagy te?- kérdi halkan, kétségbeesett arckifejezéssel... felkuncogok.
- Az ember, aki fertőben született, vérben nevelkedett, és a halál bűzében él...- súgom áhítattal, majd elkapom a kést tartó kezét, kicsavarom, mire fájdalmas kiáltással ejti el a pengét. A földre taszítom, arccal a betonra, miközben a hátába térdelek és ránehezedek egész súlyommal. Majd vigyorogva a füléhez hajolok. - Készen állsz a halálra?
Hagyom, hogy egy hosszú pillanatra úrrá legyen rajta a kétségbeesés, majd egyszerűen leütöm.
Elég problémás az ájult testét hazavinni, de mint mindent, ezt is megoldom. Ellopok egy kocsit, azzal szállítom haza. Könnyen felvonszolom a lépcsőn, hiszen testesebb hullákhoz vagyok szokva, ő meg nagyjából ugyanolyan nehéz lehet, mint én. Bevonszolom a vendégszobámba, felhúzom az ágyra aztán az ágy támlájához bilincselem, a lábait úgyszintén. Így hagyom, kiterítve, majd távozom.
A lopott kocsit két utcányival arrébb viszem, majd visszatérek legújabb játékomhoz.
Miközben durmol, egy kis dalt dúdolva kezdek neki az előkészületeknek.
Még egészen kicsi voltam, mikor láttam egy horrorfilmet. Egy egyetemista srác volt benne. Elmebeteg volt. Gyilkolt, nem is keveseket, az áldozataiból pedig élő szobrot csinált. Persze a végén elkapták, ő nem volt olyan elővigyázatos, mint én...
Mégis... már gyerek fejjel hihetetlenül lenyűgözött a dolog. Nem éreztem mást, csak végtelen csodálatos... és azt gondoltam, nekem is ez kell. A művészet nevében gyilkolni... hogy az áldozataimból élő műalkotásokat csináljak... nincs is annál jobb.
Ez a kis dalt volt a főcímdala. Régen láttam, de a mai napig élesen él bennem minden képkocka. Ha jó kedvem van, mindig ezt a dalt dúdolgatom.
Jókedvű mosollyal térek hát vissza játékszeremhez. Nem lesz semmi másra szükségem, csak egyetlen késre. Az ágy szélén ülve azt élezem hát. Egy egészen komoly vadászkés, 15 centiméter hosszú pengével.
Egérke is lassan ébredezni kezd. Először csak kábán pillant körbe, majd ahogy tudatosul benne a helyzete, rémülten kezd vergődni. Felkuncogok, mire rám kapja a tekintetét.
- Végre felébredtél, azt hittem, sosem fogsz magadhoz térni...- duruzsolom már-már negédes hangon, a tekintete pedig a késre téved. Teste remegni kezd, mellkasa egyre szaporábban emelkedik-süllyed.
- Engedj el...- nyögi kétségbe esetten. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan. Felröhögök, mélyen, istenigazából.
- Milyen naiv vagy te, egérke... természetesen nem engedlek el. Sőt, ami azt illeti, a legpikánsabb borzalmakat eszeltem ki neked.- vigyorodom el eszelősen. - De olyan sok a lehetőség, hogy egyszerűen nem tudok választani... koncoljalak fel?- kérdem elgondolkodva, miközben késemmel nekilátok lassan, egyesével levagdosni ingének gombjait. Mocorogni kezd, vergődik, de semmit sem tehet. - Zsigereljelek ki? Lassan csontozzam ki a végtagjaidat, aztán hagyjam, hogy elvérezz? Égesselek el elevenen? Húzzalak karóba? Fojtsalak meg? Éheztesselek halálra? Annyi jobbnál jobb lehetőség...- sóhajtom drámaian. - Egyszerűen nem tudom, melyik lenne a legfájdalmasabb halál... úgyhogy...- duruzsolom huncut mosollyal. Végeztem az utolsó gombbal is, így szétrántom rajta az inget. Benne reked a levegő.
Ó igen, milyen csodálatos test... tele van gyönyörű, izgató sebhelyekkel...
- Úgy döntöttem, addig foglak kínozni, amíg bele nem halsz.- vigyorodom el. Újra kétségbe esik, mintha pánikrohamot kapna. Nevetve cirógatom meg mellkasát a kés tompa oldalával.
- Te beteg vagy...- súgja halálra rémülten.
- Tudom... hát nem nagyszerű?- kuncogok, majd lassan fölé mászok, lábamat átvetem a derekán ás a hasára ülök. Onnan tekintek le rá. - Rómeó Rossi... vagy inkább hívjalak Romeronak? Melyiket szereted jobban?- kérdem ártatlanul, mutatóujjamat végigvezetve arcélén, de elkapja a fejét. Felkuncogok, igazán aranyos. Végül csak sóhajtva előveszem a szigetelő szalagot a fiók mélyéről, és levágok belőle egy széles csíkot. - Sajnálom, egérke, de ami most következik, számodra nem lesz túl kellemes... minden bizonnyal rohadt hangos leszel közben, ezért be kell ragasztanom a szád, mielőtt a szomszédok felfigyelnének.- közlöm szomorkásan. Pedig úgy imádom hallgatni a kétségbeesett, fájdalmas sikolyukat...
Leragasztom hát a száját, majd kezdődik az igazi, élvezetes játék...
Széles, szadista vigyorral kezdek bele í kínzásába. Ő pedig könnyekkel küzdve, halkan vergődve szenved. Felszakítom a régi sebeket, újakat vájok a húsába... közben egészen felizgulok a kétségbeesett vergődése láttán, így hát kiélem rajta perverz hajlamaimat is...
Órákkal később, vérben és spermában ázva, könnyes szemekkel, fáradtan hanyatlik a párnák közé. Elájult a fájdalomtól. A kis szerencsés.
Kuncogva gombolom hát be a nadrágom, majd ásítva lépek a konyhába, hogy összedobjak magamnak valami vacsorát. Késő van, talán lefekszem aludni... holnap előadásaim vannak, de szerencsére egérke nem fut el. Ráérek vele még délután tovább játszadozni...
|
|
