|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2013. 01. 24. 23:39:31 | #24932 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Vicii~ Nyünyőnek
Romero:
Drága vendéglátóm nem sok pihenés után halk motoszkálásba kezd, és csak a vízcsobogásból tudom, hogy a fürdőben van. Nekiállok hát reggelit készíteni, elvégre szükségem lesz a mai, remélhetőleg utolsó napon energiára. Kinézem belőle, hogy az ágyhoz kötöz, csak hogy ne hagyjam egyedül. Érthető. Ha apám úgy döntene, hogy nem játssza tovább a macska-egér játékot, hanem együtt akar élni velem... Azt hiszem én sem reagáltam volna másképpen. Megnyugtatásképpen gyújtok rá, s ha a nikotin már nem is, a rutinos mozdulatok lecsillapítják zagyva gondolataim.
A hosszú csendre azonban nem tudok nem felfigyelni. Remélhetőleg belefojtotta magát egy kanál vízbe, de jó lenne tudni róla, mert akkor sietve kell távozni a gyanúsítgatások előtt még... De a fürdő ajtajában állva figyelem teljesen elveszett alakját, ahogy riadt őzikeként remeg a mosdó előtt, pihegve. Már-már vicces látvány, mégsincs kedvem nevetni. Kifújom a füstöt, és viszonzom a pillantását. Végigpillantok rajta, és csak egy hajszálnyival tűnik élőbbnek a tegnapihoz képest. Mert a vér többsége eltűnt róla. De sápadt, mindenütt valami kötés rajta, arca elnyűtt és tekintete elkínzott. A sírba visz, de komolyan.
- Köszönöm, hogy tegnap gondoskodtál rólam.
A fülsüketítő csend csilingelve törik össze pár szavától, és kissé megnyugszom, mikor a tekintetét is elfordítja rólam.
- Nincs mit. - motyogom két szippantás között, s várok valamire, egy szóra vagy egy mozdulatra talán, de mivel nem érkezik, hát hosszú és kínos percek után én töröm meg a csendet újra. - Gyere reggelizni.
Felesleges lenne azt hiszem újabb szentbeszédet tartani. Láthatóan az előzőektől is eléggé megrendült. Eleinte nem hallgatott meg, csak a tudatalattija figyelt fel a fülébe ültetett bogárra, és amikor már eleget mondtam, akkor lavinaként zúgott a nyakába a véleményem. Pedig nem hasztalan, nem is életre képtelen egy alak. Csak ő azt hiszi, hogyha eddig kenyéren élt, soha nem ehet kiflit. Kifordulok a szobából, időt adva neki, majd amikor végre asztalhoz ül, megjegyzés nélkül tolom elé a reggelijét. És ő is szó nélkül áll neki.
- Nem tudlak meggyőzni, hogy maradj, igaz? - kérdi bögrével kezében evés után az egyáltalán nem várt, de sejtett kérdést. Időnyerés céljából egy újabb szálra gyújtok rá, lustán kifújva a füstöt.
- Nem. Nem tudsz marasztalni. Nem akarok több időt tölteni ezen a helyen.
Ellenkezés nélkül biccent, túl aprót, túl halkan, túlontúl beletörődően. Eltűnt a küzdőszellem is belőle. Árnyék lett. Hosszú percekig csak bámul maga elé, gondolataiba mélyedve. Elkínzott alakját figyelem, végül csak megszólalok.
- Van valami terved? - fejét rázza, bár arcáról is leolvashatom a véleményét, nem kell médiumnak lenni hozzá.
- Talán majd feladom magam a rendőrségen. - mozdulatait figyelem, míg a lecsókolt füstöt lomhán fújom felfelé, nem törődve a játékos bodrokkal. És ő nem néz rám vissza, ami még furább.
- Keress munkát. Hagyj fel a gyilkolással és próbálj normális életet élni. - állok fel mosogatni.
- Egyedül nem fog menni…- felhúzott szemöldökkel nézek rá, és ijesztő látni, hogy komolyan gondolja. – Igazad volt. Mindenben igazad volt. Rettegek… annyira félek…- összekucorodva tép hajába, míg folytatja. – Egyedül nem vagyok képes semmire. Tehetetlen és erőtlen vagyok… senki vagyok…
Hirtelen kapja fel a fejét, könnyeit bámulva gyermeki rácsodálkozással, pislogva. Vagy inkább... rémülten? Felpattanva tűnik el a konyhából, bevágva maga mögött az ajtót, és pedig pár percet adok neki, míg a szál búcsúcigimet elszívom. Aztán utána megyek. Nem tudom, mi hajt felé, józan ember amint lehetőséget kapott volna, azonnal eltűnt volna mint a büdösség, és vissza se nézett volna. Én meg itt pátyolgatom a kicsi lelkét. Talán mert tudom, hogy durván belepiszkáltam, és nem akarok egy nap a bosszújára ébredni. Vagy kifogásokat keresek magam tetteire.
A sarokban kuporog egy párnát ölelgetve, teljes kétségbeesés jeleivel.
- Változtathatsz. Még van hozzá erőd.- dörmögöm halkan, megtörve a fura légkört újra.
- De nem tudom, hogyan…- motyogja, majd lassan felpillant rám, talán hogy a tekintetén is lássam gondolatait. – Nem tudom, mit tegyek vagy mit ne tegyek… minden olyan bonyolult…
Az ágy szélére ülök, és közben képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, miszerint annyira hasonlít a fiatal önmagamra, hogy az szinte ijesztő. Én is ennyire elveszett voltam, amikor még anyámmal együtt éltem. És mint ilyen, gyengének éreztem magam, és bár a semminél most sem hiszem, hogy több lennék, a gyenge pontok mindig dühítettek. És most ezt látom benne is. És az én művem...
- Nem is akarsz igazán változtatni. Csak szánalmat ébresztenél bennem, hogy maradjak.- gyűröm ujjaim között a csikket, ám ő csak a fejét rázza.
- Én… én nem… nem marasztalhatlak…- a hattyú halála premierből... amíg valaki fel nem kapcsol benne egy kis villanykörtét, és úgy fordul felém, mintha a Mikulás lennék. – Vigyél magaddal! - Szólal, én meg a könyörgő arca elől hátrálva bújok dühöm mögé.
- Soha! Ne is gondolj ilyesmire, eszemben sincs!- tör ki belőlem az első dolog. Kínzott, erőszakolt, éheztetett, meg még sorolhatnám... és vigyem magammal?? térden kúszik elém, de ha hajlongana sem hiszem hogy jobb lenne a helyzete.
- Kérlek! Bármit megteszek! Többé nem fogok senkit bántani! Dolgozok majd, a hasznodra leszek, megteszek mindent, amit kérsz! Betartom a szabályokat, amiket lefektetsz, csak ne hagyj egyedül!- megrebben a szemem az arca láttán, melyen most remény ül. – Kérlek… akármit megteszek…
Hogy... Vagy ki lehetne oly kegyetlen, hogy ezt a cseppnyi reményt, mely napok óta először jelent meg arcán, csak úgy összetörje? Eddig azon frászoltam, hogy teljesen nyomorékká tettem lelkileg, és összetörtem, és amikor újra felcsillan rajta némi pozitív, letörjem? Habár nem ér hozzám, tiszteletben tartva egy kis távolságot, mégis túl közelnek ítélem, így felállva rántok elő újabb szálat, és rágyújtva lépek pár lépést a kis szobában, lecsillapítandó magamat.
- Miért vinnélek magammal? Hogy akármikor leszúrhass? - csusszan ki rideg tényként, érzelemmentesen a két kérdés belőlem, de választ nem várva fordulok el. - És meddig bírnál velem jönni? Te valaki akarsz lenni. Egy név, melyet hosszú évek után is ismernek. Én árnyék vagyok. Nem létezem egy papír szerint sem, senki sem ismer, és sehol sem lakok. Élek a semmiben, bújva a fény elől, félkézzel a sírom kaparva. Ugyan miért akarnál velem jönni?
Túl nyugodt, és rideg hangon közlöm vele, a kérdést is olyan kedélyesen téve fel, mintha csak arról informálódnék, miért is nem akar velem kocsikázni a szép napsütéses délutánban. De látom arcán, hogy ha azt mondanám neki, élete végéig a cipőmet fogja nyalni, ha velem akar maradni, abba is beleegyezne. Szólásra nyitja ajkait, tekintetében érvek sorakoznak, én pedig szemem behunyva leintem, egy újabb slukkot csókolva le félig elparázslott szálamról. Öt ujjal szántok finoman hajamba. Sebeim lassan begyógyultak, már csak színes foltok maradtak, vagy egy-két csúnyább heg, de a régi gyűjteményem elnézve az ég a megmondhatója, hogy melyik lyuk honnan való.
-És mit akarsz csinálni? Miért akarsz velem jönni?
Tekintete felcsillan, hiszen magam is tudom jól, hogy nem teljes elutasítás csendül szavaimból, még ha tekintetemmel ölni is lehetne. Sarkára ülve ölelgeti a párnáját, és úgy válaszol.
- Nem akarok...
- Egyedül maradni. Igen, mondtad már, de ez még mindig nem ok. Miért akarsz pont velem jönni? Nem vagyok óvóbácsi, hogy egy gyerekre vigyázzak állandóan. - szabad kezem zsebre vágva fordulok féloldalasan felé választ várva.
- Nem akarom ezt... - pillant körbe a szobájában talán utalásképpen – Változni akarok, de egyedül nem fog menni. Te tudod, hogy lehetnék más. Pár szóval eléred, hogy másképp gondoljak dolgokra. Megmagyarázod azt, ami természetes kellene legyen, lebeszélsz ha marhaságot csinálnék...
- Másszóval... - tekintetem szkeptikussá válik – Azt akarod, hogy legyek amolyan apafigura.
Zavartan pislog rám, láthatóan nem egészen ilyesmit képzelt el. Márpedig én is szoktam számomra tündérmesét jelentő történeteket olvasni vagy nézni, és utópisztikus gondolatként él egy apafigura az én fejemben is. Tudom, vagy legalábbis sejtem, milyennek kellene lennie, még akkor is, ha élő példám sosem volt rá. Fejem csóválva lépek ki a szobából, mintha az ötletet is szarvas marhaságnak tartanám. Én mint ilyen felelősségteljes figura? Mese habbal.
Rég leégett csikkel a szám sarkában lépek a cipőmbe, és elgondolkodva lépek ki a lakásból, melynek levegője is fojtogatón hat rám.
~*~
Talán ha három órát voltam távol. Mégis amikor a lakásba lépek, halk trappolás után megjelenik a szobám ajtajában Kai, úgy nézve rám, mint aki kísértetet lát, a megkönnyebbülés és egyfajta boldogsághoz hasonlító kifejezéssel arcán. Na igen. Nem szóltam semmi, és eltűntem. Épp csak egy pillantásra méltatom, majd lecsapva kabátom és cipőm a konyhába mászok, a vásárolt gyorskaját sütőbe csapva, és tüntetően nem fordítva figyelmet az ajtóban toporgó alakra. Számtalan ki nem mondott kérdés lebeg körül, sőt szinte eltemetnek, de nem törődök velük. Tálalom az ebédet, és haláli nyugalommal állok neki. Velem szemben is kissé tanácstalanul kezdenek egyesek az ebédnek, a lasagnét csak nyammogva. Én bezzeg szeretem, meg a sajt is jól meg van pirulva rajta...
Aztán elmosogatok, elpakolok, és a szobámba mászok, hogy megnézzem, mit vigyek magammal, vagy mit hagyjak itt. Egy kisebb hátizsákot pakolok meg, majd kinyitva az ajtót belebotlok az az előtt álló Kaiba. A kontaktustól hátrahőkölök, majd végül egy mély levegővel csillapítom magam. Felpillantok rá, bizonytalan és tétova önmagára, ahogy ujjaival a pólója alját gyűrögeti. Látom, időközben a sebeit is átkötötte. Lassan siklik végig rajta tekintetem, majd újabb mély levegőt véve megszólalok, míg a kezébe nyomok egy köteg papírt.
- Pakolj. Negyed órád van.
Dörmögöm végig az arcát figyelve. Az első szónál hitetlenkedve néz rám, majd olyan érzések armadája suhan át rajta, amiket képtelenség leírni. Csak ösztönből veszi el a papírokat, majd semerre sem nézve befordul a szobájába. Nem akarom, hogy ő is abbahagyja az iskolát, hát kinyomoztam, hogy hova jár, és egy kérvényt irattam áthelyezésre. Mondván, hogy családi okok meg ilyesmi. Vonatjegyet vettem, és szállást foglaltam a célvárosban. Tehát új életet kezdhet, de azért nem teljesen másfélét. Legalábbis a kívülállók szemében. Amíg ő pakol, kissé bolondosan rohangálva a lakásban fel-alá, rajzkészletét pakolva meg a fürdőben molyolva, én útravalót készítek, teát főzök, és a leghasznosabb vagy könnyen szállítható konyhai eszközöket pakolom be. Csak a késeket hagyom itt teljes készletben. Inkább a kisbicskám. Majd kettőnket figyelembe véve az elsősegélyládát is cakk-pakk elteszem. Jó lesz az még.
Pontosan negyed óra múlva mindketten egy-egy hátizsákkal állunk az ajtó előtt. Én őt fürkészem, arcát figyelve, kivételesen füstmentesen, míg ő tétován, izgalommal telve, reménykedve, de kissé talán félve pislog az ajtó felé, meg a szobájának ajtaja felé.
- Most még visszafordulhatsz. - jegyzem meg nem nyúlva még a kilincs felé sem. - Visszatérhetsz a régi kis életedhez, élheted azt könnyedén de üresen. De ha velem jössz, készülj fel rá, hogy kevés dolog fog hasonlítani ahhoz, amit eddig ismertél. Nem mondom, hogy nagy társasági életet fogunk élni, vagy hogy letelepedünk valahol és boldogan élünk amíg. Kemény lesz. Nehéz és szokatlan. Ha most visszalépsz, nem fog senki gyávának vagy nyuszinak hívni, mert nem képes erre sok ember. De később nincs visszaút. Ezt tudomásul tudod venni?
Komolyan pillant a szemembe, mintha valami választ keresne a ki nem mondott, meg nem fogalmazott kérdésére. De én is komoly vagyok. Nem azért jön velem, hogy más városban is azt folytassa, amit itt abbahagy.
- Igen. És még mindig veled akarok menni.
Jelenti ki határozottan, belekapaszkodva a táskájába válltájékon, én pedig biccentek. A kabátom kapucniját felhúzom, lenyomom a kilincset, és egy új életmód felé indulok. S bár egyszer sem nézek hátra, tudom, hogy mögöttem van. Nem megnyugtató érzés. Sőt igazából nem vagyok benne most sem teljesen biztos, hogy jól döntöttem.
|
| vicii | 2012. 12. 14. 16:08:58 | #24483 |
 Karakter: Kai
Megjegyzés: (Romeronak - Launak)
- Szánalmasan gyenge vagy. És mivel fáj az igazság, azt akarod, hogy másnak is fájjon.
Hangja úgy csap a tompa zsibbadásba, mint egy villám. Az orgazmus bódító utóhatásai egyik pillanatról a másikra tűnnek el, csak a kegyetlen, fájdalmas, torz valóságot hagyva.
- A félelem gúzsba köt, igába hajt, és a rabszolgájává tesz. Azt hiszed, szabad vagy, de én látom...- mondja mély, rekedt hangon, hangszíne pedig mellbevágóan közönyös.
Elszorul a torkom, a gondolatok vadul kezdenek cikázni a fejemben. Fellobban bennem a düh... nem... ez nem igaz... én szabad vagyok! Nekem nem parancsol senki! A törvényen felül állok!
Villanó szemekkel, dühösen vágom bokán, de fel se nyikkan, csupán arrébb lép, ezzel elejét véve a további támadásoknak.
Összegörnyedve fekszek a földön, a saját ruhámat markolva, arcomat a józanító hideg padlónak nyomva. Én nem... én félek...
De félsz.
Nem igaz... én semmitől sem félek!
Rettegsz.
Nem igaz... én... én nem... vagy mégis?
Nagyra tágult, cikázó szemekkel figyelem, ahogy komótosan rágyújt egy szál cigire és mélyet szív belőle.
- A saját szolgád vagy. És arra is erőtlen, hogy segítséget kérj. Közönséget látsz bennem, semmi mást. Márpedig én nem leszek.- recsegi kegyetlen hangon, a szívem pedig kétszeres sebességgel kezd dobogni. - Holnap elmegyek innen. Nincs szükséged rám, úgy tűnik minden rendben.- adja ki az ítéletet, majd hátat fordít, a szobájába indul, és ahogy hallgatom a lépteit, valami elpattan bennem.
- VÁRJ!- üvöltöm felé kapva, de már túl messze van, nem érem el. Nem mehet el... nem teheti ezt velem! Szükségem van rá! Mihez kezdek majd? Nem mehet minden úgy, mint régen, annak vége! Nem sétálhat csak úgy el! A régi életem romokban! Mindent cafatokra zúzott, segítenie kell helyretenni! Muszáj! Muszáj!!!
Nélküle... nélküle már semmi vagyok...
Zsebre tett kézzel, érdektelenül pillant vissza rám a válla fölött, közönyös arckifejezéssel.
- Mire? Újabb gyilkosságra?- kérdi felvont szemöldökkel, szarkasztikusan, én pedig kétségbeesetten küzdöm magam négykézlábra. Felé csúszok, de elhátrál, soha nem érhetem már el...
Elkeseredetten rogyok újra földre, onnan nézve rá könyörgő tekintettel.
- Nem...- súgom erőtlenül, dajkálva magamban a reményt, ami már rég halott ugyan, én mégis próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ezernyi gondolat kergeti egymást a fejemben őrült sebességgel, kérdések hada zaklat, de egyikre sem tudom a választ. Mi ez az ijesztő érzés a mellkasomban?
- Tudsz mást is mondani a tagadáson kívül? Mert akkor lefeküdnék.- vágja hozzám egyszerűen.
- Ne...- kiáltanék, de már csak rekedt suttogásra futja. Minden tagom remeg, zihálok, kapkodom a levegőt, a riadt, bénult zsibbadtság pedig elnyomja a fájdalmat.
- Gyilkos vagy. Kegyetlen, szadista, érzéketlen, gondatlan, önfejű, makacs és dacos. Valaki, akire nem bíznék egy szál cigit sem, ha az életem is múlna rajta. Valaki, aki retteg attól, ami kint van és retteg attól, ami bent. Talán még saját magától is. Előfordult már, hogy bármit is megbántál? Tudod mit? Ne is gyötörd magad a válasszal. Nem szíved nincs, hanem lelked nincs. Szív nélkül manapság már lehet élni, szívtelen minden második ember. De lélek nélkül...- a szavak úgy hatolnak a levegőbe, mint egy tőr, és szinte érzem a mellkasomba fúródni a pengét. Elakad a lélegzetem, elnyílt ajkakkal tekintek fel rá, a pillanatok pedig évezredeknek tűnnek.
Lelkem... nem lenne lelkem...? Nem vagyok más, csak egy üres héj, aki az ösztönei vezérelnek...? Egy alantas lény csupán...? Valami, ami emberszerű, de köze nincs a fogalomhoz...? Mi vagyok? Ki vagyok?
Én... nincs lelkem... nincs szívem... nincs semmim és senkim... semmi vagyok...
Vagyok valami?
Nem vagyok semmi.
- Lélek nélkül a senkiknél is kevesebb vagy. A te sorsod pedig az, hogy az általad rettegett diliháznál rosszabb sors jöjjön érted.
Rosszabb? Mi lehet annál rosszabb? Miről beszél? Nem akarom...! Nem akarom!
Könyörgésre nyitnám a szám, de dermedt mindent tagom. Mondani akarok valamit, akármit, de képtelen vagyok, mert... mert... nincs semmi a mentségemre... igaza van...
Nincs igaza!
De igen... minden szava igaz... minden szava... minden szava...
Lassan leguggol elém, én pedig a szemére fókuszálok, azokra a furcsán csillogó, rideg, üveges szemekre.
- Senki leszel. Anélkül fogsz élni, hogy bárki is tudomást venne a létezésedről. És aztán egy napon arra ébredsz, hogy nem ismered fel magad a tükörben.- mondja, rajtam pedig őszinte rettegés lesz úrrá. Neh... nem akarom... én nem... nem... nem lehet...
- Ölhetsz majd, nem lesz megnyugvás. Kínzásod nem hoz örömet, és a fájdalom sem ad majd gyönyört. Gondolom, tudod, hogy miért nincs negyven év feletti őrült a világon...
Mert mindegyik, egytől egyik megölte magát vagy kiprovokálta, hogy megtegyék...
Ez a sors vár majd rám is? Egy jelöletlen sírban végzem majd? Senki nem fog emlékezni rám...? Senki...?
Arra eszmélek, hogy csukódik a hálószoba ajtó. Felriadva nézek körbe, Romero már sehol. Kétségbeesetten küzdöm magam álló helyzetbe, nem törődve sajgó, kimerült testemmel és utána rontok.
- Romero!- kiáltok a sötétségbe, mire a paplan alól két csillog szempár vetül rám. - Én nem vagyok senki! Igenis vagyok valaki! Félnek tőlem és beszélnek rólam!- erősködök, az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatok... szakad, biztos a bukás, de legalább a reményt még életben tartja pár pillanatig...
- Ha te mondod...- mondja lágy mosollyal.
- Miért? Tudni akarom, miért mondod ezt!- kiáltom követelőzve, toppantva is egyet, ezzel nyomatékosítva szavaim. A szemem ég, a gyomrom gombócban, a fejem zsong és mindenem fáj. A legrosszabb az egészben mégis az a mély rettegés, ami elönt...
- Mert el fognak kapni. És amikor egy diliházban fogsz csücsülni, az égvilágon senki sem fog tőled félni, legfeljebb a gyerekek, akiket a mumus híján veled fognak ijesztgetni. Egy szám leszel az akták között, amire senki sem lesz kíváncsi. Sok év múlva majd egy szakdolgozatot írnak talán az életedről, aztán végképp elfelejtik, hogy léteztél.
- NEM!!- üvöltöm kétségbeesetten, az ajtófélfába kapaszkodva közben. Nem akarom... félek... el fogok tűnni...
- Ahogy akarod.- mondja lágy hangon, majd a fal felé fordulva aludna, de ennyivel nem érem be, nem végeztünk! Zaklatottan trappolok az ágyhoz és a vállánál fogva magam felé fordítom, hogy számon kérjek, magyarázatért rimánkodjak, de a következő pillanatban hatalmas pofon csattan az arcomon. Megrökönyödve tántorodok hátra az ütés erejétől, majd hanyatt esek, és döbbenten, tanácstalanul pislogok fel rá.
Megütött... engem még... még soha senki nem mert megütni... senki... az ég világon senki...
-Ne. Merj. Még. Egyszer. Hozzám nyúlni.- mondja rideg, fenyegető hangon, miközben felül az ágyban. A szemei lesújtóan merednek rám a sötétben, majd újra visszacsúszik a paplan alá.
Összeomlok.
Vége. Mindennek vége. Nem érek semmit... nem vagyok semmi... nincs több miért...
Lassú, darabos mozdulatokkal kászálódok fel a földről, majd pár lépést után az ágyára rogyok. A takaró felett fekszem ernyedten, a plafon felé beámulva. Mi lesz most...?
Vagy inkább... mi nem lesz?
Reakció nélkül hagyom, hogy a takaróba csavarva bevigyen a fürdőbe. Gyors, ügyes mozdulatokkal vetkőztet le, majd a kádba ültet, kellemes meleg vízbe. Üveges szemekkel magam elé meredve engedem, hogy lemossa rólam az alvadt vért.
Minden zavaros... minden elvesztette az értelmét... csak akkor eszmélek fel, mikor fájdalom nyilall a jobb karomba. Oldalra pillantok, Romero épp a golyót bányássza ki belőlem, majd kiégeti a sebet, a forró, édes fájdalom meg megborzongat... nyögve, ködös szemekkel lendítem a kezem, hogy mélyebbre nyomjam a kést, de elkapja a csuklóm és visszanyomja. Tiltakoznék, de mielőtt megszólalhatnék, hideg vizet ereszt rám, majd szó nélkül varrni kezdi a sebet.
Kiszállít a kádból, én pedig bódulatban hagyom, hogy megtöröljön, felöltöztessen, majd úgy dőlök az ágyra, mintha napok óta nem aludtam volna.
*
Éberen fekszem az ágyban, mozdulatlanul, üveges szemekkel a plafont bámulva. Őrülten zsongó gondolataim elcsitultak, sőt, egészen el is tűntek. A fejem üres, ijesztően zsibbad. Eltölt a semmi. Figyelem a légzésem, a csend szinte fülsüketítő. Mintha megragadtam volna egy pillanatban, mintha megállt volna az idő. Olyan, mintha már sosem akarna elindulni…
Lassan fordítom oldalra a fejem, az ajtó irányába. Meredten bámulom a falapot, valami csodára várva, hogy történjen valami, akármi… de semmi nem fog történni… az ég világon semmi, és erre lassan rádöbbenek. Amíg nem teszek semmit, nem is fog történni semmi… nincs több várakozás… nem sodródhatok tovább az árral… tennem kell valamit.
Végtelenül lassan küzdöm magam ülő helyzetbe. Minden tagom sajog, éles fájdalom nyilall a karomba. Felnyögök, megállok egy pillanatra, majd lassan feltápászkodom. Ahogy két lábbal állok a földön, megszédülök, visszazuhannék az ágyra de megkapaszkodom a komódban. Halk, bizonytalan léptekkel az ajtóhoz tántorgok, majd a falaphoz simulva, visszafojtott lélegzettel hallgatózok. Halk neszezés, fémes hangok, valószínűleg a konyhában van. Óvatosan nyomom le a kilincset, hogy véletlenül se csapjak zajt. Kicsit olyan, mintha a saját házamba törnék be. Ironikus és zavarba ejtő.
A meztelen talpam nem csap zajt, ahogy a fürdőbe lopakodom. Belépve előveszem az elsősegélydobozt, majd a felsőmet levetve szemrevételezem a sebet. Meglepően jól ellátta, kivette a golyót és még össze is varrta. Bár nem csodálkozom, tekintve az apját… biztos volt lehetősége gyakorolni az elsősegély ellátást…
Lefertőtlenítem majd bekötözöm a sebet, aztán újra hallgatózok. Elhalt a nesz. Elszorul a torkom. Miért félek találkozni vele? Mikor lettem ilyen gyáva…? Árnyéka vagyok önmagamnak. A régi énem már sehol… csak egy riadt, tanácstalan, magányos kölyöknek érzem magam. Sóhajtva temetem az arcom a kezeimbe. Mi lett velem…? Mikor váltam ilyenné…?
Megdermedek.
Érzem… érzem magamon a tekintetét, érzem a jelenlétét. A szívem sebesen kezd verni, kiver a hideg veríték. Lassan pillantok fel, a tekintetem pedig azonnal megtalálja azokat a ridegen csillogó, sötét szemeket. A fürdőszoba ajtajának támaszkodik hetykén, szája szegletében cigaretta füstölög. Közönyös tekintettel mér végig, elidőzve a kötésen a karomon, majd újra rám pillant.
- Köszönöm, hogy tegnap gondoskodtál rólam.- töröm meg végül a csendet. Rekedt hangom kísértetiesen visszhangzik az apró fürdőszobában. Tekintetem előre szegezem, egy pontot bámulok magam előtt. Egyszerűen képtelen vagyok ránézni.
- Nincs mit.- válaszolja diplomatikusan. Csend ül közénk, kényelmetlen, hátborzongató csend. Végig érzem magamon a pillantását, szinte lyukat éget belém, és ha nem lenne bennem még egy szemernyi tartás, üvöltve vetném ki magam az ablakon. – Gyere reggelizni.- mondja végül halkan, majd szó nélkül kifordul a fürdőből. Ahogy eltűnik, szaggatottan nagy levegőt veszek, majd zaklatottan a hajamba túrok. Hogy lecsillapítsam magam, sietve átkötözöm a kezemet is. A csonkot majdnem teljesen benőtte már a bőr, egész jól néz ki, nemsokára teljesen meggyógyul. Ahogy kész vagyok, némi hidegvízben megmosom az arcom, hogy felébredjek, visszaveszem a felsőm, aztán tétován a konyha felé indulok.
A küszöbön egy pillanatra megtorpanok, aztán sietve leülök a konyhaasztalhoz. Romero kipakolja az ételt, majd némán kezdünk enni. Végig a tányéromat bámulom, nem merek felnézni. Reggeli után egy bögre forró teát is kapok Két kezembe fogva ülök tovább az asztalnál, egyik lábamat felhúzva.
- Nem tudlak meggyőzni, hogy maradj, igaz?- teszem fel végül a kérdést, ami tegnap este óta motoszkál bennem. Láthatóan már várta, mert leteszi a bögréjét és jelentőségteljesen újabb szál cigire gyújt, majd rám pillant.
- Nem. Nem tudsz marasztalni. Nem akarok több időt tölteni ezen a helyen.- jelenti ki rideg hangon, én pedig aprót biccentek. Nem fogom tudni meggyőzni, ez világos. Csak a szemébe kell nézni és nyilvánvaló, hogy komolyan elhatározta magát.
Újra csend ül közénk, zaklatott, keserű csend. Üveges szemekkel bámulok bele a teámba. Kattog az agyam, de igazán se eleje, se vége a gondolataimnak. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni vagy mihez nem. Minden kilátástalan. Értelmetlen.
- Van valami terved?- szólal meg végül, beszéd közben a száján kiengedve a füstöt, mire tétován megrázom a fejem. Terv…? Ugyan. Minden összeomlott körülöttem, mindennek vége.
Az egyetemre nincs értelme tovább bejárni. Ölni nem fogok, már maga a gondolat is taszít. Ha nem lesznek áldozatok, pénz sem lesz. Ha nincs pénz, nem fogom tudni fenntartani a lakást. Munkát kellene keresnem, de nem tudom, képes lennék-e nyolc órán keresztül egy helyiségben tartózkodni, együttműködni idegen emberekkel…
Talán a halál a legegyszerűbb és legcélravezetőbb megoldás.
- Talán majd feladom magam a rendőrségen.- vonok vállat elrévedő tekintettel, majd kortyolok egyet a teámból. Romero mélyet szív a cigijéből, majd komótosan a plafon felé küldi a szürkéllő felleget. Közben áthatóan méreget, én pedig lehajtott fejjel, mélán ülök a széken.
- Keress munkát. Hagyj fel a gyilkolással és próbálj normális életet élni.- tanácsolja, miközben ráérős mozdulatokkal eltakarítja a reggeli maradékát és elmossa a tányérokat.
- Egyedül nem fog menni…- súgom elkeseredetten, mire a válla felett meglepetten néz rám. – Igazad volt. Mindenben igazad volt. Rettegek… annyira félek…- súgom, hangom elcsuklik. Lábaimat felhúzva homlokom a térdeimre támasztom, miközben fájón markolok kócos tincseimbe. – Egyedül nem vagyok képes semmire. Tehetetlen és erőtlen vagyok… senki vagyok…- elcsuklik a hangom, forró könnyek szánkáznak végig az arcomon. Meglepetten kapom fel a fejem, kézfejemmel elmaszatolva a könnyeket, majd hitetlenkedve bámulva nedves bőrömre. Én most… sírok?
Nem lehet… lehetetlen… már olyan régen… több mint tíz éve sírtam utoljára… akkor miért pont most?
Zaklatottan kelek fel az asztaltól majd a szobámba sietek. Az ajtó döndülve csukódik be mögöttem. A sarokba vetem magam, a hideg földre, hátamat a falnak támasztva. Felkapva a kispárnámat magamhoz ölelem, kétségbeesetten kapaszkodva belé. Szaporán kapkodva a levegőt fúrom arcomat a párnába, próbálok megnyugodni, hiába. A könnyeim megállíthatatlanul folynak.
Nemsokára nyikorogva nyílik az ajtó, puha, magabiztos lépteket hallok. Nem mozdulok, próbálok megnyugodni, összekaparni a büszkeségem kis szilánkjait. De már menthetetlen…
Szaggatott, mély levegőt veszek, lehunyt szemekkel szívom magamba a párnám illatát. Mint a szövőlepke…
- Változtathatsz. Még van hozzá erőd.- mondja mély hangon, hangszíne pedig furcsa mód megnyugtató hatással van rám.
- De nem tudom, hogyan…- dörmögöm a párnámba, majd lassan, tompa tekintettel felpillantok rá. – Nem tudom, mit tegyek vagy mit ne tegyek… minden olyan bonyolult…
Szánakozva csillannak a sötét szemek, az ágy megnyikordul, ahogy leül a szélére.
- Nem is akarsz igazán változtatni. Csak szánalmat ébresztenél bennem, hogy maradjak.- morran dühösen elmorzsolva a tenyerében a csikket. Megrázom a fejem.
- Én… én nem… nem marasztalhatlak…- nyögöm halkan, aztán hirtelen megmerevedek. Az arcom felragyog, Romero pedig gyanakodva húzza össze a szemeit. – Vigyél magaddal!- kiáltok fel könyörögve, mire döbbenten hőköl hátra, majd düh ömlik szét az arcán.
- Soha! Ne is gondolj ilyesmire, eszemben sincs!- emeli fel a hangját dühösen, szinte szikrákat szór a tekintete. Könyörögve kúszik kicsit közelebb, de tanulva az előző hibámból most nem próbálok hozzáérni, tartom a kellő távolságot.
- Kérlek! Bármit megteszek! Többé nem fogok senkit bántani! Dolgozok majd, a hasznodra leszek, megteszek mindent, amit kérsz! Betartom a szabályokat, amiket lefektetsz, csak ne hagyj egyedül!- nézek rá kérlelően, kétségbeesetten markolva a párnámat. – Kérlek… akármit megteszek…
|
| Laurent | 2012. 12. 11. 22:48:56 | #24464 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii~ Hibbantkínzómnak
Romero:
Sok idő telik el, mire előkerül, de legalább van időm rendbe tenni a gondolataim és persze önmagam. Teljes.. Na jó, inkább majdnem teljes tűzfallal ülök az asztalnál, mégis amikor megjelenik, két mozdulat között merevedek meg, akár egy festményen.
- Undorodsz tőlem?
Ó, látom a szemében a fényt, ami néha engem is ostromol, ha a saját halálomon gondolkozok. Valahogy kicsit hasonlít rám, mégha a hülye szokások helyett szerencsére csak a halálközeli állapotokban és a dohányzásban tobzódok. Megfontoltan állok neki a válasznak, nem akarván csalódást okozni neki.
- Nem. Igazából már nem leptél meg.
Nem is számítottam tőle lepke- vagy bélyeggyűjteményre. Hogy a szarkasztikus fintort elrejtsem, sietve bögrét ragadok, és iszok. Legalább a mentatea ismerős íze a kavargó vihart lecsillapítja bennem. És a lehiggadt idegeim épp ezért rándulnak meg, amikor felhangzik a csengőszó. És Kai annak ellenére, hogy milyen gyorsan reagál, nem lép az ajtó felé.
- Nem nyitod ki?
Kérdésem kissé kizökkenti talán, vagy kezdőlökést ad neki, minden esetre eléggé... Nos vészjósló arccal megy ajtót nyitni, amivel ha én találkoznék az ajtómban, lehet még aznap nevet változtatnék és úgy halódnék meg külhonban, hogy valami névtelen sírba temessenek, hátha nem talál meg. Folytatnám a békés kis étkezésem, ha a hátamon nem szaladgálna a hideg Kai hangjától. Lassan állok fel, hiszen ha még beszélgetnek, nincs gyilkolászás, igaz? Bizakodva lépek ki, habár arcom az értelmezőszótárban illusztráció lehetne a pókerarc címszónál.
Kilépve máris egy vizslató tekintet rohan rajtam végig, és amíg eddig idegenkedve fogadtam ezen pillantásokat, hála a vendéglátóm hathatós kezelésének meg sem kottyan.
- Úgy tudtam, egyedül lakik.- miért nem tetszik nekem ez a kifejezés lakótársam arcán?
- Mert így van. Ő egy régi barátom, és szállásra volt szüksége pár napra.- Jó, hogy tudok erről, mrt ciki lett volna, ha én meg mást mondok.
- Vagy úgy...
Kai eltűnik, én meg távolságtartón fonom keresztbe karjaimat. Kérdez, én meg csendben válaszolok. Leültetem őt, majd egy udvarias közhellyel megyek a konyhába, mert a hangokból ítélve egy kávéhoz csésze kell a polcról, nem egy disznóölő bárd a fiókból! Jéghideg ujjaim tétovázás nélkül tekerem a karcsú csukló köré, megállítva a mozdulatban, és a rám villanó gyilkos tekintetet is rezzenéstelenül állom.
Ha valamit, akkor ezt a kétszínűséget gyűlölöm. Apám is mindig ilyen volt. Figyelem, ahogy a löttyöt elkészítve szalonképes arccal tálal, mintha nem is a kibelezés technikáin járna mondjuk az esze. A biztonság kedvéért nem lépek ki a szobából, a falnak támaszkodva gyújtok rá halkan, figyelve a beszélgetésüket. Szegény rendőr... Talán családja van, várják odahaza, és neki is ezer hely közül pont ide kellett jönnie! Olykor a válaszoktól kiráz a hideg, vagy elsápadok, és ilyenkor hálás vagyok édesapám neveléséért, hogy a szemem sem rebben semmitől. Pedig lenne mire pislogni.
A beszélgetés végül minden incidens nélkül ér véget. Legalább elmegy, és nem fogják máris itt keresni a rendőrök. Biztos nem bejelentés nélkül jött ide. Mostanáig biztonságban volt, de ahogy kilépett az ajtón, már nem garantálhatok semmit. Főleg hogy elég egy pillantást vetnem Kai arcára, és tudom, hogy a kocka már el van vetve.
-Most mihez fogsz kezdeni? - kérdésem halk, hiszen a választ előre tudom, hát még amikor felém fordul!
-Amit mindig, ha valaki szaglászik.
Egy névjegyet gyűr a zsebébe, majd olyan képpel indul a szobája felé, mintha bejelentették volna, hogy előrehozzák a karácsonyt. Időben kapom el a csuklóját, mielőtt még bármit is tehetne, de ahogy a szemeibe fúrom tekintetem, már tudom, hogy szélmalom harcot vívok, ráadásul önmagammal.
-Nem engedem, hogy megöld.- gúnyos pillantással szerel le.
- Nem is kértem az engedélyed.
Egy mozdulattal szabadul meg tőlem. Én pedig, hogy ne is lássam a távozását, a festő szobájába lépek, és rágyújtok. Fene essen belém. Tudom, hogy amíg haza nem jön, nem fogok aludni úgysem. És belé is eshetne valami nagy fene!
~*~
Késő éjjel ér haza, de a sötétben is csalhatatlan ösztönnel szúr ki. Vagy talán csak az égő szál parazsát. Alig oltódik fel a villany, a látványtól akaratlanul is az jut eszembe, hogy apámmal találkozott valamelyik utcasarkon. Kezében egy rajz, amiről tudom, hiába remélem, hogy nem a ma esti végeredmény, ő maga csupa seb és vér, arca fáradt, mégis elégedett. Kezemben megrebben a cigaretta.
-Nem folytathatod ezt így tovább. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki gondot jelent! - fapofát vág, majd közelít, miközben a rajzot lecsapja az asztalra.
-Talán hagyjam, hogy bezárjanak egy ideggyógyintézetbe, hogy sorvadjak el lassan és veszítsem el a maradék eszemet is?! Soha!
Fenyegetően lendül felém, én pedig az érintés elől mozdulok el. Lehet, hogy eddig is kemény lelki terrornak voltam kitéve, de erőszaknak soha. És lehet, hogy magamtól időnként muszáj Hozzányúlnom, de ez az egész nem azt jelenti, hogy az ilyen mértékű közelsége nem tölt el hányingerrel, gyomorgörccsel és rettegéssel. Szerencsémre jól álcázom, és a túlélő ösztöneim nem hagynak cserben. Keze a falon csattan, én mégis késedelem nélkül tapasztom enyém a nyakára, figyelmeztetőn, de nem fojtogatón. Még.
Túl közel van...
-Szükségem van rá... szükségem van a gyilkolásra... - forró lehelete a téboly bűzét sodorja felém, míg arca el nem torzul a kín kéjes fintorába. - Szükségem van a fájdalomra... - lerogyik, én pedig egy pillanatig igyekszem a rémületemen úrrá lenni, amíg az előttem rogyadozó vágytól felhevülten nyúl nadrágomhoz, és nagyon igyekszem nem rugdosni semmit semmilyen késztetés nevében. - Kérlek... rossz fiú voltam... büntess meg...
Szám kiszárad, de nem a vágytól, hanem a félelemtől, és fémes íz tölti meg. Érintése mintha izzó parázs lenne, amit valaki a húsomba vájt. Szenvtelen arccal figyelem, ahogy a lüktető sebbe fúrja ujját. Sokat láttam már, és nem ez az első borzalom, egyedül az sújt le, hogy valakinek ez a normális. Félreismerhetetlen az orgazmus, mégha én magam igazából sosem éltem át a gyönyörét, majd ahogy magzatpózba fordul és zihálva csillapodik, még mindig a falra tapadva nézek le rá égő tekintettel.
-Szánalmasan gyenge vagy. És mivel fáj az igazság, azt akarod, hogy másnak is fájjon. - recsegem felismerhetetlenné rekedt hangon, tompán, meg sem várva, hogy rám pillantson. - A félelem gúzsba köt, igába hajt, és a rabszolgájává tesz. Azt hiszed, szabad vagy, de én látom...
Vállaim lassanként leereszkednek, ahogy lecsillapodok és lehiggadok, a feszültség nagy része távozik belőlem. Az eddig Kai felé tanúsított lenézés, gúny és undor eltűnt, már teljes érdektelenség honol bennem. Nem izgat, mit csinál, csak engem hagyjon ki belőle. Egyszerűen nálam betelt a pohár, és ennélfogva nem akarok többet inni. Tudom, hogy fogok, mert muszáj, de ha lehet, kerülném. Az eddigi elégedett csillogás eltűnik az engem fixírozó szempárból, és düh lobban benne. Hangtalanul mozdítja kezét, bokán ütve, igen fájó ponton, de csak a szám rezzen. Ennél nagyobb fájdalomhoz vagyok szokva. Ellépek, mintha az új lakkcipőmmel egy undorító piszokba léptem volna, és ráérősen gyújtok rá.
-A saját szolgád vagy. És arra is erőtlen, hogy segítséget kérj. Közönséget látsz bennem, semmi mást. Márpedig én nem leszek. - megállok, de továbbra sem nézek rá. - Holnap elmegyek innen. Nincs szükséged rá, úgy tűnik minden rendben. - azzal a szobám felé indulok.
-NEM!
Az állatias üvöltés... nem, inkább hörgés megállításra késztet, de azt sem kapkodom el. Zsebre vágom egyik kezem, majd érdektelenül pillantok hátra. Úgy érzem magam, mint egy átlag nyugdíjas, aki a szeretett sorozata végén távozik a tévé elől, és nem kíváncsi a lábgomba elleni új szerre a reklámból. Kai szemeiben azonban kétségbeesés, düh, dac és makacsság váltogatja egymást. Akkor váltok pókerarcra, amikor talán akaratlanul, talán szándékosan, de a magány félreismerhetetlen árnyát látom átsuhanni szemein.
-Mire? Újabb gyilkosságra? -egyik szemöldököm felszalad, mintha azt kérdezném ,,ugyan kérlek”.
-Nem... - ép karjával feljebb küzdi magát, kicsit közelítve, de ahogy én hátrálok, hogy a távolság megmaradjon köztünk, nem erőlködik.
-Tudsz mást is mondani a tagadáson kívül? Mert akkor lefeküdnék. - szenvtelen vagyok, már majdhogynem közömbös.
-NE... - zihálásba fullad, nem csodálom, nem néz ki túl jól.
-Gyilkos vagy. Kegyetlen, szadista, érzéketlen, gondatlan, önfejű, makacs és dacos. Valaki, akire nem bíznék egy szál cigit sem, ha az életem is múlna rajta. Valaki, aki retteg attól, ami kint van, és retteg attól, ami bent. Talán még saját magától is. Előfordult már, hogy bármit is megbántál? Tudod, mit? Ne is gyötörd magad a válasszal. Nem szíved nincs, hanem lelked. Szív nélkül manapság már lehet élni, szívtelen minden második ember. De lélek nélkül... - mély slukkot szívok a cigimből, míg tekintetemmel elidőzök a sebein, a ruháján, az arcán. - Lélek nélkül a senkiknél is kevesebb vagy. A te sorsod pedig az, hogy az általad rettegett diliháznál rosszabb sors jöjjön érted.
Néma rémület ül ki arcára, szemeiben vad tűz lobban, én mégis felé fordulok, és leguggolok, hogy ne kelljen a fejét felfelé tekerni. Messze vagyok tőle, mégis tudom, tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor semmi sincs elég messze. Újabb mély szippantás a szálból, majd lassan kifújom a füstfelhőt.
-Senki leszel. Anélkül fogsz élni, hogy bárki is tudomást venne létezésedről. És aztán egy napon arra ébredsz, hogy nem ismered fel magad a tükörben. - kegyetlenül koppannak szavaim, de az igazságot akarja tudni, hát az én szemszögemből láthatja most azt. - Ölhetsz majd, nem lesz megnyugvás. Kínzásod nem hoz örömet, és a fájdalom sem ad majd gyönyört. Gondolom, tudod, hogy miért nincs 40 év feletti őrült a világon...
A markomba szorítom a csikket, eloltva azt, és ezzel együtt megállítva a szavakat. Összeszorítom ajkaim, mielőtt több bukna ki belőlem a kelleténél, és egy hirtelen mozdulattal állok fel, és tűnök el a szobámban. Döngve csapódik mögöttem az ajtó, én pedig feldúltan vetkőzök le, és tűnök el a paplanom alatt. Keserűség marja a szívem. Szavak Kaira nem fognak hatni, sejtem én, mégis remélem. Bolond vagyok. De legalább normális bolond.
-Romero!
Az ajtó hirtelen robban rám, de mivel léptek nem trappolnak, lassan fordulok meg, így arcom van időm tökéletes maszkba formálni. Szótlanul nézek rá, tekintetem nem kérdő és nem is vádló. Csak figyelem az arcát a kintről beszűrődő fényben.
-Én nem vagyok senki! Igenis vagyok valaki! Félnek tőlem és beszélnek rólam.
Mint egy gyerek, aki arról próbál meggyőzni mindenkit, hogy a Mikulás igenis létezik... Elnéző mosolyba fordul szám, mielőtt észrevehetném, és vállat vonok.
-Ha te mondod... - azzal fordulnék is vissza.
-Miért? Tudni akarom, miért mondod ezt!!! - és toppant is, holott erősen kell az ajtófélfába kapaszkodnia, hogy ne dőljön el.
-Mert el fognak kapni. És amikor egy diliházbn fogsz csücsülni, az égvilágon senki sem fog tőled félni, legfeljebb a gyerekek, akiket a mumus híjján veled fognak ijesztgetni. Egy szám leszel az akták között, amire senki sem lesz kíváncsi. Sok év múlva majd egy szakdolgozatot írnak talán az életedről, aztán végképp elfelejtik, hogy léteztél.
-NEM! - elengedem fülem mellett ellenkezését.
-Ahogy akarod.
Azzal megfordulok, és jobb ötlet híjján aludni akarok, amíg pár zaklatott lépés után valaki a vállamnál fogva meg nem fordít. A mozdulat ösztönös, habár nem mondhatnám, hogy semmi szándék nincs mögötte, amikor a kezem visszájával hatalmas pofont keverek le a vállamhoz érő kéz gazdájának. Az alak megtántorodik, majd lepottyan, izzó szemekkel nézve rám, míg én zakatoló szívvel, ám semleges arccal felülök.
-Ne. Merj. Még. Egyszer. Hozzám nyúlni.
Hangom vészjóslóan hangsúlytalan és semleges, a félhomályban pedig túl hangos. Azzal gyilkos pillantást vetek rá, bár igazán nem hiszem, hogy ez használna, átfordulok a fal felé, lehunyom a szemem, és nagyon igyekszek aludni. Hosszú ideig semmi sem történik, halk, szapora légvétel töri meg a szoba csendjét, majd óráknak tűnő mozdulatlanság után az ágyam megmoccan. Torkomban dobogó szívvel feszülök meg, várva, mikor ér hozzám, de nem történik meg. A paplanomra fekszik, és belegondolva az állapotába... Szusszantok, ahogy a huzat állapota jut eszembe, amit gondolom, összemocskolt már minden oldalról, és holnap majd moshatom.
Fáradtan kelek fel, és a paplanba csavarva őt felemelem, mogorván hagyva figyelmen kívül a fáradt pillantást amit tőle kapok, és a fürdőbe lépve langyos kád vízbe teszem. Amíg lehámozom a ruháit, hagyom a vér nagyját leázni, majd zuhanyt engedek. Hiába ázik át a ruhám, eszemben sincs levetni, nem akarok célponttá válni. Felesleges mozdulatok nélkül vetkőztetem le, majd az elsősegély ládával letelepszem, és nekiállok varrni. A karján a sebből kiveszem a golyót, majd az öngyújtóm segítségével felforrósított kis zsebkésemmel kiégetem a sebet. A fájdalom elsöprő hatással van rá, bódult tekintetet vet rám, de ahogy majdnem ép kezét lendítené, az ég megmondhatója, hová, a levegőben kapom el, és nyomom vissza. Ajkait szóra nyitja, mire a fejére hideg zuhanyt eresztek, közben szaporán stoppolva nagyobb sebeit. Holnap majd fertőtleníti magának meg ellátja szakszerűen. Lesz rá ideje.
Kirángatom a víz alól, körülbelül megszárítom, ruhát rántok rá, majd a szobámba küldöm. Úgy dől el, mint egy kivágott fa, míg én, a foglalt ágyamra való tekintettel a festő szobába lépek, és pár szál cigi után, amikor a nap felkel, kiürülten, tompán és zsibbadtan bámulok kifelé. Egyfajta révületben figyelem a külváros ébredezését, amíg a kezemben tartott szál végig nem ég, majd anélkül ölöm a hamusba, hogy egy slukkot szívtam volna egész valójából. Fáradtan masszírozom meg a halántékom, majd a hajamba túrva állok fel, és hogy cselekvésre ösztönözzem magam, a fürdőbe vonszolom magam. Kimerült vagyok és végtelenül öregnek érzem magam. Csak annyira vágyok, hogy egy puha ágyam legyen, amire elterülve aludhassak végre. Ezzel is várhatok.
A konyhába lépek, és egy barackszínű bogyócska után némileg felélénkülve nekilátok reggelit csinálni. Hosszúnak ígérkezik ez a nap is, és még el sem kezdődött igazán...
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 12. 12. 19:30:13
|
| vicii | 2012. 11. 13. 20:47:37 | #24213 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Romeronak - Launak)
Óvatos macskaléptekre ébredek, igazi menekülő osonásra. Hirtelen nyitom ki a szemeimet, és mozdulatlanná dermedve, lélegzetvisszafojtva hallgatózom. Az ajtó hajszálvékonyan megnyikordul, majd halkan kattanva csukódik be, én pedig üveges szemekkel az ajtómra bámulok. Az egérke megszökött... vajon visszajön még...?
Az álom, mintha soha nem is lett volna ott, egyszeriben kiszökik a szememből. Lassan felülve nyújtózom hangtalan. Valami furcsa gombóc van a torkomban. Csalódottság lenne...?
Némán mászok ki az ágyamból, hogy hangtalanul felöltözzek, majd a konyhába veszem az irányt. Csinálok egy szendvicset, és ki tudja milyen indíttatásból egy pohár mentateát. Kényelmesen megreggelizek, közben valahogy mégis egyfajta hideg üresség tölt el. Egyértelműen hiányzik valami... a mentolos cigaretta illata lenne? Vagy az a szúrós tekintet, amit mindig magamon érzek...?
A reggelit befejezve felállok, majd elindulok, de tétován megtorpanok. Hova is megyek...? Összezavarodottan pillantok körbe. Mit kellene csinálnom...?
A lábaim maguktól indulnak, és mire észbe kapok, a szobámban kötök ki, a szekrényem előtt. Faarccal, eszelősen csillogó szemekkel bámulom a falapot, mintha átlátnék rajta. Tudom mi van mögötte, emlékszem minden egyes részletre, tökéletes mását tudom felépíteni az elmémben. Emlékszem minden egyes darabra, minden egyes részre, és azt is tudom, melyik kitől való. Nevet és arcot társítok hozzájuk...
Idegesen kezdem tördelni a kezem. Máskor mindig végtelen elégtétel, kéjes élvezet uralkodott el rajtam, ha a dobozok tartalmára gondoltam, de most inkább... most inkább feszélyezve érzem magam.
Meg kell mutatnom neki.
Kapkodva sietek az ajtóhoz, magamra rántom a cipőm majd a kabátom és már rohanok is. Alig telik húsz percbe, mire megpillantom magas, karcsú alakját az utca végén. Mintha ösztönösen tudtam volna, merre kell jönni...
- Egérke!- kiáltok utána, és ahogy megdermed, szórakozottan elmosolyodom. Futva sietek hozzá, majd a térdeimre támaszkodom, ő pedig olyan sötét tekintettel pillant rám, közben az orrán keresztül kifújva a füstöt, hogy talán az egyszerű emberek halálra rémülnének tőle. - Azt hittem leléptél.- zihálom, miközben kíváncsian pillantok fel rá, magyarázatot, vagy valami válaszfélét várva. Ehelyett csak élesen szívja be a levegőt, miközben lassan felvonja a szemöldökét, a félig szívott fehér rudacskát pedig a szája szélébe tolja.
- Szóval gondolod, hogy valami csípős megjegyzés nélkül távoznék? Nem.- jelenti ki határozottan, majd mogorván elfordul és gyors léptekkel tovább siet. - Nem vagyok ennyire gyáva, beszari alak, hogy ha már együtt lakunk, csak úgy lelépjek.- közli éles hangon, én pedig apró, szórakozott mosollyal nézek utána. Ez megnyugtató. Mégis... valami még mindig nyugtalanul mocorog bennem.
- Várj!- kiáltok utána, mire megtorpanva, bosszúsan pillant rám.
- Mire? Azért mentem el tőled, mert egyedül akarok lenni. Ha az örökös önsajnálatoddal a nyakamban lihegsz, úgy elég nehéz.- korhol agresszíven, majd sietősen szív egy mélyet a cigijéből, s engedi az ég felé a szürke bodrokat. - Szóval?
- Én csak...- bizonytalanul nézek rá, nem tudva, hogy most akkor elmondhatom-e azt, ami az eszembe jutott... láthatóan nem kíváncsi a képemre, de akkor is muszáj elmondanom neki, így hát nagy levegőt veszek és egy szuszra hadarom el a mondandómat. - Szeretném, ha eljönnél velem, hogy megmutassak valamit.
Meghökkenten néz rám, nagyokat pislogva, majd végül vállat vonva lép mellém, én pedig hazafelé veszem az irányt. Valami furcsa, gyermeki izgalom kerít a hatalmába, a gyomrom csiklandósan bizsereg. Nem tudom, mit fog reagálni, vagy hogy jól teszem-e, hogy megmutatom neki, de a késztetés hatalmas, és ki vagyok én, hogy ellenálljak neki?
Ahogy belépünk a lakás küszöbén, már alig tudok megmaradni a bőrömben. Sietős léptekkel a szobám felé veszem az irányt, ő pedig követ, bár kissé vonakodva. Végül megáll a küszöbön, onnan nézi, ahogy kinyitom a szekrényt és apró kis dobozokat pakolok elő belőle, majd sorra felnyitom őket.
Csillogó szemekkel, őszinte kíváncsisággal figyelem a reakcióját. Először a szemöldökét ráncolva találgat, de ahogy néhány pillanat múlva rádöbben, mik is vannak a dobozokban, elborzadva támaszkodik az ajtófélfának, egészen elsápadva.
- Gondolom tudod, mik ezek.- mondom halkan, a földön térdelve, néhány hosszú pillanat múlva pedig aprót biccent. Várakozóan nézek rá, várva valami reakciót, elborzadást, akármit... de csak nem akar megszólalni.
Lehunyja a szemeit, nagyot sóhajt, majd egy újabb szál cigire gyújt, én pedig csillogó szemekkel tanulmányozom az arcát. Az elborzadást rajta, az undort... a sokkot.
Félig szívja a szálat, majd kissé ellazulva újra rám pillant.
- Büszkeség tölt el, ha rájuk nézel?- kérdi, a hangjával viszont valami nem stimmel... érzelemmentes. És ez nem tetszik.
- Eddig.- válaszolom diplomatikusan, tekintetem az övébe fúrva.
- És mi vett rá, hogy eldicsekedj ezekkel nekem?- kérdi fáradt hangon. Valamiért csalódottnak érzem magam. Más reakcióra számítottam. Intenzívebbre.
- Csak látni akartam a reakciód.- mondom egyszerűen, vállat vonva. Meglepett. Nem hittem volna, hogy ennyire... hogy is mondjam. Hogy nem fog túlságosan meglepődni. Sőt, mintha számításba vett volna akármilyen képtelen dolgot. És ez... nem jó. Azt vártam volna, hogy undorodni fog, hogy kiabál, hogy mindenfélét az arcomba vág, összepakol és elmegy. Ehelyett... csak áll itt fásult arccal, egy szál cigivel a szája szélében és tompán csillogó szemekkel néz rám.
- És megfeleltem a vizsgán?- vonja fel a szemöldökét egyre unottabb hangon.
- Nem vizsga volt.- jelentem ki, hangomban némi lemondással.
- Tudod, általában az emberek képeslapot, lepkét, tücsköt, bogarat gyűjtenek. Nem próbáltál meg még t is ilyesmivel foglalkozni? Vagy lehetne mérgespók-gyűjteményed. Kígyók. Békák. Sárkányok.- sorolja egyre jobban belelendülve, én pedig szórakozott arckifejezéssel billentem félre a fejem.
Milyen abszurd ötlet... sárkányt gyűjteni?
- Sárkányok?- kérdem gúnyos kis mosollyal, de csak sötéten villan a tekintete.
- Sosem próbáltál meg ilyesmibe belegondolni, mi? Pedig tatuepét meg patkányepét még legálisan is dugdoshatsz magadnál.
- Nem. Élvezetesebb olyan trófeát gyűjteni, aminek a gazdája az utolsó pillanatig sikoltott a kezeid között.- súgom átszellemült mosollyal, visszaidézve egyik kedvenc áldozatom halálsikolyát...
- Kinek hogy.- von vállat a szemeit forgatva, én pedig kiverve a kéjes emlékképeket újra rápillantok.
- És te mit gyűjtesz?- kérdem őszinte kíváncsisággal, mire sötét árnyak vetülnek az arcára, s fejét kissé lehajtja, hogy előre hulló sötét tincsei eltakarják azt. Érdeklődve nézek, ahogy ajkai pengeként szorulnak össze, majd a szürke füstöt az orrán keresztül fújja ki.
- Nos, nincs saját életem, ennélfogva tárgyakat kizárhatunk. Egyébként is van, hogy mindent hátrahagyva menekülnöm kell, fájna a szívem valami nagyszabásúért.- meséli halkan, mire villanó szemekkel pillantok rá.
- Tehát amit gyűjtesz, az...- hagyom a levegőben lógni a mondatot. A saját szájából akarom hallani...
- Azok a sebhelyek.
Kíváncsian, oldalra döntött fejjel nézek rá, mire felsóhajt, egy furcsa, keserű mosolyt küld felém, ami inkább vicsornak tűnik, semmint mosolynak. Követem a tekintetemmel, ahogy hátat fordít, majd lassú léptekkel a konyhába sétál.
Elgondolkodva bámulok rá a sok dobozra, szépen végigpillantva az összes kis szerzeményemen, felidézve a hozzájuk tartozó arcot, a legszebb pillanatokat… majd tekintetem a saját kezemre téved.
Lassú, ráérős mozdulatokkal kezdem a bal kezemről lefejteni a kötést, majd érdeklődve szemlélem meg a csonkot. Már egész szépen begyógyult, épp csak rózsaszínes a vége, benőtte a bőr. Szórakozott mosollyal nyújtom ki mindkét kezem, szemlélem meg a kettő közti különbséget. Egy ujj.
Végül lassan visszapakolom a holmikat a szekrényre, s felállva a konyha felé veszem az irányt. Az asztalnál ül, békésen eszik, de mikor belépek, megáll a mozdulatok közben. Furcsa, számomra kiismerhetetlen szemekkel néz rám.
- Undorodsz tőlem?- kérdem halk, semleges hangon, őszinte kíváncsisággal. Énem sötét része vágyik az igenlő válaszra, vágyik rá, hogy megvessék, undorodjanak tőle és meneküljenek… a másik része viszont épp az ellenkezője.
Igazából magam sem tudom, melyik válasz hallatán lennék elégedett.
Rám villannak azok a furcsa szemek, amik most is, mint máskor, mintha a lelkem legsötétebb bugyraiba látnának…
- Nem. Igazából már nem leptél meg.- sóhajtja fásult hangon, majd újabbat kortyol a teájából, én pedig összehúzom a szemeimet. Egyáltalán nem tetszik ez a reakció…
Már épp szóra nyitnám a számat, mikor hirtelen csengetnek. Villanó szemekkel fordulok a bejárati ajtó felé, farkasszemet nézek vele.
- Nem nyitod ki?- jön a halk, értetlen kérdés, és újabb csengőszó harsan fel. Tökéletesen kifejezéstelen arccal lépek az ajtóhoz, majd lassan nyitom ki, és mikor megpillantom a magas férfit, negédes mosoly ömlik szét az arcomon.
- Jó napot, miben segíthetek?- kérdem lágy, kedves hangon, segítőkészen, szavaim mögött viszont semmilyen tartalom sincs. A lehető legrosszabb pillanatban érkezett. Megzavart egy fontos beszélgetést. Lakolnia kell.
Nem szól, csupán felvillant egy jelvényt, ezzel megnyomva a vészcsengőt.
- Kai?- kérdi feszült hangon, alaposan végigmérve, majd a tekintete megakad a bal kezemen. Ökölbe szorítom, hogy ne láthassa a sebet.
- Én lennék.- mondom töretlen mosollyal, majd beinvitálom a kékruhás alakot, miközben elmémben ezernyi lehetőség pereg le a haláláról.
- Morita nyomozó vagyok. Örömmel venném, ha válaszolna pár kérdésemre.- mondja mély, cigarettától karcos hangon, miközben magabiztos léptekkel beljebb sétál, alaposan végigpillantva mindenhol. Feszült vagyok, megannyi lehetőség pörög végig az agyamban, hogy mégis mi a francot kereshet itt ez a fazon. Miért pont most? Lassan már egy hete nem öltem meg senkit, miért van itt?
- Csak természetes. Hozhatok egy kávét?- kérdem könnyed hangon, mire biccent, és már indulnék is, de ekkor Romero jelenik meg az ajtóban. A nyomozó tekintete azonnal rávillan, alaposan végigméri.
- Úgy tudtam, egyedül lakik.- jegyzi meg, csak úgy mellékesen.
- Mert így van. Ő egy régi barátom, és szállásra volt szüksége pár napra.- hazudom szemrebbenés nélkül, Romero rezzenéstelen arca pedig nem buktat le. Még szerencse...
- Vagy úgy...- morogja a férfi. Befordulok a konyhába, odakint még hallom, ahogy bemutatkoznak egymásnak. Elkomorult arccal teszek fel egy kávét, majd kihúzom a fiókot, és kiveszem belőle a legnagyobb konyhakést. Nem hagyhatom, hogy itt szaglásszon, a végén még bajba kever. Pusztulnia kell.
Egy kéz markolja meg a csuklóm. Villanó, dühös szemekkel nézek a mellettem álló Romerora, de jelentőségteljesen pillant rám, ellentmondást nem tűrően. Farkas szemet nézünk.
Dühösen húzom össze a szemeimet, de végül visszateszem a kést a fiókba, és inkább elkészítem a kávét. Majd mintha mi sem történt volna, újra kedves, felszínes mosolyt varázsolok a képemre.
- Parancsoljon.
- Köszönöm.
Leülök vele szembe a fotelbe, majd keresztbe font karokkal, várakozóan nézek rá. Belekortyol a kávéjába, majd rám néz, rögtön a tárgyra tér.
- Nem tapasztalt mostanában semmi furcsát? Nem látott gyanús alakokat a környéken? Egy szokatlan figurát, aki aggodalomra adna okot?- sorolja a kérdéseket, átható tekintete figyeli minden mozdulatom, de olyan természetességgel mosolygok rá, mintha egész életemben a hazudozást fejlesztettem volna mesterfokra. Ami lényegében igaz is.
- Nem, nem tapasztaltam semmi ilyesmit. Minden a régi, új arcokat sem láttam mostanában.- vonok vállat egyszerűen, beszélgetésünk közben pedig Romero a falnak támaszkodik, onnan hallgat minket. - Miért, talán történt valami?
- Nem figyeli a híreket?- vonja fel a szemöldökét meghökkenten, mire zavart mosollyal, bocsánatkérően nézek rá.
- Sajnálom, de tudja eléggé el vagyok havazva, nem érek rá ilyesmire.- tájékoztatom, utalva az egyetemi tanulmányokra, és mivel azt is tudta, hogy egyedül lakom, akkor minden bizonnyal erről is van tudomása.
- Értem. Nos, néhány hete két hullára találtunk az egyik sikátorban. Brutálisan megkínozták őket a haláluk előtt.- meséli, én pedig elkomolyodott arccal bólintok.
- Vagy úgy. Ez borzalmas. Van már gyanúsított?- vonom fel a szemöldököm, de a nyomozó csak megrázza a fejét.
- Egyenlőre nincs.- újabbat kortyol a kávéjából, közben pedig a tekintete újra a kezemre vándorol. - Szabad tudnom, mi történt a kezével?
- Baleset.- vágom rá. - És a rendőrség úgy gondolja, a gyilkos a környékről való?- terelem vissza a témát az előző vágányra, és mintha mi sem történt volna, komolyan néz a szemembe.
- Erre gyanakszunk, de egyenlőre semmilyen kézzel fogható bizonyítékunk sincs. Minden esetre, ha bármilyen szokatlan dolgot tapasztalnak, értesítsenek. Itt a névjegyem.- nyújtja át a kis cetlit, én pedig újra mosolyt küldök felé. Legurítja a kávéja maradékát, majd feláll.
- Mindenképp.- állok fel én is, majd az ajtóhoz kísérem. A nyomozó utoljára még biccent Romero felé, majd felém és távozik, én pedig negédes mosollyal csukom be mögötte az ajtót. És ahogy kattan a zár, arcom elsötétül. A névjegyre pillantok.
Morita, heh...?
- Most mihez fogsz kezdeni?- jön a halk kérdés, mire apró, eszelős mosollyal fordulok felé, őrülten felcsillanó szemekkel.
- Amit mindig, ha valaki szaglászik.- közlöm vészjóslóan, miközben a kis cetlit összegyűrve a zsebembe dugom. Gyors, magabiztos léptekkel a szobám felé veszem az irányt, de mikor elhaladok mellette, megragadja a csuklóm és keményen néz a szemembe. Állom a pillantását.
- Nem engedem, hogy megöld.- sziszegi, mire halovány, gúnyos mosolyt villantok.
- Nem is kértem az engedélyed.- vágok vissza egyszerűen, majd kihúzom a kezem az ujjai közül és beviharzok a szobámba.
*
Jócskán elmúlt már éjfél, mikor halkan lenyomom a kilincset, és hangtalan macskaléptekkel besunnyogok a lakásba. De alig teszek pár lépést, megdermedek, a sötétben kirajzolódik egy magas, vékony alak sziluettje.
Hosszú pillanatok telnek el, míg végre felkapcsolódik a villany.
Romero az, egy szál cigivel a szája szélében, rendes ruhában. Mikor meglát, egy pillanatra mintha elborzadna, de hamar megkeményednek a vonásai.
Fekete nadrág, sötétkék kabát és fehér ing van rajtam, vörös nyakkendővel. Mindenem csupa vér.
A ruhám szakadt, sok helyütt mocskos. Tele vagyok kisebb horzsolásokkal, sebekkel, a jobb felkaromon pedig lőtt seb van, ömlik belőle a vér. A rohadék egész kitartó volt... de még így is ő húzta a rövidebbet. Három órába telt, mire feldobta a talpát. Egyesével levagdostam az ujjait, de előtte kivágtam a nyelvét, hogy ne tudjon ordítani. Aztán elevenen megnyúztam... vigyáztam, és mikor elájult a fájdalomtól, mindig megvártam, míg felébredt. A végén a vérveszteségbe halt bele. A hulláját felöltöztettem és a sikátor falának tövébe ültettem, mintha egy alvó hajléktalan lenne, a bőrét pedig kifeszítettem a falra, és egy kedves kis üzenetet hagytam rajta a rendőrségnek... hehe...
A szívmelengető képet pedig nem átallottam megörökíteni.
- Nem folytathatod ezt így tovább. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki gondot jelent!- szisszent fel dühösen, villámokat szóró szemekkel. Komor, kifejezéstelen arccal nézek rá, majd lassan beljebb botorkálok. A gyilkolás kifáraszt...
A ceruzával készített rajzot hetykén az asztalra dobom, aztán megállok vele szemben.
- Talán hagyjam, hogy bezárjanak egy ideggyógyintézetbe, hogy sorvadjak el lassan és veszítsem el a maradék eszemet is?! Soha!- vágom a képébe dühösen, majd hirtelen lendülök felé. A falnak tántorodik, én pedig szorosan simulok hozzá, tenyereim hangosan csattannak a feje mellett a falon. Villan a tekintete, ujjai pedig a torkomra szorulnak védekezésképpen, de még nem szorítanak rá. Félelem nélkül, közvetlen közelről nézek a szemébe. - Szükségem van rá... szükségem van a gyilkolásra...- súgom halk, eszelős tekintettel, kétségbeesett hangon. A karomba fájdalom nyilall, a golyó még bennem van. Kéjesen nyögök fel, bódult arccal... - Szükségem van a fájdalomra...
Felrémlik előttem egy régi emlék, ahogy gúzsba kötve, meztelenül fekszem a hideg földön, mogyorófavessző csattan rajtam hangosan, véresre sebezve a bőröm... aztán édes forróság nyeli el a farkam, és miközben szüntelenül bánt, ki i is elégít...
Nyögve, kipirult arccal, zihálva csuklok össze, remegő kézzel markolva meg a nadrágja szárát...
- Kérlek... rossz fiú voltam... büntess meg...- súgom ködös szemekkel, miközben combjaimat összedörzsölve izgatom magam, ép kezemmel pedig ingem alá simítok, kitapogatva a lőtt sebet, majd mutatóujjamat egyszerűen a sebbe nyomom...
Kéjesen nyögve vonaglok meg, hanyatt elfeküdve a földön. Orromban a saját vérem illata, szemeim előtt emlékek peregnek... a testem megfeszül, és anélkül, hogy magamhoz értem volna, elélvezek...
Az orgazmus végigsüvít rajtam, durván és vadul, görcsbe rántva a testem, megbizsergetve minden tagom, bódult extázisba döntve... majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is. Remegve fordulok az oldalamra, összehúzva magam...
|
| Laurent | 2012. 10. 31. 12:06:49 | #23961 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii~ Kainak
Romero:
-Talán igazad van.
Furcsán halk hangja sosem volt ennyire vészjósló mint most, és egyszerre megnyugtató. Talán az, hogy ennyire hatással vagyok rá pár szóval, hogy ennyire átgondolja, és tényleg megérteni akarja, tudni a dolgokat, ez jelzi igazán nekem, hogy nem a levegőbe beszélt, amikor megkért, hogy maradjak. Oldalra dől, kitámasztva magát, közben nem nézve rám, és a hamis biztonság illúziójából szól felém. - Mindig olyanra vágytam, amit nem kaphattam meg, a kínálkozó lehetőségeket pedig egyszerűen félresöpörtem… vágytam rá, hogy észrevegyenek, és a legegyszerűbb módot választottam, hogy ezt elérjem… vágytam rá, hogy más legyek…
Hangja selymesen kúszik a szobában, kissé félszegen ácsorogva, mint egy gyerek, akiről utóbb derült ki, milyen rossz fát tett a tűzre.
-Soha nem késő változtatni.- meglepett pillantása arra utal, hogy menthetetlennek tartja magát. – A te tehetségeddel még bármire viheted, csupán észre kell venni a kínálkozó lehetőségeket. - karba fonom kezem, jelezve, ez már nem az én dolgom, ő pedig végül egy nem épp elvárt reakcióval válaszol, megint.
-Nem lennék képes olyan életet élni, mint bárki. - vállat von, én meg nem értem, ki kérte ilyenre. – Nem is akarnék olyan életet élni. Én… boldog voltam a magam kis világában. - furcsa éle van hangjának, de ne merném megnevezni, mi is az. - És most, hogy kiszakadtam onnan… nem tudom, mihez kezdjek. - hangja megint rossz felé kanyarodik.
-Pedig ezt nem mondhatom meg nekem. Nem dönthetek helyetted.
Arca visszafejlődik, ahogy biccent válaszul, eltüntetve róla a legtöbb érzést, elbújva magába, és bezárva a lakatait. Pedig nem könnyű kibányászni onnan. Lassan lép beljebb, de miután nem támadok rá, vagy nem is tudom, mit vár tőlem, hát a festményhez lépve lassan folytatni kezdi azt. Ijesztő részletességig elbűvölve mindent és mindenkit, engem is beleértve. Bámulatos aprólékosság, mestermű. Szikrázón várakozó szemekkel figyelem. Őt. Mert ő születik meg. A legtöbb képen ő van, egy bizarr kifejezésmóddal, egy ferde és torz tükörben. És azonban egyenes képmást festek róla. És bár eleinte lehet bántani fogom, remélem később javára válik.
~*~
Jóval később a konyhában ülve várok. Nem tudom, mire, de úgy érzem, ezt kell most tennem. De a hosszú zuhanyozás hangja egyre idegtépőbb. Nem létezik, hogy valaki ennyit álljon alatta, hacsak nem épp varrogatja vissza az elhullott darabkáit. Én már csak tudom. Uszonyt növeszt talán és a lefolyón távozik?
Az ajtó előtt állok percekig, kopogva, szólongatva. Nem akarok belépni, az ég tudja, mi vár rám ott, a pokol vagy a halál. Ha valaki rámnyitna, minimum betörném az orrát. Aztán a tökére zárnám a 220°-os sütőajtót. De engedve a rossz előérzetnek benyitok. Úgy nézek körbe, mintha sosem jártam volna itt, vonakodva lépve beljebb, nem egészen értve magam. Ha vízbe akar fúlni, mi közöm hozzá, nem? De lám, csak gubbaszt, és les ki a fejéből, engem meg a frász kerülget. Aki ilyen csendben van, az jóban nem sántikál, igaz? Elhúzom a függönyt teljesen, semmi. Szólongatom, semmi. Közelebb hajolva integetek az orra előtt, és végre feltámadva, riadtan hőköl vissza. Koppanás, nyögés, majd kába pillantás.
-Már azt hittem, megölted magad… - morgom nem rózsás hangulatban, elvégre nem szeretek zuhanyzás közben rányitni senkire.
Csak elgondolkodtam. Köszönöm hogy szóltál.-
Mosoly... ezt küld felém, nem őrült, vagy borzongató mosolyt, mégis kiráz a hideg tőle. Feláll, én meg elfordulok, és mielőtt még nekilátna a törölközésnek, szinte kimenekülök a szobából. Intim pillanat, semmi közöm hozzá. Igaz, járt bennem a farka párszor, (ezért is vagy sem) nem akarok megint közelebbi ismeretségbe kerülni semmilyen testrészével. Sem rajta lévővel, sem levágottal. Ennek ellenére a szemem akaratlanul is felmérte a combján a vágott csíkokat.
-Ha végeztél, gyere vacsorázni.
Nyögöm még az ajtóból, mielőtt azt rácsapom, és a konyhába menekülök a biztonságos tányérok és az asztal mögé. Ahogy kimászik a fürdőből, bögrét rakok az asztalra, és a másik felébe ülök a bútornak, jó messze tőle. A zuhany nem egy olyan dolog, amin túltenném magam.
És lám, hiába a kaja, nem akar enni. Feszült csend ül a konyhára, míg én azt latolgatom, mi járhat a fejében. Sosem tudom. Annyira... rejtélyes nekem, és mégis nyitott könyv. Fura.
-Pár napja találkoztam apáddal.
Micsoda katartikus hatást idézett elő ezzel a 4 szóval! Úgy merevedek le, mintha azt várnám, hogy jóatyám kiugrik egy konyhafiókból, hogy engem egrecíroztathasson. Hosszú időre megfagy a légkör, és csak várakozás után hajlandó folytatni.
-Kérdezte, hogy vagy. - megint csend, mivel én képtelen vagyok megszólalni, főleg amikor számomra érthetetlen okból olyan képet vág, mint aki a Mikulást akarja egy csínnyel elkapni. - Azt mondtam neki, halott vagy. Látni akarta a hulládat, de azt mondtam neki, már csak egy maroknyi hamu vagy egy közeli kertben. Ebbe belenyugodott.
Vállat von, mintha csak egy időjárásról vagy gasztronómiáról szóló műsorról alkotott volna véleményt, majd jóízűen eszik tovább, én pedig remegve ülök a székemen. Miért? Miért tette ezt? Nem értem! Ajkam beharapva figyelem őt, hátha még valamit elárul, de akár egy kikapcsolt tévéképernyő, annyit árul csak el. Lassan újra levegőt kapok, de hogy ájulásszerű megkönnyebbülésem elrejtsem, poharat ragadok pár hosszú korty erejéig.
-Mért mondtad ezt el nekem?
- Nem tudom. - és nemtörődöm vállat von. - Talán kezdelek megkedvelni. Talán élvezem látni a rémületet a szemedben. Ki tudja…
A Mindenható mentsen ilyen faramuci dolgoktól! Nem kell több nyűg! Nem szólok, inkább fuldoklok a ki nem mondott szavakban. Figyelem a szemem sarkából minden mozdulatát, amíg elpakol maga után, majd rám fókuszál. Ennyit bírtam és nem többet. Cigit! Most!
-Hány éves vagy Romero? - a reakcióját méregetve pillantok fel rá, de megint csak nem árul el semmit.
-Mért érdekel most olyan hirtelen?
- Ha két ember huzamosabb ideig össze van zárva, akaratlanul is elkezdenek érdeklődni a másik iránt. Egyszerűen csak érdekel.
- 18.- válaszom nem változtatja meg, némi meglepettséget kivéve talán.
- Azt hittem, idősebb vagy nálam. - dörgöli fáradtan a szemeit. - Jó éjt. - elindul kifelé, és ahogy az ajtóhoz ér, én lazulni kezdek, pörgő aggyal, de persze ezt a pillanatot választja arra, hogy még egy újabb hajmeresztő mosoly kíséretében hátraszóljon nekem. - Egyébként a nevem Kai.
Azzal, mint aki épp csak boldog karácsonyt kívánt, eltűnik, és a szobája kattanása után hosszú slukkot tüdőzök le, hogy mély sóhajjal fújjam ki a füstöt. Nem értem, és nem is akarom, mégis kíváncsi vagyok rá, és éget a vágy, hogy tudjam, már megint mit forgat a fejében. Miért érdeklik a részletek most ennyire? Nem mindegy neki, hány éves vagyok? És amit meg végképp nem értek, az az, hogy miért mondta meg a nevét. Bár lehet, ez csak egy becenév, egy apró szótag a sajátjából, mégis van már valami, ahogy szólíthatom, mégha inkább le is harapnám a nyelvem, semhogy kiejtsem a számon. De az, hogy magamban van már hogy őt neveznem, kicsit mássá teszi a dolgokat. Már nem egy őrült buggyant alak a sötétben. Hanem egy kétségbeesett fiú, aki bár idősebb, úgy tűnik belül évekkel fiatalabb nálam.
Csontig szívom a szálat, mielőtt a hamusba ölném, olyan erőszakkal, mintha legalább valaki fejét vagdosnám oda egy rücskös, kemény dologhoz. Néma megkönnyebbüléssel sóhajtok, bámulva a cikcakkos csikket, majd a zuhany alá sietek. Kicsit olyan, mintha menekülnék az ég tudja mi elől, de amelyik sarkon befordulok, ott hagyok egy neonszín nyilacskát. Fázósan vackolom magam az ágyba, orromig rántva a takarót és összegömbölyödve alatta.
És álmomban megint kicsi vagyok, védtelen és sebezhető.
~*~
Azt hiszem egyértelműen menekülésnek lehet nevezni azt a műveletet, amit most csinálok. Mint egy egér – vicces, hogy a becenevem most mennyire találó lenne – úgy osonok át a nappalin, számban egy szállal, kezemben a cuccaimmal meg a cipőmmel. Az ajtóhoz érve sietősen távozok, és mivel nincs lakáskulcsom, hát csak becsukom azt magam után. Nem hiszem, hogy akármilyen épelméjű betörne ide.
Hogy miért jöttem el ilyen hamar? Nem tudom. Űzött valami megfoghatatlan, és a tarkómon felálló pihék azt súgták, nagyon helyesen teszem, ha fogom a szűröm, és elhúzok onnan. Na nem örökre, csak... egy pár órára. Így az utcákon lődörgök délelőttig, cigit reggelizve, és kiszellőztetve a fejem. Még mindig nem értem, miért kell neki az életkorom, vagy én mit is kezdjek a nevével. Oké, tudni akartam, kin ne uralkodna el a kíváncsiság... de... Állatokat is ezért nem neveztem el. A kötődés miatt. Most már határozottan van köztünk valami. És én nem akarom. Lehet hogy őrült a maga módján, de apámat igen ritkán múlja felül. Márpedig ez nem túl jó rá nézve.
-Egérke!
Jártál már úgy, hogy egy jégkocka hirtelen lecsúszott a gerinced mentén? És ettől ugye a mozgásod darabos, bőröd mindenütt libabőrös lett, tekinteted üveges, szemeid tányérnagyságúak. Én is így jártam most. Teljesen elmerülve a gondolataimban sétálok valami sétálóútfélén, vagy parkszerű akármiben, az ég tudja, és gyanútlan, szegény engem, mint derült égből a villámcsapás, úgy szólítanak le. Ráadásul ez a névhasználat nem túl gyakori szerintem. Minden esetre a névnek hála sok tekintet pillant fel. Ergo több mint bosszúsan fordulok meg, nagy adag füstöt fújva ki hatásosabbá téve a mozdulatot, és mogorván nézek magam mögé, nem egészen érdeklődve, hogy mit akar tőlem.
-Azt hittem leléptél.
Ér mellém zihálva... nos, Kai. Élesen szívom be a levegőt, amíg ő a térdére támaszkodva vesz mély levegőt, láthatóan futott eddig. Bizonytalan pillantást vet felém. Ennyire izgatná, hogyha lelépnék? Felszalad a szemöldököm, majd a nyelvemmel a szám sarkába tolom a szálat.
-Szóval gondolod, hogy valami csípős megjegyzés nélkül távoznék? Nem. - majd gúnyosan elfordulok tőle. - Nem vagyok ennyire gyáva, beszari alak, hogy ha már együttlakunk, csak úgy lelépjek.
Nem szól egy szót sem, én pedig nem is akarom tudni, mire gondol. Az egy dolog ugyanis, hogy magányos utamon, ahányszor kiugrasztanak a bokorból, merre futok, amíg a lábam bírja. De amikor anyámmal is éltem együtt, legalább egy bazdmeget odavágtam hozzá, ha leléptem. Nem mondanám, hogy felvilágosítottam bárkit is a hollétemről, de a távozásom nem volt titok. És gondoljon, amit akar, az én lelkiismeretem tiszta. Továbbindulok, kicsit sietősebb léptekkel, mint eddig.
-Várj! - szól megint utánam.
-Mire? Azért mentem el tőled, mert egyedül akarok lenni. Ha az örökös önsajnálatoddal a nyakamban lihegsz, úgy elég nehéz.
Ejj, megint micsoda monológok szakadnak ki belőlem! Le vagyok nyűgözve magamtól. És ez a csípős hangszín! Most komolyan, hol rejtőztem eddig magam elől? Mélyen tüdőzök le egy elég hosszú slukkot, majd hosszan fújom ki a füstöt, amíg le nem higgadok annyira, hogy normális társalgásra legyek alkalmas.
-Szóval? - pillantok le rá.
-Én csak... - nagy levegőt vesz, nagy szemekkel nézve rám, akár egy gyerek, aki szöcskét fogott, és egy szuszra lehadarja. - Szeretném, ha eljönnél velem, hogy megmutassak valamit.
Pislognom kell párat, nem mintha attól más lenne a szavak értelme, vagy ilyesmi. Határozottan azt hallottam, hogy én meg ő menni valahova. Első szemöldökömhöz felkúszik a másik is társaságnak. Az egy dolog, hogy meghallgatom, de miért kéne vele bárhová is mennem? Bár ahogy vállat vonva mellé lépek, és ő hazafelé indul, azt hiszem meg tudok barátkozni a gondolattal, hogy nem valami temetőbe visz inkább elföldelni élve, vagy valami hullaházba.
Habár amikor becsukódik mögöttem az ajtó, némileg bizonytalanul állok meg, próbálva mindenre felkészülni, de ugyebár mire lehet emellett a fiú mellett? A szobája felé indul, így lépteim még lassabbra váltanak, sőt, meg is állok az ajtajában, onnan figyelve, ahogy egy nagyobb szekrényt kivesz, és apró dobozkákat pakol belőle elő. Először szemöldök ráncolva figyelem, miféle állatkák lehetnek azok a fura alakú micsodák benne, majd elsápadva támaszkodok az ajtófélfának. Ezek... ezek... De jó, hogy nem reggeliztem.
-Gondolom, tudod, mik ezek.
Szólal meg halkan, felé fordulva, de én képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a kicsi és lassan alakot öltő akármikről a dobozokban. Elfogy a levegő a szobában, és elönt a hideg meg a meleg egyszerre. Nem épp félelemnek vagy undornak nevezném, inkább... inkább sokknak. Képtelen lévén megszólalni, hosszú pillanatok után lassan bólintok, majd bizonytalanul pillantok... Kaira. Nem szól semmit, az ágy mellett térdelve a bokáira ül, tekintetét várakozón függesztve rám, mintha várna valami csodára vagy én nem tudom. És ez az érdeklődés a szemeiben! Lehunyt szemmel sóhajtok, majd egy újabb szálat veszek elő, és rágyújtok. Miután félig elszívtam a szálat, lazítok a görcsös testtartásomon, és újra a fiúra függesztem a tekintetem.
-Büszkeség tölt el, ha rájuk nézel? - hangom túl semleges, és úgy tűnik ezt ő is észrevette.
-Eddig. - micsoda szűkszavú válasz.
-És mi vett rá, hogy eldicsekedj ezekkel nekem? - kérdezem fásultan.
-Csak látni akartam a reakciód. - von vállat fura csillogással szemeiben.
-És megfeleltem a vizsgán? - egyre lemondóbb vagyok.
-Nem vizsga volt. - halk hangjára felnézek.
-Tudod, az általában az emberek képeslapot, lepkét, tücsköt, bogarat gyűjtenek. Nem próbáltál meg még te is ilyesmivel foglalkozni? Vagy lehetne mérges pók-gyűjteményed. Kígyók. Békák. Sárkányok.
-Sárkányok? - billenti félre a fejét némi nevetős kunkorral a szája sarkában, mire egy csúnya pillantást kap válaszul.
-Sosem próbáltál meg ilyesmibe belegondolni, mi? Pedig tatuepét meg patkányepét még legálisan is dugdoshatsz magadnál.
-Nem. Élvezetesebb olyan trófeát gyűjteni, aminek a gazdája az utolsó pillanatig sikoltott kezeid között. - súgja eszelős vigyorral, mire én csak megforgatom a szemeim.
-Kinek hogy. - vonok vállat.
-És te mit gyűjtesz?
Tekintetem elkomorodik, sőt, előre is biccentem a fejem, hogy a hosszú tincsek arcomba hullhassanak. Nos igen. Az, aki kioktat, előbb-utóbb hasonszőrű kérdésekkel kerül szembe, vagy mivégre okoskodik, nem igaz? A gúnyos él eltűnik arcomról, komoran összeszorított ajkakkal sóhajtok, hogy a füst az orromon át távozik, misztikus sárkány képét kölcsönözve ezzel nekem.
-Nos, nincs saját életem, ennélfogva tárgyakat kizárhatunk. Egyébként is van, hogy mindent hátrahagyva menekülnöm kell, fájna a szívem valami nagyszabásúért. - elhallgatok, ahogy eszembe jut egy-két próbálkozásom, de igazából még egy rágócsomag-gyűjteményt sem tudtam befejezni, hát még mást...
-Tehát amit gyűjtesz, az... - csap a lecsóba egyértelműen kíváncsian.
-Azok a sebhelyek.
Oldalra billent fejjel néz rám, kissé talán csodálkozva, mire egy lemondó sóhajjal felvillantok egy féloldalas, kényszerű mosoly-félét, és eltűnök az ajtajából. Inkább a konyhába megyek, mert a főzés általában segít lehiggadni. Remélem ez a módszer most is be fog válni.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 11. 02. 21:12:29
|
| vicii | 2012. 10. 25. 17:51:58 | #23884 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Romeronak - Launak)
Elborít az édes, zsibbasztó érzés, amely egyszeriben minden furcsa, érthetetlen gondolat kiűz a fejemből és csak a jótékony, édes semmit hagyja maga után. Percekig csak zihálva fekszem az ágyon, elégedett mosollyal, reszkető tagokkal és kipirulva.
A gondolatok újra megkörnyékeznének, de erővel tartom távol őket. Félek azoktól a gondolatoktól, amiket idéz bennem…
Az ajtóra pillantok, farkasszemet nézve vele, tanakodva, kimenjek-e. Az eszem azt súgja, maradjak itt bent, ezen az édes helyen, ahol senki nem zavarhat, ahol csak egyedül vagyok, de valami odabent, mélyen a mellkasomban, egy fel nem fedezett helyen az Ő nevét ordítja. Szokatlan, zaklatott érzés, egész katartikus. Én pedig gyenge vagyok, nem tudok ellenállni a késztetésnek…
Remegő lábakkal állok fel, az apró kis vágásokból szivárgó vérre nem is figyelve húzom vissza nadrágom, majd bizonytalanul az ajtóhoz lépek.
Kitántorgok rajta, Ő pedig a nappaliban áll, szemmel láthatóan a szobája felé tartott.
- Tudod – kezd bele halkan, tekintete valahol a távolban. Hangjából csöpögő megvetés felkavar. -, nem az a szívtelen, aki azt hiszi, biológiailag nem dobog a szíve a mellkasában. Hanem aki elhiszi magáról és ekként cselekszik vagy él. És te állítod, hogy nem érdekel senki véleménye, az enyém mégis érdekel annyira, hogy marasztalj, ugyanakkor a többieké is legalább ennyire, ha elhiszel nekik mindent.- mondja, és bár halkan beszél, mégis mintha a csendbe ordított volna. Ledermedve bámulok rá, nagyra táguló szemekkel, szeszülő izmokkal. – Örülsz a véleményüknek, ha a gyilkosságaidról olvasol, ha jelzőket aggatnak rád. Kívülálló vagy? Nem. Ugyan olyan, mint ők. Azzal a különbséggel, hogy te megteszed azt, amiről ők csak álmodni mernek.- súgja a kegyetlen szavakat, majd a szobája felé lép. Kővé váltan figyelem, a fejemben a gondolatok eszeveszett sebességgel kezdenek pörögni. Hogy ugyan olyan lennék…? Hogy vágyom a véleményüket?
Én…
Én…
- Semmiben nem vagy más tőlük. Csak az akarsz lenni.- közli egyszerűen. Lefagyok. A sötét, szórakozottan csillogó szemek rám találnak, én pedig megdermedve nézek vissza rá.
De hát… én más vagyok… vagy mégsem? Olyan lennék, mint bárki más…? Pont olyan…?
Igaz ez…?
- Panaszra meg végképp nem lehet okod. Megvan mindened, amiről az emberek többsége álmodni sem mer. Tudod, miben különbözöl igazán?- kérdi, szája széle gúnyosan rándul. Nem akarom hallani… - Hogy te sajnálatra méltó vagy.- tesz pontot mondandója végére, majd egyszerűen bezárkózik a szobájába.
Én pedig csak állok ott, megkövülten, hosszú perceken, tán órákon keresztül, nem tudom. Csak bámulok a semmibe, szavait visszaidézve újra és újra.
Szánalomra méltó…
Kopp.
Meglepetten pislogok fel. Mi ez a hang?
Kopp.
Zavartan körbepillantva keresem a forrást. A csap csöpögne? Vagy valami kopog az ablakon? Tán esni kezdett?
Kopp.
Lefelé téved a tekintetem, és ekkor valami furcsát látok. Sötét kis foltok a padlón, a lábam előtt…
Kopp.
De hát… ez… tőlem jön… belőlem…
Zavartan nyúlok az arcomhoz, a nedves, meleg érintés pedig megrémiszt. Nedves a kezem. Én… sírok…?
Elszorul a torkom, elborzadt döbbenettel rándul grimaszba az arcom. Lehetetlen, azóta nem sírtam, hogy… azóta nem sírtam, hogy… hogy…
Mi ez? Mi történik? Mért vagyok megint ennyire zaklatott? Nem értem… nem értem! A gondolatok zsongnak a fejemben, és én nem értek semmit. Én azt hittem… úgy gondoltam… hittem benne, hogy más vagyok, mint a többi ember! De… de talán mégiscsak egy vagyok közülük… de én… én…
Felcsuklok, rémülten tapasztom a kezem a számra. Erőlködve próbálom elfojtani a könnyeket, de egyszerűen nem megy. Imbolygó léptekkel vetem be magam a festőszobába, hogy kapkodva, kétségbeesett mozdulatokkal ragadjak ecsetet, s új vásznak rántva az állványra vadul festeni kezdjek.
Magányos, sötét alak egy vad, gúnyosan fölé magasodó erdőben…
*
A konyhában ülök. Nem aludtam az éjszaka. Képtelen voltam lehunyni a szeme, egyszerűen képtelen voltam rá. Festettem, megállás nélkül, de azt hiszem, nem lett sokkal jobb. Annyi a különbség, hogy a gondolatok most nem zúgnak, hanem csak lassan áramolnak bennem, de ugyanolyan kuszák, ugyanolyan különösek. A szemeim vörösek a sírástól és a kialvatlanságtól, mindenem csupa festék, a tegnapi ruháimban vagyok. A gyomrom órákkal ezelőtt abbahagyta már a korgást.
Üveges szemekkel bámulok előre, egy széken kuporogva, és mikor megreccsen a padló, felriadva kapom felé a tekintetem.
Meghökkenten nézünk farkasszemet, de ő hamarabb napirendre tér a dolog felett, teát készít. Ő is nyúzottnak tűnik. Szó nélkül figyelem a mozdulatait. Meglepetésemre elém is tesz egy bögre teát, majd a sajátját felemelve távozik a konyhából, és én tudom, hogy a festőszobába megy.
Farkasszemet nézek a bögrével, tétován felemelem, majd vissza is teszem az asztalra. Inkább felállok, és bizonytalan léptekkel utána somfordálok. A küszöbön megállva figyelem, ahogy cigarettát tölt magának a széken ülve.
- Sajnálsz engem?- kérdem halk, bizonytalan hangon, arcom kifejezéstelen maszkba formálva. Őszinte kíváncsisággal tekintek a rám rebbenő szemekbe, várva a válaszát. Lustán néz rám, mindenféle meglepettség nélkül, talán már számított is, hogy utána jövök.
Hosszú csend ül közénk, míg ő befejezi a kezében lévő számat, majd mélyet szív a cigijéből, végül kézbe véve azt válaszol nekem.
- Szereted látni magad valamilyennek, ahogy bárki más, csak ez különbözik attól, amilyen igazából vagy.- mondja halkan, elgondolkodva, én pedig csendben hallgatom, elmerengve a szavain. Igazából… összezavarodtam. De ami igazán zavarttá tesz, hogy ezúttal nem érzem a kétségbeesett dühöt, ami máskor eláraszt, ha nem érzek valamit. Csupán valamiféle kellemetlen, keserű érzést. – Igazából azért sajnállak, mert senkid sincs. És nem mert te akarod. Hanem mert ők nem akarják, és ezt te is tudod.
Figyelem, ahogy összepakol, majd cigijét elnyomva kipöccinti azt az ablakon. A keretnek támaszkodik, pillantása rám vándorol, én pedig úgy érzem magam, mint annak idején kisgyerekként, mikor valami rosszat tettem anyám pedig előállított. Leszegett fejjel, sután állok előtte, bizonytalanul, nem tudván, mit is kellene tennem, vagy mondanom most. Maszkom még kitart, ahogy szemembe se engedem beszökni az érzéseket, de félő, meg fog repedni az álcám.
- És most mihez kezdesz? Tudom, nincs szükséged ilyen érzésekre. De nem tudlak utálni, sem undorodni tőled. Megvetni talán, amiért elfogadtad ezt a szart, amit az életednek hívsz, lenézni, amiért ezt helyesnek véled és bántod vagy lesajnálod azokat, akik mást próbálnak veled megértetni. Mert tudsz rajzolni, és mint ilyen, egy csomó ajtó nyitva áll előtted, de te makacsul bámulod azokat, amik be vannak barikádozva előtted, mert csak és kizárólag ott akarsz bemenni. Szemellenzőt viselsz, nem akarva meglátni semmi mást. Így sajnállak.
Furcsa borzongás lesz úrrá rajtam hangja hallatán. Hiányzik belőle a félelem, a düh vagy a lenézés. Szinte már lágy, szinte már sajnálkozó…
- Talán igazad van.- hangom halk, rezignált, beletörődött. Az ajtófélfának támasztom a hátam és a küszöböt kezdem bámulni, így a szoba két felébe szorulunk, köztünk a langyos levegő rezeg. Elég távol van, hogy biztonságban érezzem magam, de elég közel, hogy mégis érezzem a jelenlétét. – Mindig olyanra vágytam, amit nem kaphattam meg, a kínálkozó lehetőségeket pedig egyszerűen félresöpörtem… vágytam rá, hogy észrevegyenek, és a legegyszerűbb módot választottam, hogy ezt elérjem… vágytam rá, hogy más legyek…- súgom elrévedve, és bár megkörnyékez az önsajnálat, mégis messze száműzöm. Csak… beletörődök.
Lebontotta a falaimat, szembesített a tényekkel, amik mindig itt feszültek előttem, én mégis eltakartam a szemem, hogy ne lássam őket. Furcsa érzés… mintha elvesztettem volna valami fontosat.
- Soha nem késő változtatni.- mondja, én pedig meglepetten pillantok rá. – A te tehetségeddel még bármire viheted, csupán észre kell venni a kínálkozó lehetőségeket.- jelenti ki karba font kezekkel, én pedig egy hosszú pillanatig merengve nézek magam elé, majd lassan ingatom meg a fejem, savanyú kis mosollyal.
- Nem lennék képes olyan életet élni, mint bárki.- vonom meg a vállam. – Nem is akarnék olyan életet élni. Én… boldog voltam a magam kis világában.- vallom be sután, kissé talán szégyenkezve, hogy a saját magam által generált állapotban jól éreztem magam. Hogy mégis mindig elégedetlen voltam és újra és újra elsüllyedtem az önsajnálatban, pedig… talán nem is volt rá okom. De egyszerűen… egyszerűen jó volt megélni azokat az érzéseket. Mert ha nem idézem elő magamnak, más nem tette volna meg, és… és… érezni akartam. Valamit. Akármit.
- És most, hogy kiszakadtam onnan… nem tudom, mihez kezdjek.- vallom be őszintén, engedem hallani hangomban a tanácstalan kétségbeesést. Nem tudom, mihez kezdhetnék magammal.
- Pedig ezt nem mondhatom meg nekem. Nem dönthetek helyetted.- mondja szigorúan, én pedig biccentek, persze, nem is vártam el…
Újraépítem a maszkom, érzelemmentes álarcot húzok és száműzöm a mellkasom legmélyére a dolgot egészen addig, amíg nem tudok vele valamit kezdeni. Egyszerűen elűzöm a gondolatokat, majd bizonytalanul beljebb lépek a szobába. A sötét szempár figyelemmel kíséri a mozdulataimat, míg újra ecsetet ragadok és befejezem a tegnapi festményt, ami előtt bár órákig görnyedtem, mégsem tudtam befejezni. Azt hiszem, ez eddig a legrészletesebb munkám. A vászon minden négyzetcentijébe van valami apró kis minta, zizegő falevél, hajó fűszál vagy bodros felhők. Én pedig a lehető legtökéletesebbre próbálom festeni, mintha csak fényképet bámulna az ember.
Egész elborzasztó, sötét, kegyetlen erdő, minden sarkában valami ijesztővel, pislogó szempárokkal, hálóját szövögető pókkal, lábnyomokkal… középen pedig, az egyik hatalmas fa tövében egy vékonyka, nyurga alak remeg. Nyolcéves forma kisfiú, egészen apróra húzta össze magát. Mindene csupa vér, ruhája megtépázott… zokog.
Hallom a kopogó lépteket, majd a megnyugtató ajtónyikorgást. Távozott.
Én pedig pár órácskára elmenekülök.
*
A víz halk csobogása mindent kitölt. Félhomály ül a kis helyiségen.
Mindenhol csend és béke. Semmi nem moccan, mert nincs semmi élő itt rajtam kívül. De én is szobormereven ülök a zuhanyzó aljában, megkövülten, üveges tekintettel egy távoli pontot fürkészve.
A múltban járok…
Egy kéz lendül meg az orrom előtt, én pedig riadtan felrévedve hőkölök hátra. Csakhogy nincs hátra, ezért beverem a fejem a csempébe. Bódultan nyögök fel, majd nagyokat pislogva tekintek az előttem guggoló alakra.
- Már azt hittem, megölted magad…- mormogja bosszúsan, mire bocsánatkérően nézek rá. Ugyan, az öngyilkosság… mindig is távol állt tőlem. Szeretek küzdeni ebben az életben, és túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy feladjam.
- Csak elgondolkodtam. Köszönöm hogy szóltál.- villantok rá egy semleges mosolyt, majd felállva elzárom a vizet. Elgémberedett tagjaimba éles fájdalom nyilall, szúrós bizsergés, mégsem lesznek mozdulataim darabosak tőle. Túlságosan megszoktam a fájdalmat ahhoz, hogy az komolyabb hatással legyen a testemre.
Kilépek a hideg kőre, majd törölközőt veszek magamhoz, miközben ő kifordul a fürdőből.
- Ha végeztél, gyere vacsorázni.- mondja még utoljára. Igaz is, már vagy két napja nem ettem, és nem is aludtam… félek lehunyni a szemem.
Komótosan megtörölközöm, majd felveszem a pizsamámat s papucsba bújva a konyhába imbolygok. Épp teát készít, két bögrével le is tesz az asztalhoz, én pedig megköszönve az ételt leülök vele szemben. Belekortyolok a mentateába, a forró ital pedig végigbizsergeti mindenem.
Enni kezdünk, és bár tényleg finom a kaja, pár falat után leteszem a villám. Súlyos csend ül közénk. Érzi, hogy valami történni fog, ott feszül a levegőben, így a porcelán csörömpölése végleg elhal és kíváncsi, várakozó tekintet villan rám.
- Pár napja találkoztam apáddal.- jelentem ki egyszerűen, száraz hangon, a megfeszülő izmok, rémülten nagyra tágult szemek és a hirtelen megjelenő feszültség a levegőben mégis súlyt ad a szavaknak. Némán néz rám, mintha valami szörnyűséget várna, én azonban közönyös hangon folytatom, egész szórakozottan. – Kérdezte, hogy vagy.- újabb szünet, jelentőségteljes, a feszültség pedig minden pillanatban egyre nő. Végül huncut mosolyt villantok, a szemeim pedig régi fényükben ragyognak fel. Amolyan őrült kifejezés ül az arcomra. – Azt mondtam neki, halott vagy. Látni akarta a hulládat, de azt mondtam neki, már csak egy maroknyi hamu vagy egy közeli kertben. Ebbe belenyugodott.- vonom meg a vállam, majd elégedetten eszek tovább. A gyomrom tiltakozik két napi koplalás után, de rendre intem. Hosszú percek telnek el, mire kézbe veszi a bögréjét és nagyot kortyol a teájából.
- Mért mondtad ezt el nekem?- kérdi, hangja kissé rekedtes, én pedig megvonom a vállam.
- Nem tudom. Talán kezdelek megkedvelni. Talán élvezem látni a rémületet a szemedben. Ki tudja…- mondom szórakozottan, majd miután befejeztem az evést, megköszönöm a vacsorát, az üres tányéromat és bögrémet pedig a mosogatóba teszem. Csípőmet a konyhapultnak döntöm, úgy nézek rá, félrebillentett fejjel, érdeklődve.
Cigire gyújt.
- Hány éves vagy, Romero?- kérdem, neve furcsán, hátborzongatóan cikázik végig a konyhán. Sok mindent megtudtam róla, mikor annak idején követtem, de ez a kis tényadat valahogy kimaradt. Furcsán néz rám, nem tudván, mit várjon.
- Mért érdekel most olyan hirtelen?- vonja fel az egyik szemöldökét, de csak elgondolkodom.
- Ha két ember huzamosabb ideig össze van zárva, akaratlanul is elkezdenek érdeklődni a másik iránt.- vonok vállat elgondolkodva. – Egyszerűen csak érdekel.
- 18.- válaszolja semleges hangon, bizalmatlan pillantásokat lövellve felém a füstbodrok mögül, amiket a cigarettája ereget.
- Azt hittem, idősebb vagy nálam.- mondom őszintén, majd fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet. Kezdek tényleg álmos lenni… - Jó éjt.- indulok meg a szobám felé, de aztán a konyha küszöbén megállva még utoljára visszapillantok rá. Semleges mosoly ömlik szét az arcomon. – Egyébként a nevem Kai.- közlöm csak úgy mellékesen, majd bevonulok a szobámba és kiterülök az ágyon.
Újabb vihar közeleg, érzem… kongok az ürességtől, és ezt mindig valami érzelmi katarzis szokta követni.
|
| Laurent | 2012. 10. 25. 12:42:49 | #23874 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii~ Kainak
Romero:
-Tudod… mikor kicsi voltam, a nagyobb srácok mindig megvertek.
Lassan fordulok felé, ugyanis eddig a város felvillanó fényeit tanulmányoztam, míg én a gondolataimban elveszve evickéltem a semmiből a nincstelenségbe. Apámon járt az eszem, hogy vajon mennyi időbe fog neki telni, míg rájön, hogy ebből is kimásztam, és hogy mekkora esély van arra, hogy ezek ketten egymásra találnak, majd feltrancsíroznak vacsira... Így a hangja kicsit váratlanul ért, de végülis...
És a furcsa, hogy együttérzek vele, habár engem a többiek igen ritkán tudtak megverni. Túl sokat edződtem apámmal, így ők nem számítottak. Ahogy semmi más sem. Mégis értem őt, és úgy érzem nálam jobban senki sem tudná ezt jobban átérezni. Nem sajnálat suhan át rajtam, hanem inkább düh, amiért a világon vannak olyan gyerekek, akik semmiről sem tehetnek, mert csupán a körülmények áldozataivá váltak.
-Én voltam a kis nyomorék, akit mindenki szivatott. A srác, akinek senki nem tudta a nevét… a kis senki, akit senki nem érdekelt… Ha egy napon egyszerűen eltűntem volna, valószínűleg senki nem vette volna észre. Senkit nem érdekelt, hogy létezem… nem is tudták, hogy létezem… és lassan már én is kezdtem elhinni. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni valamibe, de nem volt senkim. Se család, se rokonok, se barátok, se ismerősök… senki.
Hosszú csend süpped ránk, én pedig szinte látni vélem a gondolatokat a fejében. Figyelem, ahogy véresre harapja a száját, de ki vagyok én, hogy ilyesmiért szóljak neki, ha egyszer az ujját vágja le? Lám, én is átestem ezen, habár több figyelmet kaptam azért. Mert én voltam a lábtörlő, amiben mindenki megtörölhette a lábát gond nélkül, és önmagát még tisztította is... ceh.
-Aztán egy napon borzalmas dolog történt. Megöltem Őt. Én nem akartam megtenni, de kiprovokálta… másnap pedig a hírek ezzel az esettel volt tele. Bár a nevemet nem tudták, mindenki csak a gyilkosságról beszélt. Én pedig… nekem pedig volt végre mibe kapaszkodnom. Tovább öltem, a hírverés pedig egyre nagyobb lett. Végre elismertek… elismerték a létezésem. Azzal, hogy másoknak fájdalmat okozok, hogy embereket ölök, bizonyítom magamnak, hogy létezem. Először bizonytalan voltam, féltem, össze voltam zavarodva… de ahogy múlt az idő, ez a furcsa gondolat ténnyé nőtte ki magát a fejemben. És mára az ölés egyet jelent nekem a létem bizonyításával. Ha nem ölnék, az olyan lenne, mintha… mintha egyszerűen átadnám magam az enyészetnek. Rettegek, hogy egy napon egyszerűen eltűnök… semmivé foszlok…
Tehát egyszerű felvágás. A létezés és a halál együtt villan fel neki, ennélfogva a gyönyör is. Nem tudom, ki lehet az az Ő, de valamiért másodlagossá szelídül annak fényében, hogy már egy ideje alulról szagolja az ibolyát, ha még egyben vannak maradványai. Tehát nem büntették meg a gyilkosságért, nem tudták hogy ő az, de felhajtás volt, és a feltörekedni vágyó drágának ez a hírhedt cím megfelelt, mégha csak az áldozatai tudtak is arról, hogy kicsoda a sorozatgyilok.
Csendben figyelem hát, ahogy ecsetet ragadva a ,,páciens” lágy vonásokkal élénkíti meg a vásznat. Jobban tetszenek a képei, amiket most fest. Legalábbis már nem a borzalom és a gusztustalan, fékevesztett őrület ordít róluk, inkább egy el nem ismert alaké, aki kicsit rendhagyó módon akar érvényesülni a szürke tömegben. Bár odaadhatnám mindenem, ha ő lehetnék! Senki aki zaklatja, még a postás sem néz be ide, belegondolva még egy szomszéd sem.
-A lét nem olyan dolog, amit bizonyítani kellene. Az egyértelműen és megtagadhatatlanul van. Addig a pillanatig, amíg a szíved dobog és a vér kering az ereidben, addig biztos lehetsz benne, hogy élsz.- habár hangom rekedt a beszéd közben kiáramló füst miatt, úgy tűnik a tónus nem zavarja, megállás nélkül mázolja tovább az éltető nedű tócsáit a képre.
- Úgy gondolod…? És mi van akkor, ha valakinek nincs szíve?
Kíváncsian pillant rám, már-már mintha a véleményem érdekelné, így hát hagyom egyik szemöldököm felsuhanni. És mivel azt gondoltam, hogy lamentálás meg szentbeszéd következik, eléggé meglepődök, amikor félbehagyva mindent vetkőzni kezd. Ezzel kapcsolatban nem a legjobb emlékeim vannak, így átugornám a részt, de ahogy feltárul előttem az, amit mutatni akar... Nos, arra egyáltalán nem számítottam. Merem állítani, soha senki nem vette ennyire komolyan a dolgot. Ez... ijesztően precíz és tökéletes munka, a végletekig aprólékosan kidolgozva, és a tekintete alapján az ő keze nyomát dícséri, akár közvetve is.
-Akinek nincs szíve, az honnan tudja, hogy él-e? - arcán ritkán látott érzések ülnek, én pedig, mivel túl közel lép, ösztönösen nagyítom meg köztünk a távolságot, bár belegondolva, hogy minek tűnhet ez a lépés most... - Kiöltek belőlem minden emberit. Se szívem, se lelkem nincs már, csak egy szánalmas, üres héj vagyok, aki az ösztöneinek él és nem érdekli semmi. Akit már rég hidegen hagy mások véleménye vagy a társadalom által kiszabott szabályok. Kívülálló vagyok, és ha erőlködnék se lenne ez másként, ezért egyszerűen elfogadtam, hogy örök különc vagyok. Mond, egy ilyen lény, mint én, honnan tudja, hogy él-e még egyáltalán?
Hangja már nem csupán kérdő, inkább számonkérő, hogy miért pont ő az, akivel ez történt. Látom a tekintetét elhomályosodni az őrület ködétől, és már most tudom, hogy semmi jóra ne számítsak tőle. Csak az a kérdés, hogyha valamijét le akarja vágni, mivel állítsam meg? Csak akkor veszem észre, milyen közel volt hozzám, amikor sarkonfordul és trappoló léptekkel kiviharzik.
-Mire készülsz? - kiáltok utána a szoba küszöbéről, mire egy igen irritáló nevetést kapok válaszul.
-Kizsigerelek valakit.
Úgy rontok utána a szobába, mintha hullákat várnék, bár tudom, hogy nincsenek ott.
-Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyél valakiben. - azt hiszem ennél őszintébb csak akkor lehetnék, ha kimondanám, amit gondolok erről az egészről.
-Ez mind szép és jó, de vajon meg tudsz akadályozni, Egérke…?- na tessék, itt a pszichopata, én meg rémülten agyalok azon, hogy vajon ha rázárom az ajtót, akkor magában vagy másokban tenne nagyobb kárt. Erre meg nevetve dől az ágyra. – Nyugi, nincs ok az aggodalomra. Csak vicceltem. - micsoda humor, kár hogy a szarkazmusom nem tapintható. Erre meg vetkőzni kezd.
-Akkor mi a francot akarsz megint csinálni? - remélem most nem a lábát vágja le vagy ilyesmi, bár ezzel a higgadt pofával...
-Csak maszturbálok egy jót. Rég nem dugtam, és ez kezd frusztrálni.
Közben keze nem áll meg. Szóval ha felbolydul, akkor erős érzelmeket akar, amikkel a fura dolgokról eltereli a figyelmét? Érdekes egy alak. Minden esetre én nem fogok ehhez asszisztálni, főleg ha közben mondjuk valami hullákról levágott kezeket fog elővenni vagy a fene tudja. Utálom. És nem tudom, hogy őt vagy a helyzetet amibe sodort engem, azt utálom-e jobban. Kirobogok a szobából, becsapva az ajtót mögöttem, de nem tudván ellépni onnan. Ottragadok. Nem tudom, hogy kíváncsiságból vagy valami más okból, de...
Hallom sziszegést meg a nyögést. Valahogy kétlem, hogy csak a kezével markolássza magát. Keserű szájízzel lököm el magam a faltól, ahová odadermedtem, talán hogy megbizonyosodjak szörnyű gyanúm igazáról. Fel sem pillantva lépek hát vissza a festőszobába, rágyújtok és elszívok pár szál cigarettát, amíg le nem higgadok annyira, hogy végig tudjam gondolni. Először is mi közöm ahhoz, hogy mijét vágja le az élvezet érdekében, nem? És honnan tudja, hogy a szokásos módszerek nem válnak be? Oké, megcsókolni nem fogom, kizárt, de a pofon meg a hideg víz még beválhat, nem?
Felhorkantva nyomkodom gyilkos mozdulatokkal a csikket a hamusba, majd felállva a konyha felé indulok. A lasagnet kiveszem a sütőből, miután egy teát is főztem magamnak, majd nekiállok enni. Máskor habzsolom, akár Garfield, imádom és nem tudok betelni a tetején lévő megpirult-ráolvadt sajtréteggel, most meg enni nem bírom. Ott hagyom az egészet a francba az asztalon, és inkább a szobám felé megyek. Vicces. Szobám. Inkább a kínkamrám, aminek az ajtaját magam zártam be. Idegtépő ez a hely.
És mikor máskor kéne kiszédelegnie azzal a rettentő elégedett pofával ennek is, mint most? Arca kipirult, ruhája s ő maga zilált, szája szélén mosoly játszik. Kár, hogy ilyen hangulatban nem tudom a nyelvem fékezni, mert az alkohol nem lódít meg ennyire, mint a morcos mélypont.
-Tudod, - szólalok meg rá sem nézve, lenéző hangsúlyommal ígyis egyértelművé teszem a véleményem – Nem az a szívtelen, aki azt hiszi, biológilag nem dobog a mellkasában. Hanem aki elhiszi magáról és ekként cselekszik, vagy él. És te állítod, hogy nem érdekel senki véleménye, az enyém mégis érdekel annyira, hogy marasztalj, ugyanakkor a többieké is legalább ennyire, ha elhiszel nekik mindent. - a hangom halk, alig hallható, mégis szinte ordít a csendben. - Örülsz a véleményüknek, ha a gyilkosságaidról olvasol, ha jelzőket aggatnak rád. Kívülálló vagy? Nem. Ugyan olyan, mint ők. Azzal a különbséggel, hogy te megteszed azt, amiről ők csak álmodni mernek. - egy újabb lépést teszek a szobám felé, még mindig nem nézve rá, nem akarván látni a rút képén milyen kifejezés ül. - semmiben sem vagy más tőlük. Csak az akarsz lenni. - pillantásom lassan imbolyog a kissé furcsa, bár nem épp felemásnak mondható tekintetre, gondolataimba süllyedve, némiképp tán szórakozottan is. - Panaszra meg végképp nem lehet okod. Megvan mindened, amiről az emberek többsége álmodni sem mer. Tudod miben különbözöl igazán? - gúnyos mosolyom alig tudom elrejteni. - Hogy te sajnálatra méltó vagy.
Azzal otthagyom a döbbenettől elkerekedett szemeket, és a szobám ajtaját magamra zárom. Ideje azt hiszem telefüstölni a szobát, lévén az apró ablak igen kevés szellőztetési lehetőséget ad. Bár egész éjjel lehetőségem lesz nézni a füstbodrokat itt bent.
~*~
Kialvatlanul lépek ki hajnal előtt a szobámból. Nem okoz hangulati problémát az ilyesmi, elvégre aki napokon át utazik, hogy országokat hagyjon maga mögött valami őrült elmebeteg elől, az hozzászokik az ilyesmihez és nincsenek nagy igényei. Fáradtan mászok át a lakáson mezítláb, a bögrémet lóbálva, hogy a konyhában némi kaját tuszkoljak magamba. Itt csend van, de semmi rombolás nem látszik, lehet nem is dühöngött annyira, mint vártam, miután éjjel végiggondoltam szavaim. Ennél az alaknál sosem lehet tudni.
Ám nem számítottam rá, hogy a konyhában találom. Festékesen, tehát gondolom ő sem aludt sokat, valószínűleg minden gondolatát festésbe ölte. Csendben teszek oda teának valót, majd a festőszobába sétálok, hogy amíg elszívok egy szál cigit, addig pár újabbat töltsek meg. Elmotyogok hát rajtuk, piszmogva a dohánnyal sokat, mert az ilyen pepecsmunka néha segít lehiggadni és jobban átgondolni a dolgokat.
-Sajnálsz engem?
A hang halk, így nem tudom, hogy milyen hangulatot takar. Hirtelen érkezett, de még a kezem sem billent meg, talán annak hála, hogy nem vagyok ijedezős tipus itt, ahol csak egy dologra kell figyelnem. Vagyis egy valakire. A szám sarkában égő cigi füstcsíkja miatt kissé hunyorogva pillantok fel rá, de hiába, arca kiismerhetetlen, nem tudom eldönteni, hogy milyen érzelmek kavaroghatnak abban a fura fejben. A megtöltött szálat komótosan teszem a dobozba a többi mellé, újabbat veszek elő és állok neki a töltésnek, kifújva orromon a füstöt. Mérlegelem a választ, végül félbehagyva a munkát kiveszem a szálat a számból.
-Szereted látni magad valamilyennek, ahogy bárki más, csak ez különbözik attól, amilyen igazából vagy. - majd némi csend után hozzáteszem. - Igazából azért sajnállak, mert senkid sincs. És nem mert te nem akarod. Hanem mert ők nem akarják, és ezt te is tudod.
Visszapillantok az üresen figyelő szálakra, végül csak sóhajtva söprök mindent vissza a dobozukba, és csomagolom el őket. A csikket kipöccintem az ablakon, és hátam az ablakkeretnek támasztva rápillantok.
-És most mihez kezdesz? Tudom, nincs szükséged ilyen érzésekre. De nem tudlak utálni, sem undorodni tőled. Megvetni talán, amiért elfogadtad ezt a szart, amit az életednek hívsz, lenézni, amiért ezt helyesnek véled és bántod vagy lesajnálod azokat, akik mást próbálnak veled megértetni. Mert tudsz rajzolni, és mint ilyen, egy csomó ajtó nyitva áll előtted, de te makacsul bámulod azokat, amik be vannak barikádozva előtted, mert csak és kizárólag ott akarsz bemenni. Szemellenzőt viselsz, nem akarva meglátni semmi mást. Így sajnállak.
Hangom higgadt, inkább tényeket közlök, semmint érzelmektől vezérelve próbálom meggyőzni őt. Eddig ennyit engedett láttatni magából. Így nem vonhatok le messzemenő következtetéseket arról, amit nem tudok, de amit látok és tapasztalok itt, az ez. És ha ő másképp látja, akkor győzzön meg, mert csak azért nem fogok véleményt változtatni, mert megfenyeget vagy megkér rá.
|
| vicii | 2012. 10. 18. 20:42:05 | #23791 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Laurentemnek)
Őszinte döbbenettel, hitetlenkedve bámul rám, nekem pedig kezd elszorulni a torkom. Minden pillanattal egyre nagyobb lesz bennem a kétségbeesés, amit közönyös maszk alá próbálok rejteni, kevés sikerrel. Tanácstalanul néz rám, ajkát harapdálva, és már-már azt hinném, megrekedt az idő és így maradunk egy végtelenségen át, mikor végre megszólal.
- Ha azért ölsz, meg fizetsz, hogy melletted legyek… akkor nem.- jelenti ki kegyetlen hangon, majd feláll és egyszerűen kivonul. Sokkos állapotban nézek utána.
Nem… nem teheti ezt velem! Muszáj! Muszáj megoldást találnom, különben… különben egyszerűen vége…
Félve, riadtan osonok utána, hogy a szobája küszöbén álldogálva figyeljem, ahogy fájdalomcsillapítókat vesz be. A tényt egy hessentéssel kiűzöm a fejemből, hogy gyógyszereket tart az ágy alatt, a félelem most túl nagy ahhoz, hogy ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozzak.
- Kérlek! Bármit, amit akarsz. Ne menj el! Szükségem van rád!- vonyítok vékony, remegő hangon. Ez tényleg az én hangom lenne? Ez a cérnavékony, bizonytalan, kétségbeesett fuvallat?
Szúrós szemekkel, szusszantva néz rám az ágy oldalának dőlve, én pedig csak reménykedek, hogy valahogy mégis sikerül majd kompromisszumra bírnom… ő az egyetlen esélyem…
- Mondtam. Nem bírom a gondolatát sem, hogy valaki miattam szagolja alulról az ibolyát. Megvédeni sem kell, ha eljön az ideje, úgyis bedobom a törülközőt.- szögezi le hajthatatlanul, és már szólnék is, mikor egy kézmozdulattal belém fojtja a szót. Számat harapdálva figyelem, ahogy lassú, darabos mozdulatokkal elterül az ágyon, végigdörgöli az arcát, majd újra rám pillant.
- Amint jobban leszek, elmegyek. Addig ha tudok, segítek.- jelenti ki, én pedig elkerekedő szemekkel nézek rá. – Tudod, az emberek többsége anélkül segít másokon, hogy bármit kérnének cserébe.
Meghökkenten, értetlenül nézem, ahogy lehunyja a szemeit, majd a fal felé fordulva magára húzza a takarót. Ez akkor most azt jelenti, hogy segít rajtam…? Csak úgy? Minden ellenszolgáltatás nélkül? De miért…?
Én… nem értem.
A hallottakon morfondírozva sétálok vissza a hálóba, hogy fogva a takarómat lekuporodjak az ajtója elé…
*
Reggel arra riadok, hogy valaki az oldalamba rúg. Megfeszül tenyeremben a kés, de ahogy meglátom a megszeppent, sebhelyes alakot, elernyedek.
- Nincs jobb dolgod, mint akadályként feküdni az ajtóm előtt? Nincs munkád, vagy iskola, család, rokonok, ismerősök, távoli gazdag szerető?- kérdi nyúzottan, én pedig összepréselt ajkakkal nézek fel rá. Még egy közeli ismerős, annyi sincs…
Ha lenne, talán nem lennék ebben a helyzetben. De rég megtanultam már, hogy messzire űzzem a hozzám közeledőket…
- De valahova csak eljártál az elmúlt napokban?- kérdi fáradtan a falnak támaszkodva, összehúzott szemekkel. – Akármilyen hónapot is írunk.- mondja bosszúsan. – Oké. Rendben. Maradok, amíg némi normalitásnak a jelét nem mutatod, aztán meg ajánlok egy jó kis orvost neked.
- Nincs orvos!- csattanok fel azonnal. Épp elég dilidoki próbált turkálni az agyamban, és a végén mind feltrancsírozva végezte. Nem kell több doki!
Erre csak elhúzza a száját, majd felvont szemöldökkel pillant rám, kérdőn nézve rám, én pedig elbújva a takaró menedékébe bizonytalanul biccentek. Kezdetnek ez is megteszi… aztán majd ráveszem, hogy tovább maradjon.
Mozdulatlanul nézem, ahogy a fejét rázva löki el magát a faltól, majd bezárkózik a fürdőbe. Addig én is szedelőzködök, visszaviszem a takarót a szobámba és felöltözök. Majd bizonytalanul állok meg a nappali közepén.
Igazából… fogalmam sincs, mit kellene tennem. Az meg valahogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy folytassam az eddigi rutint…
Végre kijön, de rám sem hederít, csak a konyhába lép. Óvatosan követem, árgus szemekkel, kíváncsian figyelve tevékenységét. Legnagyobb meglepetésemre reggelit készít, ráadásul két személyre. Szalonnás tojás…
Szótlanul kezd enni, én pedig óvatosan ülök le vele szemben, bizalmatlanul, kíváncsian méregetve. Nem értem, mért nem tesz vagy mond valamit. Összezavar ez a srác… nem tudom, mit várjak tőle…
Próbálok valamit leolvasni az arcáról, de olyan kifejezéstelen maszkot ölt magára, aminél én sem csinálhatnék szebbet. Csak akkor mozdul, mikor a forró víz halkan fütyülni kezd. Akkor teát készít, a bögréket az asztalra pakolva, majd hirtelen rám villannak a szemei. Nem szeretem ezeket a szemeket… mintha a lelkem legocsmányabb bugyraiig látna velük…
Talán ha kinyomnám őket, nem nézne rám így többé…
De nem. Egyenlőre szükségem van rá.
- Miért kéne nekem segítenem?- pillant fel rám, hangja úgy kúszik a csendbe, akár a kígyó az éjszakába, mikor prédára vadászik. – Belegondolva semmit sem tudok rólad azon kívül, hogy nem vagy normális. Az emberek ha zavarodottak, akkor elmennek futni. Olvasnak. Főznek. Gondolkoznak. Motyognak vagy motoszkálnak.- mondja nyugodtan, én pedig farkasszemet nézek vele. Csakhogy én nem vagyok ők. Nem hasonlítok rájuk…
Én más vagyok.
Őrült.
Egyszer az egyik pszichológusom azt mondta, hogy nem lehetek őrült. Mert akiknek zavart az elméjük, azok ezt nem tudják magukról. Azok tagadják, hogy bármi gond lenne velük…
De azok az emberek nem is életképesek. Ez a különbség köztem és a szerencsétlen fogyatékosok között. Hogy míg ők magukban motyognak és nyáladznak a tükörképükhöz beszélve, addig az én elmém megtartotta a vázát. Nem billentem ki a társadalomból. Képes vagyok fenntartani a látszatot…
Ez az én fegyverem.
- Nem vágják le semmijüket. Nem kaszabolják magukat. Legközelebb állj inkább hideg víz alá. Úgy tudom, a diliházban ez egy hatásos módszer.- korhol, miközben belekortyol a teájába. Szoborszerű maszk mögé rejtem a gondolataimat.
Őrült vagyok, de nem közönséges dilis… rájuk hatással van, ha úgy bánnak velük, mint az állatokkal, de rám nem… ugyan már, hideg víz? Inkább sokkoló…
- Nem ígérek semmit. Nem fogok az életesben vájkálni vagy a múltadban könyökölni. Itt leszek, hogy ne légy egyedül. És a legközelebbi merényletet magad ellen meg fogom akadályozni.
Rám néz azokkal az ijesztő szemekkel, szinte rabul ejtve, láncra verve a pillantásával, én pedig úgy érzem, nem tudok előle menekülni. Félek tőle és ugyanakkor kétségbeesetten kapaszkodom is belé. Furcsa, borzongató kettősség…
- Bármikor meghallgatlak, válaszolok a kérdéseidre, amennyiben úgy vélem, előnyödre válik. De nem vagy hímes tojás, sem üvegbaba. A nagyfiúk egyedül alszanak és házimunkát is csinálnak.- szögezi le, nekem pedig megrándul a szemöldököm. Mit képzel rólam, hogy valamiféle szellemileg visszamaradott kölyök vagyok? Segítséget kértem, nem pedig gondozást, jól tudom… nem is várom el. – És kell nekem egy kis magánélet. Nekem is van két kezem, sőt lábam is, tehát dolgozni fogok magamra. Ha kell neked valami, vedd meg, nem vagyok az anyád és te se az enyém. Kizárólag üzleti kapcsolat van közöttünk. Amint nem lesz ez valamelyikünk előnyére vagy hasznára, különválunk.- közli rideg hangon, én pedig aprót biccentek. Üzleti kapcsolat… milyen morbidul is hangzik azok után, hogy heteken keresztül kínoztam és dugtam.
Na de majd idővel rádöbben, hogy ez a kapcsolat rég túllépte a személyes korlátainkat…
Egyenlőre félek. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az új, ismeretlen helyzettel. Megijeszt, hogy ennyire tehetetlen vagyok, hogy valaki ilyen könnyedén tud uralkodni rajtam…
Némán nézem, ahogy végül feláll, összeszedi a mosogatnivalót és elmossa az edényeket. Közben a kezembe veszem a bögrémet, a kellemes melegség bizsergeti a kezem. Belekortyolok a teába.
Nahát… menta… milyen finom. Szinte megnyugtató…
Pár perc múlva aztán egy kopott kabátban jelenik meg, útra készen.
- Később jövök csak vissza. Addig mondjuk te is csinálhatnád, amit szoktál, vagy tudomisén.- veti felém, majd egyszerűen távozik.
Elvigyorodom.
Ezt te sem gondoltad komolyan… a napnak ebben a szakában épp az aktuális áldozatommal szoktam játszadozni.
Inkább csak felhörpintem a teámat, majd nekilátok kicsit rendbe tenni a lakást. A rejtekhelyekről előszedem az eldugott késeket, amiket vészhelyzetre tartogattam. Egy magamfajta mindig legyen felkészülve. Vagy egy halomnyi éles fegyver gyűlik össze, némelyiken már feketedik a vér. Hanyagul a szekrényem aljába dobom őket. Majd a kis emlékeket is összeszedem a vendégeimtől.
Levágott ujjak, szemgolyók, testrészek, alvadt vér különböző üvegcsékben…
Mindentől megszabadulok. Egy ideig nem akarok újra gyilkolni. Egyenlőre szeretnék gondolkodni… tisztán látni magam körül a dolgokat.
*
A napok pedig lassan, döcögősen telnek. Fura a hangulat ül közöttünk. Egyenlőre szokjuk a másik jelenlétét.
Frusztrált vagyok.
Napközben továbbra is bejárok az egyetemre, bár már magam sem tudom, miért. Talán csak hogy legyen valami régi, valami megszokott az életemben.
Közben ő is eljár dolgozni, szerzett valahol állást. Csak késő délután és este vagyunk összezárva.
Én esténként a festésben élem ki magam, fáradhatatlanul alkotok, a valósághű, hullákat vagy haldokló embereket ábrázoló képeim pedig egyre kaotikusabbak lesznek…
Ő minden este egy szál cigaretta és a hamutartó társaságában bejön ide. Kényelmesen elszívja a szálat, majd ezek után mindig megszemléli a legújabb, készülőben lévő képeimet. Néha apróbb megjegyzéseket fűz hozzá, én pedig… magam sem tudom, miért, de mindig megpróbálom kijavítani a tanácsainak megfelelően. Próbálok egy kicsit azonosulni a rálátásával, de… be kell vallanom, nem igazán megy.
Most is itt van, én pedig mint mindig, takaróba bugyolálva, a székemen ülve várom. Szó nélkül figyelem, ahogy az ablakhoz lépve pöfékelni kezd.
Elgondolkodva meredek magam elé, valami furcsa, kellemetlen érzés kerít hatalmába. Egy ideje a múlton jár az eszem…
- Tudod… mikor kicsi voltam, a nagyobb srácok mindig megvertek.- súgom halkan, elrévedő tekintettel a legújabb festményemre bámulva. Egy síró kisgyerek van rajta, alig ér… több sebből vérzik, körülötte sötét alakok… a fiú a földön fekszik, a többiek rugdossák…
Ő felém fordul, a tekintete furcsán csillogni kezd. Nem szól, csak néz rám azokkal a vesébe látó szemekkel, én pedig egy pontra meredve mesélni kezdek.
- Én voltam a kis nyomorék, akit mindenki szivatott. A srác, akinek senki nem tudta a nevét… a kis senki, akit senki nem érdekelt… Ha egy napon egyszerűen eltűntem volna, valószínűleg senki nem vette volna észre. Senkit nem érdekelt, hogy létezem… nem is tudták, hogy létezem… és lassan már én is kezdtem elhinni. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni valamibe, de nem volt senkim. Se család, se rokonok, se barátok, se ismerősök… senki.
Megremegve harapok az alsóajkamba. Elrévedve kezdem harapdálni, miközben újra átélem a történteket. Akkor a szüleim már halottak voltak, a nagyim nevelt, aki minden nap megállás nélkül a tévét bámulta és ócska sorozatokat nézett. Csak nyűg voltam a nyakán, mint mindenkinek…
A srácok kipécéztek maguknak a suliban… én pedig nem tudtam megvédeni magam. Számtalanszor vertek félholtra, és a legbizarrabb az egészben, hogy senkit nem érdekelt.
Felrévedek a vér ízére a számban. Elgondolkodva törlöm le a kiserkenő sebből, majd rámeredek a vörös csodára…
- Aztán egy napon borzalmas dolog történt. Megöltem Őt. Én nem akartam megtenni, de kiprovokálta… másnap pedig a hírek ezzel az esettel volt tele. Bár a nevemet nem tudták, mindenki csak a gyilkosságról beszélt. Én pedig… nekem pedig volt végre mibe kapaszkodnom. Tovább öltem, a hírverés pedig egyre nagyobb lett. Végre elismertek… elismerték a létezésem. Azzal, hogy másoknak fájdalmat okozok, hogy embereket ölök, bizonyítom magamnak, hogy létezem. Először bizonytalan voltam, féltem, össze voltam zavarodva… de ahogy múlt az idő, ez a furcsa gondolat ténnyé nőtte ki magát a fejemben. És mára az ölés egyet jelent nekem a létem bizonyításával. Ha nem ölnék, az olyan lenne, mintha… mintha egyszerűen átadnám magam az enyészetnek. Rettegek, hogy egy napon egyszerűen eltűnök… semmivé foszlok…- súgom megremegve, majd nagyot nyelve újra harapdálni kezdem a számat.
Majd hirtelen felindulásból az ecsetemért nyúlok, mint akinek az élete múlik rajta, s a palettát felkapva a vászon elé lépek. Belemártom az ecsetet a vörös festékbe, és közelítem a vászonhoz, de a kezem hihetetlenül remeg.
Megszeppenten rábámulok, majd megkeményítem a vonásaimat. A remegés elmúlik…
Festeni kezdek. Végtelenül óvatosan, lágy, finom vonalakkal. Tőlem még egy kicsit idegen, de kezdem a saját ízlésemre formálni ezt az újszerű stílust, amit mutatott nekem. A képeim lágyabbak lettek, elborzasztó szadizmus helyett pedig szívbemarkoló fájdalmat sugároznak…
- A lét nem olyan dolog, amit bizonyítani kellene. Az egyértelműen és megtagadhatatlanul van. Addig a pillanatig, amíg a szíved dobog és a vér kering az ereidben, addig biztos lehetsz benne, hogy élsz.- mondja halkan, mély, rekedtes hangjából magabiztosság csendül ki. Elgondolkodom, de kezem nem áll meg a festésben. Végtelen óvatossággal pingálom a sötét vértócsákat…
- Úgy gondolod…? És mi van akkor, ha valakinek nincs szíve?- pillantok rá kíváncsian, megállva a mozdulat közben. Értetlenül néz rám, egyik szemöldöke felszalad a homlokára.
Leteszem az ecsetet és a palettát, majd ledobom a vállaimon nyugvó takarót. És gombolni kezdem az ingem.
Megütközve néz rám, némi félsszel a tekintetében, de kivételesen nincs semmi hátsószándék a mozdulataim mögött. Csak kigombolom az ingemet, majd széthúzom a mellkasomon, ezzel láthatóvá téve a tetoválásomat.
Döbbenten, elkerekedett szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal néz rám…
A mellkasomon, pont a szívem felett, egy színes tetoválás látható. Tenyérnyi nagyságú, még egészen fiatal voltam, mikor megrajzoltam. Hónapokig tanulmányoztam az anatómiáról szóló könyveket, hogy tökéletes legyen… de megérte. Mert tényleg hátborzongatóan élethűre sikeredett…
Egy tenyérnyi helyen a bőr fel van tépve, az izmok kiszakítva a testemből. És mélyen, bent a mellkasomban, ahol a szívemnek kellene lennie, csak egy sötét, üres lyuk tátong, ahova a szakadt, véres erek lógnak be.
Ez a tetoválás nagyon sokat jelent nekem…
- Akinek nincs szíve, az honnan tudja, hogy él-e?- kérdem kíváncsian, egészen kétségbeesett arckifejezéssel. Felé lépek, ő pedig felocsúdva hátrál egy lépést. De amint rájön, mit csinált, megkeményíti a vonásait és farkasszemet nézünk. – Kiöltek belőlem minden emberit. Se szívem, se lelkem nincs már, csak egy szánalmas, üres héj vagyok, aki az ösztöneinek él és nem érdekli semmi. Akit már rég hidegen hagy mások véleménye vagy a társadalom által kiszabott szabályok. Kívülálló vagyok, és ha erőlködnék se lenne ez másként, ezért egyszerűen elfogadtam, hogy örök különc vagyok. Mond, egy ilyen lény, mint én, honnan tudja, hogy él-e még egyáltalán?- kérdem egészen felindult állapotban, szinte már számonkérő hangon. A gondolatok újra zsongni kezdenek a fejemben, őrülten kergetik egymást. A kérdések hadába szinte belefulladok, újra és újra megrohamoznak, de egyikre sincs válasz… és ettől a falra tudnék mászni.
Már közvetlenül előtte állok, alig választ el minket húsz centi. A szemébe nézek, magyarázatot várok, de nem szól.
Zihálva, összeszűkült szemekkel bámulok rá egy hosszú pillanatig, majd megunva a szemezést sarkon fordulok és kiviharzok a szobából.
- Mire készülsz?!- kiált utánam idegesen, mire hisztérikusan felröhögök.
- Kizsigerelek valakit.- vetem hátra ridegen, majd a szobámba rontok. Lerántom a takarót az ágyamról, majd felkapom a kispárnámat. Ő is beront a szobába, idegesen, de elszántan méregetve.
- Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyél valakiben.- szögezi le komolyan. Farkasszemet nézünk.
- Ez mind szép és jó, de vajon meg tudsz akadályozni, Egérke…?- vigyorodom el. Egy igazi szadista, őrült vigyort villantok fel, mire látom felvillanni a tekintetében a régi félelmet. Jókedvűen felkacagok, majd lustán ledobom magam az ágyamra. – Nyugi, nincs ok az aggodalomra. Csak vicceltem.- mosolygok rá semlegesen, visszafogottan. Erre csak kapok egy dühös pillantást, de komolyabban nem hat meg. Kigombolom a nadrágom.
- Akkor mi a francot akarsz megint csinálni?- vonja fel a szemöldökét gyanakodva, én pedig a világ legnyugodtabb arckifejezésével nézek rá, semleges, érzelemmentes mosollyal.
- Csak maszturbálok egy jót. Rég nem dugtam, és ez kezd frusztrálni.- jelentem ki bosszúsan, a sliccemet lehúzva, görcsösen markolva közben a kispárnámat. Nagy, döbbent szemeket mereszt felém, majd valami számomra kiismerhetetlen arckifejezéssel kifordul a szobából és rám csapja az ajtót. Én pedig elmerülök az élvezetekben, miközben finoman egy késsel vagdosom a combjaim belső felét…
Szerkesztve vicii által @ 2012. 10. 18. 21:41:07
|
| Laurent | 2012. 10. 16. 21:30:17 | #23764 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii~ Kai
Romero:
Hosszú csend után dübörgő léptek, és végül megjelenik az ajtóban a nem kicsit feldúlt alak. Úgy tűnik kerüli a tekintetem, és űzött vadként ront a konyhapulthoz, fiókot tépve, kést szegezve. Ugye nem az én véremel akarja a szineket eltüntetni a vászonról?
- Mire készülsz?
Mielőtt még észrevenném, már talpon is vagyok, éljen az önfenntartó ösztön. Fájdalmasan nézek a kiömlő teára, de talán fontosabb az emberi élet, mint a tea. Bezzeg ez a fura alak megint meglep. Saját maga felé fordítja a kést. Hé, ha ez most leszúrja magát, én... izé, trauma meg ilyenek!
- Nem foglak bántani.
Nos, magamra nézve ez messze a legjobb kijelentés, amit az elmúlt... napok? Hetek? Nos, az elmúlt időszak alatt hallottam a szájából. Ennek ellenére nem tudok fellélegezni. Fura érzés kerít hatalmába, ahogy kikészíti a vágódeszkát, mintha hagymát akarna szeletelni. Csak kár, hogy a keze útban van... a jóélet!
- Mégis mi a jó...
hátborzongató, lúdbőröztető a hang, ahogy a kés a húsba váj. A levegő is belémfagy, megdermedve, mozdulni képtelenül fagyok le, mint a számítógép alig öt lépésnyire tőle. A karmazsin vér lassan, lomhán indul meg a vágódeszkán. Hányni fogok... Ez meg úgy nyög, mint egy fizetett prosti, és lehiggadva rogyik a földre. Megrendülten dörrenek rá.
- Idióta! - lépnék hozzá, de tekintete rámsiklik, én meg többre becsülöm az életem, semhogy most veszítsem el.
- Ne gyere közelebb! - Véres kés mered rám, és habár máskor nem taszítana, most, hogy tudom, sőt, beképzelem hogy a vér melegét ide érzem... gyökeret ver a lábam, vagy az önfenntartó ösztönöm, nem tudom. - Kell nekem… szükségem van erre…
Ez most komolyan gyönyörben úszik? Amíg én mindjárt elzöldülve elhányom magam? Egyedül az tart vissza, hogy felfogtam már az elején, mennyire beteg alak ez itt, így nem lep meg annyira, mint vártam. Nem értem ezt az alakot. Imádja a fájdalmat magán vagy máson. Mi történhetett, hogy a megszállottja lett?
Kővé dermedve nézem végig, ahogy a kését újra felemeli. Lassított felvételként figyelem, ahogy a kés újra lesújt, és egy groteszk pillanat múlva egy karcsú ujj gurul tova, hátborzongató utacskát húzva maga után vérből. Figyelem, ahogy extázisban vonaglik, ahogy sóhajt... Én meg tágra nyílt szemekkel próbálom felfogni amit látok. Végül feladom. Elfogadom, hogy ennél furább helyzetben még nem voltam.
Kuncogásra pillantok fel, és elborzadás szélén állva figyelem, ahogy vad elégedettséggel figyeli a kezét. Őrült. De hát tudtam, nem? És miért nem hagy békén a gondolat, hogy pár év apucival, és én is így fogok kinézni? Egy pillanatra rémálomként jelenik meg előttem a délibáb, ahogy együtt trancsírozzuk a vacsinakvalót... szűzanyám... Csendben figyelem ahogy felállva nekiáll késpengét melegíteni. Szörnyű előérzetem támad.
- Mi a jó fenét művelsz?- vajon mennyi őrültséget tudok ma elbírni?
- Kiégetem a csonkot, természetesen. Semmi kedvem vérveszteségben elpatkolni.
Kiüresedett fejjel állok, és figyelem, ahogy sebészien ellátja magát, majd távozik. Én meg ott állok, és... állok. Meg nézek magam elé. Csoda, hogy lélegezni nem felejtettem el! Motyogva dörgölöm végig az arcom, és megrázom a fejem, mintha attól kireppenne a fejemből bármi is. Minden csupa vér... sietve kapok fel egy rongyot, és a padlóról eltüntetem, majd a mosdóba lököm a kést meg a vágódeszkát. Lehunyt szemmel fordulok az ajtó felé, mert úgy érzem, hogy a konyha közepén a levágott kisujj kárörvendőn mered rám. Egy ujjnak nincsen szeme, az istenért!
Inkább lassan óvakodom a fürdő felé, megnézni, mivel kínozza még magát ez a szerencsétlen flótás. Persze az ügyetlenkedő kötözés láttán felsóhajtva telepedek hozzá, és csak a sebre koncentrálva, kiszorítva a fejemből minden más történést, igyekszem a lehető leghamarabb lefertőtleníteni és bekötni. Legalább hagyja, hogy hozzáérjek. Ha ezt tudom, akkor a kezelését azzal kezdem, hogy agyonütöm. Magam is megkíméltem volna...
- Mire volt ez jó?
Gyűlölöm, hogy az elmúlt percekben valami idétlen mesefigura módjára ismételem ezt a kérdést, vagy ennek hasonlatait. De hát... És egyáltalán!
- Megnyugtattam magam. - azt hiszem rosszul hallok... - A fájdalom jó. Ismerős érzés. Olyan, mint egy kapaszkodó, egy támfal. Segít, hogy józanul tudjak gondolkodni az ilyen helyzetekben.
Ó, mennyei magasságban ülő Atyám! Ilyen nincs! Azért, mert rájött a dilihopp, hát levágja az ujját, hogy megnyugodjon? Ilyet nem látott a világ! Inkább nem mondok hát semmit, csak a félbehagyott mozdulatot befejezem, csomót kötve a kezére. Akarom vagy sem, a szavak úgyis kibuggyannak belőlem, sosem voltam titkolózó ember, csak ha valami nagy dologról kellett hallgatni.
- Te tényleg őrült vagy…
- Tudom. De engem nem zavar.
Ó, hogy a mennyei sáska rágjon fülön! Hát látom, hogy nem zavar! Igen szépen eléldegélsz magadnak, elvagy a világodban is... és láthatóan még további döbbenetes pillanatok állnak előttünk, mert továbbra is fontolgatja, hogy mondókáját megszerkesztve fejtben elém terjeszti. Már előre rettegek. Most fog megkérni, hogy egy hullát ássak el? Vagy ki?
-Félek.
Nem tudom, hogy meghökkenjek, kíváncsiskodjak, vagy csak megrökönyödjek. Fél? És ugyan mitől? A pokol-rühtől, ami belülről rágja szét az embert, vagy mi a csudától? Mégsem tudok megszólalni. Valahogy... súlyos csend ül közöttünk, és tőle várom el, hogy enyhítsen rajta, mert hogy itt most úgy tűnik én vagyok nyeregben. Még. Ha már bevallja magának az érzéseit, akkor már úton van a gyógyulás felé. Ajánlhatok neki pszichomókusokat is. De csak nézi a kötését, én meg hogy folytatásra ösztönözzem, egyik szemöldököm felhúzom.
-Elvesztettem önmagam. Eddig minden annyira egyszerű volt, kézenfekvő… de te mindent szétzúztál körülöttem. Én… egyszerűen nem tudom már többé, ki is vagyok…
Kibújni látszik a szög a zsákból. Én vagyok a hibás mindenért. Nézzük csak... a fürdőablak túl kicsi, az ajtó már esélyes menekülő útvonal, de vajon a bejárati ajtó nyitva van? Azt hiszem az ő szobájában nem láttam rácsot az ablakon. Hányadik emelet is ez? Óvatos pillantást vetek rá, várva, hogy mit mond ez után, vagy mit lép.
-Hasznomat veheted, meg tudlak védeni. Pénzt szerzek, elteszem láb alól a nem kívánt alakokat… de ne hagyj egyedül. - esdekelve néz fel rám, ijedt csillogással szemeiben, és most először hiszem el először, hogy igazán fél. - Segíts, kérlek! Segíts megfejteni, hogy mi történik… hogy mi ez a sok furcsa érzés… hogy mik ezek a gondolatok… segíts, hogy megtaláljam önmagam…!
He? szemeim kistányér méretűre nyílnak, míg kissé elnyílt szájjal nézem őt. Hol vannak a kandikamerák, de most komolyan!? Várom, hogy valaki kiugorjon elém április elsejét ordítva, vigyorogva, de valahogy nem történik meg. Megrökönyödésem csendes döbbenetbe fordul át, míg összeszűkült szemmel figyelem arcát, ami láthatóan türelmetlenül merevedik egy görcsös maszkba, arca ráncokba fintorodik, míg szaporán kapkod levegőért. Hö. Ezt most jól megkaptam azt hiszem. Számat belülről rágcsálva csücsörítek egy hosszú pillanatig, míg esélyeim és túlélési rátám taglalom, majd felnézek rá.
-Ha azért ölsz, meg fizetsz, hogy melletted legyek... akkor nem.
Jelentem ki, majd felállok, és a szobám felé lépkedek megfontoltan óvatos mozdulatokkal. Kezd enyhülni a fájdalomcsillapító, fintorogva hajolok hát le az ágyamhoz, hogy az alól kihalásszam a gyógyszereim, és párat bekapva elodázzam a fájdalmat. Talán pihenni is kéne... az ajtóban egy eléggé zavaros tekintetű karcsú alak jelenik meg, kapaszkodva az ajtófélfában, elbújva mögé kissé, majd halkan szólal meg remegő hangon.
-Kérlek. Bármit, amit akarsz. Ne menj el! Szükségem van rád!
Lehunyt szemeim felnyitom, az ágy oldalának dőlve, felszusszantok, majd felpillantok rá, egyik metsző pillantásommal, amibe bosszúság is vegyül. Ugyanis amíg fájnak a tagjaim, nem tudok felállni és csak úgy távozni. Elhúzom a szám.
-Mondtam. Nem bírom a gondolatát sem, hogy valaki miattam szagolja alulról az ibolyát. Megvédeni sem kell, ha eljön az ideje, úgyis bedobom a törülközőt.
Micsoda hosszú monológ! Most komolyan, ennyit nem is tudom, mikor mondtam egyszerre. Felemelem a kezem, a további szóáradatát megállítva, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy könyörögjenek nekem. Nekem! Felmászok az ágyba, és elnyúlok rajta, szusszanva, arcomat óvatosan dörgölöm végig, hogy a még sajgó részeket ne kínozzam tovább, majd felé fordítom a fejem.
-Amint jobban leszek, elmegyek. Addig ha tudok, segítek. - majd a plafonra szegezem a tekintetem. - Tudod, az emberek többsége anélkül segít másokon, hogy bárit kérnének cserébe.
Nem folytatom, hogy én ugyan miért segítek neki, mert ugyan miért is akarna bárki a saját gyilkosának segíteni, nem? Inkább csak a fal felé fordulok, magamra húzva a lepedőszerű takarófélét, nem is a hideg ellen, inkább a tekintete ellen, és összekucorodva fojtok el egy ásítást. Ideje aludni egyet, mielőtt ettől a sok őrültségtől én is megbuggyanok...
~*~
Ugyan olyan nyúzottan, idegesen és fáradtan kelek, mint ahogy elaludtam, bár a finoman húzódó izmaimból kiindulva a sebeimnek mégiscsak jót tett ez a röpke pihenő. Arcom dörgölve kelek fel, finoman nyújtózva, majd a piciny ablakom amennyire lehet, résnyire nyitom, hogy a benti levegő kicserélődjön. Tétlenül állok a szoba közepén, többnapos ruhában, elgyötörten, és nem tudom eldönteni, hogy csak a helyzet, vagy a személy miatt van ez. Végül úgy döntök, hogy talán a fürdőben egy röpke zuhany segíthetne felfrissülni.
Az ajtóban azonban éppcsak el nem vágódok a földön, mert az előtte lévő hosszúkás, fehér hurkaszerű akármiben megbotlok. A falban kapaszkodom meg, rémülten nézve, mi a soszseb ez, és amikor két éber szem pillant rám, bosszúsan sóhajtok.
-Nincs jobb dolgod, mint akadályként feküdni az ajtóm előtt? Nincs munkád, vagy iskola, család, rokonok, ismerősök, távoli gazdag szerető?
Sorolom egyre fáradtabban az eszembe jutó lehetőségeket, miután elvékonyodó szájából kiindulva nemleges választ adok magamnak fejben. Szemforgatva sóhajtok, fejem a falnak döntve, merőn nézve le rá.
-De valahova csak eljártál az elmúlt napokban? - összevonom a szemöldököm. - Akármilyen hónapot is írunk. - végül elnyomok egy halk mormogást. - Oké. Rendben. Maradok, amíg némi normalitásnak a jelét nem mutatod, aztán meg ajánlok egy jó kis orvost neked.
- Nincs orvos!
Az égre emelem a tekintetem, ahogy a dühös fújás érkezik a paplantekercs felől. És még dirigál is! Elhúzom a szám, majd lepillantok rá felemelt szemöldökkel, kérdezve, hogy megfelel-e a neki a kis hosszabbítás. Pár ujj megmarkolja a paplan szélét a nyakánál, és jobban belebújik a fedezékébe, míg bizalmatlanul bólint. Jóváhagyón biccentek, majd fejem rázva lököm el magam a faltól, a fürdőbe mászva, és a zuhany alá állva. Előbb jéghideg vízzel ébresztem magam, hátha felkelek ebből a bizarr álomból, majd langyosra állítom, amíg a feszüléstől remegő izmaim el nem ernyednek annyira, hogy mozogni tudjak rendesen, majd távozok.
Figyelmen kívül hagyva az ajtó mellett álló, láthatóan rám várakozó alakot, a konyhába lépek, és egy figyelő szempár kísérete mellett nekiállok reggelit készíteni. A szekrényben sokáig szemezek az olaj mellett álló sósavval, majd morcosan bevágom az ajtaját, és kissé dühösen magamra nekiállok tükörtojást készíteni. Nem igazán találok fűszereket, és pár bizarr dologtól tartva nem kezdek el házkutatást tartani oreganó után, így hagyományos szalonnás tojásokat csúsztatok a tányérra, majd kenyeret szelek a tegnap általam alaposan elsikált késsel. Valamiért libabőröztető gondolat, hogy amivel tegnap ujjat szeltek, azzal én ma kenyeret...
Szótlanul ülök asztalhoz, és kezdek neki a reggelinek. Éhes hassal nem lehet gondolkozni. Nyekken a szék velem szemben, de én fel sem pillantok. Sehogy sem nézek. Kifejezéstelen pofával rágom alaposan a kaját, egyedül akkor állva fel, amikor a víz felfőtt egy teához. Hosszú pillanatig állok a kancsó felett, lehiggadva lélegezve be az illatát a finomságnak, az asztalra teszem végül bögrékkel együtt, majd amíg a tealevelek áznak, visszaülök.
-Miért kéne nekem segítenem? - kérdezem halkan, hogy a csendet ne törjem meg, és ne is ijesszem meg. - Belegondolva semmit sem tudok rólad azon kívül, hogy nem vagy normális. Az emberek ha zavarodottak, akkor elmennek futni. Olvasnak. Főznek. Gondolkoznak. Motyognak, vagy motoszkálnak. - felpillantok az engem tanulmányozó szempárba, és nyugodtan, tényként folytatom. - Nem vágják le semmijüket. Nem kaszabolják magukat. Legközelebb állj inkább hideg víz alá. Úgy tudom, a diliházban ez egy hatásos módszer. - Elgondolkozva öntök magamnak teát, majd nekiállok befejezni a reggelimet. - Nem ígérek semmit. Nem fogok az életedben vájkálni vagy a múltadban könyökölni. Itt leszek, hogy ne légy egyedül. És a legközelebbi merényletet magad ellen meg fogom akadályozni. - felpillantok rá, foglyul ejtve a tekintetét – Bármikor meghallgatlak, válaszolok a kérdéseidre, amennyiben úgy vélem, előnyödre válik. De nem vagy hímes tojás, sem üvegbaba. A nagyfiúk egyedül alszanak, és házimunkát is csinálnak. - tisztázom le vele, mielőtt még egy viharos éjszakán az ágyamban kötne ki remegve vagy tudomén. - És kell nekem egy kis magánélet. Nekem is van két kezem, sőt lábam is, tehát dolgozni fogok magamra. Ha kell neked valami, vedd meg, nem vagyok az anyád, és te se az enyém. Kizárólag üzleti kapcsolat van közöttünk. Amint nem lesz ez valamelyikünk előnyére vagy hasznára, különválunk.
Hideg, sőt rideg hangsúllyal fektetem le a szabályokat, vagy inkább a követeléseimet, és ő komoly tekintettel bólint, megrezzenő szemöldökkel. Öntök végül teát neki, elátkozom a saját emberbarát jellemem, megiszom a teám, végül nekiállok a mosogatónak, és alaposan elsikálok mindent magunk után, sőt, a többi edényt is, az ég tudja, hogy melyikkel mit csinált. A tegnapiak után elképzelni sem merem. Aztán vizes hajjal az arcomba igazítom a tincseimet, és a szobámba lépve az ottlévő, kissé elhasznált kabátom felkapom, majd szusszantva állok meg az ajtóban.
-Később jövök csak vissza. Addig mondjuk te is csinálhatnád, amit szoktál, vagy tudomén.
Azzal otthagyom. Nem, nem haza fogok menni, elvégre ez nem az én otthonom. Az ég szerelmére, még a nevét sem tudom ennek az alaknak! A halántékom masszírozom, míg bekanyarodok egy közeli sikátorba, majd megpróbálok eligazodni ebben a negyedben is. Kellene egy kis pénz, meg némi ruha...
~*~
Megköttetett hát a fura egyezség közöttünk. Hét közben ő továbbra is eljár valahova, én nem firtatom, hova, ő sem kérdezi, én hova megyek. Ő is visszajön, és én is. Az ominózus este óta nem nagyon szól hozzám, nem mintha hiányolnék egy újabb elmebajt, csak épp... Nem akarok vért takarítani. Azóta vettem új ágyravaló felszerelést magamnak a szobába, ha már úgyis ittragadok... pár ruhát, hogy kiehessek az emberek közé.
És lám, ma sikerült szereznem némi lasagne-t, így a sütőbe csapom azt, elpakolok, és mint aki dolgát végezte, a következő programpont szerint megyek egy bögre teával meg egy szál cigivel a festőszobába. Az ablak nyitva vár. Szokásommá vált egy hosszú nap után beülni ide az ablakpárkányra elszívni egy szálat, akármilyen hideg is van, és a... hát.. a lakótársam meg takaróba csomagolva magát... nos, nem mondanám hogy vár, inkább talán... számít rám. Igen, ez a jó szó. Időnként megjegyzéseket fűzök az új képeihez, és hiába tesz úgy, mintha nem hallana, mert amikor legközelebb visszajövök, tudom, hogy a kis változás ott csücsül a vásznon, habár ne észrevehetően, mintha kicsúfolna, hogy csakazért sem. Bevallom magamnak vagy sem, érdekes és szórakoztató egyben ez az egész. Várom, hogy mikor bukik ki megint, de úgy tűnik akárhol is jár, valami jól mehet, mert néha azt a hajmeresztő dalocskát dudorássza. Csend ül közénk, és nem bánom, mert inkább szakadok meg a rakodásban, semhogy az ő lelkét boncolgassam. Nem vagyok szakember, így ha mellényúlok, akkor még rosszabb lesz. De persze ezt nem kötöm az orrára.
Sebeim begyógyultak, így nehezebb munkát is vállalhatok, amiért jobban fizetnek. Ő pedig nem hoz haza trancsírozni való hullákat. És bár csend van... a feszültség nő. Vihar előtti lélegzetvétel. Csak nem tudom, hova bújjak előle, ha elvállaltam, hogy tűrni fogom...
|
| vicii | 2012. 10. 05. 16:12:15 | #23640 |
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Laurentnek)
Félek.
Egyedül vagyok.
Mindenhol sötétség.
Elnyel az őrület…
A fejemben a gondolataim megvadultan kergetik egymást, a szívem dübörög, minden a feje tetejére állt. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, ki vagyok. Nem tudok semmit.
Ki vagyok…?
Név, külső, semmi nem számít. Ezek mind csak felszínes dolgok. Amik meghatározzák az igazi valónkat, az a bennünk lakozó lélek, az értelem és az érzelmek. De nekem… nekem nincs szívem… lelkem sincs. Érzelmeim pedig végképp… akkor… én… én nem vagyok semmi?
Semmi vagyok?
…
Ki vagyok?
Egy furcsa szempár. Az egyik fáradtan csillogó barna, míg a másik tompa, vöröses árnyalatú. Belém hasít a felismerés, a párnába üvöltve hőkölök hátra. Menekülnék, de nincs hova, a fal utamat állja.
Nem! Nem akarom ezt! Félek! Félek tőle! Mert mindent tönkretett… mert mindent a feje tetejére állított… mert megcáfolta az eddigi életemet…
- El kellene menned zuhanyozni.
Mély, rekedt hang, befurakszik a gondolataim közé, hosszan visszhangzik elmém legrejtettebb zugaiban. Bénultan ülök, csak meredek rá. Szavai értelme nem jutott el hozzá.
Miért történik ez velem? Miért tette ezt…? Miért rontott el mindent…?
A fejemet ingatom kétségbeesetten. Nem. Ez csak egy rossz álom. Ez nem lehet a valóság… vagy mégis?
Mikor azt hinném, végleg elvesztem önmagam attól a perzselő tekintettől, végre feláll, eltűnik, én végre megnyugodhatok. Vagy mégsem?
Rám tör a magány, vérengző, éhes szörnyként teper le és kezd falni. Remegve simulok a sarokba, magamat ölelve. Magamat ölelve… más sosem tette…
Feleszmélek, mikor a párnám kicsusszan a kezeim közül. Utána kapnék, de már késő. Kezek mindenütt, sietve tépik rólam a ruhát, egyre hidegebb lesz. Küzdök, üvöltve próbálom ellökni magamtól, a válasz viszont egy hatalmas pofon. Megütközve dermedek le, a sokk szobormerevvé tesz.
Nem értek semmit… én… nem vagyok semmi… mi történik? Ki vagyok?
Nedves érintés mindenütt, majd egy jótékonyan elfedő lepel. Belesimulva húzom be a nyakam és reszketve bámulok befelé, a testemben tátongó ürességbe. Keresek valamit, valami kézzel foghatót, valami biztos pontot, de sehol semmi… csak sötétség…
… elveszek…
Újra visszatérnek a kezek, én pedig zavartan hagyom, hogy rám adjon valamit. Majd kisvártatva ágyamat ismerem fel, ahogy vízszintesbe kerülök, a kispárnám is újra ujjaim közé szorul. Apróra összekuporodva temetem bele az arcomat és szívom magába a Halál páráját, melyet anyám utolsó leheletével ültetett a tollak közé.
*
Éles, durva vonalak… groteszk, fájdalmas kifejezésbe fagyott arcok… az utca szennyén fetrengő kihűlt testek… alvadt vér mindenütt…
Kétségbeesetten festek, kezemben az ecset szüntelenül jár. Kétségbeesetten próbálom helyreállítani a rendet, keresni a régit. Kifestem magamból a kétségbeesést.
De mégsem változik semmi. Máskor a festés megnyugtat, letisztít, csillapítja a fejemben dúló gondolatokat, a furcsa, érthetetlen dolgokat messzire száműzi, gyógyír minden fájdalomra. Ezúttal viszont…
Ezúttal viszont…
Ijesztően egysíkú. Semmit nem érzek.
Ég a szemem. A festés volt az egyedüli öröm az életemben. Semmi más, csupán a festés… de… már ennek is vége… már ez sem nyújt vigaszt…
A kezem megáll a levegőben, mintha kővé dermedt volna. Nagyra tágult, üres tekintettel bámulom a vásznat. Hát itt a vége…
Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, de sejtésem sem volt róla, hogy ilyen hamar. Én… nem hittem volna, hogy ilyen hirtelen fog rám törni…
Az üresség…
Vége. A sivár pusztaság teljesen eláraszt, úgy érzem, belefulladok a semmibe. Az ecsetet tartó kezem ernyedten hanyatlik le.
Nem akarok tovább élni.
Könnyekben törnék ki, ha érezném a fájdalmat. De semmit nem érzek. Így csak száraz szemekkel, meredten bámulok előre. A gondolataimat mintha vákuummal szippantották volna ki. Nincs értelme. Nincs tovább értelme semminek…
Halk kattanás, majd a néma csendbe az ajtó halk nyikorgása hasít. Rémülten kapom hátra a tekintetem. Ez a szempár üldöz… újra itt van!
Félve húzom össze magam, és ahogy belép, engem újra elönt a pánik. Ő az oka mindennek… egyedül az ő hibája! Miatta… miatta nem lelek már örömöt semmiben…
Halkan koppanó léptei visszhangzanak a falakról, én pedig visszatartott lélegzettel, pislogás nélkül bámulom. Miért van itt? Mit akar még tőlem? Hát ennyi nem volt elég…?
A képeket kezdi nézni.
Összezavarodtam.
Lassú léptekkel jön egyre közelebb, a falon lógó képek mindegyike előtt megállva egy-egy percre. Szemeiben valami furcsa, beazonosíthatatlan dolog csillan. Nekem pedig összeszorul a gyomrom.
A műveim… eddigi életem értelmei… csak miattuk létezem, ők voltak azok, akik megóvtak a magánytól, az őrülettől… ők a mindenem… és ha valami rosszat mondana rájuk, az még annál is borzalmasabb lenne, mintha puszta kézzel tépné ki a szemgolyómat…
Ahogy egyre közelebb ér, úgy rettegek én is egyre jobban. Majd megáll előttem, furcsa, tanácstalan szemekkel nézve rám.
Elszakad bennem valami.
Üvöltve vetem magam felé, hogy legalább az ecset helyes felével kárt tehessek benne, hogy elüldözzem, elzavarjam… hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ez az egész csak egy rémálom…
De könnyedén félrelép, a mozdulataim pedig amúgy is koordinálatlanok. És mire észbe kapok, már szorosan a takarómba vagyok csavarva. Nem tudok moccanni, idegesen, halálra rémülten nézek rá. A szívem olyan gyorsan dobog a mellkasomban, hogy félő, perceken belül megáll.
- Mit akarsz?
Ez az én hangom lenne? Vékony, ijedt, kétségbeesett hang. Fáj tőle a fülem. Ez… ez nem én vagyok… vagy mégis…?
Ki vagyok?
Szánalom csillan a tekintetében, majd a fejét ingatva ültet vissza a székre, miközben a készülő festményem elé lép. Megdermedek, még a szívem is kihagy egy ütemet, a levegő pedig bennem reked.
Olyan félelem lesz úrrá rajtam, ami az eddigiekhez képest semmi sem volt.
- Az a te bajod, hogy csak a sötétet látod. Hiába is élvezted az ölést és a kínzást… ez sötét. Lám, a vörösnél világosabb legfeljebb a vászon ezen a képen.- hangja úgy hasít a szoba csendjébe, mint penge a szívbe. – Ha nem haragszol…
Egy ecset simul az ujjai közé, én pedig felindulva vetném felé magam, hogy fejét szegjem, zsigereljem, csontját törjem, szívét tépjem… de egyszerűen nem tudok mozdulni. Valami furcsa erő visszatart. Ez lenne… a kíváncsiság…?
Tudni akarom, mire készül.
A földön heverő kis kupac festékhez lép, néhányat kiválogat közülük, majd visszatér a befejezetlen festményhez. Visszafojtott lélegzettel nézem, ahogy a legvékonyabb ecsetet a vászonhoz érinti. És az ujjai nyomán virágok fakadnak a képen.
Ledöbbenek.
Néhány apró mozdulat, ami igazából a cselekmény szempontjából nem is fontos. Nem változtat semmin, csak… csak… néhány apró, világos színfolt… és a kép megtelik élettel. A brutális jelenet megszelídül, a groteszk arcok ellágyulnak, a rémisztő sötétség barátságos lesz…
Elnyílt ajkakkal, megbabonázva figyelem, ahogy a durva vonalakat lággyá varázsolja, ahogy a sötét színekbe világosabb árnyalatot csempész. A kép pedig kifordul önmagából. Más lesz. Teljesen más.
Elég volt néhány apró vonás, mégis minden megváltozott… finom lett… meleg… igen, meleg. Miközben nézem, megfájdul a mellkasom. Eddig ismeretlen érzés. Furcsa, szívszorító melegség…
Transzba esve figyelem tevékenységét, egészen addig, amíg hirtelen abba nem hagyja. Én mégsem tudom elszakítani a tekintetem a képtől. Megbabonázva bámulom.
Ez varázslat. Ez nem lehet a valóság… mi folyik itt…?
A brutális, vad érzések, a félelem helyébe valami furcsa búskomorság ült. Magány… részvét… keserűség… megannyi ismerős érzés, amiket eddig mélyen magamba temettem, most egyszerűen feltör. Bugyogva áraszt el, eltemet, mégsem fuldoklom tőlük. Megadóan simulok a karjukba…
- A konyhában leszek.- végtelenül halk, óvatos hang, nem töri meg a szobára ült varázst. Én mégis felocsúdva a révületből pillantok rá, megfeszülő izmokkal, zavartan, tanácstalanul. Ő pedig lassú léptekkel távozik.
Zavartan nézek alakja után.
Mi legyen…?
Ez a kép… mintha az érzéseimet vetette volna vászonra. De… de… nekem nincsenek érzéseim. Szívem sincs… vagy mégis…?
Minden, ami eddig volt, csak ábránd? Az lett volna álom, és most ébredtem fel? Vagy az volt a valóság, és most álmodom? Mi történik? Mi folyik itt?
Annyi kérdés… de egyikre sincs válasz.
Félek. Elvesztem. A biztonságot jelentő kényelem, a régi borzongató érzések semmissé lettek, szertefoszlottak, akár a felhők, melyeket szanaszét fújt az őszi szellő. Nincsenek többé.
És én magamra maradtam ebben az új, ismeretlen világban.
Szemem megakad az ecseten, amelyet a palettára fektetve a kis széken hagyott. Elbűvölten dobom le a takarómat, majd elgémberedett tagjaimba erőt passzírozva állok fel. A vászonhoz lépek, óvatosan a kezembe veszem az ecsetet, melynek szálai közt még a festék ül, amit Ő használt. Elbűvölve lépek hát a vászon elé, majd lassan közelítek az ecsettel. Már csak pár centire, de ahogy egyre közelebb érek, úgy lesz egyre nehezebb a karom.
Nem. Egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá…
Ha… ha belenyúlnék, azzal csak elrontanám…
Megkövülten, tanácstalanul állok, teljesen összezavarodva. Az ecset halkan koppan a padlón, világos pöttyöket hagyva maga után a parkettán. Remegő térdeim összecsuklanak, a földre esek. Tanácstalanul bámulok előre.
Mi legyen? Mi történik?
Ki vagyok…?
Elvesztettem önmagam…
Meglepetten pislogok, ahogy valami a földre csöppen. Mintha víz lenne. Átlátszó kis foltot hagyott maga után. Elgondolkodva simítom bele az ujjam. Milyen meleg…
Újra cseppen.
Várjunk csak… ez… ezek… könnyek?
Meglepetten simítok az arcomra. És tényleg… könnyek…
Hisztérikusan felnevetek. Milyen szánalmas! Nemrég még én voltam az, akiről rémálmodtak a város lakói, aki megbújt a sötétben, akiről a híradó rémtörténeteket szövött… most meg tessék…
Összeomlottam… elvesztettem önmagam. És most itt ülök a földön és bőgök, mint valami kisgyerek.
Ez nem én vagyok… vagy mégis?
Zavarodottan az ajkaimba harapok, a fájdalom pedig belém nyilall. Ismerős érzés… végre egy ismerős érzés! Felvillanyozódva, lelkes mosollyal tápászkodok fel. Végre valami ismerős! Hát persze!
Kétségbeesetten kapaszkodom az ismerős érzésbe. Szükségem van rá, hogy egy kicsit újra a régi legyek, hogy kiűzzem a fejemből a tomboló gondolatokat és tisztán lássam a dolgokat. Fájdalom kell… kell nekem!
Sietős léptekkel botorkálok ki a műteremből, majd a konyhába veszem az irányt. Mikor meglátom a széken kiterülve, ijedten megtorpanok a küszöbön. Tekintetünk összevillan, én pedig zavartan kapom el a szemeimet. De a félelem most mégsem elég, hogy megállítson. Az asztal túlsó végét megkerülve lépek a fiókhoz, majd kihúzva előveszem a legnagyobb kést.
- Mire készülsz?- csattan ideges hangja. A bögre koppan az asztalon, majd feláll, én pedig óvón szorítom mellkasomhoz a kést, a penge hideg markolata megnyugtat, a régi időket idézi.
- Nem foglak bántani.- mondom halk, óvatos hangon, erre pedig mintha megnyugodna, de még mindig bizalmatlanul néz rám. Bár a jelenléte feszélyez, sokkal kétségbeesettebb vagyok annál, semmint megálljak. Megfordulva a szekrényből vágódeszkát veszek elő, majd a pultra fektetem. És ráteszem a bal kezem.
- Mégis mi a jó…
Nem tudja befejezni. A nagykést a kézfejembe állítom.
A fájdalom pedig, ez az ismerős, megnyugtató érzés végigcikázik a testemen, belopva magát minden apró kis zugba.
Kéjesen nyögök fel, erőmet vesztve csúszok megint a földre. Hátamat a konyhaszekrénynek támasztom, és pihegve meredek a kézfejemből fakadó vérpatakra. Annyira csodálatos… milyen gyönyörű…
Végre elhallgattak a gondolatok, nem cikáznak a fejemben. Csend van és béke…
- Idióta!- förmed rám, majd közelít, de dühösen villanó szemeim láttán megáll.
- Ne gyere közelebb!- szisszenek, majd kezemből kirántva a nagykést, véres pengéjét felé fordítom. A testem már reagál, a fájdalom hatására máris tűzben ég…
Egészen kicsi voltam, mikor a kéj és a fájdalom összeolvadt bennem, hála anyám közreműködésének… azóta pedig képtelen vagyok szétválasztani a kettőt. Milyen bizarr… öröm és kín egybefonódott… a kín megmérgezi az örömöt, az öröm pedig megédesíti a kínt… halálos keverék…
- Kell nekem… szükségem van erre…- sóhajtom elpilledve. Szükségem van valami támaszra… valami ismerősre…
Megáll hát legnagyobb örömömre, onnan néz rám furcsa szemekkel, én pedig szikrázó szemekkel fektetem sebesült kezem a járólapra. A kés hegyét a kis- és gyűrűsujjam közé helyezem. Egyetlen erőteljes mozdulat.
A kisujjam vörös pályán siklik tova a kövön, a kés pedig csilingelve hullik a kőre. Megvonaglok, elég volt ez az egyszerű mozdulat, és az orgazmus elárasztja a testem… kéjesen megremegve feszül meg a testem, szemeim fenn akadnak. A kezemből kiinduló fájdalom minden felemésztő… teljesen beborít…
Csodálatos…
Ahogy a kéj felszívódik, csak az édes, bizsergető sajogást hagyja maga után. Pihegve, elpilledve ernyedek el, egy pillanatra lehunyom a szemeimet… majd ahogy újra felpillantok, egy teljesen megrökönyödött tekintettel találom magam szemben.
Halkan kuncogok fel arckifejezésén, majd mosolyogva a kezemre tekintek.
Levágtam a kisujjam. A csonkból ömlik a vér, csakúgy, mint a kézfejemen ejtett vágásból. De nem súlyos. A kést a két csont közé szúrtam, a puha húsba, hamar be fog gyógyulni, az ujjam pedig a tövénél vágtam el, finoman elmetszve a két csontot összetartó porcot. Tökéletes sebészi beavatkozás… hehe…
Csend ül közénk. Nem szól, én pedig nem tudom eldönteni, milyen érzések ülnek az arcán.
Elégedett vagyok. Minden kitisztult. Minden világos.
Fáradt nyögéssel tápászkodom fel, majd szórakozott mosollyal lépek a gáztűzhelyhez. Meggyújtom a lángot, majd fölé tartok egy újabb, idő közben előkapart, tiszta kést. Melegíteni kezdem a pengéjét.
- Mi a jó fenét művelsz?- töri meg végül a csendet zaklatottan, de csak lágy mosollyal tekintek rá.
- Kiégetem a csonkot, természetesen. Semmi kedvem vérveszteségben elpatkolni.- közlöm egyszerűen. A kés elég forrónak tűnik, így hát fogom, és a vastag pengét a vérző csonkhoz nyomom. Újabb fájdalomhullám, de erre már csak megremegve sóhajtok fel. Az égett hús szaga belengi a levegőt.
Elégedetten zárom el a gázt, a kést a mosogatóban dobom, majd kezemből csöpögő vérre fittyet hányva botladozom a fürdőszoba felé. Előkaparom az elsősegély dobozt, majd odabent a kőre leülve nekilátok bekötni a sebet. Fél kézzel elég macerás, már maga a fertőtlenítés is.
Rengeteget ügyetlenkedem, mire végre megjelenik az ajtóban. Egy ideig csak figyel, majd sóhajtva lép elém, és veszi ki a kezemből a fertőtlenítőszert. Letérdel mellém, majd nekilát rendesen lefertőtleníteni, majd bekötözni a sebet. Mozdulatlanul tűröm, az érintése sem kelt már bennem rettegést, csupán kellemetlen szorongást.
- Mire volt ez jó?- kérdi értetlenül.
- Megnyugtattam magam.- válaszolom egyszerűen. A keze megáll a mozdulat közben, meghökkent szemekkel néz rám, én pedig csak vállat vonok. – A fájdalom jó. Ismerős érzés. Olyan, mint egy kapaszkodó, egy támfal. Segít, hogy józanul tudjak gondolkodni az ilyen helyzetekben.- magyarázom halkan, de ezzel csak fáradtan rázza meg a fejét. Befejezi a kötést, én pedig elismerően tekintek bebugyolált kezemre.
- Te tényleg őrült vagy…
- Tudom. De engem nem zavar.- jelentem ki egyszerűen. Csend ül közénk, én pedig gondolkodom, hogy foghatnék bele. Nem tudom, hogy kellene megfogalmaznom a mondandómat, és láthatóan érzi ezt, ezért türelmesen vár.
- Félek.- jelente ki aztán, ez az egy szó pedig úgy hasít a csendbe, mint egy atomrobbanás. Furcsán rebben a tekintete. Üveges szemekkel meredek befáslizott kezemre, arcomra a közömbösség maszkját húzom. A szavakat kimondani is nehéz, nemhogy kimutatni…
Egyik szemöldöke a homloka közepére szökik, én pedig zavartan nyelek egyet.
- Elvesztettem önmagam. Eddig minden annyira egyszerű volt, kézenfekvő… de te mindent szétzúztál körülöttem. Én… egyszerűen nem tudom már többé, ki is vagyok…- mondom komoran, majd elszántan, kérlelően nézek a kíváncsi szemekbe.
- Hasznomat veheted, meg tudlak védeni. Pénzt szerzek, elteszem láb alól a nem kívánt alakokat… de ne hagyj egyedül.
Egészen kétségbe estem, könyörögve nézek rá. Ha egyedül maradnék, azt hiszem, végleg összeroppannék… én… akkor tényleg, minden elveszne…
- Segíts, kérlek! Segíts megfejteni, hogy mi történik… hogy mi ez a sok furcsa érzés… hogy mik ezek a gondolatok… segíts, hogy megtaláljam önmagam…!
|
|
