|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Momiji | 2012. 09. 10. 13:08:31 | #23375 |
 Karakter: Rachele Laudine
Megjegyzés: ~Cyntienek
Ma van a tanév nyitó. Ez az első gondolat, amint kinyitom a szemeim. Egy újabb kemény év, de hát nincs mit tenni, ilyen az iskolai élet.
Lassan felülök az ágyamban, a szobatársam, Clarice még javában alszik. Megint sokáig volt fent, pedig tudta, hogy ma korán kell kelnünk. Mit kezdjek én ezzel a nővel..?
Veszek egy mély levegőt, majd felállok, és elmegyek lezuhanyozni és fogat mosni. Mikor végzek, felkapok egy törülközőt, majd magam köré csavarom, és kimegyek felkelteni Clart. A nyakamat rá, hogy még mindig alszik, és gyanúm be is igazolódik, amikor kilépek, és látom, hogy a takaró fel-le mozog, ahogy veszi a levegőt.
Letérdelek az ágya mellé, majd szólongatni kezdem. Nem tudom miért próbálkozom meg mindig ezzel, hisz szép szóra úgyse hallgat.. ezért óvatosan elkezdem rázni, nem túl kedves módszer, tudom, de sajnos nincs más választásom.
- Hagyjál már békén! – morog a takaró alól, és befelé fordul.. de gyerekes..
- Kelj fel, ma van az évnyitó és neked még fel is kell öltöznöd, máris el akarsz késni, tudod jól, hogy utálok késni. – mondom, miközben még mindig rázom.
- Leszarom! Nyissák meg nélkülem az évet! – takarózik be jobban.. miért nem hagysz soha más választást..?
Felállok, majd egy egyszerű és gyors mozdulattal lerántom róla a takarót.. miért, mond miért kell ezt mindig eljátszanunk!?
- Sajnálom, de nem fogom hagyni, hogy lógj, mivel a barátnőm van, és ügyelek a dolgaidra. – jelentem ki, majd összehajtom a takarót és az ágy végébe helyezem.
Ránézek, ő is engem bámul, majd elvigyorodik.. most megkapom a szokásos, reggeli piszkálást..
- Hát már jó reggelt csókot sem kapok? – vigyorog..
- Hát nem! – fordulok el, és elkezdem kipakolni a ruháimat.
A következő pillanatban feláll, és megölel hátulról, majd egy puszit nyom a vállamra.
- Morgós! – jelenti ki kuncogva, majd a fürdő felé veszi az irányt.
Alapból nem vagyok egy idegeskedő fajta, sőt birka türelmem van, de ezzel a hülye szokásával nagyon gyorsan fel tudja baszni az agyam. Amióta tudja, hogy a lányok jönnek be, azóta eljátszik valami ilyesmit minden reggel, mert szerinte ez vicces.. Ugyan rá sose tudnék úgy gondolni, mivel a legjobb barátnőm meg amúgy se, az igaz, hogy rohadt jól néz ki, amit teljesen ki is használ, mert tudja, hogy nálam sose szakadna el úgy a cérna, hogy letámadnám, de azért visszafoghatná magát..
Na mindegy.. legalább már felkelt, és zuhanyozik, ez is valami tőle..
Amíg a fürdőben tevékenykedik, én gyorsan felöltözöm. Nem éppen a szívem csücske az iskolai egyenruha. Igaz, a felsőbb éveseknek megvan az a joguk, hogy kicsit átalakítsák az öltözetet, de még így is szörnyű. Én csak az inget, meg a szoknyát szoktam felvenni, a nyakkendővel sose voltam jóba, a melegítő felső meg.. inkább hagyjuk.. A cipő elmegy, a térdzokni meg idegesítő..
Lassan, de végül Clar is elkészül, mondjuk az ingjét megint nekem kell begombolnom, mivel a kelleténél kicsit kevesebb gombot gombol be, így túlságosan mélyen hagyva a dekoltázsát. Mint látható, még azzal is nekem kell törődnöm, hogy ne csináljon magából kurvát..
Valami csoda folytán sikerült elindulnunk időbe. Egyenesen az étkezőbe vettük az irányt. Amint belépünk, az osztálytársaink máris nekünk kiabálnak.
- Clar, Rach! Gyertek ide, válasszatok ti is! – hív minket Diana, de mégis mit válasszunk?
Clar leül melléjük, én inkább támaszkodom.
- Ez mi? – kérdezi meg, megelőzve engem.
- Emlékeztek, tavaly minket mentoráltak az akkori tizenharmadikosok. Most mi vagyunk soron, hogy az eggyel alattunk levő osztályból egy valamit kedvünkre ugráltathassunk. – röhög Lara.
- Oh, igaz. – már emlékszem – De mi azért leszünk, hogy segítsünk nekik, nem azért, hogy ugráltassuk őket. – nézek Larára, mire kinevet.
- Azt ki nem szarja le? – Gondoltam, hogy ezt mondja.. – Én tuti befogom valaminek.
- Te dolgod. – hagyom rá, elég nekem Clart nevelnem..
- Na de válassz egyet te is, Rach! – noszogatnak.
- Azt csinálom. – mondom, miközben a képeket nézegetem.
Igazából egyiket se ismerem, úgy hogy muszáj lesz arc alapján döntenem. Végül megakad a szemem egy lányon, aki igazán kitűnik a többi közül a rózsaszín fürtjeivel. Felemelem a képet, hogy közelebbről megnézhessem. Normális kislánynak tűnik, cseppet sem közönséges hajjal, és hatalmas kék szemekkel. Érdekes, tetszik.
- Nekem ez kell. – jelentem ki, mintha csak valami tárgyról lenne szó.
- Biztos vagy benne? – néz rám Sophie, aki egyébként mindent tud az iskoláról, és a tanulókról is.. – Az a lány elég furcsa, egyik nap babákkal mászkált, plusz általában egyedül látom, szerintem nem neked való. – Venné ki a képet a kezemből, de én elhúzom.
- Nem érdekelnek a pletykák, nekem tetszik és pont. – és ezzel lezártam a témat, majd elvettem a reggeli adagot, és leültem Clar mellé.
Az étkezés további része csendesen telt, még mindenki eldöntötte kit akar, majd indultunk az évnyitó ünnepségre.
A beszéd minden évben ugyanaz, már mindenki vagy tízszer hallotta, ha nem többször. A végén elérkezik az igazgató ahhoz a részhez, amit már vártam, a beosztásokhoz. Figyelem, hogy melyik osztálytársam kit választ, mondjuk amikor Larához érkezik, kis sajnálatot érzek a szerencsétlen, mit sem sejtő tízedikes lány felé. Szegény remélem nem fogja hagyni magát.
- Asano Gitta! – hívja a következő diákot az igazgató, de az nem jelenik meg.
- Hol a szentségbe van már megint ez a lány? – kezd kiakadni..
- Az atya úr istenedet, Gitta! Semmi de! Szégyent hozol magadra, és az osztályodra is, te neveletlen kölyök! – hallok valamit hátulról, úgy látszik csak bambult hátul az a gyerek.. viszont a következő pillanatban az osztályfőnöke gyakorlatilag fellökte a színpadra.. hisz ez az a rózsaszín hajú lány.. fantasztikus, ha ezzel is annyi baj lesz..
Lassan fellépdelek a színpadra, az osztálytársaim persze halkan kiröhögnek, Sophie pedig azzal az „én megmondtam” tekintettel néz rám..
De ettől függetlenül nem lehetnek előítéleteim a lánnyal szemben. Közelebb lépek hozzá, és mosolyogva kezet nyújtok.
- Rachele Laudine vagyok, üdvözöllek. – bíztatóan mosolygok, mivel látom, hogy meg van szeppenve.
- Üdv, az én nevem Asano Gitta. – köszön, de kezet nem nyújt, ezért automatikusan ránézek.. valamit tart a kezében.. az egy.. kismadár?
Mindegy. Megfordulok, invitálom, hogy kövessen, majd lemegyünk a színpadról, és kicsit odébb állunk. Pontosabban ő szó nélkül előre fut, én pedig követem..
Az egyik fánál megáll, majd felfelé néz. Követem a pillantását, egy madárfészket figyel, van is benne egy ahhoz hasonló madárka, amit ő tart. Gondolom.. vissza szeretné tenni. Az ezzel a magassággal nem fog menni. Na de, ha már úgy is a mentora vagyok, segítek neki madárkát menteni..
Odalépdelek mellé, és a madárkáért nyúlok.
- Majd én felrakom a fészekbe. – veszem el tőle. Jobban megnézve látom, hogy bekötözte az egyik szárnyát egy masnival.. milyen figyelmes.
- Köszönöm. – mondja, miközben én nyújtózkodok, hogy elérjem a fészket, de végül sikerült vissza tenni.
- Köszönöm, köszönöm, nagyon szépen köszönöm!! – ugrik nekem mosolyogva, majd erősen megölel.. most.. ezt..
- Ugyan.. nincs mit. – állok ott értetlenül, de még mindig ölel, kezd kissé.. zavarba ejtő lenni.. A vállára teszem a kezem, majd kicsit eltolom magamtól.
- Ne haragudj, csak annyira örülök. – magyarázkodik pirosló arccal.. most ő miért jött zavarba?
- Semmi baj. – legyintem le.
...” a tanévnyitó ünnepség véget ért. Holnap megkezdődik a tanítás, senki ne késsen!” Végre vége.. nyújtózkodok egyet, majd épp kérdeznék Gittától, de ő megelőz..
- Szereted az állatokat? – kérdi csillogó szemekkel.
- Hát, végül is igen. – mondom bizonytalanul.. sosem volt valami nagy kapcsolatom velük a szőrallergiám miatt nem igen tartottunk..
- Gyere, megmutatom az én állatkáimat! - ragadja meg a kezem és húzni kezd.
- Öhh, oké. – hagyom rá.. hisz csak pár percről van szó, utána pedig megbeszélhetjük, amit én akartam, hogy mikor fogunk tanulni.
Amint észbe kapok, már egy kis házikónál vagyunk. Kinyitja az ajtót, majd behív. Amint belépek tüsszentek is, ez a szoba tele lehet szőrrel..
- Ezek az én cicáim! – nyújt felém egyet, mitől rám jön egy tüsszögés roham.. azért talán megfulladni nem fogok..
- Csak nem allergiás vagy? – kérdezi oldalra billentve a fejét.
- De az vagyok.. *tüsszent*..de pár percig..*tüsszent*..kibírom. *tüsszent*.
- Akkor gyors leszek. – mosolyog, és milyen aranyosan..
Hogy mennyi állatot tart idebent! Mindegyik nagyon szép, jól vannak tartva, látszik, hogy sokat törődik velük. Tényleg gyors volt, és hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre kiértünk a friss levegőre.
- Most viszont arra kérlek, gyere fel a szobámba, hogy megbeszélhessük, melyik napon fogunk tanulni. – mondom neki, miután kiköhögtem magam.
- Rendben, menjünk! – milyen kis életvidám.. pedig tanulásról van szó.
Gyorsan átérünk a kollégium területére, majd fel a szobámba. Szerencsére Clar még nincs itt.. lekopogom, ne is legyen, mert képes azonnal elmondani, amit nem kéne, szegény lány teljesen kilenne, ha tudná az igazat.. szerintem a közelembe nem merne jönni..
- Tudod már az órarendedet? – kérdezem, miközben előveszem a sajátomat.
- Igen, én minden nap ráérek tanítás után, úgy háromtól. – kijelentésére meglepődve nézek rá..
- Te tényleg szeretnél minden nap velem tanulni? – még mindig nem hiszem el amit hallottam..
- Igen, mert tudod, van ami nem megy annyira, de én egy olyan suliba szeretnék tovább menni, ami elég magas szintet követel meg. – válaszol, majd a végén, amikor a szemembe néz, gyorsan el is kapja a tekintetét.. furcsa, de ezt nem csak ő szokta csinálni..
- Értelek. - ülök mellé – Akkor minden nap tanulunk. Leírom neked, hogy hánykor és hol, rendben? – mosolygok rám, amit viszonoz is.
Már majdnem a végére értem az írásnak, amikor nyílik, vagyis inkább csapódik az ajtó.. ne már..
- Ohh, csak nem megzavartam valamit? – kérdezi Clarice a jól megszokott vigyorral a képén. – Rögtön az első nap, gyors vagy Rach! – kuncog, én csak gyilkos pillantásokat vetek rá..
Most mi a fenét mondjak Gittának..?
|
| Cyntie Dred | 2012. 07. 16. 21:20:20 | #22231 |
 Karakter: Asano Gitta
Megjegyzés: Rachelének
Sárguló levelek, fujdogáló szél, sünik és bazsarózsák: Ez az ősz. Szeretem ezt az évszakot, ilyenkor a természet még egy rövid ideig, de színpompás. Bár ilyenkor nemigen tanácsos lefeküdni a fűbe (a nedves talaj miatt), ez kiküszöbölhető egy pléddel.
Nehezen álltam meg ma reggel, hogy ne hozzak egy termosz zöldteát és plédet, hogy az egész napomat a táj nézegetésével töltsem el. Ma kezdődik az iskola is. Reggel kelek, jó korán, hogy szobatársaimat fel ne verjem. Gumicsizmát veszek fel egy kényelmes pulóverrel, valamint cicanadrággal, és már a koleszban sem vagyok. A portás képes felkelni reggel ötkor, hogy kinyissa nekem a kaput. Örülök, hogy jóban vagyok az itt dolgozókkal, hiszen így bármikor el tudok menni az állatkáimhoz.
Komótosan sétálok, miközben nézem a hajnalt. A harmat párás levegője néha-néha megcsapja az arcom, de ilyen szép időben ez az apró kellemetlenség nemigen tud foglalkoztatni.
– Jó reggelt kívánok, Ludwig bácsi! – Intek a gondnoknak az ablakán keresztül, aki csak félálomban megemeli kalapját nekem.
– Jöttél megetetni az állatokat?
– Ahogy mondja.
– Itt van a kulcs – Feláll a hintaszékből, és az ajtó elé csoszog. Kinyitja, és a kezembe adja a kulcscsomót. – Ma ne etesd őket sokáig, hiszen ma van az évnyitó.
– Értettem! – Mosolyodom el, és már ott sem vagyok.
A cicákkal kezdem az etetést, hiszen mindig ők a legéhesebbek. Ma a párolt halból való maradékokat hoztam el nekik a kantinból, igazán szeretik Amelia néni párolt halát. A kutyáknak száraz tápot, és csontokat hoztam. A halaknak egyszerű haltáppal szolgálok, a papagájok 1-2 szem gyümölcsöt kapnak fejenként. A nyusziknak a nyáron, nálunk termesztett káposztából hoztam, körülbelül egy havi adagot. Megetetem őket is, jöhetnek a kedvenceim: A tekik.
Mr. és Mrs. Páncélos. Nagyon, nagyon szeretem őket. Ez a két álatka az, amiért nagyon sír a szívem, hogy nem vihetem be a koleszba. Lydia undorodik a terráriumszagtól, Marietta pedig olyan szinten rendetlen, hogy attól félek, beledobja a terráriumba a zoknijait. Tehát a két kis kincsem kénytelenek Ludwig bácsi hajlékában élni.
Visszamegyek, hogy a kantinban én is megreggelizzem. Magam elé veszek két szelet kalácsot, eperlekvárral és vajjal. Kedvenc helyemen, a sarokban foglalok helyet. Innen mindenkit látok.
Persze azt nem mondom, hogy nincsen asztaltársaságom. Alida és Yuri mindig elkísérnek, mindenhová (kivéve a reggeli etetésre. Ők még akkor csucsukálnak). Nem, ők nem a szobatársaim, hanem a két babám. Gyönyörű szépek, náluk jobb barátok nem is kellenek.
Az ablakmellőli asztalsorban a harmadéves lányok nagyon be vannak zsongva. Azért azt nem hiszem, hogy az évnyitót várják ennyire, de hát ki tudja... Képeket néznek. Cserélgetnek. Viháncolnak. Vajon mi olyan érdekes?
Utálom, hogy ennyire kíváncsi ember vagyok. Nyílván semmi közöm hozzá, akkor meg miért hajolok ki jobban, hátha megláthatok 1-1 fotót?
Az asztaltársaságot jobban megnézve, van 1 lány, aki mindösszesen csak 1 képet néz. Akarom mondani, bámul. Barna, hosszú hajába túr, végeivel játszik, miközben azt a képet nézi. Most sóhajt egyet. Végül visszateszi a képet a kupacba és feláll, hogy kivigye a tálcáját.
Én még elnyammogok a kalácsomon, de nemsokára követem az ő példáját. Felszaladva a szobámba megfésülködöm, befonom a hajam, és egy szőlőfürtös csattot teszek a frufrumhoz. Begombolom uniformisom ingjét, felveszem a szoknyám, szemeimet halványan megfestem, és már készen is állok egy évnyitóra.
Bevárom lakótársaimat, elvégre, a kollégiumot szobánként kell elhagyni. A második évfolyamosok sorába állunk, kellemesen beszélgetünk. Jön e új tanár? Mi várható ebben az évben? Hasonlók.
Mikor elkezdődik a himnusz, azonnal elhallgatunk. Leszegett fejjel énekeljük nemzeti imádságunkat, és miután ennek vége, az igazgató áll a pódiumra. Szokásos papolás arról, hogy milyen nehéz lesz ez az év, blablabla… Az én figyelmemet azonban más köti le. Hála az égnek, hátul állok, szóval nem feltűnő, hogy egy fát nézek, rajta két kismadárral. Az egyik kismadár egyszer csak leesik. Döbbenten figyelem az eseményeket, és miután az osztályfőnököm nem vesz engem észre, gyorsan odarohanok.
— Szegény kismadár… - A szárnyát simogatom, próbálok rájönni, mi történt vele. Eltört a szárnyacskája. Lehet, neki ment valaminek. Így nem repülhet el délre.
Észre sem veszem a madárral való foglalkozás közepette, mi is történik az évnyitón. Elkapok szavakat, hogy „mentor”, meg „10.-es tanuló”, de összefüggő mondatokat nem. Ezek után neveket sorolnak fel. Bizonyára valami kitüntetésosztás van. Felsorolják Lydia és Marietta nevét is. Bár lusták, mint a tetvek, nem is értem, miért kapnak kitüntetést. Mindenesetre gratulálok majd nekik.
— Asano Gitta! – Mintha az én nevemet mondták volna. Bizonyára képzelődöm. Kikapom a masnit a hajamból, óvatosan kezdem a madárkának betekerni a szárnyacskáját, hogy ne fájjon neki.
— Hol a szentségbe van már megint ez a lány? – Az előző hang most már tisztábban, de számomra érthetetlenül cseng. Miért kapnék én kitűntetést? Oké, gyönyörűen helyre pofoztam a kertész klub üvegházát, de ennyi. Azt pedig szíves örömest tettem, semmi több miatt.
— Az atya úr istenedet, Gitta! – Hatalmas rántást érzek, egyenesen a hajamnál fogva. Az osztályfőnökön húz maga után, a kezemben egy kismadárral.
— De hát én…
— Semmi de! Szégyent hozol magadra, és az osztályodra is, te neveletlen kölyök! – Egyenesen a pódium elé hurcol. A madárkát persze már réges-régen elengedtem volna, de hát csak úgy rám rontottak.
— De… Most mit csináltam? – Értetlenül állok a pódium előtt, felváltva az osztályfőnökömet, az osztálytársaimat és az igazgatót nézve.
— Tudod, van egy szokás az iskolában, hogy a harmadévesek választanak maguk alá egy másodéves tanulót, hogy a mentorukként funkcionáljon. Még ezt sem tudod?
— De hát mi… Ja, semmi.
— És rád került a sor. Meg kell mondanom, szerencsés vagy. – Az osztályfőnök otthagy, és a többi osztálytársam mellé szegődik. Mindegyik 1-1 harmadéves lánnyal társalog. Pont azokkal, akik képeket cserélgetve csiviteltek a kantinban. Most már kezd összeállni a kép.
Ezek szerint rajtunk ment az eszmecsere, úgymond. Hogy ki kié legyen. Vajon én kinek keltem el?
Kérdésemre hamarost választ is kapok, ugyanis az osztályfőnök feltol a színpadra. Jobbra-balra nézek, a kezemben a kismadár úgy szint. Igen csak meglepődött arccal nézem az előttem álló lányt. Barna, selymesnek kinéző haj, szinte tökéletesnek mondható testalkat. Mikor pedig rám néz, szinte megbabonáz fűzöld szemeivel. Közelebb lép hozzám, kedvesen mosolyog, nyújtja felém a kezét.
– Rachele Laudine vagyok, üdvözöllek.
Szerkesztve Cyntie Dred által @ 2012. 07. 17. 09:01:16
|
| Ichi-nii | 2012. 01. 06. 22:52:12 | #18434 |
Karakter: Tsukiyomi Kirino
Megjegyzés: ~ Kírának, vége
Bocsánat, de én erre nem akarok többet várni. A karakterem képe is eltűnt, ahogy te is, szóval feleslegesnek tartom, hogy ezt "folytassuk".
|
| Ichi-nii | 2011. 10. 21. 18:13:01 | #17364 |
Karakter: Tsukiyomi Kirino
Megjegyzés: ~ Kírának
Ahogy ölel, hirtelen minden előjel nélkül elalszik rajtam. Nem csodálom, hiszen ha minden igaz egész este fenn volt. Lefektetem az ágyra, majd kimászok alóla és átsétálok a másik oldalra, majd helyet foglalok mellette. - Akkor most viszonzom. – motyogom magamnak, és bámulom Chikamatsut. Nagyon aranyosan alszik, mint egy kislány, komolyan mondom. Elmosolyodok a látványon és az ágyra dőlök, hogy kényelmesebb legyen, és az ajtó felé nézek, egyik kezemet fejem fölé teszem, a másikat pedig fejem alá. Így fekszek 1 órán át, egyszer csak a nővér nyit be az ajtón.
- Kirino-chaaaan~! – gyors léptekkel közeledik felém, majd szó szerint felkap az ágyról és szorosan magához ölel, közben még jobbra balra dől, hogy még kényelmetlenebb legyen elférni az XXL-es mellei közt – Mi történt amíg nem voltam itt? Ugye nem rosszalkodtatok? – kíváncsiskodik, az utolsó mondatnál pedig perverzen néz le rám. Minden erőmmel próbálok kijutni a karjai közül, de végül megadom magam, és mint egy fáradt kismacska engedek a szorításának.
- Pihentünk. – válaszolom unottan, és kicsit durcásan.
- Szóltam a tanáraidnak, hogy pár napig még nem mész be órákra, ha nem baj. – tovább szorongat, majd hirtelen elenged, amitől majdnem orra bukok.
- Köszönöm. – jelentem ki, olyan hangnemben mintha ő tett volna nekem szívességet. Visszaülök a székre, majd levágom a könyökömet az ágyra és a fejemet támasztom.
- Kjáá! – hallom a nő hangját a hátam mögül, rögtön felkapom a fejem és felé fordulok. A táskája üresen van az asztalra dobva, ő pedig toporzékol egyhelyben.
- Nem hoztam el az iratokat! – gyorsan a kabátja után nyúl, majd kifut a szobából – Most el kell mennem értük, majd jövök! – az ajtót becsapja és hangosan kitrappol a suliból. Megint kettesben. Milyen kár, hogy van egy olyan érzésem, hogy ha kedvelném is, ő nem szeretne. Nem mintha tetszene! Egy kicsit se! De mégis… Francba!
- Inkább nem mondok semmit… - most csak a homlokom rakom az ágyra. Nem megy nekem ez az egyhelyben ücsörgős várakozósdi. Ismét egy óra után az osztályfőnök nyit be.
- Jól sejtettem, hogy itt van Chikamatsu-san. – mosolyog rám, majd becsukja az ajtót.
- A harmadik órára már be tud menni. – közlöm vele, rövid barna haját kicsit lapítgatja, majd biccent egyet és már távozik is. Egy újabb óra semmittevés után jelentős mozgolódás és egy kis nyöszörgés hallatszik a lány iránya felől. Felébredt? Felébredt!
- Jó reggelt! – széles mosollyal fogadom.
- Tsu… Tsukiyomi-san? Már jobban vagy? Nem kéne feküdnöd még?
- Minden rendben jól vagyok. Oh, igen keresett az osztályfőnök. Mondtam neki, hogy a harmadik órára már be tudsz menni. – újságolom az álláspontot.
- Köszönöm. – mosolyog rám, mitől, mivel ő volt számomra az eltelt 3 óra nagyobb témája kicsit elpirulok, de nem vészes, inkább takarom - Akkor most… megyek és átöltözöm. – feláll az ágyról, majd az ajtóban áll meg - Örülök, hogy jobban vagy Tsukiyomi-san. Remélem, nem baj… ha még visszajövök meglátogatni. – az ujjait birizgálja, és eléggé el van pirulva. Most azt hiszi, hogy baj ha valamit is kinyög a száján?
- Köszönöm és örülnék neki, ha meglátogatnál. – mosolygok rá, majd átvéve az arckifejezésem elmegy. Lehasalok az ágyra, a párnába kapaszkodok és pihenek. A fejem is pont most kezd el megint fájni, szóval teszek rá egy borogatást, és így fekszek most már hanyatt. Valami érdekeset érzek a combom felé. Rezgést. A telefonom? Lehet, hogy feltöltötte magát, mivel ki volt kapcsolva. Előveszem, beírom a kódom és megnézem mit akarnak. Már jelzi is, hogy 2 nem fogadott hívásom és egy SMS-em van. Rögtön meg is nyitom, a következők fogadnak: „Aggódok érted Kirino, nem tudom, hogy mi történt, de ahogy tudsz hívj fel! Ruiko”. F… francba! Ő semmit nem tud az egészről, pedig ő az egyetlen ember aki igazán törődik velem évek óta. Azonnal keresem is a számát, és hívom is fel. Egy csörgés. Kettő… És felvette.
- Ruiko? – szólok bele gyorsan.
- Kirino? – szól bele ő is pontosan abban a pillanatban, amikor én. Mit mondjak neki? Talán várnom kéne, amíg ő mond valamit.
- M… miért nem vetted fel tegnap? – kérdezi bátortalanul – Nagyon aggódtam.
- Hehe, tudod… izé… - vakargatom a fejem, nem tudom mit mondjak. Az igazat, vagy hazudjak? – Ezt nem tudom telefonon elmondani.
- Akkor gyere, itt vagyok nem messze attól az étteremtől ahova tegnap mentél. – ahogy befejezi a mondatot, már teszi is le a telefont. Felkapok egy cipőt, nem is érdekel, hogy az a ruha van rajtam amiben aludtam, már szaladok is ki a szobából, persze a nővérrel szembetalálkozok.
- Dolgom van, majd jövök! – futok el mellette, majd a tempómat tartva az épületből is kiérek. Pár perc se telik bele, mire odaérek az étteremhez, a távolban már látom a lányt, háttal nekem.
- Ruiko! – kiabálok neki, mire hátrafordul. Előtte megállok és lihegve fogom a térdem, mivel kicsit elfáradtam ennyi futástól. Amikor felnézek rá, széles mosolyt látok az arcán, majd szinte felkap, és magához szorongat. Remélem nem fog a fél világ megölelni ma. Ez után elmesélem neki, hogy mi is történt pontosan tegnap, majd észe kaptam, hogy Chikamatsu ebben az étteremben dolgozik.
- Nincs kedved inni valamit? – kérdezem tőle, amire egy bólintás a válasz. A hatos asztalhoz ülünk, de egy perc múlva Ruiko már fut is ki a mosdóba. Kíváncsi vagyok, hogy most is Kirát kapom-e.
- Jó napot kívánok! Felvehetem a rend… - hallom a hangját a bal oldalam felől. Az emlegetett „szamár” gondolom most rendesen meglepődött, mivel ami éppen a kezében volt mostanra már a padlón heverészik - Tsu… Tsukiyomi-san.
- Hozhatnál két olyan teát amit tegnap, az nagyon ízlett. – az étlapot böngészve felemelem bal kezem köszönésként, és néha a mosdó felé pillantok.
- R… rendben… Máris hozom. – lehajol a füzetért és a tollért, ráfirkál valamit aztán elmegy. Ruiko is visszaér, majd helyet foglal.
- Rendeltem neked is, meglátod isteni lesz! – mosolygok rá, majd szinte elterülök az asztalon. Amikor ismét mellénk lép a már-már saját bejáratú felszolgálónk, úgy érzem mindjárt a két italt is kidobja a kezéből. Csak nézek magam elé, aztán beugrik. Ők még sose találkoztak.
- Kazeaya Ruiko. – jelentem ki Chikamatsunak, aki egy nyelés után leteszi elénk a poharakat.
- Chikamatsu Kira vagyok, örvendek. – mutatkozik be, majd meghajol a lány előtt. Látom, hogy furcsán néz rá, gondolom beugrott neki, hogy ki lehet ő. Pár perc néma csend után felpattantam és kihurcoltam Kirát, bár kicsit ellenkezett, de megadta magát.
- Ne foglalkozz vele, nagyon a szívén viseli ha valami történik velem, gondolom az esés miatt most téged „okol”. – lihegem a lánynak, még mindig a kezét szorítva magam előtt.
- Mondjuk nem hiába… mert én tehetek róla. – elpirul és oldalra fordítja a fejét, kicsit szomorú képet vág. Hát jó, most rajtam a sor. Egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, és szorosan átölelem. Szíve zakatol, nem kevésbé mint az enyém. Némán ölelem, nem törődve azzal, hogy mindenki az utcán látja. Pár perc után nagy levegőt vesz.
- Tudod Tsukiyomi-san, még sose voltak igaz barátaim… sőt barátaim se nagyon. – közli velem ezt, amit kicsit csodálok. Hiszen én mindig is körül voltam véve emberekkel, barátokkal – És ez az első alkalom, hogy valaki…. – elcsuklik a hangja, egy jó ideig nem is folytatja. Mi a francot akar mondani?
|
| Ichi-nii | 2011. 09. 21. 21:43:07 | #16791 |
Karakter: Tsukiyomi Kirino
Megjegyzés: Kírának
- Persze, örömmel. – bólogat hevesen, majd egy kis mosolyt csempész arcára. Hamar beérünk a koleszbe, még menet közbe gondoltam mondok neki valamit.
- Rendben akkor gyere utánam. – mosolygok rá, és elindulok szépen, kényelmesen felfelé. A negyedik emeleten vagyunk, már sajog a lában ettől a sok lépcsőtől, már igazán megszokhattam volna. Mindegy is, most őt kell vendégül látnom. A szobám ajtajánál megállok, majd kinyitom azt.
- Tessék csak utánad. – engedem előre. Meg se moccan miután belép, ennyire tetszene a szobám? Hát mit ne mondjak, sokat költöttem rá. - Nyugodtan foglalj, helyet nem kell itt állnod.
- Oh, j… jó. – mondja bátortalanul, én pedig az ágyamhoz sietek, és lehuppanok rá, majd megütögetem kicsit és rá mosolygok, jelezve, hogy üljön le. El is indul, de hirtelen megáll.
- M… mond, csak még mindig fáj a fejed, Tsukiyomi-san? – félénken teszi fel a kérdést, ekkor kicsit meglepődök. Hogy nekem? A fejem? Á, tényleg. Meg is feledkeztem arról, hogy én ma akkorát taknyoltam, mint kiskoromba a korcsolyapályán. De mégse mondhatom, hogy semmi bajom, hiszen azt hinné, hogy csak hülyeségből hívtam fel.
- Hát most, hogy mondod egy kicsit igen. De nem vészes mondom, túlélem. – közlöm vele, majd valami mosoly félét próbálok varázsolni a nagy gondolatmenetem közben. Szóval…
- Mit segíthetek? – kérdez engem megint.
- Hogy?
- H… hát te mondtad az előbb, hogy segítsek és én szeretnék segíteni csak, mond meg, mit csináljak. – basszus, tényleg.
- Oh, igen tényleg. Akkor… - mi a francot csinál az ember ha fáj a feje? Beveri még egyszer? Nem, attól csak jobban fájna… Megvan! Bevesz valami gyógyszert! De nincsen gyógyszerem, a nővérhez meg nem fogok lemenni, és leküldeni senkit. Mit csinált anyu, amikor megfáztam? Hmm… valamit a fejemre tett… Hát tényleg, valami vizes cuccot kell tenni rá! Hogy én mennyire okos vagyok - … mi lenne, ha hoznál egy vizes borogatást a fejemnek. Várj, mindjárt adok valamit, amit bevizezhetsz. – állok fel, de valami nincs rendbe. A fejem… rémesen fáj. Odakapom a kezem, de már azt se tudom, hogy állok vagy esek. Bizonyára az utóbbi.
- Tsukiyomi-san! – hallok egy hangot, de valahogy minden elsötétül, nem érzek semmit. Egyszer csak arra „ébredek”, hogy valami puha van a fejem alatt. Csak egy fehér tincset látok magam előtt amiből egyből rájövök mi a helyzet.
- Ts… tsukiyomi-san jól vagy. Nem esett bajod? Tsukiyomi-san? – hallom Kira hangját, így meggyőződhettem róla, hogy éppen az ő mellkasán támaszkodok.
- Jól vagyok. – bár ezt nem gondoltam így, hiszen még mindig eléggé sajogott, de nagyon megnyugtató volt a karjait a hátamon érezni, és szinte érezni ahogy megdobban a szíve.
- Gy.. gyere, feküdj le. – mondja kedvesen, én pedig bólintok egyet, és az ágyhoz vezet, majd elfekszek rajta, ő pedig csak áll előttem. Aggódó arcára nézek fel, szinte úgy néz rám, mint amikor az emberek a több éves kisállatukat, aki csak most nőtt igazán a szívükhöz haldokolni látná, érdekes érzés. Lesütöm szemeim, egyik kezemmel eltakarom a szám, és a lábát nézem, de egyszer csak leguggol.
- Mi lesz, ha… Valami baj lesz abból, hogy nem mentem el orvoshoz?... – kérdezem halkan, és elég szomorúan. Bele se merek gondolni, mi lehet még ebből, ha nem látják el rendesen. Pedig én csak… Mit is akartam én?
- Nem lesz semmi baj. – közelebb hajol, és az ágyra könyököl, majd egy kedves mosolyt vet rám, amitől szinte tátott szájjal és kissé kipirulva bámulok rá, majd én is elmosolyodok, és bólintok egyet, de ez a mosoly sem tart sokáig, szinte egy fél perc alatt megint lehunytam a szemeim, és mint aki alszik feküdtem az ágyon. Később csak arra keltem fel, hogy egy teljesen másik szobába fekszek. Más környezet, szagok és fények. Érzem, hogy a fejemen már borogatás van, ami egész kellemes érzés. De vajon hol lehetek? Oldalra fordítom a fejem, és két alakot látok, mind ketten háttal ülnek nekem. Ahogy egyre jobban fordulok, az ágy recsegni kezd, amire mind ketten felém kapják a fejüket, és már jönnek is ide. Az egyikük felettébb ismerősnek tűnik, viszont nem ő hajol le hozzám, hanem a másik. Az ablakból áramló fényt eltakarja, így meglátom az arcát. Az iskolai nővér volt az. Szőke, hosszú haja és nagy dinnye mellei össze vissza lóbálództak, ő maga pedig nagyokat pislogott rám. Tipikus, ez rá vall. Igazi szőke. Én felülök, és a szokásos „hagyj már békén” arcomat mutatom meg neki, amire felpattan, tapsol egyet majd örömteli kacagásba kezd.
- Kirino-chan most már tényleg jól van! – kiabálja el magát, majd ismét hozzám hajol és megpöcköli az orrom – Képzeld, valaki egész este itt volt veled, Kirino-chan. – folytatja a beszédet. Milyen este? Még este van nem? Vájunk… akkor ezért van ilyen világos… A nővér arra a lányra mutat, akit eddig nem láttam rendesen, de most már tökéletesen ki tudom venni az arcainak vonalát, haját és testét is. Ő volt az, Chikamatsu Kira. A lány, akit alig egy napja ismerek, és aki gondolom lecipelt a negyedikről ide, és képes volt itt maradni velem. De mégis miért? Szimplán ennyi felelősség érzete van? De hát ez nem normális… Egyáltalán miért érdekel ez engem…Várjunk, egyre közelebb hajol. Most meg mit akar? Kicsit elhajolok tőle, de nem tudom kikerülni. Átölel, és magához szorít. De… Miért érzem úgy, hogy ez életem legjobb pillanata? Akkor se voltam ilyen boldog, amikor megkaptam azt a ruhát amit a legjobban akartam. Miért érzem úgy hogy az egész testemet átjárta a meleg, és miért zakatol ennyire a szívem? Válla fölött csak haját látom, és ahogy a nővér mosolyogva kilépked a szobából, lassan becsukja maga után az ajtót és további lépteket tesz. Kira, csak ölel, magához, és szorosan. És, most mit kéne tennem?
|
| Ichi-nii | 2011. 09. 01. 22:06:53 | #16479 |
Karakter: Tsukiyomi Kirino
Megjegyzés: Kírának
A munka közben azon gondolkozok, hogy, hogyan fogom odaadni a lány füzetét hiszen azt sem tudom mikor végez a munkahelyén. De mindegy is, majd a koleszben megkeresem, hiszen tudom a nevét, nem lesz nehéz. Bár előre érzem, hogy sokáig itt maradok a fejfájások miatt.. Egy kis ücsörgés után felkelek, majd folytatjuk is a fotózást. Elég későn végzünk pont ahogy gondoltam. Bár így a végére nem is fáj már annyira a fejem. Elköszönök a fotóstól, és a többi szakembertől, majd felkapom a táskám, már elindulok a kolesz felé. Már fél lábbal kinn állok, de a fotós hangját hallom a hátam mögül.
- Tsukiyomi-san. – szólít meg kellő szigorral hangjában. Nyeltem egy nagyot majd hátra fordultam. Mi a francot akar tőlem?
- Tessék? – kérdezem bájos álmosolyt vetve a férfi arcára. Szemüvege alatt ülő szemeiből látom, hogy éppen szidni készül. Ezt a pechet… pedig talán Kirát is elcsíptem volna.
- Elképesztő, hogy ilyen fiatalon is elismert modellnek számítasz. De most is látod milyen későn végeztünk miattad, pedig mindössze húsz fotóra volt szükségünk. Két másik fotózást kellett áttennem, hogy ezekkel kész legyünk. – fapofával, hangsúlyok nélkül vág hozzám ennyi mindent. Francba! Miért kell ennyire fájnia egy kis ütésnek?
- Tudja Hirota-san… Volt egy kis balesetem ma az iskolában, és kicsit beütöttem a fejem… De a következő fotózásra már biztosan jobban leszek! – próbálom tartani magam, pedig már annyira lelépnék. Nem volt elég eddig benn maradnom. Pontosan tudom én is, hogy én tehetek róla, de legalább engedne már el.
- Ha csak egy kis baleset, miért fáj annyira, hogy ilyen sok szünetet kértél miatta? – ismét szigort ad a hangjának komolyanm mint az apám. Én pedig már alig bírok a lábaimmal, szinte egy helyben toporzékolok. Talán csak magamnak akarok hazudni ezzel a kis ütés dologgal?...
- Hogyha magának jobban tetszik, akkor elmegyek még ma valahova, aztán elmondják, hogy mit tegyek a fejfájással… De nagyon sietnem kell, köszönöm a munkáját, viszlát! – gyorsan meghajolok, és már futok is a suli felé. Csak abban az irányban, hogy elmenjek az étterem előtt ahol Kira dolgozik. Talán megvár ott. Odaérek, de nem látom a lányt, viszont egy kis körbenézés után megpillantom a kollégium irányába lépkedve. Csendben odafutok mögé, majd megfogom a vállát. Meg se mozdul, azt is alig érzem, hogy levegőt vesz, talán ennyire megijesztettem?
- Szia! Nahát, csak nem most végeztél? – kérdezem, hátha felismeri a hangom és észbe kap.
- De é…épp most. – feleli, szokásához híven eléggé akadozva.
- Csak nem ijesztettelek meg az előbb?
- Csak egy kicsit.
- Oh, bocsi. Nem gondoltam volna, hogy még itt talállak. Igazából nem tudtam mikor végzel így gondoltam a koleszban majd megkereslek, de úgy tűnik, nagy szerencsém van, hogy én is épp pár perce végeztem és így itt találtalak. És ha már itt tartunk. Tessék a füzeted. – szorgosan kutatni kezdek a táskámban, majd kisebb nehézségek árán előhúzom a füzetét. Szerencsémre nem gyűrődött meg sehol, és remélem szamárfüles sem lett. Elveszi tőlem, majd kérdően néz rám.
- Köszönöm öhm…
- Kirino. Tsukiyomi Kirino. – mosolygok rá.
- Köszönöm Tsukiyomi-san. – na ne, hogy ő is ezzel a Tsukiyomi-sannal jön. Ismét érzem a ma már szokásosnak számító fájdalmat… Egyre jobb. - Mi az? Fáj a fejed? Úristen biztos az esés miatt, annyira sajnálom. Kérlek, had kísérjelek el egy orvoshoz.
- Minek ide orvos? – fordulok felé, megint bevetve a bájos álmosolyt – Elég ha teszek rá valami vizes rongyot, aztán reggelre semmi bajom nem is lesz. – kezemmel legyezek egyet a levegőbe, majd elindulok a kolesz felé.
- Na mi az, te nem jössz? – megállok majd odafordulok Kira felé, és intek neki egyet.
- Dehogy nem! – vet rám egy pillantást majd gyors léptekkel mellém áll. Így mentünk tovább.
- És, szeretsz pincérnőként dolgozni Chikamatsu-san? Vagy csak amolyan kényszermunka? – kérdezem a szaftos titkai után kutatva. Lehet, hogy a gonosz mostohája kényszeríti, hogy az étteremben dolgozzon? Vagy talán minden nap itt találkozik a szerelmével? Alig várom, hogy halljam!
- Hát.. Megtetszett a munka… És így talán könnyebben hozzászokok majd az iskolában az emberekhez is… - motyogja halkan lefelé nézve.
- Valami érdekesebbre számítottam… - sóhajtok egyet majd az égre pillantok – Milyen érdekes, hogy ilyen késő van és még egy pedofil állat sem ugrott nekünk. Gondolj csak bele, két védtelen lány kettesben sétál egy sötét utcán…
- N.. ne beszélj ilyenekről… Kezdek félni. – összefonja karjait, majd ujjait birizgálja. Hehe, tényleg könnyen megijesztettem.
- Csak vicceltem, erre biztos nem járnak olyanok. Ha mégis, majd elverjük őket. Vagy, valami hasonló. – bíztató mosolyt vetek rá, hogy érezze, nem kell félnie ha mellettem van. Az úton még beszélgettünk, de hamar odaértünk az iskolához.
- Figyelj, feljönnél hozzám segíteni a fejemmel? – kérdeztem bizakodóan a lányra pillantva.
Szerkesztve Ichi-nii által @ 2011. 09. 01. 22:07:25
|
| Ichi-nii | 2011. 08. 25. 17:14:19 | #16261 |
Karakter: Tsukiyomi Kirino
Megjegyzés: Kírának
Ma sem volt különb a napom a többitől. Egy pár unalmas óra, majd indulhattam is a szokásos fotózásra. Mikor véget ért a tanítás, szobámban az ágyon fetrengve kémlelem a szobám hófehér plafonját, melyre csak a csillár árnyéka vet némi színt. Egy kis idő múlva az ágy melletti éjjeliszekrényemre pillantok, majd a telefonomért nyújtom a kezem. Remek, még pont időben vagyok, hogy kényelmes tempóban odaérjek a fotózásra. Összekapom magam, majd a tükör előtt szemlélve magam, egy határozott magabiztos bólintás után elindulok. Mikor kiléptem az ajtón, szokás szerint csak pár ember sétálgat a folyosón. Bezárom magam után az ajtót, majd balra fordulok és a lefele vezető lépcsőn lassan battyogok. Le is érek a 3. emeletre, mivel én egyel feljebb lakok. Itt már többen bolyonganak, vagy éppen beszélgenek másokkal. Végigtrappolok ezen a folyosón is, majd befordulok a lépcsőn. Kicsit gyorsabban lépkedek, már unalmas volt a sok egyenruhás lányt nézegetni. Eddig minden szép és jó, de egyszer csak valaki orbitális módon fellök. Elég szépen beverem a fejem a lépcsőbe, majd próbálok felülni valamilyen szinten.
- Sa… sajnálom az én hibám. Me… megütötted magad? – kérdezi egy halk, gyengéd hang, tőlem - Kérlek had s… segítsek. – nyújtja felém a kezét a hang birtokosa, nem túl magabiztosan. Ennyire barátságtalannak tűnnék? Á, a fejem.. Marhára fáj.
- Basszus azért jobban is vigyázhatnál. – kapom fejemhez a kezemet, kicsit dörzsölök rajta, hogy ne fájjon ennyire.
- É… én tényleg sajnálom. Nem szándékos volt é… én csak… el fogok késni és… - dadogja a képembe, amit kicsit megelégelek már, ezért megragadom a kezét és a segítségével felálltok - … had kísérjelek el a… a nővérhez… - folytatja mondókáját. Nem lenne gond ha elkísér, de akkor én is elkésnék. Muszáj valami kifogást találnom, hogy ne aggódjon ennyire.
- Nem hagyd csak, nincs semmi bajom csak egy picit beütöttem a fejem. – mondom, majd ismét a fejemet kezdtem masszírozni, megint belenyilall a fájdalom - De ha nem sietsz, még a végén tényleg elkésel.
- Mi… hogy? Jaj… tényleg. Még egyszer, nagyon s… sajnálom! – hajol meg bocsánatkérésként, bár szerintem az ilyen felesleges gesztusokra semmi szüksége nincs.
- Jól van, jól van, csak menj már. – noszogatom, nehogy miattam késsen el. A könyveit ott hagyja, ahogy vannak a földön, az egyik füzete pedig a lábamon hevert. A könyvekért még csak visszafut, de a füzetet ott hagyja. Mikor elviharzik, felveszem a jegyzeteit és a ráfirkantott névre meredek.
- Chikamatsu Kira... – ejtem ki halkan a nevét, majd kezemben a füzetével tovább sétálok még midig kicsit fájó fejjel. Kényelmesen odaérek a fotózásra, majd valahogy így is letudom a képek egy részét, de muszáj kérnem egy kis pihenőt. Szerintem elugrok a közeli étterembe, rendelni valami hideg italt, hátha jobb lesz tőle a fejemnek. Átöltözök abba a ruhába amiben megérkeztem a fotózásra, majd el is indulok. Mikor beérek, a hatos asztalt foglalom el, majd kinézem mit is akarok inni. Miután meg találom az ideális italt, várok, hogy valaki felvegye a rendelést. Egy kis idő múlva egy pincérnő lép az asztalhoz. Először szoknyáját nézegetem, majd egyre feljebb mozog a tekintetem, míg nem az arcához érek. Hé, várjunk csak. Ez az a lány aki ellökött a lépcsőn! Ha tehetném már most megfojtanám. Na, de nem is gondolok ilyesmire, hiszen olyan kis aranyos, ártatlan tekintete van. Így nem lenne szívem fájdalmat okozni neki, így is esett már elég baja mikor fellökött. Pár perc néma egymásra bámulás után, meglepődésemre ő töri meg a csendet.
- J.. jó napot kívánok! Fel.. fel vehetem a rendelést? – kérdezi tőlem kicsit bizonytalanul. Végül is pincérnő, na de lehetne velem kicsit közvetlenebb is. Bizonyára ő is megismert, azért van zavarban.
- Látom végül nem késtél el.- nézek rá kedves tekintettel, majd megint a fejemhez kapom a kezem – Jaj tényleg... A rendelés. Egy jeges teát szeretnék. – mondom oldalra pillantva, hogy ne lássa az arcom mikor úgy érzem, hogy a fejembe döfnek egy kést.
- Azonnal hozom. – mondja kicsit aggódva majd gyors léptekkel elszáguld, csak a cipőjének erős kopogását hallom. Talán mégis látta az arcom? Á, mindegy, majd jobb lesz ha megiszom a teát. Ekkor táskámban megrezzen a telefonom, jelezvén, hogy kaptam egy üzenetet. A munkatársam, Ruiko-chan küldte, üzenete csak annyiból áll, hogy 17:15-re érjek vissza. Most 16:47 van. Nem adtak sok időt még nekem se, mit ne mondjak. Ekkor meglátom a lány füzetét a táskámban. Talán vissza kéne adnom neki, de nem zargathatom ilyenekkel hiszen míg nekem ez csak egy étterem neki a munkahelye. Majd meló után visszaugrok. Nem is kell sokat várnom, már meg is jött az ital. Egy szelet citrom díszeleg a pohár szélén, és egy szívószál úszkál benne. Ez utóbbit nyelvemmel próbálom elkapni, majd számba veszem és lassan iszogatni kezdem a teát. Finom, teljesen érezni lehet az ízét. Fél pohárral ki is iszom, majd a lányra pillantotok, majd pedig a táskámra.
- Tényleg, az egyik füzeted otthagytad a lépcsőn. – mondom a pohárra vissza tekintve, majd ismét bekapom a szívószálat és kiiszom a maradék italt, közben a kis pincérnőt mellettem valósággal elkapja a pánik. Én erre csak elmosolyodok majd kicsit kacagok is.
- Nyugi van, eltettem. Ha gondolod munka után odaadom. – mosolyom rá szegezem, majd a kezébe nyomok egy nagy értékű bankót.
- Most mennem kell, a visszajárót csak vágd zsebre. – mondom neki, majd elindulok vissza a fotózásra. Tényleg jót tett a fejemnek az ital de még így is fáj néha. Érdekes, mikor Kira mellettem ált nem éreztem semmit…
- Kirino! Figyelj egy kicsit a fotós úrra! – szól rám a mellettem álló Ruiko, mivel észre se vettem, hogy valaki közben elmondja mit kéne csinálnom, csak bámultam magam elé, egy helyben állva, néha néha a táskámra pillantva ami a fotóstúdió ajtaja mellett hever egy széken.
|
|
