Odaadom neki a mobilom, mivel látom rajta, hogy nem érti mirõl beszélek. Ujjai között megforgatja, majd mosolyogva oldja fel rajta a zárat. Oké, tudom, ez nem a legmodernebb telefon a világon, de biztos volt valami oka, hogy ilyet vettem.

- Írd vissza neki, hogy el kellett utaznod, sajnálod, de hirtelen ötlet volt és már nem tudtál neki idõben szólni – közli velem, miközben visszaadja a telefonomat.

 - Ez így csak száraz közlés lenne – jegyzem meg, miközben a mobilom egyre sötétebb kijelzõjét nézem. Nem tetszik az ötlet, hogy ilyet írjak valakinek, aki nagy valószínûséggel közel áll hozzám. A hideg kiráz attól a gondolattól, hogy hazudjak neki.

 - Tegyél még hozzá pár szívecskét, mosolygó fejeket, amit csak akarsz. A jelek szerint ti ketten elég közel álltok egymáshoz, lényeg, hogy ne fuss vele össze, míg helyre nem jön ez itt – koppint a fejemre, és biztos vagyok benne, hogy még egy ilyen és eltöröm az ujját.

 - Biztosan jó ötlet ez? – nézek fel rá. Még mindig küzdök a hazugság gondolatával. Egyszerûen nem tetszik nekem ez. Ráadásul, ha õ mindent tud rólam, akkor eléggé nehéz neki csak így légbõl kapva valami olyat mondani, amit biztosan el is hisz. Plusz, már most érzem, hogy a bûntudatom egyre nagyobb, pedig még nem is követtem el semmi rosszat.

 - Fogalmam sincs, de az jó, hogy megkaptad ezt az SMS-t – mosolygok rám, miközben tenyerét a vállamra teszi. Rögtön beugrik, hogy akkor most fölpofozom, de aztán eszembe jut, hogy segíteni próbál. Meg amúgy is… Egy mosollyal teljesen képes levenni a lábamról. - Ez azt jelenti, - folytatja - hogy van valaki, akinek számítasz, akinek fontos vagy és hidd el, nincs annál jobb, mint tudni azt, hogy van valaki, aki örökké melletted lesz, mert szeret és elfogad olyan szerencsétlennek, mint amilyen vagy.

Szerencsétlen? Oké, mosoly ide vagy oda, most már tényleg szerencsétlennek érzem magam, hogy pont õ volt ott, hogy segítsen. Bár ezt nem mondom a szemébe, inkább vágok egy fintort. A végén még kidobna az udvarra vagy valahova máshova…

- De most éppen hazudni készülök neki.

 - Az õ érdekében, hogy ne aggódjon érted. Üzenet helyett inkább hívd fel és beszélgess vele – javasolja. Úgy beszél róla, mintha olyan egyszerû lenne. Felhívni egy olyan embert, akirõl mindent elfelejtettél, de õ ismer és aggódik érted, ráadásul hazudni neki. Nem, ez nagyon messze áll az egyszerûtõl. Még akkor is, ha az õ érdekében teszem ezt.

 - Szerintem már most aggódik értem – mondom, miközben a mobilomat szorongatom, mintha ez segítene valamiben is. Hát nem. – Mit mondjak? – adom be végül a derekamat. Jó, hazudjunk, éljünk együtt a bûntudattal, de legalább õ legyen nyugodt. 

 - Azt amit mondtam, csak egy kis körítéssel. Megyek, megetetem a kutyákat, te meg légy kreatív, de csak okosan. Maradj a saját kereteiden belül és lehetõleg ne mond azt, hogy elmentél régésznek, és most térdig gázolsz a dinoszauruszcsontokban. Olyat mondj, amit az emberek kinéznek belõled. – Vigyorog rám. Ó, szóval szerinted nem lennék jó régész? Na, és mi van a temetkezési vállalkozóval? Szívesen kipróbálnám milyen érzés eltemetni téged két méterre a föld alá…

Búcsút int és elmegy, én meg magamra maradok. Most telefonálnom kellene, de egyszerûen nem visz rá a lélek. Talán jobb lenne az SMS… Sajnos már idõm sincs dönteni, mert a kezemben rezegni kezd, és az Almira név jelenik meg a kijelzõn. Gondolkodás nélkül veszem fel, mintha valami régi berögzõdés lenne.

- Aaskar, mégis hol vagy? – hallok meg egy ideges nõi hangot a vonal másik végén.

 - Nyugi, nincsen semmi bajom – mondom kapásból, a lehetõ leghihetõbben.

 - Akkor nem mondanál ilyet – szól vissza rögtön. Oké, ez nehezebb, mint gondoltam. Pedig eddig sem neveztem egyszerûnek.

 - Sajnálom, de úgy éreztem muszáj elutaznom egy kis idõre, hogy egyedül legyek – hazudom, és a bûntudat kíméletlenül hasít belém.

 - Ezt meg tudom érteni – sóhajt fel. – Mikor jössz vissza?

 - Fogalmam sincs. Talán néhány hét – legalább ez igaz.

 - Ha valami van azonnal hívj fel, okés öcskös? – kérdezi, nekem meg elszorul a torkom. A nõvéremnek hazudok…

 - Rendben – válaszolom.

 - Gondolom veszel egy hegedût is, mivel Agnest itt hagytad… Anyáék mérgesek lesznek rád, de majd beszélek velük, ne izgulj! – nyugtat, és most érzem azt, hogy tényleg fontos vagyok valakinek, és ez nagyon jó érzés.

 - Köszönöm – válaszolom mosolyogva, bár õ ezt nem látja.

 - Meg a fõnöknek is szólók, hogy kiveszed a szabadságod, szóval jössz nekem egyel – nevet fel, én meg megkönnyebbülök, hiszen hazugság ide vagy oda, boldogsággal tölt el, hogy nevetni hallom.

 - Mindenképpen. Most viszont le kell tennem. Szia! – köszönök le, és miután õ is megtette kinyomom a telefont.

Oké, ez meg volt. Túl vagyok rajta. Megcsináltam. Ráadásul egy kicsivel többet is tudok magamról. Van egy nõvérem, valószínûleg egy hegedûm is, amin (remélem) tudok játszani is, és egy munkahelyem. Remek! Akkor most megyek és megkeresem a hullajelöltet.

Amikor rátalálok éppen a Freya nevû kutyáját simogatja. Nem tudok mit csinálni, muszáj nevetnem ezen a névválasztáson, ami igazán ironikusra sikeredett. Tobias szemöldökét összehúzva fordul hátra, ami megint csak egy komikus látvány.

- Mi olyan mulatságos, hadd nevessek én is? – kérdezi meg.

 - Te a kutyáid közül az egyiket egy skandináv istennõrõl nevezted el, akinek a szekerét két macska húzta? – kérdezek vissza.

 - Örülök neki, hogy ennyire otthon vagy a skandináv mitológiában – fordul vissza a kutyáihoz.

 - Nem sok mindent tudok róla, ez az egy, ami csak úgy beugrott – guggolok le mellé lábaimat ölelgetve. Lehet, hogy régen tudtam mást is, de csak ennyi maradt.

 - Ne szontyolodj el, pár nap és visszatér minden, még te is a megszokott közegedben bénázhatsz – közli velem, nekem meg kezd elegem lenni, hogy neki szerencsétlen és béna vagyok, szóval egy elegáns mozdulattal kibillentem az egyensúlyából, mire õ a hátára esik, a másik kutya meg végig nyalja az arcát.

 - Szeretnék egy hegedût – mondom, miközben mereven Freyát nézem. Egy darabig nem mond rá semmit, majd miután feltápászkodott hitetlenkedve néz rám.

 - Hegedût? – vonja fel az egyik szemöldökét.

 - Igen, azt – válaszolom. – Egy olcsóbbra talán van is pénzem, szóval nem neked kell megvenned, csak kísérj el.

 - Honnan jött ez az ötlet? – Kérdezi meg, miközben én is felállok.

 - Kínából – vágom rá. – Amúgy Almira mondta, aki mellesleg a nõvérem.

 - Ezt beszéljük meg reggeli után – mondja végül. Oké, nem vagyok hülye. Végül is, én most éppen valahol máshol vagyok, szóval nem kéne semmilyen ismerõssel sem összefutnom az utcán, azaz csak akkor mehetnék ki, ha ég a ház. De én akkor is szeretnék egy hegedût, és kész.

 - Lezuhanyozhatok elõtte? – kérdezem meg, mire elmondja, hogy merre találhatom a fürdõszobát.

Amint magamra csukom az ajtót a fürdõben a tükörhöz lépek és belenézek a tükörbe. Hát, inkább nem elemezném a látványt, ami fogad. Magamban megjegyzem, hogy soha többé nem akarok még egy éjszakát virrasztani, ugyanis iszonyatosak ezek a sötét karikák a szemem alatt.

Egy gyors zuhany után a tegnapi ruháimat veszem vissza, hiszen semmi másom nincs. Legalább kétszer eltévedek a házban, mire megtalálom Tobiast feltételezésem szerint a konyhában. Ha jól látom rántottát csinál, aminek nagyon finom az illata. Bár mondjuk ezt az ételt eléggé nehéz elszúrni.

- Melegítettem teát, ott van a pulton – mondja, én meg rögtön már rögtön innám is, csak hát… egy icipicit forró, én meg teljesen leforrázom vele a nyelvemet. Rögtön visszateszem a bögrét a helyére és próbálom lehûteni a nyelvemet azzal, hogy mind a két kezemmel legyezem, de nem sikerül. Beletörõdök az enyhe fájdalomba, de abba már nem igen akarok, hogy Tobias láthatólag éppen jót szórakozik rajtam.

 - Nem röhög, együtt érez – mondom sértetten, majd otthagyom és visszatérek a kiindulópontomhoz, a kanapéhoz. Bebugyolálom magam a takaróba, és lehunyom a szemeimet.

Nem alszom, csak jól esik így feküdni. Kellemes érzés nem gondolni semmire, csak kényelmesen elterülve feküdni. Sajnos ez nem tarthat tovább öt percnél, ugyanis meghallom Tobias hangját, amint a világ egyik legszebb szavát mondja: reggeli. Azonnal kipattanok a takaró alól és a hang irányába megyek. Leülök egy asztalhoz és már eszem is a rántottámat. Persze, azért itt van azaz álnok tea is, aminek kétszer is leellenõrzöm a hõmérsékletét, mielõtt még beleinnék.

Csendben reggelizünk, majd amikor befejeztük elmosogat és elmegy zuhanyozni. Én addig meg leülök TV-t nézni. Vagyis csak néznék, de még mielõtt bekapcsolnám a TV-t, elejtem a távirányítót, amibõl kiesik az elem és begurul a TV állvány alá. Na szép. Még ez sem akar sikerülni.

Éppen a földön fekve próbálom megkaparintani az elemet, amikor õnagysága végez a zuhannyal és jön be a nappaliba. Mentségére legyen mondva, próbálja visszatartani a nevetést, de nagyon. Csakhogy az már eleve halálra van ítélve, akinek még csak az is eszébe jut, hogy kinevessen.

- Nem lenne kedved segíteni? – nézek rá szúrósan, mire csak megvonja a vállát.

 - Ha megkérsz rá.

 - Kérlek szépen – nézek rá kiskutyaszemekkel, mire egy nagy sóhajjal oda jön mellém és kihalássza az elemet, majd a kezembe adja. – Inkább te rakd vissza, a végén még megráz – mondom neki.

 - A távirányító? – kérdez visszahitetlenkedve.

 - Igen, az. Miután kiugrott a kezembõl bármi megtörténhet – válaszolom komolyképet vágva.

 - Még véletlenül sem te ejtetted el – mosolyog rám, és meg tovább játszom az ártatlant.

 - Olyanak ismersz?

 - Igen, pontosan olyannak.

Még egy borzalmas nap, amit ebben a boltban kell eltöltenem. Esküszöm, amint felmondhatok (vagy ki nem rúgnak) soha többé nem teszem be ide a lábam, még csak vásárlás céljából sem! Egyszerûen gyûlölöm ezt a helyet, fõleg mióta itt dolgozom. Csodálkozom azon, hogy Almira hogyan képes minden reggel mosolyogva bejönni ide, mindenkivel bájcsevegni, még az öreg Mrs. Olsennel is, a helyi „mindenkinek az agyára megyek, és ezt élvezem is” anyóval. Komolyan mondom, az a nõ három órán át képes beszélni egy levegõ vétellel. Mindegy is, mára már nem húzom fel magam ezeken a dolgokon, meghagyom holnapra. Mára már csak annyi dolgom van itt, hogy bezárjam az ajtót és minél távolabb kerüljek ettõl a helytõl.

 Jogos kérdésnek tûnik az, hogy mégis mit lehet vacakolni egy ajtózárással tíz percen keresztül. Hát én mondom, sok mindent. Eleve utálom ezt az ezeréves „valamit”, amit jó indulattal sem lehet rendes zárnak nevezni, (csodálkozom, hogy még nem törtek be ide) de télen még rátesz egy lapáttal, hogy miközben támasztanám az ajtót, hogy rendesen be lehessen csukni, egyensúlyoznom is kell, nehogy orra essek a jégen.

 Végre sikeresen bezártam az ajtót, már indulnék is haza, ha nem lennék hihetetlenül béna és nem csúsznék el rögtön az elsõ lépésnél. Még érzem, hogy beverem a fejem, aztán…

 …semmi. Lépteket hallok közeledni, majd egy férfihang szólít meg:

 - Hé, szöszi? – pff, de kedves megszólítás barátom, had hívjalak meg egy sörre! Szerencsémre segít felülni, ami miatt eltekintek attól, hogy véleményt nyilvánítsak az elõzõ megszólítást illetõen. Felemelem a fejem, hogy láthassam, ki az, aki leszöszizett. Amit elõször meglátok, azok a gyönyörû kék szemei és a szõke haja. Szõke. Azt hiszem ehhez nincs hozzá fûzni valóm… vagyis lenne, de amint mosolyogva feláll és felsegít, szinte minden gondolatom köddé válik.

 - Tobias Moen – mondja a nevét, majd a vállamat átkarolva valamerre elkezd kísérni. Hé! Ez már messze túllépi a komfort zónámat! Ez már félig meddig zaklatás! Jó, mondjuk oltári nagy hülyeség lenne kikiabálni, hogy: „Segítség, taperol!” miközben láthatólag csak támogat, de akkor is. Tudok én menni egyedül is, mindenféle testi kontaktus nélkül is. Már azon lennék, hogy ezt megmondjam neki, amikor egy kérdést tesz fel:

 - Téged hogy hívnak?

 Oké, ez fura. Hogy is hívnak? Miért nem tudom?! Egyáltalán hol vagyok? Eddig miért nem tûnt föl, hogy szinte semmit sem tudok a jelenlegi helyzetemrõl? Atya ég, jobban belegondolva az összes alapdolog kiesett, amit magáról általában minden ember tud. Hány éves vagyok, vannak-e testvéreim, dolgozom-e vagy tanulok, meg a társaik. Ez elsõ emlékem, hogy ez a srác leszöszizett…

 Egyszer csak azon kapom magam, hogy egy kórházban kötünk ki. Fogalmam sincs, hogy miféle vizsgálatokat végeznek el rajtam, különösebben nem köt le a dolog. Inkább azon rágódom, hogy mégis miért érdemeltem ki azt, hogy elveszítsem az emlékezetemet. Na, meg persze az a tény, hogy Tobias szemrebbenés nélkül hazudik arról, hogy ismerjük egymást. Ez komoly? Tudtommal a régi ismerõsök nem kérdezik meg a másik nevét… Na, mindegy, legalább már tudom a saját nevem. Kicsit elszomorít a tény, hogy még így sem ugrik be semmi más, de ez van. Nem tudok vele mit csinálni.

 Végeznek a vizsgálatokkal, és most már hivatalosan is kijelenthetjük, hogy elvesztettem az emlékezetemet ki tudja mennyire idõre. Na bumm. Mondjanak olyat, amit eddig nem tudtam. Mondjuk, hogy mennyibe kerül a forrócsoki, és hogy kaphatok-e? Látszólag Tobias egy gondolatolvasó, ugyanis már nyomja is a kezembe a forró italt, amit én lassan kortyolgatni kezdek.

 - Szöszi, gyere – hív maga után, én meg már nem bírom magamban tartani a gondolataimat.

- Pacsit ne adjak? – szólok vissza kapásból, de láthatólag nem nagyon izgatja az, amit mondok. Kilépünk a kórház ajtaján, majd megiszom az utolsó korty forrócsokimat és kidobom a mûanyagpoharat a kukába. – És most? – nézek rá, hiszen fogalmam sincs, hogy mi lesz velem.

- Most hazajössz velem. Megígértem, hogy vigyázok rád – válaszolja, miközben elindulunk valamerre. Vakon megbízom benne, és követem õt. Mi mást tehetnék? Maradjak itt és fagyjak meg? Azt sem tudom, hogy én hol lakom, képtelenség lenne így haza jutni.

- És azután? – kérdezem meg néhány perc elteltével.

- Azután? – gondolkozik el egy kicsit a válaszon, majd nyugodt hangon folytatja – Azután gondolom, ha hazajöttek a szüleim velük megbeszéljük a továbbiakat.

- Magyarán fogalmad sincs – jegyzem meg csak úgy halkan magamnak. Nem látom nagyon értelmét a további beszélgetésnek, szóval a járdát figyelve merülök el gondolataim tengerében.

Egyszerûen még mindig nem fér a fejembe, hogy megtörténhetett ez velem. Nagyon fura, hogy itt vagyok én, egy felnõtt ember, aki csak az életébõl az elõzõ 1 órára emlékszik. Ha valaki más mondaná, talán el sem hinném neki elsõre, de így… Akármennyit is gondolkozok rajta, nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ráadásul hulla fáradt vagyok. Nem tudom mit csináltam ma, de az rendesen kifárasztott!

Nemsokára megérkezünk a házhoz, de nincs erõm körülnézni. Bemegyünk és rögtön ledobom magam a kanapéra, arcomat a tenyerembe temetem. Úgy érzem magam, mint egy mosott rongy…

- Jól vagy? – érdeklõdik kedvesen Tobias,mire én megrázom a fejem.

- Csak eléggé fáradt vagyok – válaszolom enyhén mosolyogva, majd kényelmesen elterülök a kanapén.

- Kérsz egy teát? – kérdezi, de már csak öntudatlanul motyogok valamit válaszul, majd álomba zuhanok.

Valami fülsüketítõ zajra ébredek. Hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok, és miért vagyok itt. Aztán szépen lassan leesik minden, és a hang irányába fordulok. A táskámból jön. Érdekes, még meg se néztem, hogy mit hordok magamnál.

Még mindig a kanapén fekszek, viszont van rajtam egy takaró is, amit jó eséllyel Tobias terített rám. Egy kis nyújtózkodás után elérem a fotelbe dobott táskámat, és kiborítok belõle mindent a földre. Pénztárca, egy csomag gumicukor, egy fél üveg ásványvíz és a telefonom. Mivel a többi tárgy nem nagyon ad ki hangot, a mobilom után nyúlok. Egy nem fogadott hívás és egy SMS. Ugyanattól az embertõl, egy bizonyos Almirától. „Miért nem mondtad, hogy nem jössz haza? Holnap ezért kapni fogsz!”

Miért érzem úgy, hogy valami rosszat tettem? Olyan, mintha a torkomban egy gombóc lenne, ami miatt fájdalmas a nyelés. A szívverésem felgyorsult, és az agyam azon pörög, hogy mégis miért érzek bûntudatod az iránt, akirõl még csak azt sem tudom, hogy kicsoda. Haza… Ezek szerint vele élek. Oké, ez meg van, de ettõl függetlenül bárki lehet õ nekem. A legegyszerûbb az lenne, ha felhívnám, és rákérdeznék, de félek… Félek, hogy megbántom azzal, hogy közlöm vele, totálisan elfelejtettem. Ez minden embernek rosszul esne, nem igaz? Ráadásul most esett le, hogy már majdnem hajnali egy van. Ezek szerint egész eddig ébren volt és rám várt. Ezután nem hívhatom fel úgy, hogy: sajnálom, de elmondanád, hogy kivagy, ugyanis én elfelejtettem…

A bûntudatom nem hagy aludni már aznap. Magamban vagy százszor elátkozom magam, hogy ez velem megtörtént, és idegességemben még a gumicukromat is elpusztítom, majd a zacskót minden dologgal együtt visszadobom a táskámba. Csak bámulom a plafont, és igyekszem nem gondolkodni több- kevesebb sikerrel.

Olyan fél hét körül járhat az idõ, amikor Tobias megjelenik, és leül a fotelbe.

- Jó reggelt – köszön még egy kicsit kómás hangon, amin muszáj mosolyognom.

- Jobbat – ülök fel, hogy könnyebben tudjak ránézni.

- Történt valami? – fürkészi az arcomat aggódóan. Gondolom nem nézhetek ki valami jól… Mondjuk így belegondolva még nem is tudom, hogy hogyan néz ki az arcom. Amióta történt az a baleset nem néztem tükörbe se. De, hogy válaszoljak a kérdésre is…

Elegem van ebbõl a szerencsétlenbõl egyszerûen levakarhatatlan. Nem érti meg, hogy nem fogok többet táncolni soha többet. Most sem hagy békén.

- Naoki kérlek, táncolj a versenyen. – hallom meg ismét hangját az elmúlt fél órában már sokadjára és tényleg nem adja fel egykönnyen.

- Megmondtam, hogy nem akarok és nem is fogok. – mondom, neki bár magamnak sem merem bevallani, de a tanítás már régen nem elégíti ki a tánc iránti szenvedélyemet – És hagyjál békén, mert Klubgyûlésem lesz. – indulok tovább

- Naoki… - szólal meg megint.

- Elnézést. – hallok egy mély búgó hangot – Ha jól érzékelem, akkor az úr ön elõtt azt érzékelteti magával, hogy menjen melegebb éghajlatra. – mondja, határozottan mire megállok és ránézek. Ismerõs nekem.

- Maga ne szóljon bele, a dolgunkba. – morog, rá mire felhúzza a szemöldökét. Csak ekkor veszem észre, hogy fogja a vállát.

- Úgy látszik nem szokott tv-t nézni és nem tudja, hogy ki vagyok. – szólal meg fölényesen.

- Miért maga azt hiszi, hogy istennek született? – te jó ég az arcát elnézve nagyon rosszba tenyerelt a srác.

- Nem, de azt tudom, hogy ezerszer erõsebb vagyok tõled és simán elröpíthetlek, ameddig csak szeretnélek. – vigyorodik el – Úgyhogy most szépen tünés innen. – fordítja meg vállánál fogva a másik irányba és egy kicsit, de határozottan meglöki.

- Még találkozunk Naoki. – mondja, nekem majd elmegy. Istenem csak ettõl kímélj meg kérlek.

- Jobban vagy? – kérdezi, meg én pedig csak mosolygok rá. Már tudom, honnan ismerem.

- Igen köszönöm. – fordulok teljes testemmel felé – Nem te lennél az a híres motorversenyzõ? – kérdezem, még mindig mosolyogva õ pedig felém nyújtja a kezét.

- Lachlain vagyok. – mutatkozik be. Szép neve van és õ is nagyon szép. A kondijából ítélve remek táncos lenne.

- Naoki. – fogadom el tisztelettudóan a felém nyújtott kezet – Nekem viszont most, ha nem haragszol mennem kell. – mondom neki úgy, hogy semmiképp ne bántsam meg.

- Lenne kedved valamikor összefutni? –teszi fel a kérdés, amivel nem kicsit meglep, és a tárcájában kezd el kutakodni majd átnyújtja névjegykártyáját – Ezen a számon bármikor elérhetsz.

Elpirulok mikor egymáshoz ér a kezünk, de mosolyogva veszem el tõle a plasztik lapot.

- Köszönöm- mosolygok, rá- Mennem kell!- indulok el-, Szia-, integetek, még neki majd eltûnök az emberek között.

A következõ hétvégén lesz egy neves táncverseny az egyetemek között ahova én is nevezek a saját csapatommal. Szerencsére a felkészítõ tanár nevét nem kellett megadni így névtelenül maradhattam.

- Rendben srácok nagyon szép volt- tapsolom, meg õket- Holnap találkozunk ugyanitt ugyanekkor és folytatjuk a gyakorlást- mosolygok, rájuk majd összepakolom a helyet és lekapcsolva a villanyokat megyek haza. Gyalog teszem meg az utat mivel nem lakom messze a belvárostól. Otthon az ágyon fekve a zene mellett látok minden egyes lépést a szemem elõtt lepörögni és észre sem veszem, de én magam is elkezdek lassan táncolni. Pillanatokkal késõbb minduntalan egyetlen arc elevenedik meg a szemeim elõtt és nem tudok elûzni a képet, amit agyam, vetít lelki tekintetem elé.

- Lachlain- sóhajtom, a nevet majd elõkeresem a számot és lefekszem az ágyamra. A kezembe fogom a telefont, de a számot képtelen vagyok betárcsázni. Ledobom a készüléket az ágyra a kártyával együtt és elvonulok a fürdõbe. Mikor onnan kiértem már csak annyira volt energiám, hogy bedõljek az ágyra és már aludtam is.

A versenyhez vezetõ napok gyorsan elrohantak tekintve, de nem csoda mivel másból sem állnak a napjaim, mint reggel az egyetemre megyek, ott korán végzek, majd egész estig próbálunk a táncos párral végül hullafáradtan borulok az ágyba.

A verseny elõtti napon végre volt annyi lelki nyugalmam és energiám, hogy fogtam azt az átkozott telefont és felhívtam Lachlain-t. Megbeszéltem vele egy idõpontot a táncverseny helyszínére. Naná, hogy kíváncsi volt és kiszedte belõlem, hogy miért ott találkozunk így bevallottam neki, hogy táncverseny lesz, de a részletekbe túlságosan nem avattam be.

Elérkezett a várva várt nap és azt hiszem a tegnapi derûs nyugodtságomat elûzték a komor felhõk, amik a fejem felett tornyosultak. Halványlila inget viseltem, ami tökéletesen passzolt a szemeimhez és öltönyt. Kalapot húztam fel, hogy esetleges ismerõseim, akik túl sokan voltak itt ne ismerjenek fel. Anno mikor még 3 éve táncoltam országszerte híres voltam és mindenki tudta a nevemet. Én voltam a két lábon járó táncoló csoda. A legfiatalabb világbajnok. Nem csoda, hogy mindenkit sokkolt mikor hirtelen eltûntem és visszavonultam a tánc világától.

Nem is sejthettem, hogy Lachlain jegyet vett a versenyre és végignézi az egészet.

Elkezdõdött én meg idegességemben fel-alá járkáltam. Ez az elsõ eset, hogy táncot tanítok be valakinek. A pár, akinek segítettem az utolsó elõtt páros lettek. Szerintem a bírák mindenképp meg akarnak engem kopasztani. Még fiatalok hozzám képest jóval és csak pár éve kezdtek el táncolni, de olyan mérhetetlen szenvedély van bennük, hogy kielégíthetetlen a tudásszomjuk. Így kerültem velük ismeretségbe az egyetemen a társastánc klubba.

Végre õk lépnek a parkettra én meg a tömegen átfúródva sietek elõre, hogy mindent jól láthassak. Zseniális egyetlen hibát sem ejtenek. Minden lépés a helyén és csak úgy forr a levegõ közöttük. Egyetlen pillantást vetek csak a zsûrire, de látom, hogy teljesen le vannak döbbenve. A fenébe ismerek magamra. Nem egy lépést én alkalmaztam a versenyeimen talán ezt látják vissza bennük. Egy idõsebb zsûritag csak megrázza a fejét mire a többiek is megnyugszanak hát még én. Csak egy hajszálón múlott az, hogy odalett volna mindenem. A szám a végéhez közelít… utolsó lépések, meghajlás és mosolyogva sietnek oda hozzám.

- Nagyon ügyesek voltatok. Tökéletes. Egyetlen hiba nélkül az ütem a helyén a lépések pontosak és kecsesek. Büszkék lehettek magatokra- mosolygok, rájuk mire megölelnek. A bírák elvonulnak egy kis idõre, de nem sok idõbe telik és azonnal visszajönnek.

- Minden versenyzõnek gratulálunk. Nagyon sok tehetséges táncost láttunk itt ma, de egy mind közül kiemelkedõ volt. A helyezettek.. -kezdi sorolni a bemondó és teljesen kizárom a külvilágot. Csak arra eszmélek fel mikor „tanítványaim” hálálkodva borulnak a nyakamba és már rohannak is a színpadra, hogy átvegyék a díjat.

- Mondanának pár szót?- kérdezi a bemondó.

- Igen- feleli, a lány- Nagyon szépen köszönjük a zsûrinek, hogy nekünk adta az elsõ díjat, de mindez nem sikerülhetett volna a felkészítõnk Naoki Kudo senpai nélkül- mondja a lány és mosolyogva néz rám. Elfehéredek, ahogy minden szem rám szegezõdik és már hallom is a suttogást.

- A híres versenyzõ? De hiszen már évek óta nem táncolt!

- Mi történhetett vele?

- Miért nem táncol többet?

- Miért rejtõzködött eddig?- merülnek fel hasonló kérdések. Istenem már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy a lány rám nézett, de még a fények is rám irányultak. Célkeresztbe kerültem és az emberek sajnos úgy tûnik nagyon tudomásul vették, hogy élek. Látom a döbbent tekinteteket rám irányulni, de én csak megfordulok és próbálok áttörni a tömegen mikor hirtelen valakinek, nekiütközök.

- Egy gyors fuvar?- hallom meg a hangot és felnézve Lachlain-t látom meg.

- De még mennyire- sóhajtok fel mosolyogva majd megfogja a csuklómat és elkezd magával húzni. Odakint a motorja vár minket felpattan rá és várakozóan tekintve nyújtja felém a sisakot. Még sosem ültem motoron. Vállat vonok majd a fejembe nyomom a bukósisakot és felpattanok mögé a motorra. Egyszerûen nem is látom, merre megyünk csak az elúszó fényeket. A város szélén végre megállunk és egy kisebb palota elõtt parkol le. A garázsba tolja, a motort én pedig az elõszobában várok rá.

- Gyere beljebb és érezd magad otthon!- feleli és ledobja magáról a kabátot.

- Hogy találtál meg azt hittem az épület elõtt találkozunk!- érdeklõdöm mosolyogva. Jól esik, hogy kimentett a szorult helyzetbõl.

- Kíváncsi voltam és hát nem kell mondanom nagy megdöbbenést okoztál nekem, mint ahogy láttam mindenki másnak is. Szóval te egy híres táncos vagy?- húzza fel szemöldökét.

- Voltam- javítom, ki- már 3 éve nem táncolok.

- Hmm… nem tudsz, vagy nem akarsz?- von magához átkarolva a csípõmet és arca vészesen közel van az enyéimhez. Mégis mit mûvel?