Remélem tényleg nem kell beszélnem errõl, mert borzalmasan kényelmetlen lenne, ha a munkatársaim valaha is rájönnének.

Rágyújt egy szál cigarettára és amint felszáll az elsõ füstcsík, a szobát azonnal átjárja az a kellemes szegfûszegillat. Megnyugodni azonban lehetõségem sincs, mert a következõ pillanatban lazán elheveredik a kanapén, a lábait pedig kényelmesen az enyémre pakolva. Annyira ledöbbent, hogy ilyen közvetlen velem, hogy szóhoz sem jutok. Tudom, hogy valószínûleg rajtam szórakozik már megint, mert nevetségesnek tûnhetek neki, de ez nem baj. Csak az, hogy… nem értem miért ilyen közvetlen velem.

Vagy talán neki nem olyan fontos és bizalmas dolog az érintés, mint nekem?

- Mit csinálsz?... – kérdezem óvatosan, nehogy megbántsam, s közben finoman megpróbálom leemelni magamról a lábait, de nem hagyja. Mintha egy gerendát próbálnék megemelni és annyira jó erõnlétben nem vagyok.
- Ez is beletartozik a munkádba. Mondtam, te mindenes vagy, jelen pillanatban lábtartó. – rám fújja a sûrû füstöt és hiába nem zavar az illata, mégis rám tör egy kisebb köhögõ roham - Elõbb-utóbb hozzá kell szoknod a füsthöz.
- Mennyit szívsz egy nap?  - pillantok fel a sarokba húzódva, minél távolabb tõle, már amennyire ez lehetséges.
- Ez változó. Ha ideges vagyok, több doboz egy nap, ha nyugodtabb akkor... egy-kettõ. Doboz.

Doboz? Nem szál, hanem doboz? Egek…
- Értem. – nincs jogom beleszólni a dolgaiba, még akkor sem, ha az a véleményem, hogy ez egy nagyon rossz szokás.

Titokban végigpillantok rajta. Bármennyi nikotint szív is magába, az egyelõre nem látszik meg a külsején. Nem olyan, mint a mostohaanyám állandóan füstös kinyúlt ruhás alakja, hanem elegáns és férfias.

Tekintetem lopva végigvezetem rajta még egyszer és most sem tudom figyelmen kívül hagyni a fekete anyag alatt húzódó izmokat és a… Zavartan pillantok félre, mikor belegondolok, hogy mit fixírozok olyan érdeklõdve. De nem tudok azonnal megszabadulni a gondolattól, hogy az az igen csak látványos domborulat, biztos nem egy félrecsúszott zseblámpának köszönhet.
- Törd meg a csendet. – szólal meg percekkel késõbb, mikor elszívta a cigarettáját.

Addigra valamelyest sikerült túltennem magam a látványon, de még mindig feszülten várom, hogy elhúzódjon. Már épp készülnék ismét megkérni, hogy engedjen el, mikor váratlanul megszólal a mobilja és belém fojtja a szót.
- Tessék. – adom a kezébe, mert hozzám van közelebb, s éppen csak megállom, hogy ne rezzenjek össze, ahogy a keze az enyémhez ér.

Olyan régen nem ért hozzám senki, Ray pedig mindig valami véletlennek tûnõ indokkal teszi meg. Nem értem õt és azt sem, hogy miért jó az neki, ha egy magamfajta senkit tapogathat.

Felveszi és végre feláll a kanapéról, majd elindul az asztala felé. Fellélegzem, de a hirtelen jött megkönnyebbülés, csak egy pillanatig tart.
- Szia Nick… Aha… Nem… Nem, nem érek rá… Nem is tudom, talán Eito.

A nevem hallatára felkapom a fejem és rámeredek a hátára. Miért beszél rólam Nicknek?
- Basszus, dolgozik. – fojtatja - Ne kezdj féltékenykedni, mert az agyamra mész ezzel… Engem nem, csak Törpit… Nem szabad? Neked is van… Az, hogy ennyire idióta vagy. Azért nem jöhetsz fel, mert nem akarom kínos helyzetbe hozni, valószínûleg a múltkori után nem kíván téged látni. Nem pedig azért, mert megfektetni akarom.

Miattam nem hívja fel magához? Ez… nagyon figyelmes tõle… tényleg nem szeretnék összefutni vele ha nem muszáj…
- Kösz-kösz. Szia-puszi-csók. – kinyomja a hívást és az asztalra csúsztatja a mobilt.

Túl gyorsan fordul felé, idõm sincs rendezi a vonásaim, vagy elfordulni, így néhány másodpercig némán meredünk egymásra.
- Törpi? – kérdezem értetlenül.
- Nem tetszik? – húzza fel a szemöldökét.
- Ez kicsit fura tõled...
- Mindenkinek kell egy név, a tied ez lesz. – ül le ismét mellém, mire megfeszülök, de láthatóan õt ez hidegen hagyja, mert még közelebb is húzódik hozzám, az ajkain csábító mosollyal - Mit szólnál, ha elvinnélek ma este valahova?
- Hova? – motyogom, csak hogy eltereljem a saját figyelmem a közelségérõl. Olyan furcsa… én nem szoktam ilyen helyzetbe kerülni, soha.
- Hova szeretnél? Tekintsd ezt bárminek. Egy ismerkedésnek a fõnököddel, kikapcsolódásnak, vagy akár...
- Akár?...
- Egy randinak, egy jóképû hímegyeddel.
- Én Nicken kívül, még soha nem randiztam mással... – és biztos, hogy nem is kéne. A randit a normális embereknek találták ki, akik okosak, szépek és megérdemlik. Én nem érdemlem meg…
- Jól van, Nick Nick, felejtsd már el végre! – vág a szavamba - Állandóan Õt hozod fel példának, hozzá hasonlítgatsz mindent és mindenkit! Én nem Õ vagyok! – kiabál rám. Most mit tettem? Miért ideges? - Kezd elegem lenni! Próbálok kedves lenni, nem veszed észre? Kedves vagyok, viccelõdök, de neked ez látom nem jó. Észrevettem ám, nem szereted ha megérintelek. Miért nem mondod meg? Soha többet nem érek hozzád akkor. Soha! És ha nem jó, hogy én ilyen vagyok, akkor átmehetek én szemétlába fõnökbe is, aki talán még párszor hu-hu-zik is veled. Csak azért, hogy Nicket bosszantsam. Ha érted mire gondolok, Törpilla.

Ennyire megalázva utoljára a suliban éreztem magam, ahol egy menõ fiú kislánynak csúfolt. Az sem lett volna bántóbb, ha térden állva kell végigcsúsznom az egész irodában. Pedig már megfogadtam, hogy nem sírok, erre tessék! Most mégis olyan vagyok, mint egy ovis kislány, aki mindentõl bõg. Miért utál ennyire? És ha utál, miért vett föl? Miért akar kedves lenni?
- Sajnálom. Ne sírj, kérlek. – vigasztalna, de egyenlõre még fel sem fogom - Eito. Törpi, ne sírj, csak tudod... könnyen felbaszom magam dolgokon. Az én hibám. – õ semmirõl sem tehet, egyedül én vagyok ilyen szerencsétlen – Na jó, van kedved elmenni valahova ma este, vagy sem? Ha nem, akkor mára békén hagylak és kész.
- Nem tudom... – törlöm meg a szemem. Nem merem megint visszautasítani.
- Elviszlek vacsorázni, jó? Vagy csak iszunk valamit. Hmm?
- Rögtön munka után?

- Akár. Benne vagy, Törpi? – mosolyog rám.
- Benne... – próbálkozok én is egy mosolyfélével, de aztán eszembe jut valami  -  De hu-hu alatt mit értettél?...
- Ne legyél már bolond, nem tudod? – megtámaszkodik a térdén, úgy figyel engem jókedvtõl csillogó szemekkel.
- Nem...
- Tudom hogy tudod, csak titkolod. – nevet fel - Nos, annak annyi a jelentése csupán, hogy Te és Én lefekszünk egymással. Ott. – mutat az íróasztal felé.

Tágra nyílt szemekkel pattanok fel a kanapéról, hogy még az egyik párnát is lesodrom magammal. Egészen az ajtóig hátrálok ijedtemben, majd mikor rájövök, hogy Ray mosolyogva figyel, megtorpanok.

Most megint bolondot csináltam magamból, ugye? Csak viccelt, hisz miért is akarna lefeküdni velem?

- N-ne beszélj ilyesmirõl, kérlek. – könyörgöm végtelen zavarban.

- Miért ne?

Nem veszi észre mennyire zavar ez a téma? A szex egy olyan dolog, ami velem sosem fog megtörténni. Már maga a gondolat is ijesztõ, hogy meztelenül feküdjek valakivel egy ágyban, nem hogy még csináljunk is valamit.

- Mert nem akarok… olyan zavarba ejtõ, kérlek.

- Ha ilyen szépen kérsz Törpi… - áll fel, majd lassú ragadozó léptekkel felém sétál - … a végén még elcsábulok. – vigyorog.

Érzem, hogy a vér az arcomba kúszik, a hangjában bujkáló ígéretektõl, melyeknek semmi értelme nem kellene, hogy legyen, hisz jár valakivel. Apró érintés riaszt fel a kábulatból, de meg sem moccanok, várom, hogy vajon mit akar tenni, majd meglepetten nézek fel mikor gyengéden kisimítja a homlokomba lógó tincseim.

A pár másodperccel késõbb felhangzó kopogás, mint valami isteni beavatkozás érkezik. Sóhajtva ereszkednek meg a vállaim és gyorsan kislisszanok a karja alatt mielõtt az ismeretlen férfi belépne.

- Ray, van egy perced? – kérdezi.

- Annyi még akad TJ.

Vet rám egy utolsó pillantást, de aztán fogom a cuccom és már itt sem vagyok.

***

A munkaidõm percekkel ezelõtt lejárt és bár reménykedtem benne, hogy Ray elfelejti majd a vacsora dolgot, sajnos nem így történt.  Már éppen készültem hazamenni mikor Miss Sherridan megállított azzal, hogy a fõnök még látni akar. Mivel tudom mirõl van szó nem mozdulok az elõtérbõl, inkább csendesen megvárom míg õ is elkészül.

Ideges vagyok, nem tudom vajon mire számítsak, ráadásul ez az elsõ napom és nem akarok még rosszabb benyomást kelteni. Magamra kanyarítom hát a kabátom, a sálat vastagon a nyakam köré tekerem és várok, míg fel nem bukkan a tágas eltérben.

- Tényleg vacsorázni megyünk? – kérdezem félénken, arcomat a puha sálba bújtatva.

- Miért, inkább valami máshoz lenne kedved? – lép mellém zsebre tett kézzel.

Vállat vonok. Nem igazán tudom hová mehetnénk és fõleg, hogy azokon a helyeken hogyan érezném magam ahová õ jár.

Beszállunk a liftbe, majd lemegyünk az irodához tartozó parkolóba is. Már alig van itt néhány autó és mi egy fényes fekete nagyon drágának kinézõ kocsinál állunk meg. Ebben csak elõl vannak ülések, pontosabban kettõ, biztos valamilyen sportautó lehet, bár a taxin kívül még nem ültem semmilyenben.

- Szállj be Törpi, mielõtt megfagysz itt nekem. – nyitja ki a kocsi ajtaját.

- Nem is fázom. – ellenkezem, de azért beszállok.

Megkerüli a kocsit, majd õ is beül a volán mögé.

Finom kesernyés illat, friss bõr és Ray illatának keverékét szívom magamba.

- Akkor mi a francnak vagy így begubózva? – rántja le a sálat az arcomról.

Lesütöm a szemem, de közben azért lecsavarom a sálat és összehajtogatva az ölembe helyezem. – Nem szeretem, ha megbámulnak.

- Pedig csinos kis pofid van Törpi.

- Nem vagyok lány. – dünnyögöm még mindig lesütött szemekkel. Már bánom, hogy belementem ebbe a vacsorába.

- Most meg mi bajod van? – mordul fel mellettem, mire még jobban behúzom a nyakam. – Nem mondtam, hogy egy kibaszott lány vagy, sõt, ha jól emlékszem épp egy bókkal dobtalak meg.

Bókkal? Miféle bók ez? És miért mondta?

- Ne haragudj… – mondom halkan, félénk pillantást vetve rá – Azt hittem gúnyolódsz rajtam, nem akartalak megsérteni.

- Gúnyolódom? – húzza el a száját, de közben már indítja is a kocsit. A mély, búgó hang nem olyan, mint amihez hozzászoktam, de egyáltalán ne zavaró.

- Nekem… nekem nem szoktak bókolni. Nem vagyok jóképû, mint te. - magyarázom.

- Nem, nem vagy. Te Törpi inkább a szép és csinos kategóriába tartozol, de kösz a bókot. – vigyorog rám.

- Mit? – pislogok értetlenül.

- Hogy jóképûnek tartasz, mi mást. Bejövök neked Eito?

Elpirulva kapom el róla a tekintetem, minden erõmmel az ölemben pihenõ sál mintáját fixírozva. A kérdés továbbra is ott lebeg közöttünk, de eszemben sincs újra megszólalni, vagy akárcsak ránézni. Félek, hogy kinevetne, vagy egyszerûen csak kigúnyolna, amiért úgy mertem rá nézni, mint egy férfira. De az is lehet, hogy észre sem venné.

Mindig azt hittem, ameddig nem tudják, hogy meleg vagyok, majd kevésbé fognak foglalkozni vele. Hogy láthatatlan lehetek, egy átlagosnál is átlagosabb fiú, aki nem érdemel figyelmet. Ha rájöttek volna, ismét kezdõdött volna elölrõl a gúnyolódás, pont mint az általánosban a lányos arcom miatt. A gimiben egyszerûen csak eltûnhettem.

Csakhogy Ray tudja, és ez a helyzet annyira szokatlan, hogy fogalmam sincs hogyan viselkedjem vele.

Nála jóképûbb férfival még nem találkoztam, de a külsõségeken kívül is van benne valami különös vonzerõ, mintha valami azt mondaná „Nézz rám. Rám kell nézned…”.

Az a macska zöld szempár pedig rögtön túl intenzívnek bizonyul…

A zenére picit összerezzenek, majd sóhajtva dõlök hátra, lehunyva egy pillanatra a szemem. Fáradt vagyok, kimerült a sok stressztõl. Kicsit talán el is szunnyadok, mert mikor legközelebb feleszmélek, puha cirógatást érzek az arcomon. Halvány mosollyal szusszanok fel.

- Ébresztõ Törpi…

Kipattannak a szemeim és kis híján elájulok, mikor észreveszem, milyen közel van, az ujjai pedig az arcomom… - M-mit csinálsz? Engedje… engedj el. – matatok a biztonsági övem után, hogy elmenekülhessek, de sehol sem találom.

- Sokkal édesebb vagy mikor alszol. – vigyorog rám szenvtelenül – Nyugi pöttöm, lazíts egy kicsit, már nem melóban vagyunk.

- De te a fõnököm vagy… nem szabad ilyen közvetlennek lenned. – érvelek, de még számomra is gyengécskének sikerül, fõleg hogy alig bírom állni a pillantását. Forró lélegzetet szinte égeti a nyakam. Megborzongok, pedig meleg van a kocsi belsejében.

Ez nem jó. Nagyon nem. Miért érzem magam ilyen furcsán? Ki akarok szállni!

- Ne felejtsd el, hogy már láttál engem dugni, édes. Te már elég mélyen vagy a személyes szférámban.

- Már bocsánatot kértem. – pirulok bele az emlékbe. – Mit tehetnék még?

- Lenne egy-két ötletem. – dörmögi közelebb hajolva - Abban te meztelen vagy itt és most… és a nevemet nyögdécseled a fülembe, míg én keményen megduglak… Hogy tetszik?

Lefagyok. Elsötétül a világ. Az étterem és a parkoló fényei megszûnnek létezni körülöttem. Nem kapok levegõt…

- Van gyakorlatom a szájon át lélegeztetésben.

Nem lehet... Mit mondott?

Semmit. Semmit! Meg sem szólalt. Elaludtam a kocsiban és rémálmom van. Csak az lehet. Egy szörnyû, szörnyû rémálom, amiben egy dzsungel ragadozó megpróbál… elcsábítani? Engem?... Biztos hogy rémálom…

Feszengve szorongatom az ingem ujját, ennél kellemetlenebb helyzetbe aligha kerülhettem volna, csakis az állás miatt bírom ki, máskülönben már messze járnék az irodától.

Halk kuncogásra kapom fel a fejem és Rayre bámulok.

- Ne érts félre, nem rajtad nevetek. – elnyomja a cigit - Nézd, Nick és én együtt vagyunk, vágod? Felejtsd el, de ezentúl figyelmeztetlek, hogy Nick bármikor itt lehet, szóval ne lepõdj meg, ha itt találod. Majd én gondoskodom arról, hogy ne legyen se vita, se veszekedés köztetek. – mondja, majd felém int - Ja, és a ruhád. Felejtsd csak el az öltönyt. Kicsit színesebb, extrémebb, hétköznapibb ruhákat is nyugodtan felvehetsz, elvégre ha éppen takarítanod kell minek az öltöny? Csak bepiszkolod. Érted? – magyaráz, én pedig hirtelen nem is tudom mit válaszoljak, olyan sok mindent zúdít rám. - És egy kis aktivitás. – böki meg a homlokom.

Zavartan sütöm le a szeme, sejthettem volna, hogy nem fogok majd megfelelni, az is csoda hogy felvettek. - I-igenis... Ray. – suttogom - De én nem szeretek feltûnõ lenni. Én...

- Jó, mindegy. Csak felejtsd el az öltönyt, oké? Most pedig, hoznál nekem cigit? Kifogyott. – mutat fel egy fekete dobozt, majd a kukába dobja - Djarum-ot szívok.

Megjegyzem a márkát és a dobozt is hogy felismerjem - Igenis... de hol vegyek?

- Lent, a földszinten.

- Öhm... oké... – állok fel és lassan kiballagok.

Még sosem kellett cigarettát vennem, nem is figyeltem még meg milyen fajtákat és hol kapni, de lemegyek a földszintre, ahogy mondta. Megállok a lift elõtt és körülnézek, de sehol sem látok élelmiszerboltot és tulajdonképpen mit is keresne az egy céges épületben?

Újra körülnézek, befordulok a folyosón, de a végén csak mellékhelyiségek vannak, meg egy kisebb raktár, egy újságos és egy italautomata meg kávégép. Miután semmit sem találok, visszakullogok a lifthez és felmegyek az irodába, ahol Ray rögtön felém fordul. Idegesen pillantok fel rá.

- A cigi? – szegezi nekem a kérdést.

- Nem találtam a boltot... – motyogom lesütött szemekkel. Most haragudni fog?

- De hisz az az egy bolt van lent, hol jártál te?

- A-azt hiszem eltévedtem.  – lehet, hogy nem is ott voltam… én nem láttam boltot… Látom rajta, hogy nem tetszik neki, fel is készülök a kiabálásra, amiért az elsõ napon, nem is, az elsõ órában szerencsétlenkedem, de nem jön.

- Gyere. – sóhajt fel majd mellém lépve megfogja a vállam. Picit megrándulok a kényelmetlen érzéstõl, de nem veszi észre. - Megmutatom.

Kivezet a lifthez, én pedig némán követve állok mellette, míg várunk. Kínosnak érzem a csendet, de fogalmam sincs mit mondhatnék, így elmerülök az önsajnálatban, amiért még egy ilyen egyszerû feladatot, mint a cigaretta vásárlása sem lehet rám bízni. Ennyire haszontalan vagyok…

- Tudod... Nick és én nem vagyunk komolyan együtt. – szólal meg hirtelen, mire megdermedek - Amolyan szexpartnerek vagyunk, semmi több, de az lehetséges, hogy õ többet érez. – néz rám - Nem érzel semmi féltékenységet? Nem éreztél semmit mikor megláttál vele? Láttam, hogy a szavai megbántottak, de amit csináltunk... mit váltott ki belõled?

Érzem, hogy összeszorul a torkom és nem bírok visszatartani néhány kósza könnycseppet. Miért kérdez ilyesmit? Miért kell még jobban megaláznia, azzal hogy Nick õt szereti, mikor tudom, hogy engem semmibe sem néz. Hogy is lehetnék féltékeny olyasvalakire, aki messze fölöttem áll?

- Nicknek én... semmit sem... jelentettem,... õ is megmondta... semmi volt az egész… egy semmi...

- Szereted még? Ha igen, akkor szakítok vele.

Felnézek rá, várva hogy majd gúnyosan nevet rajtam. Egy percig sem hiszem el amit mond, miért is tenné meg?

- Sajnos igen. – vallom be halkan, de magam sem vagyok biztos benne, hogy azt érzem-e. Nagyon jó volt az a pár nap, mikor úgy éreztem van mellettem valaki, akire büszke lehetek, akit csodálhatok, még akkor is, ha tudtam, hogy nem érek annyit, hogy vele lehessek. Egyszerûen csak jó volt. Nekem legalábbis… - De már... mindegy... – folytatom, mintha csak magamnak beszélnék - …õ megérdemli, hogy egy olyan tökéletes férfit kapjon, mint te, Ray. Én nem. – suttogom - Néz rám... hogy nézek ki? Legszívesebben elsüllyednék, csak azért, hogy ne lehessek emberek között, hogy még csak rám se kelljen nézniük, mert egy undormány vagyok... Azt sem értem, hogy hogy vehettél fel egy olyan alakot, mint én... – nevetek fel szomorúan.

Még egy nyavalyás cigit sem vagyok képes hozni!

- Ne sírj többet elõttem. – szól rám parancsolón, a hangjából csengõ komolyság pedig segít, hogy visszafogjam az érzelmeim, amiket máskor hét lakat alatt õrzök - Megértetted? Ez parancs.

Nehéz karját a vállam köré tekeri, hogy kénytelen legyek közelebb lépni, ha nem akarok eldõlni. Zavartan szipogva halászok elõ egy zsebkendõ, el sem hiszem, hogy kiborultam a fõnököm elõtt! Tényleg ennyire hülye vagyok?! Mit érdekli õt az én nyavalygásom!

Pár pillanatig magamban õrlõdök, majd felpislogva azokba a természetellenesen zöld szemekbe realizálom, hogy a karja még mindig a vállamon van. Még jó hogy ing és zakó is van rajtam, így nem kell a bõrömhöz érnie. Még a gondolattól is kiráz a hideg.

- Én… én már jól vagyok… nem muszáj így… - próbálom finoman megkérni, hogy vegye el a karját.

- Nincs gond, oké? Nyugi. Elfelejtjük és kész.

- De én már jól vagyok. – mondom ismét, majd a kezeimmel puhán érintve eltolom a karját. – Köszönöm.

Gyenge kis motyogásomra nem felel semmit, s mikor a szempilláim alól megkockáztatok egy gyors pillantást felé. Átható tekintetétõl zavarba jövök és égni kezd az arcom.

- Elnézést… nem akartam kiborulni. Nem fordul elõ többet.

- Mindenkinek lehet rossz napja. – rántja meg a állát.

- Nem lesz többet… - ígérem halkan.

Nickel úgy sem lehetett volna semmi komolyabb. Kit akarok becsapni? Már a gondolat is megrémített, hogy közelebb engedjem, pedig tudtam, hogy velem akar aludni. Valójában… nem is lepõdte meg azon, hogy talált magának valakit. Valaki olyat, mint Ray.

Megáll a lift, majd a szokásos pípenés kíséretében kinyílik az ajtó. Ray megindul a folyosón én pedig követem õt, majd meglepõdve nézem, ahogy megáll az újságos elõtt.

- Hello Kate! – mosolyog szélesen az ott ülõ asszonyra, aki zsémbesen méri végig, majd fejcsóválva átcsúsztat egy fekete doboz cigarettát az üveg alatt.

- Nem tesz jót ez a rengeteg dohány, akármilyen keményfiú. – néz megrovón a férfira.

Ray még szélesebben mosolyog. – Úgy tudtam, hogy szeretsz engem!

Kate egy furcsa morgó hangot hallat, majd elkapja a pénzt Ray kezébõl. Ahogy meglátom a számlát, döbbenten veszem tudomásul, hogy nem is lett volna annyi pénz nálam amennyibe ez a doboz került. Te jó ég, miféle cigaretta ez?

Ray felém fordul, izmos karját újra a vállamra pakolva húz közelebb, hogy mellette legyek.

- Kate, õ itt Eito, az új alkalmazottam. Ha leküldöm cigiért, adj neki és írd a számlámhoz, majd rendezem. – paskolja meg a vállam.

Az asszony végigmér, a szemei úgy siklanak végig rajtam, mintha komolyan keresne valamit és ahogy az õ szemszögébõl nézem a helyzetet… Vajon tudják hogy Ray… Ray a fiúkat szereti? Azért néz így, mert azt hiszi… azt hiszi, hogy én és õ…?

- J-jó napot. – biccentek félénken az asszony felé – Én… csak az alkalmazottja vagyok Raynek. – mondom lesütött szemekkel.

- Hívj csak nyugodtan Kate-nek.

- Oké, Kate.

- Akkor mi megyünk is. Viszlát holnap! – int Ray, majd visszakormányoz a lift felé, ahol én ismét lesimítom a vállamról a karját.

Látszólag õ nagyon laza, lehet, hogy nem is tekinti olyan intimnek ezt az egyszerû érintést, mint én, de nekem többet jelent. Nem szeretem ha megérintenek.

- Mi volt ez az elõbb? – dõl neki a lift oldalának, felhúzott szemöldökkel.

- Micsoda? – nézek fel.

- „Csak” az alkalmazottja? – hangsúlyozza a csak szót.

Érzem, hogy elvörösödöm. Tehát észrevette… pedig nem szándékosan… és most lehet, hogy megbántottam. Miért nem tudom soha a megfelelõ szavakat használni?

- Sajnálom. Csak… zavarba jöttem amiért úgy bámult. Azt gondoltam, hogy… hogy majd félreérti és azt hiszi én a te… sze-szeretõd vagyok. – makogom színtiszta bíbor árnyalattal, ami a liftben felszerelt tükrökben tökéletesen látszik.

Váratlanul ér az öblös nevetés, ami kirobban belõle. A férfias mély hang megborzongatja a bõröm, mint egy kellemes szellõ a forró nyári napon. Szorosabba fonom a karom a mellkasom elõtt.

- Kate mindenkit megnéz magának. – vigyorog jókedvûen, miután kiröhögte magát.

Közben kiszállunk a liftbõl és visszaindulunk az irodába. Hosszúkat lép, így gyorsan kell szednem a lábam, hogy ne maradjak le. Odabent kényelmesen ledobja magát a kanapéra, míg én feszengve állom a pillantását.

- Tedd le magad, ne toporogj már ott. – szól rám.

A kanapé másik végébe ülök, kicsit zavar, hogy nem húzhatom fel a lábam a cipõ miatt, mert otthon mindig a kanapé sarkába gubózom, ellenben most egyenesen, kihúzott háttal figyelek Rayre.

- Szóval attól féltél, hogy majd az egyik cicámnak néz?

Cicájának? – Igen, a-azt hiszem. Én csak… szóval Nicken kívül még nem találkoztam más valakivel, aki… aki nem a lányokat szeretné. – sütöm le a szemem – Nem tudom, hogy viselkedjek veled, most hogy te tudod. Az emberek undorodnak a melegektõl. – fejezem be suttogva.

- Nocsak, máris kiment a fejedbõl a tegnapi mûsor? – somolyog, látom remekül szórakozik a zavaromon, én meg amilyen szerencsétlen vagyok még leplezni sem tudom.

Megrázom a fejem, mert a hangomban nem bízom. Én is tudom, hogy meleg és õ is tudja ugyanezt rólam. Ez valami olyasmi, amit soha senki nem tudott rólam és most egy idegen rájött. Ráadásul a fõnököm.

- Szóval… megmutatod, mit kell csinálnom? – kérdezem óvatosan felé sandítva.

- Témát váltasz?

- Nem akarok errõl beszélni. Kérlek, te se mondd el senkinek, nem akarom, hogy az emberek tudják rólam. – kérem könyörgõn pillantva rá. 

Hosszas õrlõdés után, mi alatt fel-alá járkálok a kicsi lakásomban, döntöm csak el, hogy elmegyek arra az interjúra – már ha az lesz. Ha találtam volna másik állást, eszembe sem lenne visszamenni, de az éttermi felszolgáló posztot azóta betöltötték, és egyenlõre semmi más nincs, ahová felvennének és megfelelhetnék. Így hát marad az az egy, csak azt nem tudom, hogy leszek majd képes belépni abba az irodába anélkül, hogy állandóan zavarba jönnék. Szerintem sehogy sem.

Dél felé nekiállok a készülõdésnek, hivatalos öltöny, mint tegnap, semmi kihívó vagy feltûnõ, még a nyakkendõm is fekete hogy teljesen beleolvadjak a szürke tömegbe.

Ma már vidámabb, naposabb az idõ, világos felhõk úszkálnak az égen, a napfény csak úgy csillog a felhõkarcolók-rengetegén amik alatt elhaladok. Ritkán szoktam taxizni, legtöbbször inkább gyalog megyek, hogy addig is sétáljak kicsit és most különösen élvezném is, ha nem rajzanának annyian a járdákon. Így csak lesütött szemekkel sétálok végig, nem nézve senki szemébe és körülbelül fél óra múlva el is érem azt az épületet.

Felliftezek az emeletre és az órára pillantva megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy legalább már az ebédszünetnek vége. Nem szívesen találkoztam volna megint Nickkel meg azzal a férfival. Épp eleget láttam belõlük tegnap és Nick viselkedése még mindig nagyon rosszul esik. Azt hittem legalább egy kicsikét barátok is voltunk, de most már látom hogy õ egyáltalán nem gondolt úgy rám, igazából sehogy sem. Ahogy fogalmazott, egy nagy semmi volt az egész.

A gondolataim viszont rögtön visszaterelõdnek a jelenre, amint észreveszem a pult mögött ülõ Miss Sherridant. Magas, gyönyörû nõ, elegáns, ahogy az asszisztensek többsége és amikor közelebb megyek, mosolyogva feláll és kezet nyújt.

- Jó napot!

- Önnek is! – fogom meg a kezét egy kis tétovázás után. Nem szeretek senkit sem megérinteni, de udvariatlanság lenne visszautasítani.

- A Fõnök már várja önt. – mutat az ajtóra a pult mögött.

Megrökönyödve követem a tekintetét, nehezemre esik kibökni a kérdést. – Az ott a fõnök irodája?

- Igen. Mr. Ray Jaggerjack. – biccent ismét, miközben az ajtó felé kísér.

Nagyot nyelve lépek be mögé, s mikor bejelent, majd int, hogy bemehetek hirtelen görcsbe ugrik a gyomrom. Emlékszem, hogy tegnap Nick Raynek szólította azt a férfit. Istenem, és õ itt a fõnök!

Belépek a nyitott ajtón, majd hangtalanul bezárom magam mögött és lecövekelek az ajtóban. Nem merek felnézni, hülyeség, de még mindig arra számítok hogy a tegnapi látvány fogad, pedig ha úgy lenne akkor nyilván Miss Sherridan sem lett volna ilyen nyugodt és hallanék is valamit, pedig most csak azt a jellegzetes papírsuhogás hallatszik a beállt csendben. Pár pillanat múlva azonban ismerõs mély bariton zengi be az irodát.

- Nem voltam biztos benne hogy eljössz. Ha fogadni kellett volna, azt mondom tuti, hogy a színedet se látom többet. – mondja.

Lassan felpislantok a hang irányába és az íróasztalánál ülve találom õt. A székében kényelmesen hátradõlve, látszólag teljesen elégedett mindennel, s bár a szoba tágas, levegõs, mégis úgy tûnik hogy a jelenléte kitölti a tered. Mint egy elmozdíthatatlan díszlet, ami pontosan ide tartozik.

- Jó napot… Mr. Jaggerjack! – hajtok fejet picit, ahogy Japánban szokás.

Erre õ feláll és magabiztos léptekkel sétál felém. Megint teljesen feketébe öltözött, a legvilágosabb rész rajta a haja, ami felfelé meredõ tincseivel szinte világít. Hátammal az ajtóhoz lapulok, görcsben álló tagokkal várom, hogy vajon mit akar tenni. Megérteném, ha dühös lenne azok után, hogy rájuk nyitottam, de inkább higgadtnak és elégedettnek tûnik, amivel még jobban összezavar.

- Szerintem túl vagyunk már a bizalmassági körökön Eito. – mondja a szemembe nézve, de elkapom a tekintetem és lesütöm. – Hagyjuk az udvariaskodást és térjünk a lényegre.

- A-ahogy akarja… akarod. – javítom ki magam gyorsan. Körülbelül fél méter van közöttünk, nem tolakodó, de akkor is félelmetes árnyékként magasodik fölém. Hogy lehet valaki ilyen magas?

- Ezt már szeretem. – vigyorog és kezet nyújt – Ray vagyok, és ha mindent átbeszéltünk, asszem’ a fõnököd is.

Ódzkodva fogadom el a kezét, a hatalmas tenyér teljesen beborítja az enyémet. Elég lenne erõsen megszorítania, hogy összeroppantsa a csontjaim, de semmi ilyesmi nem történik. Megrázza, majd elengedi.

Ekkor végre összeszedem annyira a bátorságom, hogy picit ellépjek az ajtótól és felnézzek rá. Ösztönösen tartok tõle, talán mert ilyen nagy, talán mert feketében és ezekkel a cseppet sem bizalomgerjesztõ tetoválásokkal és piercingekkel ijesztõ. A filmekben a hozzá hasonlókat nevezik rosszfiúnak és azok általában mindig erõszakos alakok.

- Megkapom az állást? – kérdezem halkan, reménykedve. Ha megkapom, nem kell visszamennem Japánba, élhetek itt, ahol sokkal jobban érzem magam, nem egy koloncnak.

- Ja, ha még akarod. – rántja meg a vállát, majd hátat fordítva nekem indul az íróasztala felé. – Ülj le és megbeszéljük mit hogyan.

Az egyik párnázott széken foglalok helyet, amire rámutatott, bár kínosan kerülöm az asztalt a tekintetemmel, mert nem tudnék ránézne normális szemmel, így is érzem hogy zavarban vagyok, fõleg mikor elém csúsztat egy kisebb mappát. Akkor ugyanis muszáj megérintenem az asztalt amin tegnap szeretkeztek.

- A papírjaid rendben vannak, a végzetség oké, de gyakorlat híján egy hónapos próbaidõre teszlek, az alatt bele kell rázódnod a dologba, világos?

- Igen… Ray.

Biccent, majd halvány mosollyal halász elõ valahonnan egy tollat és azt is nekem adja. – Olvasd el és ha minden okés firkantsd alá.

Átfutom a sorokat, a szokásos munkavállalási szerzõdés, benne foglalva betegbiztosítás meg minden egyéb. Aztán találok egy titoktartási nyilatkozatot és elsõ ízben az jut eszembe hogy a tegnapi miatt, mert nem akarja, hogy bárki is megtudja, pedig én nem beszélnék errõl egy léleknek sem. De aztán tovább olvasom és a sorok között megvannak az okok. A titoktartás a könyvelésre, az áruforgalomra és adatokra vonatkozik.

Enyhe füstös illat kúszik az orromba, mire felpillantok Rayre, aki éppen egy szál cigarettát tart az ujjai között. Sosem szerettem a cigit, nekem mindig büdösnek tûnt, de ennek nem kifejezetten füst szaga van, hanem valami mentol és még valami, ami leginkább a szegfûszegre emlékeztet. Biztos valami drága fajta, hisz még a papírja is fekete a szokásos fehér-narancs helyett.

- Elnézést… tulajdonképpen mi is lenne a dolgom? – sandítok rá félénken, nem akarom feldühíteni.

- Ez meg az. – mosolyog, ismét egy adag füstöt kifújva.

Még mindig nem egészen világos, a hirdetésben kisegítõt kerestek asszisztens mellé. Nem merem tovább forszírozni, igazából talán láthatja is rajtam, hogy kínban vagyok, mert õ maga kezdi el magyarázni.

- Nincs fix munkakör, érted? Ha azt mondom kávét hozol, akkor azt hozol, ha meg a papírmunkában kellesz, akkor azt csinálod. Amolyan mindenes.  – magyarázza türelmesen.

- Értem, ne haragudjon. – hajtom meg picit a fejem.

- Miért is kéne? – emeli meg erre a szemöldökét kérdõn.

- Nem is tudom. – vallom be halkan, majd idegesen sóhajtva bököm ki, ami azóta szorítja a mellkasom, hogy ma beléptem ide. – Úgy érzem, bocsánatot kellene kérnem, amiért tegnap… - nyelek egyet, de a szám teljesen kiszárad - … csak úgy benyitottam. De nem tudom, hogy tegyem, mert… annyira kínos és… Nick miatt sem. Rosszul érezném magam munka közben, ha neheztelnél rám… ezért nem szeretném…

Az esõcseppek tompán puffannak az ablaküvegen, az átlátszó cseppek lassan leszánkáznak a sima felületen, néha-néha beleütközve egy korábban végigfolyt cseppbe, hogy aztán annak az útját kövessék lefelé. Végül a fehér ablakkeret fogja fel õket, de az sem túl sokáig, mert pillanatokon belül végiggördülnek az elébük kerülõ akadályon, elérve az ezüstös fényû párkányt hullnak alá a magasból, hogy a föld végleg magába szívhassa õket.

A méretes üveg elõtt állva, ahogy szépen kibontakozik elõttem a zivataros délután, úgy érzem, mintha teljesen üres lennék. Csak egy ronda burok, ami itt maradt valami után egyedül és mégsem érzek semmit. Furcsa, de talán olyan vagyok most, mint ezek az esõcseppek, azzal a különbséggel, hogy engem sokkal könnyebben eltérítenek az elõre kitaposott ösvények, és az akadályok, amik az utamba kerülnek. Talán át sem eresztenek többé.

Csendesen nézek a kanapén pihenõ barna karton dobozra. Kicsi, mert nem sok minden van benne, mégis olyan rossz ránéznem, mintha valami súlyosan értékes dologtól készülnék megválni, pedig nem. Valójában elõre tudtam hogy ez lesz, még azelõtt, hogy Nick megszólított volna akkor a könyvtárban. Elõre tudtam, hogy bármiféle kapcsolat halálra van ítélve a számomra, de azt hittem annyi tisztesség azért van benne, hogy szól, ha elege lett belõlem, de õ sokkal kegyetlenebb volt ennél.

Még egyszer átnézem a dobozt, hogy nem felejtettem-e ki valamit, de nem túl sok holmija volt nálam. Nem éltünk együtt, még csak nem is aludt itt, egyetlen egy éjszakát kivéve, amikor a maihoz hasonló égszakadás csapott le délután. Mindössze egy fogkefe, amit én adtam neki, egy sötétszürke autós bögre és egy mobilt, amit még a múltkor felejtett nálam.

Tudtam, hogy nem fogok neki kelleni, hiszen Nick annyival helyesebb és okosabb nálam, bárkit megszerezhetett volna magának. Szerintem csak szórakozásból akarta, hogy járjunk, aztán meg jót röhöghettek rajtam a barátaival.

Indulás elõtt belenézek az elõszobai kis tükörbe, egy röpke pillanat ami alatt ellenõrzöm a ruhámat, a hivatalos fehér ing, sötét öltöny kombinációt. Ez is kellõen eltakar, de legszívesebben visszabújnék a kényelmes kötött pulcsimba és a fejembe húznék egy kapucnit. Minthogy ez nem lehetséges egy állásinterjún feszengve húzom szorosabbra a nyakkendõm, megigazítom a legfelsõ gombot is hogy biztosan a helyén maradjon, és ne nyíljon szét a nyakamnál, majd belebújok a cipõmbe és a dobozzal meg egy esernyõvel a hónom alatt indulok el, remélve, hogy nem ázom majd bõrig.

***

Hiába csengetek Nick lakásánál, senki se nyit ajtót, sem õ sem a lakótársa, annyira pedig nem szedtem össze a bátorságom, hogy felhívjam és hosszasan beszéljek vele. Csak a kezébe akartam nyomni a cuccát és eltûnni amilyen gyorsan csak lehet. Hát, a gyorsaságnak már semmi értelme, így csak leadom a dobozt a házmesternek és megkérem, hogy majd adja oda neki, ha hazaér.

Egyáltalán nem akarom megvárni, valójában még meg is könnyebbültem, hogy nem kell újra a szemébe néznem. Félek, hogy mit látnék benne, hogy pontosan olyan megvetéssel nézne rám, mint amilyet megérdemlek, de más elképzelni és látni a valóságot.

***

Az irodaépület a belvárosban nem különbözik a többi felhõkarcolótól. Vakítóan fényes, tükrös üvegein máskor napágyúként sugárzik a fény, szinte fáj ránézni úgy vakít, de most a szürke égbolt alatt inkább komor, mintsem fényûzõ látványt nyújt.

Odabent nyüzsögnek az emberek, pont mint ahogy képzeltem és ettõl csak még feszültebb és idegesebb leszek. Próbálom elkerülni mások tekintetét miközben a lifthez ballagok. Megnyomom a gombot és a fémdoboz egyenesen felrepít arra az emeletre, ahová remélhetõleg minden nap fel kell majd jönnöm, ha megkapom az állást. Muszáj minél hamarább munkát szereznem, mert az ösztöndíjból félretett pénzem már nem sokáig elég.

A lift halk pippenéssel nyílik egy modern elõcsarnokban. A falak hófehérek, a padló fekete fényes járólap, ahogy a bútorok is a fekete-fehér designt követik.

- Elnézést uram… - szólítom meg illedelmesen a mellettem elhaladó idõsebb férfit - … megmondaná, kérem, melyik Miss Sherridan irodája? Ha jól tudom õ tartja az állásinterjút.

- Hogyne. – biccent a férfi készségesen – Bemegy ezen az üvegajtón, aztán forduljon jobbra, végig a folyosón, majd ismét jobbra. El sem tévesztheti, egyenesen a recepciós pultnál lyukad ki.

- Köszönöm! – bólintok, majd követve az útbaigazítást belépek a tágas térbe.

Elhaladok jónéhány iroda elõtt, irattárak, konferenciatermek és tárgyalók mellett mire a széles folyosó végére érek. Igazából nem is nevezném annak, hisz még egy teherautó is elférne rajta olyan nagy, inkább hosszú szobának tûnik, de mikor a végére jutok egy hasonló berendezésû elegáns pult elõtt találom magam, viszont sehol senki. Bátortalanul közelebb lépek és észreveszem a pult tetején figyelõ háromszögû kis táblát, amin az áll hogy „Ebédszünet”.

Kicsit korábban érkeztem, még tíz perc van egy óráig, de nem bánom. Addig is legalább van idõ összeszedni magam egy kicsit. Jó benyomást akarok tenni, már ha ez lehetséges. Nem fog meglepni ha elutasítnak, biztos találnak mást, aki sokkal jobban néz ki, meg jobban végzi a munkáját mint én, de megpróbálom, hátha szerencsém lesz és valami miatt még nem volt jobb jelentkezõ.

Már legalább öt perce ülök türelmesen, mikor a pult mögötti ajtó mögül éles sikítás hangzik fel. A szívem egy pillanatra kihagyja az ütemet, majd úgy meglódul, mint egy száguldó versenyautó, még össze is rándulok ijedtemben, olyan váratlanul ért a hang. Levegõt sem véve fülelek, s mikor már megnyugodnék, hogy biztos csak az idegesség miatt képzelõdtem, újabb sikoly hangzik fel, meg még valami beazonosíthatatlan hang, ami leginkább a zokogásra hasonlít.

Magamban õrlõdve hogy mit is kéne tennem állok fel és odabotorkálok a nehéz ajtóhoz. Nem hallok semmi különöset odabentrõl, se beszélgetés, se más zajok, csak a néha-néha ismétlõdõ fájdalmas hangokat. Ideges pillantással nézek magam mögé, aggódva, de nem jön senki.

Mi van ha valaki rosszul van odabent?

- Elnézést… - suttogom, de persze ezt senki sem hallhatja így megismétlem hangosabban és egy diszkrét kopogást is mellékelek, de semmi – Jól van? Hívjak segítséget?

Semmi.

Nem tudom mit tegyek. Választ nem kapok, de ezen nem is csodálkozom annyira, utólag megfigyelve ez az ajtó is olyan, mint a többi pénzes vállalatnál. Masszív és tömör, hogy ne hallatszódjon ki a beszélgetés és kintrõl se halljanak bentre semmit.

Nem sok esélyét látom ugyan, de ahhoz túlságosan is rám hozták a frászt, hogy tétlenül üljek tovább, így halkan lenyomom a kilincset és meglepetésemre enged a zár, vagyis nincs kulcsra zárva. Kinyitom, s éppen ahogy belépek a résen, hogy megnézzem tényleg valami baj van-e egy újabb furcsa nyöszörgés érkezik, de mikor végre megpillantom a forrást, szabályosan földbe gyökerezik a lábam a nyitott ajtóban.

Valószínûleg kell pár perc, míg az agyam feldolgozza azt a sokkot, amit éppen kap, mert se elfutni se megszólalni, de még levegõt venni se vagyok képes. A szobát uraló hatalmas íróasztalon ugyanis egy félig meztelen férfi teste vonaglik, egy másik hatalmas férfi pedig éppen… éppen… Úristen!

A masszív íróasztal meg-megmozdul alattuk, szinte csikorog a kõpadló, a rajta vonagló férfi pedig újra felsikolt, élesen, bántón, hogy azt hiszem a következõ pillanatban az egész épület idecsõdül mögém. Elnyílt ajkakkal kapkodok levegõ után, próbálnék hátrálni, de nem megy. A nyers látvány még mindig teljesen megbénítja a lábaim, hisz még pornót sem néztem soha, csókolózó párt sem, nemhogy ilyesmit! És ekkor az a hatalmas férfi, aki épp a másikat döfködi, megdermed, majd lassan rám pillant.

Õ is liheg, de teljesen más okból, mint én, és ahogy végigmér azt is elfelejtem hogy hol vagyok éppen. Ijedtemben minden kihull a kezembõl, az egész paksaméta, amit összekészítettem az interjúra szanaszét libben a padlón, de nem merek lehajolni értük, csak kétségbeesetten meredek az engem bámuló dzsungel zöld szempárba.

Úristen, most mit csináljak? Mit mondjak? Rájuk nyitottam… el kéne tûnnöm innen, igen! Eltûnni és vissza se jönni, soha, de soha többé! De még arra sincs erõm, hogy kinyissam a szám és elnézést kérjek, nemhogy elfussak.

- Úgy tûnik picinyem,… - szólal meg ekkor tengermély hangján a zöld szemû - … hogy közönségünk akadt.

Hirtelen azt hiszem hozzám beszél, de aztán visszafordul a másik férfi felé és folytatja. Folytatja! Mintha itt sem lennék, mintha szégyenszemre nem nyitottam volna rájuk miközben éppen… szeretkeznek. Istenem, had süllyedjek el! Had haljak meg most rögtön, kérlek!

És miért vagyok itt még mindig?

Összeszedve magam, gyorsan elkapom a tekintetem. Remegõ testtel guggolok le, hogy felkapkodjam a papírjaim, csakhogy azok a nyögések minduntalan olyan zavarba hoznak, hogy nem sikerül megragadnom egyetlen árva papírlapot sem. Úgy érzem menten szívrohamot kapok, megfulladok a levegõben és egyszerre felemészt a forróság, ami lassan lángra lobbantja az arcom. A szégyen égetõ tüze egyre rosszabb lesz, majd végre elcsitulnak - nekem persze egy örökkévalóságnak tûnt - de már nem merek felnézni.

Az agyamban ostoba módon felmerül, hogy a szex hogy lehet ennyire hangos és zajos, de rögtön el is szégyellem magam, ahogy akkor is, mikor rájövök, hogy azért lett olyan csend most, mert mindketten befejezték. Erre szabályosan lesül a bõr a képemrõl és ha lenne valahol egy zsák, bizony a fejemre húznám és kivetném magam az ablakon, csak ne keljen itt lennem!

A papírok nagy részét összehalmoztam, gyûrött kupacba fogom, mikor kiszúrok két fekete bõrcipõt az orrom elõtt. Remegve pillantok fel, égõ arccal. A zöld szemû férfi teljesen felöltözve – hál’ Istennek! - megáll elõttem, mosolyogva, de hogy a szemeit is lássam hátra kéne ejtenem a fejem, ezért inkább felállok.

- Én… én nem akartam… esküszöm… csak ha-hallottam a sikítást... és azt hittem… azt hittem… - makogok összevissza mélységes szégyenben és zavarban.

Lehet egyáltalán bocsánatot kérni ilyesmiért? Legszívesebben rá se néznék, de muszáj a szemébe néznem hogy tudjam haragszik-e.

Még soha nem láttam nála magasabb férfit, az agyam egyenlõre túlságosan is sokkos ahhoz, hogy egyéb részletekbe bonyolódjam, de a magasság eléggé szembetûnõ, hisz úgy kell hátrahajtanom a fejem, hogy az arcába nézhessek, amirõl süt az elégedettség.

- Azt hitted segítségre szorul? – vonja fel a szemöldökét vigyorogva. – Hát, nélküled is megoldottam a… segítségnyújtást.

Elkapom róla a tekintetem. Égõ szemeimet lesütve gondolkodom, hogy mit mondjak, amivel nem hozom magam még kínosabb helyzetbe. A férfi pont az egyik papírlapon áll, arra pedig még szükségem lenne, ha máshová is el akarok jutni állásinterjúra, de a lábai mellett elpillantva újabb döbbenet suhan keresztül rajtam, ahogy felismerem az asztalon üldögélõ másik férfit.

- Nick… - szalad ki a számon önkéntelenül is.

- Te meg hogy a francba kerülsz ide? – néz rám õ is, és mintha kicsit dühös is lenne.

Miért rám haragszik? Õ az, aki közölte, hogy talált magának valaki mást, aki hajlandó ágyba bújni is vele végre. Õ lenne az a valaki?

- Én csak… állásinterjúra jöttem. – bököm ki.

- Hm… te ismered a srácot szivi? – fonja össze a mellkasán a karjait a zöld szemû.

- Ja. Vele jártam elõtted. De már dobtam. – von vállat lezseren és most olyan hideg közönyt látok a szemeiben, amit ezelõtt soha – Nem érdemes beszélni róla. Semmi volt az egész.

Igaza van. Tényleg semmi volt. Mert én egy nagy semmi vagyok, meg sem érdemeltem hogy rám nézett, nem úgy mint ez a férfi itt, aki biztos tökéletes neki, nem úgy mint én.

Boldogan a föld alá süllyednék, de visszafojtom a kikívánkozó könnyeket, hogy egy csöppnyi nyugalmat erõltessek magamra. Olyat, mint amikor a részeg nevelõanyámat kellet nyugtatgatom még otthon, hogy ne törjön-zúzzon. Akkor mindig megszállt az a különös nyugalom, amikor azt érzem nem számít már semmi és senki. Hisz úgy is tudtam, hogy semmit sem várhatok senkitõl, nem igaz? Akkor miért kéne megint elszomorodnom, nem?

- Nem akartam rosszat. – mondom végül, viszonylag semlegesen, de azért kerülöm a tekintetüket és erõsen markolom a kezemben tartott kemény mappát. – Megengedi, hogy felvegyem a többit és akkor el is mennék?

A férfi még áll ott egy pillanatig, majd a bõrcipõs láb felém löki a papírlapot amin áll, én meg gyorsan felkapom, de mikor fordulnék az ajtó felé egy hatalmas tenyér becsapja az orrom elõtt.

- Ray… - hallom Nick hangját, de már nem figyelek rá, csak a túlságosan is közel hajló alakra, akibõl most már részleteket is kiveszek.

A barnás, tejszínes kávéra emlékeztetõ bõrt, a magas arccsontot, telt ajkakat és azt a hihetetlenül zöld szemeket, amilyeneket eddig csak természetfilmekben láttam és mindig valamilyen veszélyes ragadozóhoz tartoztak. És ott vannak még azok a szegecsek az orrában és a szája mellett, amiktõl még félelmetesebb és fenségesebb látványt nyújt.

Gyorsan újra le is sütöm a szemeim, hogy ne nézzek az arcába, de akkor meg egy tetoválást szúrok ki a nyakán ami még egy cseppet lendít a félelmemen.

- Nem is tudtam, hogy Nicky újabban egy szende kis passzívot is beújított. – morog halkan, hogy csak én halljam.

Nem merek megszólalni, nem akarom bajba keverni Nicket sem, bármennyire is megbántott, hisz ezek szerint ez a férfi sem tudott arról hogy Nicknek van valakije, mint ahogy nekem is csak két napja mondta.

- Tudtam róla, hogy van valakije, de nem erre tippeltem. – mondja.

Meglepetten nézek fel, ezek szerint õ tudta, hogy Nick velem volt és nem érdekli? Bár igaz hogy csak pár randi volt, semmi több, de… de akkor is…

- Kérem, engedjen ki. – suttogom reszketegen, az ajtónak lapulva, mire õ kuncogva húzódik el.

- Sherry már biztos visszajött.

Ezzel ki is enged, én meg nem is tétovázom tovább. Kicsusszanok a legkisebb résen, amin csak lehetséges és zakatoló szívvel lélegzek fel, mikor végre eltûnnek a látóterembõl. Csak most tûnt fel, hogy eddig visszatartottam a lélegzetem és most idétlenül pihegve támasztom a falat.

- Elnézést! Segíthetek, uram?

Felnyitom a szemem, hogy megkeressem az ismerõs hangot és Miss Sherridannel találom maga szemközt, aki furcsállón méreget.

- Én… Eito Hanamura vagyok. Beszéltünk telefonon… - találom meg a hangom végre.

- Ááá igen, az állásinterjú. – jön azonnal a felismerés – Ne haragudjon, kérem, de az állást már… ó, pardon! Csak egy pillanat…

A telefonhoz siet, ami vadul csörögni kezdett, de persze nem kell nagy ész, hogy tudjam mit akart mondani. Jobb is így, most már nem biztos hogy tudnék itt dolgozni, ezek után. Az is rosszul esett, hogy Nicket láttam egy másik férfival, de az még inkább zavarba hoz, hogy mit is láttam. Hogy nézzek ezek után bárki szemébe?

Miss Sherridan felém fordul, derûs mosolya ellentmond annak, hogy éppen azt akarja közölni, már betöltötték az állást.

- Ha önnek is megfelel, holnap megbeszélhetjük a részleteket. A referenciáit hagyja csak itt, a fõnök átnézi és majd meglátjuk.

Nem egészen értem… - Úgy érti, enyém az állás? – ráncolom a szemöldököm.

- A fõnökön múlik. – mosolyog vidáman – Jöjjön vissza holnap ugyanebben az idõpontban.

- Rendben. És… köszönöm! – hajtok fejet illedelmesen, majd zavartan sétálok el, de ahogy távolodom attól az ajtótól, úgy úsznak be további részletek is az elõbbi borzalomból.

Istenem! Még soha el sem képzeltem ilyesmit, látni meg még annyira se láttam, pláne nem így. Tudtam, hogy Nick ezt akarta, mármint hogy le akart feküdni velem, de az lehetetlen. Képtelen lennék rá, nem menne. Nem. Soha.

Jobb lesz, ha minél elõbb kiverem a fejembõl az egészet és arra koncentrálok, hogy munkát találjak minél hamarább. Az efféle dolgok, amúgy is a szép embereknek valók, nem nekem. Nekik jut társ, valaki, aki szeretni tudja õket, de nekem nem fog, mert nem érdemlem meg.

Ez a gondolat elszomorít ugyan, de így megnyugszom annyira, hogy mire a földszinten kiszállok a liftbõl és a portán átveszem a csurom vizes esernyõm már nem ég az arcom…

Hajnalban kelek, s egybõl az irodámba megyek. Ma nem mozdulok ki itthonról. Masami is ide fog jönni, így nyugodt szívvel merülök el a papírjaimban.
- Jó reggelt! – hallom meg Asari kellemes hangját. Majd landol is elõttem a reggeli kávém.
- Neked is –morgom, miközben a szállítási naplót nézem át.
Míg fiam a függönnyel babrál, én eltüntetem a sötéten örvénylõ italom. Közben õt figyelem. Karcsú alakját körbeöleli az ablakon beáradó fény. Fájdalmasan gyönyörû látvány. Miután letettem a csészét veszem csak észre a levelet. Se feladó, se címzett.
- Shinobu, mi ez? – emelem meg a kezemben tartott borítékot.
- Egy boríték? – kérdi hangjában cinikus éllel.
Összehúzott szemöldökkel pillantok rá. Õ csak dacosan bámul.
- Valóban az, de mégis milyen boríték? – kérdem, miközben már bontom is.
- Nem tudom.
Figyelmem már teljes egészében a levél köti le. Pulzusom felgyorsul. Ideges leszek az elõttem lévõ soroktól. A végére érve azonnal elteszem.
- Dobd ki, kérlek! – szólok rá Asarira.
Megvárom, míg elhagyja a szobát, majd újra elolvasom.

Kedves Yu!
Talán váratlanul ér, hogy írok neked, de bajba kerültem. Védelemre van szükségem, amit most csak te adhatsz meg nekem. A részleteket személyesen mondom el. Ma este elmegyek hozzád.
Csókol:
Meiling

Némán kibámulok az ablakon. Van vagy tíz éve, hogy utoljára személyesen találkoztam vele.
Sóhajtok egyet, majd ismét a munkára koncentrálok.
Tíz körül befut Masami. Asari is vele van, épp beszélnek valamirõl.
- Masami, Shinobu ma késõ délután vendégem lesz, akit vacsora elõtt szeretnék majd nektek is bemutatni. Amíg vele beszélek, kérlek, ne zavarjon senki!
Némán bólintanak, habár ehhez hasonló kérésem még sosemvolt.

Fél hétkor begördül egy kocsi az udvarra. Nézem, ahogy kiszáll belõle a világ egyik legszebb nõje. Még innét, egy emelet magasságból is ragyog. Tûzvörös cheongsam-ja élesen elüt sápadt bõrétõl, ellenben jól illik a fekete, kontyba tûzött hajában látható díszekhez.
Lesietek az elõtérbe, s fogadom a belépõ szépséget. Ajka vérvörössel van kifestve, míg szemeit feketével hangsúlyozta.
- Mei, kedvesem – csókolok neki kezet. – gyönyörû vagy, mint mindig.
- Ugyan Yu! Túlzol – kuncogja barátságosan, miközben belém karol.
- Felkísérhetlek az emeletre? Megmutatom, melyik szobákban szállhatsz meg a kíséreteddel.
- Köszönöm, édes!
Nevelt fiam kikerekedett szemekkel bámul, hisz még nem látott ilyennek. Ahogy az sem fordult még elõ, hogy valaki becézzen elõtte.
Kellemesen csevegünk, miközben elnavigálom embereit, õt magát az irodámba invitálom.
- Mesélj kislány, mit szeretnél? – térek egybõl a tárgyra.
- Legyél a férjem. – jelenti ki. Teljesen ledöbbent arcom látva azonnal magyarázkodni kezd. – Egy férfi zaklat, s azt mondtam te vagy a võlegényem.
- Mei, te vagy a laoban lánya, elvileg meg tudod védeni magad!
- Ez igaz – mosolyogja. – Csak sajnos túl jó üzleti partner ahhoz, hogy megöljem. Csak három hónapról lenne szó.
Hosszú percekig elgondolkodva nézek magam elé. Végülis, legalább valami elterelné a gondolataimat a munkáról, és Asariról.
- Rendben van – mosolygok rá. – Nem sokára vacsora, addig bemutatlak valakiknek.
- Köszönöm, Yu! – ölel át, s nyom egy csókot arcomra.
Lesétálunk az ebédlõbe. A falak kellemes krémszínûek, melyek tökéletesen illenek a cseresznyefa asztalhoz, mely már terítve vár ránk. Az asztalnál ott ül életem két legfontosabb személye.
Megköszörülöm a torkom, mire felkapják fejüket.
- Mei õ itt a fiam…
- Nevelt fiad – szól közbe a kis kotnyeles.
- Szóval a fogadott fiam Shinobu Asari, valamint a legjobb barátom Masami Keichirou.

- Igazán örvendek – mosolyodik el bájosan.
- Õ pedig Meiling Tien, a menyasszonyom.
Szavaimat dermedt csend követi. Mind a ketten döbbenten merednek ránk. Végül Asari felnevet.
- Jó vicc volt öreg – röhögi. – Nincs olyan épelméjû ember, aki hozzád menne. Fõleg nem egy ilyen jó nõ.
Meinek megrándul egy izom a szeme alatt.
- Pedig azért házasodunk össze, hogy neked végre legyen anyukád, aki elkényeztet – mosolyogja, majd elkomorul. – Vagy aki szíjat hasít a hátadból, ha még egyszer így beszélsz apáddal.
Shinobu szemei kidüllednek. Nos, igen, ez az igazi Mei. Faragatlan, kegyetlen, és akaratos. Érdekes lesz a következõ negyedévünk.