Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2.

vicii2018. 09. 30. 21:24:55#35575
Karakter: Théo Doux
Megjegyzés: (Kezdés Reginek)


 Mikor az íróasztalon lévő óra hangosan csörögni kezd, szinte azonnal kikapcsolom. Már lassan fél órája fekszem álmatlanul az ágyamban, fülig érő szájjal, az izgalomtól összeszorult gyomorral. Rögtön felpattanok, a fáradtságnak nyoma sincs rajtam, holott nem sokat aludtam az éjjel. Ma lesz az első napom a gyakornoki helyen, és majd’ kicsattanok a boldogságtól. Ugyanaz a cég kínált nekem állást, ahol a legnagyobb bálványom, Rafael Phoenix is dolgozik. Gondolkodás nélkül igent mondtam, az sem számított, hogy egy másik hely magasabb bérrel tudott volna felvenni. Egy álmom vált valóra, hogy a legnagyobbtól tanulhatok. Bele sem merek gondolni, hogy megismerhetek egy ekkora elmét, hogy személyesen tőle tanulhatok.
Madarat lehetne velem fogatni. Gyorsan csinálok egy hatalmas bögre tejeskávét és magamba öntöm. Reggelivel nem is vesződök, képtelen lennék most enni. A hasamban mintha pillangók kergetnék egymást, csiklandós érzés, de nem lenne jó ötlet megbolygatni étellel ezt az állapotot. Magamat ismerve rögtön szabadjára engedném a rókát és egész nap rosszul lennék. Ha izgulok, mindig ez van…
Gyors zuhany, aztán legalább fél órán át kutatok a szekrényemben a lehető legelőnyösebb ruha összeállítás után. A legjobb oldalamat akarom mutatni az első napomon. Egy sötétszürke szövetnadrág és egy pasztellkék ing mellett döntök, arra pedig egy világosszürke zakó. Egy fekete nyakkendő is felkerül, a felvételi elbeszélgetésnél úgy tűnt, nagyon elegánsan öltözködik mindenki.
Kicsit korábban elindulok, szeretek hamarabb odaérni mindenhova, ha esetleg közbejön valami, akkor se késsek el. Az épület gyalog is megközelíthető a lakásomtól, negyed óra alatt odaérek. Ahogy felpillantok a robosztus, főleg acél és üveg felhasználásával épült modern irodaépületre, még mindig letaglóz a monumentalitása. Az üvegről visszatükröződik a világos, tavaszi égbolt és a hófehér vattacukorfelhők, akár egy illékony álomkép. Fenséges és gyönyörű.
Néhány percig csak bámulom az épületet, majd nagyot nyelve, gombóccá facsarodott gyomorral belépek. Az előcsarnok letisztult és hasonlóan modern, mint az épület külseje. Nagy, világos terek jellemzik, éles vonalak, melyeket pasztell színekkel lágyítottak meg. Néhol egy-egy modern alkotás, néhány szobor, festmény, hogy feldobja a teret. Kissé minimalista, de mégsem érződik üresnek a tér. Kicsit tompították az épület hivatalos jellegét.
A recepción a felső szintre irányítanak, én pedig izgatottan lépek be a hatalmas üvegliftbe. Ahogy száguld felfelé, megcsodálhatom a lábaim alatt elterülő várost, még a háztömböt is látni vélem, ahol lakom ilyen magasságból. Ahogy kilépek a liftből, elbizonytalanodva állok meg, oldaltáskámat megszeppenten magamhoz szorítva. Rengeteg ember, kis, paravánokkal elszeparált íróasztalok mögött, munkához készülődnek. Frissen főtt kávé illata terjeng a levegőben, hangos beszélgetés zaja tölti meg a teret. Egyesek kávéznak, mások kisebb csoportokban beszélgetnek, megint mások pedig már munkához láttak. Néhányan a számítógép monitorját bámulják, mások pedig hatalmas tervrajzok fölött görnyednek.
Elképedve nézelődök, mikor valaki kiszúr, és egy magas, középkorú férfi áll meg előttem.
- Heló, biztos te vagy az új gyakornok. Laurent vagyok, az ügyvezető, én foglak körbevezetni. – mosolyog rám melegen, majd a kezét nyújtja, én pedig készségesen elfogadom.
- Igazán örvendek, Théo Doux vagyok. – mutatkozom be lelkesen.
- Mint tudod, a cégünk az ország egyik legjobban foglalkoztatott vállalata. Számos neves építész dolgozik nálunk, és rengetegen próbálkoznak bejutni ide. Nagyon szerencsés vagy, hogy neked sikerült. – mondja, én pedig az izgalomtól elpirulok. Közben körbevezet az emeleten, elmagyarázza mit és hol találok. Megmutatja a szociális helyiségeket, majd a saját irodáját. – Ha bármi problémád van vagy segítségre van szükséged, bátran fordulj hozzám. Ez lesz itt a te asztalod. – állunk meg egy kis saroknál, ahova egy apró asztal van bezsúfolva. Kis paraván választja el itt is a teret.
- Most pedig bemutatlak valakinek. – veszi az irányt a sarokiroda felé, nekem pedig rögtön a torkomban kezd el dobogni a szívem. – A cég egyik legsikeresebb építésze jelenleg Rafael Phoenix, neki fogsz segíteni. Nemcsak szakmai feladataid lesznek, amolyan titkári munkakört is be fogsz tölteni. Ha kell, kávét főzöl neki, intézed a postáját, mindent, amire megkér, továbbá tisztázod a vázlatait vagy segítesz a tervezésben. – mondja komoly arccal, én pedig el sem hiszem, hogy ez most a valóság. Talán csak álmodom. Talán ez az egész csak egy csodálatos álom. Személyesen ismerhetem meg a legnagyobb példaképemet. – Láttam az eredményeidet, Théo. Sokat várunk tőled. Ha jól teljesítesz, akár állásajánlatot is kaphatsz. – mondja Laurent sokatmondó mosollyal, nekem pedig felcsillannak a szemeim.
- Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt! – mondom széles mosollyal, lelkesen csillogó szemekkel. Laurent bekopog az iroda ajtaján, ahol dombornyomott, arany betűkkel áll Rafael Phoenix neve, majd pár másodperc múlva, meg sem várva a választ, benyit. Izgatottan követem, tisztelettudóan bezárva magam mögött az ajtót. Kipirult arccal nézek körbe, és szinte azonnal megtalálják a szemeim alakját.
A döntött tervezőasztala mögött görnyed, épp egy tervrajzon dolgozik. Ahogy meglát minket, ültében kiegyenesedik. Nagyot dobban a szívem, ahogy megpillantom. Még sosem láttam élőben, csak újságban vagy a tévében, de az nem adta vissza a valóságot.
Amit először meglátok, azok a rám vetülő, kobaltkék szemek. Szinte megremegek a pillantása alatt, ahogy barátságosan végigmér. Nagy, csillogó szemeit hosszú, sötét pillák keretezik. Arca markáns, férfias, még jóképűbb így élőben. Állán szakáll, nem túl hosszú, ápolt. Ajkai teltek, érzékiek, talán kicsit tovább felejtem rajtuk a tekintetem, mint az illő lenne. A haja egészen hosszú, enyhén hullámos, leér egészen a háta közepéig. Puhának és selymesnek tűnik, én pedig elképzelem, milyen lehet megérinteni. Biztos igéző, férfias illata van. Egészen beleborzongok a gondolatba.
Arcának legmeghatározóbb eleme mégis a hatalmas sebhely, ami bal oldalon húzódik. Egészen a homloka közepén kezdődik, át a szemöldökén és a szemén, és lent az állánál ér véget. Egyenes, hosszú seb. Sokan találgattak már, hol szerezhette, de a médiában sosem nyilatkozott róla. Akárhányszor egy tapintatlan riporter nekiszegezte a kérdést, mindig hideg mosollyal hárított. Vajon valami szörnyű titok bújhat meg mögötte? Vagy egy régi baleset? Rátámadott valaki? Bűncselekmény áldozata volt?
Felemelkedik a székről, hogy üdvözöljön minket, én pedig megcsodálhatom szikár, de izmos alakját. Nagyon magas, én egy fejjel alacsonyabb vagyok nála. Már csak a termete tiszteletet parancsoló. A vállai szélesek, a csípője pedig keskeny. Kellemesen izmolt alakját jól kiadják a ruhái, amiket visel. Szemüveget visel, amit le is vesz, mielőtt hozzánk lépne. Tekintetem a kezére téved. A kézre, amellyel alkot. Nagy keze van, és hosszú, kecses ujjai. Akaratlanul is elképzelem, ahogy azokkal az ujjakkal végigsimít az arcomon, a hüvelykujjával finoman az alsó ajkamon… majd az ujjbegye lesiklik a nyakamra. Szinte pille érintéssel cirógatja a bőrömet, finoman félrehúzza az ingemet és a kulcscsontom vonalán siklik tovább…
Tompa hang ránt ki az ábrándból, amibe ringattam magam. Pislogva nézek körbe, és ekkor meglátom a körülöttem lévő értetlen arcokat. Megint elbambultam. Ne már, a legrosszabbkor, ráadásul milyen zavarba ejtő dolgokról ábrándoztam éppen…
Az arcomat elfutja a pír, ahogy visszatérek a valóságba zavartan lesütöm a szemeimet. Jó ég, miről fantáziáltam, ráadásul a jelenlétében, te szent isten, biztos az arcomra volt írva minden gondolatom, ezután mégis hogy nézhetnék a szemébe? De hát hiszen ha ennyire jóképű… úristen, vissza kell fognom magam, ez nem történhet meg velem még egyszer.
- Théo, Théo, figyelsz arra, amit mondok? – hallom meg Laurent hangját, kissé türelmetlen már, valószínűleg nem először szól hozzám. Még jobban elvörösödöm, a zakóm alját markolom elfehéredő ujjakkal.
- Sajnálom… - motyogom a földre szegezett szemekkel, ez aztán a kínos pillanat. Így elrontani a bemutatkozást, vajon mit gondolhat rólam? Biztosan azt hiszi, nem vagyok normális…
- Figyelj, kérlek. – sóhajtja, én pedig összeszorított ajkakkal bólintok.
- Semmi gond, Laurent. – csitítja Rafael, a mély, borzongató bariton pedig szinte simogatja a fülemet. Selymes, búgó hangja van, nekem pedig kezd melegem lenni…
- Rafael Phoenix vagyok, örvendek. – nyújtja a kezét, én pedig hevesen dobogó szívvel csúsztatom az enyémet a markába. A kis kezem szinte elveszik a tenyerében, az érintése mégis könnyed és lágy. A bőre selymes, kezének melege pedig kicsit megnyugtat. Barátságos hangja lecsitítja a lelkem.
- Théo Douxnak hívnak, nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Phoenix. Már nagyon sokat hallottam magáról és el kell mondanom, lenyűgöz a tehetsége. Igazán nagyra tartom Önt és szerencsés vagyok, hogy magától tanulhatok. – mondom az izgalomtól remegő hangon, félve felpillantva rá. A lelkesedésem lassan új erőt ad, ez a pillanat akkor is csodálatos! Az arcán szórakozott mosoly fut végig, én pedig szégyenlősen elmosolyodom. Olyan lehetek most, mint valami óvodás, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam!
- Most pedig menj, pakolj le az asztalodnál és rendezkedj be, nemsokára kapsz valami feladatot. – hesseget el Laurent, én pedig bólintva, letörölhetetlen, bárgyú mosollyal az arcomon távozom.
A lelkesedésem viszont nem tart sokáig, ugyanis a nap további részében már nem találkozom Rafaellel. Biztos idiótának tart a viselkedésem miatt. Atyaég, elszúrtam mindent, elszúrtam a lehetőséget, hogy megismerhessem és hogy kivívhassam a szakmai tiszteletét, hogy tanulhassak tőle… fogadok, látni sem akar azok után, hogy úgy lejárattam magam. Biztos most is olyan bamba, bárgyú képet vágtam, amit mindig is szoktam, mikor kizárom a külvilágot és álmodozok.
Teljes letargiába süllyedek. Antiszociálisan dolgozom az asztalomnál, meghúzva magam. Haragszom magamra, amiért elszúrtam, és minden energiámat a munkába vezetem. Különböző emberektől kapok kisebb-nagyobb feladatokat, én pedig mindent megteszek, hogy maximálisan teljesítsek. Még ebédelni is elfelejtek, annyira beleélem magam a munkába, és mire észbe kapok, az emberek már elszivárogtak.
Arra eszmélek, hogy nem látok rendesen. Mikor felpillantok, az emelet szinte kong az ürességtől. A nap már lemenőben, a vöröses sugarak tompán világítják be a teret. A szememet dörzsölve, álmosan kelek fel, hogy megkeressem a villanykapcsolót. Már épp ülnék vissza dolgozni, mikor Laurent tűnik fel az irodájából. Meglepve pillant rám.
- Théo, már lejárt a munkaidőd, nem kell itt lenned.
- Tudom, de ezt még be szeretném fejezni.
- Dicséretes a szorgalmad, de azért ne erőltesd túl magad. Ne érezd úgy, hogy kötelező túlóráznod. – mondja komoly arccal, én pedig szégyenlősen bólintok. – Én megyek. Te se maradj túl sokáig. – búcsúzik, én pedig nézem, ahogy beszáll a liftbe, majd az ajtó csengve bezáródik mögötte. Felásítok, ezért átsétálok a kis étkezőbe, hogy felrakjak egy adag kávét. Kell a koffein. Az a minimum, hogy mindent beleadok és tökéletes munkát engedek ki a kezem közül. Ha még ennyire sem vagyok képes, sosem lehet belőlem neves építész, mint Rafaelből…
Kicsit elbambulok, miközben fő a kávé. Öntök magamnak egy bögrébe, felöntöm egy jó adag tejjel meg sok cukorral, aztán az egyik asztalnál ülve kiterítem az egyik alaprajzot. A feladatom csak a letisztázás lett volna, de merészkedtem belejavítani. Így utólag visszagondolva lehet, hogy nem volt a legbölcsebb ötlet rögtön az első napomon belekontárkodni valaki munkájába, de egyszerűen nem tudtam megállni. Az lesz a legbölcsebb ha letisztázom az eredeti rajzot ezt pedig megtartom magamnak. Biztosan senki nem kíváncsi az ötleteimre, hiszen én csak kezdő gyakornok vagyok, hogy jövök ahhoz hogy felülbíráljam valaki munkáját? Pff…
Sóhajtva hagyom, hogy a papír kicsússzon a kezem közül, majd le az asztalról. Tovasiklik a földön még egy kicsit, mielőtt megállna. Nyögve hajtom a fejem a karomra, majd lehunyt szemekkel fekszem az asztalon. Egy csődtömeg vagyok, hogy szúrhattam el életem legnagyobb pillanatát? Mi van, ha nem lesz több esélyem? Fenébe is…
- Hülye, hülye, hülye, hülye! – túrok a hajamba elkeseredetten, majd nyögve támasztom a homlokom az asztal lapjának. Annyira elmerülök az önsajnálatban, hogy még a léptek hangját sem hallom meg.
- Ezt te csináltad? – kérdi egy ismerős, borzongató hang, én pedig meglepetten kapom fel a fejemet. Ahogy meglátom Rafael magas, szikár alakját, újra elönt a szégyen. Hogy lehet, hogy mindig ilyen zavarba ejtő helyzetet teremtek?
A tervrajzot tartja a kezében, amibe belepiszkáltam, összeráncolt szemöldökkel tanulmányozza. Nem is gondoltam volna, hogy még itt van, de hát mit várhat az ember egy ilyen híres építésztől, biztos reggeltől-estig dolgozik egy-egy fontosabb megbízatáson.
- Én… én azt csak… az csak egy tévedés, igazából csak kontíroznom kellett volna, de kicsit belepiszkáltam, nem szabadott volna, tudom hogy szörnyű, de máris kijavítom, inkább ne is nézze meg… - hebegem egy szuszra, már látom is lelki szemeim előtt, ahogy lefikázza a munkámat és közli, hogy semmi tehetségem…
- Ez egész jó. – közli egyszerűen, én pedig ledermedek a döbbenettől. Most komolyan megdicsérte? El sem merem hinni…
- T-tényleg? – kérdem nagyra tágult szemekkel, ő pedig halvány mosollyal nyújtja vissza a papírt.
- Hagyd így. Ez jobb, mint az eredeti. – mondja, miközben elveszem a rajzot, a felindultságtól pedig teljesen kipirosodom. A letargiám egyszeriben el is tűnik és földöntúli boldogság kúszik a helyébe. El sem hiszem, hogy tetszik neki! Mégsem vagyok csődtömeg! Fényes jövő áll előttem!
- Nagyon köszönöm… - motyogom kipirult arccal. Ő a kávéfőzőhöz lép és tölt magának.
- Nem gondoltam volna, hogy van még itt valaki rajtam kívül. – mondja körbenézve az ürességtől kongó emeleten.
- Én csak… be akartam még fejezni ezt… - mondom szégyenlősen, ő pedig megnyugtatóan rám mosolyog.
- Holnap reggel gyere az irodámba. Van egy feladatom a számodra. – mondja halkan, a bögréje fölül, nekem pedig lelkes vigyor terül szét az arcomon.
- Igenis! – mondom izgatottan, ő pedig láthatóan jót derül a semmiből jött lelkesedésemen. Egy szuszra hajtom le a maradék kávémat, néhány csepp le is gördül a szám sarkán, de nem foglalkozok vele, csak felpattanva az asztalomhoz viharzok és hatalmas lendülettel állok neki, hogy befejezzem az alkotást. Rekord idő alatt végzek vele, a bátorító szavai teljesen felpörgettek. Szépen elrendezgetem őket az asztalomon, majd összepakolok. Tétován bekukkantok a konyhába, de Rafael már nincs ott. Megállok az irodájának ajtaja előtt, csak bámulom az aranyszín betűket, de nem merek bekopogni. Nagyot sóhajtok, majd bárgyú mosollyal az arcomon távozok. Már alig tudom kivárni, hogy mit tartogathat számomra a holnap…


Eshii2016. 02. 11. 18:19:52#33995
Karakter: Vittorio Luciano De Bello



 Mindig is csodáltam, hogy milyen csodálatosan lehet pénzt mosni Olaszországban anélkül, hogy bárki is rám figyelne. Persze, ehhez kell egy jó adagnyi tapasztalat, kurázsi, kreativitás, jó duma és… nos, sorolhatnám még, de nem fogom. Felesleges. Erre születni kell, gyakorolni gőzerővel s élni érte.  Én pedig mindre képes vagyok. A családi vállalkozás fontos ám. Ezért is döntök úgy, hogy belemegyek a helyi egyetemek által hirdetett nemzetközi cserediákprogramba, ami majd új erőforrást biztosíthat nekem. Igaz, kicsit jobban oda fognak a cégemre figyelni, de ezzel nincs is semmi baj. Nem tudnak mibe belekötni, hiába tudja a fél környék miből vettem villát s házat Európa több nagyvárosában. Igen, a drogból, mit kell ezen csodálkozni?

A sok jelentkező közül igaz nem egymagam választottam ki azt az egy szerencsést, aki nálam lehetett terepgyakorlaton, de sok beleszólásom volt a dologba. A diákoknak önéletrajzot, motivációs levelet s egy apró leírást kellett magukról leadni, amiket hol élvezettel, hol csalódással olvastam el. Mégis a több tucatnyi papírhalmaz közül végül egy japán srácnál ragadtam le, aki végül hozzám került.

Gengo Atsuhiko. S őt várom most az irodámban, hisz aznapra ígérték az érkezését. Igazán kíváncsi vagyok rá, no meg arra hogyan tetszik neki eme rövidke kis idő után az ország. Addig is a papírokat rendezgetem ide meg oda, majd mikor kopogást hallok, lerakok mindent a kezemből.

- Szabad – szólok hangosabban, hogy a vastag faajtón keresztül is hallhassa. Nyílik az ajtó s egy igen jóvágású ázsiai fiú lép be rajta. Megjött, végre.  

- Jó napot kívánok főnök. Gengo Atsuhiko vagyok a gyakornok –  siet felém, majd a japánoktól megszokhatott udvariassággal s illedelmességgel rögtön kezet is fog velem. Szép a kiejtése, jól értek mindent. Ez tetszik.

- Üdvözöllek itt nálunk – rázok vele kezet. - Gondolom a nevemet olvastad az ajtómon. Köszönöm, hogy bejöttél. Szeretném, ha a kötelező körbemutatást most oldanánk meg, mert holnap fontos tárgyalásom lesz és nem leszek itt bent vagyis csak késő délután fogok végezni – ecsetelem neki a helyzetet. Nem kell neki arról tudnia, hogy egy másik üzletemmel kell foglalkoznom, ami kicsit húzósabb.

- Rendben, de ha most sem ér rá, akkor bárki körbe vezethet. Tanulékony vagyok – feleli rögtön könnyed rugalmassággal, ami újfent kis piros pontot jelent a neve mellett. Maradjon csak ilyen, mert ha nem, gondjai lesznek. Komolyan.

- Reméltem is – mosolygom szórakozottan. Nem szeretem, ha az embereim hasznavehetetlenek. S igaz ő csak gyakornok itt, de ezt is ugyan úgy elvárom tőle. – Mielőtt elindulunk arra had kérjelek meg, hogy tegeződjünk. Minden alkalmazottam tegez és mivel te is az leszek, így neked is meg van engedve.

- Köszönöm főnök – hajol előre kicsit.

- A kezdőket meg mindig én szoktam körbe vezetni, mert senki nem ismerő jobban ezt a céget nálam. Akkor indulhatunk is – mutatok az ajtó felé, majd el is indulok. Szeretem látni, hogy milyen munkaerő fog nálam dolgozni.

Szépen lassan haladunk, én pedig minden kis zugot megmutatok a fiúnak. Minden alkalmazott jól megnézi magának a jó kiállású idegent, no meg az se tetszhet nekik, hogy egy ilyen forgalmas időben én csak itt járkálok és idegenvezetőt játszok ahelyett, hogy a papírokat nézném át. Igen, túlóra lesz. Mindenkinek.

- Nos, akkor azt hiszem, hogy végeztünk is – közlöm Atsuhikoval, miután a körutunk végeztével visszaérünk az irodám elé.

- Köszönöm szépen a teljes körű körbevezetést – feleli, de ahelyett, hogy elindulna utánam az irodába, csak áll a folyosón.

- Igazán nincs mit. Akkor sok szerencsét kívánok a holnapi napra, majd lesz egy ember, aki tájékoztatni fog, hogy pontosan mit kell csinálnod – közlöm vele még ezt az apróságot is szórakozottan. Igazán jóképű, pedig én ilyet ritkán mondok egy ázsiaira. Rohadt ritkán.

- Köszönöm még egyszer főnök. Akkor majd holnap jövök és neki látok a munkának is. Viszlát. – Válaszul biccentek egyet felé, majd figyelem, hogy magabiztos de kecses lépésekkel távozik. Tetszik. Nagyon. Elégedetten vonulok vissza az íróasztalom mögé, hogy tollamat a kezembe véve folytassam a papírmunkát, melyre most már minden porcikámmal koncentrálni tudok. Holnap sokkal több minden ki fog derülni.

****×××פ¤¤¤××××****

Másnap reggel sok elintézni valóm akad az egyik „társvállalkozómmal”. Nem szerettem mikor megloptak, átvertek s ezek után még a képembe is hazudtak. Ez volt az aznapi kedves volt társam bűnsorozata, amit bizony nem jó szemmel kísértem. Nem szóltam neki, úgy voltam vele vagy észbe kap, vagy kinyírom. Képletesen szólva persze, hisz én soha de soha nem mocskolnám be a kezemet. Minek fizetem akkor a bérgyilkosokat?

A nap végére a gondom meg is oldódok. Bemehetnék még a céghez, azonban túlságosan is megviselt az egyik emberem árulása. Így hát úgy döntök, hogy aznap meglátogatom a színházat. Mivel törzsvendége vagyok az olasz Nemzeti Színháznak, nem nehéz jegyet szereznem egy tökéletes helyre. Persze kellett egy kis ráfizetés, hisz az utolsó pillanatban szóltam oda. Én magam sem sejtettem, hogy ez így fog elsülni. Nem igazán sajnálom a fickót, nem szokásom. Azonban a sok munka, amit rápocsékoltam… feldühít. Utálok feleslegesen dolgozni, s az a halott rohadék erre kényszerített. Szóval ezért nem lesz nyitott koporsós temetése.

Ahogy a páholyban ülök s várok az előadás kezdetére csak ezen jár az agyam, ami valljuk be nem épp túl jó.  Csak még bosszúsabb leszek, s csakis az zökkent ki a mérgelődésből, hogy felcsendül az első hang a színpadon. Próbálok minden porcikámmal az eladásra figyelni, ezzel biztosítva, hogy lenyugodjak aznapra –meg úgy későbbre is.

A két felvonás közötti szünetben lemegyek a büfébe, hogy vegyek valamit enni s inni. Apró dolgok, melyeket alapjáraton nem igen engedek meg magamnak, ugyanis akkor felesleges lenne elmennem edzeni s futni. Ahogy várok a soromra, hogy kikérhessem a szokásos édesség s zöldtea párosításomat – csakis a furcsa párosítás végett -, érdeklődve nézek körbe. Minden férfin öltöny, a nőkön pedig estélyi. Persze, illik kiöltözni, szép sminkkel s frizurával megjelenni.

- Elnézést – hallok meg egy halk hangot magam mellett, mire érdeklődve arra fordítom a fejemet. Persze nem azért, mert annyira megfogott volna, hanem azért, mert nem olaszul hangzott el. – Főnök? – pislog rám döbbenten az újonc. Rajta is öltöny van, haja szépen belőve, mint ahogy minden itt lévőnek. Mégis, rajta valahogy sokkal feszesebben és vadítóbban áll az illedelmes s hivatalos öltöny. Hihetetlen.

- Jó estét – köszönök mosolyogva. – Egyedül, operán? – kérdezek rá érdeklődve, mire ő zavartan elmosolyodik.

- A programnál választhattam egy szabadfoglalkozást, s gondoltam meghallgatok egy igazi olasz operát… - feleli halkan, hisz egyre több szem szegeződik ránk, ahogy beszélgetünk.

- Itt lesz uram a rendelése – nyújtja felém az egyik a büfében dolgozó azokat, amiket vettem. – Köszönjük a vásárlást s további jó szórakozást!  - válaszul biccentek egyet, majd a mellettem álló kölyökre nézek.

- Te rendelsz valamit? – kérdezem érdeklődve, mire ő tagadóan megrázza a fejét.

- Csak megláttam a tömegben s ide tolakodtam. Kicsit frusztráló, hogy ennyi idegen között ül az ember s nem nagyon ért semmit se – teszi hozzá, mire én felkuncogok. Minden világos.

- Hol ülsz? – érdeklődöm.

- Valahol a szélen, de elég kényelmes s mindent jól látok meg hallok – feleli. – Nem hiszem, hogy megköszöntem már, amiért alkalmaz.

- Nem, még nem köszönted meg – válaszolom. – Viszont arról már megegyeztünk, hogy tegeződni fogunk. olyan nehéz lenne? Főleg munkán kívül… hívj csak nyugodtan Vittorionak – teszem hozzá.

- Ha ezt szeretnéd – biccent egy aprót. – Azonban a japán kultúrának hála kicsit nehezebben fog menni az, amit kér. Mindent meg fogok tenni, hogy megfeleljek, de kérem ne haragudj meg, ha sokkal nagyobb tisztelettel fogok hozzád szólni munkán kívül is. Attól függetlenül a főnököm maradsz – magyarázza halvány mosollyal.

- Értem én, ismerem kicsit a japán kultúrát – felelem, míg elindulok az oldalamon Atsuhikoval. – S ezért is emlékeztetlek mindig. Az olaszok sokkal szabadabbak, hevesebbek… lángolóbbak. Már ne vedd sértésnek – teszem hozzá, mire ő mosolyogva megrázza a fejét.

- Nem veszem annak, hisz ez tény.  

- S eddig hogy tetszik? – terelem el a témát.

- Mármint az előadás? – kérdez vissza, mire én bólintok. – Nos, bevallom őszintén, attól hogy nem értek belőle sok mindent, nagyon magával ragadt. Arra eszméltem fel, hogy mindenki feláll, meg hogy a függönyöket is behúzták… - vakarja meg zavartan a tarkóját, ami viszont engem roppant módon szórakoztat.  Belegondolva, feküdtem én már le kifejezetten japán üzletember hatású kölyökkel? Soha.

Röviden összefoglalom neki miről szólt eddig az előadás, amit ő lelkesen hallgat. Épp a végére érek, mikor a szünet végét jelző csengő is megszólal.

- Ha nem vagy fáradt, holnap ebéd közben elmesélhetem neked miről szólt a második felvonás – köszönök el tőle huncut mosollyal az ajkamon, amit ő szerintem nem igazán tud hova tenni. Persze, kulturális különbségek. Piszok izgatóak.


oosakinana2016. 02. 09. 19:33:14#33987
Karakter: Gengo Atsuhiko
Megjegyzés: (Maffiavezéremnek)


Végre megérkeztem az új helyre, ahol a gyakorlatomat végezhetem. Ide közvetítettek ki, amit annyira nem bánok, mert új hely és új ismeretségek, hátha megtalálom azt, ami nekem kell. Remélem a munkában is hasonlóan leszek szerencsés, mint az albérlet keresésben. Két nappal ezelőtt találtam rá egy nagyon jó albérletre. Egyedül vagyok és nem kell senkit sem elviselnem. Szerencsére fognak annyit fizetni, hogy ki tudjam fizetni.
Mivel megkértek, hogy menjek be, amikor megérkezek, így kikeresem a cégnek a címét, felveszem a szokásos ruhámat és indulás a céghez.
Megérkezek, majd odasétálok a portához.
- Jó napot kívánok. A gyakornoki állásra jöttem a főnökükhöz. Most érkeztem és kérték, hogy jöjjek be.
- Jó napot kívánok. A főnök ú már várja magát. – mosolyog rám kedvesen a recepciós. – Már nagyon várjuk, hogy itt dolgozz.
- Köszönöm szépen. – mosolyodok el én is kedvesen, majd a lift felé megyek, hogy a legfelső emeletre menjek, ahol a nagy fejes vár már engem.
Eléggé puccos amúgy ez az épület, ahogy látom. Jó sok drága holmi és méreg drága felszerelések, amiken nagyon jó lehet dolgozni és holnaptól én is ezeken fogok dolgozni, amit már alig várok.
Kiszállok a liftből, majd a legnagyobb ajtó felé veszem az irányt, amire rá van írva, hogy főnöki iroda, na meg persze a neve, ami nem más Vittorio Luciano De Bello. Odamegyek és bekopogok.
- Szabad. – amint megkapom az engedélyt be is megyek.
- Jó napot kívánok főnök. Gengo Atsuhiko vagyok a gyakornok. – lépek oda, és kezet nyújtok neki.
- Üdvözöllek itt nálunk. – fogadja a kézfogásomat. – Gondolom a nevemet olvastad az ajtómon. – jegyzi meg, amire bólintok. – Köszönöm, hogy bejöttél. Szeretném, ha a kötelező körbemutatást most oldanánk meg, mert holnap fontos tárgyalásom lesz és nem leszek itt bent vagyis csak késő délután fogok végezni.
- Rendben, de ha most sem ér rá, akkor bárki körbe vezethet. Tanulékony vagyok. – jegyzem meg.
- Reméltem is. – látok az arcán valamilyen mosolyt, amit nem tudok hova tenni. – Mielőtt elindulunk arra had kérjelek meg, hogy tegeződjünk. Minden alkalmazottam tegez és mivel te is az leszek, így neked is meg van engedve.
- Köszönöm főnök. – biccentek a fejemmel köszönet képpen.
- A kezdőket meg mindig én szoktam körbe vezetni, mert senki nem ismerő jobban ezt a céget nálam. Akkor indulhatunk is. – a karjával az ajtó felé mutat jelezve, hogy indulhatunk is.
Végig vezet az egész épületbe és megmutatja hogy mit merre találok, bár eléggé furcsán néznek rám. Mintha féltékenyek lennének rám, de majd megkérdezem holnap, hogy mi történt. A főnök is kicsit érdekesen viselkedik,mintha túl figyelmes lenne, de egyenlőre betudom annak, hogy új vagyok és biztos, hogy szeretné, ha mindent megértenék és jó véleménnyel lennék róla, hiszen erről nekem majd be kell számolnom az egyetemen, sőt mindennap le kell írnom azt hogy miként tudtam beilleszkedni a munkahelyen.
- Nos, akkor azt hiszem, hogy végeztünk is. – jegyzi meg amikor visszaérünk az irodájába.
- Köszönöm szépen a teljes körű körbevezetést. – nem megyek vissza az irodájába, mert feleslegesnek tartom, mivel úgy is megyek most már el.
- Igazán nincs mit. Akkor sok szerencsét kívánok a holnapi napra, majd lesz egy ember, aki tájékoztatni fog, hogy pontosan mit kell csinálnod. – néz rám, de mintha valami furcsa csillogást látok a szemébe.
- Köszönöm még egyszer főnök. Akkor majd holnap jövök és neki látok a munkának is. Viszlát. – köszönök el tőle, mire ő csak bólint egyet és hagy elmenni.
Nagyon tetszik ez a munkahely és jó dolgom lesz itt azt nagyon tudom. Várom a holnapi napot, hogy bele tudjam vetni magam a munkába… viszont egyes dolgokat érdekesnek vélek. A főnöknek a viselkedését, mindenki féltékeny tekintetét… Hát kíváncsi leszek, hogy mit tartogat számomra ez az új hely…


Yuno*2014. 06. 17. 01:31:04#30187
Karakter: Amano Eiichiro
Megjegyzés: Audrynak


 A cég amelyhez behívtak minket nem éppen arról híres, hogy könnyű oda bekerülni, főleg, hogy ott dolgozik egy 7 éve befutott zenész is, aki ma már kritikusként és menedzserként tengeti a napjait, ha nem lenne a Gaia egyik állandó tagja akkor egy akadály se lenne előttünk.

De mivel Ai-sama nem kívánkozik elhagyni a céget a tudásom szerint, ideje megküzdeni azért a szerződésért!

Csak rám ül ki az izgalom, a többiek jobban félnek mint izgulnak, talán jól is teszik, csak én lehetek ilyen idióta, hogy nem félek. Takumi csendben cigizget míg, Tomo és Reika halkan beszélgetnek. Csak én ülök ezen a szörnyen kényelmes kanapén felhúzott lábakkal, kezeimmel malmozgatva és arra várva, hogy azaz istenverte ajtó kinyíljon elénk táruljon a fenevad. Hogy direkt váratnak minket, nem tudom. Vagy csak előtte Ai-sama kap egy gondos bemutatkozást az Amand+Aról, szintén nem tudom. Egyet tudok, bent akarok már ülni és hallgatni ahogy Taku üzletel , ahogy győzködi őket, hogy mi vagyunk az a banda akit keresnek. Amanda az a lány, aki kell nekik, a mi lányunk kell nekik, Amanda akit már vagy 5 éve gondosan nevelgetünk.

Ahogy a falon lévő óra ketyeg az én szívem is hasonló ritmust vesz fel, a szobában mintha megállna az idő, szinte hallani vélem a csöndet. Az ajtó halálos lassúsággal nyitódik csak ki és egy cicababával az élen ketten távoznak is a teremből majd egy öltönyös fickó ránk néz és int nekünk, hogy bemehetünk. Először Taku, Tomo, Reika majd én lépek be a terembe. A méregetés azonnal kezdetét veszi az összes ipse minket néz és már most azon gondolkodnak, hogy méltóak vagyunk-e a Gaia céghez. Ahogy helyet foglalunk a középen ülő férfi szólal meg, de szavai nem igazán jutnak el a tudatomig. Tekintetemet azonnal a legfeltűnőbb fazonra vezetem, rá. Öten fogadnak minket a cégtől és Ai-sama mint ötödik tag inkább illik be hozzánk mint ezekhez a méregdrága cuccokban járkáló fazonokhoz.

Arcán látszik, hogy mennyire unatkozik. De az nem lehet… nem írhat le máris minket… Nem tudja kikkel van dolga. Taku már bele is kezdett a szövegébe és míg Ai-samat fixírozom ő is észre vesz engem, egyenesen a szemeimbe néz azzal sárga tekintettel, a zoknimig pirulnék ha most nem a bandáról lenne szó, állva a pillantását szemezek vele. Na, most mi lesz? Ugye érzed, hogy nem hagyom, hogy elutasítsatok minket. Egy aprócska mosoly kíséretében elfordul tőlem és végre Takumira kezd figyelni.

A megbeszélés csigalassúsággal telik már én is figyelek a történésekre. De így se jut el sok minden hozzám, így amikor egyszer csak mindenki feláll és meghajol, én csak kapkodva csatlakozom be hozzájuk, erre csak egy halk kuncogás hallatszik a fenevadtól míg Taku és a többiek izzó tekintettel méregetnek engem. Hogy lehetek ilyen amatőr…

A teremből kilépve mind egymásra nézegetünk.

-Nagyon úgy tűnik, hogy túléltük. – sóhajt fel megnyugodva Reika és a vállamra teszi egyik kezét. Egyenesre hagyott hosszú haját most hátra zselézte. Gondolom, hogy ne keltsen elzüllött tini hatást, ha egy olyan ember mint ő ennyire be akar nyalni egy cégnek akkor már nagy gondok vannak. Takumi is felvette az egyetlen drága zakóját és szőke tépettre vágott haját is gondosan igazgatta és állította be, Tomot már meg se említem, mind bele vittek valami pluszt a kinézetükbe, hogy profiknak tűnjünk, egyedül én vagyok olyan amilyen lenni szoktam. Ez az Amy csak így tovább!

-És akkor most mikor tudjuk meg a döntésüket? – kérdi Tomo csípőre tett kézzel.

-Fogalmam sincs gyerekek, azt mondták majd értesítenek, de mit szólnátok, ha annak örömére, hogy egyikünk se lett kiherélve innánk egy jót? Hmm? – ajánlja fel Takumi egy mosollyal a szája sarkában. Mind feszültek vagyunk még, és válaszolnunk se kell mert most mind ugyanarra vágyunk, egy pohár  whyskire.

Indulnánk is kifele mikor egy mély hang szólal meg mögöttünk.

-Amy válthatnánk egy-két szót egymással? – lesápadva fordulok hátra és ahogy azzal az emberrel találom magam szemben akivel 5 perce még kihívóan szemeztem egy szívroham jön rám.

-Mit akar Amytől Ai-sama? – szinte azonnal mellém lép Takumi mint valami anya tigris, védve engem. – Ha valami bandával kapcsolatos dolog akkor itt vagyok én. – Taku szemei úgy villognak mintha most helyben meg tudná fojtani ezt az embert itt előttünk.

- A bandával kapcsolatos és Eiichiro-kunnal akarom megbeszélni nem pedig önnel Takumi-kun, most pedig ha megbocsájtanak, majd még önnel is fogok eleget beszélni. – ezzel karon ragad és magával visz az irodájába. Egy szót nem tudok szólni, annyira le vagyok döbbenve. Mit akarhat? Miért velem akar beszélni ha Takumi a leader. Becsukódik mögöttünk az iroda ajtaja és a férfi az íróasztalához lép és neki dől.

-A-ai-sama…-ennyit tudok csak kinyögni, gratulálok komolyan.

-Bocsánat, hogy iderángattam – kuncogva néz le az asztalára és babrálgatni kezd pár papírral. – nagyon örülök, hogy eltaláltam a nevét, ha most Takumi-kunt fogom ki azt hiszem égő lett volna rám nézve. – rám pillant, bár tudnék olvasni a tekintetében…

-Azt mondta, hogy a bandával kapcsolatban szeretne beszélni velem. – próbálok a lényegre térni, és erre már ő is komolyan néz rám.

- Lenne egy ajánlatom, Eichi… - egyenesen a szemeimbe néz, úgy méreget mint kígyó a prédáját, és azt hiszem a félelem is kezd rajtam eluralkodni. – ahogy elnéztelek láttam rajtad mennyire fontos számodra ez a banda – hééé mi ez a hirtelen tegeződés? – ha elfogadod az ajánlatom, egy-kettőre a kiváltságos bandák közé pakolom az Amand+At, ha elutasítod akkor természetesen esélyetek se lesz arra, hogy a Gaia befogadjon titeket.

-Mi az ajánlata? – csak halkan félve merek rákérdezni, ez az egész ember megrémiszt, az arca szép, de a szemei mégis bajt sugároznak, hangja mélyen zengő, de mégis a mocskos szavak illenek rá…

-Feküdj le velem. – megnyalva ajkait vigyorog rám. Falat érzek a hátam mögött, hogy kerültem a falhoz? Természetes menekülési reakció lett volna? Ahogy újra a férfire nézek ő még mindig kitartóan engem néz. – Naaa, olyan elszánt voltál a teremben. – nem szólok semmit egy percig csak bámulni tudok rá. Egy normális ember egy ilyen helyzetbe mit tenne? – Adok gondolkozási időt, ahogy elnézlek most, ezt még alaposan át kell majd rágnod. – hozzám lépve csúsztat a zsebembe egy névjegy kártyát.

Túl közel van, érzem az illatát… az édes parfümje beszivárog az orromba és én akaratlanul is elgyengülök ettől a bódító illattól.

-Viszlát később – ellép és intve nekem enged menekülni, nem tétovázom. Szinte kiviharzom az irodájából.


Andro2014. 01. 02. 13:56:53#28755
Karakter: Hunter Holding
Megjegyzés: (Kaorumnak) VÉGE!


Közös megegyezéssel. 


Andro2013. 08. 21. 10:00:48#26991
Karakter: Hunter Holding
Megjegyzés: (Kaorumnak)


Közelebb hajolok, majd ekkor hirtelen megszólal a mobilom, mire ijedten rebbenünk szét. Kaoru meghajol, majd elhagyja az irodát, én pedig felveszem a telefont. De utálom ezt, pedig olyan jól alakult volna minden. Mindegy, vár a munka.
A napok telnek, én pedig nem közeledem Kaoru felé, pedig szívesen megtenném. De nem szabad, nem lehet. Látom, hogy egyre vékonyabb, de valahányszor rákérdezek, mindig azt mondja, jól van. Pedig nincs jól, én is tudom. Emészti magát, és én sem vagyok éppen önmagam, bár megőrzöm a látszatot. Rettenetesen hiányzik nekem, nemcsak azért, mert kiváló munkaerő, hanem mert valóban szeretem. Eddig is voltak kalandjaim, de Kaoru teljesen más. Olyan, mintha ő lenne az én másik felem, a lelki társam, akit mindig is kerestem, még ha sosem mutattam is ki. Rossz nézni, ahogy gépiesen végzi a munkáját, és gépiesen felelget nekem, miközben mindketten szenvedünk.
~*~
Három hét telik el így, és én még mindig nem adtam fel hirdetést új asszisztens ügyben. Hiszen Kaoru még nem mondott fel. Egy este a szokásomhoz híven sokáig benn maradok, amikor Kaoru jelenik meg egy bögre kávéval. Sok a papírmunka, és a kávé éppen jókor jön. Éppen indulna, amikor megfogom a csuklóját és felállok az asztaltól. Kaorut az asztal szélének nyomom, miközben én két oldalt megtámaszkodom és a szemébe nézek. Majd a tarkója mögé nyúlva kezdem falni ajkait olyan kiéhezetten, amilyen egy hajótörött lehet, aki már hetek óta nem ehetett semmit. Kaoru kissé felül az asztalon, majd lábait a derekam köré kulcsolja, miközben kétségbeesetten belém kapaszkodik és vadul viszonozza a csókomat. Úgy tűnik, ő is ki van már éhezve. Nem is csoda, hiszen három hete kerülgetjük egymást, és a hivatalos ügyeken kívül nem is beszélünk egymással.
- Hu... Hunter az irodában vagyunk – nyögi a csókok között. Kit érdekel?
- Nem érdekel… - morgom a nyakába, és hallom elégedett nyögését.
- Menjünk… - lihegi - menjünk hozzád! – könyörög, mire otthagyunk csapot-papot és egyenesen hozzám hajtunk.
Az úton is nyaljuk-faljuk egymást, majd mikor belépünk a házba, a ruháink hamarosan itt-ott elszórva hevernek a lakásban. Abban az ágyban fekszünk, ahol Kaoru először töltötte nálam az éjszakát. Nem teketóriázom sokat, hanem kényeztetem, és újra, meg újra elmerülünk a kéj gyönyöreiben. Azon az éjszakán sok mindent megadok neki, sőt mindent, amit az elmúlt három héten nem kapott meg. Ő pedig sikolt, nyög, liheg, készségesen hagyja, hogy kiélvezzek minden percet, de úgy, hogy közben ő is jól érezze magát. Végül valamikor hajnal felé kimerülten alszunk el egymás karjaiban. Most úgyis hétvége jön, lesz időnk pihenni.
~*~
Reggel nem tudom mikor ébredek fel, de már erősen világos van. Ahogy lenézek, látom, hogy Kaoru még a karjaimban szuszog. Hozzám van bújva, és olyan békés, mint egy kisgyerek. Viszont tény és való, sokkal vékonyabb, mint volt. A bordái csaknem kilátszanak, és az arca is soványabb. Ezt pedig én okoztam neki, mert magamhoz akarom láncolni. De ha elengedem, ki tudja, nem az lesz-e a rosszabb. Ki kéne vennie egy hét szabadságot minimum, hogy feltöltődjön és kissé megerősödjön. Ha sokáig marad így, a végén tényleg megbetegszik.
Csak nézem őt, és halványan lemosolyodom. Talán még van remény, mert ha el is megy máshová, tarthatjuk a kapcsolatot. De nem szeretném elveszíteni, ahhoz túl fontos nekem. Óvatosan homlokon csókolom, mire mocorogni kezd, majd kinyitja a szemét. Először mintha nem tudná, hol van, de aztán rám fókuszál, és a szemei elkerekednek.
      Hunter... – suttogja halkan.
      Jó reggelt, kicsim – mosolygok rá, és egy csókot nyomok az ajkaira. – Hogy aludtál?
      Jól... azt hiszem... – válaszolja tétován. – Hol vagyok?
      Nálam – mondom egyszerűen. – Nem emlékszel? Te akartál annyira hozzám jönni, aztán...
      Szeretkeztünk – fejezi be elpirulva. Ilyenkor a legédesebb. – Én... nekem... mennem kéne.
      Nem szükséges. Szombat van, most nem dolgozunk – rázom a fejem. – Maradj itt, készítek reggelit. Vagy inkább lassan már ebédet, tekintve hogy tizenegy óra van – kuncogok halkan. Nem is szoktam nevetni, ezzel magamat is meglepem.
Tiltakozni akar, felkelni, de visszanyomom az ágyba. Ramatyul néz ki, pihennie kell. Én meg felkelek, felkapok egy boxert, meg egy gatyát, aztán kislattyogok a konyhába és nekilátok összeütni valami könnyű ebédet. Húslevest főzök, meg mellé némi vegyessalátát, az elég könnyű étel. Mikor kész vagyok, visszamegyek a szobába és mindkettőnknek viszek egy tányér ételt. Kaoru még az ágyban ül, kissé megszeppenten, amikor az ölébe teszem a tálcát.
      Nem kellett volna – suttogja elfogódottan. – Nem kéne ilyen kedvesnek lenned hozzám azok után.
      Mi után? – kérdem, miközben enni kezdek. Kaoru csak fogja a kanalat, és nem néz rám. – Mi a baj?
      A tegnapi este... Nem gondolod, hogy... hiba volt? – kérdi, és végre óvatosan rám néz. Abbahagyom az evést és sóhajtok egyet.
      Egyáltalán nem – rázom a fejem. – Szeretlek, és ezen nem változtat az, hogy maradsz, vagy elmész – mondom komolyan és a szemébe nézek. – A legjobb munkatársam vagy, és az egyetlen ember, aki iránt valaha ilyesfajta érzéseim voltak. De nemcsak neked nehéz ez a helyzet. Mert ha elmész, nem tudom, találok-e egy másik ilyen embert, mint te. Viszont azt sem szeretném, hogy örökre kilépj az életemből, Kaoru. Azt nem bírnám elviselni.
Bólint. Ő is tudja, hogy hogy értem. Illünk egymáshoz, szeretjük egymást, és nem érdekel, ki mit gondol.
      De mi lesz, ha a többiek is megtudják? – kérdi aggódva. – Azt fogják mondani, hogy csak azért dolgozol velem, mert dugsz engem. A szajhádnak fognak tartani.
      Senkinek semmi koze ahhoz, hogy mi van köztünk – jelentem ki egyszerűen. – Ha itt az ideje, majd megtudják, de úgy hiszem, még senki sem sejt semmit. De a te döntésed, ne feledd. Ha menni akarsz, nem foglak tartóztatni, nem foglak odakötözni a székhez, bár nagyon hiányozni fogsz nekem.
      De... – kezdené újra, ám közbeszólok.
      Hétfőn menj el orvoshoz! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. – És pihenj! A jövő héten nem akarlak az irodában látni, mert szükséged van egy kis időre, hogy összeszedd magad. Az utóbbi három hétben majdnem olyan lettél, mint egy csontváz, és tudom, hogy ez az én hibám. Miattam emészted magad, és emiatt nem tudok eléggé bocsánatot kérni tőled, Kaoru – hajtom le a fejem. – De nem szeretném, hogy amiatt emészd magad, ami történt, hiszen egyikünk sem követett el semmiféle halálos bűnt. Én mindössze azt szeretném, ha most magadra gondolnál, és jobban lennél. Pihenj, és szedj fel pár kilót, rendben? Rossz téged ilyen állapotban látnom.
Látom, hogy Kaoru leteszi az ölében tartott tálcát az éjjeliszekrényre, majd hirtelen azt veszem észre, hogy az oldalamhoz simul és átölel. Egyik kezemmel a hajába túrok és óvatosan birizgálni kezdem a tincseit. Nem tudom, mit kéne még tennem, hogy jó legyen neki. Tényleg nem tudom.


Kai2013. 08. 13. 21:41:54#26870
Karakter: Kaoru Yuiicha
Megjegyzés: ~ Hunternak (Andro)


Látom, rajta ahogy megdöbben a kijelentésemen majd csak annyit mond.

- Jöjjön, az irodámba- szólal meg belőle a főnök de érzem hangján, hogy megremeg. Vajon miattam?- De előtte, legyen szíves, főzzön egy kávét, Kaoru!- ejti ki a nevemet és bizsergés fut végig a gerincemen. Nem szabad. Muszáj ellenállnom.

Miközben lefőzöm, a kávét összeszedem a noteszemet majd a szokásos kis tálcával lépek be az ajtón. Leteszem az asztalra, de remeg, a kezem remélem, nem veszi észre majd nekilátok felsorolni a napi teendőket. Ahogy fogynak, az időpontok úgy dobog egyre jobban a szívem, ahogy a végére érek majd becsukom a noteszt és ránézek.

- Miért szeretnél felmondani?- néz egyenesen szemeimbe és érzem, hogy megremegnek a lábaim- Miattunk, igaz? Amiatt, ami kettőnk között van.

- Igen uram. Én… mi… szóval…

- Nem festene jól, ha megtudnák, hogy a főnököddel jársz – bólint megértően, mire meglepetten nézek rá. Miért gondolja ezt? Én… én inkább miatta aggódom. – Ezt megértem, de úgy érzem, más oka is van. Amit nem akarok firtatni, mert nem rám tartozik. Neked is megvan a saját magánéleted. És kérlek, legalább akkor tegezz, ha kettesben vagyunk-, mondja, mire megdobban a szívem. Istenem a neve, ha kiejtem a nevét én elvesztem. Elkapom a tekintetem és a szőnyeget kezdem vörös arccal fixírozni. A szőnyeg szálak számlálásában sóhaja zökkent ki és rá emelem tekintetemet.

- Ugye tudod, hogy a felmondási idő három hónap, és addig még nekem kell dolgoznod? – kérdezi, mire bólintok. – Abban az esetben, ha valóban végleges az a szándékod, hogy elmész innen, írj nekem egy felmondólevelet. Ismered a szabályzatot, nem?

- Ismerem, ur… Hunter – mondom ki halkan nevét szinte már sóhajtva. – De nem amiatt akarok elmenni, amire gondolsz. Csak… nem akarom, hogy ha ez kiderül, az rossz fényt vessen rád.

- Kedves, hogy miattam aggódsz – húzza fintorra szép száját. – Jobb, ha tőlem tudod, az a pár hét nem egy futó kaland volt számomra – áll fel, és lép oda hozzám. Teljesen ledermedek gyönyörű zöld tekintete láttán. – Szeretlek, Kaoru. Őszintén szeretlek, és én nem vagyok olyan, mint az a másikk. Én nem ő vagyok. Adj nekem lehetőséget, hogy bebizonyítsam. Kérlek!

Ne kérlek, ne mondj nekem ilyeneket így még nehezebb lesz elengednem téged. Hidd el, hogy én nem neked való vagyok. Csak… csak egy egyszerű fiú aki a beosztottad lett.

Kusza gondolataimból érintése riaszt meg és legszívesebben még jobban beledörzsölném, arcomat kezébe annyira jólesik szinte már csak a dorombolás hiányzik. Szemeink találkoznak, és nem tudom az érzéseimet eltitkolni, amik bennem kavarognak. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre.

Egyre közelebb hajol, mikor megcsörren a telefon és hirtelen rebbenünk szét. Én zavartan rendezgetni kezdem magam majd meghajlás után kisietek a szobából.

Ahogy telnek, a napok egyre mélyebben süllyedek bele a kétségbeesésbe. Nem tudom, mit tegyek, még magamat sem ismerem ki. Néha előveszem a felmondó levelet és csak ülök az üres hófehér papír előtt, de fogalmam sincs, mit írjak, rá majd könnyezve alszom el a párnám között. Hunter nagyon kedves az eset óta nem közeledik felém, de érezteti azt, hogy szeret engem és tényleg komolyan gondolja, ami igazán jólesik. Szerencsére a munkámon nem látszik meg a bennem dúló vihar, de a testemen igen. Vékonyabb lettem még ennél jobban is és Hunter gyakran kérdezi, hogy jól vagyok-e. Bár néha kicsit szédülök, de nagyrészt teljesen jól vagyok.

Úgy 3 hét után fogalmam sincs melyikünk volt, aki a másik után kapott, de már nem is számít. Szokásunkhoz hűen késő estig dolgoztunk odabent mikor még egy kávét vittem Hunternek este a 2 kupac papírmunka mellé. Csak mi voltunk bent. Megfogta a csuklómat és felállt az asztaltól. A szélének nyomott két oldalt megtámaszkodott és tarkóm mögé nyúlva kezdte falni ajkaimat. Kissé felültem az asztalra és lábaimat dereka köré kulcsoltam miközben kétségbeesetten kapaszkodtam belé és ugyanolyan hevesen viszonoztam a csókot, ahogy ő tette.

- Hu..Hunter az irodában vagyok- nyögtem a csókok között.

- Nem érdekel…- morogja a nyakamba mire én elégedetten sóhajtok fel.

- Menjünk…- lihegem- menjünk hozzád!- könyörgök neki mire mindent otthagyva viharunk ki az irodából egyenesen hozzá. Az úton is végig faljuk egymást és beérve a házba már szétdobálva hevernek a ruháink mire a hálóig eljutunk. Déjá vu-m van ugyanis az az ominózus éjszaka is itt történt ami mindent elindított és most újra itt vagyunk. Vajon ez a vég? Vagy egy új kezdet? Nem tudhatom csak akkor ha másnap felébredek de most még élvezni akarom ahogy a testem sikolt Hunter érintéséért és sikoltva fogadom testünk összefonódását.


Andro2013. 05. 21. 14:10:36#25873
Karakter: Hunter Holding
Megjegyzés: (Kaorumnak)


Átkarolja a nyakam, és viszonozza a csókom, majd mikor elválunk, szégyenlősen néz rám. Nem értem, mi van vele, hiszen éreztem, hogy ő is élvezte a csókot, akárcsak én.
- Jöjjön velem! – mondom határozottan.
- Te… tessék? – néz rám értetlenül Kaoru.
- Jöjjön velem a hegyekbe és töltse, velem a szünidőt – ismétlem meg reménykedve. Remélem, beleegyezik.
- De… de én nem akarok zavarni – vörösödik el, amitől csak még bájosabbnak tűnik, mint egyébként. Ki gondolta volna, hogy ilyen könnyen zavarba tudom hozni?
- Nem zavarna – sóhajtok fel -, de ön nem akarja? – simítom meg finoman vörös arcát, mire csak még jobban elpirul.
- Kérem, tegezne, mert így rettentően öregnek érzem, magam – suttogja, mire felkacagok. De édes! És milyen régen nem nevettem már.
- Persze… Kaoru – mondom ki a nevét.
- De… - kezdene bele, ám leintem.
- Voltál már a hegyekben? – kérdem egyenesen.
- Soha – válaszolja egyszerűen. Remek, akkor már csak el kell csalnom magammal.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Reggelizzünk, meg utána pedig elviszlek haza, hogy tudj pakolni – mondom. Nem szeretném, ha meggondolná magát a végén.
- Köszönöm – biccent, és a kabátját levéve követ is az étkezőbe.
Reggeli után hazavitetem, és a lelkére kötöm, hogy pihenjen egyet és csomagoljon be. Persze jó meleg ruhákat, én pedig megyek érte. Miután elmegy, én magam is nekilátok összepakolni, megfürdöm, majd egy picit pihenek és elindulok hozzá.
Mikor odaérek, látom, hogy már menetkész. Bepakol a csomagtartóba, aztán indulunk is. Természetesen én vezetek, hiszen most csak ketten megyünk. Látom, hogy ez meglepi Kaorut, de nem szól egy szót sem. Még nem látott vezetni, mert ritkán szoktam, a szolgálati kocsimhoz meg van sofőr. Mire megérkezünk az erdei faházhoz, Kaoru elalszik, így nekem kell bevinnem őt. Leteszem a kanapéra, majd tüzet gyújtok a kandallóban, mire hamarosan az egész szoba bemelegszik.
Mialatt Kaoru alszik, mindent elrendezek. Beviszem a bőröndöket, és éppen végzek a kipakolással, amikor meghallom a hangját a hátam mögött.
- Segítettem volna – mondja, és mikor odanézek látom, hogy elpirult.
- Nem szükséges – mosolygok rá, amivel önmagamat is meglepem. Ritkán szoktam mosolyogni, hiszen nem sok alkalmam van rá. De most valahogy jólesik.
Ezek után a percek és az órák szinte tovatűnnek. Rengeteget beszélgetünk, Kaoru sokat mesél magáról, én is magamról. Szinte minden titkunkat megosztjuk egymással a kandalló előtt ülve, és úgy érzem, tökéletesen megbízhatok benne. Még sosem éreztem így senki iránt. Azt hiszem, ez a szerelem, és én beleszerettem ebbe a fiatal titkárba. Pedig nem a szabadna, hiszen a beosztottam, én pedig a főnök vagyok, ám most igyekszem félretenni eme aggodalmaimat. Rengeteget szeretkezünk, és minden alkalom vele olyan, mintha az első lenne. A mennyekben érzem magam, és valahányszor ránézek, tudom, ő is így érez. Nem számít, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, hol vagyunk, most csak az számít, hogy együtt vagyunk. Soha nem akarok elválni tőle.
Ám minden jónak vége szakad egyszer, és a január kegyetlenül közeleg. Már most szomorúan gondolok arra, hogy január elejétől kezdve újra csak főnök és beosztott leszünk. De reménykedem benne, hogy talán lehet azért több, és ez a hét nemcsak egy futó kaland volt Kaoru számára.
~*~
Mikor az elsejét követő hétfőn belépek az irodába, azonnal meglátom Kaorut az asztalánál. Még nem készült el a kávéval, gondolom engem várt. Úgy néz ki, mint aki beszélni akar velem.
- Kaoru – mosolyodom el, amikor megállok előtte. Jó őt újra látni, rettenetesen hiányzott nekem.
- Uram… - szólal meg remegve, és lehajtja a fejét. Nem tetszik sem a testtartása, sem a hangsúly, se ma megszólítás. - Szeretnék felmondani – mondja.
Egy pillanatig megkövülten állok. Felmondani?! El akarja hagyni a céget és… engem?! A szorításom egy megfeszül aktatáskám fogóján. Nem is tudja, hogy milyen fájdalmat okoz ezzel, de nem tehetek semmit. Viszont a felmondási idő három hónap, addig még maradnia kell, akár találunk helyette mast, akár nem.
      Jöjjön az irodámba! – mondom kimérten, de a hangom valahogy megremeg. – De előtte, legyen szíves, főzzön egy kávét, Kaoru!
Választ sem várva megyek az irodámba, akasztom fel a kabátom és ülök az asztalom mögé. Bekapcsolom a laptopom, de képtelen vagyok dolgozni. Csak az jár a fejemben, amit Kaoru mondott. El akar hagyni. Talán azt hiszi, én is olyan vagyok, mint az a másik, akiről mesélt?! Fél a csalódástól, így nem marad más választásom, mint bebizonyítani neki, hogy komolyan gondolom kettőnk kapcsolatát. Nem szabad ridegnek lennem vele, mert akkor csak még jobban megijed. Viszont még sosem kezeltem ilyen helyzetet, ez újdonság, nem tudom, mit tegyek. Rettenetes érzés lenne őt elveszíteni, de ha mindenképpen menni akar, nem marasztalhatom erőszakkal.
Még a gondolataim végére sem érek, amikor nyílik az ajtó és Kaoru lép be rajta egy tálcával, amelyen a kávém van. Nála van a kis fekete notesza is. Leteszi elém a kávét, majd felsorolja a napi teendőimet. Úgy tűnik, megint sokáig dolgozunk. Mikor végez, rám néz, mintha várna valamire.
      Miért szeretnél felmondani? – kérdem meg egyenesen, bár jól tudom a választ. – Miattunk, igaz? Amiatt, ami kettőnk között van.
      Igen, uram – válaszolja udvariasan. – Én… mi… szóval…
      Nem festene jól, ha megtudnák, hogy a főnököddel jársz – bólintok megértően, mire meglepetten néz rám. – Ezt megértem, de úgy érzem, más oka is van. Amit nem akarok firtatni, mert nem rám tartozik. Neked is megvan a saját magánéleted. És kérlek legalább akkor tegezz, ha kettesben vagyunk.
Látom, hogy elpirul, és hirtelen nagyon érdekesnek találja a padlószőnyeget. Őszintén szólva, sajnálom szegényt. Olyan bátortalan, olyan gyámoltalan, mint egy kisgyerek. Sóhajtok egyet, mire rám néz. Szerintem ő is tudja, hogy ez a helyzet nekem is kényelmetlen, és nagyon fájdalmas.
      Ugye tudod, hogy a felmondási idő három hónap, és addig még nekem kell dolgoznod? – kérdem, mire bólint. – Abban az esetben, ha valóban végleges az a szándékod, hogy elmész innen, írj nekem egy felmondólevelet. Ismered a szabályzatot, nem?
      Ismerem, ur… Hunter – válaszolja halkan. – De nem amiatt akarok elmenni, amire gondolsz. Csak… nem akarom, hogy ha ez kiderül, az rossz fényt vessen rád.
      Kedves, hogy miattam aggódsz – húzom fintorra a szám. Ez az egész helyzet olyan abszurd, amilyen csak lehet. Még sosem aggódott értem senki. – Jobb, ha tőlem tudod, az a pár hét nem egy futó kaland volt számomra – állok fel, és lépek oda hozzá. Meg sem mozdul, ahogy a szemébe nézek. – Szeretlek, Kaoru. Őszintén szeretlek, és én nem vagyok olyan, mint az a másikk. Én nem ő vagyok. Adj nekem lehetőséget, hogy bebizonyítsam. Kérlek!
Mindennél jobban szeretem ezt a fiút, és nem akarom elveszíteni. Tétován felé nyúlok, és végigsimítok az arcán. Érzem, hogy megremeg, de nem húzódik el. Nem tudom, hogy fél-e, vagy csupán nem is akar elhúzódni. Csak néz rám azokkal a hatalmas, gyönyörű szemeivel. Annyi fájdalom, annyi kétkedés, annyi érzelem van a tekintetében. Talán egy kis remény is. De nem tudom, hogy fog dönteni. Félek. Életemben először, tényleg félek, hogy elveszítek valakit, aki a világot jelenti nekem.


Kai2013. 02. 24. 18:47:58#25213
Karakter: Kaoru Yuiicha
Megjegyzés: Hunternak~Andro


– Jó reggelt, Kaoru! – mondja felülve – Igazán virgonc ma reggel, tekintve, mi mindent művelt az éjjel.

– Mit… mit csináltam? – rémülök meg – Hol vagyok?

– A lakásomon. Mire emlékszik?

– Semmire… - suttogja, megsemmisülve mire halvány elmosolyodik – Mégis… mi történt? Hogy… hogy kerültem… ide?

– A kocsimmal – közli egyszerűen – Tudja, hogy igazán szenvedélyes, amikor be van rúgva? – mosolyogja, és azonnal elfehéredik az arcom.

Ezek után nem mondd, semmit csak fogja magát és kikelve az ágyból úgy ahogy van meztelen valójában megcélozza a fürdőszobát. Amíg ő a forró víz alatt kényezteti magát és kidőlök az ágyra. Lehunyom a szemem és próbálom felidézni, hogy mégis mi történhetett tegnap este. Hirtelen egy kép ugrik be, ahogy Hunter hátát karmolgatva könyörgök neki a folytatásért. Megrázom a fejem és próbálom elűzni a gondolatot, de nem hagy nyugodni a dolog. Ismét lehunyom a szemem és fáradtan sóhajtok egyet mikor újabb kép furakodik az elmémbe méghozzá nem más mikor a rendezvényen én magam csókolom meg Huntert. Jézus jó istenem… ülök fel hirtelen és sokk ül ki az arcomra. Én…én lefeküdtem vele döbbenek rá a tényre. Gondolatmenetemből a fürdő ajtó nyitódása zavar meg. Azonnal felteszem a szinte egyértelmű kérdést.

– Mi… mi… - kezdem dadogva és még én magam sem merem kimondani – mi… én… lefeküdtem… magával?

– Le – bólint és halálsápadtság jelenik meg az arcomon – De írjuk az alkohol számlájára, és biztosítson, hogy ilyen többé nem fordul elő. Egyébként remek az ágyban – mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Zuhanyozzon le! Addig készítek reggelit.

– Nem… nem szükséges… - rázom, meg a fejemet közben érzem, hogy a gondolataim nem hagynak nyugodni és hol az arcomba tódul a vér, hol pedig fehérré válok. – Sajnálom… Mr. Holding…

Csak megvonja a vállát és kimegy a szobából. Néma csend telepszik rám és újra a gondolataimmal maradok. Tudom… tudom, hogy a főnököm és, hogy ezt nem szabad, de nem megy.

Fél óra alatt végre elrendeztem magamban, hogy távol kell magam tartanom tőle akármennyire is kívánom őt. Lényegében a tervem menni is fog ameddig nem ő közeledik felém különben egy életre elvesztem a karjaiban. Gyorsan felöltözöm és a szobából kilépve finom illatok csapják meg az orrom, de sokkal inkább leköti a figyelmemet a lakása. Gyönyörű ez az egyetlen szó, amivel le lehet írni azokat a hatalmas ablakokat, amiből szinte egész Boston-t belátni. Legszívesebben az ablakra cuppannék, de félek, hogy esetleg megint neki esnék. Ehelyett inkább gyorsan az előszobába sietek.

– Viszontlátásra, Mr. Holding! – mondom halkan és elkezdem felhúzni a kabátomat – És… Kellemes Ünnepeket!

– Várjon! – mondja és megfogja a karomat mire bizsergés fut végig az egész testemen arról nem is beszélve miközben finoman ujjai közé fogja az államat és maga felé fordít, hogy a szemébe nézzek. Alig bírom visszatartani, hogy ne sóhajtsak fel.

– Igen? – kérdezem remegős hangon a visszafojtott érzésektől.

Látom, hogy zöld szemei már nem az én feketeségeimbe fúródnak sokkal inkább ajkamat figyeli. Nem is tétovázik sokáig és lecsap az ajkaimra. Döbbenten nyögök a csókba és már képtelen lennék magamtól eltolni őt.

Átkarolom a nyakát és szorosan magamhoz vonom, úgy viszonzom a fullasztó csókját. Lihegve válok el tőle és képtelen vagyok zavaromban ránézni.

- Jöjjön velem!- hallom meg határozott hangját.

- Te… tessék?- nézek rá értetlenül

- Jöjjön velem a hegyekbe és töltse, velem a szünidőt- mondja és ismeretlen fény villan a szemeiben.

- De… de én nem akarok zavarni-, vörösödöm el. Istenem még a gondolattól is libabőrös vagyok, hogy kettesben maradnék vele.

- Nem zavarna- sóhajt fel-, de ön nem akarja?- simítja meg finoman az arcomat mire hevesen kalapálni kezd a szívem.

- Kérem, tegezne, mert így rettentően öregnek érzem, magam- suttogom, halkan mire felkuncog.

- Persze…Kaoru- mondja ki a nevemet és egész gerincem belebizsereg.

- De…..- kezdenék bele.

- Voltál már a hegyekben?- teszi fel egyenesen a kérdést.

- Soha- mondom. Magamnak sem merem bevallani, de legszívesebben a világ végére is követném, őt ám mégis félek. Mi van, ha ő is csak úgy pofára ejt?

- Akkor ezt meg is beszéltük. Reggelizzünk, meg utána pedig elviszlek haza, hogy tudj pakolni-, mondja, mintha csak átlátna rajtam és tudná, hogy mire gondolok.

- Köszönöm- mondom és leveszem a kabátomat majd követem az étkezőbe.

A reggeli után hazavitet, és az orromra köti, hogy jó meleg ruhákat pakoljak be és pár óra múlva nálam van.

Hazaérve hosszasan csak fekszem az ágyamban és fogalmam sincs mit kéne elpakolnom. Üres az egész fejem csak ő jár a gondolataimban. Olyan, mint egy drog, ami hatással van rám és elsöpör minden mást. Mellesleg örülök annak, hogy meghívott. A családommal úgysem nagyon tartom a kapcsolatom mióta megtudták, hogy meleg vagyok, így legalább nem egyedül töltöm az ünnepeket. Végre sikerül kikelnem az ágyból és elkezdek 2 bőröndbe belepakolni. A végére alig bírom őket bezárni, mert nemcsak ruhákat pakoltam bele, de a laptopom, könyveket mindenre felkészültem. Én magam is átöltözöm egy kényelmes farmerba és pulcsiba az öltöny helyett, de azt is viszek magammal minden eshetőségre. Ránézek az órára és abban a pillanatban csöngetnek. Fogom a cuccaimat és bepakolom a kocsiba. Kissé meglepődöm, hogy Hunter vezet, de nem szentelek, neki sok figyelmet inkább beülök az anyósülésre és már el is indultunk. Észre sem veszem, hogy elaludtam az autóba csak mikor erős karok emelnek fel és visznek, valahova majd puha melegségre landolok. Lassan nyitom ki szemeimet és az első, amit észreveszek az a kandalló, ami jobb oldalon van tőlem. Felülök, és mint kiderült a kanapén vagyok.

Egy hatalmas faházban vagyunk úgy 20 percnyire a várostól egy tó mellett. Minden gyönyörű, ahogy a hófehér hó belepi az egész tájat akár egy hűvös takaró. Felkelek a kanapéról és akkor látom, hogy Hunter épp végzett a bőröndök bepakolásával.

- Segítettem volna-, mondom elpirulva, amiért elaludtam.

- Nem szükséges!- mosolyogja, és a szívem kihagy egy ütemet. Nem sűrűn szokott mosolyogni pedig rettentően jóképű.

Ezek után a percek és az órák minden múló pillanat a világ legcsodálatosabb emlékévé vált nekem. Együtt főztünk, aludtunk, zongoráztam neki cserébe megtanított síelni. Olyan mintha egy teljesen más embert ismertem volna meg mintha ez az ember nem is a főnököm lenne sokkal inkább a… szerelmem. Rengeteget beszélgettünk elmondtam neki a legféltettebb titkaimat és ő is megosztotta velem az övéti. Feltételek nélkül bíztunk meg a másikban. Napokig magamnak sem mertem bevallani, de kötődni kezdtem hozzá. Eleinte csak egy futó kapcsolatnak hittem fellángolásnak, de láttam rajta, hogy nem így gondolja, ahogy én sem. Olyanok voltunk, mint a friss házasok, akik képtelenek betelni a másikkal. Pár napig türtőztettük magunkat, de szenteste után szabad utat engedtünk az érzéseinknek. Nem kellettek szavak, mondatok elég volt egy-egy pillantás, egy érintés, hogy kifejezzük a másik iránti érzelmeinket. Megszámlálhatatlanszor szeretkeztünk egymással egyre többet és többet akarva a másikból. Minden aktus után hosszasan feküdtünk egymás karjaiban és némán dédelgettük a másikat. Mégis féltem. Féltem a saját érzéseimtől, amit éreztem, féltem, hogy csalódnom kell. Tudtam, hogy menthetetlenül belé szerettem és képtelen lennék már nélküle akár levegőt is venni mégis féltem, hogy bármelyik pillanatban elhagyhat.

Január elején hazautaztunk. Azon a hétvégén csak feküdtem otthon és nem tudtam mit is kéne tennem. Mérlegeltem a helyzetet és tépelődtem a saját érzéseimmel. Eljött a rettegett hétfő és visszatértem a szürke hétköznapokhoz. Tudtam, hogy gyáva vagyok és biztos voltam benne soha senkit sem fogok többé így szeretni, mint őt.

Mikor beléptem az irodába szomorúan simítottam végig az asztalon és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nyílt az ajtó én pedig gyorsan eltüntettem a fényes cseppeket.

- Kaoru- mosolyodik, el Hunter mikor meglát. Legszívesebben a karjaiba vetném magam és fulladásig csókolnám nem törődve azzal, hogy ki látja meg.

- Uram…-szólalok meg remegve lehajtott fejjel- Szeretnék felmondani!- mondom. Akkor még nem tudtam, hogy ő nem olyan mint aki összetörte a szívemet.


Andro2013. 02. 06. 13:25:27#25077
Karakter: Hunter Holding
Megjegyzés: (Kaorumnak)


Még aznap kiengedik Kaorut azzal, hogy pihenjen. Sőt, egy marék gyógyszert is adnak neki. Hazaviszem, mert nem akarom, hogy bármi baja legyen.
- Köszönöm szépen a fuvart – mosolyog rám, majd mikor kiszállni készül a kocsiból megfogom a csuklóját.
- Pihenjen! -  utasítom, mire bólint.
Megvárom, míg bemegy a lakásába, majd hazavezetek. Remélem, egy hétig nem látom, mert különben merges leszek rá. Ám hetfő reggel, mikor belépek a munkahelyemre, Kaoru a szokásos helyéről mosolyog rám. Ezek a japánok tényleg dilisek. Képes félholtan bejönni munkába, mikor még otthon lenne a helye.
- Kaoru! – mondom döbbenten, mire felpattan.
- Jó reggelt Mr. Holding! – mosolyog rám. - Elvehetem a kabátját? – kérdi. - A kávéja hamarosan kész van.
- Ha jól emlékszem azt mondtam pihenjen! – morgok rá, miközben a homlokom ráncolom. Otthon kéne feküdnie, nem itt hajtania magát.
- Kérem, ne aggódjon, nem fenyeget veszély, hogy elájulok, vagy esetleg másféle gondot okozzak – veszi el a kabátom, majd mialatt bemegyek, jön utánam egy csésze kávéval, meg a jegyzetfüzetével. A kabátom a fogason pihen. - A kávéja – teszi elém, majd a jegyzetfüzete fölé hajol. - Engedelmével a new york-i tartózkodásunk alatt megbeszélt találkozókkal kapcsolatban elintéztem néhány időpontot és ebédmeghívást az érintett személyekkel. Ennek keretében ma egyelőre a cég személyes ügyivel kapcsolatban lesz megbeszélés a nagyteremben, de holnap találkozik egy befektető céggel a Common Hotel-ban, ahol ebédmeghívást kapott – mosolyog, majd távozik.

Ez a kölyök megőrjít. A napok ezek után a szokásos ütemben zajlanak, habár kissé többet törődöm Kaoruval. Este hatkor hazazavarom, amit kissé furcsáll, de nem szeretném, ha megint túlhajtaná magát, és elájulna nekem.
Lassacskán itt a karácsony, és az egész iroda lázban ég az ünnepek miatt. Egy hét van még addig, de néha hallom, hogy Kaoru rárivall a munkatársakra, hogy dolgozzanak is. Én nem várom a karácsonyt, nekem semmit sem jelent. Nincs családom, így egyedül szoktam tölteni az ünnepeket. Nem mintha bánnám a dolgot. Itt lesz a céges buli, amin kötelező less részt vennem, mint a cég vezérigazgatójának. Utána január elejéig meghal az élet a cégnél. Nem is tudom, mit fogok csinálni. Talán elutazom a hegyekbe, vagy valami.

 ~*~

~~ 1 héttel később december 22-én ~~
 
- Jó reggelt! – teszi le elém a bögrét Kaoru, mialatt én döbbenten látom a kis dobozkát az asztalomon. Ki tette ide, és mégis, mi ez? - Mára egyetlen megbeszélés van csak. Délután 1-kor a nagyteremben, az évzáró nagy értekezlet – mondja, miközben én az ujjaim között forgatom a kis dobozt.
- Kaoru… - mondom, majd előbb a dobozra, aztán rá nézek. Ő tette volna ide?
- Semmi közöm hozzá már reggel itt volt mikor érkeztem – feleli, majd távozik.
Mikor kimegy, kinyitom a dobozt, és egy gyönyörű, márkás karórát pillantok meg benne. Nagyon drága luxusholmi, egyenesen New Yorkból. Tudom, hogy Kaoru vette nekem. Bolond kölyök, mégis mit képzelt? De akkor nekem is adnom kéne neki valamit. Így illik, vagy mi a fene. Igazából, sosem szoktam ajándékozni, vagy csak nagyon-nagyon ritkán, így nem tudom, hogy hogy is megy ez az egész. Majd kitalálok valamit.
A buli alkalmával egy egész termet kibérelünk. Természetesen a legjobb pezsgő, legjobb étel, legjobb zene jár hozzá, minden, amire telik. Kaoru velem ül egy asztalnál, én pedig még mindig nem tudom, mit gondoljak róla. Nagyon helyes fiú, kiváló munkaerő, és figyelmes munkatárs. Sok pohár pezsgő eltűnt benne, mikor megoldódott a nyelve. Én csak hallgatom, és hallgatom, míg egyszer csak azon veszem észre magam, hogy az ajkait figyelem.
Ő pedig egyre közelebb jön hozzám, mígnem karjait a nyakam köré fonja, és megcsókol. Először el akarom tolni, de tudom, hogy úgysem fog emlékezni semmire. Magamhoz húzom, és viszonzom a csókját, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapom, és a kocsimhoz viszem. Van sofőröm, aki már meg sem döbben az eseten. Szólok neki, hogy a vigyen haza, amit ő meg is tesz.
 
Alig lépünk be a lakásba, újra egymásnak esünk, és nehezen jutunk el az ágyig. Már tépi, szaggatja rólam a ruháimat, és én sem kímélem őt. Végigsimítok a hátán, az oldalán, és egy pillanatra elválnak ajkaink, mire jóleső nyögéseket hallat. Szóval ilyenkor kis virgonc, mi? Nem telik bele sok idő, a hálószobámban fekszünk az ágyon, ő alul, én fölötte, és nem tágítok. Ő csak nyöszörög, részegen mond valamit, de nem nagyon értem, nem is érdekel. A többi összefolyik, és csak teszem a dolgom. Annyi biztos, hogy nem spórol a szenvedéllyel a kölyök.

~*~

Reggel arra ébredek, hogy valaki a takarót huzigálja rólam, és mocorog mellettem. Lassan nyitom ki a szemem, majd a másik oldalra fordulok, ahol Kaoru vörös arcával találom szemben magam. Úgy tűnik, kijózanodott, és nem tudja, mit csináltunk az éjjel.
      Jó reggelt, Kaoru! – mondom felülve. – Igazán virgonc ma reggel, tekintve, mi mindent művelt az éjjel.
      Mit… mit csináltam? – kérdi rémülten. – Hol vagyok?
      A lakásomon – mondom egyszerűen. – Mire emlékszik?
      Semmire… - suttogja megsemmisülten, mire kis híján elnevetem magam. De végül csak egy halvány mosolyra futja, pedig belül hangosan röhögök rajta. – Mégis… mi történt? Hogy… hogy kerültem… ide?
      A kocsimmal – közlöm. – Tudja, hogy igazán szenvedélyes, amikor be van rúgva? – mosolygok, és élvezettel látom, ahogy elfehéredik az arca.
Több szót nem vesztegetek, kiszállok az ágyból, majd a fürdőbe megyek, hogy letussoljak. Mikor kész vagyok, és visszamegyek a szobába, Kaoru még mindig megsemmisülten ül az ágyban, és úgy látom, teljesen le van dermedve. Azt hiszem, végre eljutott a tudatáig, hogy mit is műveltünk mi ketten. Meg kell hagynom, szenvedélyes, vad éjszaka volt.
      Mi… mi… - kezdi dadogva, mintha félne attól, amit mondani akar – mi… én… lefeküdtem… magával?
      Le – bólintok, mire az arca halálsápadt színt ölt. – De írjuk az alkohol számlájára, és biztosítson, hogy ilyen többé nem fordul elő. Egyébként remek az ágyban – mondom szenvtelenül, mintegy tényként közölve a dolgot. – Zuhanyozzon le! Addig készítek reggelit.
      Nem… nem szükséges… - rázza a fejét riadtan, miközben az arca hol fehér, hol vörös színt ölt. Tisztára mint valami közlekedési lámpa. – Sajnálom… Mr. Holding…
Vállat vonok. Nekem mindegy. Helyes fiú, és most, hogy tudom, mire képes, kezdek vonzódni iránta. Ami rossz, mert a beosztottam, és beosztottal soha nem kezdenék viszonyt. Ő azonban olyan más. Olyan ártatlan, mégis élettel teli, szenvedélyes, zabolátlan, mint egy betöretlen vadló. Van benne valami, ami megigéz.

Fél óra kell, mire kimászik az ágyból, felöltözik, és rendbeszedi magát. Én közben reggelit készítek, hátha mégis éhes, de úgy tűnik, minél előbb szeretne szabadulni tőlem. Én azonban nem akarom elengedni őt. Nem tudom, mit érzek iránta, nem tudom, hogy ez szerelem, vagy pusztán testi vágy, de akarom őt. Mindennél jobban akarom, hogy maradjon, hogy ne menjen el. De látom, hogy zavarban van, és nem akarom kényszeríteni. A karácsonyi szünet jót fog tenni neki, hogy ne gondoljon rám, hogy lehiggadjon. Nekem is azt kéne.
      Viszontlátásra, Mr. Holding! – mondja halkan, miközben a kabátjába bújik. Nem felejtettem magammal hozni azt sem. – És… Kellemes Ünnepeket!
      Várjon! – mondom, és megfogom a karját. Megremeg az egész teste. Magam felé fordítom, és szabad kezemmel az álla alá nyúlok, hogy a szemébe tudjak nézni.
      Igen? – kérdi remegő hangon, én pedig hirtelen el is felejtem, mit akartam.
Csak az ajkait nézem, azokat a gyönyörű ajkait, amelyek olyan kívánatosak, mint valami lédús gyümölcs. Nem bírom tovább, és magamhoz húzva őt, megcsókolom. Döbbenten nyög a csókba, de nem próbál ellökni. Nem tudom, mi van velem, nem értem saját magam sem.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).