Ezt a pillanatot használnám ki, és dobnám le magamról utolsó ruhadarabom, ha nem nézne rám újból hatalmas szemeivel:
- Jiggy Ha csaj lennék, tetszenék neked – most mi van??? Hogy kanyarodtunk el erre a témára Gauchetól??? - Vagy… vagy ha nagy csöcseim? – értem… Féltékeny arra a szexi bigére…
- Beszélsz itt baromságokat – sóhajtok fáradtan, aztán inkább én mozdulok más irányba tõle. Megértem zavara okát, de ha átmûttetné magát se lenne nálam esélye. Õ Zazie, és nekem mindig Zazie marad.
- Szerinted – áll elém makacsul - csak fiú és lány között alakulhat ki szerelem – ha továbbra is annyira hisztis lesz, mint egy nõ, esküszöm, ledöntöm, és megrakom. Általában az a csaj, akin farokkúrát alkalmaznak, kigyógyul a dilibajból egy ideig.  
- Az a normális. – már mondtam neki, hogy nekem kell egy kis idõ a gondolkodásra. Bár… Egyre biztosabb vagyok abban, hogy vele nem tudnék úgy bánni, mintha a barátnõm lenne.
- De én… - szuper… Eddig legalább mondta, hogy mit szeretne. Mostantól úgy kell belõle minden szót kihúznom?!
- De te?
- Én – eddig jó… Remélem, folytatja - én szeretnék veled lenni.
- Tudom – ragadom meg állát óvatosan, és húzom magam felé fejét, hogy közelebbrõl tanulmányozhassam bánatos szemeit. Annyira fura, ismeretlen érzést keltenek - De értsd meg te is, hogy én még nem tudom.

Megértés? Cehh… Persze… Sokat vártam tõle. Közelebb hajol hozzám, és puha kis csókot hint az ajkaimra, valamint mintha ez nem lenne elég, még át is ölel… 
- Pofátlan kölyök – adok hangot a véleményemnek. Aztán… Hogy én is okozzak neki egy kevés meglepetést, határozottan ragadom meg a derekát, és húzom magamhoz még közelebb.
Nincsenek nagy mellei, de ettõl még jó érzés átforrósodott testét közel tudni az enyémhez, mialatt vadul, birtoklón csókolom, valamint harapdálom puha ajkait. Az is jól esik, hogy nem hátrál meg vadságomtól úgy, mint ahogy azt eddig volt barátnõim tették, derekasan helytáll, és habár ég az arca viszonozza csókba sûrített érzéseim, ahogy csak tudja.
Talán ezért is nem veszek tudomást arról a tényrõl, hogy õ egy férfi, és megyek messzebbre nála, gombolom ki egyenruhája felsõ részét, és csókolgatom, valamint szívogatom illatos tincseit, nyakának puha bõrét is meg, mialatt kezeimmel felsõtestét térképezem fel.
Magával ragadó látványával magyarázom, hogy pár perc múlva már félig pucéran fektetem magam alá. Nem lány, de megbabonázott. Gyönyörû a teste, fõként fekete szemei, tétovasága is tetszetõs. Vággyal fûtött sóhajai pedig egyenesen õrjítõek. Tovább fokozzák iránta a vágyam, csókjaimmal is végigbarangolom mellkasát, érzékeny pontjait többször meg is nyalintva, mint más, átlagos bõrfelületeit, hogy legközelebb ugyanígy rájuk akadhassak.
Csak miután már rendesen kiismertem minden porcikáját térek rá lényegesen kicsi mellbimbóira, szívogatom, morzsolgatom õket fogaimmal, hogy teljesen elcsavarjam a fejét.
Nem tudom, mi lelt, de minél többször simítja végig a hátam, bújtatja ujjait hajszálaim közé, annál jobban akarom õt.
A jelek szerin neki sincs kifogása ellenem. Ezért merek még messzebb elmenni nála, simítom egyik tenyerem belsõ combjára.

Szép, és egyben meseszerû lett volna, ha hagyja magát, és rátalálhatok, hogy aztán együtt éljünk boldogságban, békességben.  De… Pont most kap kezemhez, és néz ijedten a szemembe:
- Itt ne. Nem tudom.
Rendesen megsértett. Szerintem nem fogta fel, hogy máskor talán nem tudja úgy elcsavarni a fejem, mint ahogy azt most tette velem. Talán? Soha többé… Azért állított meg, mert neki szerelem kell, és egy olyan férfi, vagy lány, akit szerethet. Nem egy olyan, akiért mániákusan rajong.
- Látod – sóhajtom - Te sem tudom. Inkább csak aludjunk – mosolygok, mialatt elfektetem, és rá dõlök, pedig õrjöngenék a legszívesebben. Nem tudja, mit akar, de ehhez képest rám mászik, hogy amikor úgy érzem, szükségem lenne rá dobjon…
Amint visszaérünk, két hét szabadságot fogok kérni. Ha nem látom helyes arcát, csillogó szemeit talán tényleg jobban át tudom látni azt a kulimászt, amibe belekerültem.

***

Hajnalban, öntudatlanul rámarkolt duzzadt tagomra, és a nevemet susogva magához szorította. Ezért nem tudtam tovább aludni, sóhajtva keltem fel, és mentem vissza a cickók, pontosabban a barlang belseje felé. Úgy éreztem, jobban tudnék küzdeni azzal a lányzóval, ha a sebesült dingót figyelem csak,  viszont még a hûlt helyét se találtam a tónál. Nietche hozzá hasonlóan eltûnt, most értem vissza partneremhez. Épp idõben, így hallom, hogy pont rólam beszél madaramnak:
- Hát te tényleg Jiggy dingója van. Ha õt kérdezném õ is ilyen bõ beszédûen válaszolna. Persze ez is jó benne – a meghiúsult tegnap esti légyottunk miatt még mindig zabos vagyok rá, viszont visszafogva indulataim aranyos mosolya miatt szólítom meg:
- Jiggy elment vissza a tóhoz. Eltûnt a nõ, odamegyünk.
- Rendben – nyel egy nagyot, hogy azt a falatot, amit eddig nyammogott eltüntesse, aztán ingjét kezdi el begombolni.
Természetesen rosszul, elmosolyodva sutaságán állok mögé, és próbálom kisegíteni. Ez nem egyszerû, már ilyen korán reggel is elég éles a nyelve
- Megy egyedül is.
- Persze azért gomboltad félre magad. Ismét – vágok vissza, amire legalább visszavesz a stílusából, és védekezik:
- Lassan szoktam kelni. – halkabban, és vörös pofival van olyan aranyos, mint egy szende lány, kis csókot hintve az ajkaira ébresztem fel, amint begombolom teljesen az ingét.
- Jó reggelt – nyögi mûveletem miatt, sálammal takarom el a vigyorom. Édes, és harapnivaló. Még a végén eléri, hogy máskor is úgy letámadjam, mint tegnap.

- Ha már felébredtél, és összeszedted magad, indulhatunk. – szólalok meg pár perc elteltével. Egy ideje lefagyottan áll, és azt figyeli, ahogy Harryt simogatom.
- Már rég. – rázza meg magát, mintha tényleg most olvadna fel róla a döbbenete – Mehetünk. – el is indul elõttem, viszont amikor madaram közvetlen felette repül tova, összerettenve ugrik hátra. Pont érte merevedõ tagomnak ütköztetve formás fenekét, így kárörvendõ kuncogás után arra kérem, vigyázzon, hová esik, ha szûz akar maradni.
Vörös fejjel közli velem, bunkó vagyok, aztán lépdel ismét elõre, viszont kis idõ múlva megint megtorpan, és visszafelé, irányomba tesz pár lépést. Baj lehet, komoran gyorsítok a lépteimen, és állok meg mögötte, hogy a fülébe susoghassam kérdésem:
- Mi történt? Miért tolatsz?
- Van ott valaki. Pontosabban valakik, nem akartam, hogy meglássanak. – mutat egy pontra, néma intéssel hívom magamhoz madaram, amikor megbizonyosodok arról, nem csak képzeleg, és küldöm el abba az irányba, amerre a gyanús árnyak láttuk.
Bár… Vissza se kell érnie ahhoz, hogy tudjuk nem kerültünk nagy bajba, mert pár falubeli hangja üti meg a fülünket:
- Ne engem hibáztass azért, mert ügyetlen voltál, és beleejtetted a kulacsod. Az enyém nem adom. Halászd ki a sajátod. Vagy menj vissza a faluba, és hozz magadnak onnan másikat!
- Nem kérhetsz tõlem ilyet! A Maka, és a testõre bármikor visszajöhet. Csak egy kortyot adj majd! Kérlek! Ne legyél köcsög! – nem tudom, mikor jöttek be, azt se, hogy miért nem vettük észre õket, azt meg, hogy honnan tudják, nincs itt a mutogatós nõ, végképp nem, de ki akarom deríteni a lehetõ leghamarabb.   

- Elnézést! – lép elõ izgága partnerem a szikla takarásából, mielõtt cselekedhetnék, dühösen morranva dörzsölöm meg a homlokom, amikor erre a tónál lévõk ijedt visszatért, most végünk kiabálásba, és futkosásba kezdenek. Rendben, hogy Zaziet fûti a tettvágy, de azért a beköszönésnek van egyszerûbb formája is.
- Nyugalom… - emeli fel védekezõn maga elé a kezét lökött társam – Nem fogom önöket bántani. Az érdekel, hogy miért olyan biztosak benne, elment innen az az izé… Minek is hívták? Ja igen… Maka. – végre a kiabálásuk helyét hisztériás nevetés veszi át, majd amint kinevetik maguk, komor hangon válaszolnak:
- Te idióta! Azt hittük meghalunk. – mint a csínyen kapott gyerekek, úgy rejtegetik közben a kulacsot, amin az elõbb veszekedtek… Pedig Zazienak nem hiszem, hogy pont arra van szüksége - Legközelebb ne ijesztgess minket. A Makát, és kísérõjét láttuk elmenni, azért tudjuk, nincsenek is, de fogalmunk sincs arról, mikor térnek vissza ide, úgyhogy ne is tarts fel minket tovább, sietnénk.
 – Hogy értik azt, hogy elment innen a Maka? – lépek elõ én is a takarásból. Döbbent vagyok, és dühös. Alig aludtam, azt biztos észrevettem volna, ha az a lény kisétál mellettük. Éreztem volna a dudás illatát is. Ráadásul… Úgy tûnik, ez a két idióta se épp a legcsendesebb, ismét felordítanak, ezúttal miattam, majd azt felelik remegésük csillapodásával, hogy nem tudják mi volt az oka.
- Idõnként eltûnik néhány hétre.
- De már legalább húsz éve nem mozdult ki innen. – fûzi hozzá szavaihoz a másik, aminek hatására egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Miért pont mi fogtuk ki a nyaralását? Így máshonnan kell információt szereznünk Lagról – A távozásakor be tudtunk jönni a forrás vizéért. Örök életet ad mindazoknak, akik rendszeresen fogyasztják. – hülyeség. Maximum gyógyít. Az megmagyarázná, miért tûntek el rólunk a sebek, amiket tegnapi harcunk során kaptunk.
- Értem. – sóhajtja Zazie csillogó szemekkel, aztán megnézi magának közelebbrõl a vizet – Örök élet mi?
- Pontosan. – süllyeszti zsebébe a szerencsésebb balfék a kulacsát szakálla takarása alatt. – Igyanak belõle önök is bátran… Örültünk a beszélgetésnek, viszont nekünk most rohannunk kell. Tényleg nem szeretnénk megvárni, amíg visszatér.
- Magukkal megyünk. – ragadom meg Zaziet, mielõtt lenne ideje arra, hogy a víz forrásába érintse az ujját, aztán magabiztosan indulok el a falusiak mögött. Érdekel az az út, amit õk használtak. Motorom sem fogom itt hagyni, legalábbis nem sokáig. Az éj leple alatt mindenképp eljövök érte. Ha visszatér az a lány, azt is kideríthetem, Lag dingója még vele van-e.

A járat, amit õk használnak ugyanolyan tág, mint amint mi jöttünk, viszont elég csúszós, nem egyszer kell megragadnom ahhoz Zazie kezét, hogy ne essen el.
- Köszönöm – sóhajtja ötödjére tettem miatt, ezért ismét arra kérem, legyen óvatosabb.
- Úgy van fiú. – kuncog a fiatalabbik. – Nem is értem, hogy lehetsz levél méh ennyire ügyetlenül.
- Jahh… Pont olyan, mint az a másik, akit a minap talált a polgármester. Már a kormány csapata sem a régi… - a másik?
- Hogy néz ki, akirõl beszélnek? – faggatja õket Zazie is, ugyanarra gondolhatott, mint én.
- Fehér a haja, és csillogó lilás árnyalatúak a szemei. Eléggé megtépázták, de ugyanaz az egyenruhája, mint ami a fiún és önön van.
- Értem… - sóhajtom, aztán jobban magamra tekerem a sátram, kiértünk a szabadba, ahol a szél még mindig tombol. De… Szerencsére jelenleg még a hó nem esik. – Hol van most az a fiú?
- Tegnap éjjel indult el a fõváros felé. A ma esti bálon már nem is akart részt venni. Pedig örömmel láttuk volna. – hogy az a… - Ti azért jöttök ugye?
- Visszamegyek a motoromért. Zazie te menj velük. Vegyél élelmet, és várj utána rám a faluban. – biccent, hogy értette, ezért visszaindulok.

***

Nem vagyok az a bálos típus, világ életemben gyûlöltem az ilyen, és ehhez hasonló rendezvényeket, viszont muszáj elmennem a falu központjába, és belépnem a vigadalomba, hogy útitársam, akit sikeresen odarángattak magukkal összeszedhessem.
Na nézd csak, ott van… De… De… Pont egy nõvel??? Ezt nem hiszem el… Mi a fene folyik itt? Óvatosan közelebb megyek hozzájuk a táncolók takarásában, hogy ne vehessenek észre, viszont én ettõl már hallhassam õket:
- Ohh Zaz… Egyszerûen mesés vagy, a munkád pedig elragadó - micsoda?? - Hamond a nyomodba se érhet, ezért dobtam miután beszélgettünk a megérkezésedkor. Õ még a falun kívül sem járt, nemhogy a fõvárosban. Teljesen rabul ejtetted a szívem. Nem vinnél magaddal, hogy ne kelljen nélkülöznöm a jelenléted?
- Figyelj Emily… Aranyos lány vagy, viszont már megmondtam neked pár órája is, hogy én már mást szeretek. Õt kéne várnom, ahelyett, hogy itt szórakozok.
- A nagyapám mesélt arról az alakról, akire gondolsz. Azt mondta, elég magának való. Fogadni mernék, hogy még hasonlót se csinált veled, mint amit én fogok. – csinálni… Veled… Mire felfogom a szavait annak a ribancnak, aki csak azért akarhatja elcsábítani társamat, hogy rákényszeríthesse, eljuttassa a fõvárosba, õ már Zazie ajkán csüng, bosszúsan lépek párosukhoz, fejtem le róla.
- Mégis mit képzelsz?! – próbálna visszavágni, viszont elég ahhoz belenéznie a szemeimbe, hogy ne folytassa a cirkuszt. Megérdemli a félelmet. Zaziet õ rémítette meg, úgy szorít magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Eskü, ha idõsebb lenne ez a csaj, be is húznék neki ahelyett, hogy leoltom:
- Az a kérdés, inkább te mit képzelsz. Zaziet csak akkor lehet megcsókolni, ha azt õ is akarja.
- Honnan veszed ezt?! – ejj de felvágták a nyelvét... – Engedd el Zazt, mert ha nem, akkor mérges leszek. Elvégre neked csak a társad. Mit akarsz tõle?! – társ… Igen. Bár… Ha csak úgy éreznék irányába, mint egy társ, egy barát felé, most nem lettem volna rá féltékeny, és szakítottam volna el tõle, hangosan elnevetem magam, aztán kimegyek a levegõre. Nincs kedvem jobban legyilkolni a hangulatot, ráadásul gondolkodnom kell.

- Az elõbb megmentetted az életem. Nagyon szépen köszönöm. – sóhajtja egy nagyon ismerõs hang, mosolyogva húzom jobban szememre a sapkát:
- Szívesen. Mondjuk… Azt nem hinném, hogy életveszélyes helyzetben voltál. Õ csak egy kis lány volt, aki beléd szeretett. – elpirul, és szemeimbe néz, kíváncsi tekintettel viszonzom a pillantását:
- Pedig abban voltam. Soha nem csókoltam meg lányt, de nem is akartam kipróbálni, milyen lehet velük… Emily meg az átlagnál is bajosabbnak tûnik. – nem is olyan lökött… Jól átlátott a csajon. Érzéseit is értem úgy hiszem. Õt csókolni tényleg másabb volt, mint barátnõim. Különlegesebb, teljesebb.
- És mit csinálhatnék? Már megcsókolt. Feltaláljam az idõutazást, vagy inkább kérsz egy csókot tõlem is, hogy elfelejthesd az elõzõt.
Elpirul, de nem ellenkezik, amikor megragadom az állát, óvatosan hajolok hozzá közelebb, és hintek ajkaira csókot. Felsóhajt miatta, de aztán viszonozza, csak akkor válunk el egymástól, amikor elfogy a levegõnk.
- Ezt nem hittem volna. Távozz innen, hagyd Zazt. – mit keres a lányzó itt? Au… És miért ütött meg?! – Õ az enyém! Szállj le róla! – cehh… Mintha az emlegetett valami tárgy lenne… Remélem, tökösebb lesz annál, mint amilyen az elõbb volt.

Út közben szorosan tartom magam elõtt potyautasom, hogy semmiképp se eshessen le motoromról, de társalogni nem társalgok vele.

Még mindig fogalmam sincs arról, hogy akarok-e tõle valamit. Aranyos, de hozzám hasonlóan töke van, nem tudom, mit mondhatnék neki, azzal se vagyok tisztában, hogy hogyan viszonyulna szavaimhoz, vagy egyáltalán hozzám, ha kinõ abból, hogy imád.

Ráadásul…

A beszéddel az erõm is vesztegetném…

Este lesz, mire megállunk pihenni, Lagnak se híre, se hamva arra, amerre kerestük, madaram se találta nyomát, nagy nyújtózással szállok le jármûvemrõl, és ropogtatom ki elgémberedett tagjaim.

Majd… Gonosz vigyorral nyugtázom azt, hogy Zazie popiját dörzsölgetve száll le szintén vasamról, és követ. Szegény nem szokott hozzá az efféle utazáshoz.

Sõt… Úgy nézem, farizmait eddig még tényleg sehogy sem tornáztatta.

- Nem vicces – mordul rám, amikor utolér fura mozgásával - majd bele jövök – hehe… Az a belejövéses dolog csak akkor fordulhat elõ, ha hagyom. Úgy érzem, errõl megfeledkezett.

Mmm… Mondjuk nyelvöltése izgató, szélesebb vigyorral, mint az elõbb vágok neki vissza:

- De az – hogy emiatt ne tudjon velem tovább feleselni, kijelentem, elmegyek tûzifáért.

- Bár kétlem, hogy bármit is találnék. – teszem hozzá szavaimhoz nagy sóhajjal. Minden tiszta jég, és hó.

Mire visszaérek ülepét már a havon hûti, szó nélkül rakom le mellé az ágakat, amiket összeszedtem.

- Tényleg – szólít meg, megint figyelmen kívül hagyva a türelmi kérvényem - Te raktál el ételt? Nekem esélyem nem volt ilyesmire – ohh… Értem… Szóval éhes… Szerencséje…

- Nem kellett, - bökök motorom oldala felé - mert Lloyd-san a kezembe nyomott egy táskával. Ott találod – az ilyenek miatt jó jóban lenni a fõnökkel.

- Hmm. Ez kivételesen rendes volt tõle. Talán nem hisztizek felé jövõ héten fizetés emelésért – jelenti ki Zazie is aztán már megy is a táskáért, fejcsóválva próbálok nekiállni a tûzgyújtásnak.

Miért nem megy? Hát csak azért, mert egy kis nyakamon lévõ méhecske mialatt azt ordítja, hogy kinyírom, hozzám vágja a kaját rejtõ batyut.

- Ne ordíts már, még ide hívsz egy gaichuut – intem csendre bosszúsan. Ha tudom, ennyi energia van benne, átadom neki a motor vezetését.

Azt se értem, mi baja ajándék ételünkkel, bosszúsan nyitom ki az azt rejtõ táskát…

Felháborodottsága világos lett ettõl a mozdulattól azonban, nagy nyeléssel zárom vissza a szellemet a palackba:

- Ez ugye nem…?

- De – válaszol félig feltett kérdésemre - Sylvette levese. – a fene vigye el azt a senkiházit… Ha újra találkozunk, akkor a halál fia.

- Jó, - sóhajtom bosszúsan - most ezt szépen arrébb rakjuk, és majd reggel teszünk egy kis kitérõt a közeli faluba. Miközben imádkozunk, hogy ott jobban fõzzenek. – más megoldásunk nincs. Errefelé még elejthetõ állatok se igen élnek, megmérgezni azzal az izével amit hoztunk még a földet se szeretném.

- És addig – nyafizza korgó gyomorral, befejezem helyette a mondatot:

- Addig alszunk, hogy hamarabb eljöjjön a reggel – ennyit ki kell bírnia egy 16 éves srácnak, aki méhként dolgozik, még mindig morcosan Lloyd húzása miatt fekszem le aludni.

Fél szemem azért rajta tartom a kis Zazien, így látom, hogy habár elkeseredett, követi a példám, és eldõl.

Velem ellentétben azonban mákja van, és még aludni is tud addig, amíg ropog a tûz, és nem fázik.

Bár utána…

Elnézõ mosollyal figyelem azt, ahogy vacogva vergõdik hol jobbra, hol balra, amikor megszólal a gyomra, meg is szánom kicsit.

- Gyere ide – utasítom.

- Meg fagyok – áll felettem a következõ pillanatban, gunyorosan jegyzem meg neki, hogy hallom, aztán rántom az ölembe.

A kis lököttnek jégcsappá fagyott még az orra is, annyira nem volt képes arra, hogy védje magát a hideg elõl…

Viszont… Valami miatt egész különleges, és magával ragadó a jelleme, a kisugárzása, és úgy minden, ami hozzá köthetõ.

Ebbe beleértem még azt az érdekes hangot is, amit hirtelen tettem miatt kiadott, és feje nyakamhoz érését is.

Zavart tekintete, és vörös arca, amit most az enyém felé fordít, egyenesen beindít, kíváncsian nyalom végig nyakának ívét.

Kellemesen csalódom az ízében, semmivel nem másabb, mint egy nõé.

Sõt… Még talán egy kicsit jobb is… Reakciója csak még észveszejtõbbé teszi, újabb csókok kap immáron forróvá vált nyakbõrére, mialatt kezeimmel kócos tincsei közé túrok. 

Finom… Nagyon finom…

- Jiggy – szólít meg félénken, mielõtt azonban folytathatná az ellenkezést gombolom ki határozottan egyenruhájának a kabátját, és simítom végig ujjaimmal gyengéden a hasát, valamint a mellkasát.

Érdekel, bõre itt is finomabb-e, mint Sarahhé, vagy az õ elõtti barátnõimé.

Nagyokat lélegzik mûveletem közben, ha épp nem sóhajokkal jelzi, mennyire jó neki az, amit teszek, amikor testének igazán érzékeny pontjait tapintom végig elfojtottan kuncog is.

De… Nem próbál leállítani.

Ez egy nagyon nagy pluszpont a részére, vörös arca is elégedetté, érte sóvárgóvá tesz, száraz szájjal veszem kezeim közé elõször az egyik, majd a másik kemény mellbimbóját, tekergetem meg õket óvatosan, hogy még keményebbek legyenek. És…  

Jobban akarom hallani azokat a hangokat is, amikkel a világ tudtára adja, mit is érez irántam.

Igen…

Akarom, hogy még, hogy hangosabban nyögjön, alig bírom magam visszafogni attól, hogy leteperjem, amikor kis kezeivel felsõm egyik gombját markolja meg.

Nagyon jó helyen van, sóhajtva hajolok újra nyakához, szívom magamba finom illatát, mialatt orrom hegyével bátorítón végigsimítom a füléig.

Szeretném, kell, hogy szabaddá tegye a mellkasom, remélem ettõl remegõ kis kezei végre azt teszik, amit mindketten szeretnénk.

Lassú, és félénk, de végül eléri célunk, és kabátom szétnyílik, hogy õ is letapogathassa kockáim, sóhajtva gondolok arra, merevedése simul hozzám, és nem a mellei. Csak ezért sikerül magamon erõt vennem, és karjait nyakam köré fogva összepréselnem mellkasaink ahelyett, hogy tovább vetkõztetném.

Bár… Még mindig rezeg a léc nálam attól, hogy a nyakamba szuszog. Beleborzongok abba, amit tesz.

- Akkor, most már jó ugye? – kérdem, amikor ásít, remélem, elalszik, mielõtt még tényleg a magamévá teszem.

- De a gaichuu – nyammogja álmosan, vigyorogva próbálom megnyugtatni:

- Nyugi õrködöm hajnalig, és ha egy feltûnne, hidd, el te leszel az elsõ, akit hozzá vágok.

- Rendben – motyog beleegyezõen, aztán kemény feje a nyakamra zuhan, felszisszenek, mielõtt még kinevetném bealvását.

Haláli a kis pofa, nem is értem, hogy ha ezt nem bírja, késõbb hogy bírná velem.

Viszont… Azt tudom, hogy ki fogom deríteni. Úgy érzem, adnom kell neki egy esélyt a bizonyításra…

***

Szándékomtól, miszerint járni kezdek vele még az se tud eltéríteni, hogy a reggel tájékán azért kell kimásznom mellõle, mert jéghideg nyálcseppje végigfolyt meztelen mellkasomon, és ráfagyott a bõrömre, összegombolva egyenruhám pakolom össze szanaszét szórt dolgaim, készítem fel vasparipám az indulásra.

Zazie akkor kel, amikor már minden késsz, az, ahogy próbálja magát összeszedni kuncogásra késztet.

Szerencse, hogy hátat tudok fordítani neki, és ezt nem látja, csak már azt az érzelemmentes tekintetem, amivel kisebb bátorító szónoklatot intézek hozzá motoromról:

- Korábban kell, indulunk, ha tartani akarjuk magunkat a megbeszéltekhez és enni is szeretnénk már valamit – kapom magam elé - visszaaludhatsz még. – teszem hozzá. Így használhatatlannak tûnik.

- Jiggy – néz a szemembe ködös tekintettel – mért nem csókoltál meg? – csók??? Arra nem is gondoltam, hogy én és õ esetleg ilyet tegyünk.

- Úgy sem tudsz – veszem azonban magyarázkodás helyett lazára a stílust, és indítom be gyönyörû társam.

- Jiggy – szól ismét, kíváncsisággal vegyes türelmetlenséggel hajolok hozzá közelebb:

- Hm – éhes vagyok, és ha nem hagyja, hogy kajához jussak, még a végén õt enném me… g…

Meglepett gyengéd puszija, amivel megajándékozott, csak akkor, amikor hozzáteszi, hogy jó reggelt tudok végre elmosolyodni, és gázt adni.

Tényleg annyira érdekes, hogy meg kell próbálnom szemet hunynom neme felett…

***

Gyors elindulásunknak köszönhetõen nyitáskor érjük el a közeli falu pékboltját, és végre dugig teli gyomorral, nameg persze finom, friss kenyérrel púposra tömve összes batyunk folytathatjuk tovább nyomozásunk az eltûnt méhecske után.

Úgy gondolom, jó jel, hogy az eladónõ pontosan tudta, kirõl beszélünk, amikor evés közben körbeírtuk neki Lagot, találkozott az alacsony, ezüstös hajú fiúcskával.

Sõt… Tõle vett õ, és dingója is ételt maguknak pár napja.

Harry segítségével a délelõtt folyamán néhány töltényhüvelyét is megtaláljuk egy gaichuu darabkái mellett, abban az irányban, amelyikben pár másik falusi útmutatása alapján mentünk, egyre jobban bízom abban, hogy már nem kell sok ahhoz, rá találjunk, és hazamenjünk.

Zazie is lelkesen kutat további nyomok után a hóban, mély gödröket ás a fehérségbe, tettével mosolygásra késztet.

Nem tudom, miért teszi azt, amit tesz, de olyan, mint egy zabolátlan kutyakölyök.

- Blöki gyere, menjünk tovább. Nem hiszem, hogy Lag a hó alá bújt. – ülök fel motoromra, szavaim hatására mérgesen mászik ki abból a mély lyukból, amit legutoljára készített, és lép mellém, hogy dühösen tisztázhassa velem, õ nem a kutyám.

- És tudd meg, azért ástam, hogy kiderítsem, nem-e egy lavina temette maga alá õket. Borzasztó lenne, ha várnának minket, mi meg… mi meg nem találnánk rájuk. – böki ki végül vörös arccal azt, amire gondolt, mosolyogva kapom el karját, és húzom magamhoz, hogy egy kisebb puszit tudjak az ajkaira hinteni.

Érezni akarom. És… A szomorúsága, amit arca más felé fordításával próbált elõlem takarni se tetszik. Jobb érzéssel tölt el általában ha nevet.

Egy kicsit féltékeny is vagyok Lagra. Nem tudom, értem aggódna-e valaha is annyira, hogy még a szemei is csillognak a könnytõl.

- Nyugalom. – mondom neki higgadtan, amikor elszakadok finom ajkaitól, majd kihasználva a döbbenetét magam elé emelem – Harry megtalálta a nyomaik a közelben, nem a föld alatt raboskodnak.

- Akkor menjünk. – motyogja, miután biccentett szavaimra, amint egyik kezével megdörzsöli a szemeit, hogy ne láthassam, majdnem sírt, meg is kapaszkodik vasparipámban.

Elnézõ mosollyal fülei vörössége miatt indítom be, hogy madaram után tudjunk vele szállni.

***

Sajnos pillanatok alatt kell felfüggesztenünk a további keresést, és menedékféleséget keresnünk magunknak, gyors ütemben sötétedik be az ég, és kerekedik hóvihar a kietlen pusztaságon.

Ilyet én még nem is láttam, örülök neki, hogy gyorsan találunk egy barlangot, aminek az oltalmába behúzódhatunk az ítéletidõ elõtt.

Úgy néz ki a vihar alapján, hogy innen egy ideig nem is tudunk majd sehová se menni, sóhajtva állítom le motorom a barlang bejáratához közel, és pattanok le róla, hogy Harry elhelyezkedve a kormányon rázhassa le magáról a havat.

De… Legalább itt jó idõ van, az éjjel nem fog fázni annyira, hogy magamhoz húzzam, és valami hülyeséget tegyek vele,  pár nyugodt mozdulattal söpröm tisztára a kabátom én is, és ülök le az egyik tartóoszlophoz pihenni.

Innen már azt is jó nézni, ahogy a szél a havat hordja.

Útitársam, aki hozzám hasonlóan szintén behavazódott, morogva az idõ milyensége miatt mászik le jármûvemrõl, majd csinál magából újra egy ellenállhatatlan szépséget azzal, hogy megrázza magát, sálam mögött mosolygok rajta. Õt érdekesebb figyelni, mint az idõt.

Ennivalóan édes, és… Valami miatt ellenállhatatlan is…

- Még szerencse, hogy most van élelmünk. – vesz elõ magának egy kisebb bucit, aztán harap bele, mosolyom csak még szélesebb lesz, mialatt biccentek felé.

- Az biztos. De… - teszem hozzá – Azért nem edd meg mindet. Nem tudom, innen mikor fogunk legközelebb kijutni.

- Rendben. – sóhajtja áhítattal a hangjában, mialatt engem figyel, megnyugodva válaszától hunyom le a szemeim. Az éjszakai virrasztás, és a motorozás kivette belõlem az erõt, pihennem kell egy kicsit.

Alvásra különben sincs jobb hely egy meleg barlangnál…

Persze… Ez csak akkor lenne igaz, ha nem rázogatnák a vállam, és ébresztgetnének pár perccel az után, miután becsuktam a szemeim.

- Mi a baj? – nyújtózok morcosan, majd nézek Zaziera – Ránk szakadt a barlang? – erre semmi nem utal, nem is értem, hogy mitõl lett ennyi ereje, mint amennyije van, és pörög ekkora fordulatszámon.

Bár egy biztos… Az ok, ami miatt fel mert ébreszteni nagyon komoly lehet.

- Nyomok… Hagyni akartam, hogy aludj, ezért elindultam a barlang belseje felé, hogy ne zavarjalak, de körbenézés közben megtaláltam Lagék nyomait. Jöttem is vissza egybõl hozzád, hogy szóljak róluk.

- Értem. – nyújtózok újra, majd állok fel. – Szép munka volt, nézzünk körül, hátha meg is találjuk õket. – szavaimnak megfelelõen indulok el, de amikor nem követ, egybõl visszafordulok az irányába.

Nem értem, most miért állt meg.

- Nem haragszol rám? – kérdez óvatosan, mivel sálam lejjebb csúszott az arcomon, most mosoly nélkül rázom meg a fejem.

- Jól tetted, hogy szóltál. Meg kell õket találni a lehetõ leg hamarabb – sóhajtom, mosolyogva indul el elõttem, és mutatja meg Lagék nyomait.

Talán most, amíg még nem találjuk meg õket kéne neki beszélnem a döntésemrõl, mégse bírom neki elmondani azt, amire jutottam, amikor egy föld alatti tóhoz érünk.

Nietche a tó egyik szélén alszik, mellõle egy hozzá hasonló kinézetû nõ, aki teljesen meztelen…

Ohh Istenem… És… Olyan formás, kerek mellei vannak, és lejjebb is annyira szép, és kívánatos… Ha Zazie nem szólítana fel arra, hogy vigyázzak, mialatt a tóba esek, hogy a víz miatt észhez térnék, bámészkodásom lehet, az életembe került volna.

A nõ tincseibõl fegyvert formált, és küldött felénk.  

- Mit kerestek itt alávaló emberek. – szóla meg komoly hangján, mialatt tincsei körénk tekerednek, csak Zazie ne bámuld már kiabálása miatt válaszolok neki:

- Azt a barátunkat, akinek a dingója ott van melletted. – a szemeim még most is feszes cicijein… Olyan szép… Annyira szívesen meg is kóstolnám õket… Remélem, a nyálam még nem folyik.

- Õ már elment vissza a városotok felé. A húgom pedig itt marad, hagyjatok minket békén – közli hidegen, aztán már repülünk is kijjebb a barlangból azon az ajtón át, amin bejöttünk, nyögve csapódok az egyik tartóoszlopnak, Zazie ugyanúgy felnyögve csapódik nekem, hogy aztán velem együtt érjen földet.

- Ez kemény volt. – dörzsölöm meg a fejem, és állok talpra.

Vizes is vagyok, az éjszakára mindenképp le kell vetkõznöm. 

De õt nem hatja meg kérésem. Sõt pont nem érdekelve õt, hogy csimpaszkodom rá akár egy kis majom az ajtóhoz húz magával.

-          Jiggy ne, ne nyiss neki ajtót – megszorítom piciny ökleimmel az ingjét – nagyon kérlek.  De Jiggy kegyetlenül kitárja azt a retkes ajtót, hogy utána elhalló nõi sírás jusson el hozzánk. Kikerekedett szemekkel nézem az ajtóban hagyott levelet, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy rossz-e ez. Hisz Jiggy-t nem bánthatja meg egy ilyen liba! Tessék már meg is jelentek azok a kis gödrök a homloküregénél a gondterheltség jele! Vagy… vagy ez miattam van így?

-          Most dolgom van – néz, felém semleges hangnembe ingjét kezdi gombolni – úgyhogy arra kérlek, távozz.
Hogy mi? Tényleg ennyire felkavartam volna? A mindig oly király Jiggy Peppert. Hogy lehetek ennyire tapintatlan bunkó?

-          Én - kezdem dadogva bele se merve nézni azokba a feketékbe, melyek pár perce csak úgy vonzottak magukhoz – Én… sajnálom. Most haragszol? – kockáztatom meg a végét. Ám csak ráhajol ajkaimra és egy gyengéd puszit nyom rájuk.

-          Nem haragszom, Rá se, rád se. De – habozik egy pillanatra – át kell gondolnom néhány dolgot, mielõtt akár az ukémmé tennélek – olyan fagyos a hangja és mégis elpirulok ezektõl a metszõ szavaktól. Tényleg elõkerülhet újból ez az uke dolog? Jiggyvel?

-          Értem – motyogom bólintva, és mint aki semmit nem csinált erre sose elviharzok az épületbõl.

A Méh Kasnál boldogan simulok Wasiolka puha bundájába és csak ölelem magamhoz leghûségesebb társamat ki farok csóválva és összenyálazva engem mutatja ki, hogy mennyire is örül neki, hogy én, a gazdája ennyire boldog vagyok.

Csókolóztam vele! Vele! Jiggyvel. Igen és a karjában is tartott. Olyan meleg volt… és erõs, de mégis… mégis mennyi idõ fog kelleni neki. Láthatóan a nõi idomok tetszenek neki, nekem meg sose lesznek olyanjaim. Istenem mekkora egy félresikerült perverznek tarthat most! Nem tudom elhinni, hogy ekkora egy tökfej vagyok. Ez is csakis csak velem történhet meg. Mégis ki mással.
Wasiolka fejét simogatva tûnõdtem tovább a kas lépcsõjén teljesen megfeledkezve arról, hol vagyok vagy épp kicsoda. Csak Jiggy… csak Jiggy  mély tekintete, hûvös modora, de mégis az ott búvó kedvessége járt a fejembe. Illetve vissza-vissza pörgetve a délután eseményeit. Ahol, szinte rendszerint összerándult a szívem és kis bizsergés járt át.

-          Zazie – ordít rám Lloyd- san teljesen felpaprikázva.

-          Hé…hé önnek meg mi a franc baja van – kapok levegõhöz de helyette egy akta talál homlokon.

-          Ébresztõõõ – újabb akta. De hát nem is aludtam!

-          Jól van – emelem fel a kezeim védekezõen – jól van, már ebben a dimenzióban vagyok!

-          Menj el Jiggy-ért – na ne már – gyerünk ez sürgõs – mondja kivételesen komolyan én pedig gondolkodás nélkül indulok a már jól ismert útvonalon futva.
Mért pont hozzá! Ez egyszerûen nem lehet igaz. El fog zavarni a francba és teljesen jogosan. Meg még ráadásul éjszaka is van.
Mire feleszmélek már rég Jiggy házánál lihegek. Megnyomom a csöngõt egyszer semmi, ellenben Harry megmozgatja a szárnyit. De belülrõl semmi mocorgás. Jiggy ki kéne nyitnod. Meg nyomom újból, de újból semmi szó szerint semmi, most még Harry se figyelt rám. Így drasztikusabb módszert választva az ujjamat a csengõn hagyom. Benyomva. Sûrûn imádkozva és mocorgást hallva figyelek Jiggy lakásába és reménykedek, hogy õ elõbb nyitja, ki mint, hogy elvigyenek csendháborításért.
Imáim meghallgatásra találtak és egy nagyon álmos inkább egy zombira hasonlító morcos Jiggy tárja fel az ajtóját.

-          Sejthettem volna, hogy te vagy az, aki hajnalok hajnalán azzal szórakozik, hogy másokat ver ki az ágyból – morogja akár csak egy rühes eb de elengedve a fülem mellett inkább lehajtott fejjel beslisszolok. Õ nyújtózkodva figyel engem és mielõtt egy újabb Jiggy féle kedves megjegyzés elhagyná a száját megelõzõm.

-          Nem akartalak zavarni - kezdem lassan és erõt veszek magamon, hogy újra fölnézhessek rá – de sürgõs ügyben küldött ide Lloyd – az annnya! Reflexbõl fordulok el és érzem, hogy szinte lángolni kezdek. Még-még remegni is elfelejtek, hisz ez egy teljes sokk volt! Most… most, komolyan?! Áh és mekkora! Basszus.

-          Mit szégyenlõsködsz – lép elém olyan dominanciával, hogy teljesen leteperve érzem magam Jiggy ölébe ültetve.  – Egy ukénak az a minimum az mellett, hogy tud csókolózni, hogy nem jön ennyire zavarba akkor, amikor a seméje ilyeneket csinál vele – taglalja szabályait felém. Hát…hát ezen javíthatok…

-          Szóval – kezdi mély bizsergetõ hangján fülembe suttogva – Próbáld meg figyelmen kívül hagyni, hogy most másztam ki az ágyból, és rebegd el nekem, mégis miért jöttél ide. Mondtam, hogy egy ideig még egyedül kell gondolkodnom, mielõtt dönteni tudnék – majd kicsit ingerelve megharapdálja fülemet. Ami nagyon jó.

-          Nem az én hibám – fakadok ki. – Lloyd kapott el mikor bementem most reggel dolgozni, és kérte, hogy azonnal keresselek meg. Én akartam még neked idõt adni – és ez így igaz, ide merni sem tudtam volna jönni, ha nem kötelez a fõnök.

-          Mindent értek – majd elengedi a derekam én meg kiugrok a kényelmes helyzetembõl. – Visszajössz velem – kérdezi, mikor már teljes egyenruhájába díszeleg. Ez mindig olyan jól áll neki. Meg hát… még hát ebben a ruhában láttam meg elõször és szerettem bele…

-          Tessék - kérdezek vissza zavartan.

-          Azt mondtad akkor kapott el mikor munkába akartál állni – ja tényleg ezt mondtam, bár nem pontosan így volt. Lehet elaludtam a lépcsõn – Szóval gyorsan döntsd el vissza akarsz-e velem jönni a kaptárhoz a motoron, vagy inkább gyalogolsz. – Csak biccenteni tudok zavaromba. Nem volt fair kérdés. Esélytelen volt, hogy ellenkezõleg válaszoljak. Ki slisszolok a benti udvarba és ébresztgetni kezdem Harryt. Hát… legalább ennyit megtehetek… ha már kirángattam az ágyából.

-          Hagyhattad volna még aludni – mondja miközben szeretettel simogatja dingója buksiját. Na, akkor ezt is sikeresen elrontottam. – Simán utánam tudott volna repülni – Harry pedig ideges gondolataimat szó szerint elrepítette így még a kemény szavak is szárnyra kaptak.

-          Szóval köszönöm  - mosolyodik el míg szívem egy nagyot dobban, hogy kezemet megfogva a motorához húz és felpattanhatok mögé.
nem állítja le a motort mikor megérkeztünk. Nagyon hamar… sajnos nagyon hamar pedig Jiggyt hátulról ölelni annyira jó érzés. Lassan lekászálódok és el is slisszolnék, de Lloyd hanga megállít:

-          Ne menj el, rád is szükségem van – fél kezével állja el az utat, és már mondanám, hogy még mit nem, de az a fáradt és stresszes arca megállítja gondolataimat.

-          Mi történt – kérdi Jiggy.

-          Lag Seeing…

-          Hooogy, hogy mi? – bukik ki belõlem – Nincs jól? Vérzik? Hol van az kis hülye? Megyek, megkeresem… - folytattam volna kérdés áradatomat de Jiggy ezt megunva derékon fogva felültet maga elé. Elég hatásos elhallgatatási módszernek bizonyult. Egybõl befogtam.

-          Északra ment – kezd bele fõnökünk kis közjátékot figyelmen kívül hagyva. – A Blue Notes Blue-n kellet volna átkelnie egy kis faluba. Ha nem történt volna vele semmi se, már rég vissza kellett volna érnie.

-          Értem. Azonnal megkeressük – és ezzel a három szóval indulunk neki annak az igen csak hideg tájnak. Remélem, nem hóemberként találunk rá Lag-ra.

Jiggy, bárhogy is nézve nem az a szószátyár útitárs. Bár sokat nem is hallanék a motor nagy robajától, de azért egy kis kommunikációnak örülne az ember fia, ha már kamasz évei imádata pont mögötte ül és… és szorosan húzza magához. Mondjuk Jiggyt ismerve számára ez minden csak nem romantikus. Inkább csak egy munka, amit megtoldottak egy „Zazie” nevezetû problémával.

Igencsak késõig bírta szuflával így rendesen besötétedett mire lassítani kezdett. Lag-ra utaló nyomokat sehol nem találtunk, még egy darab kõ se volt félre hajítva a többitõl, jól jött volna Wasiolka szimata, de Jiggy iramát képtelen lenne tartani hosszú távon.

Mellesleg a felállás egy napos motorozás után, egyszerûen a csodával mérhetõ. Nekem öt percig tartott, Jiggynek öt másodpercig se. Meg igen is látom a gonosz vigyorát, amit fájó hátsóm simogatásánál elejt.

-          Nem vicces – morgom – majd bele jövök – öltök nyelvet.

-          De az – vigyorog, tovább majd hirtelen megfordul – elmegyek tûzifáért, bár kétlem, hogy bármit is találnék.

Tomporom meg én a földre kerültünk Jiggy meg túl hamar érkezett vissza egy talán féléjszakányira elegendõ farakással.

Az gáz…

-          Tényleg – kapom fel a fejem. – Te raktál el ételt? Nekem esélyem nem volt ilyesmire – motyogom a végét.

-          Nem kellett, mert Lloyd - san a kezembe nyomott egy táskával. Ott találod – mutatott a motorja bal oldalára.

-          Hmm. Ez kivételesen rendes volt tõle. Talán nem hisztizek felé jövõ héten fizetés emelésért – majd belenézve a táskába éreztem, hogy zöldül a fejem.

Na, ne…

-          Kinyírom!  - dobom el a táskát Jiggyhez.

-          Ne ordíts már, még ide hívsz egy gaichuut – majd õ is bele kukkantott, hogy aztán a lehetõ leggyorsabban csukhassa be nagyot nyelve. – Ez ugye nem…?

-          De – motyogom és próbálok nem korgó gyomromra összpontosítani.  - Sylvette levese.

-          Jó, most ezt szépen arrébb rakjuk, és majd reggel teszünk egy kis kitérõt – ami lesz vagy két óra – a közeli faluba. Miközben imádkozunk, hogy ott jobban fõzzenek.

-          És addig - eskü nem akartam fel tenni költõi kérdést, de muszáj volt. Vészesen megfordult ismét a gyomrom.

-          Addig alszunk, hogy hamarabb eljöjjön a reggel – felhúzom a szemöldököm, ezt õ sem gondolhatta komolyan.  De õ igen, õ komolyan gondolta, sõt annyira, hogy már csukott szemmel próbálkozott az elalváson.

Na, ennyit arról, hogy Jiggy meg én jó kapcsolatot alakítunk ki egymással. Ez egyszerûen így nem fair, még esélyt se tudok magamnak adni.

Nem tudom mikor sikerült eladnom, de az biztos, hogy sikerült arra ébrednem, hogy fázom, és baromi sötét van, fõleg itt a hegyekben. Az a kevés tûzifa hamar feladta a harcot és a lángok elaludtak pedig még éjfél se lehetett. Ez több szempontból is problémás, egy a gaichuukat a tûz elijeszti, másodszor rohadt hideg lett és egyáltalán nem hiányzott a korgó gyomromra a reszketés és a fogvacogás.

-          Gyere ide – sóhajtotta egy mély fáradt hang Jiggy oldaláról. Nem kellett kétszer mondania, egyet pislogott és már fölötte tornyosulok.

-          Meg fagyok – motyogom panaszkodva.

-          Hallom – jelezi gúnyosan, majd megfogva csuklómat ölébe ránt a hirtelen zuhanástól kisebb érdekes nyekkenés hangzik számból, melynek elfúló vége Jiggy nyakába hallatszott. Zavartan kapom el fejem és néznék bele jég kék szemeibe, de ebben a sötétben épphogy sebhelyét ki tudom venni. Esetlenül ülök combjain, ki hamar tudtomra adja, azt akarja, hogy szembe legyek vele így ügyetlenül, de felé fordulok. Lovagiasan mellõzött hangot adni annak, hogy majdnem gyomorszájon rúgtam.

Se szó se beszéd a nyakamra hajol, hogy nyelvét kéjesen végig húzza szirtemen, az érzésre kellemes borzongás mellett gerincem macska módra gömbölyödik. Szívesen rápillantanék Jiggy arcára, de továbbra is puszikat hint nyakamba, miközben sapkám mellettem landol, hogy bele túrhasson selymes fekete hajamba.
Istenemre mondom, teljes rövidzárlat rendeltek el nálam. Meg nyikkanni se merek, még a légzés is nehézkessé vált, karjaim esetlenül lógnak magam mellett és csak kikerekedett szemekkel tudtam nézni a kék egyenruháját mely látószögletembe van.

-          Jiggy – suttogom végül halkan, de csak eddig futotta, pedig annyi mindent akarok kérdezni tõle, de szó nem jött a nyelvemre. Mi… mi ez most így hirtelen?

Eltávolodva tõlem, kezdi lassan kigombolni felsõmet, hogy aztán nagy tenyerei végig simíthassák szépen lassan hasfalam és mellkasom. Az ívek mentén hol itt – hol ott, csikiznek így néha feltörekvõ cincogó hang is elõbújik belõlem, de bimbóimnál már egészen más hangok szabadulnak ki ugyan onnan, melyektõl inkább csak rákvörös leszek. Ki vert a víz.
Eddigi mozdulatlan karjaim szintén az egyenruha egyik gombját találják meg, de ott csak kicsi furcsa remegésre összpontosulnak. Jiggy noszogató orra kedvesen végig simít nyakamtól fülemig, szinte bíztatva, hogy tegyem meg. Az elsõ gombot is ugyanolyan bénázva sikerül kibújtatnom, mint az utolsót, de kíváncsiskodó ujjaim megindulnak, azon a felsõtesten melyet sajnos most alig-alig láthatok. Pedig mit nem adnék, most azért a kockákért, csak, hogy újra lássam. Szótlanul tûri tapasztalatlan ujjaim manõvereit, majd két karomat nyaka köré fonja szorosan, hogy felhevült mellkasaink összepréselõdjenek és arcomat Jiggy nyakába fúrhassam. Igen, a jó melegbe. Az eddig tettre kész éberségem könnyed fáradtságba csapott át, még egy nagy ásítást is alig bírok tompává minõsíteni.

-          Akkor, most már jó ugye – kérdezi fülembe súgva.

-          De a gaichuu – ellenkezek, végül is én vagyok itt a harci morál vagy mi.

-          Nyugi õrködöm hajnalig, és ha egy feltûnne, hidd, el te leszel az elsõ, akit hozzá vágok – hallom, hogy vigyorog.

-          Rendben – mosolyodom el lágyan, majd még abban a percben az álmok mezejébe lépek.

Másnap hajnalban, zombi módjában ébredek, Jiggy szöszmötölésre ki valószínûleg összepakolt az indulásra. A kemény föld messze nem bizonyult annak a kellemes puhaságnak, amibe éjszaka volt sorsom. Sõt ez így duplán kiábrándító. Homályos szemekkel kezdek talpra álldogálni, de hát mindig is alacsonyvérnyomással küzdöttem reggelente. Mi sem bizonyítja, hogy kétszer kellett neki ugranom a begombolásra, mert elõször félre sikeredett. Õ már a motorján ült és várta, hogy oda tántorogjak mellé ásítások közepette.

-          Korábban kell, indulunk, ha tartani akarjuk magunkat a megbeszéltekhez és enni is szeretnénk már valamit – mondja szinte magyarázkodva, majd felkapva megint maga elé ültet - visszaaludhatsz még.

-          Jiggy – motyogom álmosan és felnézek rá õ csak megvillantja óceán kékjeit – mért nem csókoltál meg? – kérdem õszintén utalva az éjszaka történtekre.

-          Úgy sem tudsz – vonta meg vállát õszintén és beindította a motort, míg én meg halványan elpirulok. Hát köszi…

-          Jiggy – vizslatom ismét.

-          Hm – hajol lejjebb, de már észrevehetõ, hogy nem teljesen türelmes. Arcához hajolva meg puszilom, az õ szemei meg kikerekednek.

-          Jó reggelt – fûzöm hozzá, õ pedig küld még egy fél mosolyt mielõtt gázt adna.  

- Magára bízom a kölyköt. - ezzel nyomtam át ájult kis rajongóm Dr. Thunderland kezébe.

Pontosabban… Ez után a mondat után mutattam neki a hátam, hogy le tudja rólam vakarni, akár a felsõmmel együtt is.

A doktor, amikor pár napja ismét nála jártam, azt mondta, jól van a srác, ahogy azt is mosolyogva hozzáfûzte szavaihoz, Zazie visszaszerezte már a küzdelem alatt elvesztett ereje nagy részét.

- Aha értem. - válaszoltam, és eljöttem mindezek követõen tõle anélkül, hogy viszonozva szívességét feleltem volna neki aggódsz érte kérdésére, amit utánam vágott.

Idegesített, hogy a doki mint mindig, most is a fejembe látott.

De… Akkor még nem voltam teljesen tisztában azzal, miért is érdekel annyira a fiú, sorsa, és kicsit nyugtalanított az, hogy talán megõrültem, és beleszerettem.

Most már világosan látom, annak, nyomon követtem felépülését, egy oka van, amellett, hogy egyenruhám felsõ részét vissza akarom kapni. Mégpedig az, a stílusa hasonlít drága húgoméra, Nelliére.

Nem létezik, hogy ezt csak bemesélem magamnak.

Úgyhogy… Meg is nyugodtam, és ahelyett, valami szexuálpszichológust kerestem volna, vettem a bátorságot, hogy nem is tudom, hány hónap óta elõször a kedvesemmel töltsek egy teljes napot.

Õ választotta a kávézót, ahogy az ízletes teát is, ami elõttünk gõzölög egy tálca édes sütemény társaságában, szelíden mosolygok rá, beszélgetek vele addig, amíg meg nem hallok egy nagyon ismerõs ugatást, és az állat gazdájának szintúgy ismerõs morgását.

- Zazie – intek ekkor a méhnek, aki minden bizonnyal minket nézett.

Legszívesebben kedvesemhez hasonlóan kuncognék zavarán, azokon a lépésekkel, amivel hozzánk jön, mégse teszem, sajnálom egy kicsit.

A hellyel lehetnek bajai, ami érthetõ addig, amíg az ember nem volt még senkivel.  

- Szia - ér el végre asztalunkhoz - ezt...ezt akartam átadni a Méh Kaptárba, de itt találtalak meg – motyogja, mielõtt átnyújtaná egyenruhám felsõ részét.

Szarrah erre persze egybõl féltékenyen próbálja figyelmem visszaterelni maga felé azzal, hogy az asztal alatt simít végig karcsú lábaival az enyémen, nem is értem, miért idegeskedik. A velünk szemben álló igaz, hogy elég szép, de nem lány, nem kifejezetten érdekel. Legalábbis azt hiszem.

- Köszönöm - hálálkodok neki röviden, miközben jobban szemügyre veszem az arcát.

Most, hogy nincsenek csukva a szemei, elveszek fekete tükrükben, éj színû tincseinek az illatát idáig érzem. Az arcát borító pír is kifejezetten jól áll neki, még gyönyörûbbé varázsolja.

Pár év, és igazi kincs lesz a csajok szemében.

- Én köszönöm - vesz erõt zavarán, szólal meg újra, talán kegyetlenségnek tûnhet, de akkor se bírok más fele, mondjuk a velem szemben ülõ, nála sokkal átlagosabb hölgyre nézni, annyira szeretném még nézni.

- Mégis mit? - sürgetem meg egy kicsit, amikor már hosszú perces némasága kezd bosszantani engem, és hölgyem is. Ha nem igyekszik, a végén tönkreteszi a randink.

- Az ispotályt. Hogy elvittél. - ohh… Alap, hogy senkit sem hagyok hátra. Nem is tudom, ezt miért kellett kiemelnie.

- Mivel összevéreztél mindent, gondoltam lehet jobb, lenne nekem és neked is, hogy oda kerülj – vonom meg a vállam, rá se kell néznem ahhoz kedvesemre, hogy tudjam, ettõl a kosártól, amit a srác kapott végre újra boldog. Csak az én szívem nehezebb attól, hogy miatta így kellett elküldenem.

- Értem - néz zavara miatt már el rólam - Én most megyek - int, és már itt sincs, úgy érzem, veszélyben gyorsfutári állásom, ha azt nézem, hogy õ motor nélkül képes ilyen sebességek elérni.

Bár… Szerencsére mégse. Elég rövid ideig bírta, a szemben lévõ háztól látom kikandikálni cicusa farkincáját. Vagy úgy gondolhatta, hogy majd követhet???

Cehh… Mert akkor megkeserüli, ha megpróbálja.

Egész hazaúton magamon érzem a pillantását, akkor is tisztában vagyok vele, utánam jött, amikor belépünk kedvesemmel a társasházunkba.

Udvariasan meg is kérem arra, engedje meg, elõször lerendezzem kukkolónk, mielõtt átjön hozzám.

- Addig frissítsd fel magad. - teszem hozzá gyengéden. Elpirulva egyezik bele abba, amit mondtam, ezért amikor egy csókkal elköszönök tõle, és kilépek Harry mellé már szólhatok is rá a kis méhre, aki éppen hallgatózni próbál a lakásomnál:

- Te meg mit kuncsorogsz más ajtajánál – Istenem… Remélem, csak a hajamból akar egy kincset, amihez a barátaival a nekem felállított oltárnál imádkozhatnak.

Meg se várva válaszát nyitom ki az ajtót, lépek otthonomba, hogy õt is beinvitálhassam:

- Állsz még ott egy kicsit vagy rád, hívjam a rendõröket magánlaksértésért. - nem akarom, hogy percekig hezitáljon.  

- Megyek – válaszolja így egybõl, és már bent is van a nappaliba, izgatottan nézeget körbe.

Amíg így elvan, én a konyhába lépek, és csinálok egy finom teát Sarrahnak.

- Szóval minek köszönhetem látogatásodat - kérdem, amikor végezve dolgommal visszamegyek hozzá.

- Ööö – néz hátra az ajtóra, és tesz egy tétova lépést elõlem, már megint meg kell sürgetnem:

- A barátnõm mindjárt átjön a szomszédból, szóval fogjuk rövidre. Még le akarok elõtte fürdeni – látom, letöri, amit mondtam neki, kezd olyan érzésem lenni, õ sajnos tényleg nem csak szimplán rajong értem.

- Hát én… én csak meg akartam köszönni, hogy... – már megint ugyan arra akar kilyukadni?

- Hogy? - lépek hozzá még közelebb, bár ettõl a távtól, amibõl jobban rálátásom van, még felsõtestére is, nem csak vörös arcára, nyelnem kell. Sarrah tényleg csak egy homokszem ehhez a beszélni nem tudó gyémánthoz képest.

- Hát, hogy...na...

- Hát, hogy na? - légyszi Zazie… Tudsz te ordítani is, már hallottalak…

- Most mi - azt hiszi, tudom követni az ilyen félszavakat?

- Ezt én is kérdezhetném, hogy akkor most mi? - most mi? Csodálkozva emelem meg arcát nézek a szemeibe, mielõtt duzzadt ajkain végighúznám ujjamat.

Tudnom kell, ténylegesen érzek-e iránta többet, mint amennyit egy testvér iránt érzek. Fõleg, ha az elõbb tényleg azt akarta kérdezni, hogy mi épp egy találkozón vagyunk-e.

Megriad, amikor ujjaim helyett most nyelvem húzom végig szája szegletén, de erõsen átkarolom, hogy ne tudjon menekülni. Ha egyszer volt bátorsága ahhoz, hogy utánam jöjjön, és ilyenek mondjon, akkor ehhez is legyen.

Tovább kóstolgatom nyelvemmel édes ajkát, majd fülére térek át, elpirult kis porcát fogaimmal is megcsócsálom.

- Jiggy engedj... – próbál szabadulni, viszont susogással, és hüvelykujjam szájára tételével jelzem neki, abból, hogy elengedjem, nem eszik. Fõleg most, hogy már tudom, amit tudok,

- Zazie - nyalok bele újra ízletes fülébe - Pontosan tudom, hogy úgy követsz engem, mint egy szûz, fanatikus, liba - azután folytatom meglátásom orrára kötését, miután kerek, formás fenekén is végigsimítok az ujjaimmal:

– Bár gondolom ebbõl csak a liba nem igaz.  Így van? – hajolok annyira közel hozzá, hogy érezzem arca hõjének kisugárzását. Tudom, nem kéne törõdnöm most azzal, õ is srác, de ez a tény egyszerûen nem hagy nyugodni.

- Így - jelenti ki, egy pillanatig elgondolkozok azon megmondjam-e neki, én is érzek valamit iránta. Aztán a büszkeségem miatt ezt az ötletet el is vetem:

- Csak egy probléma van - engedem el egy sóhajt követõen - Én nem kezdek ki pasikkal.

- Szemét - csapna arcon, viszont ezzel a mozdulatával azt éri csupán el, hogy tenyerét is megízlelhetem úgy, hogy abba a kicsi méhecske látványosan beleremegjen.

- Engedj!  - nyögi kiszáradt ajkakkal, pedig látszik rajta, nem gondolta komolyan, így fogom magam, és úgy csavarintok rajta, hogy jó illatú kis teste megint az enyémhez simuljon.

- Szóval elmondod, hogy akkor mért is jöttél ide - tisztázzuk a dolgok végre.

- Én csak... - néz rám bátortalanul - hát én csak... szerelmes vagyok beléd... na - ezt akartam hallani. Sóhajtva engedem el kezét, és megyek vissza a konyhába.

Beismerésétõl boldogabb lettem, és a szívem is nagyobbat dobbant. Legszívesebben, ha nem kéne kényszeresen itthon feküdnöm, most felülnék motoromra, és addig robognák, amíg csak bírom erõvel.

Egyedüllétre van szükségem arra, hogy átgondoljam a dolgokat.

Bár… Ha jól érzem azt, hogy a tekintete megint rajtam van, erre semmi esélyem addig, amíg el nem küldöm, úgyhogy nem kimutatva neki zavartságom fordulok felé, hogy felágaskodva hinthessen ajkaimra egy csókot.

Még a szám is megharapdálja, mégse elég jó ahhoz, hogy ettõl, amit csinált viszonozzam érzéseim, mégis… Sokkal többet éreztem Zazie halovány kis csókja közben, mint Sarahhnál, vagy egy másik lánynál. 

Mosolyogva simítok tincseibe, mielõtt arcát visszafordítanám az enyém felé, hogy újra kiélvezhessem annak vörös színét.

- Jiggy. Jiggy egyszer ugye velem...velem is beülsz abba a kávézóba... - annyira ártatlan… Tényleg azt várja el tõlem, hogy bemocskoljam??!!

- Nem kezdek ki, csókolózni nem tudó kölykökkel sem. - próbálom megsérteni annyira, hogy elmeneküljön a közelembõl, de még mindig teljesen el vagyok merülve szemeiben.

- És egy Zazie. Egy Zazie nevezetû alakkal kikezdenél? - fogalmam sincs…

- Nem adod fel igaz – sóhajtom, amire makacsul megrázza a fejét.

- Meglásd jó uke leszek – jó uke??? Az, aki még a csók terén is szûz volt a mai napig? Szemöldökfelhúzva nézek rá, a gondolatai az arcán vannak, komolyan gondolja azt amit kimondott.

- Tudod, te egyáltalán, hogy mi az, hogy uke? - erre adott vállrándításos válaszán is eléggé elcsodálkozom, még jó, hogy nem tettem a kérdés mellé azt, is fel, vagy azt, hogy mennyi fájdalommal jár annak lenni.

- Na itt már problémák vannak – el akarom neki magyarázni, mi mindennel kéne számolnia, mielõtt ilyen ajánlatot tesz nekem, vagy egy másik férfinak, de csengõhang szakítja félbe a beszélgetésünk.

Biztos vagyok benne, hogy Sarrah tért vissza, nehéz szívvel ugyan, de felkelek, hogy elküldjem. Nem találkozhatok vele sem addig, amíg ezt a Zazies dolgot le nem rendeztem magamban.

Igen. Ahhoz, hogy egyedül lehessek az érzéseimmel, és átrághassam õket, a méhecskét is a lehetõ leghamarabb el kell küldenem.

- Ne nyiss neki ajtót...kérlek. - ölel át hátulról lelkem felkavarója ekkor, de még próbálkozásán, ami annyira szánalmas se tudok nevetni, válaszolni még annyira se bírom neki, hogy muszáj, komor arccal lépdelek tovább.

Igaz, ettõl nem szakad le rólam, de már volt olyan, hogy vinnem kellett, hozzá vagyok szokva nõiesen kicsi súlyához.

Abba se gondoltam egészen addig bele, amíg a kilincset le nem nyomtam, hogy kedvesem mit fog szólni a még mindig rajtam lógó plusz súlyra, aki újfent azt mondja, ne nyissam ki az ajtót, maradjak vele kettesben.

Talán szerencse, hogy a drága helyett csak egy levél van az ajtó túloldalán Zazie cicája mellett. Fájó szívvel veszem fel a földrõl, majd visszacsukom az ajtót, kizárva ezzel lakásomból a külvilágot.

Abból, ahogy hallom sírását a szomszéd házból Sarrahnak, már anélkül, hogy kinyitottam volna a levelét tudom, hogy idõt fog tõlem kérni arra, átgondolja kapcsolatunk.

Sok lánytól kaptam már ilyen üzenetet személyesen, vagy így, levélként.

Szenvednek szegények a munkám miatt, mert amíg kézbesítek, nem láthatnak annyiszor, mint szeretnének.

Annak a szerelmüknek, ami eleinte hozzám fûzi õket pedig éppen emiatt az idõ múlásával a helyét lassan átveszi bennük a bizonytalanság, és a csalódottság, amíg teljesen ki nem ábrándulnak belõlem.

De… Sarrah levele teljesen felrázott, pont jókor kaptam.

Döntenem kell arról, mit akarok a lehetõ leg hamarabb. Vagyis arra jutottam, hogy talán ideje változtatnom, és egy szakmabelivel kipróbálnom ezt a járás dolgot.

Bár…

Még mindig nem vagyok abban biztos, hogy Zazie lenne nekem a legmegfelelõbb társ. Akkor sem, ha ténylegesen olyan akaratos, mint kishúgom, és ténylegesen annyira szeret, mint amennyire azt az elõbb éreztem rajta.

- Most dolgom van, úgyhogy arra kérlek, távozz. - jelentem ki semlegesen Zazienak, mielõtt ingem visszagombolom, és Sarrah levelét zsebembe vágva a cipõm, kabátom is felhúznám.

Zavartan néz felém, és kérdi meg, haragszok-e rá azért, hogy most miatta nem lehetek kedvesemmel, úgyhogy állát magam felé fordítva hintek egy apró puszit az ajkaira, mielõtt még mindig komoly arccal válaszolnék neki:

- Nem haragszom rá se, rád se. De… Át kell gondolnom néhány dolgot, mielõtt akár az ukémmé tennélek. - hangom is hûvös, mégis elpirul, és biccent, majd kijelentve, hogy érti kisiet lakásomból, úgyhogy én is kiléphetek, és bezárva az ajtót sétálhatok Harryhez.

Okos madaram, amikor feltûnök, már szárnyát kieresztve ül is vállamra, tart velem egy nagy motortúrára. Szabadságon vagyok, de a száguldás az életem része, nem bírok vele leállni, amit szerencsére ha más nem is, õ mindenképp megért.

Mindennél jobban imád motorom közelében repülni, segítségével a gaichuuk is elkerülöm. Ami nagy elõny, hiszen így, száguldás közben az agyam is tisztább, jobban tudok gondolkodni a történteken.

Mire leszáll az éj, és visszatérek a városba, már pontosan tudom miket  kell megtennem.

Elsõ lépésem, hogy Harrynek enni adok, és elolvasom Sarrah levelét.

Majd… Második lépésként fogalmazok egy választ a kapott küldeményre.

Kifejezetten sok órába telik, mire leírok mindent, amit akarok, úgy, ahogy szeretnék, pontosabban egy egész éjszakába, de könnyebb szívvel dõlök le aludni, miután az ajtaja alatt becsúsztattam, és lezuhanyoztam.

A levél, amit Sarrahtól kaptam lényegében nem arról szólt, mint elõször azt hittem. Azt kérte, hogy döntsem el, fontos-e õ nekem annyira, mint a munkám.

Úgyhogy végül… Sûrû elnézést kérésekkel körítve megkapta a választ, bár szerintem azért sírt délután, mert pontosan tudta, hogy a levelek kézbesítését, amivel szülõvárosom tudom fejleszteni, hogy húgomnak jobb élete legyen, soha senkiért nem hagynám abba.

Holnap személyesen is tisztázom vele a dolgokat, mielõtt a kis méhecskét is megkeresném.

***

Azt hiszem, erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez.

Úgy érzem, percek teltek csak el azóta, mióta lefeküdtem, mégis fel kell kelnem, hogy kinyissam az ajtót annak az idiótának, aki nem bír leszállni a csengõmrõl.

- Sejthettem volna, hogy te vagy az, aki hajnalok hajnalán azzal szórakozik, hogy másokat ver ki az ágyból. - dörmögöm a fejét lehajtva lakásomba sietõ Zazienak, mielõtt nagyot ásítva tenném be mögötte az ajtót, és kérdezném meg tõle egy nagy nyújtózkodás keretében, hogy minek is köszönhetem a látogatását.

Most nézem a faliórám, nem tévedtem sokat, pár perc helyett egy órácskát aludtam végig az egész éjszakából.

- Nem akartalak zavarni, de sürgõs ügyben küldött ide Llo… - eddig jut, amikor felém fordul, érdeklõdve figyelem, nem értem, mitõl lett arca hirtelen teljesen vörös, és kapta el rólam a tekintetét, még mondandóját is félbehagyva, mialatt szinte szoborszerûen megmerevedik egész testében.

Felvont szemöldökkel nézek végig magamon, hátha választ kapok reakciójára.

Jahh… Hátöö… Igen… Megvan a magyarázat.

Általában boxerban alszom. A másik dologhoz meg csak annyit tudok hozzáfûzni, hogy reggel van, és szép álmom volt.

De… Nem õ vallotta tegnap azt, hogy szeret??? Én a helyében visszaélnék a helyzettel. Hiszen azt se tudhatja, fog-e még így látni valaha.

- Mit szégyenlõsködsz? - lépek hozzá, ragadozó léptekkel, és nyúlok át karjai alatt alattomos mozdulatokkal, hogy fél pillanattal késõbb már vele az ölemben ülhessek a kanapén. - Egy ukénak az a minimum az mellett, hogy tud csókolózni, hogy nem jön ennyire zavarba akkor, amikor a seméje ilyeneket csinál vele. - legalábbis nálam, még akkor is, ha eddig nem igazán voltam eggyel sem…

Hmm… Finom illata csak még keményebbé teszi amúgy is hatalmas méretben tündöklõ merevedésem, kifejezetten jó érzéseket kelt bennem az is, hogy akárhogy is próbál helyezkedni, úgy nem tud, ne érjen hozzá.

- Szóval… - ölelem át, miközben közelebb hajolok füléhez - Próbáld meg figyelmen kívül hagyni, hogy most másztam ki az ágyból, és rebegd el nekem, mégis miért jöttél ide. Mondtam, hogy még egy ideig egyedül kell gondolkodnom, mielõtt dönteni tudnék. - meg is csócsizom kicsit porcát, viszont még most is csak nagyon nehezen nyögi ki a szavakat.

- Nem az én hibám. Lloyd kapott el, amikor bementem most reggel dolgozni, és kérte, hogy azonnal keresselek meg. Én akartam még neked idõt hagyni. - pont ez hiányzott még, egy halaszthatatlan meló… Pedig már pont kezdtem magamat jól érezni a kicsikével. 

- Mindent értek… - sóhajtom, és kezeim levéve derekáról engedem, hogy kipattanjon az ölembõl. Én is felkelek, és egyenruhát húzok.

Ha Lloyd kérte, fusson értem, akkor halaszthatatlan az ügy.

- Visszajössz velem? - nézek rá, amikor elkészülök, kikerekedett szemmel áll, nem értheti, mire gondolok, ezért kifejtem neki:

- Azt mondtad, akkor kapott el, amikor munkába akartál állni. Szóval gyorsan döntsd el, vissza akarsz-e velem jönni a kaptárhoz motoron, vagy inkább gyalogolsz.

Felderült arccal biccent, és már nincs is elõttem, mire kiérek utána, Harryt ébresztgeti.

- Hagyhattad volna még aludni. - simogatom meg a tündéri madarat, amikor kinyitja szemeit. - Simán utánam tudott volna repülni. - azonban mielõtt még elszontyolodna szigorú szavaimtól, Harry mintegy megcáfolva állításom repül el a motorra.

- Szóval köszönöm. - eresztek meg felé egy félmosolyt, mielõtt kézen ragadnám, és kihúznám a madár után kedves motoromig.

Hamar elérjük a kast, Lloyd már elõtte vár minket, le is siet elénk, hogy ne kelljen megállítanom a jármûvet, higgadtan tolom hátrébb szemüvegem, és várom mit fog mondani, amíg az eddig szorosan ölelõ Zazie elenged, és leszáll mögülem, hogy piros arccal tudjon eloldalazni Lloyd mellett.

- Ne menj el, rád is szükségem van. - állítja meg azonban fél kezével fõnökünk, felhúzott szemöldökkel nézek arcába, fájdalommal átitatott keserû mosolyába. Az a gondterhesség, ami az arcán ül, nem sugall sok jót.

- Mi történt? - kérdem gyorsan, hogy ne húzzuk az idõt sokáig. Csomag nincs nála, tehát valamelyik társunk segítségre szorulhat.

- Lag Seeing. - sóhajtja a kérdezett, mielõtt folytathatná, Zazie már faggatja is arról, mi van az õ kedves barátjával, honnan tudja, hogy nincs jól stb… Felét nem is értem annak, amit mond, sóhajtok, majd elkapom a grabancát, és elém ültetem azzal, hogy nyugodjon meg.

- Északra ment. - válaszol ekkor Lloyd. - A Blue Notes Bluen kellett volna átkelnie egy kis faluba. Ha nem történt volna vele semmi se, akkor már vissza kellett volna érnie.

Jiggy-vel motoroztam, a szél folyton süvített mellettünk kicsit talán még fáztam is, de a táj melyre oly kevés másodperceket szemlélhettem teljesen felvidított. Erõsen kellett volna kapaszkodnom, de Jiggy illata egyszerûen nem engedte. Az a keserédes „Jiggy illat” csak az övé, szinte most is érzem.

Várjunk csak...
Én tényleg érzem! A fenébe!
A szemeim úgy pattantak fel, mintha rugóra járnának, és egybõl leszûrtem nem a nap sütött a szemembe, hanem valami orvosi kütyü, a kórterem meg a szagokat biztosította.

-         Látom, felébredtél Zazie – üdvözöl a félszemû Dr. Thunderland.

-         Ja – fogom meg fájós fejem mely, most nézem csak bekötve, van. Oltári ez hiányzott ám. – Vagy legalábbis valami olyasmi. Mégis mi történt?

-         Tömören a Carbanet Gaichuu üldözése közben teljesen kimerültél, túl sok szív töltényt használtál el. Jiggy Pepper hozott be.

-         Jiggy – nézek a dokira. – És mi lett a Gaichuu-val Mennyi ideig voltam kiütve?

-         Három napja alszol. Lag Seeing és Lily Confort megoldotta a problémákat úgy ahogy.

-         Értem – szorítom kezeim markomba, ám azzal együtt valami mást is. Egy levél méh egyenruha felsõt. Ott kékült a kezembe szinte agyon gyûrõdve itt-ott sárosan és meg pörkölõdve, de egy biztos volt ez nem az enyém. Legalábbis ezt szûrtem le a 182-es méretbõl, meg nagyon... nagyon Jiggy illata van.

-         Nagyon ragaszkodtál hozzá – mondja a doktor – az istenért nem akartad elengedni így Jiggy Pepper kénytelen volt kibújni belõle és itt hagyni.

-         Ez de ciki – hajtom le fejem, mert érzem, hogy emelkedik a hõfokom arcpír tájékán.

-         Az- bólint rá a doki. Na kösz szépen.

-         Ugye haza húzhatok?

Na végül kemény két óra veszekedés, nyálköpködés, illedelmes szavak elhangzása után saját felelõsségre és vagy több száz papír aláírása után haza mehettem, de persze csak akkor, ha következõ egy hétben minden kettõkor megjelenek viziten.
Jiggy kabátja meg jött velem. Haza.
Ciki vagy nem ciki én nem tudom elereszteni.... de talán nem kéne harmadik napja is szorongatnom éjszaka ... Már lassan illata sincs, mert elszívtam mindet, de lehet az is közre játszik, hogy kimostam és megfoltoztam. Látszik, hogy postás vagyok és nem varrónõ.  Meg nem is az enyém, vissza kell adnom.

De bele nézni, azokba a kristályként csillogó jég kék szemekbe eleve halott ötlet. 
Tiszta égõ lesz.

Wasiolka bátorítóan megnyalta kezeim.

-         Tudom – morgom – és igazad van. Majd egy nagy sóhajtással megindultam a Méh Kaptárhoz mivel nem tudom, hogy hol lakik ez az egyetlen ötletem. Kiléptem és Yuusara város színpompája egybõl megcsapott a kedves vagy épp nem túl kedves emberek napfényillatával. Míg én valóságos zombiként mozogtam közöttük.

-         És mi van, ha ott sem lesz – tárom szét a karom és nézek hosszú szõrû farkaskutyámra – te is tudod mennyit, dolgozik – erre õ hangosan kezdett ugatni majd követelte szinte, hogy kövessem. Kis idõ múlva egy nagyon rózsaszín kávézóhoz vezetet, nagyon szívecskés díszítéssel.

-         Jesszus - fûztem hozzá. A teraszt elnézve mindenhol fiú lány párosok mosolyogtak egymásra, vagy épp beszélgették a kellemes témákat a lányok, pedig pirultak. Ez mind eltörpült az mellett a tudat mellett, hogy Jiggy Pepper márpedig szintén az asztalok egyikénél ücsörgött és egy nagyon csinos nõre mosolygott „Azzal” a félmosolyával.

-         Randizik – esik le és még a rendezetlen barna tincseit is egész kifésülte. De furcsa az egyenruha nélkül látni, jól áll neki az ing. – De menõõõ – Wasiolka meg magából kikelve ugat. - Maradj csöndben – szólok rá – még nem látott meg! – Ám természetesen az egész kávéház felénk fordult én meg süllyedtem volna el. De csak egy valaki meglepett szemébe tudtam nézni. Ajjj de kékek!

-         Zazie – int felém, az én lábaim meg automatikusan indultak meg. Közelebbrõl még meg nem szokottabb ez a fekete nadrág és bordó ing, sebhelyét is eltakarta a hajával pedig tök szexi. Így még magasabbnak tûnik, istenem olyan király! Lassan talán meg kéne szólalnom, mert két perce nem tudok egy értelmes szót kinyögni elõtte! A csaj, meg már röhög. Most mit tegyek õ a példaképem ringyó!

-         Szia – szólaltam meg végül – ezt...ezt akartam átadni a Méh Kaptárba , de itt találtalak meg – suttogtam a végét közben átnyújtottam és próbáltam nem tudomást venni, hogy a nõ egyik lába Jiggyhez simul..

-         Köszönöm - mondta azon a mély baritonján, de rá se nézett, hogy mit kapott tõlem ellenben az arcomat próbálta fürkészni, ami már így is tiszta vörös volt.

-         Én köszönöm – szólaltam fel dacosan.

-         Mégis mit – húzta fel egyik szemöldökét azok jég kékek szinte megvillantak.

-         Az ispotályt. Hogy elvittél.

-         Mivel összevéreztél mindent, gondoltam lehet jobb, lenne nekem és neked is, hogy oda kerülj – vonta meg a vállát.

-         Értem – fordultam el zavartan. Istenem azok a kék szemek annyira fürkésznek! – Én most megyek – majd intve elpucoltam szó szerint. Egészen a szemközti háztömbig ahol tökéletes rávilágítást és búvóhelyet is kaptam egybe. Wasiolka csak értetlenül nyüszített néha egy-kettõt, míg én csak õket lestem.
Mégis mi a jó fenét csinálok én? Ez tisztára olyan, mintha kémkednék utána vagy valami! De hát már volt úgy. Hogy néha követtem akkor nem dobogott ennyire a szívem! Nem tudtam, hogy van kedvese ez annyira... milyen is? Kicsit azt hiszem megriadtam. De mégis mitõl? Valaki magyarázza már el nekem, mégis mért hülyültem meg!
Huh felálltak.

-         Wasiolka indulunk – majd, mint egy betörõ követem õket, komolyan mondom, hogy megõrültem. Ez szinte biztos. Bemennek egy kisebb négylakásos házba de, nagyon nem akarnak kijönni még fél óra elteltével sem. Ugye a lány nem hozzá ment fel?
Én...én akartam ma ott beszélgetni Jiggy Pepperrel és nem más! Végül erõt vége magamon bementem elvileg a postaláda alapján a hármas számú ház.
Már kívülrõl feltûnt, hogy legénylakás, míg a többi ház verandáján virágok néhol gyerekjátékok kallódtak nála köbö semmi nem volt. Persze azért Harry-nak akadt egy szép kis fészek, amiben épp ott aludt õ is. Lassan oda somfordáltam az ajtóhoz de semmilyen mozgást nem észleltem belülrõl. Lehet nincs otthon? De lehetetlen hisz láttam bejönni õket!

-         Te meg mit kuncsorogsz más ajtajánál – hallom meg Azt a mély baritont, beijedt fekete szemeimmel lesek hátra a vállam fölött és tényleg õ áll ott! Jiggy Pepper. Választ nem várt a kérdésre, hanem elõkapva a lakás kulcsát szépen bement mellettem a házba. Nyitva hagyta az ajtót.

-         Állsz még ott egy kicsit vagy rád, hívjam a rendõröket magánlaksértésért – szól ki.

-         Megyek – válaszolom gyorsan, ezt nem kell kétszer mondani.
Tényleg egy legénylakás. Szegényesen berendezett nappali, egy fõzõ konyha, ami sokkal kisebb, mint Lag-éknál, egy hálószoba, ahogy kiveszem, legalábbis a nagy ágy ezt bizonyítja, na meg egy mosdó. Végül is nálam sincsen sokkal több minden, mivel sose vagyok otthon gyakorlatilag.
Jiggy bement a konyhába én meg kukán ácsorogtam a nappaliban Wasiolka meg kinn vonyított.

-         Szóval minek köszönhetem látogatásodat – tudakolta a házigazda mikor is megjelent a szobában most már sokkal lazábban gombolt ingével együtt. Majd szép lassan felém sétált közbe várva a válaszom, ami nem nagyon akart össze jönni.

-         Ööö – ezt úgy mind kinyögtem, miközben a bejárati ajtót lesem talán jobb, lenne meglépni. Jiggy csak megint felhúzza a szemöldökét szexisen.

-         A barátnõm mindjárt átjön a szomszédból, szóval fogjuk rövidre – taglalta. De király. – Még le akarok elõtte fürdeni – na ne már.

-         Hát én – kezdem – én csak meg akartam köszönni, hogy... – itt maradt abba a mondandóm. Azt hiszem megint sikerült bepirulni. Alig két méter van köztünk!

-         Hogy? – sürgetett.

-         Hát, hogy...na...

-         Hát, hogy na? – kérdez újból vissza.

-         Most mi – értetlenkedek, mert lassan én sem tudom követni.

-         Ezt én is kérdezhetném, hogy akkor most mi? – aztán egybõl bennem rekedt a szó. Állam érce alá kapva kényszeríttet, hogy megint azt a helyes arcot és olyan annyira hûvös szemébe nézzek.  Résnyire felejtett ajkaimon lassan végig húzta hüvely ujját, míg én kicsit megnedvesítettem az alsó felét utána.
Komolyan hittem egy pillanatra, hogy felkiáltok mikor a szám sarkába, illesztette a saját nyelvét. Megrettenve akartam volna hátrébb ugrani de, õ derekamnál fogva közelebb húz magához és szinte belepasszírozott ölelésébe.
Aztán rakoncátlan nyelve kéjes lassúsággal megindult egyre följebb és, följebb míg meg nem állapodott fülem tövénél ahol lassan bele-bele harapdált.

-         Jiggy – nyögtem lassan – engedj... – ám õ e helyett és az a csalafinta hüvelykujja jelezte, hogy inkább most fogjam be.

-         Sssh – búgta, fülembe én meg beleremegtem erõs karjába.

-         Zazie - kezdte lassan majd bele nyalt kagylóimba. – Pontosan tudom, hogy úgy követsz engem, mint egy szûz, fanatikus, liba – azt hiszem, lebuktam, majd az a kar nagyon kezdett veszni a magasságból kerekebb részeim felé – bár gondolom ebbõl csak a liba nem igaz.  Így van? – kapta el fejét és villámsebességgel célozta be ajkaim pár centitõl eltekintve.

-         Így – préselem ki magamból, mért van ennyire közel? Csakis hozzám?

-         Csak egy probléma van – sóhajt színpadias és enged el akár egy rongybabát. – Én nem kezdek ki pasikkal.

-         Szemét – adnám vissza kézbõl pofont, ám õ elkapja azt, és játékosan belenyal tenyerembe én, pedig beleremegek ismét. – Engedj!  - helyette inkább kicsit megcsavarta és így pont megint szembõl préselõdtem mellkasához.

-         Szóval elmondod, hogy akkor mért is jöttél ide – kérdezte újból, sokadszorra is meg. De lényegesebben is kevésbé szorított már inkább csak fogta kezem, míg a másikkal szabadulni próbáltam.

-         Én csak... – nézek abba a hûvös kék szempárba – hát én csak... szerelmes vagyok beléd... na – makogtam el a végét teljesen Jiggy pedig „jutalomból” elengedett és kiindult a konyhába.
Végre kimondtam.... végre. Talán õ is hallani akarta az én számból. De én annyira megkönnyebbültem. Már a tudat, hogy tudja bõven elég, volt ahhoz, hogy a szívem ne verjen olyan õrült tempóba mellette. Felbátorodva indultam meg felé és álltam meg elõtte.
A válláig sem érek.
Szemei továbbra is közönyösen bámultak a póker arc teljesen adta magát. Lassan lábujjhegyre állva megközelítettem ajkait és lassan adtam rá egy csókot. Ez az elsõ csókom mégis kinek adjam, ha nem a szerelmemnek? Kicsiket harapdáltam de Jiggy az isten nyiláért nem tett volna semmit, így inkább eltávolodtam tõle. Rá se mertem nézni, de õ beletúrt a hajamba majd óvatosan feljebb emelte felé piros arcomat.

-         Jiggy – szólalok meg halkan. – Jiggy egyszer ugye velem...velem is beülsz abba a kávézóba....

-         Nem kezdek ki, csókolózni nem tudó kölykökkel sem – morogja, de továbbra is maga felé tart.

-         És egy Zazie – nézek rá reménykedve. – Egy Zazie nevezetû alakkal kikezdenél?

-         Nem adod fel igaz – sóhajt gondterhelten. Csak megráztam a fejem. Ha már itt vagyok, akkor meg teszek minden tõlem telhetõt.

-         Meglásd jó uke leszek – bizonygattam. De õ összehúzta szemöldökét és ismét egy kicsit erõsebben tartott.

-         Tudod, te egyáltalán, hogy mi az, hogy uke?

-         Hát nagyjából – vonom meg a vállam.

-         Na itt már problémák vannak – jegyezte meg epésen.
Csöngetnek. Ez biztosan az a nõ... Jiggy persze egybõl megmozdult az ajtó irányába két lépést tudott tenni, mikor én hátulról átöleltem Igazából nem számított már nálam, hogy férfi és idõsebb is és hogy olyan magas, hogy csak a lapockájáig érek fel. Már nem számít. Túl sokáig figyeltem hátulról, túl sokáig lestem a pillantásait, túl sokan tûnnek azok az évek. Már nem bírom tovább.
Én csak... én csak élvezni akarom ezt a pillanatot.

-         Ne nyiss neki ajtót...kérlek.