Sóhajtva karolom át a vállát, elköszöngetünk mindenkitõl, és belül õszintén örülök, hogy nem tagadják ki Noah-t, pláne nem tiltanak el mindkettõnket a háztól, talán sõt, épp ellenkezõleg… Nem így akartam, hogy negatív elsõ benyomást keltsek, bár szerintem az kellõen megalapozta a bazmegezést, hogy gyakorta dugom seggbe a kicsi fiukat. A decens, ír felmenõs katolikus családnak azért ez nem kis trauma. Hívok egy taxit, nehezen mozgatom a szám, alaposan felrepedt. Így érdekes lesz melózni, mintha elgyepált volna egy adag problémás vevõ… szerintem, amíg a fizikai nyomok el nem múlnak, szabit veszek ki. És Noah is, akár tetszik akár nem, amíg a keze nem tökéletes, marad a seggén.

Istenem, de édesen aggódik… Sóhajtva dõlök hátra a taxiban. Nemsokára otthon vagyunk, rendelek egy négysajtos pizzát, ami annyira nyúlik, hogy amíg rágom, a másik vége már a gyomromban lesz…

- Ha hazamegyünk, fõzök valami jó húslevest, az meg fog gyógyítani…

- Nyuszikám – sóhajtok – megvertek, nem lázas vagyok – elég szégyen, hogy megvert egy ilyen tag, mint ez a fíííreg.

- Jó, akkor sütök valamit!

- Nyuszikám, nem lesz semmi…

- De basszus, ezt nem bírom nézni! Majdnem hogy az én hibám, hogy ez megtörtént!

- Dehogy a te hibád! – fortyogok – Te szóltál be magadnak vagy õ szólt be neked?

- Jó, de… - megcsókolom a vállát mosolyogva.

- Tudod, mivel tudsz törleszteni? Azzal, hogy kibaszottul lejegeled a karod – azt hittem, csak megrángatta, kicsit meghúzta, foltos lesz, amit majd lecsókolok… de így… kifordította az ízületet…

- Ja, szerintem én sem fogom tudni napokig használni a karomat…

- Várj, vagy egy ötletem – csókolgatom a vállát dörmögve – Tudom, mivel tudod helyettesíteni a kezed… - duruzsolom. Ó, igen, az az egy este a családjánál, amikor még hozzá sem érhettem büntetlenül nem tett jót a fizikumomnak, sajnos semmilyen téren. Lendületesen vörösödik el, de megcsókol, a fél kezét a vállamra simítva, lassan lefelé, de amikor vékony ujjaival a nadrágomra markol, felmordulok, az alsó ajkába harapva finoman.

- Hé, Noah… - morgok, elõresandítva a taxisra. Én igazán kibírom hazáig, már ha elveszi a kacsóit a farkamról. Akkor fõként. Nem tesz jót nekem a böjt. Én szeretek enni… fõképp naponta…

- Ssss. – suttog az ajkaimra, az illata egészen megbolondít. Egyáltalán nem jó ötlet, egyszerûen nem vagyok olyan állapotban, meg amúgy is, mire készül? Na nem mintha nem tudnám minden nap minden órájának minden percében megdugni, vagy legalább benne lenni, legminimálisabban mellette és még inkább hergel, hogy közönség van… A hideg levegõ kellemetlen, mégis borzoló érzéssel cirógat lent délen, plusz a keze. Kikerekedett szemmel nézem a vadmacskás pillantását, ahogy egy mozdulattal eltûnik a visszapillantó látóterébõl és a következõben egy forró, nedves száj kulcsolódik körém. Hirtelen reflexbõl megmarkolom az ülés huzatát és a számba harapok. Te jóó ég…

Úristen.

Úristen.

Egy hang nélkül, mégis, amikor néha felnéz, jobban lángol a szeme, mint nekem végig az egész gerincem, szinte érzem a csontjaimban a zsibbadást, ahogy lassan az izmaim teljesen ráfeszülnek. Te jó ég…

- Noah… -szívom a fogam, a bõr megnyikordul a körmeim alatt az ülés. Nem nyöghetek, pokerface-szel kell ülnöm, mert a végén kibasznak minket és már csak max tíz perc és otthon vagyunk… Megemelve a csípõm akaratlanul is, bármennyire próbálom magam ilyen kulturált társaságban, mint a taxisunk is, visszafogni, egyszerûen a gerincem kiszakad. Beleélvezek a szájába, zihálva, kivörösödött arccal és kiesõ szívvel meg belsõ szervekkel nézek rá, a szám taplóra száradt.

És ahogy megtörli a száját, egyszerûen nyelnem kell.

- Nyuszikám, észveszejtõ vagy – dünnyögök zavartan megdörgölve az orrom, ahogy õ mindent visszacsomagol kis helyesen és a combomra hajtja a fejét, hogy a rossz kezét kímélje. ahogy megcirógat, belecsókolok a tenyerébe, az arcomon tartom a meleg kezét.

- Na neee – vigyorog.

XXX

Amint otthon kiszálltunk, kisegítem óvatosan, megtámogatva a derekánál.

- Alig várom hogy végre rendesen letusoljak és elfeküdjek – sóhajt fel a jó kezével a hajába túrva fáradtan.

- Rendelünk pizzát – sóhajtom. Most elõször rinyál a szívem és minden sejtem, hogy bár lenne lift. – Soksajtosat sok hússal és… leülünk valami szar film elé… jó lesz? – csókolom meg a nyakát ahogy vonszoljuk át magunkat az emeleteken.

- Igen – sóhajt.  – miért laksz ilyen rohadt magasan?

- Négy éve nem javították meg a liftet, szerintem az nagyobb probléma – morgok nyüszítve, megtapogatva a bordáim. Lesz egy két foltom, az tuti. Kiveszek egy nagyobb lélegzetvételû szabadot, mert így terjeszteni kicsit se feltûnõ, ááá, dehogy… - Vegyünk ki szabit.

- Én is? – lepõdik meg, én pedig sóhajtva varázsolom elõ a kulcsaim a lakás elõtt.

- Miért ne? Ha nagyon muszáj, dolgozol otthon, amíg a kezed helyre nem jön. Jó lenne elmenni lazítani… pihenni. Ne is haragudj, zabálnivaló a családod, de ennyi traumát én nem Londonban akarok kiheverni – morgok. – Anglia elég nagy, van egy csomó szép helye, ahol lehet sétálni, sok a zöld… a mezõ meg minden – vigyorgok rá amikor elvigyorodik és elgondolkodva mered a tároló felé. – Gyagyás – csókolom meg az arcát édesen, és segítek lehámozni a sérült kezérõl a kabátot. – Gyere nyuszi, megmosom a hátad.

XxX

Sóhajtva fekszek. Harmadik napja tocsogok a krémben, de hála az istenadta genetikámnak, már csak sárga a szemem körül, a szám nem reped fel újra és rendesen kapok levegõt a bordáim renyhe ropogása nélkül. Noah mellettem alszik az ágyban, egy pólóban-kisgatyában, édesen kócosan, a határozottan jó kezén. Lassan szívok a cigimbe, elgondolkodva simogatom ki az arcából a tincseit, a családjára gondolva. Jó ideje vagyunk együtt, igaz-e?
Kéne egy kis… meglepetés annak a megkínzott, fáradt családnak. De vannak vagy tízen.

Számoljunk csak. Josh, Bridget, a két gyerek. Anyu-apu, David. Noah velem marad, Alice nem hiszen, hogy csatlakozna a családhoz, révén hogy Georgie-val jól alakulnak a dolgaik. Ami igazából meglepett. Traumára számítottam, hisztire, bár ki vagyok én… szerintem passzolnak. Örülök nekik, Georgie lelazul, Alice felelõsséget tanul, ami rohadtul rá fog férni.

Ez még így mindig nyolc… lassan forgatom meg a meg a szûrõt a számban. Hmm, ide valami befolyásos segítség fog kelleni.

Basszus, ez nem lesz olcsó mulatság. De jön a karácsony, jippííí… Szeretem a karácsonyt. Elvigyorodva nyomok egy csókot Noah fejére, és kimegyek pisilni.

XxX

- Hé, Sammy, édesem – duruzsolok a telefonba. Noah épp az üzlet sorai között futkos, mint valami mérgezett egér, én pedig jó férjként tolom az aktív nejecském után a kocsit. Ez a férjek átka, ez van. – ráérsz valamikor?

- Ej-ej, sunnyogsz, barátocskám – kuncog, hallom a ropogást. Tudom, hogy most van ebédidejük. – Mi kéne édes?

- Gioval tartjátok még a kapcsolatot?

- Ab bátyja?

- Felõlem a másodunokatestvére is lehet.

- Persze. Mikor tudsz bejönni?

- Este megdumáljuk.

XxX

Fogalmam sincs, miért csinálom ezt… de ahogy öltözöm, az alkaromra pillantok, a tetoválásra, aminek a párja Noah alkarján virít. Igen, miatta csinálom. Nekik. Sammy akármennyire span, barát, tûzbe tennénk egymásért a kezünket, az üzlet az üzlet.

Amit kértem, nem kis dolog, az is biztos, ráadásul már december eleje kezd lenni. Idõzíteni kell, hogy meglepi legyen… Noahnak pont elég a baja, hogy Alice komolyan kezd ragaszkodni Georgiehoz, de én elõre élvezkedek azon a pillanaton, amikor a kislány bemutatja otthon. Trauma trauma hátán, gondolom hátrasimítva a hajam. Az okos fiuknak pasija van, látens és gyakorló meleg, az egyetlen kislány a családban egy nála sacc 16 évvel idõsebb nyakig kivarrt pasival jár.

- Kész vagy szivi?

- Még szenvedek – morgok ki mogorván.

- Na gyere ki te mamlasz, segítek – nevet rám. Sammy elegáns, hosszú, vörös haja copfba fogatva sötétzöld felsõ, fekete szoknya, magassarkú. Felemelem a fejem és hagyom, hogy az ujjai végigmatassanak. – Istenem, ha nem lenne Ab…

- Ez viccnek is rossz – vigyorgok. – Ez nagyon nyálas, édes!

- Na, kész is vagy – simít végig a mellkasomon, megigazgatva a hajam. Kicsit ideges vagyok a dologgal kapcsolatban, de Sammy irányítja Abet, és már minden le van zsírozva. Viszont nem szeretek adós maradni és az alku az alku és már csak Noahnak kell megtalálnom a tökéletes karácsonyi ajándékot. – Szerintem amint elmész, elkapom az uram és úúúgy

- Szent ég, basszus, nem akarom hallani – fogom be a fülem, és leülök az íróasztallal szembeni karosszékbe. A kézfejem nézem, ahogy mozgatom az ujjaim, hogy hullámzik a minta.

- Na figyelj, odaadom az aktát, át tudod nézni – magyarázza Sammy, összefonom az ujjaim az ölemben. – De már mindent elmondtam.

- Persze, nem lesz gáz. Bár nem értem, hogy miért pont én kellek ehhez az egészhez – csóválom meg a fejem.

- Mert a hullákat nehezebb eltûntetni, mint megegyezni velük – forgatja meg szép csillagszemeit. Biccentek, ez sajnos jogos. – Ab hirtelen haragú, én nõ vagyok és tudod, hogy ez mit jelent a sejkeknél, te meg… elég higgadt vagy és ha nem a nyamvadt kis füvet terjesztenéd, már bekebelezted volna a világot.

- Az – simítom a nyakamra a kezem. – Apám biztos örülne neki – vigyorgok.

- Na, akkor…

- Sammy – két koppantás utáni reflex-ajtónyitás, papírzörgés. – Megvan a három román levél, amit kértél, plusz az orosz iratok, de a jegyzõkönyv az orosz tárgyalásról csak félig van meg, nem gáz? De mielõtt lemegyek kész lesz, kézbe ka….poooo…d…

Lassan állok fel és megfordulok, halvány, zárt ajkú mosollyal nézek a nyuszikámra. Édesen felcsavarva a haja, ingben, de ahogy áll elõttem, lassan mér végig, nyitott szájjal, levegõ nélkül.

- Noah – mosolygok lusta félmosollyal. Kihúzom magam; a hajam, bár körbe van nyírva, a legutolsó divat szerint hátrasimítva és ezüstösen csillog. Se bõ cucc, se lezser, drága, matt fényû, szûk szabású fekete öltöny van rajtam, fekete inggel és ezüst fényû nyakkendõvel. Bár az ing teljesen be van gombolva, a tetoválás felnyúlik a nyakamra, szerintem még dob is az összképen, ahogy a kezeim is.

Szent ég, cicám, vegyél levegõt, de nem mozdulok, csak ránézek, lassan picit oldalra fordítva a fejem. Elképedve, megdermedt arccal mered rám, kikerekedett szemmel, nyitott szájjal. Jól van? Nocsak, csak nem tetszek?

- Héé… édes – lépek közelebb, két ujjal megcsippentve az állát, lassan becsukom a száját halvány, sármos mosollyal. Sammy megmondta. Durván jó színész vagyok.

- De a tied.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reményeddel”

- Ez a nagy irodalmász te voltál itt? – vonom fel a szemöldököm. Anyám tanárnõ volt.

- Igen, de Ali lelopta a szobám ajtajáról – von vállam Noah. Meglepve hajtom lejjebb a fejem, belépve az eléggé elsötétített szobába. Kicsi és zsúfolt… és érezni az állatszagot. Hiába takarítják mindig a ketrecet, az állat az állat, ez van. De én már megszoktam, nem zavar, én saját magam nagyobb bûzt generálok.

- És te itt hol aludtál? – rugózok az egyik ágyon, megtámaszkodva mérem végig Noah alakját.

- Én nem ebben a szobában aludtam, hanem Martinnal voltam közösben, de…

- Na? – tárom ki a karom, amikor mellém ül, átfonom a vállát.

- Amikro eljöttem, nem hoztam el a cuccaim. És gyanítom, azóta már szétbarmolt mindent! Azt pedig én nem akarom látni…

- Azt mondod, most nincs itthon, nem? Menjünk be és szedjük össze – vonom meg a vállam.

- De… - hökken meg rám nézve, mosolyogva karolom át.

- Kíváncsi vagyok a szobádra, úgyhogy húzd a beled, megyünk – megcsókolom meg, az ajkaimmal megcirógatva az ajkait, elmélyítve. Imádom a csókját, az ízét, a nyelvét, minden porcikáját, ha rajtam múlna, addig másznék rá, amíg félholtan le ne fordulok róla!

- Ne lovalljuk bele magunkat, ma nincs szex – tol el zihálva magától. Megnyúlik a képem. Wut?

Meglepve figyelem, ahogy hadakozik egy kõkorszaki zárral. Really? Ennyi? Finoman fogom meg a vállát nyugodtan rámosolyogva, és leguggolok a zárhoz. Elõkeresek egy megfelelõ alkalmatosságot a zárhoz és két pillanat alatt kinyitom.

És megy ám bankkártyával is.

- Mi a fasz? – sikolt fel Noah önmagát meghazudtoló szopránban, én pedig reflexbõl lépek utána, hogyha kell, az emberevõ sárkányt is legyõzzem, de itt csak… mocsok van. Meg egy bunki a szoba közepén. Érdekes, nálam volt ekkora mocsok?

Hajjjaj, nagyobb is!

- A posztereim… a ruháim a… a képregényeim! Az AKCIÓFIGURÁIM! – hergeli magát drámai magaslatokba, szinte áriát vág ki, lesápadva, a haját markolászva. Szent ég…

- Akciófigura? – lepõdik meg, amíg a nyuszika tajtékzik. Térdre veti magát, várom, hogy a ruháját is megszaggassa. Majd kifutja magát, ha meg nem, bevágom a hideg zuhany alá. Aztán a békülõs szex mindig jó.

- Az összes DC meg Marvel megvolt! Meg van három limitált Star Trek figurám is! Tudod te, mennyi ideig gyûjtöttem rá?! Ennél még az is jobb, ha eladja, legalább akkor jó kezekbe kerül… Joker! – siratja. Na ez már barbárság, Jokert én is szeretem! Nem szimpi nekem a bátyja, de ezt még megtartom magamnak.

- Akkor mit viszünk?

- Kiszedek tíz figurát, a Thor képregényeket, meg a… hallod, nem fog leborulni az egész, ha kiszedünk belõle valamit? Martin kicsinál ha rájön, hogy jártunk itt.

- Szarok rá, ha ez beleég az agyadba, egy életen át a sarokban fogsz kuporodni és sírni – nevetek fel. Próbálja csak a hangját felemelni az a szarzsák, mérgelõdök és kiszedek egy-két cuccot a táskámból, hogy bele tudja pakolni, amit akar.

XxX

Csendesen ülök egy tiszta sarokban és cigizek, magam elõtt meredõ hegyrõl olvasom a klasszikusok könyvcímét, már amelyiket el tudom olvasni. Hogy az oroszok miért nem tudtak latin betûkre váltani, nevetséges.

Megvillannak a szemeim. Ez meg, Óvatosan kibogarászok valami a dzsumbuj közepérõl és belelapozok, lassan ördögi vigyorral. Dátumok, firkálások ez meg…

Macskás mosollyal lapozok, olvasva, szinte a lábam kívánom lóbálni jókedvemben. Istenem, de kis édes… Épp a legjobb résznél tartok, amikor hirtelen kirepül a könyvecske a kezembõl. Na!

- Ne nézegesd a naplómat!

- De ez olyan aranyos! – szerzem vissza hatalmas mosollyal és folytatom az olvasást, de már fennhangon, persze messze tartva, hogy a kapálózó Noah véletlenül se érhesse el. – 2005, március 10… Kedves Naplóm – váltok andalgó hangra – Ma végre elvesztettem a szüzességem, és…

- Hogy a francba találtad meg pont azt az oldalt? – puffog nyakig vörösen.

- Mert egy kis punci vagy és beleragasztottad az óvszer csomagolását – hajtok egyet.

- Basszus! – tépi ki megint a kezembõl, de most már magához szorítja. – Ha kíváncsi vagy valamire, inkább engem kérdezz, oké?

- Oké – vonom meg a vállam, de a gyerek-Noah szerintem érzékletesebben írta le a dolgokat. Csupa love-story nyál az egész, de olyan kis édes. – Meséld el azt a napot!

- Tamara 16 volt, én meg 14 – kezdi sóhajtva, ahogy pakol tovább, én meg követem, ahogy kukázik – Magas, vékony csaj volt, rövid szõke hajjal, ami nagyon jól állt neki. Teljesen bele voltam zúgva, és asszem, ittunk, amikor megesett. Másnap találtam meg a csomagolást a zsebemben, ezért beleírtam a naplómba – lapozgat. Kivesz egy polaroidot, meglepve pislogok rá. Jéé…

- Vágod, ez a csaj pont úgy néz ki, mint egy kisfiú – biccentem oldalra a fejem sunyi mosollyal – te punk voltál? – vizsgálom meg rendesen. A kis vadóc.

- Õõõ, nem sokáig. Kb. 16 voltam, amikor befejeztem. És oké, már nekem is feltûnt, hogy Tamara pont úgy néz ki, mint egy bajor kissrác. Probléma? – vörösödik el, felfújva magát. Halk, mély kuncogással lépek mögé, átkarolva a derekát simogatom meg, beszívva az illatát. Noah… Ne mérgelõdj… Apró csókot nyomok a haja közé, ujjaimmal a pólója alá simítva. Imádom a bõre érintését, ha tehetném, le se fordulnék róla…

Elkapom és nekidöntöm a falnak, elbújunk a világ szeme elõtt, de ez a nyíltság, hogy mennyien vannak, sõt, kereshetnek, bejöhetnek… egyszerûen felnyomta az adrenalint, és szinte szétreped a gatyám.

- Legszívesebben most, helyben megdugnálak – suttogom az ajkába harapva finoman, lesimítva az ágyékára, és érzem, hogy õ is kemény, még lejjebb simítom, a nadrág anyagán át is a fenekébe markolva úgy, hogy felnyögjön.

- Yar, ne csábíts, itt nem lehet – nyüszít fel, nekem pedig felparázslik a szemem. Mi az hogy neeem?

- Olyan hangulatromboló vagy – ülök le duzzogva pillantok oldalra. Az én igényeimmel ki törõdik? Hisztis leszek, ha visszafojtom magam.

- Csak reális vagyok – nevet fel, amire megvillannak a szemeim. Egyáltalán nem tartom viccesnek.

Az ágyon heverve beszélgetünk, mesél a családjáról, dünnyögve, még mindig duzzogva birizgálom a lábammal, amíg be nem jön David, egy pakli kártyával, szégyenlõs tekintettel és Poppyval a kezében.

Oké, akkor játsszunk. Három gyõzelem, késõbb csatlakozik hozzánk Ali is, miután tisztességesen bevacsorázott, plusz az anyja befogta mosogatni.

- Hé – nézek Noahra, aki nagy kacsingat a lapjaim felé, a mellkasomhoz húzom a kártyát, duzzogva csücsörítek - Póker lesz belõle, ha csalni akarsz!

- Én? Nem! – ellenkezik.

- A végén szemtengelyferdülést kapsz! – vonom fel a szemöldököm sátáni mosollyal. – De akkor vetkõzõs póker lesz belõle.

- Yar! – szusszant fel elvörösödve, David pedig mellkasig vörösödik. Gonoszul vigyorgok, de mit lehet tenni.

- Francba, nem fogadtam cölibátust – duzzogok. Jó, persze, jól érzem magam és pofátlanság, amit csinálok, de nincs elég vér az agyamban ahhoz, hogy ezt most így belássam és elfogadjam. Alice aggódva néz rám, én pedig sóhajtva dörgölöm meg a fejem – Bocsi… Nem akarok faszul viselkedni.

- Gyerekek, van kakaó! – jön a kiáltás, mire minden Lawrence kölyök megfeszül.

- Passzolom a kört és felhozom – áll fel Alice, David meg addig beteszi Poppyt a ketrecbe. Noahra pillantok, behajlítva az ujjam csalom magamhoz, nyomva egy csókot a szájára.

- Jó leszek, ne haragudj – dünnyögök a vállának döntve a fejem, aztán visszadõlök a falnak, mintha mi se történt volna.

Ez a kakaó komolyan gyógyír a léleknek, nagyon jó… Noah a lábaimnak dõl, Dave pedig zabálnivaló!

- Dehogy, csumára be volt állva – mesélem Noah elsõ tetoválásának a történetet. Krónikába való! – Két pohárral ivott, hogy ne sikítson…

- Hé! – fortyan fel az említett – Az abszint volt!

- Mellékes – vigyorgok átkarolva a vállát, szétnyitva a lábai, hogy Noah a mellkasomnak dõljön, szorosabban karolom át. Nyuszikám arcára enyhe zavar és pír költözik, de én nem zavartatom magam. A kakaó gyógyír volt a kielégületlenségemre, igaz, nem a problémát oldotta meg, de a tüneteket ideiglenesen szanálta.

- Hülye – dünnyög zavartan vakarózva. David édesen elmosolyodik. Igazán pofás kölyök.

xXx

- Nem mondhatod komolyan – meredek Noahra elhûlve, miután közölte, hogy mi márpedig nem alszunk egy ágyban. Itt állok a csöpp szoba közepén, és csak nekem kevés a tér, bejön a személyiségem és a tele a szoba, erre külön ágyba akar küldeni?

- De – pakolja a párnákat, én lettem számûzve David oldalára, David meg addig Martin szobájába megy. Nem tudtam nem kiszúrni, hogy milyen pápista színe lett a kölyöknek, hogy rándult meg a válla, miközben azt mondta nyugtatóan, hogy semmi gáz, a hülye bátyja úgyis csak hajnalban tántorog haza, addigra õ meg már fent lesz. Mi az istentõl fél ennyire? – Megmondtam hogy itt…

- Nem mászok rád! – morgok lerogyva az ágyra, a hajamba túrok. Fuck, komolyan? – Van annyi önuralmam!

- Nincs - néz rám, nekem adva egy pokrócot. Morgok.

- Tényleg nincs – sóhajtok fel – De ettõl függetlenül nem tetszik.

- Ne haragudj – nyom egy csókot a homlokomra, duzzogva simítom meg a hátát, kikövetelve egy rendes csókot. – Neee, Yar, mert… - dünnyög a számba, elpirulva, ahogy morogva lejjebb húzom magamhoz, hogy kénytelen az ölembe ülni.

- Mert? – simítok végig a hátán, de az ajkamba harapok és elkapom a két kezem felemelve, zihálva és izzó tekintettel nézek rá – Tudom, ma nincs szex – morgok mély, rekedt hangon. Õ is vörös, zihál és lassan megnyalja az ajkait. Egy ujjal sem, megígértem! Sõt, ami fontosabb, megkért rá. – De csak hogy tudd, már attól kemény vagyok, hogy rád nézek.

- Hosszú este lesz – nyög fel. Sóhajtva biccentek és hátradõlök, még mindig emelt kézzel.

- Nekem mondod?!

XxX

Felületesen alszok, egy ujjatlanban és alsógatyában, persze nagyon hiányzik az én nyuszikám melege, pláne hogy két karnyira fekszik. Ez így szar.

Szerintem csak álmodok. Mindenféle szart összeálmodtam, repkedõ tetoválásokról, tengerimalacokról…

Egy durranásra azért nekem is kiröppen az álom a szemembõl, felkönyökölök. Mi az isten, leejtettek valamit?

Kiabálás, de annyira álmod vagyok, hogy egy pillanatig nem is regisztrálok, hol vagyok. Nagy buli lehetett az este, ha ennyire kiesett minden… átbambulok a másik ágyba, és enyhe képzavar meg hiányérzet…

Noah?

- Nyuszi…? – túrok a hajamba, de a hirtelen ordításra kikerekednek a szemeim. Mi az isten. Felállva lépek ki és kinyitom az ajtót, elkerekedett szemmel figyelem a hirtelen – számomra legalábbis – lelassult eseményeket.

Ahogy Martin elkapja Noah karját, kicsavarja és a falnak taszítja.

Összeszûkül a pupillám és lesüllyed a gyomrom, Noah felkiált fájdalmasan, David meg…

Elborult aggyal vetõdök neki a nagydarab állatnak, lesodorva õt Noahról.

- NE MERJ HOZZÁNYÚLNI! – ordítok fel és behúzok neki egy olyan öklöset, hogy összecsattannak a fogai és a feje a falnak, így legalább kiüti magát. Zihálva rázom meg a kezem, megmarkolva a büdös, cigiszagú póló elejét, de ahogy megemelem, hátranyaklik a feje, de még nyüszít. Csak részeg…
Összeszorítom a szám és leszállva a testrõl Noah-hoz futok. David a sarokban áll, összekapódva, remeg… Megfogom Noah kezét, amit a mellkasához fog.

- Minden rendben? – emelem meg a kezét, de csak piros és foltok maradnak…

- Nagyon megrántotta – morog undorodva odapillantva, de õ is kapkodja a levegõt. Nehezen mozgatja a vállát, nagyon kicsavarhatja…

- Rohadt életbe – fogom át a derekát és felhúzom – Minden oké lesz?

- Persze. David! – fordul az öccse felé, de megelõzöm. Megérintem a vállát, a karját, de minden rendben látszik.

- Jól vagy, kölyök? – nézek rá aggódva.

- Aha – nyög fel, de már világítanak rajta a szeplõk, olyan sápadt. Vibrál a szeme, mint egy ûzött vadnak, szinte hallom a fogai kocogását.

- Noah, hozz egy pohár piát, lécci – nézek rá. Egyre vörösösebb a keze, jegesen villannak fel a szemeim. Csak biccent, sápadtan, én pedig ott hagyom egy picit Davidet. – Mindjárt jövök, csak egy pillanat – nézek rá, és megragadom az alélt Martint és a lábánál fogva bevonszolom a szobába. Bent még a lelkem békességéért belerúgok kettõt, aztán rábaszom a szobaajtót.

Noah is caplat fel, egy pohár vodkával a kezében és David kezébe nyomja.

- Húzd le – biztatja, de a kölyök olyan kétségbeesetten mered ránk

- Nem ittál még, mi? – csóválom meg a fejem – Csak kortyolj bele, nem fogsz tõle vibrálni – biccentek nyugodtan és összeszedi a bátorságát, belekortyol egy nagyot, persze azonnal köhögni kezd tõle. A maradékot én iszom meg, hogy az ideg kicsit lejjebb menjen bennem… megnézem Noah karját. – Be fog lilulni.

- Az legyen a legkevesebb. És most? – pillant rám tanácstalanul. Megdörzsölöm az arcom, a tarkóm.

- Mi lenne? David bent alszik a helyén, ennyi, csak nem gondolod, hogy visszamehet.

- Nem is engedném – néz rám halvány mosollyal. Ráhunyorítok nyugtatóan és beterelem Davidet a helyére.

- Én túrtam össze, bocsi, de elõ van melegítve – túrok a hajába – Dõlj el és nyugodj meg, oké?

- Oké… kösz – cincog, de legalább nem remeg annyira, mint egy bejáratott vibrátor. Eldõl és magára húzza a takarót, én pedig Noahra nézek. Átkarolom a nyakát és megcsókolom a homlokát, a fejét.

- Jól vagy? – kérdezem suttogva, leülök az ágy szélére.

- Persze…

- Mi volt ez az egész?

- Martin részeg és hülye – dõl le mellém. Eldõlök a párnán, kiment belõlem az adrenalin.

- Úgy látszik, mégiscsak együtt alszunk – mosolygok rá és kitárom a karom, õ pedig halkan nevetve dõl a mellkasomra. Átkarolom és nyomok egy puszit a szájára. – Így már jobban fogok tudni aludni.

- Pedig elég mélyen aludtál – suttog.

- Nélküled akkor sem volt az igazi – cirógatom a száját, aztán hagyom, hogy a nyakamhoz fektesse a fejét, rám fonódva. A hátát simogatom óvatosan, megszorítva az ujjait.

Látom, hogy azért érzékeny területre kattantam, de továbbra is rezzenéstelen mosollyal állom az anyuka tekintetét, hogy tudja: azért ha az én beszólásom se volt kedves, az õ feltételezése se épp leányálom.

- Bevallom, tényleg… ezt gondoltam, nagyon sajnálom. Próbálok nem elõítéletes lenni, csak õszintén, Noah-t mintha kicserélték volna. És nagyon ledöbbentem, hogy egy ilyen extrém… õõõ… fiatalember szedte ki õt a csigaházából. Mert tutira nem az a kis hülye szuka volt, bocsi, Noah.

Hihetetlen ez a mély hívõ keresztény, felebaráti szolidaritás.

- Ja, Yar sokkal jobb, arc, nem akarja megtaposni Poppyt – áll mellém David is. Ez a kölyök rém cuki, meg tudnám zabálni!

És leszakad az ég… meglepve fordulok hátra, hallgatva a cuki apró lábak dobogását és a nem annyira angyalkakórusra emlékeztetõ köhögõ visítást.

- Ninja vagyok nééézd!

- Gyerekek, húzás vissza az ágyba, mert nem azért vagyok itthon, hogy betegebbek legyetek! WooooW, Rapunzel, te vagy az?

Milyen becenevek ezek már? Itt tuti zajlik az élet.

- Naaa, nem akarok meghalni! – ellenkezik a gerincropogtató ölelés ellen, és elkapja a kezem – Bemutatom Yarmusht, a barátomat – húz elõre. Gyors stílusellenõrzés, a nõnek is lesz egy-két varrata, csupa haj, csupa szem, csupa cici.

- Azta, kibaszott jó a hajad! Bocsi, Bridget vagyok.

- Yarmush – vigyorgok és lenézek a mellettem futkosó tökmag kislányra. Istenem, kis hercegnõm, de kis édes vagy!

- Anyuuu, olyan hajat akarok, mint Edward barátjának van! – Edward? Milyen Edward? – És õ szereti Poppyt! Anyu, ideköltözhet Edward barátja hozzánk?

- Edváld balátja, te valójában tengelimalac-dílel vagy? – rángatja meg a pulóverem ujját a kisfiú. Basszus, de édesek vagytok! Vigyorogva hajolok le hozzájuk és felkapom a karomba az édes kis hercegnõt, a másik karomra meg a kis herceget. Élvezik, hogy egy karon megtartom õket. Milyen kis könnyûek, de forró a testük… igaz, mondták is, hogy betegek.

- Ha Yarmush belétek tudja erõltetni azt a rohadt köptetõt, felõlem hozzá is mehettek feleségül.

XxX

A kihívás elfogadva, Kihívás teljesítve. Imádom a kölyköket, Azt csinálnak amit akarnak, tépte a hajam, a nyakamba vettem õket, Játszottunk, visított, kergettem õket… bármit. Imádom.

Aztán két nagy, bolyhos takaróba bugyolálva õket építek nekik bunkert, kitámasztjuk a plüssökkel, a rózsaszín kisautóval, két kis fészek… beadom nekik a teát és meséért cserébe gond nélkül le is nyelik az eperízû köptetõt. Hagyom, hogy Luisa mellém vackolódjon, úgy mesélek nekik a nagy kutyákról, akik megmentik a hercegnõt, mert a herceg otthon maradt a legújabb Mario-val játszani, hát kocka volt a lelkem…

Fura, aztán magához tér a ház ura is, úgy néz ki…

- … kit hoztál magaddal, a barátnõdet?

Mondjuk. Bár inkább fordítva, ha-ha-ha.

Megvan a családfõi kisugárzása.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Yarmush Wilde vagyok – fogunk kezet, de érzem, hogy erõs a kézfogása. Én se hagyom magam, és tartom a pillantását is… érzem a szemében a szikrát.

- Yal báci egy hõõõsz – másznak elõ a kis fészkekbõl a kicsikék is. – Képzeld nagyapus, szeleti Poppyt!

- Mason Lawrence. Idõsebb – mosolyog le az unokájára. – Te… - akad el, érzem hogy kissé bizonytalan, de szinte érzem Noah nyikkanását.

- Noah lakótársa.

- Értem. Maradtok ebédre ugye?

- Amennyiben Noah megengedi, hogy csatlakozzam Önökhöz. – szükségem van egy szál cigire, de otthon akkora staubot akarok tekerni magamnak, mint egy termosz. Sõt, Bong. Nem, Pipa! betépünk… aztán lassan, és kiélvezve minden percet megdugom Noah-t, addig, amíg összeszûkült pupillával csak a nevem tudja majd ismételni.

Nevetve figyelem ezt a nagy családot. Kedvesek… persze, jelenleg nem olyan státuszban vagyok, mint lakótárs. De ezt az egyébként még okés idillt, ami normális lenne, úgy érzem, nem lenne nagy káosz ha megtudnák, hogy a kicsi fiuk velem hentereg… Szóval minden oké, de felkapom a fejem a belerondító, flegma hangra. wut?

- Úúúh, vámpír, ez a pasid? Szörnyen illik hozzád – jelenik meg egy arc. Hát barátom, téged nem csíplek. Kurvára nem. Beleszívok a cigimbe, a füsttel együtt lenyelve a válaszom is.

- Martin, állítsd le magad, Noah most szakított a barátnõjével, nem lehet…

- Pont ez az! – szól bele. Már ettõl kinyílt a bicska a zsebemben, basszus, én nem beszélek így az anyukámmal, ennek meg nagy a pofája?! Utálom a tiszteletlenséget. Borzolódik a szõr a hátamon, komolyan. – Dugtam volna a csajt. Martin vagyok – nyújtja a kezét jópofiskodva, ám komolyan viaskodnom kell magammal, hogy kezet fogjak vele. Mehetek sikálni. Ez a típus nem a mi köreinkben élõ állatfaj. Sok idióta seggfejet ismerek, tényleg, például Seamus, de õ is érzi a határt. Ez a típus nem. Ennek ki kellett volna halnia!

Bemutatkozok kelletlenül, végigmérve a vállamig érõ tagot. Noahra pillantok, aki csak megrezzenti a fejét, és a nyelvemre harapva szívom szûrõig a cigimet. – Muter, most lépek, holnap jövök – dugja vissza a fejét – Vittem egy negyvenest!

Megreccsen a kezemben a cigi, kettétörik a szûrõ, Noah aggodalmasan néz rám. Legszívesebben megfognám a kezét, magamhoz ölelném, beszívva az illatát, ami jobban lenyugtatn, mint egy adag tiszta fû.

Ránk ül a kellemetlen mély csend.

XxX

Játszunk a gyerekekkel, elterelik a gondolataim… mászok velük a földön, gátlástalanul szórakozunk és néha elkapom, hogy Noah anyukája megáll a frissen mosott ruhákkal a karján és figyeli, ahogy a két törpe fölénnyel gyõz.

- Nagyon jó hallani, hogy tudsz nevetni is, Noah! Nem tudom, mi történt veled, de ez bearanyozza a napom – mosolyog. Noahra nézek, aki zavartan túrja hátra a haját, én pedig csak rámosolygok. Az. Emlékszem, amikor elõször megláttam, az orrát a cipõjébe tudta volna tûrni…

Hirtelen hopp, eltûnt a súly rólam, Alice felkapja a picit, hogy fõznek teát… Noah meg engem, felemelve a kezeinket.

- Yarmush történt, anya…

Megdöbbenve nézek rá. Így, hirtelen, komolyan? Képes rá…? azt hittem, még vár, sokat, több látogatást vagy bármit, vagy megtartja meglepetésnek amikor nincs jobb ötlete, mondjuk Karácsonyra…

De komolyan… bevállalja? Õ? A nagy prûd, a nagy nemvagyokmeleg…

Megszorítom a kezét. Rohadt büszke vagyok rád…

- Hm? Igen, azt értem én, de… - felemeli a fejét és… - Úristen.

Noah mélyvörösen bújik a mellkasomhoz, én pedig gyengéd mosollyal karolom át a derekát. De Noah csókol meg finoman, amitõl ugrik egyet a gyomrom. Régen éreztem magam ennyire… jól. Tök boldog vagyok, basszameg! Még ha nem is jön be a családnak, akkor is!

- Anya, azért levegõt ne felejtsd el venni…

- Ti most… ketten… izé… - habog.

- Igen, együtt vagyunk, Mrs Lawrence. De szeretem a fiát, tényleg – nézek le a vörös Noah-ra.

- Õõ… bocsánat de… kérek egy szál cigit – sápadtan botorkál ki én pedig fogva Noah kezét megyek utána, és felé nyújtom a cigitartóm, hogy szolgálja ki magát.

Mély kuss. Én is cigire gyújtok, de most végre az asztal felett foghatom a kezét.

- Mióta? – köhinti színtelen hangon.

- Két hónapja, anya.

- Két hónap?! Akkor még nem biztos, hogy… - reménykedik a hangja. Jesszusom, ezt olyan nehéz átlépni…

- Nem, anya, tényleg nem vagyok homokos. Yart ettõl függetlenül szer…

- Oké, oké, elhiszem, csak ne mondd ki, kérlek – emeli fel a kezeit. Remeg a cigi az ujjai között.

- Ha megenged egy megjegyzést, asszonyom – veszem át a súly egy részét – Én is csak Noah-hoz vonzódom… nem volt még homoszexuális kapcsolatom. Ne legyen elõítéletes – mosolygok Noah-ra. Látom, hogy megrebben a szemöldöke, de rájön, hogy az anyja így könnyebben emésztheti a dolgokat.

- Basszus, hazajössz, hozol egy tök furcsa, de amúgy tök normális fazont, erre meg… - fakad ki.

- Ha gondolod, és Yarra akarsz kenni mindent, dalolva megyek haza, és többet csak fotóról látsz! – vág a szavába Noah, de ezt nem szeretem, figyelmeztetõen nézek rá. Add meg a kibaszott tiszteletet, nyuszikám! Felemelem a hangom az úgy érdekében, az elv az elv.

- Ha én még azt is mondom, hogy oké, apáddal mit csináljak, Noah? Moason-nek el sem hiszed, mennyivel jobb ösztönei vannak, mint nekem! Én rohadtul nem sejtettem, szerintem õ meg már szagot fogott – támasztja meg a homlokát a vékony kezével. Erre a nõre nagyon ráférne egy hatalmas pihenés.

- Anya, ez nem valami betegség, és ha valami hülye hóbort lenne, akkor nem hoztam volna el Õt, nem gondolod? Azért hoztam el, hogy életemben elõször õszintéset játszhassak veletek!

- Noah, édes csillagom, csak nem hazudtál egész életedben, hogy õszintéset akarsz játszani? – jön valahonnan a vita hátsó szektoraiból a békés, nyugodt hang.

- Mama! – pattan fel Noah, én pedig meglepve nézek a töpörödött, kicsit hajlott hátú, kardigános nénire. Jesszus, mint egy képeslap!

- Ma a reggeli hittanórán pont Noé történetét vettük. Rád gondoltam, nicsak, bejött! – fenyegeti a görbe ujjával Noah-t.

- Kamuzol, Alice mondta neked. Gyere, bemutatom neked Yart, a barátomat.

- Kezit csókolom – állok fel, lejjebb hajolva fogom meg a kezét. Mint a pergamen, de narancsillatú a szappan miatt. Lehajolok hozzá, õ pedig akkorát cuppant a fülembe, hogy egy pillanatra összeakadnak a szemeim.

- Jajj, de fess fiatalember vagy te! – fogja meg az állam, megforgatja a fejem – Had nézzelek!

Szó szerint letapiz, még a seggembe is belemarkol, ki is gúvadnak a szemeim egy pillanatra. Baszki, bírom az öregányt. – Hallod, Louisa, mit hápogsz? Ebbe a kölyökbe még én is mindjárt beleszeretek!

Elveszem a mamát, komolyan. Ha kinyögi, hogy füvezik is, visszük magunkkal. – Ne aggódj, drága gyermekem, Alice néni átnyomja az ügyeteket a szitán. Az a nagyfejû balfasz férjed meg a hülye Martin majd nem mondanak semmit!

Noah átkarolja a derekam, én pedig felnevetve ölelem át a vállait, a szája sarkára nyomva egy csókot ringatom meg. Szinte elszállt belõle az összes feszültség, de azért még érzem.

- Látod, nem lesz semmi baj – suttogom, õ pedig csak biccent – Ha meg mégis, van hova hazamennünk – simogatom meg az arcát.

- Csak legyen igazad.

- Hé, mindig igazam van – vigyorgok.

- Fiúk, akkor… itt maradtok vacsorára, ugye? – néz ránk Louisa még azért tartózkodóan, de Noah felnéz rám, én pedig biccentek. Állok elébe, kivont karddal.

- Persze.

- Jaj, dehogy, dehogy – integet a nagyi, miközben noszogatja Louisát, hogy csináljon neki is kakaót. – Holnap reggelire is!

- Tessék? – nyög fel Noah – De hát ti is alig fértek el…

- Megoldjuk, ne akadékoskodj. Már nagyon régen nem jártál felénk, tékozló fiú…

- Szívesen – mosolygok rájuk, Noahra is. Ennyibe nem halunk be – Holnap úgy sem dolgoznál, nyuszika.

- Olyan kis édesek vagytok – csillog a nagy szeme a vastag szemüveg alatt. Elvigyorodok, és ezzel leszavaztuk az aggódó Noah-t.

XxX

A vacsora nekiáll készülni, Noah is beáll segíteni, de nekem még krumplit pucolni se hagy, merthogy belevások az ujjamba… én a kispadra kerülök a nagyival.

Louisa lassan tudatosítja, hogy az a rengeteg táska, amit velünk jött, az nekik jött. A rengeteg kaja, az édesség a gyerekeknek, a tartós élelmiszer… könnyekig hatódott.

Vacsorát fõznek… sült hús, Yorkshire-puding, párolt zöldségek, krumplipüré, külön szaft.

- Olyan illatok vannak, mint régen, Karácsonykor – szimatol le Alice is az emeletrõl. – Lepetézek, komolyan, úristen!! Sült húúús!!

- Sõt – nevet Louisa, a kötényében kavargatva az olvadó vajat a fõtt krumplin – Vaníliasodó desszertnek!

- Meghaltam és a mennybe kerültem – csapja össze a kezeit a nagyi, én pedig csak mosolyogva nézem Noah-t, ahogy boldog mosollyal dolgozik. Amíg a nagyi és Alice megtaglalják, mekkorát fognak vacsorázni, a nyuszikám mögé osonok és átkarolva a derekát hajtom a vállára a fejem.

- Mekkorákat mosolyogsz – dünnyögöm. Boldogan, bár kicsit feszengve dõl az ölelésembe, de nem hagyja abba a kevergetést. A darált hús békésen serceg a szalonnával és a hagymával.

- Persze… Látod, mi van itt, és kicsit… egy kis szarcsimbóknak érzem magam, hogy csak ennyivel tudtam segíteni. És ezt is azért, mert te elrángattál vásárolni, pedig szükségük volt rá.

- De te hoztad. Így nem érzik adománynak – suttogom. Megcsókolom az arcát, beleszimatolva – Komolyan, belenyálzok.

- Ne, ebbõl mindenki enne. Majd otthon.

- Otthon máshova nyálzok, jó lesz? – vigyorodok el, mire a füléig vörösödik.

XxX

Tényleg jó illatok terjengenek, Masont persze megvárjuk, az egész család fut kezet mosni… megdöbbenve cövekel le az ajtóban, és csak jó pár mély levegõt vesz.

- Micsoda terülj asztalkám van itthon – mosolyog ránk. Épp segítek teríteni, meg a gyerekeket imádkozzuk be a székeikre. Szereztem nekik pár vastag könyvet meg egy párnát a fenekük alá… Látom, hogy Mason végigmér, és megint kezet fogunk.

- Akkor, ehetünk??? – dobja le magát Alice a nagyi mellé. – Kilyukad a gyomrom már csak az illatoktól!

- Martin nem jön haza? – néz körül Louisa, de Alice arca megmerevedik, David pedig akkurátus némaságba burkolózva a fehér tányérba mered. Összehúzom a szemem, a fiút figyelve.

Itt valami sunyulás van. Rettentõen ideges, félhet tõle… de persze egyelõre nem az én dolgom.

- Nem. Ne is jöjjön – morog Alice.

- Kezet mosok és mindjárt itt vagyok – vet véget az el sem kezdett vitának Mason és kisurran. Még felsõt is váltott… én természetesen Noah mellett ülök, csendesen beszélgetünk, meséli a régi családi anekdotákat…

Ott lesz kicsit kényelmetlen a szituáció, amikor mindenki felteszi a kezét az asztalra, és lehajtja a fejét… a mi családunk ezt elvétve se csinálta, szóval kicsit tanácstalanul utánozom a velem szemben ülõ Davidet. Lehajtom a fejem, amíg elmondja az asztali áldást meg a miténtudommit…

- Basszus… - dünnyög Noah, miután felemelte a fejét – Hallod… ez…

- Na?- nézek rá és odébb adom a borsót, ahogy kérik – Mi a gond?

- Elfelejtettem a szöveget – suttog hang nélkül, a tenyereibe temetve az arcát. Felnevetve paskolom meg a combját.

- Rá se ránts – suttogok vissza a fülébe – Én sose tudtam.

Felnevetve nézünk egymásra és miután mindenki pakolt a tányérjára, enni kezdünk. Louisa persze elújságolja a férjének, hogy mindezt Noah hozta, Noah meg mesélt a munkájáról… csendesen tömöm a fejem és Daviddel váltok pár szót, de egyelõre, amíg az egész család nem békés és beletörõdött a helyzetbe, nem pattogok túl sokat. Mondjuk egy cigire rohadtul vágyok…

- Ez a vacsora fantasztikus volt, Mrs Lawrence – törlöm meg a kendõvel a számat.

- Örülök, hogy ízlett, Yarmush – mosolyog rám, bár még kicsit tartózkodóan.

- Egyértelmû. Noah célja, hogy felhízlaljon, egyre közelebb van – vigyorgok.

- Miért, õ fõz mindkettõtökre? – néz fel Mason, miközben a vaníliás pudingot kanalazza.

- Igen – biccentek – Én egy fõtt tojást is odaégetnék.

- A végén még éhen halna nekem – mosolyog Noah.

- Jelen esetben ettõl nem félek – nézek rá jókedvûen hunyorítva.

- Ahha… - kanalazza, de Noah picit elsápad, a kanalával játszva. Hajaj, akkor a desszert után levezetésnek lesz még egy kínos beszélgetés? – Köszönöm, tényleg finom volt a vacsora, drágám.

- Apa, várj egy picit – áll fel Noah és utána siet. Én is felülök, letéve az asztalkendõm és kisétálok utána. Nem áll szándékomban ilyen szituációban egyedül hagyni, finoman összefonom az ujjainkat és rámosolygok bátorítóan. Nem lesz semmi baj, ne aggódj, nyuszika.

XxX

Kiállva szívok el egy cigit, megtámaszkodva az ajtó mellett. ez most kicsit viccesebb, de nem elég erõs ahhoz, hogy betépjek, csak kitisztítja a fejem.

Egy apának ezt nehezebb feldolgoznia, persze, nem is kiabált, de szerintem a csend sokkal rosszabb és nyomasztóbb, mint egy kis olaszos ordibálás. Bár mondjuk angolok vagyunk, a hideg, kibaszott esõs Angliából. Már megint havazni fog… összedörzsölöm az ujjaim, slukkolva a staubból.

- Mit csinálsz idekint, édes kisfiam? – néz ki a nagyi a nagy, bõ barna, kötött kardigánjában. Felé fordulok mosolyogva.

- Csak… lazulok – fújom ki az orromon a füstöt. – Tetszik dohányozni?

- Az attól függ, kisfiam. – felcsillan a szemem, feljebb tolva a sapkát a fejemen. Nocsak, stramm a néni.

- Tessék magát kiszolgálni – veszem elõ a nehezebb cigitárcám, amiben a kevert füves cigik sorakoznak szépen egymás mellett.

- Egyszer élünk – vesz el egyet, én pedig vigyorogva nyújtok tüzet.

XxX

- Yarmush, te meg… Nagyi… - nyitja ki az ajtót Noah és meghökkenve mered ránk. A nagyi egy kinti széken ücsörög, kuncorászva, én meg a lábánál nyerítek, ahogy meséli, amikor Noah úgy négy évesen duzzogva ledobálta magáról a ruhát és nem volt hajlandó elengedni a lépcsõ korlátját… - Yarmush ti… füveztek? – nyúlik meg a nyuszikám képe

- Az õ ötlete volt! – mutatok árulkodóan a Nagyira, õ meg reflexbõl rám. Noah az orrnyergét masszírozza, de felállva karolom át, megcsókolva az ajkait.

- Ne morogj. Kérsz te is?

- Nem! – nevet fel – Gyertek már be, nagyon hideg van… Nagyi kérlek, anyuéknak ne mondd el… így is nehéz apával…

- Apád egy hülye – jelenti ki, de nyögve felnyomja magát – Kisfiam, holnap hagysz itt pár szálat?

- Amennyi csak tetszik, ajándék – vigyorgok rá és hagyom, hogy Noah betereljen engem is. – Most mi van? – vigyorgok rá.

- Betéptél a nagyanyámmal!

- Dehogy, kevert cigi volt – mentegetõzök.

- Gyere… felmegyünk – fogja meg a kezem – Megmutatom a hálót.

- Óóó, fel? – rángatom meg a szemöldököm. Nevetve megyek utána, összefonva az ujjainkat. Ott a tetkó… megfogom és felemelve a kezét nyomok a karjára egy puha csókot, a képre.

Elgondolkodva adom a szépet, George persze régi span, átlát a jókedven, aztán már le se szar minket, mikor Alice olvadó, nyáltól habzó szájú mosolyával kidugja a fürtös fejét Noah háta mögül. Annyira… fuj, komolyan, Noahval mi is így ömlengünk?

Alice mentális értékei némi pucolgatás után meg fognak felelni Georgie igényeinek, szerintem, Bár kár hogy nem látom majd a pofijukat, amikor kiderül a zsákbamacska infó.

Hát, nem lesz egyszerû menet, decensen simogatja a legális pedofília határát, bár Alice-rõl a kutya se mondaná meg, hogy annyi, amennyi. Simán tippelném én is egy húszasnak. Átkarolva Noah derekát töltök neki egy tequilát, hogy ne fájjon annyira a varrás. A csukló tûrhetõ terület, de mégis. A másiknál se volt magánál.

- Töltsek neked is? – fordul hátra, én pedig a nyakába csókolok.

- Persze. De csak ha a nyakadról nyalhatom le a sót…

XxX

Búg a motor, jár a tû, Noah pedig inkább elfordítja a fejét, és a falat nézi, csak amikor már letörölgetem a fekete festéket a kezérõl és cserélem a tût egy sterilre, hogy nekiállhassak a színezésnek, akkor nézi a munkát. George gépe is járkál fel-le, én már csak az apró bizsergést érzem, annyira megszoktam. Kivéve, ha nagyon érzékeny terülten varrnak, az gecire tud fájni. Forgónál… vállnál… ízületnél… azért a farkam se varratnám ki, az jó úgy természetesen.

A hajamba túrva öntök magamnak egyet, majd amíg a számban tartom a tequilát, átkenem a kezem és betekerem.

Intek Alicenek, hogy kotródjon el, szép látványosan, különben enyhén spicces bátyja nem hagyja majd romantikázni, én pedig nem fogok vele erõszakoskodni. A szexuális életem biztonságát semmi esetre se veszélyeztethetem, ez mindenképp fix és ideális.

Ez elvi kérdés, kérem szépen.

De a kiscsaj tudja a dolgát, látványosan elköszön, megy haza… haza? Bazdmeg…

Elgondolkodva kötöm le a vékony fáslit, amikor eszembe jut az a hely. Miután végeztem a melóval, szétszórtam az árut, a nagyobb adagot is a nagyobb készpénzért, szóltam egy taxisnak. Egy idegennek, kivételesen… megvolt a cím, amit még a haver adott meg a görbe este után, hogy hova szállította Alice-t.

Nem tetszik ez nekem. Ez így nem maradhat, ez a csaj egy kikúrt gyerek! Rá jó hatással lesz George, az tuti, a szex meg csak a kellemes ráadás, de… Noah említette, hogy van öccse is. Nem tetszett a hely. Körülnéztem… de semmi nem volt, ami bármi bizakodót engedett volna. Persze, sose köpnél el Noahnak, hogy az engedélye meg minden nélkül ellátogattam feléjük, persze, inkognitóban. Ez az én perverzióm. Ezt az infót megtartom magamnak. Nem a bizalom miatt, márpedig én mocskosul bízok benne, és nem érdekel, hogy honnan jött… az én mázlim egyértelmû, a két kezem összetehetem. Erre…

- Jól van, mondd meg anyának, hogy holnap hazanézünk!

Kikerekednek a szemeim. Tessék? Komolyan?

- Tessék?

- Jól van, kuss már! – fordítja el a fejét, George pedig letörli a festéket a karjáról – Ne kérdezzetek vissza. Szia Alice!

XxX

Pont úgy van a kép a kezünkön, hogyha összefonjuk az ujjainkat, összepasszoljon. Õ az én jobbik felem. Egy kibaszott mázlista vagyok…

Szuper szüleim vannak, jó életem, és rátaláltam erre az édes nyuszikára… ki ilyen kibaszott mázlista?

Már csak a lottót kéne megnyernem, hogy felhagyhassak a dílerkedéssel.

- Komolyan mondtad azt, amit a szalonban mondtál? – nézek rá. Hideg van, szállingózik a porhó. Imádom Angliát, de az idõjárás brutálisan szar.

- Azt hittem elfelejtetted – sóhajt beletörõdõen.

- Mégis mit gondolsz, Wilde mester bármit is elfelejt? – húzom magamhoz és megcsókolom az arcát, ami kilátszik a sapka és a sál résén.

- Hahaha, Yoda. – sóhajt még nagyobbat, megszorítja a kezem – Most már amúgy is teljesen mindegy. Ennél jobban – emeli fel az összekulcsolt kezünket – nem is tudnánk hirdetni, hogy együtt vagyunk, nem gondolod? Nem vagyok híve az élõ reklámfelületeknek, akik szórólapot osztogatnak a metró elõtt. Tartok tõle, hogy… - akad el és jó pár métert megyünk, amíg egy sárgára világított alagútba nem érünk, legalább nem potyog a nyakamba a hó – szóval… nem leszel elégedett a házzal, meg a családommal, meg… - hadarja. Ennyire gyorsan túl akar esni rajta?

Jó, persze, nem ugyanaz a kiindulópont, nem ugyanaz a közeg. Én egyke kölyökként mindent pofátlanul egoistán csináltam, el se tudom képzelni, milyen, ha mindenen osztozni kell. Mint egy Weasley a Harry Potterben.

- Noah, ne õrjíts meg, komolyan, ilyen felszínesnek ismersz engem?

- Nem, nem errõl van szó! – mentegetõzik – csak…

- Én átlagos felüli mázlista vagyok, hogy ilyen toleráns és jó közegben nevelkedtem. És nem sok mindent baszhattak el az õseid, ha ilyen lettél, amilyen vagy – húzom magamhoz mosolyogva. Szedd össze magad, nyuszikám… Szar nézni, hogy ennyire aggódsz, bár nem szégyelled a családod, de mégis. Az embernek szüksége van a családjára. Akármit csinál, a család az család, szent és sérthetetlen.

De lehúz magához és megcsókol… mosolyogva cirógatom meg az arcát, magamhoz húzva, belemosolyogva. Te kis hülye… Senkivel sem cserélnék az életemben.

XxX

Valami iszonyatos csörömpölésre térek magamhoz, hallom a víz zubogását és valami eszméletlen fertõtlenítõ meg citromszag terjeng, amin alig ér át a kávé csábító aromája. Magamra kapok egy pólót és kiballagok, egyébként se jólfésült hajamba markolva kérdõ tekintettel.

- Nyuszikám… mi van veled? – nézek rá. Mint aki speedelt, komolyan.

- Semmi – vágja rá hirtelen. Túl hirtelen. Aha. Még a pupillája is tág. Félrenyúlt, és kávéba ízesítõ helyett uzsgyit nyomott? – Mérgezett egérnek érzem magam.

Ha nem mondod, fel se tûnik, basszus.

- Tudod, nem bírom eldönteni, hogy te pontosan mitõl is félsz – kapom el a kezét és szépen, lassan, nyugodtan magamhoz húzom, megsimogatva a hátát és a nyakába csókolok. Nyugalom… - Attól, hogy meglátom a házatokat, hogy megismerem a családodat, vagy hogy TE látod meg a házatokat és TE találkozol a családoddal?

- Nem tudom. Mindkettõ?

Ez egyre rosszabb. Elengedem, de csak annyira, hogy felvehesse a telefont, aztán hátulról átkarolva hallgatom Alice-t. Ügyes kiscsaj, sokra viheti még… vigyorogva csókolok Noah nyakába. Micsoda illat… nincs kedve levezetni a stresszt? Szívesen adakozom, felajánlom magam!

- Haláli húgod van, igazán – csókolom meg, magamhoz szorítva.

XxX

A titkos tudás birtokában az a minimum, hogy elcibálom Noahot shoppingolni. Meghagytam, hogy menjen csak a sorok között, én jó rabszolga módjára tolom a kocsit és dobáljon bele mindent, amirõl úgy véli, hogy szüksége van a családjának vagy szeretne vinni nekik, minden nézõpont kérdése. Elvégre pont hogy õ mondta, hogy vendégségbe nem megyünk üres kézzel!

Nem volt szó ellenkezésrõl.

Szó se lehetett róla. Szóval megpakolva táskákkal meg mindennel, amirõl csak szó lehetett, taxit fogtam és hagytam, hogy Noah leküzdje a démonait.
Én pedig csak ülök mellette, csendesen, kifejezéstelen arccal.

Csak megfogom a kezét. Megszorítom az ujjait és rámosolygok, és ahogy kinézek az ablakon, a hüvelykemmel finoman cirógatom a bõrét. Nyugi.

Amikor megérkezünk, olyan pápista színe van, komolyan tartok tõle, még összeesik nekem… Felnyalábolom a papírtáskák és a szatyrok hadát, behurcolkodok, kifizetve a taxit. Elég egy futó pillantást vetnem a Noah ujjai között levõ levelekre, és dacosan beül a tenni akarás a mellkasomba. Na. Ilyen nem játszunk, mindig azokat baszogatják, akik nem érdemlik meg…

- Ccc, Noah! Felfelé! – lóg ki Alice az ablakból. Nem fagy be a segge? Ezen a területen és áramot vezetnék a ruhájába, ha kimenne. – ANYAAA – bõdül el – VALAMI BAROM ÁLL AZ AJTÓNKBAN AZ ADÓHIVATALTÓL!

Durr. Szabályosan hátralépek, de ez a nõ… kicsi. Kicsi, szikár és törékeny. Ez nem igazságos, az élet szar. Nem nekem, de olyan sok embernek…

- Noah…

Decensen hátralépek, nem zavarom meg az idilli családi összeborulást. Ha Noah tényleg régóta nem dugta haza a képét, lesz ez rosszabb is. Aztán a nõ rám mered, én pedig felveszem a szépen szofisztikált, jólnevelt pofámat, amit anyuék idomítottak belém.

- Csókolom, Yarmush Wilde vagyok – mosolygok – Noah lakótársa vagyok, nagyon örvendek.

- Õõõh… Szervusz, Yarmush… - mér végig. Na, lesz elõítélet? Csúnya, tetkós, biztos drogozik- na jó, ez kivételesen igaz lenne.

- Anyu, hoztunk pár cuccot – kezdene Noah, de hurrikán-néni beterel minket. Itt egy szabad négyzetcenti sincs… A mi lakásunk illetve anyámék tágas, vidéki háza után ez szûk, pici és túlzsúfolt. Noahra pillantok, aki szintén a száját húzva néz körül. Pakol valaki az anyján és rajta kívül?

Alice! Végre egy ismerõs arc.

- David! – mosolyodik el Noah, és az alacsony srác csak szorosan megöleli. Kicsit féltékeny is vagyok. Ilyen, ha az embernek testvérei vannak… Majdnem olyan, mint Noah, a vonásai… de vörösebb, vékonyabb. De a szeme ugyanolyan intelligens.

- Szia, David Lawrence vagyok – nyújtja a kezét, én pedig megrázom neki. Milyen fürtös, beszarok, nagyon édes kölyök! – Nagyon sokat mesélt már rólad Alice – tényleg? Mennyire sokat?

- Szia David – biccentek –Én is sokat hallottam már rólad.

- Apád még alszik, Josh dolgozni van, Bridget meg a kicsikkel van bent, nagyon lebetegedtek. Yarmush, szereted a Nescafet? – fordul felém. Én totál elvagyok itt pislogva ki a fejembõl, tényleg… Ez hatalmas család. Fura. Szokatlan, na.

- Köszönöm, nagyon szeretem – illedelmesen, ahogy a muter a fejembe verte.

- Jól van, akkor csinálok. Noah, neked kakaó?

Ahaaa! Lebukott! Egyem meg, de édes!

- Nem kérek, köszönöm…

- Ááá, hülyegyerek, minden Lawrence kakaóval indít reggel! – hopp, eltûnt. Mondom, vörös, sokan vannak… körülnézek. Weasley-k.

- Gyere be a nappaliba, Yar – húz be maga után, én pedig engedelmesen vonulok. Tök tapintatos vagyok, komolyan, a méregzöld kabátomban jöttem, nem a szivárványosban. Pedig az többnyire le se rohad rólam.

- Bocsánat a rendetlenségért – súgja Noah, de én csak közelebb hajolok és megfogom a kezét. Teljesen át vannak fagyva az ujjai.

- Igazából barátságos, és az anyukád is – mosolygok, de mikor közelebb hajolnék, csak elfordítja a fejét. Aha. Itthon ez még tabu téma, legyen. Biccentek és kényelmesen hátradõlök, figyelve a rózsaszín mûanyag játékokat.

Nem értem. Ha ennyien laknak itt, miért nem költözik el a család? Mondta, hogy Josh és a felesége a családjával…

Ez így nem jó…

- Ki mindenki van itthon? – néz Noah a belibbenõ, most már felöltözött Alice-re.

- Mindenki. De apa meg Martin még alszanak – int. David leül velünk szemben, összekuporodva, de mereven néz… nézek rá vissza, halvány mosollyal és ahogy rám hunyorít, ahogy kapkodja a tekintetét köztem és Noah között, kicsit el is vörösödve… tudom, hogy tudja. Csak hunyorítva teszem az ujjam a számra, jelezve, hogy maradjon csendben, ez egyelõre titok.

Biccent és összeszorítja a száját, eltûntetve az ajkait. Zabálnivaló kölyök, már most imádom.

- David, a disznód megint visít – hallom Alice hangját, mire a kölyök felpattan és egy szó nélkül felsiet? Micsoda? Disznót tartanak? És hol legel, a tetõn?

- Poppy – néz rám Noah, magyarázva – Tengerimalac, David szíve csücske.

- Áááá – biccentek. Az édesanyja belibeg a tálcával és megkapjuk a poharakat. Hát… Noahé ezerszer jobban néz ki, de aki vendégségben van, fogja be a pofáját.

Pláne… Noah nem is akart elhozni, szóval az, hogy magától ajánlotta fel és elhozott, nagy dolog. Meg kell becsülni.

Legszívesebben magamhoz ölelném. De nem lehet, ennek ellenére szinte viszketnek rá az ujjaim.

- Szóval… Yarmush… - néz rám a nõ, én pedig biccentek, mosolyt varázsolva a valószínûleg neki nem túl bizalomgerjesztõ fejemre. – Ez… elég különös név…

- Igen, indiai vonatkozású – biccentek – Édesanyám kedveli a kultúrát, meg a konyhájukat – vigyorodok el.

- Ó – lepõdik meg, a saját kakaóját kortyolva. Látszik, hogy rácsavarodik a bögrére, át lehetnek fagyva az ujjai… már dereng is egy ötlet a fejemben, elvégre mindjárt karácsony! És az újévi csókom is a nyuszikámmal akarom váltani.

Meg ugye ott az a hiedelem, hogy amit az újév elsõ napján csinálsz, azt fogod egész évben… szóval, én ki se szállok az ágyból, de Noah mellettem lesz, és az újév tiszteletére kefélni fogunk, mint a húsvéti nyuszik.

Noah megbök, megrezzenve nézek vissza.

- Tessék? – hökkenek meg – Bocsánat, elbambultam.

- Azt látom. Hülye – morog Noah, és kezd égni a füle. Baszki, jobban ismer, mint reméltem. – Yar…

- Fáradt vagy, Yarmush?

- Mondhatjuk – mosolyogok és belekortyolok a bögrémbe. Legalább meleg. Gecihideg van kint. – Sokáig dolgoztam…

Ki mire gondol, ugye.

- Ó! Mit dolgozol?

- Hát, több mindent – biccentek, és látom, hogy Noah kicsit lesápadva mered rám. Nem, nem azzal jövök, hogy díler vagyok, de azért kösz a feltételezést. – Tetoválófestékekkel és gépekkel foglalkozok, meg én is tetoválok. Egyébként ami épp sikerül – mosolygok.

- Szóval… neked is több tetoválásod van?

- Akad – vigyorodok el.

- Yarmush nagyon tehetséges mûvész – kel a védelmemre Noah. – Figyeld, az enyémet is õ csinálta – húzza fel a ruhaujját, ahol a szitakötõ van. Inkább beledugom az orrom a neszkávéba. Ki tudja, anyuci mit szól hogy a kicsi fia kivarratta a bõrét. Mit szólna a szívre?

- Ó… ó… ez… tényleg szép – dünnyög. – Mármint… és fáj?

- A tetoválás fáj – biccentek – De nem olyan elviselhetetlen. Plusz, ennek is megvan az értelme.

- És Yarmush, honnan is származol? – tereli a témát. Egyértelmû, nem jön be neki a dolog, én pedig nem zavartatom magam. Noah kezét legszívesebben megszorítanám, hogy ne aggódjon… és hogy bármi történik itt, van hova hazamennünk, bármi is van.

- Brightonból. A szüleim még mindig ott élnek.

- Tényleg? És hol ismerkedtetek meg Noah-val? Az… egyetemen…? – húzza össze a szemét. Ja, hát nem vagyok az az egyetemista típus.

- Nem - veszi át a szó Noah, én pedig készségesen átengedem a plázst. Nem az én érdekem, mondjon, ami jól esik. David visszajön, pörölve Alice-szel, és valamit szorongat a kezében…

- De az a dög lehuggyozta a felsõm! Mit veszek fel ma estére?!

- Minek hagytad elõ? Tudod, hogy puha, és…

- MINEK HAGYTAD NYITVA A KIBASZOTT KETRECET, AMIKOR KI TUD MÁSZNI?!

- Elég legyen! – szól be az anyuka. Azta, zajlik a családi élet.

- Az Poppy? – nézek a cuki szõrkupacra David kezei között, szinte hallom a nyiffogását, ahogy a vállára mászva bújik a nyakához. Bassszus, de édes, zabáljam meg! Imádom az állatokat!

- Ez a büdös dög lepisálta a felsõm! Pedig holnap ebben akartam elmenni!

- Le lebegtesd – sóhajt fel az anyja. Intek Alice-nek, hogy nincs gáz. – Add ide, kimosom, lehet, hogy estére megszárad…

- Yar, ami van nálatok, vihetek belõle?

- Nem kimondottan a te méreted – vonok vállat – de rajtam nem múlik.

- Kérlek, kérlek kérleeeeek! – teszi össze a kezeit, én pedig elnevetem magam. Felõlem, majd Davidhez fordulok.

- Megnézhetem? – nyújtom a markom a pici pocok felé. Látszik, hogy nem akaródzik kiadnia az ujjai közül, de aztán felém nyújtja, és a remegõ, rémült kis szõrcsomó szétterpesztett lábacskákkal kitölti a markom. Óvatosan és szakértõen fogom a markomban, az alkaromra véve cirógatom az orrát, a fülei között, mire elnyúlva berregni kezd, a fejét felfelé nyomva vakargatásért.

- Tetszel neki – dünnyögi a srác, picit közelebb lépve hozzám, de a szemét le se veszi a malacról.

- Otthon, anyuméknál nekünk is van – mondom, miközben a feneke fölötti domborulatot vakargatom, erre a pöttöm szétdobja a lábait elégedetten. – Meg kutyáink, meg macskáink.

- Mivel foglalkoznak a szüleid, Yarmush? – kap a szón az anyuka, kifaggatva, hogy mégis milyen rosszarcú társaságba keveredett az okos kisfia.

- Nyugdíjasok – mondom, de olvadozva cirógatom a malackát. De rohadt puha és édes, istenem… - De egy farm-menhelyet mûködtetnek a ház mellett.

- Mellet?

- Igen. Egy több hektáros terület tartozik hozzá, így nyáron tudnak futkosni, télre meg ki van építve egy fûtött külön épület az állatoknak. – felmosolygok a nõre. – Egyébként édesanyám tanárnõ, apu meg könyvelõ volt. Nem kell félni, kicsi az esélye, hogy kivágom Noah veséjét, hogy eladjam a feketepiacon – mosolygok még mindig nyugodtan, de érzem, hogy a nõ elszégyelli magát egy kicsit, amiért megfordult benne ez vagy egy ehhez hasonló gondolat amiatt, ahogy kinézek. Noahra mosolygok, hogy minden rendben. Jó lesz ez, nem kell fosni.