Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Hanna, figyel rám? - A doktornõ lágy hangjában elégedetlenség cseng, és nagyot sóhajt, mikor végre rá emelem tekintetem.

- Elnézést, elkalandoztam – motyogom szégyenkezve.

- Azt láttam – csóválja meg fejét, és mint mindig, ha bosszús, szemüvegét kezdi babrálni. – Nos, gondolom, unja az eredménytelen beszélgetéseinket. Higgye el, számomra sem kellemes, hogy ilyen hosszú terápia után még mindig egy helyben toporgunk, épp ezért, lenne egy merész javaslatom.

- Még pedig? – vonom fel szemöldököm, és gyanakodva pislogok elgondolkodó arcára.

- Van egy barátom, lovakkal foglalkozik, amolyan suttogó – kezd bele lassan. – Talán megkérhetném, hogy vegye a szárnyai alá, hátha õ tudna segíteni. A beszéd nem ért célt, ez kiderült, és most választhat: vagy fejest ugrik, és szembe néz a félelmeivel, vagy örök életére rettegésben fog élni. Nincs szívem tovább kínozni, és úgy érzem, meglopom az órák díjával, mert képtelen vagyok segíteni.

- Megõrült? – bukik ki belõlem akaratlanul is a kérdés, de gyorsan realizálom, tiszteletlen voltam. – Elnézést, nem úgy értettem – makogom akadozva, és lesütöm szemeim.

- Semmi baj – kacag fel, és leteszi a jegyzeteit. – Viszont, komolyan gondoltam, amit mondtam.

Nagyot nyelve mélyedek fürkészõ tekintetébe, és görcsösen szorongatom a karfákat. Még, hogy én lovak közé menjek? Már a gondolattól is ájulás kerülget, és bele sem merek gondolni, milyen reakciókat mutatnék be a kedves barátjának, ha rábólintok erre a badarságra. Másrészrõl viszont, ez így tényleg hiábavaló pénzköltés, és én meg akarok gyógyulni! Elég volt a rettegésbõl, szeretném vissza kapni a régi Hannát, de olybá tûnik, ez csak harccal fog mûködni. Igen, egy harccal önmagam és a félelmeim ellen.

- Rendben, megpróbálom – bólintok, és mély levegõt veszek. Életem legnagyobb csatájára adtam rá az áment. – De semmit nem ígérhetek, félek, képtelen leszek végig csinálni ezt.

- Egy próbát megér – lép mellém, és óvatosan vállon vereget. – És ne feledje, csak és kizárólag ön tudja végleg eltörölni a félelmeit.

Remegõ kezekkel illesztgetem a virágszárakat egymás mellé, és képtelen vagyok rendesen koncentrálni. Minden épkézláb gondolatom a délután körül kavarog, és az elsõ terápiámon, igazi lovak között. Meg fogok halni… A bejárat feletti csengõ lágy csilingelésbe kezd, és sietõsen nyisszantom le a felesleges leveleket, majd kötöm csokorba a növényeket, hogy a vevõ szolgálatára álljak.

- Jó napot kívánok! – szólít meg egy kellemes, mély hang, és mosolyogva fordulok a pult felé.

- Jó napot kívánok! Miben tudnék segíteni? – kérdezem kedvesen, és ahogy végig nézek a férfin, hirtelen elfelejtem minden nyomorom. Nem ismerem, még csak a környéken sem láttam soha, és ez felkelti a figyelmem. A vevõköröm majdhogy nem állandó, ritkán térnek be idegenek, pláne ilyen jóképû idegenek, szemkötõvel. Aj, koncentrálj!

- Egy szál virágot szeretnék egy olyan hölgynek, akivel a mai nap folyamán fogok elsõnek találkozni. Tudna esetleg ebben segíteni? – kérdezi sután.

- Akkor, ha jól sejtem, még semmit nem tud a hölgyrõl – motyogom, mire biccent egyet. – Ha rám hallgat, akkor nem feltétlenül vágott virágot adnék neki, mert az olyan szomorú, hogy egy virág el van vágva. Jobban tudnám ajánlani inkább a cserepes virágaim – mondom, és elnavigálom a polcok felé. Hümmögve nézelõdik, látom nem egy kertész zseni, de megbocsájtható. Végül rábök egy petúniára, úgy kérdezi:

- Ehhez a lilához mit szólna?

- Azt hiszem, hogy van érzéked a virágokhoz – mosolygom, és csak ekkor kapok észbe, letegeztem. Mindegy, õ nem teszi szóvá, én meg nem fogok magyarázkodni, végül is, alig lehet idõsebb tõlem, nem eset.

- Köszönöm! – mosolyog, és érzem, elpirulok, ha továbbra is így néz rám. Hátat fordítva neki, sietek vissza a pulthoz, és próbálok erõt venni magamon. Na, nem vall rám ez a viselkedés... de a pasi nagyon cuki, ez nem vitás. Míg beütögetem a kasszába az összeget, végig magamon érzem éber tekintetét, és vissza tér a remegésem, amit elõzõleg sikerült kiküszöbölnöm. Nem semmi kisugárzása van, meg kell hagyni.

- Remélem majd még találkozunk – int búcsút, ahogy fizet, és nagy szemeket meresztve pislogok a rajtam pásztázó melegbarna íriszbe. Mire azonban sikerül megténem révületembõl, már a bolton kívül van, csak a csengettyû dallama bizonyítja nem álmodtam, na meg a pénz, amit még mindig szorongatok. Hm, fura fazon, de remélem, még talákozunk, egész kellemes embernek tûnt.

Rogyadozó térdekkel szállok ki a kocsiból, és csak harmadik próbálkozásra sikerül bezárnom a kis Toyotát végre. Már szédelgek, egek… mi lesz még ebbõl? Egy csiga tempójában araszolok el a legközelebbi épületig, azaz, a fehérre mázolt irodaszerûséghez, és megkapaszkodom a sarkában, ahogy a távolból patadobogás hangja üti meg a fülem.

Nem, nem megyek sehova! Tessék szépen összeszedni magam, ezek csak lovak, nem sárkányok.

Lovak… lovak… nem akarok lovakat! Ide inkább a sárkányt!

Egy fiatal srác perdül elém, kedvesen megérdeklõdi, mi járatban vagyok és lelkesen felajánlja, szól az „oktatómnak”. Hála az égnek, legalább egyelõre megmenekültem a lovarda közvetlen közelétõl, és azoktól az ijesztõ jószágoktól. Mélyeket lélegezve igyekszem összeszedni magam, és csillapítani a bennem tomboló menekülési ösztönt, kevés sikerrel. Hogy eltereljem figyelmem önön nyomorúságomról, körbe kémlelek a hatalmas tanyán. Messze tõlem, istállók sora, mögöttük valami kerítés féle kezdõdik, gondolom, ott futtatják az állatokat. Jobbról impozáns épület, nyakam rá, hogy a tulajé, elõtte színes virágágyások, végre, valami, ami leköti figyelmem. Már épp azon vagyok, hogy közelebb oldalazzam a kerthez, mikor egy férfihang megállásra kényszerít. Riadtan fordítom oldalra fejem, valahogy ismerõsen cseng, és meglátva a férfit, aki elõzõleg a boltomban vásárolt, képen vág egy nagy, fekete kérdõjel. Mi van?

- Micsoda kellemes meglepetés – mosolyog rám, és nem kerüli el a figyelmem, kezében ott tündököl a kis cserép petúnia.

- Ó! – tátom a szám, és hirtelen nem is tudom, mit mondjak. – Igen, valóban az, furcsa véletlen.

- Annál kicsit több – somolyog és elém lép.

- Nahát, ennyire megtetszett a virág, hogy sétálni is vele jár? – kérdem évõdve. Legalább kedveli a növényeket, jó pont.

- Nem, azaz, a virággal semmi baj, csak a gazdájára várt – mondja, és felém nyújtja a cserepet.

- Köszönöm! – dadogom, és halkan felnevetek. Cserebere virág cserép, ez vicces. Õ azonban furcsán néz rám, gondolom, nem érti, mi lelt. Aj, csak meg ne sértõdjön! – Nagyon kedves, és biztosíthatom, jó helye lesz nálam – simogatom végig a bársonyos levélkéket.

- Ennek örülök – derül fel arca. – Akkor körbe vezetem, ha… ha leteszi a virágot – vakarja meg fejét gyerekesen.

- Ön? Azt ne mondja, hogy… - tátogok rémülten, és úgy pislogok, mint bagoly a napfényben.

- Én leszek az oktatója, azt hiszem. A nevem Marco Helsing – vonogatja vállait, látom, õ sem tud mit kezdeni a helyzettel. – Jöjjön! – karol belém, és szabályosan bevonszol az irodába, mert a lábaim kõvé dermedtek.

Ilyen nincs! Annyi zsoké, annyi tanár közül, aki a világon mászkál, miért pont elõtte kell majd totálisan hülyét csinálnom magamból? Nem igazság, nem akarok egy ilyen jó pasi mellett bénázni… Észre sem veszem, hogy kiemeli kezeim közül a cserepet, és az íróasztalra helyezi. Beszél, de nem igazán figyelek szavaira, érzem, hogy elindulunk, de teljesen lefoglal a saját mizériám, és a tény, miszerint õ és én ettõl tovább sosem fogunk jutni… ugyan melyik zsokénak kell egy ájulós, lófóbáis nõ?

- Hanna, minden rendben? – zökkent ki kérdése a homályból, ami agyamra szállt. Nahát, a nevem is tudja? Jah, persze, a dokitól…

- Egyelõre – motyogom bizonytalanul, és olyan hirtelen állok meg, hogy õt is visszarántom a sétában. Mégis mikor kerültem én ilyen közel az istállókhoz? A hatalmas, kétszárnyú ajtó elõtt toporgok, az istálló, a szalma és az állatok nehéz szaga elkeveredve tódul ki rajta, hallom a vége nincs nyihogást és a paták kemény koppanásait, ahogy odabenn dobognak, és elfog a pánik érzése. Kiszárad a szám, és remegve kapaszkodom a legközelebbi dologba, történetesen oktatóm erõs karjába.

- Kérem, menjünk el – suttogom, és érzem szívem vad dübörgését mellkasomban. – Nem akarok… nem… - lehelem, de hangom lassan visszatér, és már kiabálok, úgy rángatom õt is.

- Nyugodj meg! – csattan fel hangja, és riadtan húzom össze magam. Nem kiabál, de határozott fellépése meglep. Aztán további magyarázat nélkül megragadja kezem, és visszatámogat az irodába.

Reszketve ülök a széken, és hálásan nyúlok a pohár vízért, amit elém tart. Nagy kortyokban nyelem le az egészet, és végezve, hajamba túrok.

- Sajnálom! De iszonyúan félek tõlük – magyarázkodom, bár gondolom sejti ezt, hiszen a doktor nõ kérésére foglalkozik velem.

- Miért? – kérdezi, és félve nézek fel rá. A falnak dõlve, karjait mellkasa elé fonva mustrál, és most elõször van alkalmam alaposabban megnézni. Karakteres arcát kuszán keretezik a barna tincsei, a többi tarkójánál összefogva simul széles hátára. A fekete szemkötõ most is rajta van, gondolom ugyanolyan szép, barna szemet takar, mint ami most engem figyel. Vajon mi történt vele, hogy viselni kényszerül? Azonban, még így is, nem zavaró, sõt, különlegessé teszi szép arcát, amolyan macsós összképet adva számára. Kidolgozott, nyurga testén lovagló ruhák feszülnek, alattuk jól kivehetõen domborulnak izmai, és a fekete csizmái idegesen dobolnak a fapadlón. Hûha… észvesztõen jó pasi, nem mondom…

- Itt vagy még? – zökkent ki bambulásomból, és elpirulva kapom el róla tekintetem.

- Elnézést – hebegem, a látvány kicsit elragadott. – Félek tõlük, mert gonoszak… mert… - próbálok értelmes magyarázatot adni, de nem igazán megy. Agyamban felvillannak a baleset képei, a rengeteg vér, az éles sikolyok és dübörgés… ahogy a nagy barna ló újra és újra végig tapos az alatta fekvõ lányon… nyerítése, mint az égdörgése, a fújtatása és a hatalmas szemeiben tükrözõdõ harag… gyûlölöm, gyûlölöm… - Gyûlölöm!

- Hogy mondod? – pislog rám Marco, és közelebb lépve, a karfákra csapja tenyereit, én meg mocorgok, mint egy csapdába esett kisegér. Atya ég, ezt hangosan is kimondtam volna? Szemében harag villan, ajkai keskeny vonallá szûkülnek, és szorítása alatt megreccsen a szék karfája.

- Én… sajnálom, de… - makogom, és szemeim elfutják a könnyek. A vizenyõs fátyolon át látom csak arcát, és megsemmisülten sóhajtok fel. – Utálom a lovakat, és meg van rá az okom, tudhatnád.

- A fóbia egy betegség, ki lehet belõle gyógyulni, csak akarni kell – sziszegi komoran.

- Nem errõl beszélek, Marco – tiltakoznék azonnal, de végre leesik, mi a baj. Orvosi titoktartás, vagy valami hasonló… de a pszichológusom nem mondta el, mi történt a múltamban. Talán jobb is így, végül is, semmi köze hozzá, és kétlem, hogy megértene, még ha tudna is a balesetrõl.

Félre lököm kezeit, és magam sem értem, honnan az erõ, de felpattanok a székbõl, és kis híján elsodorva Marcót, kiviharzok az ajtón. Könnyeim már forró cseppekben gördülnek végig arcomon, és alig látok, mikor beindítom az autó motorját.

Hogy miként vezettem haza, nem emlékszem… csak szobám ismerõs magányában tudtam lenyugodni valamelyest, és átgondolni a történteket. Mekkora egy ökör vagyok… Marco ezek után biztosan hülyének néz, és haragszik rám, tudom, de nem tehetek róla. Párnámba fúrom fejem, és még az sem zavar, hogy alig kapok levegõt. Pedig milyen kedves volt, még virágot is vett nekem… a virág!?
Kikandikálok a párnából és tekintetem körbe hordozom a cserepek sokaságán, amik a szobám birtokolják, de nem, a lila petúnia nincs közöttük. Aj, ezt jól megcsináltam! Ha most nem sértettem meg, és írtam le magam eléggé elõtte, akkor soha… Hanna, ez szánalmas volt, még tõled is!

A mai nap se másabb mint a többi. Megint csak a lovakkal foglalkozok, ám ekkor egy telefont is kapok az egyik kedvenc barátomtól.

- Igen tessék? – szólok bele a telefonba, miközben a lovakat simogatom.

- Szia Marco. Egy kérésem lenne, ha ráérnél. – hallom meg a pszichológusom hangját, amire elmosolyodok és kimegyek a lovaktól.

- Miben tudok segíteni doktor nõ? – velem is õ foglalkozott a balesetem után, bár elég hamar feltudtam dolgozni, mivel nekem a lovak az életem és nem tudok nélkülük élni.

- Lenne egy betegem, akin segíteni kéne. – ez kicsit rosszul hangzik.

- Doktor nõ tudja nagyon jól, hogy én a lovakhoz értek nem az emberekhez. Nem tudom miben tudnék segíteni. – állapítom meg és csak a választ várom, miközben a lábammal a szalmát piszkálom a földön.

- Az egyik páciensem szeretne vissza szokni a lovakhoz, de egy régebbi baleset meggátolja ebben, amit látott. – kezdi el mesélni, de nem értem, hogy ez miért ok arra, hogy ne szeresse a lovakat.

- Rendben megpróbálom, de nem ígérek sokat. Nem igazán tudom, hogy az embereknél mit kell csinálni. – egyezek bele kicsit félve.

- Akkor holnapra elküldöm hozzád, de ne ítéld el rendben, ha esetleg olyat tesz vagy mond, ami neked nem tetszene. Gondolj bele, hogy te is voltál beteg. – figyelmeztet, de pont ez az, amit nem biztos, hogy betudok tartani. Nem szeretem az olyan embereket, akik nem szeretik a lovakat, vagy bármelyik más állatot.

- Igyekezni fogok, de ahogy mondtam nem ígérek semmit. – hangúlyozom én is, amire már tényleg nem haragudhat.

- Rendben. Akkor holnap találkoztok. Hanna Brightmore a neve.

Megbeszéljük még, amit jobb ha tudok és elköszönve egymástól megyek vissza a lovakhoz és csak nagyot fújtatok. Nem tudom, hogy milyen lesz ez a holnapi nap, de már kezdek kicsit aggódni miatta.

Mivel tudom, hogy egy hölgy fog jönni hozzám, ezért reggel jobbnak látom, hogy bemenjek a virágboltba, hogy egy kis virággal kedveskedjek a betegnek. Be is térek az egyik útba esõ virágboltba, ahol kellemes látvány fogad. Az eladó lány éppen a viárogat vágja és valami csodálatos látványt nyújt. Kicsit meg is babonáz a látvány, de nem szeretnék semmi elhamarkodottat csinálni, hiszen nagyon jól tudom, hogy milyen eltaszító vagyok én is.

- Jó napot kívánok. – köszönök kedvesen, mire felegyenesedik és amikor megfordul még jobban meglepõdök. Az arca, meg a kisugárzása teljesen megbabonáz.

- Jó napot kívánok. Miben tudok segíteni? – érdeklõdik én megpróbálom vissza szerezni a lélekjelenlétemet.

- Egy szál virágot szeretnék egy olyan hölgynek, akivel a mai nap folyamán fogok elsõnek találkozni. Tudna esetleg ebben segíteni? – érdeklõdök.

- Akkor ha jól sejtem, még semmit nem tud a hölgyrõl. – kijelentésére bólintok. – Ha rmá hallgat, akkor nem feltétlenül vágott virágot adnék neki, mert az olyan szomorú, hogy egy virág el van vágva. Jobban inkább tudnám ajánlani a csepes virágaimat. – megyünk is oda, hogy megnézzem õket.

- Ehhez a lilához mit szólna? – mutatok egy nagyon szép Petuniára.

- Azt hiszem, hogy van érzéked a virágokhoz. – mondja mosolyogva és próbál a szemembe nézni, bár csak az egyikbe tud bele nézni.

- Köszönöm. – elmosolyodok, majd megvásárolom a virágot, amit kinéztem magamnak. – Remélem, majd még találkozunk. – mondom kedvesen, majd elbúcsúzok az eladótól és irány a lovarda, hogy találkozhassak ma a lánnyal, akit küldött hozzám a doktor nõ.

Dél után fele jár az idõ, amikor jön az egyik munkatársam.

- Marco téged keresnek.

- Köszi. megyek. – leszállok Fekete szépségrõl, majd leveszem róla a cuccokat, hogy tudjon egy kicsit szabadon lenni, majd itány a hölgyhöz, akinek a cserepes virágot is viszem, hogy kedveskedjek.

Ám a meglepetések hada, csak most következik be. Azt a lányt látom várakozni, akinél reggel a virágot. Elmosolyodva megyek oda hozzá.

- Mi csoda kellemes meglepetés. – mondom mosolyogva és remélem, hogy õ is hasonló képpen fog vélekedni rólam.

- Igen? – szólalok bele, amikor egy vadidegen hangot hallok meg.

- Jó napot a Ai dinasztia legidõsebb tagja vagyok. A király. – mondja én meg elkerekedett szemekkel hallgatom mit is akar.

- Miben állhatok rendelkezésére fenség? – leülök a székemre és elkezdek cigizni.

- Pár szállítmányra lenne szükségem, amit tudomásom szerint csak ön tud megszerezni. – szóval akkor már õ is hallott rólam?

- Attól függ, hogy mirõl van szó. – szívok a cigibe, majd mélyre leszívom. Érzem, ahogy a füst megtelíti a tüdõmet, majd egy levegõvel kifújom.

- Jöjjön el a kastélyba és itt személyesen megbeszéljük az ügyletet, mert azt hiszem, hogy ez nem telefon téma. – mondja, amivel teljes mértékben egyetértek.

- Rendben. Mikorra menjek oda? – kérdezem, majd még egyet szívok és alaposan letüdõzöm.

- Olyan 11 óra felé meg teszi. – az órára nézve látom, hogy nem sokára 11 óra van.

- Rendben. Nem sokára ott vagyok.

Elköszönünk egymástól, majd felállok és elnyomom a cigit. Felveszem a zakómat, majd irány a kis kocsim és szinte 100-zal repesztek, hogy oda érjek a találkozóra, mert azért csak a város másik végén laknak. Odaérek, mire egybõl be is engednek, de csak a szolgáló fogad.

- A felség nem sokára fogadja, kérem, addig várja meg hallban. – kéri, mire bólintok, majd bemegyek, és a lépcsõnél várok õfelségére.

Ahogy várok, egyszer csak egy igen érdekes hölgy sétál le a lépcsõn. Hosszú fekete haja van és még annál is gyönyörûbb arca. Nocsak, milyen szépségek laknak itt?

- Jó napot. – Köszön illedelmesen. – Kire vár?

- Hát mit ne mondjak, jobban örülnék, ha önt várhatnám. – mondom õszintén, amire mintha kicsit elpirulna. – Amúgy meg ha jól sejtem akkor édesapját várom. – hajolok meg finoman a hercegnõ elõtt.

- Ó értem üzleti dolog. – állapítja meg, de mintha nem tetszene neki.

- Valami olyasmi. – nézek végig rajta elég alaposan. – Amúgy had mutatkozzam be. Don Ricardo becsületes nevem. – És hogy meg jegyezd, mit kell nyögdécselned, ha alattam fogsz feküdni.

- Sakura Ai. – mutatkozik be, majd megfogom a kezét és egy csókot lehelek rá.

- Nagyon örvendek a találkozásnak. – már éppen folynánk jobban bele a beszélgetésbe, de megjelenik a király.

- Megérkezett Mr . Ricardo? – kérdezi a felség és lejjebb sétál lányához.

- Kérem királyom, csak simán Don. – mondom udvariasan, mert azért az etikettet tudom. Ha nem így lenne, lecsapatná a fejemet szerintem. Pláne ha bele látna a perverz gondolataimba, amit a lányával fogok majd csinálni.

- Kicsim. Menj az órádra, ne hogy el késs. – figyelmezteti, de mintha kicsit tõlem is féltené, vagy csak rosszul érzem.

- Értem apám. – ad egy puszit az arcára, majd távozik, de elõtte még rám villantja édes mosolyát.

- Kövessen. – hát akkor követem.

Egy szobába megyünk, ahol meg tudok mindent. Fel kell szerelnem a kastély õreit kiváló fegyverekkel, de ez ne legyen elég, még a kezemre is játszik, mert õrködnöm kell és nem is akár ki mellett, hanem a hercegnõ mellett, így párnapra be fogok költözni ide, amíg a veszély el nem múlik, addig minden hova a kicsikével kell mennem. Hát nem kell kétszer mindeni. Örömmel sétálok utána a fürdõbe is. Muhaha…

- Hát... megláttam, hogy itt vagy, ezért bejöttem. Mondd csak, téged nem lehetne elvinni? Ha kell, hitelt is felveszek érted, vagy összeversenyzem a pénzt érted.

- Hát bókolni aztán tudsz.

- Csak az asszony ne tudja meg, ahogy egy filmben hallottam – tréfálkozik, ami kicsit imponál nálam.

- Hát ha már az asszonynál tartunk, elég fura barátnõd van.

- Hát nem tudom, hogy nevezhetem-e annak. Én csak egy egyszerû nyitott kapcsolatnak érzem. De én most már valami többre vágyok.

- Hát miért nem beszéled meg vele?

- Ehhez megfelelõ idõ és hely kéne... és a tegnapi este hát... az pont nem a megfelelõ. Meg aztán a drága párocskámnak is olyan hangulatban kéne lennie, hogy komolyan beszéljek vele.

- Mondd csak, mit csináltatok ti a barátnõmmel?

- Hát ezt inkább nem részletezném, de nagyon tetszett neki. Bevállalós egy csajod van.

- Ja, nem bír a vérével. Õ már csak ilyen, de azért szeretem.

- Te is szeretnivalónak tûnsz.

- Ne mondj ilyeneket, mert még belepirulok.

- Az még cukibb lehet.

- Ja... olyan szexisen cuki.

- Most ha nem haragszol mennem kell, mert kell valamit dolgozni is, ahogy látom az egyik vevõ nem nagyon boldogul.

- Találkozhatunk majd?

- Ma este biztos nem, mert fellépésem lesz.

- Nekem meg versenyem.

- Hát nem. Pedig kíváncsi lennék, milyen lehetsz fellépés közben.

- Hmm, elviszlek.

- Ugyan nem szükséges.

- Dehogynem! Ragaszkodom hozzá, a verseny úgy is csak fél tizenegykor lesz. Gondold el... nem csábító a gondolat, hogy egy jóképû pasi egy menõ sportkocsin repít el téged a fellépésedre?

- Nem vagy egy kicsit elszállva magadtól? – kérdezem nevetve, meg tréfásan.

- Magamtól nem szállok el, csak a kocsival – van egy szövege az már egyszer fix, de valamiért egy kicsit imponál a dolog.

- Rendben, rászedtél.

- Akkor este találkozunk! – int nekem, majd én is visszaállok dolgozni.

Este tényleg eljön értem, pedig azt hittem csak hülyéskedik. Csak tudnám, miért teper nálam ennyire? Pedig nem leszek harmadik sehol senkivel, és ha összejövök valakivel, akkor õ sem fog harmadikat behozni. Nem osztozok senkin. Tekintetét érzem rajtam, de ezt most tõle bóknak veszem, mert végül is komolyan tetszeni akartam neki.

- Nem bánnám, ha egy kicsit odalépnél – mondom neki kihívóan, amire már egybõl nyomja is a gázt. Szeretem a sebességet. Amikor megérkezünk, azt várná az ember, hogy lassít, de nem. Szabályszerûen befarol a parkoló helyre oldalasan, amire kicsit meg is ijedek, de tetszik, amit csinált. Nem sûrûn volt még ilyenben részem, de most mindent egyszerre kapok meg. Kipattan a kocsiból, majd szépen ajtót nyit nekem.

- Hölgyem – nyújtja felém a kezét udvariasan. Elfogadom a segítségét, majd ahogy kiszállok megköszönve az utat, elbúcsúzok tõle, végül kicsit kelletve magamat sétálok be a színházba. Szemeit végig érzem magamon és ez nagyon tetszik. Szeretek játszadozni a férfiakkal, de leginkább csak ezzel az eggyel.

Az elõadás nagyon jól sikerül, mint mindig most is fergeteges sikert aratunk. Szeretem, ha megtapsolnak, akkor érzem igazán, hogy értékelik a munkámat, amit belefektetek, meg a próbákba.

Éppen haza fele tartok, hogy végre kipihenjem magam, de valami nincs rendben. Mintha követnének, vagy csak kezdek paranoiás lenni? Ám ez sajnos nem így van két hatalmas állat követ, és ahogy elnézem, már nem éppen józan állapotukban vannak arról nem is beszélve, hogy eléggé stírölnek is engem. Kezdek kicsit bepánikolni azt hiszem.

- Szépségem állj már meg. – szólnak utánam, amire csak még jobban bepánikolok, de nem állok meg, hanem inkább gyorsítok a lépteimen, de az egyik utolér, nem tudom hogyan és megfogja a kezemet. – Azt mondtuk állj meg. – förmed rám.

- Engedjenek el. – mondom nekik.

- Dehogy engedünk kisanyám. Egy nagyon jót fogunk szórakozni veled. – mondják sokat sejtetõen, én meg csak egyre jobban kezdek félni.

Egyre csak közelednek, majd ahogy a ruháimat kezdik el szaggatni, sikítozni kezdek, mert nem akarom, hogy megerõszakoljanak. Bár csak valaki segítene. Bárkinek örülnék jelen helyzetemben még a legrosszabb rémálmomnak is. Könnyeim folynak, és csak segítségért kiáltozok.

Egyszer csak megáll egy kocsi és egy ismerõs hangot hallok meg a srácok háta mögül.

- Engedjétek el, ha jót akartok magatoknak. – mondja komolyan, mire az egyik otthagy, de a másik nem hagyja abba kényeztetésemet, amire csak tovább sírok.

- Miért ha nem engedjük el, akkor mi lesz? – kérdezi az ittasabbik.

- Majd mindjárt meglátod. – válaszolja az ismerõs hang, akit még mindig nem tudtam beazonosítani.

Verekedés hangját hallom, majd nem sokkal késõbb leszedi rólam a másikat én meg sírva rogyok össze és ölelem meg magam, hogy ne lásson senki. Undorodom magamtól. Hozzám értek anélkül, hogy én beleegyeztem volna. Hogy tehették ezt velem?

Nem figyelem, mikor lesz vége csak érzem, hogy valaki odasétál hozzám.

- Aylin jól vagy? – hallom meg a hangot, de csak összerezzenek, és jobban megölelem magam.

- Ne bánts, kérlek. – kérlelem, majd egy felsõt érzek meg magamon.

- Én nem foglak bántani. Gyere, haza viszlek. – erre a mondatra, végre felemelem a fejem, de annyira összehúzom magamon a felsõt, amennyire csak tudok.

- Ronnie? – kérdezem könnyeim mögül.

- Gyere, had segítsek. – válaszolja kedvesen, mire felállok, de még jobban összehúzom magamon a felsõt.

Besegít a kocsiba. Nem is kérdeztem meg, hogy kerül ide, meg miért pont erre jött, de azt hiszem, nem tartozik rám, vagy csak nem akarom tudni a kérdésemre a választ. Félek, hogy még az is fájna jelen pillanat. Összekuporodva ülök az anyós ülésen és csak nézek ki az ablakon. Még így sem érzem teljesen biztonságban magam, de egy fokkal legalább jobb.

- Aylin. – hoz vissza gondolataimból a mellettem ülõ hangja, mire rá emelem tekintetem. – Megérkeztünk. – jegyzi meg.

- Tényleg. Észe sem vettem. – mondom halkan, majd éppen szállnék ki a kocsiból, amikor megfogja a kezemet, de kicsit felsikítok és kirántom a kezem.

- Ne haragudj. – néz rám aggódva. – Bemenjek veled? – kérdezi meg, de csak hevesen rázom meg a fejemet. Nem akarok most senkit csak egyedül lenni.

Ki szállok a kocsiból és szinte berontok a saját házamban. Bezárom az ajtót, majd a szobámba rohanva bújok a takaró alá, hogy senki ne tudjon hozzám érni és bántani sem. Egyedül akarok lenni. Senki ne bántson, ne érjen hozzám, mert egybõl sikítani fogok. Nyugalom. Ez az amire egyedül várok.

Észre veszem, hogy valaki odasettenkedik az autómhoz.

- Szia. Még is mit csinálsz a kocsimmal? – szólok a leányzónak. Ekkor felegyenesedik, és felém fordul. Az a lány korábbról.

- Szia. Csak a kocsidat vizsgálom. Szép teljesítménye van. – jegyzi meg. Ezt tényleg egyedül állapította meg?

- Ugyan egy nõ még is mit tudhat róla? – vigyorodok el, mire õ csípõre teszi a kezét.

- Nézzük csak. Hengerenként 6 szelepes, 360 lóerõs és 3 másodperc alatt gyorsul százra – sorolja a paramétereit. – Ja és jut eszembe, hogy ha gyertyád kicsit jobban meg lenne húzva meg az ékszíjad beolajozva, szebb hangja lenne – magyarázza tovább, majd behajol, és látom, ahogy két vezetéket megcserél. – Így még a koordinálhatósága is sokkal jobb lesz. - Nem találok szavakat ekkor.

- Ezeket honnan tudod?

- Héé. Mit csinálsz a kocsival? Nõkéz nagy kárt okoz- szól bele a vitába, mire õ csak sohajt.

- Egy meg kellett tanulnom az egyik haverom miatt, aki autószerelõként végzett és olykor nála vagyok. Kettõ. Nem feltétlenül okoz mindig kárt. Jut eszembe, ha a hátszó kerekeknél az összetartót is szétszeditek, nem csak az elsõt, akkor kisebb lesz a kifordulási esély, mert az összes kerék úgy fog forogni, ahogy neki kell, és amekkora sebességgel kell. De tökéletes a kocsid – fejezi be végül. Gyors távozást szeretne, de így nem lesz egyszerû.

- Héé. Állj már meg! – kiáltom utána, és szembe fordítom magammal. – Hogy hívnak?

- Drágám – akaszkodik a nyakamba a barátnõm, mire Aylin bármit is válaszolhatna. – Csak nem megkérted, hogy legyen a ma esti harmadik?

- Kérlek, viselkedj – szólok rá.

- Én megyek, majd talán még találkozunk - mondja nekem, aztán egy intés kíséretében távozik.

Viszont a barátnõje ott marad, és ez a barátnõmet eléggé tûzbe hozza. Meg engemet is. Elcsaljuk a lakásomra, ahol mindketten fehérnemûre vetkõznek. A lányt beülteti egy székbe, és a barátnõm pedig az ölébe ülve vonaglani kezd rajta. Egy kis játszadozás után elõkerül a bilincs is, és vendégünknek hátra bilincseli vele a kezét. Kár tagadnom, a két izgató nõ láttán kezdek én is egyre inkább begerjedni. Aztán a párom végigönti õt pezsgõvel. A fele még benne marad az üvegben, amit megitat vele. Elég jó huzata van a csajnak. Ekkor akcióba lendülök én is. Elõveszem a nemiszervem, ami már nincs rászorulva segítségre, és a párom csak bíztat, hogy csak nyugodtan elégítessem ki vele magam orálisan. Õ pedig a hátam mögé jön, és a nyakamt csókolgatja, és a testem simogatja. Sok férfi most biztos irígykedik rám. Végül kiszabadítjuk a fogságból, de csak egy pillanatra, amíg nem visszük az ágyhoz. Ott újra hátra bilincseli, és amíg a vendég lovagol rajtam, addig a barátnõm odaáll elé, és õ pedig hevesen nyalni kezdi az õ benedvesedett alsó tájékát. Aztán cserélünk. A párom lovagol rajtam, amíg a vendég úgy ereszkedik, hogy hozzáférjek a lába közéhez, és én nyalni kezdem azt, miközben feltételezhetõen õk ketten meg csókolják egymást. Az orgia körülbelül két órán keresztül tart. Mindháram teljesen kielégülten lihegünk. Mivel már elég sokat ittam, így nem ülök volán mögé, hanem hívunk neki egy taxit, és hazaküldjük. Szerencsére emlékszik a saját címére legalábbis. Nem mondom, hogy nem élvezem a helyzetet, de... lassan szeretnék megállapodni. Mi több, lassan már akár családom is lehetne. Fura, hogy egy magamfajta perverz férfi ilyenen gondolkodik, de most kérdem én. Azért, mert kicsit másabb szexuális igényem van, akkor már nem is lehet? Én leginkább ettõl indulok be. Szeretem, ha egy nõ meg van bilincselve, és azt csinálhatok vele, amit akarok. De azt mondom, ez még mindig jobb, mint ha ütném meg verném a másikat. Nem is értem, hogy néhány nõnek mi a jó ezen. Túlságosan elfáradok, hogy megbeszéljem a barátnõmmel kapcsolatom magasabb szintre történõ emelését, így elalszom. Másnap felkelve nem találom magam mellett, ezért jobbnak látom, ha én is elmegyek valahova.

Kicsit kótyagosan még a járdán sétálva egy üzletsor kirakatai mögül meglátom Aylint. Legalábbis nagyon hasonlít rá. Bememegyek, aztán kiderül.

- Aylin? – teszem fel a kérdést, mire elmosolyodik.

- Hát úgy néz ki – válaszol kedvesen. – És te hogy kerülsz ide? Soha nem láttalak még erre sem a környéken - kérdezi tõlem, és hát nem tudom, mennyire lenne jó ötlet azt válaszolni, hogy megláttam itt, és azért tértem be.

- Hát... megláttam, hogy itt vagy, ezért bejöttem. Mondd csak, téged nem lehetne elvinni? Ha kell, hitelt is felveszek érted, vagy összeversenyzem a pénzt érted.

- Hát bókolni aztán tudsz.

- Csak az asszony ne tudja meg, ahogy egy filmben hallottam - tréfálkozok.

- Hát ha már az asszonynál tartunk, elég fura barátnõd van.

- Hát nem tudom, hogy nevezhetem e annak. Én csak egy egyszerû nyitott kapcsolatnak érzem. De én most már valami többre vágyok.

- Hát miért nem beszéled meg vele?

- Ehhez megfelelõ idõ és hely kéne... és a tegnapi este hát... az pont nem a megfelelõ. Meg aztán a drága párocskámnak is olyan hangulatban kéne lennie, hogy komolyan beszéljek vele.

- Mondd csak, mit csináltatok ti a barátnõmmel?

- Hát ezt inkább nem részletezném, de nagyon tetszett neki. Bevállalós egy csajod van.

- Ja, nem bír a vérével. Õ már csak ilyen, de azért szeretem.

- Te is szeretnivalónak tûnsz.

- Ne mondj ilyeneket, mert még belepirulok.

- Az még cukibb lehet.

- Ja... olyan szexisen cuki.

- Most ha nem haragszol mennem kell, mert kell valamit dolgozni is, ahogy látom az egyik vevõ nem nagyon boldogul.

- Találkozhatunk majd?

- Ma este biztos nem, mert fellépésem lesz.

- Nekem meg versenyem.

- Hát nem. Pedig kíváncsi lennék, milyen lehetsz fellépés közben.

- Hmm, elviszlek.

- Ugyan nem szükséges.

- Nem vagy egy kicsit elszállva magadtól? - kérdi tréfásan.

- Magamtól nem szállok el, csak a kocsival - ütöm le a labdát.

- Rendben, rászedtél.

- Akkor este találkozunk! - intek neki.

Furcsálltam, hogy a barátnõm nem ellenezte, hogy elmenjek érte. Biztos azt hiszi, õt akarom beszervezni harmadiknak. De téved. Amikor odaérek, Aylin már indulásra készen vár. Vezetés közben többször a combjaira téved a tekintetem. Egész teste az erotikától duzzad, ahogy végigmérem. A nyaka csak úgy kínálja magát, hogy csókoljak bele. Végül pici, érzéki ajkaira téved a tekintetem. Mindezt teszem úgy, hogy közben az úton van a fél szemem.

- Nem bánnám, ha egy kicsit odalépnél - mondja nekem kihívóan. Ezek után teljesen elvesztem az önkontrollt a testem és a szellemem felett, és állatként feszülök neki az útnak a vasamon keresztül. Talán ilyen, amikor ember és gép eggyé válik, amit persze az az ösztönös érzés váltott ki, amit ez a lány keltett itt bennem. Mérnöki pontossággal teszem oda magam a kanyarokhoz, amiknél nem egyszer csak milliméterekre vagyok az út szélétõl. A helyszínen, egy 180 fokos fordulattal faralok be, nem messze a járdaszegélytõl megállva. Ezután kipattanok a kocsiból, hogy kézségesen nyissam az ajtót.

- Hölgyem - nyújtom az ajtó felé a kezem udvariasan, miközben a másik kezemmel meg kisegítem õt a kocsiból. Mintha csak tudná, hogy beindultam rá, lágyan ringatja csípõjét a bejáratig, és még utána is, végül eltûnik. Azonnal visszaugrok a kocsiba, ahol egy félre esõ helyen Aylinrõl fantáziálva csillapítom felkozott állapotomat. Erõsen zihálok még mindig, mikor megszólal a telefonom.

Ma reggel egyik barátnõm rontott be hozzám a lakásba, mert neki van egyedül kulcsa a házamhoz és ujjongva kelt fel.

- Aylin te miért alszol még? Azt mondtad eljössz velem ma. – mondja ujjongva, amire nagyot sóhajtok.

- Karol, kérlek, had pihenjek. – nyöszörgök.

- De megígérted. Azt mondtad velem leszel és megnézed, hogy indítom el a versenyt. – kezd el hisztizni. – megígérted. – nyomatékosítja, amire csak felsóhajtok és felülök.

- Rendben van. – adom be a derekam, amire örömujjongásban tör ki.

Felöltözök. Egy miniszoknyát veszek fel egy fehér felsõvel nem nagy szám, de egy ilyen alkalomra azt hiszem pont elég lesz. Elindulunk a futamra. Sok kocsi minden fele. Még szerencse, hogy nagyjából konyítok ezekhez a dolgokhoz, mert Yuki kocsi õrült és nekem is tudnom kell minden, különben sértõdés lesz belõle. Szép kocsik és ahogy hallom a hangjukat eléggé érdekes látvány lehet belülrõl. Szinte már érdekel teljes mértékben.

Karol egész végig be nem fogja a száját és csak egy emberrõl képes beszélni még pedig Ronnie Greystone. Mintha olyan nagy sztár lenne. Mindent tud az életérõl. Pedig õ is csak egy ember. Nem tudom, miért kell ennyire felkapni, de az emberek tudják, mit akarnak.

- Nézd Aylin, õ az! – mutat felé, Karol. Meg kell hagyni nem egy utolsó alak. Helyes és még izmos is. És még helyes is. Szinte egymás tekintetébe mélyedünk. Gyönyörû szemei vannak. Nem tudok neki ellenállni. Vonzanak teljesen.

Végül beszáll a kocsiba és egy szõkenõ is beszáll mellé. Úgy hiszem a barátnõje. Persze egy ilyen nagy sztárnak mindig kell, hogy legyen valaki az oldalán. Tesznek egy próba kört. Jól megy, de hangja nem az igazi valami van benne, amit nem vettek észre javításkor vagy fejlesztésnél. Meg kell néznem meccs után.

Karol be áll a kocsik közé és olyan erotikával indítja el a mérkõzést, hogy csak a fejemet fogom. Ronnie vezeti a mezõnyt. Jól vezet az tény és való. Látom, szereti kijátszani az ellenfelet. Simán le tudná hagyni az elõtte kocsikázó nissant, de nem teszik. Az utolsó kanyarban elõzi meg kívülrõl és hajt a célba. Fenomenális meccs volt tényleg a leejtõk és bukkanók. Jó lehet ülni egy ilyenbe, de én sosem fogom megtapasztalni.

Beérkeznek a célba, a tömeg egybõl közre fogja a nyertest. Bár engem most a kocsija jobban érdekel. Ahogy egyszer felé nézek, látom õ is engem néz, de a barátnõje egybõl rátapad és nem engedi el. Na szép. Elhagyva figyelését odasétálok a kocsihoz.