Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Rukima2022. 08. 24. 22:08:58#36206
Karakter: Jaiden Blake
Megjegyzés: Mikicámnak


Basszuskulcs.
Az arcán tükröződő érzelmek tökéletesen leírják, hogy erre még totálisan nem állt készen. A francba már Jaiden, olyan kurva nehéz lenne visszafognod magad?!
-Én... is... bocsi... – motyogja teljesen magába fordulva és lassú, tétova léptekkel menekül a biztonságot jelentő ház felé, előlem. Előlem. Az udvarlója elől. Jaiden, Te teljesen hülye vagy?! Megígéred neki, hogy nem támadod le, erre rámászol búcsúzkodásnál. Gratulálok.
Utolsó mentsvárként kapok elsuhanó kis karja után, ujjaim karcsú csuklójára fonódva tartják vissza attól, hogy gondolataiba süppedve eltűnjön az ajtó oltalmazó rejtekében.
-Mika...- szólítom meg halkan, de nem emeli rám őzike szemeit, félve rejtőzik az arcába hulló csokibarna tincsei mögé. Szinte kétségbeesetten cikáznak a gondolataim, hogyan tompíthatnám előző, láhatóan elhamarkodott tettem súlyát. – Minden oké?
-Igen...- biccent halvány bizonytalansággal, de egy pillanatra alig érezhetően megfeszül markomba vesző kis keze és ettől az akaratlan kis reakciótól azonnal kellemetlenül kiszárad a szám. – Nem... – tessék, helyben vagyunk... – Nem tudom... olyan... hirtelen történt...
Mondandója utolsó szavai olyan halkan halnak el, hogy nem is értem őket. Na, mostmár nagyon bánom, hogy figyelmetlen voltam. Sokkal-sokkal több türelemre és önuralomra lesz szükségem. Lenyelve a keserű gombócot lépek mellé és óvatosan magamhoz vonom. Azért az egy kissé megnyugtat, hogy hagyja magát, nem menekül el, hanem megadóan simítja arcát zakatoló mellkasomhoz. Nagyon vigyázva ölelem át szinte belém vesző kis alakját és fogaimat összeszorítva szívom magamba hajának elképesztően gyümölcsös dinnye illatát és selymes tapintásának finom érzését arcomon. Szegény kis pára... olyan kis törékeny, mint valami apró, értékes kincs... de ha bele döglök sem fogom összetörni.
 
-Igazad van, sajnálom – lehelem hajába megbánásomat. – Megígértem, hogy nem csinálok olyat, amire nem vagy kész.
A szívem kihagy egy ütemet amint érzem kis kezeit a derekam köré fonódni és a testemet elöntő megnyugtató melegsége mosolygásra késztet. Ebben a pillanatban azt érzem, hogy nem lesz baj. Hogy meg tudunk tanulni egymással lenni. Csak még csiszolódni kell kicsit...
 
-Nem baj...? – félénk sóhajtása egyszerre kuszálja össze és teszi helyre gondolataimat. Felkavar, mert halvány fingom nincs, hogy fogom pont annyira visszafogni magam, hogy ne rémisszem el magamtól, de azért én se bolonduljak meg. De ahogy most így átkarol és félve keres bennem támaszt bizonytalansága ellenére... az leírhatatlan magabiztossággal tölt el.
-Nem – mosolygom válaszom selymes tincsei közé és újra elönt az érzés, hogy meg fogja érni várni. Lágy puszit hintek a homlokába hulló hajszálai között bársonyos bőrére és a finom érintéssel sikerül kicsalogatni a csigaházából. Félénk ragyogással tekintenek fel rám az aranybarna szemek, kedves, megértő mosollyal próbálom kifürkészni pillantásából gondolatait. Vajon képes leszek megőrizni a bizalmát? – Majd visszatérünk erre a típusú csókra, ha már jobban ismerjük egymást, jó?
Óvatosan simogatom meg az angyali arcot. Az ajkaira költöző bizakodó mosoly és felbátorodott bólintása örömmel töltenek el. Nem állom meg, egy kellemesen puha búcsúcsókot lopok a halvány mosollyal játszó ajkairól.
-Akkor holnap – bontakozok ki kis karjai közül és lassan elhátrálva kényszerítem magam távozásra. Ő is tesz pár lépést beljebb a házba és megnyugtat az arcán honoló kedvesen derűlátó kifejezés.
-Szia – köszön el halkan és mint egy végszóra, becsukódik előtte a fotocellás ajtó, véget vetve a szemkontaktusnak.
 
Nagyot sóhajtva fordulok az utcára és zsebre vágott kezekkel indulok hazafelé. Úgy fest, hogy mégsem szúrtam el teljesen a dolgot. A holnapi vacsoránál remekelni kell, nincs apelláta...
 
 
A telefonom kijelzőjét bámulva sétálok az utcán, az internet segítségével felkutatott kis étterem elhelyezkedését tanulmányozva. Valami barátságos helyet akartam választani, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Mika egy csilivili puccos étteremben csak még gátlásosabban érezné magát és az baromira nem hiányzik. Google a barátunk, megannyi jó értékelést találtam erről a kis eldugott helyről.
 
Mielőtt a társasházuk elé érnék lecsukom a térképet és az időre pillantok a telefon sarkában. Egy pár perccel múlt hét, egész jól sikerült belőni az időt gyalogszerrel. Zsebre vágom a mobilt és kíváncsian pillantok körül megérkezve úticélomhoz, de Mikának egyelőre nyoma sincs. Míg egy pár percet várok, egy utcán parkoló autó üvegében vetek magamra egy utolsó ellenőrző pillantást és hajamba túrva borzolom helyre pár elkalandozott tincsemet. Egy jól bevált randi szettet vettem fel, fekete nadrág és szintén fekete inget takar a hosszított bőrdzsekim, feldobva pár stílusosan kirívó kiegészítővel az elmaradhatatlan vörös és türkiz színekben. Végülis, mégse temetésre megyek.
A pillanatnyi szemrevételezés után újra a ház felé fordulok és pár gyors szökelléssel felbaktatok a lépcsőn a kaputelefonhoz. Nem sokat kell keresnem, a japán feliratok közül kirí az „Ivanov” vezetéknév. Megnyomom a hozzá tartozó gombot és egy pár csörrenés után egy női hang szólal meg.
„Igen?” – egyből tudom, hogy Mila az.
-Szia, Jaiden vagyok. Mikáért jöttem.
„Sziaaa! A tesóm még tökörészik, amíg összeszedi magát gyere fel.” – egy hosszú sípolás jelzi, hogy nyílik a bejárat. – „Szemben lesz a lift, legfelül lakunk.”- kapom az útbaigazítást.
-Köszi – mondom. Belépek a házba és az instrukciókat követve liftezek fel a legfelső szintre. A gép ajtaja halk csilingeléssel enged a folyosóra, ahol mindössze egy ajtó várja magányosan a látogatókat. Már épp elélépek, mikor hirtelen kivágódik rajta egy apró test és kapkodó mozdulatokkal csapódik nekem kis kiszemeltem. Úgy tűnik szokást csinálunk abból, hogy a kezeim közé zuhan köszöntésként. Én mondjuk egyáltalán nem bánom. Megilletődötten pislog fel rám, miközben kicsit szorosabbra fonom rajta őt megtartó ölelésem.
-Szia – duruzsolom elmosolyodva. Remélem hamarosan már szándékosan fog a karjaimba reppenve, vidám mosollyal üdvözölni. Szerencsére a kedves mosoly most sem marad el, viszont a közelségtől való menekülésnek se híre, se hamva. Ez igazán jó.
-Hali... azt hittem lent leszel – ad magyarázatot jókedvűen a tőle megszokott kapkodósan édes sutaságára.
- Mila azt mondta, hogy még öltözöl, szóval inkább jöjjek fel.
Még a tekintetemmel is mosolyogva bűvölöm csodaszép arcát és az apró grimaszt, ami végigfut rajta. Nagyon aranyosan kifejező arca van és csak úgy csábít, hogy megszakítsam ezt a minimális távolságot és egy hívogató csókkal üdvözöljem ajkait.
Azonban figyelmemet egy a látóteremben megmozduló alak vonja magára és az emlegetett leányzó az arcán elégedett mosollyal jelenik meg az ajtónyílásban, ahonnan Mikám az imént kirobbant.
-Szia Jaiden. Aztán időben hozd ám haza nekem – dönti a vállát az ajtófélfának, kaján vigyorral mustrálva minket. Szám egyik sarka mosolyra rándul, ahogy látom Mika testvérének szánt lesújtó pillantását.
-Szia Mila! Úgy lesz – küldök a lány felé egy ösztönös kacsintást. Visszaterelem a figyelmem a karjaimban mocorgó Mikámra, majd lassan elengedem, hogy megállhasson a saját lábán. Pedig piszok jó ölelni, de biztos nem kíván műsort adni a testvérének az ölelkezésünkről. Legalábbis gondolom. Úgyhogy talán jobb is lenne indulni, mert már nagyon bizsereg minden porcikám, hogy megérinthessem anélkül, hogy azt érezné, hogy menekülnie kell.
 
Miután beszállunk a liftbe, a figyelmemet csak egy pillanatra tereli el a gombok nyomkodása, de mire visszafordulok Mikához már élénkvörös sálja mögé rejti a fél arcát. Még szerencse, hogy frufruja most félre van fonva, mert különben semmi nem látszódna gyönyörű  vonásaiból.
-Bocsi, hogy késtem – dünnyögi zavartan és mintha csak most venné észre, hogy elé léptem, meglepettem kitágult szemekkel pillant fel rám és kissé hátrébb húzódva simul a lift tükörfalának. Figyelmen kívül hagyva a védekező reakciót lopom be pár ujjamat az arcát takaró textil mögé és felszabadítom csábító ajkait, egyúttal végigsimogatom bársonyos pofiját.
-Semmi baj – duruzsolom csábos mosollyal és finom érintéssel támadom le hívogatóan elnyílt száját. Gyengéd puszikkal és élveteg masszázzsal bűvölöm el és mikor megérzem kis reszkető kezeit a derekamra csúszni elégedetten vigyorodok bele a visszafogott csókba. Félig lehunyt szemei alól figyel elhomályosult tekintettel és így van lehetőségem meglátni benne a vágyakozás ébredező szikráját. Ettől a pillantástól élénk bizsergés fut végig gerincem mentén, de visszafogom folytarásra buzdító erejét. Még nem szegezheted a lift falának... nem simogathatod végig minden rejtett kis porcikáját... még csak vadul fel se falhatod azokat az édesen csábító ajakait, bassza meg. Pedig kínzóan egyszerű lenne megnyomni a lift vészleállítóját, hogy kicsit több intim percet tölthessünk ebben a vágytól fűtött fülkében. De minden bizonnyal csak én érzem így. Egyelőre.
Így hát csak a már kifeszített határokon belül mozogva ízlelem meg nyelvemmel is alsóajka finom puhaságát. Megborzongva hunyja le szemeit, kis kezei aranyosan kapaszkodnak meg kabátom alatt az ingemben.
 
A lift alig érezhető zöttyenése és halk csilingelése jelzi, hogy ideje tovább haladni ma esti programunk felé, de olyan jó csókolni... szörnyen nehezen szakítom el magam finom ajkaitól és ahogy búcsúzóul még végigsimítom a számmal őket, érzem pihegő légvételeit az arcom bőrén. Ébresztgető érintésem hatására lassan nyílnak fel gyönyörű szemei, izgalomtól kipirult arca egészen más, mint mikor a szégyenlősség színezi vörösre. És a szája sarkába húzódó szelíd mosoly... borzasztóan csábító.
 
Na, induljunk tovább, mielőtt elvesztem az önuralmam és olyat teszek, amit később még megbánok. Megfogva bársony puhaságú művész kezecskéjét kezdem vezetni, miközben kilépünk az őszi este már kellemetlen hűvösébe. Nem húzom össze a kabátom, legalább egy kicsit lehiggaszt a felhevült mellkasomnak csapódó hideg levegő.
Pár lépés némaság után már kedélyes természetességgel kezdünk beszélgetni az elmúlt nap történéseiről és megmosolyogtat a gondolat, hogy tök apróságokat is milyen jókedvvel osztunk meg egymás között, nem csak annyival van elintézve a beszélgetés, hogy „semmi kül’ „. Elmesélem neki, hogy kezd egy keménymag összeverbuválódni az egyetemen, ő pedig elpanaszolja, hogy dogára kell készülnie a héten. Ezt mondjuk sajnálattal hallom, mert ő túl lelkiismeretesnek tűnik ahhoz, hogy elblicceljen a kedvemért pár tanulással tölthető órát.
 
Lassan megérkezünk a házak között kanyargó utcák rengetegében megbúvó étteremhez és legnagyobb meglepetésemre egy vidám kedélyű felszolgáló siet hozzánk amint belépünk az ajtón.
-Mika-kun, csak nem? Majd’ egy éve nem láttalak, most nem a családdal?
Hoppá. Kicsi a világ. Kérdő tekintetemre egy zavart vigyort kapok válaszul Mikám felől, amíg viszonozza a hölgy barátságos üdvözlését.
-És ki ez a jó kiállású úriember veled? – kérdezi a nő rám pillantva, hasonló kedvességgel a szemeiben, mint amivel régi ismerősét fogadta. A kérdésére viszont kíváncsian csillannak fel a szemeim és leplezett várakozással sandítok le a félénk kis kiszemeltemre, hogy vajon mit fog válaszolni. Egy pillanatnyi elakadást követően kissé bizonytalanul ízlelgetve a szót adja meg a feleletet.
-A barátom...
Bármennyire is próbálom, nem tudom visszafogni önelégült mosolyomat, bár nem mintha nagyon kéne, mert ő nem emeli rám tekintetét. Ezzel szemben a felszolgáló hölgy meglepetten méri végig kettősünket majd vidám nosztalgiázásba kezdve vezet minket egy megüresedett helyre, ami kellemes meglepetésként a legintimebb zugot biztosítja eldugott kis boxával az egész étteremben. Ledobjuk a kabátjainkat, behuppanok az egyik kényelmes ülésre és van egy röpke pillanatom felmérni, hogy milyen vagány szerelésben jelent meg Mikám ma este. Még sosem láttam így kicsípve és elmosolyodom az ismerős színválasztáson. Fekete, türkiz, vörös. Édes, hogy hozzám öltözött.
Végül leül velem szemben az asztalhoz és összetalálkozik a tekintetünk. Visszagondolva az előző párbeszédre ami olyan furcsa hangulatban sodort ide minket, szinte egyszerre nevetünk fel, amint kizökkenünk a szitu abszurditása alól.
 
-Ne haragudj, ez nagyon gáz volt – nevetgél kissé zavartan és rám emel egy édesen bocsánatkérő pillantást.
-Ugyan, legalább tudom, hogy jó helyet választottam… és miénk a legjobb asztal – kacsintok rá cinkosan. Valóban egy nagyon kis intim kuckót kaptunk, amivel nem biztos, hogy magamtól bepróbálkoztam volna félénk kis Mikámmal, de úgy tűnik a sors is úgy akarja, hogy ez a vacsora ne csak egyszerű beszélgetéssel szórakoztasson minket.
Zavartan elgondolkodva süti le a szemét és kis kezével az étlapon matatva dünnyög az orra alá félénken.
-Nem baj, hogy azt mondtam, hogy a barátom vagy?
Kérdése igazából meglep, holott pár perce még én is kíváncsian füleltem a pincérnőnek adott válaszát. Mindig megfeledkezek róla, hogy milyen kis tapasztalatlan és ami nekem az elmúlt események függvényében már magától értetődő, azt esetleg benne még tudatosítani kell. Elmosolyodva csusszanok ki a vele szemközt lévő ülésből és mellé lépve terelgetem kicsit odébb, hogy elférhessek az ő kárpitozott padocskáján.
-Miért, mi vagyok, a barátnőd? – fintorodok el viccelődő gúnnyal, majd amint mellé telepszem megkomolyodva kaparintom ujjaim közé kis állát, hogy ne menekülhessen el előlem zavart tükröző tekintetével. Mosolyogva lopok finom csókot ajkairól, de csak épp egy pillanatra engedem elvarázsolni magam általuk. – Nagyon örültem neki, hogy így mutattál be – búgom neki őszinte válaszom. Felragyognak rám a barna egy földöntúli árnyalatában játszó szemei, hosszú pillái pedig kiemelve követik lassú pislogását. Elképesztően gyönyörűen ragyognak most az íriszei a gyertya narancssárgás fényében és kis bizonytalan örömöt jelző apró görbület kúszik szája sarkára.
-Akkor mi...? – kezdi, feszült várakozástól megreszkető tekintettel, de nem fejezi be a kérdést, amire látszólag oly izgatottan várja a választ. Magabiztosan elvigyorodva segítem ki a kimondatlan szavak egy pár alternatívájával.
-Járunk. Egy párt alkotunk. Együtt vagyunk. Soroljam még?
Félénk fejrázással válaszol és lebiggyeszti állát. Általában ettől a mozdulattól arca elé hullanak csokibarna tincsei, szemérmes leplet húzva szemei elé, de most egy trendi fonatban félretűrve állnak ellen a gravitáció vonzásának. A rejtekétől megfosztott fiú így csak zavart tekintetével tud elmenekülni, és az arca máris pirulni kezd, pedig még nem csináltam semmit.
-Tetszik így a hajad, nagyon jól áll – dicsérem meg halkan, mire még egy árnyalattal vörösödik az édes kis pofi. Hát meg kell zabálni. -Ráadásul így meg tudom csinálni ezt is.
Egy vigyorgós puszit nyomok fedetlen homlokára, majd ahogy egyre lejjebb haladok, úgy lágyulnak gyengéd mosollyá vonásaim. De finom puha bőre van... mámorító, dinnyés illatától pedig egy friss, nyári délután jut az eszembe. Szinte látom magam előtt a képet, amint a nap melege elől a kellemesen hűvös vízbe menekülve bújunk össze egy részegítően édes csókban, ujjaim aranybarna hajának selymességébe túrnak, ő pedig a víz alatt a derekamra fonja a lábait és... stop. Elég legyen, Jaiden fogd vissza magad.
Az arcán megtett utat követően önuralmamat visszanyerve érek le hívogató ajkaihoz, amik halk sóhajjal nyitnak invitáló utat szája belsejébe. Oh, anyám... kis híján visszazuhanok az előző ábrándjaimból maradt érzések magukba rántó mocsarába, de erőszakkal tartom magam a visszafogott józan ész mezsgyéjén. Gyengéd türelemmel csókolom meg, puhatolózva hatolok nyelvemmel szájának édes forróságába és mélységes elégedettséggel élvezem, hogy még egy téglát sikerült kiütnöm szemérmessége falából. Annyira finom... bárcsak tovább mehetnék... úgy vágyom rá... argh...
Megfeszülve nyelem le vágyakozó gondolataimat, miközben lassan elszakítom magam tőle és lepillantok bódult arcocskájára. Már nem a zavartól piros, kába szemei azt súgják, hogy mennyire jól esett neki is ez a visszafogott csók. A látvány kellemesen meleg mosolyt csal az arcomra és emlékeztet a kapcsolatunk jelenlegi kulcs gondolatára; türelem, mert megéri. Ujjammal finoman megsimogatom még arcát mielőtt elengedem.
-Kezdek megéhezni, ne rendeljünk lassan? – kérdezem halkan, bár az éhség csak félig-meddig igaz. Konkrétan éhezem, de ezt a vágyat még úgyis vissza kell fognom, úgyhogy maradjunk a másik fajta éhségnél.
Ábrándozó szemeiből azt látom, hogy tudat alatt még mindig valahol a Hold körüli pályán jár, ezért elmosolyodva szólítom a nevén ébresztgetésképp. Megrezzenve pillázik fel rám, elkalandozott mosollyal arcán.
-Oh, elbambultam, bocsi. Mit is mondtál?
Szerintem amikor ilyen transzban van bármit mondhatnék neki. Na, majd egyszer kipróbálom, hogy valami izgalmasan pajzán dolgot súgok ilyen helyzetben a fülébe, kíváncsi leszek, hogy mi lesz a reakció. De egyelőre maradjunk a mostnál.
-Azt, hogy kaját kéne választanunk – mondom töretlen mosollyal. Mint aki most fogta fel, hogy épp egy étteremben van, pislog párat és gyorsan a menü felé fordítja a figyelmét, de szemeiben még mindig ott bujkál a földöntúli ábrándozás. - Ha ismernek, akkor gondolom tudják, hogy még nem ihatsz, mi? – kérdem, bár már többször megfordult a fejemben, hogy még csak tizennégy évesnek is alig néz ki, nemhogy nagykorúnak. Azonban édes cinkossággal elvigyorodva fordítja vissza felém tekintetét.
-A tizenhatodik szülinapunkon a szüleinkkel együtt whiskeyztünk itt, szerintem nem lesz ebből baj.
Elmosolyodok a válaszon, míg ő újra az étlapot bújva dől egy kissé előre. Végigsiklik tekintetem szép ívű hátán és nem bírom megállni, hogy ne érjek hozza. Kinyúlva felé, a lehető legspontánabb módon simítom derekára ujjaim hegyét és kezdem cirógatni az érzékeny felületet. Még így pólón keresztül is érzem, hogy lúdbőrös lesz az érintésem nyomán. Nagyon édesen érzékeny.
-Nagyon menő, hogy ilyen lazák a szüleid – jegyzem meg játszi lazasággal, közben kíváncsian faggatózok kicsit. – Mikor van a szülinapod?
Egy elrévedő pillanattal később válaszol csak, mint akinek komolyan gondolkodnia kell a válaszon.
-Október tíz.
De hiszen már október van. Hanyadika is?
-Jövő héten? – kérdezem, miután utána számoltan. Meg kéne lepni valamivel a kis drágát. Ő is elgondolkodva emeli fel a fejét és öntudatlanul kerek kis állához simítja ujjait.
- Ühüm – biccent végül. -El is felejtettem. Jövő pénteken lesz nálunk szülinapi házibuli... eljössz?
-Ki nem hagynám – húzom élveteg félmosolyra a szám és nadrágja vonalát a derekán egy kicsit határozottabb érintéssel cirógatom meg. Kicsit elpirulva viszonozza mosolyomat, majd torkát megköszörülve visszamenekül tekintetével az étlap irányába. Kár, hogy mindig lesüti a szemeit, pedig imádom az őzike tekintetét és azt is imádnám, ha több féle szituációban magamba tudnám fogadni csodás látványát.
 
Elengedem derekát és előre dőlve, fél kézzel az asztalon megkönyökölve, államat öklömmel megtámasztva kezdem böngészni én is az étlapot. Közben oda se pillantva egy lopott mozdulattal ejtem fogságba kis kezét és ujjaimmal finoman jászani kezdek selymes bőrén. Szinte csak bambulom a menüt, miközben élvezem, hogy annyira finom és puha, igazi kis művész kezecskéje van. Kecses ujjai lassan ellazulnak az érintéstől és oldalra sandítva halvány elégedettséggel konstatálom, hogy finom ívű ajkaira elvarázsolt, bájos mosoly kúszik.
Hamarosan megjelenik a pincérnő és leadjuk a rendelést, majd miután elmegy, érdeklődő arckifejezéssel fordulok Mika felé. A mozdulat mögött rejlő hátsószándékkal húzom le kezeinket az asztalról és kis ujjait markomba rejtve fektetem le őket laza mozdulattal a lábamra, nem sokkal a térdem felett. A lopott érintés csupán előkészítés, de így is kellemesen megborzongat a tudat, hogy kis keze itt pihen a combomon. Mielőtt nagyon belegondolhatna, egy kérdéssel terelem el figyelmét a semmiségnek ható hadicselről.
-Csodásan festesz ma este. Hétköznap nem szoktál ilyesmit hordani? -kérdezem, bár sejtem a választ. Eddig mindig csak laza, kényelmes ruhákat láttam rajta, pedig vadítóan fest ezekben a testét kiemelő darabokban. Szeretném azt gondolni, hogy nekem akar ennyire tetszeni.
-Hát, általában nem foglalkoztat az öltözködés... – enyhén pirulva néz megint félre és ujjaival egy mogyoróbarna hajtincset kezd pödörgetni a füle mellett. Édes, hogy mindig matat valamivel.
-Akkor örülök, hogy miattam kivételt tettél. Nagyon jól áll ez a szerelés.
Sármos mosollyal hajolok közelebb egy futó puszira, amit megint kiprovokál édes pirulásával. Állánál fogva simogatom magam felé arcát és a futó puszi gyengéd csókká duzzad. Nagyon finom puhák az ajkai, muszáj mindig újra megtapasztalnom őket. Kezecskéjét még mindig a combomon tartom és ujjai ösztönös mozdulattal szorulnak meg kicsit, kapaszkodót keresve. A kellemes nyomástól megborzongva, megfeszülő izommal kezdenek apró, ébredező villámok cikázni a testemben és legszívesebben ajkai közé morrannám tetszésemet. De elejét kell vennem a tudatomat elborítani készülő lepleknek, visszafojtom hangomat és kis keserédes mosollyal szakítom el magam bársonyos szájától. Lábamon pihenő kezét azonban nem engedem el és szerencsére nem is akarja elmenekíteni. Lehet fel te tűnt neki a kis önkéntelen mozdulat amit tett.
 
Az elkövetkező percekben kellemes beszélgetéssel várjuk ki az időt, míg a pincérnő kihozza az ételeket és az italokat. Mika a feszengő nyomástól felszabadulva mesél nagy lelkesen a családjáról, hogy milyen sokat jártak már ebben az étteremben és hogy mennyire szereti a szüleit de sajnos nagyon keveset vannak otthon velük. Én is kicsit komolyabban mesélek a családi hátteremről, hogy a szüleim elváltak és mivel édesanyámnak sokat kellett dolgoznia, gyakorlatilag én is a testvéremmel nőttem fel.
-Átjöhetnél hozzám egyik este, szívesen főznék neked egy finom vacsorát – somolygom, megpróbálva elrejteni arckifejezésemből az elsuhanó ötleteim hadát, hogy mi mindent tennék vele szívesen, ha egyszer sikerül becsalnom a barlangomba.
-Tudsz főzni? – kérdezi csillogó szemekkel, naivan pillázva. Látom megragadtad a lényeget.
-Igen – biccentek jókedvűen. – Sokszor csak én értem rá főzni otthon, úgyhogy kénytelen voltam megtanulni.
Feldobott mosollyal biccent, majd kissé kipirult arcát gondolkodón megvakarva fordítja tekintetét poharára, amiben lomha mozdulattal lögyböli meg italának maradékát.
-Valamikor szívesen megnézném hol laksz – motyogja halkan, szégyenlőssé szelídült mosollyal. Hát ez rohadt magas labda, hisz legszívesebben most azonnal felráncigálnálak oda és egész estés, nem gyerekbarát, interaktív programot is nyújtanék neked. Nem is bírom megállni a lehetőség félkomoly- félig vicceskedő felvetését.
-Vacsi után felugorhatunk – mondom és sejtelmes félmosolyra húzódik a szám sarka. – De akkor nem tudom garantálni, hogy ma már haza kerülsz.
Szelíden felnevetve legyint egyet kezével, mentegetőző pírral futtatott arccal.
-Neeem, gondolom te is pihenni akarsz majd otthon a hosszú nap után és Mila is vár engem haza.
Értetlenül pislogok egyet látva, hogy mennyire nem jött zavarba az előző kétségtelen utalástól és csak aztán esik le, hogy valószínűleg benne fel sem merült álmodozó hátsószándékomra a gyanú. Eeeh... Ne már, Mika, hisz’ tinédzser vagy, igazán vehetnéd néha a lapot... Nem. Nem baj. Talán jobb is, ha nem esik le neki minden hülyeség, ami kicsusszan a számon.
-Hát jó – sóhajtom szelíd félmosollyal, miközben megsimogatom selymes hajtincseit és fejét magamhoz húzva puszilom meg szabad homlokát. Lesandítok kiürült tányérjainkra. Lehet, hogy most nem lesz hosszú az éjszaka, de még nincs kedvem hazamenni. Legfőképpen egyedül. – Szeretnél desszertet?
-Igen! – derül fel aranyosan.
 
 
-Hú, tele vagyok – sóhajtja elégedetten, a kiskanál halk csilingeléssel érkezik a kis üvegtálkába. Én már egy pár perce kivégeztem a saját csokoládés pohárdesszertemet és azóta figyelem milyen aranyosan majszolta be az övét. Nagyot szusszanva húzza ki magát és felém fordulnak világosbarna szemei. A terem meghitt fényeinél egészen olyan, mintha kis aranyszemcsék csillognának az igéző barna íriszeiben. El tudnék veszni ebben az ártatlanul ragyogó tekintetben.
-Van valami az arcomon? – kérdezi enyhén pirulva, megtörve a ránk telepedett, intim csendet.
-Aha – füllentem rezzenéstelenül, hogy kihasználva az alkalmat hüvelykujjammal megcirógassam szája sarkát, majd ujjam óvatosan vándorol alsóajkához. Egyre pirosabban mered rám, tanácstalan szemeiből mintha csak a félszeg várakozás sugározna. De lehet, hogy csak én képzelem oda. Elmosolyodva hajolok le hozzá és ujjam helyét ajkaim veszik át. Lassan, óvatosan csókolom, ő pedig szemeit lehunyva adja át magát nekem. Saját kellemes ízéhez még érezhetően vegyül a desszert édes aromája, miközben félszeg készséggel hagyja magát megízlelni és csatlakozik a bódító csókba. Tenyeremmel finom határozottsággal simítom végig nyakának selymes bőrét, majd kezem gömbölyű vállára csusszan. Innen elindulva szépen, lassan simítom végig kecses karját, a pólójának ujja alatt már a hihetetlen selymes bőrét tapinthatom, tenyerem csak úgy bizsereg csupasz érintésétől. Lomha cirógatással vándorlok az alkarján keresztül a kézfejéig, amit finoman megfogva húzom fel ujjait arcomhoz. Megszakítva a mámorító csókot, kissé elhúzódva tőle és végig a szemébe nézve simítom hozzájuk leheletnyi érintéssel ajkaimat.  A lágy puszi után halvány mosollyal, végig őt fürkészve húzom el a számtól kis kezét, majd tovább vezetve simítom ujjai hegyét a nyakamra. Szépen, lassan csúsztatom le az ingtől még hozzáférhető kulcscsontom feletti érzékeny részhez. Még ez az irányított kis érintés is olyan borzongatóan jól esik, hogy legszívesebben behunyt szemmel sóhajtanék fel tőle, de lenyelem a kikívánkozó hangot. Inkább gyönyörű Mikámra koncentrálok aki enyhén elnyílt ajkakkal figyeli a kis idegenvezetést és egyelőre még a szégyellős meglepettségéről is megfeledkezett.
-Jó érzés, ahogy hozzám érsz – búgom halkan, lágyan mosolyogva.
Gyengéden pillantok le rá, a haloványan elpirult arcára, a döbbent izgalommal csillogó, elkerekedett szemeibe. Aztán, mintha csak most ocsúdna fel a bűvöletből, mélyen elvörösödve pislog párat és nyel egy nagyot. -Gyere egy kicsit.
 
Finom tapintású combjait egyik lábamon áthúzva húzom két lábam közé térdeit és derekát átkarolva előzöm meg, hogy feleszmélve visszavonulót fújhasson. Elterelően szelíd gyengédséggel kezdem újra csókolgatni puha ajkait. A terv beválik, ellágyulva reszket meg és egy sóhajtással invitál újra beljebb szájának csábító melegébe. Mosolyogva, lassan, érzékien csókolom, kis kezei mellkasomra simulva keresnek kapaszkodót ingemben. Combján pihenő kezem önkéntelenül kalandozik feljebb. Már a csípője oldalához érve kapok észbe és állítom meg a mozdulatot, mielőtt még tovább csusszanva kerek kis fenekébe markolnék. Ő azonban megremeg karjaimban és egy elhaló, halk nyögéssel dönti romba figyelmes visszafogottságom egy újabb pillérjét. Viszont mielőtt megfeledkezve mindenről folytatnám az imént megszakított mozdulatot, hirtelen elpirulva húzódik el és kapja ajkai elé egyik kezét. Vélhetően saját érzéki kis hangján megszeppenve pillázik fel rám, és ez már elég, hogy visszatérítsen a valóságba, ahol elméletileg az első hivatalos randimat töltöm egy, a szó minden értelmében ártatlan fiúcskával.
-Túl sok? – kérdezem keserédes mosollyal, visszafogottan próbálom elnyomni a szívem vad dübörgését és lassítani kapkodó légvételeimet.
- Egy kicsit – mondja halkan pihegve, elmenekülve tekintetével. – De... jól esett...
Arcának aranyos vörössége eléri egészen a fülét és lekúszik a nyakára is. Szelíden felnevetve puszilom meg forró pofiját.
-Bocsáss meg, csak annyira jó érzés a karomban tartani és csókolni téged– édesen sötétedik egy árnyalattal a bőrét színező pír. Szavaimat megerősítendő, szorosabban ölelem át, kellemesen meleg teste pont ide illik. Fejét aranyosan a mellkasomra hajtja én pedig örömmel biccentem államat selymes tincsei közé, miközben mély levegőt véve igyekszek megnyugodni. Jaiden, egy kulturált étteremben vagy, első randin, egy tapasztalatlan partnerrel, vegyél vissza, mert már így is jobban rámásztál, mint megengedhetnéd magadnak.
Egy elfogadó, de csalódott sóhajt elnyomva szorítom össze állkapcsomat és finom csókot nyomok Mikám homlokára, miközben lábait óvatosan kiveszem az ölemből.  Mire újra a szemembe néz, már mosolyogva tekintek le rá.
Már épp szóra nyitná ajkait, mikor egyszer csak telefonjának diszkrét pittyenése megszakítja a hangulatot. Zavartan kap a zsebéhez, de nem veszi elő azonnal a készüléket.
-Biztos Mila az – szabadkozik pirosan, miközben megpróbálja kihámozni a mobilt a szűk nadrágból.
-Menjünk, mielőtt anyuci otthon belehal az aggodalomba – mondom nyugodt élcelődéssel. Mika ezalatt sikerrel végrehajtja a mobil felszabadításáért folyó akciót és halkan morog az orra alá.
-Inkább a kíváncsiságba...
Egy szelíd nevetés kíséretében a box eddig oltalmazón takaró fala mögül kikandikálva intem le a pincérnőt, aki hamarosan már hozza is a számlát, amit egy rövidre zárt csata után én fizetek ki.
 
Kabátjainkat felvéve lépünk ki a hűvös éjszakába és elindulunk Mikáék otthona felé. Menet közben apró markába csúsztatva tenyeremet fűzöm össze ujjainkat. Pár szót beszélgetünk út közben, de sokszor telepszik ránk egyfajta békés, meghitt csend. Sajnos hiába a szándékosan andalgó sétatempó, az idő kegyetlen játéka, hogy így is elérkezünk a kitűzött úticélhoz.
-Holnap hívlak – mondom, lepillantva az előttem álló fiúra. Kis kezeit enyéimben tartva, hüvelykemmel simogatva óvatosan lopok egy utolsó érintést puha bőréről.
-Akkor szia – mondja halkan és egyik kezét felszabadítva, tétován tűr a füle mögé egy elkószált hajtincset. Eddig elkalandozott tekintetével most félénken sandít fel rám. Fürkésző mosollyal pillantok le rá, bátortalan tekintetébe és szívem mint egy kalapácsütés, nagyot dobban a mellkasomban, amint óvatosan lábujjhegyre emelkedik és finom ajkait félénken simítja az enyémekre. Szemérmes csókjába mosolyogva ölelem át szorosan karcsú derekát és élvezem az első maga kezdeményezett csókjának egyedülálló báját. Nagyon édes. Óvatosan átvéve az irányítást búcsúzom tőle, majd miután hosszú percek múltán sikerül elengednem már mintha csak egy üvegbúra mögül nézném a jelenetet, ahogy elköszönünk egymástól és eltűnik a magas épület bejáratában. Egy pár másodpercig még egyhelybe fagyva figyelem a csukott fotocellás ajtót és csendben fedezem fel a mellkasomba költözött, rég nem érzett felemelő érzés szokatlan szorítását.
 
 
Csütörtök késő délután elszakadva az egyetemi haveroktól kényelmesen baktatok hazafelé, legutóbbi randimon mélázgatva. Az elmúlt időszakban csak telefonon beszéltünk Mikával, mivel tanulnia kellett egy dolgozatra, de ez a pár nap távollét is frusztráló hiányérzetet keltett bennem. Azóta erősödik ez az egyszerre zavaró és szívdobogtató érzés, mióta elfogadta a közeledésemet. Mint egy fejedbe ragadt dallam, a lehető legváratlanabb pillanatokban dereng fel lelki szemeim előtt a kis zavart pírral futtatott arca, ártatlanul csillogó szemei, enyhén elnyílt, csókra hívogató ajkai, karcsú nyaka és gömbölyű válla, kecses, művészetre termett ujjai... nem is beszélve egyelőre csak a fantáziám játékaként kirajzolódott testének csábító vonalairól. Rég volt már, hogy valaki ennyire megragadt volna a gondolataimban, tényleg egyre inkább úgy érzem, mintha visszalöktek volna az időben pár évet, hogy a berögzült tapasztalatokat sutba dobva újszerű lelkesedéssel vessem magam egy kapcsolatba. Azonban a magamra kényszerített türelem már most kikészít, pedig még csak most vágtunk bele. Így is esténként Mikám fülledten erotikus alakját magam elé/alá/fölé képzelve enyhítek felduzzadó vágyaim fájdalmán, de igényeim pontosan tudatosítják bennem, hogy ez hosszú távon édeskevés és a még józan elmém épségét kockáztatom vele. Idegesítő, hogy mintha a rajzfilmekből ismert két kis alak csücsülne a vállamon, egyik kedves türelemre int, a másik pedig a határok merész feszegetésére. Meg kell tanulnom a kettő között biztonságban lavírozni, ez az egyetlen esélyem, hogy ne buggyanjak meg és ne is rémisszem el ártatlan kis őzikémet.
 
Meglepetten tekintek fel a fölém magasodó luxus épületre. Mika körül kavargó gondolataim akaratlanul tereltek hozzá, lábaim pedig maguktól engedelmeskedtek tudatalattim parancsának. Vajon itthon van? Azt mondta, hogy sokat kell tanulnia. Mi lenne, ha felhívnám telefonon, hogy lecsaljam egy rögtönzött találkozóra?
Már a markomban pillantok a mobil képernyőjére, mikor hirtelen ötlettől vezérelve a névjegyzék helyett a messenger ikonjára bökök, és ezúttal a kisördögre hallgatva keresem ki kis párocskám testvérének ikonját.
 
„Szia Mila, otthon vagy Mikával?”
Szerencsére a lányzó szinte azonnal reagál az előjel nélküli felkeresésre.
„Szia Jaiden
Aham
Kikapcsolta a telefonját? Szóljak neki?”
„Meg akarom lepni. Felugorhatok hozzátok?”
„Persze! Mikor?”
„Most.”
Nem is kell további szóváltást eszközölni, pillanatokon belül már felhangzik a bejárati ajtó nyitást jelző búgása. Elmosolyodva lépek beljebb. Úgy érzem Milával cinkosra találtam az öccsével kapcsolatos jövőbeni merényleteim ügyén. Már kiismerve magam az épületben céltudatosan megyek fel a lifttel a legfelső emeletre, majd mielőtt még becsöngethetnék, Mila már nyitja is az ajtót. Ezúttal kivételesen nem hullik az ölembe egy árva Mika se.
-Szia Jaiden! – köszön a lány széles mosollyal.
-Szia. Elmész? – kérdem, rosszul tettetett sajnálattal, kiszúrva a vállára akasztott táskáját.
-Igen, épp indulni készültem amikor írtál. Mika a nappaliban van – biccent fejével a ház a belsejébe. Tekintetemmel követem a mozdulatot, de nem szúrom ki ebből a szögből kis őzikém eltéveszthetetlen alakját. Mila nyilván látja rajtam alig leplezett egyoldalú figyelmemet, és csak a szemem sarkából látom a gyanakvó félmosolyát. – Nemsokára jövök – int hanyag mozdulattal búcsút, majd kilép mellettem az ajtón.
-Rendben, szia – mosolygok utána, de mielőtt elfordulna még vigyorogva hozzáteszem. – Te, Mila. Jófej vagy.
Szintén mosolyogva fordul vissza egy pillanatra.
-Tudom.
Ezzel sarkon is fordul és hamarosan el is tűnik a lift ajtó mögött.
 
Magam mögött becsukva az ajtót lépek beljebb a nagy lakásba, de nem nagyon érdekel a környezet, kutató szemeim kíváncsian keresik ittlétem okát. Pár lépés után egy sarok mögül szemem elé tárul a hatalmas nappali, plafonig erő üvegablakaival, a szoba közepén elterülő óriási dizájn kanapé és a bútor és a szoba méreteihez mérten egészen eltörpülő fiú. Egészen a kanapé szélén ücsörögve görnyed előre a jegyzetekkel és könyvekkel ellepett dohányzóasztal fölé, kezében egy füzetet szorongatva. Egyik füléről épp akkor húzza le a fejhallgatót, mikor belépek a szobába.
-Itt maradt valami? – kérdezi hátra se pillantva, teljesen belemerülve tekintetével az előtte szétterített jegyzetek hadába. Elmosolyodok és nem válaszolok, csak közvetlen mögé lépve szökellek át a kanapé modern háttámláján, egyenesen Mikám mögé érkezve. Ijedten ugorna fel, de számítva a reakciójára elkapom a derekát és így visszahuppan széttárt lábaim közé, így csak megilletődötten kapja hátra orvtámadó személyemre pillantását.
-Szia – üdvözlöm vigyorogva.
-Jaiden! Hogy kerülsz te ide?? – hápogja meglepetten.
- Gondoltam beugrok köszönni. Megleptelek?
-Az nem kifejezés... – kezdeti rémületét felváltja annak a ténynek a tudatosulása, hogy épp derekát átkarolva tartom kecses kis testét lábaim között, ezáltal felveszi a már jól ismert vörös arcszínét, de egy igazán kedves mosoly társul hozzá. Egyik kezemmel megtartom állát és mosolygós üdvözlőcsókot nyomok hívogató ajkaira. Mint a frissítő harmat, olyan jól esik újra megcsókolni. De nem húzom el sokáig a köszönést, inkább lábaiban megkapaszkodva fordítom ülő helyzetében oldalra, így pillantok le rá. Természetesen megint paradicsompirossá válik a minden feszélyezettséget nélkülöző megnyilvánulástól.
-Hogy állsz a tanulással? – kérdezem kedélyesen, holott totálisan nem foglalkoztat jelenleg az iskolai tananyag.
-Jól. Már csak utoljára átveszek még pár dolgot – válaszol kissé tanácstalan mosollyal. Sármos elhúzódó szájjal adok egy finom puszit puha ajkaira, majd lábait újra megfogva fordítom vissza eredeti pozíciójába. Ha már a közelében vagyok, talán egy kis ismétlést még ki tudok várni.
-Rendben, tanulj csak nyugodtan, mintha itt se lennék.
Zavartan pislogva sandít rám hátra egy pillanatra, majd bíztató arckifejezésemet látva halványan bólint és tekintetével visszavándorol a füzetek rengetegébe. Pár pillanatig csak tarkóját figyelem, majd nem állom meg, még közelebb araszolok hozzá, amitől feneke terpeszben lévő lábaim közé simul. Nem zavartatva magam ideges megfeszülésétől, óvatosan köré lopva karjaimat ölelem át derekát és államat a vállára hajtva függesztem tekintetem a jelenleg kezében tartott kézzel firkált irományra. Alig érzem légvételtől mozogni hátát, miközben kényelmesen ráborulok és már gyanúsan régóta nem lapoz a jegyzetei között.
-Khm... Jaiden... így nem nagyon tudok koncentrálni.
Szemem sarkából oldalra sandítva vetek kipirult arcára egy pillantást.
-Nem? – kérdezem ravaszdi mosollyal. – Talán csak motiváció kell – kuncogom nyakának puha bőrére és leheletnyi csókot adok rá, amitől egész testében megremeg. Elképesztő, hogy milyen kis érzékeny. – Ha végeztél, megmondhatod mit csináljunk. De ha azt szeretnéd, akkor magadra is hagyhatlak – kínálom fel neki a lehetőségeket. 


Silvery2022. 02. 15. 21:38:16#36136
Karakter: Micah Ivanov
Megjegyzés: párocskámnak


 

Alig hallható sóhajjal fordul el tőlem, nem merek felnézni rá, a sportcipőjét vizslatva engedem, hogy maga után húzzon.

- Gyere, üljünk le egy kicsit. – A hangja furcsán komor, összeszorul a mellkasom a félelemtől, hogy lehet, hogy elszúrtam valamit. Tuti rájött, hogy nincs türelme egy ilyen tapasztalatlan, ügyetlen partnerhez, aki még egy felnőttesebb csóktól is visszariad. Basszus, mi a baj velem? A korombeliek mind türelmetlenül várják, hogy kipróbálhassanak mindent, én pedig fullasztó szívrohamot kapok az első komolyabb érintésétől. Hülye, hülye, hülye.

Pedig olyan jó érzés volt az ölelése… rémisztően jó.

Szótlanul csüccsenünk le egy fa rejtekében megbújó padocskára, ami kellemes kis búvóhelyet biztosít a parkban lézengő emberek pillantása elől. Nem mellém ül, hanem távolságtartóan feltelepszik a pad háttámlájára. Miért vagyok csalódott? Mindent túlgondolok, ha túl közel jön, az a baj, ha túl messze, akkor pedig az. Tök abnormális vagyok. Teljesen összezavar. Minden másodpercben egyre idegesebben várom, hogy kiderüljön, milyen gondolatokra ébresztette rá a félénkségem, és hogy miért teszik az eddigi kényelmes csendet most feszültté és kínossá. A néma gyötrődésben az ujjaim kényszeresen pödörgetik a pulcsim túlságosan hosszú ujjának a végét.

- Azt szeretnéd, hogy mások előtt úgy viselkedjek veled mintha csak egy haverod lennék? – A keserűséget szinte tapintani lehet a hangjában, elkerekedett, értetlen szemekkel meredek az éjfekete szempár kiábrándultnak tűnő pillantásába. Hogy… micsoda? Mi? Nem. Miért akarnám azt?

Pont az ellenkezője, még magamnak sem igazán vallottam be, de olyan boldoggá tesz a gondolat, hogy érdeklem őt, hogy legszívesebben most azonnal világgá kürtölném mindenkinek, pedig még azt is képtelen voltam kiszedni belőle, hogy most akkor tulajdonképpen hivatalosan mondva „járunk” e.

Fogalmam sincs, honnan jött ez a kérdés, és lassan döbbenek rá, hogy nagy valószínűséggel azt hiszi, hogy a tartózkodásom amiatt van, mert mindketten fiúk vagyunk. Nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy titkolni akarom a még ki sem igazán mondott kapcsolatunkat, szerintem egyikünk sem az az alkat, aki képes lenne rá.

- Jajj, nem, dehogy! Nem ilyesmiről van szó... csak nekem... még minden annyira... új. – Kapkodva, hebegve-habogva, kapálózva mentegetőzöm, a hangom el-elakad a tapasztalatlanságom vallomásától. Nem mintha beismerés nélkül nem lenne tök egyértelmű.

Azt hiszem, jó választ adtam, mert végre megenyhülve huppan mellém a szokatlan, büntetőleges távolságtartása után, a mosolya könnyed gyógyír a néma gyötrődésemre. Hihetetlen, hogy elég egy rezzenés, egy pillantás, egy mosoly, hogy izgatottságból pánikba és pánikból izgatottságba lökjön. Mintha be akarná bizonyítani ezt a gondolatot, határozottan magához húz, és újra egy remegő, lángoló, összeomlani készülő romhalmaznak érzem magamat. Az arcom ég, a szívem vad dübörgése szinte megsüketít, és mégis azt akarom, hogy soha ne múljon el ez az érzés. Kicsit olyan, mint részegnek lenni, felemelő, bódító és émelyítő, csak a rosszullét és a másnap nélkül. A combjaink összesimulnak, és tudom, hogy a farmeren keresztül nem érezhetem a belőle áradó melegséget, mégis felforrósodik a bőröm tőle. Az ujjai egy kósza tinccsel játszadoznak az arcom mellett, néha játékosan megcirógatják a fülemet, és ez a finom alig-érintés is elég, hogy ködössé tegye a cikázó gondolataimat. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez valóban megtörténik… hogy Jaiden itt van mellettem, és ilyen hétköznapi természetességgel ér hozzám.

- Még szerencse, hogy imádom, hogy ilyen kis ártatlan vagy...- Ártatlan? Azt hiszem megtalálta a legkevésbé gáz kifejezést arra, hogy béna, tapasztalatlan és unalmas. – Nem kell félned, nem csinálok semmi olyasmit, amire még úgy érzed nem vagy kész. – Az arcom meleg felhevüléséből tudom, hogy megint paradicsomvörös lehetek, és szabályosan kényszerítenem kell magamat, hogy ne rejtőzzek a kezeim mögé. – De azért próbálj meg nem betojni minden megnyilvánulásomtól, oké? – Könnyű azt mondani… nem direkt csinálom…

Egy bizonytalan bólintás kíséretében lehelek egy rövid, egyszavas választ.

- Oké... – Végülis csak azt ígérem, hogy megpróbálom, azt nem, hogy sikerülni is fog… bárcsak tudnék vele is olyan közvetlen lenni, mint a haverjaimmal…

Az arca olyan hirtelen kerül közelebb hozzám, hogy megrémülni sincs időm, az ajkai lehetetlenül gyengéd érintése pedig elmossa a gátlásaimat, mielőtt felszínre törhetnének. Ellazulva engedem, hogy a forró hullámok, amiket a szája puha masszírozása kelt bennem, végigsöpörjenek a testemen, és irtózatosan kellemes borzongásra kényszerítsenek. Hogy tud egy ilyen óvatos és lágy érintés ennyi mindent elindítani bennem? Lehunyt szemekkel ismerkedem a teljesen új, végtelenül intenzív érzésekkel, amiket tőle kapok, és bátortalan, tapogatózó mozdulatokkal próbálom leutánozni az ajkai visszafogott játékát. Vajon neki is ilyen jó érzés? Bárcsak neki is ilyen jó érzés lenne. A nyelve puhán érinti meg az alsó ajkamat, és a váratlan nedvessége és forrósága az eddig lomha, lassú hullámokból vad, viharverte örvényeket kavar. A szám bizsereg ott, ahol hozzám ért, a testem hevesen megreszket, a gyomrom görcsbe rándul, a mellkasom összeszorul, a szívem ki akar ugrani a helyéről és az eddigi kellemes melegség egy ponton kezd bennem összpontosulni. Ösztönösen megfutamodnék a testem ijesztő, kínos reakciója elől, de az ujjai gyengéd erőszakkal tartanak vissza, mintha tudta volna, hogy bátorításra lesz szükségem. Némán sóhajtok fel, mikor apró puszikat lehel az alsó ajkam általa benedvesített, érzékennyé és bizsergővé vált bőrére. Bárcsak… bárcsak folytatta volna…

Halkan kapkodom a levegőt, amit megtölt az ő saját, egyedi Jaiden-illata, amit egy kicsit ugyan elnyom a tusfürdőjének a frissítő aromája, de még így is könnyedén felismerhető. Még néhány ilyen csók, és elég lesz az illata, hogy romokba döntse a gondolataimat. A halovány, jóllakott mosolyának a látványában fürödve merülök el a sötét szempár átható pillantásában, aminek a fénye délutáni napsugárként melengeti az arcomat. Még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Jaiden és én… Ugye nem álmodom?

- Finom vagy. – A halk szavai cirógatják a bőrömet, ami mintha még forróbbá válna a furcsa, nem mindennapi bók által. Lesütöm a tekintetemet, már nem bírom el a nehézzé váló pillantásának a súlyát. Azt mondta, hogy ne tojjak be minden megnyilvánulásától, de akkor miért ostromol ilyen zavarba ejtő szavakkal?

- Ne mondj ilyeneket... Zavarba jövök tőle... – Újra eszembe jut a kép a vörös árnyalatban tündöklő arcomról, és furcsa kényszert érzek, hogy elbújjak előle valahogy. Annyira gáz. Bárcsak ki tudnám kapcsolni valahogy ezt a fránya pirulást.

- Nem baj – Nem engedi, hogy sokáig megfutamodjak a szemkontaktus elől, újra magára simogatja a tekintetemet. – Nagyon édes vagy így kipirulva. – Oké, most megint el akarok süllyedni egy kicsit. Hogy gondolhatja ERRE az arcra, hogy édes? Vagy csak viccel? Nem, Jaiden nem mondaná, ha nem gondolná tényleg így… de akkor… nem értem.

Némán kínlódok magamban a hülye kétségeim között, miközben ő kedves, becézgető mozdulatokkal cirógatja az arcom lángoló bőrét. Nem elég, hogy a fiú, akibe totálisan belezúgtam, érdeklődik irántam, épp most dicsérte meg egy vonásomat, ami miatt tök bizonytalan voltam. Szinte megfulladok a szívem őrült dübörgésétől, és a boldogság remegésétől a mellkasom legmélyén. Vajon ha elkezdenék vigyorogni, mint a tejbetök, hülyének nézne?

Távolabb hajol tőlem, hogy hátradőlhessen a kis padocskánkon, és próbálok nem csalódott lenni a hirtelen távolságtól, ami közénk került.

- Mit szoktál szabadidődben csinálni? – Hosszút pislogva meredek rá, nehezen zökkenek ki az előző ábrándosan közeli pillanataink bűvöletéből. Mikor végre sikerül összekaparnom a gondolataim szanaszét hullott darabkáit, vadul kezdem el keresni az emlékeim között, hogy mi is volt a kérdés, amit feltett. Ah, megvan. Szabadidő.

- Manapság nem nagyon van szabadidőm. – Már nem is emlékszem, mit csináltam régen, mikor épp nem ide-oda voltam rángatva. Szerintem rajzoltam. Nagyon változatos hobbi, gratulálok Mika. – Leginkább az egyetemi portfóliómon dolgozom. Esetleg Mila, vagy a barátaim elvisznek valahova magukkal.

- Akkor inkább úgy kérdezem, hogy mit csinálnál szívesen? – Elbizonytalanodva vonom meg a vállamat. Igazából nagyon szeretek a haverjaimmal lógni, szóval tulajdonképpen tök jó az, ahogy most van az életem.

- Nem is tudom. Általában csak sodródok az árral – Ahogy kiejtem a szavakat, rádöbbenek, hogy a válaszom mennyire szánalmasan hangzik az ő sokszínű, mozgalmas életéhez képest. Még alig ismerem, és már tudom róla, hogy küzdősportokat tol, tetkókat rajzol, esetenként még tetovál is, motorozik, és ha ez nem lenne elég, unalmában még úszni is elmegy, bejár egyetemre, és a magazinok alapján még modellkedik is. Nincs is ennyi óra egy napban. Egyáltalán mikor alszik?

- Az jó. – Mi? Miért jó? Azt hittem, most fog rádöbbenni, hogy egy unalmas szobanövény vagyok hozzá képest. – Akkor semmi nem gátol abban, hogy több időt töltsünk együtt. – Oh… Az mondjuk tényleg jó. De vajon neki lesz elég ideje rá? Nem akarom, hogy miattam lemondjon valamiről, amit szeret csinálni. Ha már itt tartunk, akár rá is kérdezhetnék, hogy az eddig kiderített dolgokon felül van e még olyan hobbija, amiről nem tudok.

- És te mit csinálsz egyetemen kívül?

- Hát, egyelőre nem alakultak ki itt helyben a szokásaim. Heti egyszer járok edzeni, de ez egyelőre elég kevés. Néha kapok rendelést tetoválásra vagy az ügynököm hív, hogy beesett egy munka. Egyébként meg a szokásos, szeretek zenét hallgatni, PlayStation-özni, haverokkal eljárni, vagy csak úgy motorozni egyet. – Oh, nem is tudtam, hogy szeret PS-ezni. Az eddigi információk alapján nem néztem volna ki belőle semmi egy helyben ülős, gamer elfoglaltságot.

- Ügynököd?

- Jah, hébe-hóba fotó modellkedek. – Ahh, hogy a modell karrierhez kell ügynök. Tényleg. El kéne mondanom, hogy igazából már tudtam a modellkedésről? Így most olyan, mintha kémkedtem volna utána, most meg elhallgatnám. – Tudom, tök gáz, de alkalmanként jól lehet vele keresni. – Mi? Miért lenne gáz? Épphogy tök menő, még Mila is oda meg vissza volt az infótól… de ezt kizárt, hogy elmondom neki. Elhessegetem a bűntudatot, amit a konok titkolózásom szült, és szótlan kínlódás helyett inkább válaszolok a szavaira.

- Szerintem egyáltalán nem gáz, sőt. Tök jó, hogy ilyen mozgalmas életed van.

- Ha érdekel, legközelebb eljöhetnél velem egy fotózásra. – Meglepetten, de kíváncsi mosollyal bólintok. Művészként mindig érdekelt a magazinszerkesztés világa. Ha nem is konkrétan a fotózás, de az utómunkák és a szükséges képszerkesztések egész közel állnak ahhoz a fajta digitális művészethez, amivel majd foglalkozni szeretnék. Persze az én álmom az, hogy teljes illusztrációkat rajzolhassak majd, de tisztában vagyok vele, hogy az ilyesmit nem nyújtják aranytálcán egyből egyetem után, simán lehet, hogy először ehhez hasonló területen kell elhelyezkednem.

- Lenne kedved holnap együtt vacsorázni? – Jaiden szavai visszarángatják az elkalandozott gondolataimat a beszélgetésünkhöz, de a finom, játszadozó érintés a hátamon egyből össze is kuszálja őket, mielőtt igazán képes lennék felfogni a kérdését. Az ujjai gyengéden érintik a gerincem döbbenetesen érzékeny vonalát, az egész hátamon jóleső bizsergés fut végig tőle. Szinte észre sem veszem, hogy elnyílnak az ajkaim, és azon ábrándozom, hogy hogy lehetséges, hogy ennyi ruhán keresztül ilyen intenzív érzéseket hoz létre egy ilyen tapintatos cirógatás. Eléri a derekamat a hihetetlenül kellemes felfedezőútja, az ölemben pihentetett kezeim összeszorulnak a gondolattól, hogy akár én is megérinthetném őt. Most akkor… olyan a kapcsolatunk, hogy ha szeretném, tényleg… megérinthetem én is őt? Vajon mit szólna? Zavarná? Vagy olyan jó érzés lenne neki is, mint nekem? Nem mintha lenne merszem ilyen vakmerő cselekedetekhez.

Felvonja a szemöldökeit, én pedig kizökkenek a hosszú-hosszú másodpercekig tartó érzéki bénultságból, és rádöbbenek, hogy még nem válaszoltam neki. Basszus, mi is volt a kérdés? Ha még sokszor eljátszom, hogy ilyen akadozva válaszolgatok neki, azt fogja hinni, hogy totál süsü vagyok.

- Persze! – Még ezalatt az egy rövid szavacska alatt is képes megremegni a hangom, ő pedig a válaszomra adott mosollyal az arcán hátradönti a fejét a pad háttámlájára, hosszút pislogva élvezem az azóta is tartó, szüntelen cirógatását. Hogy lehet valami ennyire jó érzés?

Az oldalam irányába kalandoznak az émelyítő ujjak, és a testem magától összerándul, mikor elér egy csikis részt. Halkan felnevetve húzódok kicsit távolabb, majd két kuncogás között kezdek magyarázkodásba.

- Ott csikis vagyok... – Van valami a jókedvű vigyora mögött, ami még jobban megdobogtatja a szívemet, de képtelen vagyok megmagyarázni, hogy mi az. Miután végre sikerül abbahagynom a csikis nevetgélést, az ujjai abbahagyják a jóleső ostromukat, és hétköznapibb témák felé terelődik a beszélgetés is. Valamiért csodálatos érzés jobban, mélyebben megismerni őt, a múltját, a családi hátterét, mintha kicsit a gondolatai, az emlékei, az érzései közé engedne engem is. Hihetem azt, hogy tényleg különleges vagyok számára? Hogy tényleg szépen lassan egymás életének a fontos részeivé válhatunk, mint ahogy a párok szokták? Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet ennyire közel lenni valakihez. Mint Hiroki, aki minden gondolatát egyből megosztja Keikoval, mintha törvényszerűen mindent tudni akarnának egymásról?

Gyorsan elrepül a délután, végtelen dologról dumálunk, rajzokról, egyetemről, ps játékokról, tantárgyakról, de még kedvenc kajákról és piákról is. Mikor két téma között váratlanul feláll mellőlem, kíváncsian pislogok fel rá. Felém nyújtja a kezét, és gondolkodás nélkül csúsztatom az ujjaimat a forró tenyerébe. Nagyon jó érzés fogni a kezét, és valahogy különös, hiú büszkeség tölt el, hogy egy ilyen helyes sráccal sétálhatok kéz a kézben. Ez most felszínessé tesz? Lehet… basszus… sosem gondoltam volna, hogy felszínes vagyok. De annyira imádom a gondolatot, hogy talán egy kicsit ő most az enyém.

- Gyere, kezd hideg lenni, hazakísérlek. – Boldog mosollyal bólintok, és néhány másodpercre szótlanságba burkolózva indulunk el egymás mellett. Kicsit szomorú vagyok, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő, de megnyugtat a gondolat, hogy holnap újra láthatom. Már most azt várom. Nagyon fura lesz. Randizni… vele.

Az ábrándos gondolatokból kiszakít, mikor új témaként felhozza a minket körülvevő őszi színvilág szépségét, a művészi vénánk előtör belőlünk, és vállalhatatlanul mélyrehatóan kezdünk el belebonyolódni egy színelméleti beszélgetésbe. De még így is korainak érzem, hogy meséljek az érzelmektől fűtött, barna-türkiz-fekete festményről, amit a legelső találkozásunk ihletett. Akkor és ott soha nem gondoltam volna, hogy pár hét múlva itt leszünk…

 

***

 

- Hát, itt vagyunk. – Tétován jelentem be a megérkezésünket, mikor a lépcsőház elé érünk, pedig szívem szerint még körbevittem volna párszor a környező utcákon. Annyira jó vele lenni, még nincs kedvem felmenni az üres lakásba.

- Szép házban laktok – Kínos bólintással válaszolok a bókra, ami igazából a szüleimnek szól. Remélem nem hiszi azt, hogy sznobok vagyunk. Áh, nem. Jaiden nem olyan. – Akkor holnap hétre érted jövök és elruccanunk valahova.

- Oké, rendben. – Lassú léptekkel másszuk meg azt az öt-hat lépcsőfokot, ami a bejárati ajtóhoz vezet, teljes bizonytalansággal pislogok fel a mellettem álldogáló fiú mosolygó tekintetébe. Most… csak úgy be kéne mennem? Vagy…

Közelebb lép hozzám, és hirtelen kapok levegőért, mikor tudatosul bennem, hogy mit fog csinálni, illetve, hogy mit szeretnék, hogy csináljon. A pillantása rabul ejti az enyémet, a mosolyától megremegnek a térdeim.

- Akkor szia. – Halkan sóhajtja az ajkaimra az elköszönését, de szinte rögtön átveszik az ajkai a lecsapódott búcsúszavak helyét a számon. Az érintése, az íze most is olyan émelyítően kellemes, mint délután volt, az illatában már kevésbé érezni a tusfürdőt, most teljesen egészében az ő saját illata ivódik belém. Annyira jó. Annyira hihetetlenül jó. Lehunyt szemekkel adom át magamat a csókja szédítő erejének, a kezei a hátizsákom alá nyúlva barangolnak a hátamon, olyan erősen szorít, mintha magába szeretne olvasztani. Fogalmam sincs, honnan gyűjtök elég bátorságot, hogy merészen átkaroljam a nyakát, és még közelebb simuljak hozzá. A testemen rémisztő aprólékossággal érzem mindenét, a mellkasa ziháló mozgását, a hasán lévő izmok megfeszülését, a vállai hullámzását. Egyszerre akarok elfutni, elbújni és örökre itt maradni.

Az ajkai kedveskedő, puha masszírozását megszakítja a nyelve finom érintése, gyengéd puhatolózással csúsztatja a számba, az íze leírhatatlanul töményen árad szét bennem, a forrósága pedig mintha egyenesen a lábaim közé kúszna. Reszketve, olvadozva, kábultan szorítom meg a ruhája szélét, ezzel erőt lopva a folytatáshoz. A nyelve hihetetlenül odaadóan, kedvesen simogatja az enyémet, a végtelen forró puhaságot néha izgalmasan megtöri a piercingje kemény, fémes érintése. A gondolataim átláthatatlanul ködössé válnak, de még így is érzem a pánikot, amit a testem árulkodó reakciója kelt. Basszus.

Elkerekednek az eddig csukva tartott szemeim, mikor az alhasamon megérzem közénk furakodni a bizonyítékot, hogy Jaiden hozzám hasonlóan reagál a mély, nedves, soha véget nem érő csókunkra, az érzéki rémület és egy furcsa, megmagyarázhatatlan elégedettség kettőssége halk, kétségbeesett nyekkenést csal elő belőlem. Egy pillanatra azt hiszem, hogy elereszt, de helyette finoman a lábaim közé csempészi a combját, amitől majdnem megismétlem az előző artikulálatlan hangot. Még jobban megszorítom a ruhája puha anyagát, remegve pihegek, ahogy a combja kemény érintése finoman megnyomja a felforrósodott ágyékomat. Basszus, basszus, basszus. Tuti, hogy érezte. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez most komolyan megtörténik éppen. Ez lehetetlen. Vajon gáz, hogy így reagáltam? De hiszen neki is… ő is… ő is így reagált… akkor nem gáz? Akkor jó, ugye? AHHH. Fogalmam sincs. Az lenne baj, ha nem reagálnék így a pasim csókjára, nem? Ahhh, az sem biztos, hogy tényleg a pasim, még nem mondtuk ki. Tök hülye vagyok. Pánikolok. Nyugi Mika, ne pánikolj. Basszus. Nem tudok nem pánikolni.

Megszakítja a csókot, és úgy rántom vissza magamhoz a kezeimet, mintha tilosban jártak volna. Remegve kapaszkodom újra a hátizsákom pántjaiba, miközben égő arccal fixírozom a vad tempóban süllyedő és emelkedő mellkasát.

- Bocsi. – Halkan suttog két kapkodó lélegzetvétel között, még mindig olyan közel van, hogy a homlokomon érzem a sóhaját, fogalmam sincs, melyikünk vív ádázabb csatát a levegőért. Képtelen vagyok ránézni, a lábaim között lüktető, feszülő érzés újra és újra emlékeztet, hogy érezte, hogy hogyan reagáltam rá, és hiába mondogatom magamnak, hogy ez a normális, nem tudom elhinni. Szerintem semmi normális nincs abban, hogy alig pár napja még abban sem voltam biztos, hogy tetszik, most pedig érezte, hogy… hogy… AHHH.

- Én… - Elakad a hangom, tétován lépek egyet az ajtó felé, miközben hálát adok az égnek, hogy csak egy ajtóval beljebb kell beírni a belépési kódot. - …is…bocsi. - Nem tudom, miért kérek bocsánatot, a testem reakciójáért, a nem feltétlenül indokolt pánikolásért, az értelmetlen dünnyögésért, hogy még mindig képtelen vagyok a szemébe nézni, hogy épp megfutamodni készülök, vagy talán mindezek együtteséért.

A bejárat felé támolygok, a mozgásérzékelő ajtó magától tárul ki, hogy nekem csak beslisszolnom kelljen a védelmi vonalon belülre, de Jaiden finom érintése a csuklómon megállít. A zakatoló szívem mintha megtorpanna a mellkasomban, miközben visszafordulok felé, de még mindig nem nézek a szemeibe. Ha így folytatom, rá fog jönni, hogy totál béna vagyok. Basszus Mika, szedd már össze magad…

- Mika… – Halkan szólít a nevemen, de még ez sem elég, hogy magára terelje a pillantásomat. Újra a közelembe lép, és ellen kell állnom egy furcsa késztetésnek, hogy hátráljak egy kicsit. – Minden oké? – Ösztönösen bólintok.

- Igen… – Ledermednek az ajkaim, mikor rájövök, hogy épp magyarázkodni és füllenteni készülök. Sosem voltam az a mellébeszélős típus, most tényleg pont VELE akarom elkezdeni? Nem, semmiképp. – Nem… – Szinte hangtalanul javítom ki az ösztönös válaszomat az őszintére, de hamar rájövök, hogy ezt is pontosítani kell. – Nem tudom. Olyan… hirtelen történt ez az egész. – Hiszen… még alig ismerjük egymást. Vagy túlgondolom? Mások első találkozáskor is képesek ilyesmiket csinálni, miért vagyok ilyen gáz?

A mondat végére már szinte csak tátogok, és egy részem arra számít, hogy magára fogja kényszeríteni a tekintetemet, hogy utána türelmesen elmagyarázza, hogy nem kell félnem, és hogy normális, hogy így reagálunk egymás testére, és hogy majd megszokom ezt a fajta közelséget. Ezeket már mind-mind tudom, de más kérdés tudni, és érezni dolgokat.

De nem azt teszi, amire számítok. Nem kényszerít, hogy nézzek rá, sőt, gyengéden magához húz, elég távolságtartóan ahhoz, hogy ne érezzük egymás testének minden árulkodó szegletét, viszont elég közel, hogy körbevegyen a belőle áradó meleg. Az arcom a mellkasára simul, a fülem alatt hallom a szíve őrült dübörgését. Összeszorul a mellkasom a heves ritmus hallatán.

- Igazad van, sajnálom. –  A hajamba suttogja a szavakat, meglepetten pislogok a dzsekije rejtekébe bújva. – Megígértem, hogy nem csinálok olyat, amire nem vagy kész. – A szívem elnehezedve és már-már fájdalmas boldogsággal akar kiugrani a helyéről a váratlanul megértő válasza hallatán, a kezeim bizonytalanul csúsznak a dereka köré, hogy én is átöleljem őt.

- Nem baj…? – Halk, reszketeg kérdés, belesóhajtom minden félelmemet, minden bizonytalanságomat. Rettegek, hogy túl lassú leszek neki… hogy mire úgy érzem, hogy eléggé ismerem ahhoz, hogy ilyesmit merjek csinálni vele, addigra elfogy a türelme, hogy rám várjon. Mi van ha úgy dönt, hogy egyszerűen nem éri meg? Valószínűleg tényleg nem éri meg… bárkit megkaphatna, miért pont rám akarna várakozni?

- Nem. – Egy finom puszit lehel a homlokomra, félénken sandítok fel rá a gyengéden hívogató gesztus hatására. A halovány, puhatolózó mosolya szinte mellbe vág, és most először jut eszembe, hogy lehet, hogy nem csak bennem, hanem Jaidenben is van egy adag bizonytalanság. De hiszen… az lehetetlen… neki annyi tapasztalata van… – Majd visszatérünk erre a típusú csókra, ha már jobban ismerjük egymást, jó? – A bíztató, meleg pillantása szinte simogatja az arcomat, a keze gyengéd érintése követi a lángoló bőrömön. Az én ajkaimra is átköltözik a tétova, ábrándos mosoly. Hogy lehetséges, hogy alig ismerjük egymást, mégis pontosan tudta, hogy mit mondjon? Szinte kimondta a gondolataimat.

- Ühüm. – Halk hümmögéssel bólintok, és mintha csak meg akarná pecsételni az ígéretét, egy gyengéd, leheletnyi csókkal jutalmazza a válaszomat, majd elenged.

- Akkor holnap. – Újra egy bólintással válaszolok, és megnyugvó, elmosolyodó pillantással figyelem, ahogy kitartóan engem fixírozva megteszi az első egy-két lépcsőfokot lefelé. Én is behátrálok az ajtón, és a kezeimmel bután szorongatom a hátizsákom pántját, mielőtt véletlenül valami irtó gáz integetést produkálnék zavaromban.

- Szia. – Hátrálok még egy lépést, és ezzel elég távol kerülök a bejárat mozgásérzékelőjétől, hogy az ajtó egy alig hallható husss kíséretében becsukódjon, és pontot tegyen az elhúzódó búcsúzkodásunk végére. Megereszkednek a vállaim, és csak ettől a furcsa, ellazuló mozdulattól jövök rá, hogy mennyire feszülten tartottam magamat egészen eddig. Ahhhhh… remélem nem rontottam el mindent. De tényleg alig ismerjük egymást. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk. Hülye vagyok, hogy nekem ez kevés ahhoz, hogy… hogy…? Basszus, még alig telt el néhány nap mióta sejtem, hogy a fiúk érdekelnek, és máris éreztem a hasamhoz feszülni valaki másnak a… a… AHHH még fejben sem tudom kimondani. Felrobban az agyam.

Az egészben az a legszörnyűbb… hogy a testemnek tetszett. Tényleg meleg vagyok. A gondolataim hatására megérzem a testemben a még mindig haloványan jelen lévő forróságot, és elég futólag felidéznem az érzéseket, amiket az a csók keltett bennem, hogy újra kínzóan szűkössé váljon a nadrágom. Na jó… itt az ideje, hogy végre felmásszak a lakásba, mielőtt valaki szembejön a lépcsőházban, és még jól le is járatom magam.

 

Némán fogad a tágas lakás üres pangása, Milának ilyenkor tényleg estig táncórája van, szóval a délutáni elrohanása csak félig volt ürügy, hogy kettesben hagyjon Jaidennel. Egyből a szobámhoz tartozó kis fürdőbe megyek, és egy elkapkodott kézmosás után bevetem magamat az ágyamba, a kismillió párnám puha ölelésébe. Lehunyt szemekkel emlékszem vissza a délutáni kis sétánkra, a beszélgetésünkre, a mosolyaira, a végtelen új infóra, amit megtudtam róla. Bárgyú, ábrándozó vigyor mászik az ajkaimra, a szívem boldog dobbanásai mintha visszhangoznának a füleimben. Jaiden és én… mi most… együtt vagyunk… azt hiszem. Jaiden a barátom. Van barátom. Akivel holnap randizok.

A kezeimmel megmasszírozom az arcomat, ami szinte fáj a levakarhatatlan vigyorgástól. A testem még mindig nem nyugodott le, és egyre követelőzőbben tör elő egy fájó késztetés, hogy kezdjek valamit a helyzettel. De ha azt csinálnám, amire a testem sarkall, holnap teljesen biztos, hogy képtelen lennék a szemeibe nézni. Vagy akármikor a jövőben…

Lehunyt szemekkel próbálok lehiggadni, de a rám találó sötétség nem megnyugvást, hanem emlékeket hoz elő. Emlékeket egy csókról, és a nyelve forróságáról az ajkaim között, az ujjai gyengéd, felfedező érintéseiről a gerincem vonalán, és az illata bódító, fűszeres aromájáról. A kísértő emlékek kínzó ábrándokat szülnek, hogy vajon milyen érzés lenne az a finom, becézgető cirógatás a ruhám alatt, és milyen érzés lenne a nyelve puha nedvessége a bőröm különböző részein. Eszembe jut, mikor az ajkaimra suttogta, hogy finom vagyok, mikor azt mondta, hogy még kipirulva is aranyosnak lát, mikor újra és újra megkóstolt, mikor a nyelve az enyémet simogatta, mikor úgy nézett rám. Jaiden…

Néma, elfojtott nyögéssel élvezek a kezembe, ami fogalmam sincs mikor csúszott a gatyám alá, megremegve, a másik kezemet a homlokomra fektetve veszek egy mély, szaggatott levegőt. Nem hiszem el, hogy ezt csináltam. És nem hiszem el, hogy mennyire jó érzés volt. Egy tőle kapott csók emléke jobban felizgat, mint az összes kevéske pornó, amit eddigi életem során néztem együttvéve.

Basszus. Akkor most jön az, hogy inkább világgá megyek, mert az tuti, hogy holnap elsüllyedek, mikor a szemébe kell néznem ezek után. Vajon mit gondolna rólam, ha tudná? Nem akarom tudni.

 

 

***

 

Alig múlt hat, de én már a kedvenc fekete farmeremben állok a gardróbszekrényem előtt, és árgus szemekkel vizslatom, hogy mi a fenét vegyek fel. Tök röhejesnek érzem ezt a pillanatot. Még soha életemben nem gondolkodtam azon, hogy mit vegyek fel. Soha. Általában mindig azt kapom magamra, ami a legfelső a polcon, vagy ingek esetében azt, amelyik a közelebbi szélén lóg… de Jaidennek olyan menő cuccai vannak, tök gáz lenne megint a szokásos barna bőpulcsimat magamra kapni, szerintem még nem is látott másban. Ahhh, miért kell nekem ilyenekkel törődnöm? Nem elég, hogy egész nap azon izgultam, hogy milyen lesz a randi, meg próbáltam elfelejteni a tegnap esti szemérmetlen kis akciómat, több-kevesebb sikerrel.

- Milaaa! – Pár másodperc múlva megjelenik a nővérkém zokniban trappoló, melegítőnacis alakja az ajtómban. Értetlenül pislogva méri fel a szekrény előtt szobrozó, szokatlanul tanácstalan tétovázásomat.

- Igeeen? – Kérdezi, mikor képtelen vagyok kinyögni a gondolataimat.

- Randim lesz, és nem tudom mit vegyek fel. – Halkan dünnyögök, mintha ezzel előre csillapítani próbálnám a túltolt reakcióját, de természetesen nem sikerül. A szemei reflektorként ragyognak fel, mintha erre a feladatra született volna. Az tény, hogy bulik előtt is mindig kinyafogja, hogy azt vegyem fel, amit ő kitalál, és mivel nekem teljesen mindegy, általában ráhagyom. Mellém sétál, és úgy kezd el turkálni a cuccaim között, mintha a saját szekrénye lenne. Valószínűleg jobban ismeri a gardróbom tartalmát, mint én, szóval nem teszem szóvá. Miközben kutakodik, szörnyen palástolt lelkesedéssel kérdez ki arról, hogy mizu Jaidennel és velem, én pedig őszintén elmesélem a tegnapi beszélgetéseinket nagy vonalakban. Jó érzés, hogy tudja, mi a helyzet velünk, Milával általában mindig tudunk egymásról mindent, ezért kapóra jött, hogy kiderült Jaiden személye is. Valószínűleg belefulladtam volna, ha megpróbálok előtte titkolózni.

Kérdőn pislogok Milára, mikor kezdésként egy könnyű, vékony anyagú, türkiz pólót nyom a kezembe, aminek a színe kísértetiesen illik egy bizonyos személy tetkójához.

- Póló? Azt hittem inget választasz. Nem tudom, milyen helyre megyünk. – Bár nagyon remélem, hogy nem hiszi azt, hogy sznob vagyok és valami drága, puccos helyre kell vinnie. Ennyire azért csak megismert már, nem?

- Nyugi, nyugi elegáns lesz, most mindenki ezt a stílust tolja. – Nemsokára egy rövidített fekete díszmellény és egy szürke sportzakó is tornyosul a kezemben, miközben Mila már a kiegészítők fiókját túrja. Nem is tudtam, hogy van kiegészítős fiókom.

Alig fél óra múlva egy idegen pislog vissza rám a tükörből. Még a hajam frufru részét is hátrafonta a drága nővérkém, mondván, hogy olyan szép arcunk van, hogy bűn folyton egy igénytelen hajzuhataggal eltakarni a felét. Én kifejezetten szeretek az „igénytelen hajzuhatagom” mögé bújni. Na mindegy.

- Úgy nézek ki, mintha most léptem volna ki az egyik magazinodból. – Bizonytalanul dünnyögöm a szavakat, nem érzem magaménak a sok kiegészítőt, amit rám aggatott.

- Épp ez a lényeg! Basszus Mika, úgy nézel ki, mint egy modell… Jaiden is az, ne feledd. – Elvigyorodva emlékeztet a tényre, amit amúgy sem tudok elfelejteni. Végülis… ha ezekkel a cuccokkal jobban mutatok mellette, akkor áldásom rájuk. Nekem még mindig mindegy, hogy mi van rajtam. Vajon tetszeni fogok neki? De mi van, ha túl erőltetettnek fogja találni? Vagy ha átlát rajta, hogy igazából nem vagyok elég menő ezekhez a ruhákhoz? Azt mondta, hogy tetszem neki, mi van ha ez az új stílus nem fog? Mondjuk eddig szinte csak a gimis egyenruhámban látott. Megint túlgondolom. Megint pánikolok. Basszus. – Mikaaa! Ne pánikolj! – Kizökkenek, mikor Mila fejbe kólint egy összegöngyölt festészeti magazinnal, amit a szobám földjéről kapart össze csak erre a célra. – Ha ez megnyugtat, valószínűleg totál hidegen hagyja majd, hogy mi van rajtad. Már ha egy kicsit is hasonlít azokra a srácokra, akikkel én szoktam randizni…  - Szemforgatva hagy magamra, és furcsa kényszert érzek, hogy párkapcsolati dolgokról kezdjem el faggatni, de megállítom magamat. Azt hiszem, arra még nem állok készen, hogy olyasmiket kérdezzek tőle, hogy ő mennyit várt… bizonyos… dolgokkal.

 

Nem tudom, mennyit toporgok izgatottan a tükör előtt, mikor megszólal a kaputelefon, és szinte ugrok egyet a váratlan hang hallatán. Mi? Korábban jött volna? Azt beszéltük meg, hogy lemegyek hétkor, nem?

Gyorsan a telefonomra sandítok, és arcon törlöm magamat, mikor meglátom, hogy 19:07-et mutat az óra. Így már értem. A fenébe. Kapkodva veszem elő a sötétszürke szövetkabátomat, mert a ruhaanyagú sportzakó édeskevés lesz az őszi éjszaka hűvösében. Fél füllel hallom, hogy Mila felveszi a kaputelefont, de azt nem tudom kivenni, amit mond. Remélem megmondja, hogy mindjárt lent leszek. Basszus. Jó kezdés. Gratulálok, Mika. Az első első randinkra haverokat vittem, a második első randinkról pedig elkések. Összekapkodom a telefonomat, a pénztárcámat és a kulcsomat, magamra rángatom a piros magasszárú tornacipőmet és egy hozzá illő sálat, majd szinte kicsapom a bejárati ajtót, hogy kapkodó léptekkel átzuhanjak rajta, egyenesen Jaiden karjaiba. Meglepetten nyekkenek fel a váratlan összeütközéstől, meginogva hátrálnék egy lépést, de megtart. A fülemben dübörgő szívvel pislogok fel rá, a közelsége, a pillantása és a jókedvű, szórakozott mosolya azonnal elhessegetik az eddigi kétségbeesésemet és a végtelen kérdőjelet. Már nem izgulok azon, hogy tetszem e neki, hogy hogy fogok a szemébe nézni, hogy miről fogunk dumálni, hogy nem e fog uncsinak tartani.

- Szia. – Elvigyorodva, szinte suttogva köszönt, képtelen vagyok nem viszonozni a mosolyát, miközben tudatosítom magamban, hogy még mindig átölel. Olyan izgatott vagyok, mint egy kisgyerek karácsony reggel.

- Hali… azt hittem lent leszel. – Én is egészen halkan válaszolok, egy másodpercre sem kerüli el a figyelmemet, hogy az arcunkat alig tíz centi választja el egymástól. Annyira könnyű lenne megszüntetni ezt a rövidke távolságot…

- Mila azt mondta, hogy még öltözöl, szóval inkább jöjjek fel. – Megrezzen a vigyorom, és képtelen vagyok megállítani magamat egy szemforgatásban. Hát persze hogy Mila ezt mondta. Nyilván kapva kapott az alkalmon, hogy újra megkukkolhassa az első barátomat. Már ha tényleg az… A következő pillanatban meg is hallom a szóban forgó nővérkémet magam mögül.

- Szia Jaiden! Aztán időben hozd ám haza nekem. – Élveteg, elégedett vigyorral méreget minket az előszobából, látszólag kiélvezi a pillanatot, hogy végre én hozok valakit haza, nem pedig ő. Nagyon vicces.

- Szia Mila! Úgy lesz. – Szerencsére Jaiden széles mosollyal veszi a poént, és miután meggyőződik róla, hogy már összeszedtem magamat a karjaiba pottyanás óta, elenged. Mila még mindig minket vizslatva csukja be az ajtót, én pedig egy néma, megkönnyebbült sóhajjal örülök a távozásának. Bármibe lefogadom, hogy az ajtón lévő kikukucskálón még mindig minket néz. Beszállunk a liftbe, és Jaiden megnyomja a földszint modern, érintőképernyős gombját. Most, hogy végre kettesben maradtunk, zavartan bújok a sálam mélyébe, és keresem a szavakat, miközben azon gyötrődöm magamban, hogy vajon ha nem közönség előtt találkozunk, akkor megcsókolt volna e.

- Bocsi, hogy késtem. – Halkan dünnyögök a piros sálam kötött anyagába, és nagy szemekkel, kérdőn pislogok fel Jaidenre, aki szorosan elém lép. A hátam a lift tükörfalához simul, és ledermedek, mikor az ujjai az arcomra csúsznak, és kiszabadítanak a sál takarásából. Oh…

- Semmi baj. – A mosolygó szavakat már az elővarázsolt ajkaimra suttogja, hogy a tetteivel válaszolja meg a néma vívódásom nagy kérdését. Hangtalanul kapok levegőért, mielőtt az ajkaink összeolvadnának, a kezeim bátortalanul csúsznak a derekára az elegáns, hosszított bőrdzsekijén keresztül. Most nem hunyom le egyből a szemeimet, hogy átadjam magamat a testemen végigcikázó villámok szédítő erejének, egész sokáig engedem magamat elveszni a csillogóan sötét szempár igéző, elvigyorodó pillantásában. A tekintetünk bűvös összefonódását csak akkor szakítom meg, mikor a nyelvével finoman megcirógatja az ajkaimat, és végleg émelygésbe kábítja az érzékeimet. A csókja most is kimondhatatlanul gyengéd, és a tudat, hogy kezdem megszokni a jellegzetes ízt, amit magával hoz, kis híján megmosolyogtat. Az ő íze… lassan kezdem megérteni, mire gondolt, mikor azt mondta, hogy finom vagyok… ő is finom.

Mintha egy másik világból zendülne fel a lift pittyenése, mikor megérkezünk a földszintre és kinyílik az ajtó. Ennek ellenére Jaiden nem sieti el a csók megszakítását, az ajkai lassan eresztik el az enyémet, és még néhányszor finoman, elmosolyodva végigsimítja a szám nedvessé vált bőrét az övével búcsúzóul. A selymes cirógatástól megborzongva nyitom ki a szemeimet, a derűs mosolya könnyedén megfertőz, a pillantása égeti az arcom felhevült bőrét. A testemben kavargó lassú melegség emlékeztet a tegnapi búcsúcsókunkra, és arra amit utána csináltam, és hálát adok az égnek, hogy pont kilépünk a lépcsőház ajtaján a sötét estébe, mert tudom, hogy ha ez lehetséges, még tovább vörösödtem. Még csak most fejeztük be az üdvözlő csókot, de már most bizseregnek az ajkaim, hogy újra érinthessék. Hogy lehet valami ennyire jó érzés?

A keze teljes természetességgel ejti rabul az enyémet, a hüvelykujjammal tudat alatt kezdek el játszani a hüvelykujján lévő aranyozott, türkiz köves gyűrűvel, ami ismerős az első találkozásunkról. Mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány hét telt el. Odafele úton a mai napunkról mesélünk a másiknak, érdeklődve hallgatok meg egy sztorit az egyetemen kialakuló haveri társaságáról, valamint egy-két unalmas óráról, én pedig elpanaszolom, hogy a héten csomót kell majd készülnöm egy nagy témazáró dolgozatra, ami pénteken lesz.

Mikor megérkezünk a helyre, amit Jaiden választott, elfojtok egy szórakozott vigyort. Aggódtam, hogy kiismert e eléggé, ahhoz, hogy ne puccos helyre hozzon… hát, annyira kiismert, hogy beletrafált a családunk törzshelyébe. Az eldugott kis családi étterem a környék egyik rejtett kincse, kevesen ismerik, mert megbújik a környék felkapott, flancos divatéttermei között, pedig magasan itt vannak a legjobb kaják. Nem is beszélve arról, hogy megfizethető, családias és barátságos. Annyira barátságos, hogy mikor a főpincér észrevesz, felcsillanó szemmel köszönt.

- Mika-kun, csak nem? Majd’ egy éve nem láttalak, most nem a családdal? – A középkorú, közepesen testes nő odaadó, kedves mosollyal siet hozzánk, Jaiden felé küldök egy bocsánatkérő pillantást, miközben udvariasan köszönök és válaszolok Matsuda-sannak. – És ki ez a jó kiállású úriember veled? – Ösztönösen rávágnám, hogy egy barát vagy egy ismerős, vagy valami hasonló homályos féligazság, de egy különös érzés megállít. Visszaemlékszem a pillanatra, mikor tegnap Jaiden keserű fintorral kérdezte, hogy titkolni szeretném e a kapcsolatunkat, és őszinte volt a válaszom, mikor azt mondtam, hogy nem. Most is inkább attól félek, hogy félreértettem valamit, és mindjárt kiderül, hogy Jaiden nem is úgy gondolja, ahogy én.

- A barátom… – Bizonytalanul vallom be az igazságot, vagyis azt, ami remélem, hogy az igazság. Nem merek Jaidenre nézni, Matsuda-san meglepett, elmosolyodó, meleg pillantása újra végigmér minket. Hosszas ömlengésbe kezd arról, hogy milyen hihetetlen, hogy már így elrepült az idő, hogy randizni lát, hiszen mintha tegnap lett volna, hogy a tizenkettedik szülinapunkat ünnepeltük itt Milával és anyáékkal. Ezek után hozzáfűzi, hogy most mondták le a foglalást a legeldugottabb romantikus asztalukhoz, szóval máris odavisz minket. Az asztal tényleg szuper, az étterem hátsó részén, egy kis beépített boxban van, két kétszemélyes egymással szembeni bársony huzatú padocska ölel egy félig a falba épített asztalt. Felakasztgatjuk a kabátunkat, megköszönjük a szívélyes fogadtatást, és megvárjuk, hogy magunkra hagyjon minket az étlappal. Találkozik a tekintetünk az asztalon lobogó mécses felett, és egy pillanatnyi döbbent „mi a fene volt ez” gondolatcsere után szinte ugyanabban a pillanatban nevetjük el magunkat.

- Ne haragudj, ez nagyon gáz volt. – Halkan kuncogva dünnyögöm a kínos bocsánatkérést, nem hiszem el hogy az előző abszurd jelenet tényleg megtörtént. Ez az én szerencsém, annyira tipikus. Lehet, hogy arra vagyunk ítéltetve, hogy valami úton-módon elrontsam az első randinkat.

- Ugyan, legalább tudom, hogy jó helyet választottam… és miénk a legjobb asztal. – Szemfogvillantóan széles vigyorral kacsint rám, és a pillantása visszarepít a pillanatba, mikor rám nem jellemző vakmerőséggel a barátomnak neveztem egy idegen előtt, pedig még nem beszéltünk róla, hogy tulajdonképpen mik vagyunk egymásnak.

Lesütöm a szemeimet, az ujjaimmal az étlap sarkát kezdem el pödörgetni zavaromban.

- Nem baj, hogy azt mondtam, hogy a barátom vagy? – Meglepetten kapom fel a tekintetemet, mikor megérzem magam mellett, finom noszogatással terelget a padocska belső részére, hogy lehuppanjon mellém, a szemben lévő ülés helyett.

- Miért, mi vagyok, a barátnőd? – Finoman csippenti meg az államat, hogy maga felé fordítson egy rövid, elillanó csókra, ez a pillanatnyi kis érintés is elég, hogy életre keltsen bennem mindent. – Nagyon örültem neki, hogy így mutattál be. – Még mindig az ajkaimra suttogja a szavakat, megborzongok a sóhaja forróságától, és az illatától, amin most megint érzem az ismerős parfüm emlékezetes aromáját. Lassan, még a csók hatása alatt pislogok fel rá, és engedem, hogy a szívem dübörgő boldogsága a pillantásomba költözzön. Annyira jó vele lenni.

Most először van alkalmam jobban végignézni rajta, a fekete, feltűrt ujjú ingéből kilóg a tetkó, aminek a színe tökéletesen illik a pólóm árnyalatához, az ing felső gombjai szétnyílva villantják ki a kulcscsontja igéző vonalát, a nyakában egy vastag, fekete bőrszíj szerű nyaklánc van, ami egy piros kapocsban végződik a torkánál. Az arany-piros-türkiz fülbevalói felváltva harmonizálnak a gyűrűjével, a nyakláncával és a tetkójával. Brutálisan jól néz ki. Nem hiszem el, hogy mikor először láttam, azt gondoltam róla, hogy kicsit sok. Pont tökéletesen sok… és tetszem neki. Vajon tetszem neki? Örült, hogy a barátomként mutattam be. Olyan boldog vagyok.

- Akkor mi…? – Elakad a hangom, magam sem tudom, hogy pontosan mivel akarom befejezni, de ő nem enged sokáig kétségek között vergődni, élveteg vigyorral sorolja fel a kimondatlan kérdés néhány lehetséges befejezését válaszként.

- Járunk. Egy párt alkotunk. Együtt vagyunk. Soroljam még? – Érzem, hogy az arcom fellángol a szavaitól, zavartan rázom meg a fejemet, és ösztönösen a hajam mögé bújnék, de a megszokott tincsek most nem hullnak függönyként az arcom elé. Valószínűleg Jaiden is észreveszi a kudarcba fulladt próbálkozást, a szemem sarkából látom, hogy kiszélesedik az ajkain honoló vigyor, és puha puszit lehel a homlokomra. – Tetszik így a hajad, nagyon jól áll. – És bamm. Érzem, hogy még vörösebb vagyok, és még mindig nincs búvóhelyem. – Ráadásul így meg tudom csinálni ezt is. – Az ajkai puha érintésekkel vándorolnak végig a homlokomon és a halántékomon, a szemeim maguktól csukódnak le, a végtelenül puha, intim puszik mintha mélyvíz alá löknék a tudatomat. Mikor egy csókban végződik a lassú felfedezőútja az arcomon, felsóhajtva engedem önként az ajkaim közé a nyelve forróságát. Most nem hevíti odáig a csókot, mint legutóbb, végig gyengéd, türelmes és visszafogott marad, a testem mégis reszketve, olvadozva reagál rá. Fogalmam sem volt, hogy képes vagyok ennyire odalenni valakiért. Minden szava, minden mozdulata tökéletes.

Elhajol tőlem, ábrándos mosollyal sandítok fel rá, a forró pillantása szívmelengető elégedettséget hordoz. Bárcsak meg tudnám ragadni az érzelmeket, amiket most a tekintetében látok, és valahogy egy festménnyé varázsolni őket, hogy az enyém maradhasson. Már most tudom, hogy örökre üldözni fog a vágy, hogy megpróbáljam valahogy lefesteni ezt az érzést, ezt a pillanatot. Színek és formák végtelene kavarog a szemeim előtt, de semmi nem méltó ahhoz, hogy birtokolja ezeket az emlékeket.

Összerezzenek a nevem hallatán, kipislogom a szemeimből az ábrándos képeket.

- Oh, elbambultam, bocsi. Mit is mondtál?

- Azt, hogy kaját kéne választanunk. – Óh, tényleg. Előrébb dőlök, hogy az asztal szélére könyökölve kezdjem el olvasgatni az étlapot, amit amúgy már majdhogynem kívülről fújok. – Ha ismernek, akkor gondolom tudják, hogy még nem ihatsz, mi? – Most rajtam a sor, hogy elvigyorodjak.

- A tizenhatodik szülinapunkon a szüleinkkel együtt whiskeyztünk itt, szerintem nem lesz ebből baj… - Milyen hasznos, ha az embernek van egy orosz felmenője.

Jaiden mindeközben kihasználja az előredőlésemet, az ujjai a pólóm lehetetlenül vékony szövetén keresztül kezdik el a már ismerős cirógatásukat a derekamon, miközben olyan természetességgel folytatja a beszélgetést, mintha épp nem taszítana egy felháborítóan kellemes borzongásba.

- Nagyon menő, hogy ilyen lazák a szüleid. – Hosszút pislogva bólintok, próbálok nem figyelni a hátam jóleső borsódzására. – Mikor van a szülinapod? – Jópár lélegzetvételnyivel tovább tart felfogni a kérdését, mint kellene. Mikor is…

- Október tíz. – Egy pillanatra megtorpannak az ujjai, de szinte rögtön folytatja a gondolatlassító mozdulatokat.

- Jövő héten? – Összevonom a szemöldökeimet, és megpróbálom felidézni a mai dátumot. Oh tényleg. Azta, mindjárt tizenhét leszek. Ja és Mila mondta is, hogy jövő héten péntekre szervezi a bulit. Ah basszus, jobban kéne figyelnem rá, de már úgy megszoktam, hogy mindent megszervez ő, nekem pedig csak meg kell jelennem. Mondjuk cserébe általában egy-két óra alatt butára issza magát, és nekem kell magamra ölteni a házigazda szerepet, de eddig elég jól működött így a kis párosunk. Ő összehozza a bulit, én pedig életben tartom. Valahogy.

- Ühüm. El is felejtettem. Jövő pénteken lesz nálunk szülinapi házibuli… eljössz? – Ellenállok a késztetésnek, hogy hozzátegyem, hogy „velem”, hiszen ez nem valami bál, ahol párosával kell megjelenni. Mégis… olyan jó érzés belegondolni, hogy bemutathatnám úgy, mint a barátom.



Rukima2022. 02. 10. 12:19:46#36133
Karakter: Jaiden Blake
Megjegyzés: Félszeg őzikémnek


Mika arcára olyan pánikszerű döbbenet ül ki, amit hirtelenjében akár rossz ómennek is vehetnék, de a szokásos aranyosan felizzó vörös pofi elhesseget minden negatív gondolatot a fejemből.
Hiába bűvölöm édes kis őzsutám szóra nyíló ajkait, hiperaktív kis hasonmása elé ugrik a képbe.
-Oh, szia Jaiden. Te is errefelé laksz? – támad le azonnal a leányzó, azonnal megfeledkezve az előbbi véletlen összeütközésünkkel testvérével.
-Aha, nem messze – válaszolok kissé félvállról, próbálva áthatolni tekintetemmel az előttem nyüzsgő Milán. Hogy lehet ennyire különböző személyiségű egy ikertestvérpár? Mika csak zavartan kerüli a tekintetemet, meghúzódva nővére árnyékában.
-De jó, mi is. Meg a sulink is itt van a közelben. Milyen kicsi a világ.
-Ja, tudom, már voltam ott – dünnyögöm érdektelenül, majd gyorsan elterelem olyan irányba a témát, ami most égető sürgetéssel izgatja a kíváncsiságomat. -Mika, képzeld, épp téged készültelek hívni – szavaimat alátámasztandó, elmosolyodva mutatom fel a telefonom. – Gondoltam dumálhatnánk a péntekről. 
A zavart tartózkodásból kizökkenve végre felragyognak rám az aranybarna szemek, bár leginkább pánikot látok bennük. Pedig nem mondtam semmi rosszat, csak emlékeztetni akartam, hogy Én nem feledkeztem meg róla. Sőt, minden este eszembe jutnak finom ajkai, a testének remegő simulása és a ruhán keresztül is bizsergető érintése.
-Én is... írni akartam... – habogja zavartan. Kis félénksége, szokásához híven, most is megmosolyogtat és nyugodtabb vizekre tereli elkalandozó fantáziámat.
 
Mila hirtelen elkerekedett szemekkel felsikkantva kapja szája elé a kezét, a pupillái akkorára tágulnak rám meredve mint egy animefigurának. Ezek szerint Mika mesélt neki ezt azt, a személyemre meg csak most derülhetett fény. Hát jó. Nem nagyon izgat a dolog. Idegesen, erőszakosan visszatartott vigyorgással menti ki magát a helyzetből és egy pillanat alatt megpattanva hagy minket kettesben. Jó kislány. 
 
Tekintetem visszaterelem Mikára és magabiztos mosollyal arcomon lépek közelebb hozzá. Arca láthatóan menten lángra kap, összeszorított ajkakkal és ijedt szemekkel pillázik fel rám. Hát, arra várhatok, hogy ő törje meg a csendet. 
-Most ráérsz? – kérdezem biztató mosollyal.
-Aham – jön a félénk hangú válasz, és úgy szorongatja táskája vállpántját, mintha az élete múlna azokon a kapaszkodókon.
-Van kedved sétálni? Tök jó idő van – rukkolok elő a kézenfekvő megoldással, hátha kicsit sikerül oldani benne az ideges hangulatot. Egy pillanatra felnéz a lomha bárányfelhőkkel teleaggatott égboltra, hogy aztán hihetetlen kedves mosollyal bólintson kérdésemre. A mozdulattól világosbarna tincsei pehelytollakként rebbennek meg angyali arca körül, szinte érzem az édes gyümölcs illatát, amiből most szívem szerint mélyet szippantanék. De jó lenne a hátához simulni és az arcomat a nyakába temetve élvezni minden egyes érzékszervemet felpezsdítő közelségét...
 
Rendületlen mosollyal indulok el a közeli park irányába és kis társam hozzám szegődve lépdel mellettem. Egy kicsit belemerülök a gondolataimba azt illetően, hogy hogyan fogok belőle pozitív választ kijátszani az elmúlt péntek eseményei kapcsán. Ha másnem, tovább folytatjuk a haverkodást, amíg jobb belátásra nem tér...
-Edzeni voltál? – kérdezi egyszer csak, a korábbinál talán egy kicsit felszabadultabb hangon, de amint lenézek rá, elpirul és zavartan kapja el rólam a tekintetét. Hát nem aranyos?
-Igen – válaszolok mosolyra húzódott ajkakkal. Közben zöldre vált a zebránál a lámpa és kényelmesen átbaktatunk a városban rejtező kis zöldterületre. 
-Krav maga? – kérdezi menet közben, kis szemei édesen csillannak meg, ahogy sikerül felidéznie a nem mindennapi szót. Kicsit biccentek, bár feleslegesen, hisz úgysem engem néz, hanem makacs elhatározással függeszti tekintetét a park emberektől gyér látképére.
-És thai box, de most csak erősíteni voltam.
-És ilyenkor mit csinálsz? – kérdezi őszinte kíváncsisággal a hangjában, mire a lelkesedésétől jókedvűen elvigyorodva csak vállat vonok.
- Hát, bemelegítek, aztán csinálok alap erősítő gyakorlatokat, guggolás, hasizom, fekvőtámasz, ilyenek. Aztán végkimerülésig püffölök egy zsákot kézzel-lábbal.
 
Végre újra rám emeli pillantását és az ábrándozó mosolytól ami a szája sarkában játszik majdnem elolvadok. A kezem szinte önkéntelenül érinti meg arcának bársonyos bőrét, mire kikerekedett szemekkel, elpirulva torpan meg mellettem. Szembe fordulva vele nézek le kutató és elfojtottan reménykedő tekintettel édesen piros arcára, és kibököm végre a belsőmet kíméletlenül furdaló kérdést.
-Gondolkodtál azon, amit mondtam?
Egy pillanatra megáll bennem az ütő, ahogy eltűnik arcáról az ábrándos mosoly és zavartan elfordítja a tekintetét. Jajj, ne már... hülye vagy Jaiden. Totálisan elszúrtad volna pénteken?
-Én...- kezdi, de elakad. Mondd már, hagy vegyek újra levegőt...- ...szeretném, hogy többet jelentsen.
Testemben elégedett nyugalom áramlik szét szavai hallatán és ajkaimat is halvány mosolyra húzza ez az érzés. Elmenekülő, végtelen zavarban lévő tekintetét magamra terelem egy gyengéd simítással arcán, és rám is ragyognak a gyönyörű, aranybarna szemek. Milyen szép, hosszú szempillái vannak...
 
-Ennek örülök, mert nagyon kedvellek, Mika – súgom halvány mosollyal és lassan lehajolok hozzá. Az ajkaim péntek óta a lopott csók emlékétől bizseregnek és már alig várom, hogy újra megtapasztaljam részegítő puhaságát. Már épp elérném vágyott célomat, mikor hirtelen elrebben előlem mint egy felriasztott őzike. A várt selymes forróság helyett csak a levegő üresen pangó hűvöse fogad és a csalódás rideg pofonnal vág arcon. Egy elreppenő pillanatig értetlenül nézek rá, de látva szégyenkező félrepillantását, rendezem vonásaimat. Hisz ő még csak egy kölyök, aki valószínűleg pár nappal ezelőttig azt se tudta, hogy vonzódik a saját neméhez. És amilyen kis félénk volt eddig is a közelemben, most pláne lesokkolhatja minden új élmény. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy még csókolózni sem csókolózott soha, márpedig a jelenlegi példa erre enged következtetni. 
Teljesen elvörösödve habognak rózsaszín ajkai hangtalan szavakat, de végül ahhoz sincs elég bátorsága, hogy kimondja, miért menekült el. Jaiden, tudtad mit vállalsz... Tudtad..?? Tudtad egy frászt... csak sejtetted. 
 
Egy legyőzött sóhajt elfojtva kissé keserédes mosollyal lopom ujjaimat az övéi közé és finoman meghúzva indulok tovább a kis sétányon, ő pedig kis utánfutóként hagyja magát irányítani. Még az se kizárt, hogy a „közönség” hozta így zavarba, hiszen rajtunk kívül mások is lébecolnak a parkban, és igazándiból elég feltűnő párost alkotunk. Én már megszoktam és totálisan hidegen hagy, de Mikát még ez is lehet, hogy érzékenyen érinti.
Pár perce csak némán sétálunk kézenfogva, és úgy tűnik egyelőre be kell érnem ezzel az érintéssel. Kis keze szinte elvész a tenyeremben, mintha egy kismadarat tartanék ujjaim kalitkájában. És hihetetlenül jól esik, de őszintén szólva én már kinőttem az ennyire gyermeki romantikából, hogy hosszabb távon megelégedjek pusztán azzal, hogy fogjuk egymás kezét. Ha legalább nem csókolhatom meg normálisan, én meg fogok bolondulni... 
 
-És... nálad mit jelent az, hogy „több”? – szólal meg egyszercsak mögülem félénk hangja. Kis tapasztalatlan naivitása megmosolyogtat, de a „több” szó hallatán rögtön izgalmasabb jelenetek jutnak eszembe, mint amit az ő érzékeny kis lelkivilága most képes lenne befogadni. Így a mosoly kicsit szélesebbre sikerül, de remélem nem ijesztem meg vele. Kicsit visszalassítok és ő besorolva mellém naiv kíváncsisággal pillant fel rám.
-Azt, hogy eljárunk randizni... – válaszolom a legtermészetesebb dolgot, de aztán beugrik a korábbi randinak indult esetünk, ezért pontosítólag hozzáteszem.-...kettesben. És jobban megismerjük egymást.
Tudomásul véve biccent és elmerengő tekintettel követi tovább lassú lépteimet. Elcsitulva sétálunk tovább a park őszi színekbe öltözött fái között, amik most a délutáni nap fényében olyan élénken pompáznak, mintha most festették volna meg őket egy hatalmas vászonra. A japán juhar vérvöröse és a ginkó izzó sárgája szinte vibrál körülöttünk. Ő pedig olyan tökéletesen beleillik ebbe a tájba, amint elkalandozó mosollyal arcán békésen bandukol mellettem. Minden alkalommal egy szelíd, de félénk őzsuta jut róla az eszembe.
 
-Jaiden...- szólal meg hihetetlen halkan, bátortalanul. Kérdőn pillantva le rá várom a következő kérdését.- ...nem szeretnéd... újra megpróbálni..?
Félénk kis kérdése leírhatatlan érzéseket vált ki belőlem. Izgatott önelégültség, visszafogott vágyakozás, torokszorítóan felpezsdült feszültség. A burkolt kérésének teljesítése jelen pillanatban szívem leghőbb vágya. Elmosolyodva lépek elé, az azonnali megtorpanásom mintha kissé meglepné. Hatalmas szemekkel pillázik fel rám, arcán elterül édesen zavart pirulása, ami csak fokozódik, ahogy finom érintéssel a derekára simítom szabad kezem. Egészen közel húzom magamhoz, ellenállás nélkül simul hozzám megreszkető kis teste és kellemes melege még a ruháinkon keresztül is megbizsergeti a bőröm. Tekintettemmel végig bűvölve a tejcsokibarna szempárt hajolok le hozzá, kis termete most olyan törékenynek és védtelennek tűnik, hogy szinte félve érek hozzá, nehogy összetörjem. Végül, mielőtt újra megfutamodhatna, megszakítom a leheletnyi távolságot és megdobbanó szívvel csókolok csábító gyengédséget ajkaira. Elmerülve hihetetlen puhaságában, kellemes ízében és illatában kóstolgatom édesen selymes száját, magamba szívok minden tőle eredő érzést ami felpezsdíti a vérem és megostromolja önuralmam falait. Akaratlanul is szépen, lassan kissé hátradöntöm, így még szorosabban simul hozzám és megkapaszkodik kis kezével a vállamban. Mindenemet megrészegíti és folytarásra sarkallja a lassú közeledés, de továbbra is szelíden ostromlom tovább hívogató ajkait. Óvatos mozdulattal hatolok nyelvemmel is közéjük, egy röpke pillanatra megérzem szája belsejének kívánatos ízét és nedves forróságát. Ám mielőtt táncra csábíthatnám, fejével hátrahőkölve, megrettenve menekül el ismét félszeg kis őzikém. 
Megint kénytelen vagyok lenyelni a keserű pirulát, legszívesebben felmorrannék a csalódástól, egyedül rémült zihálása és paprikavörösre pirult arca tart vissza a hasonló megnyilvánulástól.
-Ez... ez még túl... túl sok... - susogja szaggatottan, remegő kis kezecskéjét szája elé húzva.
Végül csak kikívánkozik belőlem egy elfogadó sóhaj, és ellépek tőle, de összefűzött ujjainkat nem bogozom ki.
-Gyere, üljünk le egy kicsit.
Ismét csak magam után húzom, de megadóan követ. Azt hiszem tiszta vizet kell töltenünk a pohárba, csak hogy mindenkinek világos legyen, hányadán állunk. 
 
Elérünk egy padot, ami fölé hatalmas ernyőként borulnak egy juhar tűzpiros levelei. Gyengéd vezetéssel terelem oda és engedelmesen le is csüccsen, de nem mer rám pillantani, miközben felülök a pad támlájára és úgy nézek le rá.
-Azt szeretnéd, hogy mások előtt úgy viselkedjek veled mintha csak egy haverod lennék? – kérdezem fanyar félmosolyra húzva a szám. Ijedten kapja fel a fejét, az eddigi pirulást felváltja egy gyors elsápadás.
-Jajj, nem, dehogy! – hebegi mentegetőzve. – Nem ilyesmiről van szó... csak nekem... – szemivel zavartan cikázva kutat a szavak után. -...még minden annyira... új.
Elmosolyodva csusszanok le mellé és derekát fél kézzel szemérmetlenül átkarolva húzom egész közel magamhoz, hogy a combjaink összesimuljanak. Újra paradicsomvörös fejjel kapja rám a tekintetét. Ha így folytatja el fog ájulni a gyors vérnyomás ingadozástól...
-Még szerencse, hogy imádom, hogy ilyen kis ártatlan vagy...- duruzsolom, miközben a füle mellett egy selymes tinccsel kezdenek játszani ujjaim.- Nem kell félned, nem csinálok semmi olyasmit, amire még úgy érzed nem vagy kész. De azért próbálj meg nem betojni minden megnyilvánulásomtól, oké?
-Oké...- leheli megszeppenten és nem bírom megállni... végülis, teher alatt nő a pálma... 
 
Elégedetten elvigyorodva hajolok újra le hozzá, hajával játszadozó ujjaim lassan a tarkójára csúsznak, finoman megtartva fejecskéjét. Szám az ő kis puha, szűzi ajkaira simul, rendkívül lágyan csókolom, miközben szemhéjam alól sandítva végig őt bűvölöm. Reszketve sóhajt bele a számba, szemei elgyengülten csukódnak le. Finom masszírozással kényeztetem mézédes ajkait és elmosolyodom, ahogy óvatosan ő is megpróbálkozik. Kicsit visszaveszek és hagyom, hagy kísérletezzen, de a bátortalan simogatása is már rendkívül feltüzel. Annyira kis tapasztalatlan, egyszerre lesz öröm és kín betanítani szépen, lassan mindenre. Ezt a pillanatot választom, hogy magamhoz vegyem újra az irányítást és forró ajkain óvatos érintéssel ívelek végig nyelvemmel, mire megreszket. Nem menekül el, de lehet, hogy csak a fejét tartó kezem miatt, ezért nem is stresszelem ily módon tovább. Adok még pár bódító puszit málna színű ajkaira és halvány mosollyal arcomon húzódok el tőle lassan. 
-Finom vagy – dicsérem halkan, és a következő pillanatban a bájosan kipirult arc már vetekszik is egy izzó kazán színével.
-Ne mondj ilyeneket... – süti le a szemét zavartan. – Zavarba jövök tőle...
-Nem baj – arcát mosolyogva, finom simítással fordítom újra magam felé, hüvelykujjammal lágyan cirógatom a falevelek színével vetekedő aranyos pofit. – Nagyon édes vagy így kipirulva. 
Látom mindjárt elszakad nála a cérna ezért eleresztem, de nem húzódok távolabb. Egy pár pillanatig csak figyelem, majd elgondolkodva, egy hétköznapi témára terelem a szót, nehogy kiszaladjon nekem a világból.
 
-Mit szoktál szabadidődben csinálni? -kérdem hátra dőlve, karjaimat a pad támláján átdobva. Mint aki álomból ébred pislog párat és egy jó pár másodpercbe beletelik, hogy az agya átálljon a normális beszélgetés üzemmódra. 
-Manapság nem nagyon van szabadidőm. – vonja meg a vállát. – Leginkább az egyetemi portfóliómon dolgozom. Esetleg Mila, vagy a barátaim elvisznek valahova magukkal.
-Akkor inkább úgy kérdezem, hogy mit csinálnál szívesen?
Csak egy újabb vállvonást kapok.
-Nem is tudom. Általában csak sodródok az árral – valamiért elszontyolodva hajtja le a fejét, de azért bíztatóan csak elmosolyodom.
-Az jó. Akkor semmi nem gátol abban, hogy több időt töltsünk együtt. 
Ha a pénteki rajzkurzuson kívül nincsen más délutáni programja, akkor gyakorlatilag suli után bármikor elrabolhatom.
Kicsit értetlenül megszeppenten néz rám, de végül kíváncsian ragyognak fel a szemei.
-És te mit csinálsz egyetemen kívül?
-Hát, egyelőre nem alakutak ki itt helyben a szokásaim. Heti egyszer járok edzeni, de ez egyelőre elég kevés. Néha kapok rendelést tetoválásra vagy az ügynököm hív, hogy beesett egy munka. Egyébként meg a szokásos, szeretek zenét hallgatni, PlayStation-özni, haverokkal eljárni, vagy csak úgy motorozni egyet.
-Ügynököd? – pislog kíváncsian, mire egy kicsit fanyarul elmosolyodom. 
-Jah, hébe-hóba fotó modellkedek. Tudom, tök gáz, de alkalmanként jól lehet vele keresni.
-Szerintem egyáltalán nem gáz, sőt. Tök jó, hogy ilyen mozgalmas életed van.
-Ha érdekel, legközelebb eljöhetnél velem egy fotózásra.
Aranyos mosollyal arcán néz fel rám és lelkesen bólint egyet. A mozdulattól meglebbennek hajtincsei és ezúttal elég közel van, bekúszik orromba kellemes gyümölcsös illata. Most épp nagyon sajnálom, hogy ilyen kis félénk. Szívesen az ölembe húznám a lábait, hogy hozzám simulhasson és közvetlen közelről érezhessem ezt a finom illatot. Már a gondolattól is izgatottan lúdbőrözik végig a testem, de sajnos el kell nyomnom az intim vágyképet, mert az ilyesmire még biztos nem lenne vevő. Majd hamarosan, szépen lassan. Hacsak addig meg nem őrülök a várakozástól.
 
Azért nem hagyhatom annyiban ezt az érzést, legalább egy kicsit meg kell érintenem.
-Lenne kedved holnap együtt vacsorázni?  - miközben felteszem a kérdést, kezemet leplezetlenül a hátára simítom és ujjaimmal ruhán keresztül kezdem cirógatni. A váratlan érintéstől megrezzen és természetesen megint elpirul. Arcomon halvány mosollyal bűvölöm őt, véletlenül sem szakítva meg a gyengéd simogatást amivel kicsit lejjebb barangolok a derekára. Várakozón vonom fel szemöldököm, mire észbe kap, hogy nem kaptam még választ.
-Persze – találja meg végre félénk hangocskáját.
Elvigyorodva biccentek majd elégedett mosollyá szelídült vonásokkal hajtom hátra a fejem, behunyt szemekkel elgondolkodva a holnapi programon. Az arcomat a lombok között átszűrődő őszi nap melege simogatja, ujjaim pedig továbbra is kedves kis Mikám derekán játszanak közben.  Vajon milyen hely tetszene neki? Kár, hogy még nem igazán ismerem a környéket. Holnap meg nem akarok olyan helyre menni, hogy a vezetés miatt ne ihassak. Ma este utána kéne néznem vagy kérdeznem.
Csak pár másodpercre merengek így el, persze nem akarom, hogy úgy érezze nem figyelek rá. Felemelem a fejem és közben ujjaim tovább kalandoznak őrajta, de ahogy az oldalához ér pilleszárnynyi cirógatásom felkuncogva összerándul. 
-Ott csikis vagyok... – magyarázkodik még mindig nevetgélős hangon. Gondolhattam volna. Inkább nem jegyzem most meg, hogy a csiklandós embereknek sokkal több és izgalmasabb erogén zónája van, most olyan jó ilyen kis vidámnak látni az eddigi félénkség után. De azért az infót elraktározom.
 
Még egy darabig ücsörgünk a padon és innentől tényleg igyekszem visszafogni magam és az eddig kifeszített határokon belül mozogni. Szerencsére ő is felenged, hogy nem ostromlom olyan ádázul, így felszabadultan beszélgetünk egy kicsit a családi hátterünkről. Mint megtudom, a szülei elég szabadon engedik őket, ami nem csoda, se belőle, se a testvéréből nem tudnék kinézni semmi égbekiáltó baromságot. Ez nekem csak jó hír. Én is elmesélem neki, hogy az anyám és a bátyám neveltek fel és hogy az apámat tulajdonképpen nem ismerem. Ez van, sosem érintett mélyen a téma. 
Azonban lassan hűvösödni kezd az idő, bár még messze van az alkonyat, de a nap alacsonyan beeső sugarai már édes kevessé melengetik meg a tájat. Egy dinamikus mozdulattal felkelek eddigi pihenőhelyünkről és felé nyújtom a kezem bíztatóan mosolyogva.
-Gyere, kezd hideg lenni, hazakísérlek.
Halvány mosollyal ajkain csúsztatja ujjait a kezembe és elégedetten veszem tudomásul, hogy már nem látom azt a zavart félelmet a szemeiben, mint a találkozásunk elején. Jó hangulatban indulunk el, teljesen hétköznapi témákról diskurálva, szinte nem is fogom fel a beszélgetés tartalmát. Végig csak figyelem az életvidámságtól ragyogó csodaszép arcát, mosolygó szemeit, selyemszálakként hullámzó hajtincseit és valahol mélyen kicsit képtelen vagyok felfogni, hogy elfogadta a közeledésemet. Olyan ártatlan és gyönyörű, mint egy angyal. Remélem lesz elég önuralmam az elkövetkező keservesnek ígérkező időszakban.
 
 
Egy a felhők felé törő, újépítésű társasház előtt lassítunk le. Érdeklődve pillantok végig a modern luxust sugárzó épületen, ami vélhetően nem a csóró diákoknak kínál garzon lakásokat.
-Hát, itt vagyunk – mondja mellettem halkan és kicsit zavartan gyűrögeti meg iskolai kabátjának a szélét. 
-Szép házban laktok – jegyzem meg visszafogottan. A buliból kiindulva ahol megismerkedtünk, már sejtettem, hogy van mit a tejbe aprítani, de azért nem néztem volna ki a szerény öltözködésű fiúból ezt a színvonalat. Visszaterelem rá a tekintetem. – Akkor holnap hétre érted jövök és elruccanunk valahova.
-Oké, rendben – bólint enyhén, miközben felbaktatunk a pár fokos lépcsőn a bejáratig.
 
Hát, eljött az első búcsúzkodás pillanata, remélem nem surran be azonnal az ajtón. Ahogy a kapualjba érünk és megállunk, kicsit zavartan pillant fel rám. Tudom, még nem most jött el az alkalom, hogy ő kezdeményezzen, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is várja az első igazi búcsúcsókját, még ha ezzel még ő maga sincs tisztában. Ne aggódj, nem hagylak kétségek között vergődni...
-Akkor szia... – súgom halkan és egy élveteg mosollyal hajolok le hozzá, miközben kezemet a derekára lopom. Izgatottan kipirult arccal várja ki, hogy összeérjenek ajkaink és lehunyt szemmel adja át magát a csábító csóknak. Amint felnyújtózik, hogy kis kezét a nyakam köré fonja testünk teljesen összesimul, ami egy ösztönösen elégedett hümmentést csal ki belőlem és a hátán kalandozó kezeimmel még inkább magamba préselem megreszkető kis testét. Közelségétől megrészegülten szinte észre sem veszem, hogy átlépem az eddig homokba húzott határt, nyelvem akadálytalanul csusszan édes kis szájának a forróságába. Egy pillanatra megtorpanok, hogy vajon most is megpróbál e elmenekülni, de csak ruhám gallérján szorulnak meg kis kapaszkodó öklei, de nem húzódik távolabb. A csókba mosolyogva veszek elégedetten új lendületet. Lassú, visszafogott tánccal csábítom el, miközben finom íze és illata, testének kellemesen meleg simulása elbódítja az érzékeimet. Legszívesebben megragadnék ebben a pillanatban, ebben a finom csókban örökre összeforrva. Az egész testem izgatottan zsizseg és felélesztett vágyam forrón összpontosul ágyékomban. Meglepetten nyekken a csókba, de még nincs lélekjelenlétem, hogy hagyjam elmenekülni. Egyik combom a lábai közé csusszan és bizony én is érzem a megránduló bizonyítékát, hogy közel sem hagyja hidegen a mámorító érintés. Aaah, de belemarkolnék most abba a harapnivalóan kerek kis popójába...
Végül csak erőt veszek magamon és elszakítom magam tőle.  A csóktól kifulladva, zakatoló szívvel és bocsánatkerő mosollyal pillantok le a totálisan kipirult, karjait a nyakamból visszamenekítő, megreszkető őzikémre. 
-Bocsi – adok hangot is „sajnáltomnak”. Na nem mintha bánnám, inkább csak a reménykedésemet fejezem ki, hogy a testem reakciója nem ijesztette meg nagyon.
 
 


Silvery2022. 01. 26. 16:01:47#36125
Karakter: Micah Ivanov
Megjegyzés: <3


 

Az ujjaim a mappa fülére csúsznak, és minden szánalmas törekvésem ellenére a kezünk összesimul egy röpke pillanat erejéig, és ez a pillanat rémisztően hosszúra nyúlik, mikor a szorítása nem engedi, hogy átvegyem tőle. Finom erőszakkal, már-már kétségbeesetten húzok egyet a mappa fülén, de mikor ez a próbálkozás is kudarcba fullad, kénytelen vagyok rá emelni az értetlen, kérdő tekintetemet, amivel eddig sikeresen elkerültem az arca szokatlanul elkomolyodott vonásait. A könnyek, amiket eddig sikeresen lenyeltem, most újult erővel ostromolnak a pániktól, amit a pillanat végeláthatatlan dermedtsége okoz. Haza akarok menni, és elbújni. Miért nem adja oda?

- Oh, a faszom… - Még meglepődni sincs időm a halk káromkodáson, tágra nyílt szemekkel, és a mellkasomból kiugró szívvel csapódok hozzá. A testem az övéhez simul, erőt és határozottságot áraszt magából, az érzés közel sincs ahhoz, amit a személyes szférát nem ismerő csaj haverjaim meglepetésszerű ölelgetése szokott kiváltani belőlem. A keze a derekamra csúszik, még jobban magához szorít, én pedig döbbent bénultsággal olvadok hozzá. Nem tudom, hogy az ő teste ilyen forró, vagy az enyém lett az a furcsa, egészen új féle izgatottságtól, ami átjárja mindenemet. Maga felé fordítja az arcomat, a bőröm szinte ég, ahol megérint. A szédítő élmény hatása alatt, kétségbeesett összezavarodottsággal pislogok fel rá, de elakadnak a kapkodó lélegzetvételeim, mikor lehajol hozzám. Egyszer már hittem azt, hogy meg fog csókolni, az ajkaim most is ugyanolyan várakozással teli bizsergéssel várják az érintést. Újra bevillannak Hiroki szavai arról, hogy az ember felismeri ezt az érzést, és most már minden porcikámmal értem, hogy mire gondolt. Tényleg így van. Félreérthetetlenül és egyértelműen belezúgtam Jaidenbe.

Azt hiszem, a világon semmi nem tudott volna felkészíteni arra, hogy milyen érzés lesz, mikor az ajkaink találkoznak. Az érintés selymes, puha, váratlanul finom és leírhatatlanul gyengéd, hátborzongató cirógatás. Mintha kiszippantana belőlem minden erőt, a térdeim pudingként reszketnek meg tőle, a gyomromban pillangók repdesnek, a szívem pedig kiugrik a helyéről a vad zakatolástól. Most nem érzek rajta parfümöt, de az ő saját illata is fűszeres, bódító és rettenetesen, minden elemében férfias, mégis, vagy talán pont ezért lopja el a józanságom utolsó cseppjeit. Mintha mindent összekuszálna és feldúlna bennem, míg nem marad semmi csak egy pihegő, magába zuhanó, remegő romhalmaz. A kezeim önként keresnek kapaszkodót a pólójában, a mellkasa lehetetlenül kemény a markoló érintésem alatt, újra és újra emlékeztet arra, hogy ki rabolja el éppen az első csókomat. A rádöbbenéstől szinte összeesek, a sóhajom megtöri a csókot.

- Nem… - Nincs elég levegő a tüdőmben, hogy végigmondjam a kétségbeesett gondolatot, mély, szaggatott belégzéssel próbálom meg orvosolni a problémát. – Nem bírok állni… - Meghallja a palástolt könyörgésemet, és elereszti az ajkaimat, én pedig a ruháját markoló kezeim mellé dőlve kapkodok levegőért és próbálom összeszedni a gondolataimat, amiknek természetesen egytől egyik ő van a központjában. Megcsókolt. Jaiden megcsókolt. Ezt nem hiszem el. Jaiden és én… csókolóztunk.

Türelmesen megvárja, hogy összekanalazzam magamat a pocsolyákból, amikké olvadtam, az ujjai lágy cirógatásokkal játszanak néhány kósza, elszabadult tinccsel a homlokomon. Felnézek rá, a széles mosolya most nem olyan udvarias és óvatos, amihez az elmúlt találkozásainkkor hozzászoktam, de az a pimasz játékosság sincs benne, amivel ugratni szokott… inkább olyan… elégedett?

- Ez most… mit jelent? – Még magamon is meglepődök, hogy ki merem nyögni a kérdést, amit a gondolataim visszatérése hoz magával a semmiből. Már tényleg fogalmam sincs, hogy mire számítsak, ha róla van szó. Folyamatosan összezavar a félreérthető tetteivel… de ez a csók… ez már nem lehet félreértés, ugye?

- Tetszel nekem, Micah. De ha nem akarod, akkor nem jelent többet. – Tágra nyílt, hitetlenkedő pislogással fogadom a szavakat, amik után nem is tudtam, hogy sóvárogtam. A szívem émelyítően gyors dübörgése visszhangzik a füleimben, egyszerre érzem azt, hogy el akarok bújni a zavarodottságtól és ki akarok ugrani a bőrömből a boldogságtól. De ha tényleg tetszem neki, akkor…

- És... mi van Nanával...? – Szinte csak bizonytalan suttogásként hagyja el az ajkaimat a kérdés, amit az előző vallomása hagyott hátra. Annyira tapasztalatlan vagyok ezen a téren, hogy fogalmam sincs, Nana hogy reagálna, ha megtudná, hogy Jaiden engem is megcsókolt. Hiszen ők… összejöttek, nem? Nem akarnám kockáztatni a barátságomat Nanával…

- Hááát... Igazából azt hittem, hogy Yui megkaparintott téged magának. De nincs köztünk semmi komoly. – Kelletlenül morogja a szavakat, tőle szokatlan módon, zavarodottan borzolja meg a bozontos fekete-türkiz tincseket. Semmi komoly? Mit jelent az, hogy komoly? És velem ilyen „komoly”-at szeretne, akármi is legyen az? AHHH. Túl sok a kérdésem, de mintha elfogytak volna a szavaim. Egy fikarcnyit sem értek a párkapcsolatokhoz, ő pedig olyan kifejezésekkel dobálózik, hogy mi komoly meg mi nem.

Kizökkenek a feszült merengésemből, mikor gyengéden átdörzsöli a kezeimet, amik mostanra csontig fagytak az őszi szél csípős hidegétől. A tőle kapott csók okozta sokk hatása alatt észre sem vettem, hogy mennyire fázom, egyre jobban vonz a kezeim között szorongatott pulcsi és kabát melege, de még mindig túlságosan bénultnak érzem magamat a cselekvéshez.

- Hazakísérjelek? – Még ránézni is képtelen vagyok, azt hiszem, egy hazaút alatt legalább tízszer belehalnék a bizonytalanságomba. Kimondta ugyan, hogy tetszem neki, de azt nem, hogy pontosan mit is szeretne tőlem. Vajon direkt kerülte ki ezt a részét a válasznak? Gondolom Nana is tetszett neki, ha vele töltött egy éjszakát. Vagy túl sokat gondolok a dologba? Felrobban a fejem.

- Nem... köszi... azt hiszem, most inkább egyedül gondolkodnék... – Az állam alá nyúl, felemeli az arcomat, és egy futó pillanatig azt hiszem, hogy újra meg fog csókolni. Már ez is elég, hogy ismét melegség váltsa fel a kihűlt testemben a didergést, és az arcomon szétterüljön az ismerős lángoló érzés. Viszont mikor találkozik a tekintetünk, egy józanítóan komoly pillantás térít magamhoz.

- Hé... Ugye nincs gáz? – Zavart mosollyal leplezem a bűntudatot, amit a figyelmes kérdés ébreszt bennem. Most még aggódik is értem, pedig én vagyok az, aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar. Komolyan el kéne zárkóznom a szociális kapcsolatoktól, egyszerűen nem nekem valók.

- Nem, nincs. –  Elenged, és ösztönösen teszek két kósza lépést hátra, most már a ruhákon kívül a rajzmappát is magamhoz szorongatva. – Hát akkor... szia. – Bizonytalanul fordulok meg, az elköszönő szavait már csak a hátam mögül hallom.

- Szia. Majd dumálunk. – A halk hümmögésemet szinte tuti, hogy már nem is hallja a hangosan süvítő széltől, aminek a hidege újra kicsit magamhoz térít. Mi a fenét csinálok? A fiú aki tetszik most csókolt meg, én pedig elsétálok. Felajánlotta, hogy hazakísér, én pedig elutasítottam. Tök hülye vagyok. Totál hülye. De rettegek, hogy újra megcsókol és újra át kell élnem azokat a szédítően intenzív érzéseket. Megrémiszt, hogy mennyire szeretném.

Egy pillanatra megtorpanok, de szinte rögtön rádöbbenek, hogy milyen ostobán nézhet ki a kétkedő távozásom, és ez újabb léptekre ösztökél. Mikor befordulok az utcasarkon, megállok felöltözni, de még hosszú-hosszú ideig nem megyek tovább, mintha valami nem engedne.

 

***

 

Szombat este egy átküszködött, kreatív szórólap gyártós nap után nyűgösen fetrengek az ágyban, egy hatalmas menta színű párnát ölelgetve. Baromi pocsék ötleteim voltak, anya tuti, hogy meg fog ölni, de képtelen voltam rendesen erre koncentrálni. Újra megnyitom a beszélgetésünket Jaidennel, és körülbelül ötvenedszerre is bepötyögök egy köszönést és egy általános „mi újság” jellegű semleges témaindítót. Végtelen hosszú ideig bambulom a szánalmasan rövid beszélgetési előzményeinket, a mutatóujjam bénultan görcsöl a küldés gomb felett. Csak egy mozdulat. Csak küldd el, és utána nincs visszaút.

Ahhhhh. Hivatalosan és végérvényesen is gyűlölöm magamat.

Kitörlöm a szöveget, és egy másik, sötétebb árnyalatú párna alá dugom a telót, hogy ne is lássam. Teljesen használhatatlan vagyok. Tegnap este óta azon agyalok, hogy vajon Jaiden mit akar tőlem, és ami még fontosabb, hogy én mit akarok tőle. Egyáltalán képes lennék… járni vele? Ahányszor vele vagyok, az egekben van a pulzusom, ugrok egyet minden mozdulatától, folyton zavarban érzem magam, folyton ég az arcom és a végén mindig valahogy félreértjük egymást. És mégis… minden pillanatát imádom, és alig várom, hogy újra lássam. Annyira megmagyarázhatatlanul furcsa. Ahányszor eszembe jut a csókunk, arcfájdító vigyorgás tör rám, viszont ha itt lenne mellettem, és meg akarna csókolni, lehet, hogy szívrohamot kapnék, mielőtt alkalma lenne rá. Olyan gyökér vagyok, hogy az már fáj.

Mielőtt észbe kapnék, már újra a telefonomon pötyögök, de most nem Jaidennek, hanem Nanának. Legalább a probléma egyszerűbb részére megpróbálok megoldást keríteni. Ha Nana is bele van zúgva Jaidenbe, akkor úgysem fogok közéjük állni.

„Szia! Nem érsz rá ma este dumálni egyet?” – Az előző végtelen lepötyögött üzenetemmel ellentétben ezt könnyedén elküldöm hezitálás nélkül.

„Haliii! De, átmenjek?” – Szemforgatva vigyorodok el.

„Csak jacuzzi-zni akarsz, igaz?” – Erre már csak egy könnyes szemű kiskutya gif-et kapok válaszul, nyújtózkodva kelek ki az ágyból, hogy beindítsam az említett eszközt, miután legépelek egy utolsó „Gyere” üzenetet.

Alig egy óra múlva már a bugyogó vízben ülünk, és Nana már ki is szolgálta magát, illetve minket egy-egy pohár vörösborral.

- Aaaaahh ezt imádom. – Ellazulva dől hátra az egyik sarokban kialakított ülőhelyen, én az egyik szomszédos sarokban lebegek hason, a fejemet az ülésem háttámlájára fektetett kezeimen pihentetem. A jakuzzi a hosszan elnyúló nappali erkély felőli oldalán helyezkedik el, közvetlenül a széles panorámaüveg előtt, ami elénk tárja a hatalmas teraszt és mögötte a város esti kivilágítását. – Mindig elfelejtem, hogy milyen gazdagok vagytok.

- A szüleink gazdagok…

- Az ugyanaz. – Nem vitatkozom, hiszen tudom, hogy a szüleim bármit megadnának, amit kérünk, de így is kényelmetlenül érint a téma. Szerencsére Nana sem feszengeti tovább.

- Mila nincs itthon? Rég láttam.

- Nincs, Shioriékkal találkozik. Valószínűleg megöl, ha megtudja, hogy itt voltál és nem találkoztatok. – Nana fülig elvigyorodva dől hátra a vízből kiemelkedő háttámla peremén, lehunyt szemmel élvezi a meleg víz bugyogását. Mila imádja Nanát, egy menő nővérként tekint rá. Már nem is emlékszem pontosan, hogyan is ismerték meg egymást, de mintha mindig így lett volna.

- Miről akartál dumálni? – Lefagy az arcomról a mosoly, és látom, hogy a felém sandító lány észreveszi az arckifejezésem változását. – Köze van a tegnapi hirtelen távozásotokhoz Jaidennel? – Tágra nyílnak a szemeim, aminek a látványától feljebb kászálódik a székében. – Mi van? Jó antennáim vannak az ilyesmihez, oké? – Akkor legalább az egyikünknek…

Hosszú hallgatásba süppedek a gondolattól, hogy Nana nem csak szebb, menőbb, talpraesettebb és határozottabb, mint én, még a szociális érzékei is sokkal jobbak. Amúgy sem kockáztatnám a barátságunkat egy pasiért, de ezt végiggondolva, esélyem sem nagyon lenne. Atyaég most komolyan az szaladt át az agyamon, hogy „egy pasiért”? Azt hiszem hivatalos, hogy meleg vagyok. Kezdek úgy gondolkodni, mint egy meleg. AHHHH. Ha minden alkalommal, mikor azt érzem, hogy el akarok süllyedni, süllyednék egy kicsit, lassan a Mariana-árok mélységeivel vetekednék.

- Szóóval? – Nana cseppet sem visszafogott noszogatása visszaránt a beszélgetésünk valóságába, és végre ráveszem magamat, hogy szavakat formáljak a számmal.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy… mi van köztetek Jaidennel? – Gyanakodva húzza fel a lábait magához, és kortyol egyet a poharából, ami eddig mellette pihent a jakuzzi peremén.

- Semmi. – Lazán vonja meg a vállát, majd úgy fűzi hozzá a következőket, mintha az időjárást mesélné. – Múlt héten szexeltünk, de amúgy semmi. – Hálát adok az égnek, hogy épp nem ittam, mert tuti, hogy félrenyeltem volna. A mellkasomban érzett fájdalmas szúrás valószínűleg kiül az arcomra, mert Nana egyből észreveszi. – Várj te… - Szó nélkül ülök fel én is a székre, hogy összébb húzhassam magam. – Neked… bejön Jaiden? – El akarok tűnni a világból, de azért bizonytalanul bólintok.

- Ühüm. – Lerakja a poharat, és közelebb csúszik hozzám.

- Jaaaaaaj Mika, nem tudtam. Ha tudtam volna, nem rángatom ágyba. – A vállamra teszi a kezét, meredten bambulok magam elé. Nem akarom, hogy miattam érezze rosszul magát.

- Igazából… múlt héten… még én sem tudtam. – Váll vonva pislogok fel Nanára, aki elgondolkodva emlékszik vissza a múlt hét eseményeire.

- Baszki Mika. EZÉRT izgultál a találkozótok miatt. Basszus… észre kellett volna vennem, hogy beleestél… jaaj, most utálsz? – Szinte látom szétterjedni a pánikot az arcán, amitől bennem is életre kel az érzés.

- Mi? Nem! Én akartam megkérdezni, hogy te utálsz e…

- Mi? – Az őszintén értetlen pillantásától majdnem elnevetem magam. Ennél röhejesebb nem nagyon lehetne ez a beszélgetés.

- Hát mert… tegnap megcsókolt… - Felcsillannak a szőke lány szemei a hír hallatán, és most rajtam a sor az őszinte értetlenkedésre.

- Miii? – A szája elé teszi a kezét a döbbenettől. – Ez vajon azt jelenti, hogy Jaiden bi…? – Elgondolkodva húzza össze a szemöldökét, majd elhessegeti a csapongó gondolatot, és újra rám koncentrál. – És… mondta, hogy miért csókolt meg?

- Azt mondta, hogy tetszem neki… de azt nem, hogy mit akar tőlem.

- Hmm… ha ez megnyugtat, nekem nem mondott ilyet. Sőt, nem is nagyon mondott semmit, csak… - Elakad a hangja, mintha rájönne, hogy kényes témát feszenget. – Bocsi… - A suttogás, amivé halkul a hangja, rettenetesen idegen a személyiségétől.

- Már mondtam, hogy nem para… nem tudtad, én sem tudtam, ő sem tudta, senki nem tudta, oké? – Bizonytalanul bólint.

- És akkor most össze fogtok jönni? – Most rajtam a sor, hogy kortyoljak egyet a borból. Ezen a kérdésen rágódom egy napja.

- Hát… nem tudom, hogy egyáltalán azt akarja e. – Oldalra billenti a fejét, és visszaül az eredeti helyére.

- Hát, nem tűnik levegőbe beszélős típusnak. Szerintem tudja, hogy nem vagy az az egyéjszakás fajta, szóval ha kezdeményezett, akkor gondolom igen. – A szívem hevesebb dübörgésbe kezd, mikor ő is megfogalmazza azt, amiről egész nap próbálom meggyőzni magamat.

- És… téged nem zavarna? – Úgy néz rám, mintha őrült lennék, majd végtelen hosszan kezdi magyarázni, hogy mennyire nem zavarja, meg hogy ha bármi komolyabbat akar egy pasitól, nem szokta őket letámadni az első találkozáskor. Nem igazán értem a logikáját, de ő tudja. Egy idő után már nem is igazán figyelek rá, az ábrándozó gondolataim egy fekete-türkiz hajú srác körül kavarognak, aki lehet, hogy össze akar jönni velem… aki remélem, hogy össze akar jönni velem.

 

***

 

Milával sétálunk haza a suliból, épp arról magyaráz, hogy az angol tanárjuk milyen idegesítő, hogy őt is ugyanúgy felelteti, mint a többieket, mikor jobban beszél angolul mint a tanár maga. Zsebre vágott kézzel vonom meg a vállamat, most nem egy osztályba járunk, csak egy évfolyamra. Engem egy másik tanár tanít, ő szerencsére általában békén hagy. Kivéve mikor Hirokival lelkiztünk az óráján, akkor persze nyilván pont nem.

- Még mindig nem hiszem el, hogy olyankor hívtad át Nanát, mikor nem voltam otthon.

- Hirtelen ötlet volt… bocsi. – Összefűzött kezekkel sandít felém.

- Akkor legalább avass be a legújabb hírekbe a titokzatos fiúddal kapcsolatban. – Még mindig annyira idegen ezt hallani, hogy akaratlanul is elfintorodom egy pillanatra. Vajon meg fogom szokni valaha? Lehet, hogy könnyebb lenne elfogadni, ha több fiú is megfogná a szememet, de másokra nézve elképzelni sem tudom, hogy olyan érzéseket váltsanak ki belőlem, mint Ő.

Mila türelmetlen unszolása kizökkent a gondolataim közül, és megadón elmesélem neki is a csókot, természetesen kihagyva Jaiden személyét és a Nanás bonyodalom részleteit. Nyilvánvalóan azonnal százötven százalékos lelkesedési üzemmódba kapcsol a hír hallatán, és rögtön megbombáz a szokásos kérdéseivel, hogy mi történt azóta. Sajnos erre nincs kielégítő válaszom.

- Mi az hogy semmi??? Megcsókolt pénteken és azóta egy szót sem váltottatok? – Zavartan fürkészem a lassan úszkáló felhőket az égen, csak hogy ne kelljen a nővérkém számon kérő pillantását viszonoznom. Most egész jó idő van, nem az a hűvösen szeles, mint aznap.

- Aha… szerintem azt várja, hogy „gondolkodjak”. – Csak egy rövid szünetet vár, hátha folytatom, de engem ismerve hamar rájön, hogy felesleges.

- És… gondolkodtál?

- Igen…

- Ééééés?

- Ez nem ilyen egyszerű…

- Dehogynem… nem a kezedet kérte meg, ha tetszik, és össze akar jönni veled, miért parázol ennyit a dolgon? – Arrrrgggh, utálom, hogy igaza van. Csak rettegek, hogy ha összejövünk, rájön, hogy túl unalmas, túl tapasztalatlan és legfőképpen túl béna vagyok ezekhez a dolgokhoz. De ha meg sem próbálom, akkor is ugyanott vagyok, nem igaz?

- Jólvanna, este ráírok, oké? – Szinte érzem a levegőben, ahogy építi a következő ostromot, amivel valahogy kizsarolhatja belőlem Jaiden nevét.

- Oké, de…

BAMMM.

Mila válaszát félbeszakítja az, ahogy az egyik sarkon befordulva lepattanok egy két lábon járó vasbeton tömbről, fájdalmasan felnyögve átkozom magamat, hogy a fránya felhőket bűvölöm ahelyett, hogy a lábaim elé néznék.

- Mika, jól vagy? – Halkan hümmögve nyugtatom meg Milát, miközben nagy nehezen felszedem magamat a földről. Áucs, áucs, áucs. Mindegy, inkább a fenekem fájjon, mint a kezeim, még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy kézzel hárítsam az esést.

- Figyelhetnél jobban..! – Már épp készülök megvédeni az ütközésünk másik résztvevőjét a nővérem alaptalan haragjától, mikor megpillantom, hogy kire irányul, és bennem reked minden szó és gondolat. Annyira meglepődök, hogy még az újonnan szerzett zsibbadó fájdalom is elmúlik, amiről azt hittem, hogy napokig érezni fogom. Basszus.

Basszus, basszus, basszus.

Erre totálisan nem vagyok kész.

- Bocsi, elbambultam. Szia Mila. Mika. – A váratlan fordulat hatása alatt, bénító döbbenettel sütöm le a szemeimet, és nyitom ki a számat, hogy köszönjek, de szerencsére Mila uralja a helyzetet helyettem is.

- Oh, szia Jaiden! Te is errefelé laksz? – A nővérem őszinte érdeklődéssel esik neki a rég látott ismerős boncolgatásának, és kivételesen hálás vagyok a pörgéséért, ami lehetővé teszi, hogy kicsit magamhoz térjek a meglepettség zavarából.

- Aha, nem messze.

- De jó, mi is. Meg a sulink is itt van a közelben. Milyen kicsi a világ. – Érzem magamon Jaiden tekintetét, de nincs bátorságom a szemébe nézni, inkább a vállán lógó sporttáska fityegő zipzárvégét fixírozom mélyreható kitartással.

- Ja, tudom, már voltam ott. – A hangjában mintha felcsengene egy kis türelmetlenség, talán a kitartó passzivitásom, talán a felesleges bájcsevej okán, de igazából az is lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye. A következő szavai az első gondolatot támasztják alá. – Mika, képzeld épp téged készültelek hívni. – Most vigyort hallok a szavai mögött, a szemem sarkából látom, hogy magyarázón felmutatja az említett eszközt, aminek a képernyőjén a nevem és a számom virít. – Gondoltam dumálhatnánk a péntekről. – Felkapom rá a tágra nyílt szemeimet, az elégedett pillantás, ami fogad, azt sugallja, hogy pont ez volt a célja a merész, palástolt célozgatással. Elég a közelsége, a látványa, hogy a szívverésem botrányosan gyors tempóra váltson, a válaszom egy kínos magyarázkodás.

- Én is… írni akartam… - Végülis nem hazugság. Akartam. Többször is akartam. Az más kérdés, hogy valószínűleg soha, de soha nem sikerült volna.

Mila ezt a pillanatot választja, hogy összekapcsolja a szégyellős hebegésemet, Jaiden szavait és az eddigi háttérinformációit. Egy halk minisikoly kíséretében kapja a szája elé a kezeit, de szerencsére a némán üvöltő „Jaiden az!!!” rádöbbenését sikerül magában tartania. A természetesnél egy leheletnyivel tovább gondolkodik, hogy mivel helyettesítse a lenyelt felkiáltást.

- Elkések a táncórámról! – Kicsit sem gyanús. Nem. Tökre nem. – Rohanok, sziasztok! – Huss, már itt sincs. Egy ideig némán meredünk a nővérkém hűlt helyére, mikor bátortalanul visszakalandozik a tekintetem Jaiden arcára, már engem néz. Ha nem lennék ennyire zavarban, valószínűleg megpróbálnám leolvasni az arckifejezéséről, hogy sejti e Mila hirtelen távozásának az okát, de jelen pillanatban már annak is örülök, hogy a lábaim nem futnak el maguktól. Az arcom szinte felgyullad, mikor tesz felém egy alig észrevehető lépést.

Basszus, basszus, basszus. Valahogy meg kell állítanom ezt a pirongást, mert ha azt látja, amit én láttam múltkor a tükörben, tuti, hogy rövid úton meggondolja magát az érzéseiről. Már ha vannak érzései. Mármint tudom, illetve remélem, hogy úgy általában véve vannak érzései, úgy értem, hogy irántam. Arghh utálom, hogy ilyen lúzer vagyok ezekben a témákban.

- Most ráérsz? – Viszonylag sokat vár a kérdéssel, nem tudom, hogy azért, mert azt szerette volna, hogy én szólaljak meg, vagy arra adott időt, hogy megfutamodhassak. Nem mintha lenne elég lélekjelenlétem kitalálni egy kézzel fogható kifogást, ami még csak nem is túlságosan átlátszó.

- Aham. – Halkan dünnyögve kapaszkodok a hátizsákom pántjaiba, mintha azok elkapnának, ha a lábaim felmondják a szolgálatot az idegességtől.

- Van kedved sétálni? Tök jó idő van. – Elmosolyodva emelem fel a pillantásomat az égbolt vánszorgó bárányfelhőire, majd bólintok. Szótlan beleegyezéssel indulunk el egymás mellett a közeli parkocska felé, a ránk ereszkedett csend megnyugtató ereje szépen lassan kellemes izgatottsággá csitítja a hirtelen pánikomat. Felbátorodott pillantással sandítok a mellettem sétáló fiú felé, akinek a haja színes vége nedves tincsekben tapad a nyakához, ami kilóg a piros-fekete sport dzsekijéből. Ellenállok egy furcsa késztetésnek, hogy figyelmeztessem, hogy meg fog fázni, ha ebben az őszi időben így mászkál. Ő most nem néz rám, az utca túloldalán lévő fásabb, padocskákkal és egy patakkal övezett parkot vizslatja.

- Edzeni voltál? – Rám vetül a sötét szemek fénye, és mintha égetne a pillantása, most én fordulok előre, hogy az előttünk elterülő zebra zöldre váltó lámpáját fixírozzam.

- Igen. – Hallom a hangján, hogy elmosolyodott, amitől csak még merevebben meredek magam elé, az ujjaim még mindig a hátizsákom vállpántjait szorongatják. Nyugi Mika. Eddig még nem csináltál semmi kirívóan gáz dolgot, pedig már eltelt majdnem öt perc.

- Krav maga? – Egy mélyről feltörő emlékből ugrik be a sport, amit még a legeslegelső találkozásunk alkalmával említett.

- És thai box, de most csak erősíteni voltam. – Átérünk a zebrán, és elindulunk az egyik aprókavicsos utacskán a ritkásan elhelyezkedő fák ölelésében. A park közepesen van tele, néhány gyerekes család, néhány kutyát sétáltató gazdi és néhány lézengő párocska alkotják a népességet rajtunk kívül.

- És ilyenkor mit csinálsz? – Nem csak a beszélgetés fenntartásáért nyaggatom a kérdéssel, tényleg érdekel a válasz. Nem vagyok egy nagy sportember, elképzelni sem tudom, hogy pontosan mit takarhat egy küzdősport erősítése. Nálam a sport kimerül abban, hogy tesi órán unottan rugdosunk egymásnak egy focilabdát.

- Hát, bemelegítek, aztán csinálok alap erősítő gyakorlatokat, guggolás, hasizom, fekvőtámasz, ilyenek. – Én már attól elfáradtam, hogy ezt végighallgattam. – Aztán végkimerülésig püfölök egy zsákot kézzel-lábbal. – Elvigyorodik az utolsó mondat közben, a tekintetünk újra találkozik, és most nem fordulok el, engem is megfertőz a mosolya. Valamiért ezt a képet a püfölésről nagyon látom magam előtt. Annyira furcsa, hogy egy ilyen rövidke, mindennapos kis párbeszédfoszlány is milyen elégedettséggel tölt el, ha róla van szó. Jó érzés újabb és újabb dolgokat megtudni az életéről, a szokásairól, a személyiségéről. Ha összejönnénk… akkor vajon mindent megtudhatnék? Állj. Ne gondolj erre, mert megint bepánikolsz.

Mintha felbátorítaná a szemkontaktus, amit most először sikerült rendesen fenntartania a mai napon, az egyik kezét gyengéden az arcomra simítja, égő érzést hagyva az érintés nyomán. Megtorpanok, és elkerekednek a szemeim, a mosolya hasonlóan komolynak tűnik, mint mikor azt kérdezte, hogy nincs e gáz, de valahogy mégis lágyabb. Nem kell megvárnom a szavait, hogy tudjam, hogy máris eljött az a része a kis sétánknak, ami eldönti a jövőbeli kapcsolatunk irányát… vagy annak a hiányának az irányát. Vagy mi.

- Gondolkodtál azon, amit mondtam? – Kivételesen még én sem értem félre, hogy mire céloz, a pulzusom mintha az égbolton úszkáló bárányfelhők magasságáig szökellne. Némán hálát adok neki, hogy nem a csókunkat hozta szóba, akkor valószínűleg még több darabra esett volna az eltökéltségem. Zavart bizonytalansággal, lesütött szemekkel bólintok. Hogy gondolkodtam e? Csak azt csináltam. Éjjel nappal. Alvás, evés, tanulás, rajzolás és szórólaptervezés közben… illetve inkább helyett.

- Én… - Elakad a hangom, de erőt veszek magamon, hogy kinyögjem a vallomást. Ha ő be merte ismerni, hogy tetszem neki, akkor tartozom neki én is annyival, hogy őszinte legyek. - …szeretném, hogy többet jelentsen. – Akármit is takarjon az ő szótárában az, hogy „több”.

Az arcomra simított, ott felejtett kezével fordít maga felé, a gyengéd mosolya lélegzetelállító melegséggel tölti el a mellkasomat. Ledermedve engedem, hogy a mosolygó szempár rabul ejtse a tekintetemet.

- Annak örülök, mert nagyon kedvellek, Mika. – A szívem a torkomban dübörög, ahogy lassan közelebb hajol, a sötét szempár csillogásából visszatekint rám a saját tükörképem. Az ajkaimon olyan hirtelen érzem meg a lehelete kellemes forróságát, hogy az egész testem megfeszül tőle, egy furcsa, rémült ösztön veszi át az irányítást a mozdulataim felett, és mielőtt észbe kaphatnék, hátrahőkölve előzöm meg a csókot. A szemein mintha meglepettséget látnék átsuhanni, és még valami mást, amit nem tudok hova tenni. Megszakítom a kínossá váló szemkontaktusunkat, még mielőtt valami olyat fedeznék fel a pillantásában, amit nem szeretnék. Mikor észbe kapok, és rádöbbenek, hogy mit műveltem, keserű csalódottság járja át mindenemet. Már megint basszus. Űberbasszus. Mi a fene volt ez? Mit művelek?? Közlöm vele, hogy többet akarok tőle, erre hárítom a csókját?? Tök hülye vagyok.

Magyarázkodásra nyitom a számat, de nem jönnek ki hangok a torkomon, ezért legyőzötten zárom vissza az ajkakat, amiken még mindig ott bizsereg a sóhaja melegsége.

Ő sem mond semmit, ha zavarja is az előző ostoba megfutamodásom, nem teszi szóvá. Az ujjai finoman veszik birtokba a kezemet, ami időközben erőtlenül hullott a testem mellé, az ujjainkat összefűzve húz maga után, hogy folytassuk a lassú sétánkat a halkan susogó lombok alatt. A keze nagyon meleg, és meglepően puhán, gyengéden tartja az enyémet, egyszerre nyugtat meg és fokozza a szívem heves dübörgését. Az elcsitult pillanat átmeneti nyugalma előcsalja belőlem az eddig elhessegetett, legfontosabb kérdést.

- És… nálad mit jelent az, hogy „több”? – Egy lépéssel még előttem jár, és ahogy meghallja a bizonytalanul rezgő kérdésemet, szelíd vigyorral sandít hátra a válla fölött. Lelassít, de nem állunk meg, viszont most már egymás mellett sétálunk, kéz a kézben. Bárcsak örökre így maradhatnánk.

- Azt, hogy eljárunk randizni… - Vár egy kicsit, majd sokatmondó pillantással hozzáfűz egy utolsó szót, amitől tudom, hogy paradicsompirossá vörösödök. – …kettesben. – Oké, ismételten szeretnék egy kicsit még mélyebbre süllyedni. Jobb volt, amíg nem sejtettem, hogy randinak szánta az első találkozónkat. Kicsit visszakomolyodva folytatja. – És jobban megismerjük egymást. – Találkozik a tekintetünk, néma bólintással fogadom a szavakat, amik a szívem leghőbb vágyait fogalmazták meg. Fogalmam sincs, miért, de nagyon szeretnék közelebb kerülni hozzá. Szinte égetnek belülről a kérdések, hogy akkor ez most azt jelenti e, hogy összejövünk, hogy akkor ő most a barátom e, de képtelen vagyok ilyen módon szavakba önteni őket. Főleg, hogy még a csókját is képtelen vagyok viszonozni… ezek után azt hiszem nincs jogom olyan nagy szavakkal dobálózni, mint hogy kapcsolat vagy barát.

- Jaiden… - Halkan ejtem ki a nevét, ami most teljesen más érzéseket kelt bennem, mint eddig bármikor. – Nem szeretnéd… még egyszer megpróbálni…? – A bátortalan kérdés végére szinte már csak suttogok, és csak reménykedni tudok, hogy megérti ennyiből, hogy mire gondolok, és nem kell hozzáfűznöm, hogy „a csókot”, mert akkor tuti, hogy kirohanok a világból. Megáll előttem, a váratlan megtorpanástól, és a körülírhatatlan izgatottságomtól megremegve pillantok fel rá. Az összefűzött ujjainkat nem bogozza ki, de a másik keze a derekamra csúszik, és finoman közelebb húz magához. Elkerekednek a szemeim, mikor a testünk egymáshoz simul, de a tekintetem egy másodpercre sem szakad el a sötét pillantás börtönéből. Újra megérzem a borzongató melegséget az arcom bőrén és a megreszkető ajkaimon, egy kis, gyáva részem ismét menekülne, de most sokkal dominánsabban tör utat magának bennem a kíváncsiság és az izgatottság követelőzése. Az illata most a tenger frissességét hozza magával, az üdítő aromájú tusfürdő szinte teljesen elnyomja az ő saját, fűszeres, fiús Jaiden-illatát. Mintha megtorpanna az idő, rezzenéstelenül nézünk egymás szemeibe egy hosszú pillanatig. Talán azt várja, hogy megint meneküljek, talán azt, hogy én csókoljam meg őt, csak azt tudom, hogy egyikre sem vagyok képes. Nem meglepő módon végül ő szakítja meg a szánkat elválasztó apró millimétereket, az ajkai még mindig lehetetlenül puhák és leírhatatlanul melegek, a cirógató érintésüktől a gondolataim elolvadva folynak végig a testemen, mindenhol forróságot hagyva maguk mögött. A szabad kezem most a vállában keres kapaszkodót, az ő keze pedig az oldalamról szépen lassan becsúszik a hátizsákom alá, hogy még közelebb húzhasson magához. A szája gyengéd kitartással kóstolgatja az enyémet, minden puhán masszírozó mozdulat elvesz egy csipetnyit a bizonytalanságomból. Mintha egy örökkévalóságig tartana a lassú, türelmes csók, lehunyt szemmel élvezem az ízét, ami szépen lassan átszivárog az ajkaim között, az illatát, ami most maga a frissesség és a testemet átjáró kényelmes, lomha forróságot. A szívem vad dübörgése mintha a halántékomban lüktetne, megszédülök tőle. A nyelve puhán, váratlan nedvességgel csúszik az ajkaim közé, kipattannak a szemeim az idegen érzéstől, ahogy egy pillanatra találkozik a nyelvemmel. A testemet eddig simogató kellemes melegség szinte rémisztő erővel összpontosul az ágyékom környékén a furcsa érintéstől, levegőért kapva, megfeszülve menekülök el a fenyegetése elől. Ziháló döbbenettel hajolok el tőle, ellépni nem tudok a keze szorításától a derekamon, a válláról a számra csúszik a remegő kezem, mintha ezzel elfelejthetném a nyelve melegségét, a nedvességét és az intenzív, bódító ízét az ajkaim között.

- Ez… ez még túl… - magamba zuhanva keresem a megfelelő szót egy hosszúra nyúló pillanatig, a szemeim a mellkasa emelkedő-süllyedő mozdulatait vizslatják - … túl sok. – Mégis… egy aprócska részem most azonnal újra akarja érezni a különös, zavarba ejtő puhaságot, és az ízt, amire szerintem örökre emlékezni fogok… egy nagyobb részem pedig el akar futni és soha többé nem nézni a szemeibe.

 



Rukima2022. 01. 20. 14:38:16#36119
Karakter: Jaiden Blake



Megcsörren a telefonom és bár százalékosan kábé nulla rá az esély, de mégis kicsit reménykedve pillantok a kijelzőre, hátha az ő randiját is lemondták és mégis eljönne velem ebédelni. De jó lenne...
Meglepettség nélküli csalódott sóhajtással veszem fel a telefont, amin az ügynököm száma virít. Pont három hét múlva magazin fotózás, valami metálos lapnak. Éljen. Hogy most mennyire nincsen hozzá kedvem. Azért lebeszéljük a részleteket és miután végeztünk, elindulok megkeresni Takedát, hátha még nem ment haza.
 
 
Kilépek az egyetem kapuján, mikor csilingelve figyelmeztet a telefonom egy üzenetre. Lepillantok rá és a kis messenger karikában egy szőke lány skiccelt önarcképe virít.
„Nincs kedved eljönni velünk sörözni?”
„De, persze. Ahol a múltkor?”
„Aha. Kb fél hétre ott vagyunk a srácokkal”
„Kk, ott tali”
Elmosolyodva dugom vissza a zsebembe a telóm és hazafelé indulok, mert van még egy kis időm, legalább ledobom a cuccomat. Menet közben jókedvűen fütyörészve kezd el kattogni az agyam, hogy vajon Mikát megint milyen szituációban fogom elpirítani és előre is elvigyorodom, ahogy magam elé képzelem a paradicsompiros pofit.
 
 
Most kicsit korán érkezem meg a találkozóra, de sebaj, úgyse szeretek késni. Ráadásul nem sokkal utánam a rajzkurzusos bagázs is megérkezik és kíváncsian mérem fel a vártnál kisebb létszámot, hiszen Yui nincs köztük. A tény felkelti az érdeklődésemet, de nem mutatom ki a furdaló kíváncsiság jeleit, hiszen biztos vagyok benne, hogy kérdés nélkül is fogok kapni valamilyen magyarázatot.
A gyors üdvözlést követően mindenki elhelyezkedik és elégedetten tapasztalom, hogy Mika mellém telepszik, majd teljesen hétköznapi témákról kezdünk beszélgetni. Kiderül, hogy Yui valami tánc előadáson van. Hát, szívesebben vettem volna azt az információt, hogy szétmentek Mikával... de legalább nem kell néznem, hogyan bújnak össze vagy csinálnak egyéb dolgokat. Nagyon bizarr elképzelnem a jelenetet, hogy ez a két kölyök miként turbékol és egy roppant mód bosszantó érzés társul hozzá ahogy belegondolok. 
Belemerülünk a napunk kitárgyalásába és már csak az tűnik fel, hogy még nem ittunk semmit. Minato is megjegyzi, majd gyorsan elindul orvosolni a helyzetet, Nana segítségével. 
 Lelépnek a pult irányába és kettesben maradunk kis őzikémmel. A székem háttámláján átdobva a karomat figyelem, ahogy hirtelen ötlettől vezérelve kihámozza magát abból az uncsi barna pulcsiból, és felfedi kissé gyűrött, laza fehér ingét, aminek feltűrt ujja alól előbukkan művészien kecses karja. Rendezetlen nyakkendőjével és ingével kicsit olyan, mintha most lazítottam volna meg rajta egy heves csók közben az előbbi ruhadarabot. Milyen egyszerűen szexi összeállítás... szinte érzem, hogy kibújnak a kis ördögszarvaim. Nem állom meg, hogy ne tegyek rá egy lapáttal élveteg tekintetem okozta zavarára.
 
-Hízelgő, hogy amint kettesben maradunk vetkőzni kezdesz.
Amíg vele nem találkoztam, nem gondoltam volna, hogy ennyi árnyalata van a vörösnek, de ő pillanatok alatt felvonultatja arcán az egész palettát. Annyira édes, egyszer tuti meg fogom zabálni. De emlékeztetem magam korábbi mantrámra és gondolataimat elcsitítva az arcomon lévő széles vigyor is szelídül. – Bocsi, nem akartalak zavarba hozni. – Pedig dehogynem.
Ujjai zavart matatását áttereli nyakkendőjéről az asztalon heverő alátétre és most először figyelem meg, milyen apró, de csinos kezecskéje van. Szebb mint egy lányé. 
Félénken néz fel rám, értetlen tekintettel mustrálva pillantásom.
-Nem baj... csak nem értem miért... – alig veszem észre, hogy bennem akad a levegő, miközben a megfelelő szavakat keresi fejecskéjében. Na, talán végre leesett neki, hogy mit akarok tőle -...mondasz és csinálsz mindig ilyesmiket.
Valami belső ösztön azt súgja, hogy végre kapizsgálja a dolgot, így a lassú hozzászoktatás fázisból akár tovább is léphetünk. Közelebb slisszolva hozzá pillantok rá sejtelmesen önelégült mosollyal.
-Mert nagyon aranyosan reagálsz – búgom halkan, mire kapok egy újabb adagot a piruló arckifejezésből, ami alatt mintha egy halovány, ábrándos mosoly játszana.
-Aranyosan..? – kérdez vissza alig hallhatóan. Elégedetten vigyorogva biccentek és egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy eljött az a pillanat amikor van esélyem elrémisztés nélkül rámozdulni. Halvány, ragadozó mosollyal terelem tekintetem kecses csuklójára és a rajta lévő karkatőjén függeszkedő kis, csillogó medálra. Ujjaim már tegnap óta bizseregnek, hogy újra érinthessék bársonyos bőrét, így ki is használom az adandó alkalmat, hogy a karkötőjét alibinek felhasználva megérinthessem. De finom puha a bőre. Máshol is ki kéne próbálni, hogy milyen érinteni. De mielőtt nagyon előreszaladnánk...
-Jó volt a tegnapi randid Yuival? – feszülten várom a választ. Nem venném a szívemre, ha egy boldog kapcsolatból csábítanám ki, na nem mintha nem tenném meg. Meg amúgy sem tűnt úgy, hogy olyan nagyon dúlna benne a l’amour. Szemem sarkából felsandítva rá figyelem zavart pislogását, de a tekintetem fogva tartja az övét meggátolva, hogy elmenekülhessen. Elnyílnak édesen vonzó ajkai, ahogy először néma szavakat formál, talán azért, mert már leplezetlen merészséggel cirógatom alkarjának alabástrom bőrét. 
-Szakítottam vele – böki ki végül. A hír hallatán megtorpanok a simogató mozdulatokban és ezt ki is használva menekíti meg tőlem a karját, de hirtelenjében csak a szavai érdekelnek, így elengedem az érintésének hiánya okozta csalódottságot. Ezaz! A fejemben egy kis ördög örömtáncot lejt. 
-Hogyhogy? – kérdésem hátsószándéka egyértelmű, na nem mintha olyan konkrét válaszra várnék, ami bizonyítja eddigi visszafogott közeledésem eredményességét. Á, nem. 
Az általánosan a közelségemre adott reakciója olyan önelégült magabiztossággal tölt el, hogy fejben már azt tervezgetem, mennyi időt kell majd udvarolnom, míg berángathatom kis őzikémet a kéjbarlangomba.
-Mert...
A választ megszakítja egy fáradt sóhajjal becsapódó szőke ciklon. A franc essen bele, egy perc! Egy perc kellett volna...
-Aaaahh hihetetlen, hogy már ilyen korán ekkora sor van. Az egész estére meg kellett volna vennünk a piákat basszus – panaszkodik Nana, mire elengedek egy alig észrevehető sóhajt. Közvetlen utána Minato is megjön és szétosztják a piákat. A kis intermezzo után kedélyesen vág bele Mika a beszélgetésbe a haverokkal és nem bírom megállni, hogy ne felejtsem rajta a tekintetem. A kis pír el is tűnt az arcáról, kedves mosollyal derül Nana szavain, amik Minato múlthéten beharangozott munkáját boncolgatják.
Figyelmemet az orrom alá tolt telefonra terelem, egy valóban szépen sikerült tetoválás fotójára. Felcsillan a szemem a kidolgozás láttán. Már tudom kivel fogok dolgoztatni, ha olyan helyre akarok magamra varrni, amit nem érek el. Baromi ügyesen bánik a tűvel a srác.
-...Oh, erről jut eszembe, visszahoztam a pólódat, Jaiden.
Ahogy felemelem a fejem hirtelen nem esik le, hogy miről van szó, de egy pillanat bootolás után már felveszem a fonalat.
-Kösz – veszem át a kölcsön adott, vagy inkább túszul ejtett ruhadarabot. – Nem lett volna sürgős.
Minato leesett állal, hitetlenkedve néz először a lányra, majd rám, az egyértelmű háttérinfót feldolgozva. Azonban valamiért nyomasztó érzésem támad, de mielőtt Mikára pillanthatnék a kopasz srác végül nekem szegezi a kérdést.
-Ne már, te is?? – vigyorogva vonom meg a vállam, de még mindig egy furcsa balsejtelem furdal. – Ez rekord idő, Nana – fordul vissza fejét csóválva a lány felé. – Rajtam kívül minden jó pasira rámászol??
-Ha egyszer jó pasi leszel, szólj, és rád is rád mászom – a csipkelődést a mellettem lévő szék hangos nyikorgása szakítja félbe.
Egy pillanatra lehunyom a szemem és magamban szitkozódva jövök rá rossz érzésem okára. Felpillantok az asztal mellett álló barna hajú fiúra, akinek sajnos pont azokat az érzéseket látom egy pillanatra az arcán tükröződni, amiktől tartottam. Zavartság, szégyen és csalódottság. Basszuskulcs.
Tagadhatatlan álmosollyal hivatkozik valami fontos munkára és sietősen kapkodva kiviharzik a körünkből és végül a kocsmából.
-Ez meg mi volt..? – pislog zavartan Minato. – Még a cuccát is itt hagyta.
Egy szívdobbanásnyi ideig nézek Mika hűlt helyére, majd hirtelen ösztöntől vezérelve pattanok fel. 
-Bocsi srácok, program sztornó – zárom le gyorsan a jelentet, figyelmen kívül hagyva az értetlenkedő tekinteteket és elmarva a mappát bukdácsolok át a székeken, egyenesen a menekülő őzsuta után. Csak fél füllel hallom magam mögött, ahogy egyikük kérdezi „Ennek is meg mi baja?”.
 
Szinte kirobbanok a kocsma ajtaján, a csípős hideg mellbevág, de nem foglalkozom vele, gyorsan körbenézve keresem merre mehetett. 
-Mika! – kiáltok utána amint megpillantom, és lábaim szinte maguktól követik gyors iramban, mintha a következő pillanatban úgy eltűnhetne, mint egy fátyolfelhő amit szétkerget egy fagyos szélfuvallat. Hangom hallatán megáll mire utolérem, de ahogy felém fordul majdnem ledermedek. Gyönyörű, kifejező arcán most megsebzett keserűség honol, nagyot nyelve állok meg egyenesen előtte. Jaiden, te ostoba balfasz... itt hülyíted szerencsétlent, aki azt se tudja, hogy mi fán terem egy kapcsolat, erre összefekszel valaki mással. Nem is akárkivel, hanem az egyik barátjával. Te meggondolatlan pöcs.
-Ott hagytad a rajzmappádat – nyögöm ki végül és kinyújtom felé alibimet. Csak meredten nézi a mappát, vizenyős tekintettel. Oh, a faszomat... kínzóan hosszú másodpercek peregnek le képzeletbeli homokórámon, amiben minden egyes homokszem kemény kalapácsként csap le a feszült várakozás üvegére, recsegve szélesítve az azt átszelő repedést.
Halk megköszönését szinte meg se hallom, miközben kinyúl és kezem mellett a mappa fülére kulcsolódnak ujjai. Áthűlt bőrének finom simítása így is melegséget indít útjára érintése nyomán.
Gyengén meghúzza a mappát, de nem akaródzik elengedni. A fejemben forgatókönyvek tucatjai játszódnak le, hogy hogyan lehetne előnyömre kovácsolni a helyzetet. Jaiden, ha nem csinálsz valamit, akkor megint kiröppen az ujjaid közül. Értetlenül, szinte kétségbeesetten néz rám csokoládébarna szemeivel. 
 
-Oh, a faszom...- sziszegem halkan, megadva magam a legabszurdabb ötletnek ami eszembe jut, és egy gyors rántással húzom magamhoz a mappába kapaszkodó meghökkent fiút. Kis teste a mellkasomnak csapódik és azzal a lendülettel átkarolom karcsú derekát, nehogy elessen. Ijedten néz fel rám mikor állát szabad kezemmel megtartva lehajolok hozzá. Egy pillanatra megtorpanok hívogató ajkaitól egy centire és mélyen a remegő, ártatlan szempárba nézek, amiből jelenleg csak rémült döbbenetet tudok kiolvasni. Az ősz hűvösében láthatóvá vált, pihegő lehelete forrón simogatja meg arcom, minden idegszálam arra vágyik, hogy megcsókoljam. Nem tétovázok tovább, a torkomban és a fülemben zakatoló szívvel szakítom meg a minimális távolságot és lassú, érzéki cirógatással simulok puha ajkaira. Nem mélyítem el, nem támadom le még jobban, de így is reszketni kezd a karomban. Hosszan kiélvezem puha érintését, finom illatát és kellemes, kóstolónyi ízét, miközben elernyedve simul hozzám és egész testemen érezhetem elgyengült remegését. Közvetlen közelségétől mindenem felizzik, a forróság lassan, de biztosan ágyékomba kúszik. 
Kis kezei pólómban keresnek kapaszkodót és úgy érzem, mintha én tartanám az egész súlyát. 
-Nem... nem bírok állni... – pihegi a számba. Elmosolyodva eresztem el ajkait, mire kipirosodott arcát a mellkasomra hajtva kapkodja édesen a levegőt, kis kezei görcsösen kapaszkodnak a ruhámba. Pedig ez csak egy kis kóstoló volt. Úgy tűnik van egy szupererőm. 
 
Kisimítok a homlokából pár kósza tincset, mire őzike szemek félve ragyognak fel élveteg vigyoromra, amit ha akarnék se tudnék most levakarni.
-Ez most... mit jelent..? -kérdezi reszkető habgon, félszegen kipirult arccal. Hüvelykujjam finom érintéssel játszik picit csóktól duzzadt, rózsaszín alsóajkával. De jól esett megízlelni...
-Tetszel nekem, Micah. De ha nem akarod, akkor nem jelent többet. 
Kikerekednek az aranybarna szemek, majd újra zavartan süti le őket.
-És... mi van Nanával...?
 Baszki. Jaiden te idióta barom, hogy a farkad után mentél...
-Hááát... – most rajtam a sor, hogy zavart grimasszal az arcomon a hajamba túrjak. – Igazából azt hittem, hogy Yui megkaparintott téged magának. De nincs köztünk semmi komoly.
Nem térek ki a részletekre és nagyon reménykedek benne, hogy ennyivel elsikálhatom a dolgot. Foghatnám szerelmi bánatra, vagy ilyen baromságokra, de az egyszerű, nyers valóságon nincs mit szépíteni. Miután hoppon maradtam, megkívántuk egymást, ennyi. Úgyse fogom megcsalni Mikát, van bennem gerinc. Ha egyáltalán összejövünk. 
 
Megdörzsölöm áthűlt karjait, egyszersmind megbizonyosodom róla, hogy meg tud már állni a saját lábán. Eszembe jut, hogy még visszamehetnénk a többiekhez, de egyrészt furán venné ki magát, másrészt úgy sejtem most jobb lenne neki nyugodtan megemészteni a történteket. 
-Hazakísérjelek? 
Még mindig lesütött szemei gondolkodva cikáznak, azt már nem tudom eldönteni, hogy a hideg csípte ki az arcát vagy a zavartól van így kipirulva. Nagyon szívesen hazakísérném, de lehet, hogy most inkább magányra vágyik.
-Nem... köszi... azt hiszem, most inkább egyedül gondolkodnék... 
Megfogom gömbölyű kis állát és magam felé fordítom a tekintetét, próbálva kiolvasni, mi járhat a fejében. 
 -Hé... Ugye nincs gáz? – kivételesen komolyan fürkészem vonásait, a legapróbb jelek után kutatva. Halvány zavarral elmosolyodik, amit jó jelnek veszek.
-Nem, nincs.- Bólintok és lassan elengedem. – Hát akkor... szia.
-Szia. Majd dumálunk – előlegezek meg egy kis optimizmust. 
Elmosolyodva figyelem, ahogy zavartan tétovázva elindul, mintha pár lépés után vissza is akarna fordulni, de mégsem teszi. Miután eltűnik az utcák labirintusában, felmorranva döntöm hátra a fejem. Argh... remélem nem basztam el mindent. 
 
 
Az kanapé karfáján könyökölve, államat alátámasztva szuggerálom a mobilom sötét kijelzőjét. Nem tudom miért vagyok ilyen türelmetlen, hiszen még csak tegnap történt az ominózus eset, aminek a leülepedett visszhangjára várok. 
Mi van, ha elijesztettem? Vagy rájött, hogy nem akar semmit egy másik sráctól? Igazán bosszantó gondolat. Jó lenne minél hamarabb válaszokat kapni, vagy megbuggyanok. Általában lazán veszem az ilyesmit, de Mika valahogy más. Kicsit olyan érzés, mint amikor kistinédzserként belezúgsz az első szerelmedbe és még minden új, izgalmas és alig várod már azt is, hogy megfogd a kezét. Nagyon hasonló érzés. Csak ehhez adjunk hozzá egy csipet szexuális tapasztalatot és egy rakat fantáziálást, „milyen lenne ha...” címmel. El kéne terelnem valamivel a figyelmem.
Benyomom a PS-t és keresek valami hack&slash játékot, amihez nem kell gondolkodni. De hamar megunom a hentelést és félrehajítva a kontrollert hanyatt vágom magam a kanapén, az egyik lábamat feldobva a háttámlára. 
Így belegondolva, szerintem még nem is volt ennyire tapasztalatlan szeretőm. Mármint... volt már dolgom szűzzel, de azok is magabiztosabbak és bevállalósabbak voltak, mint Mika. Ha még jól is jövök ki a tegnap esti letámadásból, úgy érzem egy kínzóan sok türelmet igénylő vállalkozásba fogtam bele. Kell majd itthonra venni síkosítót... 
 
 
Egy köríves rúgással fejezem be a mozdulatsort, lábam hangosat puffan a rúgózsákon. Elég volt mára. Letörlöm a homlokomról a verejtéket és kiengedem eddig úgyahogy  összefogott hajam. 
Egy pár fiú az edzőteremből odalép hozzám, míg a nyakamba dobom a törülközőt és nagyot kortyolok a vizemből.
-Szia új srác – köszön az elöl haladó, élénk vörösre festett hajú tag. Csak biccentek rájuk sandítva, miközben még épp a vizeskulacs kiürítésén fáradozom. – Hogy-hogy nem jársz edzésre, csak erősíteni? Becsatlakozhatnál a csoportunkba, úgy láttuk már haladó szinten tolod. 
-Kösz, de nem – fordulok el. Nem akarok egyelőre kötött időpontokra elígérkezni, ráadásul ők kick boxolnak én meg a krav magán felül eddig a thai boxot toltam. Nagyon hasonló, mégis kicsit más a két harcművészet. Rövid válaszomtól és nemtörődöm készülődésemtől meglepetten pillant rám, majd vállat von.
-Ha meggondolnád magad, szívesen látunk. 
-Aha...- morgom, majd faképnél hagyom a társaságot. Nincs most kedvem jópofizni. Már az öltözőben dobálom össze táskámba a cuccaimat, miközben ránézek a telefonomra, de nem jött új üzenet vagy értesítés. Számat húzva hajítom a ruhák közé az eszközt.
Már több mint három napja síri csend és hullaszag. Gondoltam rá, hogy arra vár, hogy én keressem, de hagyni akartam neki időt gondolkodni. Viszont mostmár tűkön ülök, úgyhogy hazafelé menet felhívom és megkérdezem, hogy lenne e kedve eljönni velem egy egyetemista buliba most hétvégén. 
Gyorsan letusolok majd összecihelődve elindulok hazafelé az edzőteremből. Már az utcákat róva szedem elő mobilomat és kikeresem a számát. Elmosolyodva döbbenek rá, hogy még nem beszéltünk telefonon, csak annak a kis susmusnak (sms-nek) a révén van meg a száma. Ahogy ezen elmélázok az egyik sarkon befordulva valami egyenesen nekem csapódik, a meglepetéstől hátralépek, de szerencsétlen „ellenfelem” nem ilyen szerencsés, a lendülettől a földre csüccsen. 
-Áu... – nyöszörgi egy halk hang és azonnal egy barna hajú lány ugrik mellé.
-Mika, jól vagy?
Egy pillanatba beletelik míg felfogom a jelenetet majd felocsúdva ösztönösen elvigyorodom, ahogy látom a fenekét dörzsölő fiút felkászálódni. 
-Figyelhetnél jobban..! – ripakodik rám Mila, aztán meglepetten fogja fel, hogy kibe botlottak mikor rám pillant. 
-Bocsi, elbambultam. Szia Mila. Mika. – biccentek a szintén láthatóan alaposan megdöbbent srác irányába. 
 
 


Silvery2022. 01. 16. 22:35:20#36117
Karakter: Micah Ivanov
Megjegyzés: Szívtiprómnak


 

 

Unottan bambulok ki az ablakon, a grafitomat a hüvelyk és a mutatóujjam szorításában hintáztatva ütögetem vele az asztal gumival borított szélét. Rossz szokás, mert a grafitszál megtörik a ceruza belsejében, de képtelen vagyok leszoktatni magamat róla.

- Idegesnek tűnsz. – Szinte összerezzenve zökkenek ki a nyomasztó mélabúból Hiroki suttogó hangja hallatán. Annak is érzem magam, de fogalmam sincs, hogy miért. Múlt péntek óta folyton az jár a fejemben, hogy jó döntés volt e beleegyezni Yui ötletébe. Egy irritáló hang a tudatalattim mélyén azt hajtogatja, hogy meg fogom bántani, és szörnyen fogom érezni magamat miatta. Kedden elmentünk kávézni, és nagyon jó volt vele, de semmivel nem éreztem nagyobb izgatottságot, mintha Keikoval vagy Hirokival ültem volna ott. Borzalmasan nehéz beismerni, de randi legizgalmasabb pillanata az volt, mikor megpittyent a telefonom, és Jaiden neve ugrott fel a kijelzőn. Természetesen ezek után sem szívem, sem pofám nem volt rendes választ írni neki. Hiroki már ismer annyira, hogy tudja, hogy ha ennyi ideig nem válaszolok, akkor unszolásra van szükségem. – Yui miatt? – Összezavarodottan fújom ki a levegőt és bólintok.

- Te honnan tudtad, hogy Keikotól, tudod… többet akarsz? – Ők is barátként kezdték, szóval hasonló cipőben járnak, mint Yui és én. Felkönyököl az asztalra, és látszólag komolyan átgondolja a kérdést, amiért hálás vagyok. Egy részem azt hitte, hogy egy sablonos „ezt érzi az ember” választ kapok majd. Mi van, ha a szóban forgó ember egy nulla szerelmi intelligenciával rendelkező balfék? Vajon ő is „érzi”?

- Hát, először azt vettem észre, hogy néha nem merek ránézni a társaságban. – Idegesítően ismerős érzés… – Aztán azt, hogy akárki rám írt messengeren, csalódott voltam, hogy nem ő az, mikor pedig ő volt, csomó ideig bamba örömmel bámultam a telót, mielőtt válaszoltam volna. – Ez is… – De ha ezt elmondod neki, megfojtalak. – Vigyorogva rázom meg a fejemet, tudatva vele, hogy a titka biztonságban van nálam. – Szóval volt egy csomó apró jel.

Némán bólintok, miközben próbálom megfejteni, hogy a magyarázatot, az árulkodó jeleket hallgatva miért egy türkiz hajú, tetovált srác ugrott be, miért nem a barátnőm. Halk koppanás kíséretében ejtem a fejemet az asztalra, az ujjaimat gondterhelten támasztom meg a tarkómon, miközben felrémlenek az emlékek, mikor először írt rám Jaiden, az izgatottság, a bárgyú vigyorgás, az érzés, hogy hosszú másodpercekig képtelen voltam értelmes választ megfogalmazni. Basszus, mikor ismerősnek jelölt, majdnem eldobtam a telóm. Ahhhhwwww… vajon félreértem? Vagy tényleg belezúgtam egy srácba? Vagy csak tovább kéne keresnem a lányt, akivel majd érzek valamit?

- Mika… mondhatok valamit? – A kezem alól felkukucskálok Hirokira, de nem emelem fel a ledöntött kobakomat. Bólintok. – Ha összejöttetek, és ezen vívódsz, akkor nem ő az. Ez baromi klisés, de ezt tényleg érzi az ember. – Bah. Helyben vagyunk. Legszívesebben fognék egy lapátot és mélyen a föld alá ásnám magam.

- Tudom…

A nevemet hallom a tanár erélyes hangján, és a következő pillanatban már kapjuk is a megrovást, hogy miért pusmogunk angol óra közepén. Halkan kérünk elnézést, megadón fordulok vissza a kinti táj felé, és ismét elmélyedek a gondolataimban. Ma újra találkozunk Yuival, de tudom, hogy nem azt kéne éreznem, amit érzek. A sors kegyetlen játékának köszönhetően, egy pillanat múlva arra is rádöbbenek, hogy egészen pontosan mit is kéne éreznem, mikor a kalandozó tekintetem a suli kapuján túli utcára siklik, ahol egy türkiz-piros jelenség színesíti a környék unalmas, szürke árnyalatait. A szemeim elkerekednek, a fejemben pedig mintha harsonát fújnának a túlságosan is ismerős kisugárzás láttán. Nyugi Mika. Valószínűleg nem is ő az. Miért lenne Jaiden a sulid előtt?

Az eddig vánszorgó idő maradéka szinte elreppen a semmiből előtörő izgatott ábrándozás közepette, kicsengetés után minden mozdulatom annyira automatikus, hogy szinte csak akkor térek magamhoz, mikor már a suli udvarát szeljük Hirokiék szerelmes párosával. Olyan boldognak tűnnek. Bárcsak én is tudnék így Yuira nézni. Lehet, hogy nem adok bele mindent? Lehet, hogy jobban kéne próbálkoznom vele? Teljesen feleslegesen kényszerítek magamra ilyen kérdéseket, a szívem mélyén egyetlen egy kérdés foglalkoztat igazán: vajon tényleg Jaident láttam?

Mikor a kapuhoz érünk, elköszönök Hirokiéktól, és a torkomban dübörgő szívvel fordulok meg. Számítottam rá, de még így is kővé dermedek, mikor közelről meglátom a keresett fiú feltűnő, színes alakját. Ő is észrevesz engem, és felém int, ezért nem próbálom meg elslisszolással eltitkolni a zavaromat, ráadásul akármilyen nehéz, be kell vallanom magamnak, hogy igenis örülök, hogy összefuthatok vele. Mondjuk ez még önmagában nem jelenti azt, hogy bele vagyok esve. Azt hiszem. Talán már említettem, hogy nem értek hozzá.

- Szia Jaiden. Mi járatban erre? – Még magamat is meglepem, hogy mennyire sikeresen kivitelezem a laza, barátságos hangszínt. Na, a végén még nem fogok megint hülyét csinálni magamból.

- Jöttem, hogy elraboljalak. – Vagy akkor mégis.

Közelebb hajol, engem pedig álnokmód elárul a saját testem. A pulzusom az egekbe szökik, az arcom pedig ismerős, felgyulladó érzéssel emlékeztet a paradicsompiros pofira, ami a tükörből pillantott vissza rám. Esküszöm, kezdem azt érezni, hogy lehet nem is velem van a baj, hanem vele. Ennyire nem lehetek gyökér, DIREKT csinálja ezt, ugye? És miért hajol az arcomba? Nem értem ezt a srácot. Komolyan nem.

- Csak hülyülök. – Elégedett vigyorral egyenesedik fel és lép távolabb, én pedig néma sóhajként fújom ki a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam. – Ha el készülnélek rabolni, máshogy csinálnám. – Zavartan túrok a hajamba, képtelen vagyok normális reakciót kicsikarni magamból. Lehet, hogy ő mindenkivel így kommunikál, csak én nem tudom kezelni, mert… mert…

Nem fogom beismerni, hogy miért.

- Takedához jöttem. Azt mondta, hogy beadja a sulitokban, hogy a bátyja vagyok és így használhatnám a gimi uszodáját. Aztán ha elintéztük beugrunk valahová enni. – Oké, ez már jobban hajaz egy normális, csütörtök délutáni beszélgetésre. Ebben azt hiszem, tudok partner lenni. Nyugi Mika.

- Oh, szeretsz úszni? 

- Hát, nem bírok sokáig egyhelyben ülni és most sokkal kevesebb lehetőségem van kimerítő testedzést tartani. Egyelőre. – Érthető, hiszen nem rég költözött a városba, gondolom még meg kell találnia a jó helyeket.

A telója folytonos rezgése egy pillanatra megszakítja a beszélgetést, és láthatóan irritáltan veszi elő az említett eszközt egy bocsánatkérés közepette. Nem zavar, igazából a mai világban, egy hozzá hasonló népszerűségnek örvendő srác esetében azon vagyok meglepődve, hogy nem csüng állandóan a telefonján.

- Takeda lemondta a talit, azt írta valami más dolga akadt. Elkísérhetlek egy darabon?

- Öhm... aha... – Bizonytalanul, de be kell látnom, hogy még így is, hogy folyton zavarba hoz, kifejezetten élvezem a társaságát. Ez a különös izgatottság, ami a hatalmába kerít mellette, már-már kellemesnek mondható, az pedig, hogy sosem tudhatom, milyen furcsasággal rukkol elő a következő pillanatban, csak fokozza az érzést. Szinte észre sem veszem, hogy tudat alatt lassabban kezdtem sétálni, hogy egy kicsit tovább tartson a közeli buszmegálló felé vezető út.

- Haza felé mész? Ha nincs más dolgod, elmehetnénk kajálni.

- Ami azt illeti... Yuival találkozom. – Ahhh. Tuti nem normális, hogy jelen pillanatban csalódottságot érzek, hogy a barátnőmmel kell találkoznom. A beismeréstől pedig már bűntudatom is van. Csodás.

- Csak nem? Randira mész? Szerencsés a lány! – Elfordulok, és ismét magával ragad az érzés, hogy legszívesebben elásnám magamat. A marcangoló lelkiismeret furdalást nem is tudom, hogy az fokozza jobban, hogy a szívverésem ismét az egekbe szökött az arca közelségétől, vagy az elhangzott szavak. Ha tudná, mennyire nem szerencsés… nem hiszem, hogy a lányok álma egy olyan barát, aki titokban egy fiúról ábrándozik.

- Aha. Biztos... – Halkan dünnyögve jelzem a kételyeimet a dologgal kapcsolatban, és hálát adok az égnek, hogy nem faggatózik. Azt hiszem, abban végre egyet érthetünk, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a szerelmi életemről, vagy inkább annak a hiányáról diskuráljunk a buszmegállóban, ahova közben sajnálatos módon megérkeztünk.

- Megvárom veled a buszt, aztán elkószálok errefelé egy kicsit, így, hogy megüresedett a délutánom. – Jaiden nézelődve sétál a menetrend táblájához, az elkalandozott figyelme tökéletes alkalmat nyújt, hogy végre rendesen rá merjek nézni. Még soha nem láttam ilyen vidám szettben, eddig a két találkozásunk alkalmával inkább a fekete dominált a színösszeállításaiban. Illik hozzá ez a változás, valahogy fiatalabbnak és barátságosabbnak tűnik tőle. Jelen pillanatban gyűlölöm, hogy két percen belül megérkezik a buszom. Már meg sem próbálom emlékeztetni magamat, hogy lelkesebbnek kéne lennem a közeledő randimmal kapcsolatban.

Mielőtt rajtakapom magamat, felbátorodva sóhajtom a nevét. A sötét szempár átható figyelme újra rám szegeződik, az eltökélt kíváncsiságom pedig kis híján darabokra hullik tőle. Akaratlanul is felsejlik bennem az élethű koromfekete farkas, tűzpiros szemekkel, akit vasárnap rajzoltam a digitális rajztáblám segítségével.

- Én csak azt akartam kérdezni... – Elakad a hangom, még egyszer átgondolom, hogy biztos fel akarom e tenni ezt a kérdést. El tudom képzelni, hogy nem akarom tudni rá a választ. – …miért rajzoltál le engem őzikeként?

- Csak mert eszembe jutottál, és egy ártatlan őzre emlékeztetsz. – Úgy válaszol, mintha teljesen természetes dolog lenne elmélázó, elvonatkoztatott állatrajzot készíteni valakiről, akit egyszer látott, és akivel semmilyen komolyabb kapcsolata nincs. – Gondoltam is rá, hogy mennyire illene hozzád egy apró agancs tetoválás. Mondjuk itt...

Feleszmélek a gondolataimból, mikor rádöbbenek, hogy rémisztően közel lépett hozzám, az érintése a kezemen váratlan, előjel nélküli támadás, felkészületlenül ér. Fogalmam sincs, hogy vagyok képes elfojtani a meglepett nyikkanásomat, de az arcomat égető bőrpírra nincs ráhatásom. A szívem álnok dübörgésétől szinte megsüketülök, az ujjai lehetetlenül finom cirógatásától a csuklóm érzékeny bőrén mintha csípős szikrák futnának végig az egész kezemen, a vállamon át egyenesen az összeszoruló mellkasomig.

- ...vagy itt. – Dermedt döbbenettel engedem, hogy még egy apró lépést tegyen felém, az intenzív pillantását mélyen szúrja a tágra nyílt szemeimbe, fogva tartja velük a tekintetemet, pedig a rémült izgatottságom zavara arra sarkallna, hogy a cipőm orrát fixírozzam az értetlen pillantásommal. Az ujjai megmagyarázhatatlanul jól eső ostroma az ingem gallérja alá csúszik, a tarkóm alatti puha, rejtett bőrfelületre. A hátam borsódzik a meleg, bizalmas érintéstől, amelyhez még csak hasonlóban sem volt soha részem. Tuti, hogy nem normális, hogy ilyen hatással van rám.

Mielőtt igazán magamhoz térhetnék, távolabb lép, de képtelen vagyok felocsúdni az ámulatból. Mond valamit, amit fel sem fogok, csak az utolsó, elvigyorodott szavak jutnak el hozzám. Milyen busz? Ahh. A busz. Basszus. Elmegy a buszom.

Úgy vágódom fel az említett tömegközlekedési eszközre, mintha az életem múlna rajta, pedig tudom, hogy tíz perc múlva jönne a következő menetrend szerinti járat. De ebben a pillanatban szentül hiszem, hogy talán tényleg beledöglenék még tíz perc várakozásba vele. A pillantásával, ami lehetetlen célzásokat sugall, a mosolyával, ami mindig félreérthetően hívogató és a tolakodó érintéseivel, amik felfoghatatlan érzéseket váltanak ki belőlem. Vajon szándékosan játszadozik velem? Lehet, hogy balfácán vagyok ilyen téren, de azért van egy pont, mikor már én is észreveszem, ha szándékosan ugratnak. A kérdés csak az, hogy miért tenne ilyet.

Az öt buszmegálló, amilyen távol Yuiék sulija van a miénktől, mintha egy szempillantás alatt elillanna, egyre kétségbeesettebben próbálom összekaparni magamat. Leszállok a buszról, a mosolygó barátnőm már a megállóban vár. Nem vagyok elég jó színész, hogy viszonozzam a jó kedélyű mosolyt, pedig az utolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy megbántsam. De a fejem tele van egy türkiz hajú srác képével, a testem pedig még mindig érzi az érintéseket, amik mintha életem elsői lettek volna.

- Minden rendben? – Kíváncsian pillant fel rám, az ujjai természetes egyszerűséggel csúsznak a tenyerembe. Az érzés, amit NEM vált ki belőlem az érintés, szíven üt. Elnehezedő mellkassal idézem fel Hiroki klisés szavait arról, hogy az ember ezt érzi. Alig fél órája még vitatkoztam a gondolattal, hogy én is érezném e, de elég volt ez a rövid, felkavaró kis találkozás Jaidennel, hogy kinyissa a szemeimet. Hogy gondolhattam akár egy pillanatig is, hogy a szerelem, ami után minden korombeli kamasz lohol, akár egy kicsit is hasonlít a barátság unalmas biztonságérzetére?

Megtorpanok, és bocsánatkérően fordulok a lány felé, aki semmi rosszat nem tett, mégis kénytelen vagyok bántani.

- Yui, nagyon sajnálom, de nekem ez mégsem fog menni. – Halkan vallom be a szívemet nyomasztó érzéseket. Zavarodottan mosolyodik el, de a szemein látom, hogy nem fog könnyen beletörődni a szakításnak aligha nevezhető elválásba.

- De… nem lehet, hogy csak azért érzed így, mert semmi olyat nem csináltunk…? – A félreérthetetlen hangsúllyal kiejtett szóból egyből megértem, hogy mire gondol „olyat” alatt. – Mi lenne, ha megpróbálnánk… csókolózni? – Reményteljes, csillogó szemekkel pillant fel rám, közelebb lép, és az ajkaimon megérzem a lehelete melegét. Eszembe jut egy végtelen hosszúnak tűnő pillanat múlt hétről a kocsmában, mikor azt hittem, hogy egy türkiz hajú fiú a semmiből ellopja az első csókomat. Emlékszem a dübörgő szívem zajára, az izgatottságra, a félelemre. Már nem tudom tovább tagadni, hogy akartam. Most semmit nem érzek, csak azt, hogy nem szeretném bántani Yuit, és pánikot, mert nem tudom, hogy azzal teszek vele jobbat, ha megcsókolom vagy azzal, ha nem. Az utolsó pillanatban állítom meg az ajkaink találkozását.

- Bocsi, de nem tehetem. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha maradok önmagam, és nem próbálok meg titkolózós játékokat játszani. Neki is könnyebb lesz, ha megtudja, hogy egyáltalán nem vele van a baj. – Az az igazság, hogy rájöttem, hogy tetszik valaki más… ráadásul egy fiú. – A szívemről mintha egy óriási kő esne le a saját, őszinte vallomásomtól, a beismeréstől, amit tulajdonképpen magamnak is csak most tettem meg igazán. Tágra nyílnak Yui szemei, elpirulva lép hátrébb, és látványos zavarban kezdi morzsolgatni az ujjait.

- Oh… értem. – Elszontyolodva fűzi össze a kezeit a mellkasa előtt, fogalmam sincs, mit kéne mondanom, hogy segítsek feldolgozni egy ilyen hírt. Igazából még én sem dolgoztam fel igazán, hogy a fenébe tudnék segíteni másoknak benne?

- Sajnálom… - Ennyire telik tőlem. Még egy bocsánatkérés. Nagyon hasznos vagy, Mika.

Elkezdünk lassan, céltalanul sétálni az utcákon.

- Én sajnálom… tudtam, hogy rád erőltetem az egészet, de azt hittem, hogy lehet esélyem.

- Én is azt hittem. – Halkan mormolom a szavakat, azt akarom, hogy tudja, hogy mikor belementem a dologba, még csak egy tagadott gondolat szinten fogalmozódott meg bennem az egész. – Nekem is tök új az egész.

Hosszú órákig sétálgatunk a környéken, átdumáljuk az érzéseinket, és azt is, hogy szerencsére a rövid kis kapcsolatnak aligha nevezhető próbálkozás valószínűleg nem fogja elrontani a barátságunkat. Szerencsére nem faggatózik a kiszemeltemmel kapcsolatban, nem tudom, hogy azért, mert még nem áll készen rá, hogy ilyesmiről beszélgessünk, vagy azért, mert feltételezi, hogy úgysem ismeri. Külön gimibe járunk, így a közös ismerőseink halmaza nagyjából kimerül a rajzos társaságban. Amúgy is… azt hiszem, hosszú utat kell még megtennem, hogy fiúkról tudjak diskurálni akárkivel.

Már estefelé jár az idő, mikor Yui hazakísérése után végre én is hazaesek. Napok óta nem volt ilyen jó kedvem, mintha valamit felszabadított volna bennem az, hogy beismertem az érzéseket, amik gyötörtek. Fogalmam sincs, hogy tudtam ennyi ideig homokba dugni a fejemet a témával kapcsolatban. Jesszus, a srác, aki tetszik, elhívott valahova, én meg elvittem a haverjaimat. Mennyire lehet egy ember gyökér?

Levágom magam a barna bőrkanapéra, és a lábaimat magam elé húzva merengek a múltbeli jeleneteinken Jaidennel. Nem csoda, hogy beleestem, konkrétan úgy viselkedik néha, mintha legfőbb céljául tűzte volna ki, hogy látványosan félreérthető helyzetekbe keverjen.

Az arcomat megdörzsölve próbálom kirázni a fejemből a remény éledező érzését, de a fejrázás csak annyit eredményez, hogy idegesítően csikiző barna hajtincsek másznak a homlokomba. A felhúzott térdeimre döntöm a fejem.

- Úgy nézel ki, mint aki épp belső harcot vív önmagával, és vesztésre áll. – Felkapom a fejemet, csak egy fintorral válaszolok a gúnyos megjegyzésre. Mila vigyorogva csapja le magát mellém a kanapéra, egy mély, müzlivel teli küblit szorongat az ölében. Mostanában keveset dumáltunk, főleg azért, mert folyton a szobámba zárkózva alkottam valami hülyeséget, amit a Jaidenről való ábrándozás ihletett. – Minden oké?

- Nem… - Halkan, a halovány vajszínűre festett falat fixírozva dünnyögök. Ha már lúd, legyen kövér, nem? Yui már úgyis tudja. – Te mit szólnál, ha… meleg lennék? – Oldalra sandítva látom, hogy egy pillanatra megáll a müzli kanalazásában, de szinte rögtön folytatja. Megvonja a vállát.

- Igazából semmit. Ha az vagy, akkor az vagy, kész. – Lerakja a müzlistálat a kanapé előtt elterülő modern, átlátszó üveglapú dohányzóasztalra, majd a kanapén elterpeszkedve a vállamra dől. Elmosolyodom a közelségétől.

- Nem zavarna?

- Miért zavarna? De miért beszélsz róla feltételes módban? Az vagy vagy nem vagy az? – Most én vonom meg a vállamat.

- Hát, belezúgtam egy fiúba, akkor az vagyok, nem? – Kíváncsi, pimasz Mila-mosollyal sandít fel rám. Hihetetlen, hogy ugyanúgy néz ki az arcunk, mégis annyival menőbb arckifejezései vannak, mint nekem…

- Gondolom… vagy esetleg bi? – Oh tényleg, olyan is van. Bár eddig a lányok között soha nem találtam egyetlen olyan személyt sem, aki érdekelt volna. A fiúkat nem igazán néztem ilyen szemmel.

- Lehet. – Felkel a vállamról, és látom a pillanatot, mikor lelkes pletyka üzemmódba kapcsol.

- Na, de mesélj erről a srácról! Ismerem?

- Nem akarok… - Nincs az az Isten, hogy Jaidenről susmorogjak Milával. Nincs. Főleg azok után, ahogy reagált, mikor megtudta, hogy modell. Bah. Tényleg. Beleestem egy modellbe?

- Naaaaaa! Vajon te is tetszel neki? – Honnan a viharból tudjam? Eddig soha nem is érdekelt az ilyesmi, most pedig egy hét alatt rá kellene jönnöm mindenre? Lehet, hogy mégiscsak tanácsot kéne kérnem…

- Nem tudom… egy buliban találkoztunk, aztán bejelölt facebookon és elhívott találkozni… - Felcsillannak Mila szemei, érdeklődve várja a folytatást, de igazából nincs több mondanivalóm. Előbb ugrok ki az erkélyünkről, mint hogy beismerjem, hogy már megejtettük ezt a találkát, de elvittem magammal a haverjaimat.

- Éééés?

- Ennyi. Még ejtettük meg ezt a találkát… de szerinted ez randi?

- Persze, hogy az. – Basszus. Tényleg randira hívott? De akkor miért viselte ilyen jól, hogy a Nanáékkal jelentem meg? Bah, mégis hogy máshogy viselhette volna? Mégsem hagyhatott faképnél, tök gáz lett volna.

- Tuti? Mármint mindketten fiúk vagyunk… nem lehet, hogy csak haverkodni akar?

- Jesszus Mika, ennyire nem lehetsz sügér. – Fogadunk? Miért nem osztogatnak ezekhez a dolgokhoz kézikönyveket az utcán?? A gyengébben kedvéért… – Én sem hívok el csajokat, akiket alig ismerek kettesben sörözni… ez tuti hogy randi. – Nem fűzöm hozzá a szavaihoz a szívemet nyomó folytatást. Randi… lett volna. Ahh. Elsüllyedhetek?

- Aha… és… ha feltesszük, hogy már valamilyen módon, amit nem akarok kifejteni, elfuseráltam ezt a találkát, akkor mit csináljak? – Mila újra magához veszi a teste méreteihez képest indokolatlanul nagy mennyiségű müzlit, majd úgy válaszol, mintha a világ legkönnyebben kivitelezhető tanácsát adná épp.

- Hát, hívd el te. – Nem. Az totálisan lehetetlen. Teljesen ki van zárva. Nem fog megtörténni. Nem. Soha. Esélytelen.

 

***

 

A szokásos időben ér véget a pénteki rajzkurzusunk, Minato és Nana kitalálták, hogy a múlt heti kis sörözésből rendszert kéne csinálni, mert tök jó ötlet volt. Eddig is kerítettünk sort ilyesmire néha, de egészen ezidáig valahogy nem vált szokássá. Yui nem tudott ma eljönni, Nana azt mondta, hogy elvileg a húga balett előadására megy, de a bűntudatom inkább azt sugallja, hogy a tegnap történtek miatt menekül előlem. Remélem jövő hétre visszarázódik minden a normális kerékvágásba. Még a kurzus közben megdumáltuk Minatoval és Nanával a „szakításunkat”, szóval nagyjából ők is képbe kerültek a dolgokról. Gondoltam arra is, hogy megosztom velük a talán még nagyobb hírt, de valamiért eddig képtelen voltam rá, pedig Yuinak és Milának olyan könnyű volt elmondani. De azt hiszem, arra még nem állok készen, hogy a homlokomra írjam.

Minato épp a legújabb beteg tetkóötletéről áradozik, miközben én némán meredek a telefonom képernyőjére, amin a Jaidennel folytatott kopár messengeres beszélgetésem van megnyitva. Tegnap este Mila a fülembe ültette a bogarat, hogy el kéne hívnom Jaident randizni, de még egy rajzkurzusos sörözésre sem merem meginvitálni. Hogy lehetek ennyire beszari?

- Miért bűvölöd azt a beszélgetést ilyen elhivatottan? – Vigyorogva lép mellém Nana, az egyik szemöldökét felhúzva vizslatja Jaiden nevét a képernyő tetején. Upsz. Egy bizonytalan mosollyal leplezem el a zavaromat.

- Jaaa, csak azon gondolkodtam, hogy el kéne hívni, múlt héten úgy tűnt, hogy jól érzi magát velünk. – Nana játékosan kacsint egyet, majd kinyújtott nyelvvel veszi elő a telóját, és megnyitja az ő beszélgetését Jaidennel.

- Pontosan ezért hívtam el még a kurzus közben. – Az utolsó két üzenetre siklik a tekintetem, majd kényszerítem magamat, hogy elforduljak a telefontól, de még így sem kerüli el a figyelmemet, hogy nem ez volt az első üzenetváltásuk. A múlt péntekihez hasonlóan most is egy kellemetlen, szorító érzés húzza borsószem méretűre a mellkasomat, de most már legalább sejtem, hogy mitől lehet. Az elmúlt hét érzelmi hullámvasútjai közepette sikerült meg is feledkeznem arról a tényről, hogy pénteken kettesben hagytuk ott Nanát és Jaident. Igazából nem kéne, hogy zavarjon, hiszen ha bármi történt közöttük, akkor fiúként nekem valószínűleg amúgy sem lenne esélyem… ahhhh el sem hiszem, hogy ilyeneken gondolkozom. Visszamehetek abba az időbe, mikor nem érdekelt az ilyesmi?? Valahogy ki kell derítenem, hogy mi történt, de hogy kérdezzek rá úgy, hogy ne legyen fura? Nem vagyok az a pletykafészek típus, aki egyből a részletekért könyörög… bezzeg ha itt lenne a drágalátos nővérem.

Mire feleszmélek a kavargó, zakatoló gondolataim közül, már rég másról beszélget a két jómadár, én pedig némán törődök bele, hogy ezen a ponton már esélytelen feltűnésmentesen kipuhatolózni a kapcsolatukat. Hah. Mindegy…

Mire megérkezünk a törzshelyünknek kinevezett kocsmába, Jaiden már a múltkori asztalunknál ül, lassú mosollyal int felénk, mikor a kis hármasunkkal beesünk a szeles őszi időből a helyiség kellemes melegébe. Nana bemászik a kis box egyik hátsóbb székébe Jaiden mellé, őt követi Minato, én pedig egy lélegzetvételnyi tétovázás után ahelyett, hogy szépen libasorban követném Minatot, helyet foglalok Jaiden másik oldalán. Megejtjük a szokásos üdvözléseket, és a kötelező köröket arról, hogy Yui miért nincs itt, meg hogy milyen volt a rajzkurzus. A Yuival való szakításunk nem kerül szóba, a többiek gondolom nem akarnak helyettem kotnyeleskedni, én pedig képtelen vagyok megtalálni az alkalmat, amikor nem jönne le hülyén az információ, ami amúgy simán lehet, hogy teljesen hidegen hagyja Jaident. Kirohannék a világból, ha nagy lelkesen közölném vele, és valami olyasmit reagálna, hogy „és?”. Bár tegnap elég érdeklődőnek tűnt, szóval lehet, hogy futná egy „sajnálattal hallom”-ra is. Az már egész tűrhető.

Elkezdünk arról dumálni, hogy kinek milyen napja volt, természetesen azt nem osztom meg velük, hogy egész nap ásítoztam, mert tegnap alig tudtam aludni a körülötte forgó gondolatok megállás nélküli ostromától. Meg persze arra sem jön rá minden nap az ember, hogy valószínűleg a saját neméhez vonzódik. Még szerencse, hogy normális körökben mozgok, különben még rárakna egy lapáttal az előítéletektől való félelem is.

Közel fél óra elteltével Minatonak tűnik fel először, hogy hiányzik valami az asztalunkról.

- Baszki, úgy elkezdtünk dumálni, hogy sört nem is hoztunk. – A szavaival párhuzamosan a tettek mezejére is lép, feláll, és elindul a pult mögé. Ugranék, hogy elkísérjem, de Nana megelőz.

- Megyek, segítek neki, mielőtt még megpróbál négy korsóval idelavírozni. – Éééés husss, egyedül is maradtunk Jaidennel. Elég ez a gondolat, hogy hirtelen túl melegnek érezzem az egyenruhámhoz tartozó, vajszínű pulcsit, amitől gyorsan meg is szabadulok. Az alatta lévő fehér ing ujja még feltűrve maradt a rajzkurzusról, ott mindig ez az első lépésem, hogy ne legyen csupa grafit az ujja vége. És ma még ahhoz is volt elég eszem, hogy lemossam a kezem oldaláról a fekete nyomokat. A sulink emblémájával díszített nyakkendő kényelmesen meglazítva lóg az ing felett, zavartan gyűrögetem, miközben Jaiden felé sandítok, akinek a rosszat sejtető vigyora olyan széles, hogy megvillannak a hófehér, természetellenesen hegyes szemfogak, amikről már hallottam pletykákat a bulink után.

- Hízelgő, hogy amint kettesben maradunk, vetkőzni kezdesz. – A hangja élvetegen búgós, az arcom égő érzése már meg sem lep, kezdem úgy érezni, hogy lassan ez lesz a természetes állapot az ő társaságában. Bárcsak ne tudnám, hogy hogy festek ilyenkor, de sajnos képtelen vagyok elfelejteni a képet. Lesütöm a tekintetemet, hogy elrejtsem a kétségtelenül piros bőrömet. Jobb volt, amíg nem tudtam, hogy tetszik… addig nem aggódtam ilyen hülyeségeken. Meg azon, hogy miért kell MINDEN áldott dologra félreérthető, vagy jelen esetben félreérthetetlen heccelő utalást tenni? Nem tudom, hogy a hallgatásom ösztönzi folytatásra, vagy az arcomról ennyire leolvashatóak voltak a gondolataim. – Bocsi, nem akartalak zavarba hozni.

A matató ujjaim a nyakkendőmről az asztalon lévő fa poháralátétre csúsznak, miután sikerül kicsit elvonnom a figyelmemet, lassan kényszerítem vissza a tekintetemet a fiúra, akinek a mosolya közben a szokásos kedves, tartózkodó vonallá enyhült a vigyorból.

- Nem baj… csak nem értem, miért… - egy pillanatra elakadok, keresem a megfelelő befejezést a megjegyzésnek, amihez magam sem tudom honnan merítettem bátorságot - …mondasz és csinálsz mindig ilyesmiket.

Kicsit közelebb csúszik a székével, az egész testem megfeszül a váratlan reakciótól, és attól, hogy a vállaink közelségétől szinte még az ingemen keresztül is érzem a belőle áradó meleget. Most először nézek rá igazán, a fülében megcsillanó piros fülbevalók tökéletesen harmonizálnak a fekete pólója piros AC/DC emblémájával. A piros-fekete színpáros uralmát a haja és a tetkója türkizén kívül egy hasonló színben pompázó karkötő töri meg. Baromi jól néz ki. Miért néz ki ilyen baromi jól? A pillantásában van valami, amitől ijesztő kényszert érzek, hogy bevalljam neki, milyen gondolatok gyötörnek a tegnapi találkozásunk óta.

- Mert nagyon aranyosan reagálsz. – A pulzusom az egekbe ugrik a szavaktól, amiket már tényleg nem tudok mással magyarázni, mint a tegnap óta a szívembe költöző legtitkosabb apró kis reménysugarakkal.

- Aranyosan…? – Halkan motyogva ismétlem meg kérdésként a jelzőt, amit hirtelen nem tudok hova tenni. Félek, hogy megint csak félreértek valamit, és mindjárt idiótát csinálok magamból. Aranyos lehet egy kistesó is, akit a bátyként szivat. Vagy egy kajáért nyújtózkodó kishörcsög.

Nem válaszol, csak kiszélesedő vigyorral bólint. Az ujjai végtelen természetességgel csúsznak az asztalon matató kezemhez, és megtalálják a bal csuklómon lévő fekete bőrszíjas karkötőt, amin egy „m&ms” feliratú medál lóg. Milától kaptam még évekkel ezelőtt, neki is van egy, csak fehérben, ez lett a közös tesó-karkötőnk. Szó nélkül kezd el játszadozni a medállal, az egész kezemen árulkodó lúdbőr fut végig, ahogy az ujjai meg-megcirógatják közben a csuklóm legérzékenyebb részét. Pont, mint tegnap. Mintha neki is ez jutna eszébe, váratlan kérdéssel rukkol elő, pedig az enyémre nem is adott rendes választ. Egyikre sem igazán. Pláne arra a fél millióra, amit ki sem mondtam.

- Jó volt a tegnapi randid Yuival? – Elkerekednek a szemeim, látom, hogy a karkötőm fixírozásáról újra felém sandít, de csak a tekintete fordul felém, az arca nem. Az ujjai még mindig a bőrömön játszanak, már meg sem próbál úgy tenni, mintha a medalion lenne a célpontja. Fogalmam sincs, mi történik, de nem merek megmozdulni, mert félek, hogy vége lesz. A szívem a torkomban dübörög, válaszra nyílnak az ajkaim, de először nem jön ki hang közülük.

- Szakítottam vele. – Megállnak az ujjai, és mintha egy hipnózisból ébrednék, magamhoz húzom a kezemet, és megdörzsölöm az érzékennyé vált bőrt, mintha ezzel elfelejthetném az érintése érzését.

A tekintetében különös fény villan, és az ajkai rémisztően lassú mosolyra húzódnak, amit valamiért nem tudok nem elégedettnek látni. Tuti, hogy képzelődök. Valamiért azt érzem, hogy nyitott könyvként olvas a gondolataimban, és pontosan tudja, hogy miért. Megfulladok. Komolyan. Nem kapok levegőt.

- Hogyhogy? – Meg sem próbál úgy tenni, mintha sajnálná a hírt, ami csak tovább bátorítja a buta reményeimet, pedig az lenne a legkönnyebb, ha el tudnám fogadni, hogy esélytelen, hogy egy ilyen csávót a fiúk érdekeljenek. Főleg, hogy a bulin is egyből egy csajra kezdett el nyomulni. Azt is láttam, hogy hogy nézett Nanára múlt héten. Tényleg, még azt sem derítettem ki, hogy köztük mi történt. Tök hülye vagyok. Szedd össze magad, Mika.

- Mert… - Elakad a hangom, mikor Nana egy sóhajjal vágódik vissza közénk, és lendületesen mászik be a hátsó székére. Mit akartam válaszolni? Azt, hogy „mert másvalaki tetszik”? Megőrültél, Mika??

- Aaaahh hihetetlen, hogy már ilyen korán ekkora sor van. Az egész estére meg kellett volna vennünk a piákat basszus. – Az egyik kezében tartott sört maga elé, a másikat pedig Jaiden elé tolja. Közben Minato is ideért, egy mosoly mögé rejtem a félbeszakadt témánk okozta zavarodottságot, és beleborzolok a hajamba, miközben megköszönöm tőle az elém tolt korsót. Hirtelen jobban zavar Jaiden közelsége, mint amennyire az előbb tetszett.

- Jah, legközelebb ti mentek, ezzel az eggyel letudtam az egész napnyi sorban állás perverziómat. – Minato is leül, és belekortyol a sörébe. – Amúgy ma is korán le kell lépnem, holnap is 8-kor kezdek. Nem tudom, miért csinálom ezt magammal. – Még talán soha nem örültem ennyire a tématerelésnek, rá is ugrom a lehetőségre.

- Tényleg, jól sikerült múlt héten a vízfesték tetkó? – Felcsillan a szeme a kérdéstől, előkapja a telóját, és egy ideig lapozgat a galériában, hogy megmutathassa.

- Kurva jól! Azt kell, hogy mondjam, hogy ebben is zseni vagyok. – Cseresznyevirág. Ki gondolta volna, hogy cseresznyevirág. Nem véletlenül mondta rá Minato sem, hogy klisés… de szépnek tényleg szép.

Nana felnevetve veszi magához a telefont, majd továbbadja Jaidennek.

- Nem tudom elképzelni, ahogy egy plázacica fölé görnyedsz és rózsaszín művésztetkót varrsz rá. – Nekem is nevetnem kell a gondolattól, a téma könnyed hangulata elhessegeti az imént felgyűlt feszültséget belőlem. Minato szemöldökfelvonva pillant a szőke lányra, a gonosz mosolya megelőlegezi az élveteg válaszát.

- Pedig azt hittem elég faszit láttál már magad fölött görnyedni, hogy sikerüljön elképzelni. – Nana haragos vigyorral vágja Minatohoz a pulcsiját, ami eddig a széke hátán lógott, majd szinte nevetve válaszol.

- Seggfej. Nem tehetek róla, hogy imádnak a pasik. – Kevés Nanásabb választ tudtam volna elképzelni egy ilyen vádra. – Oh erről jut eszembe, visszahoztam a pólódat, Jaiden. – A táskájába nyúl és kivesz egy szépen összehajtogatott ruhadarabot. A korsóra kicsapódott párával játszadozó ujjaim megtorpannak, kívül-belül szoborrá dermedve figyelem, ahogy átnyújtja Jaidennek a pólót. A szemem sarkából látom, hogy Jaiden szája szavakat formál, talán megköszöni, de a fülem sípolásától az égvilágon semmit nem hallok.

Tök hülye vagyok.

Minato is mond valamit, azt hiszem Nanán élcelődik, hogy még tőle is szokatlan gyorsasággal csapott le az új srácra.

Tök hülye vagyok. Fogalmam sincs, miért engedtem, hogy Mila elhitesse velem, hogy van esélyem… Mila egy bolond romantikus, szerinte egy hosszú szemkontaktus a buszon egy idegennel már szerelmi vallomás. Láthatatlanná akarok válni. Haza akarok menni, de félek, hogy ha most felállok, az feltűnő lenne. Vagy már megint túl sokat gondolok a saját fontosságomról? Miért számítana ha most hirtelen felállnék?

Tök hülye vagyok. Persze, hogy összejöttek Nanával. Ki ne jönne össze Nanával? Ez nem is volt kérdés. Egy szavam sem lehet, én meg Yuival jöttem össze. De akkor miért érzem úgy, mintha épp acélbetétes bakanccsal tipornának a mellkasomba?

Három szempár szegeződik rám, és csak emiatt döbbenek rá, hogy észre sem vettem, de felálltam. A figyelmük kizökkent a marcangoló önsajnáltból, mosolygásra kényszerítem magamat, és a hajamba túrok.

- Srácok, totál elfelejtettem, hogy megígértem anyának, hogy megcsinálok neki egy szórólap tervet holnapra. – Bocsánatkérően teszem össze a kezeimet, már most bűntudatom van a hazugságtól. Illetve féligazság, mert holnaputánra ígértem a tervet. Felkapom a pulcsimat a szék háttámlájáról, a kabátomat pedig az asztal melletti akasztóról. – Rohannom kell, jövő héten bepótoljuk!

Nem várom meg a döbbent reakciókat, a ruhákat fel sem véve, csak átölelve menekülök ki a kocsma fülledt levegőjéből. Az őszi szél a hajamba tép, de most egészen jól esik a hidege. Ahhh, ez közel volt. Utálom ezt az érzést. Utálom. Nem szabadott volna beleélnem magamat… ha ott kellett volna ülnöm még egy percet, lehet még el is sírom magam. Hülye, hülye, hülye.

- Mika! – Lefagynak a lépteim, az eltéveszthetetlenül ismerős hang tulajdonosa felé fordulok, a szívverésem könnyedén szökik ismét az egekbe a jelenlététől, miközben némán hálát adok az égnek, hogy nem vagyok egy könnyen sírós típus, ezért a távozás után is csak magamban gyötrődtem a hülyeségemen. – Ott hagytad a rajzmappádat. – Felém nyújtja a mappát, egy hosszú másodpercig értetlen mozdulatlansággal nézek le a tárgyra, amihez általában úgy ragaszkodom, mintha a harmadik kezem lenne. Csak a szurkáló csalódottság érzésétől döbbenek rá, hogy még most is olyan ostoba voltam, hogy azt hittem, más miatt jön utánam. A szél csípi a szemembe gyűlő könnycseppeket, de tuti, hogy nem fogok egy ilyen butaság miatt sírni. Oké, most már végleges. Sarkon fordulok, hazamegyek és soha többé nem jövök ki a szobámból. Ennyi.

- Köszi.




Szerkesztve Silvery által @ 2022. 01. 16. 22:44:17


Rukima2022. 01. 14. 22:44:09#36115
Karakter: Jaiden Blake
Megjegyzés: Mika-kunnak, az "árulótól"


 Szemem sarkából látom csupán a sokkot, amit a fiúban okoz a kis firkálmány látványa, de szerencséjére a barátai mind rátapadnak tekintetükkel a vázlatfüzet adott lapjára. Nana csipkelődése magához téríti csatlakozva a nevetgélő társasághoz vág vissza a heccelésre. Minato kisvártatva felém fordul egy kérdéssel.
-Szóval így megihletett Mika a bulin, Jaiden?
Oh, meg ám. Nem is akárhogy... egyébként meglepő, hogy még csak egyszer rajzoltam le. Bár, amikor jobban elmerengtem rajta, akkor a kezem épp el volt foglalva. De értelmes válaszként eszembe jut a pillanat, mikor először éreztem azt, hogy egy igazi kis sutával hozott össze a sors.
-Hát, elég emlékezetes volt, hogy a tetőn ragadt és le kellett szedni. 
-Hé! – néz rám játszott elárultaággal, mint akit hátba döftek. Természetesen a csapat legharsányabb tagja, Nana kontráz rá.
-Miiii? Tipikus Mika. Mint mikor elbújtál a biliárdasztal alatt, hogy lerázz egy csajt, de elaludtál, mi meg másnap reggel majdnem kihívtuk a rendőrséget, hogy eltűntél.
 
És kezdődik a „bemutatkozás” vagyis előkerülnek a cikis sztorik és gázos jelenetek, amiken mindenki nagyokat derül, persze általában azt leszámítva, akiről az adott történet szól. Én inkább csak pár visszafogott esetet mesélek el a múltamból. Jobb ez így. Még jó, hogy nincsnek itt a haverok, mert akkor én is kaphatnám az ívet rendesen. 
Időnként a most kifejezetten szótlanul ücsörgő Mika felé pillantok, de ábrándos tekintete arról árulkodik, hogy most épp valahol a földkörüli pályán kering és csak az egyik barátja noszogatására tér vissza közénk és kapcsolódik be a beszélgetésbe, ami hamarosan újra nevetgélésbe torkollik. Jól érzem magam, csípem ezeket a srácokat. 
Korai még az idő, de hamar megcsappan a létszám Minato személyével, akitől ugratós búcsút sikerül venni. Na, vele jó haverok leszünk.
 
Mika is sokat nevet, elengedi magát, nem görcsöl annyira. Jó ilyen kis felszabadultnak látni és végre kicsit kettesben is maradunk, ahogy a lányok közösen ostrom alá veszik a mosdóhelyiséget. Egyébként talán még jó is, hogy a haverjai is jöttek, így talán kicsit könnyebben feloldódott a közelemben. Épp arról beszélgetünk, hogy miért is járok egyetemre, mikor egy korty ital után megtörli a száját és észre sem veszi, hogy arca fekete maszatos lett. Nem hagyhatom ki ezt a magaslabdát...
 
Közelebb hajolok hozzá és ujjaimat keskeny kis állára csúsztatom, hüvelykemmel lassan simítom végig a bepiszkolódott bőrfelületet, majd ujjam hihetetlen puha alsóajkára siklik. Egy pillanat alatt vált paradicsompiros arcszínre, kikerekedett szemei döbbent fénnyel remegnek rám, de nem menekül el, sőt... édes kis ajkai finoman elnyílnak egymástól, mintha csak csalogatnának magukhoz egy igéző csók reményében. Jajj, anyám... a szívem úgy zakatol a mellkasomban, mintha ő lenne az első, akit el akarnék csábítani. Szinte máris az ajkaimon érzem a melegét, puhaságát, izgató simítását... már hajolnék is még közelebb, hogy megszakítsam ezt a minimális távolságot, de egy realista hang a tudatom szegletéből megálljt üvölt a fejemben. Jaiden, ha most elkapkodod, akkor tuti elijeszted. Nem is beszélve, ha közben jönnek vissza a barátai annyira zavarban lesz, hogy hetekig eltűnik a világ elől, TE pedig sosem látod viszont. Elfojtva egy megadó sóhajt terelem vissza magam a kényszer türelemmel kínzó valóságba.
-Grafitos az arcod – mondom egyszerűen. Tekintetére értetlenség ül és egy röpke pillanatra mintha csalódás suhanna át rajta, de lehet, hogy ez utóbbit csak képzeltem. Lehet mégis meg kellett volna próbálkozni azzal a csókkal, basszus. 
Nagyokat pislogva tér magához és hátrahőköl, mintha egy álomból ébredne. Ha egyáltalán ez lehetséges, még vörösebb fejjel, kapkodva törölgeti meg az állát, persze a még mindig koszos kezével, miközben halk hangon motyogva köszöni meg a figyelmeztetést. Mostmár teljesen szürke maszatos, de hihetetlen édes látványt nyújt, amitől csak szórakozott vigyor kúszik az arcomra. 
-Ettől csak rosszabb lett.
Kezére pillant, amin persze ott díszeleg az egész napi rajzolgatás koszos gyümölcse. Elhadar valami elnézés félét és a székeken átbukdácsolva elmenekül a férfimosdó felé. A székem támlájára támaszkodva pillantok utána. Annyira kis megrontani valóan aranyos... waaa, Jaiden, meg KELL szerezned magadnak...
Kizökkent az ábrándozásból, mikor látom a lányok közeledtét, azonban sutyorognak még pár szót és Yui visszafordul a mellékesek irányába. Biztos ott felejtett valamit. 
Nana visszatér az asztalhoz és mielőtt mellém csüccsenne a székre még futólag végigmér lezser tartásomban. Szeretem mikor így néznek rám olyanok, akiket én is vonzónak találok. Egy kicsit azért elgondolkodtat, hogy érdemes e a félénk fiúcska betörésével bajlódni, mikor itt ez a csodaszép lány, akinek láthatóan nem lenne ellenére, hogy engem törjön be. 
Előre könyökölök az asztalra és szememet lehunyva, halvány mosollyal rázom meg csak úgy magamnak a fejemet. Az a fura, hogy ég és föld az érzés, amikor rájuk nézek. Nanára tekintve csupán a szokásos testi vágy lesz úrrá rajtam, de ha Mika van mellettem, olyan érzésem van, mint mikor az első csókját akarja valakinek adni az ember. Fura. 
-Min méláztál el ennyire? – kérdi már mellettem ülve a kedves lány hangja. Felnyitom a szemem és félmosolyra húzom ajkaim. 
-Semmi különös. Yui hova tűnt el? – terelem a témát.
-Csak bevárja Mikát. Láttuk, hogy nincs itt, gondoltuk mosdóba mehetett ő is. - Helyeslően bólintok. Bár, szerintem Mika magától is visszatalálna... ez a csapatban járás a lányok hülyesége. De sajnos olyasvalamivel folytatja a csacsogást, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam. -Yui már régóta bele van zúgva Mikába, de a kis mamlasznak fel se tűnik ha közeledik felé valaki.
-Nem mondod? – horkantom, talán egy lehelettel több szarkazmussal a hangomban a kelleténél. De Nana csak felkuncog, valószínűleg nem értette ő sem a gúnyt. Nem is baj. 
-Ilyen témában kicsit lassú szegény, pedig folyton ostromolják a csajok – elgondolkodva illeszti ujját állára. – Mondjuk az én ízlésemhez túl kisfiús, jobban tetszenek a... magabiztosabb férfiak.
Ismét a félreérthetetlen pillantás. Tetszik a játéka, így hát egy kicsit belemegyek és elvigyorodva hajolok közelebb hozzá. Nem is én lennék, ha nem venném a lapot.
-Hát, te sem tűnsz épp elveszettnek – búgom, jelezve, hogy magamra vettem a célzást. Persze ez csak játszadozás, de a kis belső ördög énem nem engedi, hogy nemet mondjak egy kis flörtölésre. A lány szemei azonban sejtelmesen csillannak fel, ajkain a vadászat sikerét előre ünneplő mosoly. 
Mindketten felpillantunk, ahogy Mikáék az asztalunkhoz lépnek.
-Srácok, ha nem gond, mi is lelépünk. Mika felajánlotta, hogy hazakísér – hadarja Yui halványan pirulva és megragadja kis Mikám karját, akinek látszólag fingja sincs, hogy mi történik és csak pirulva kerüli a tekintetem. Faszom. Ez a lány is pont most vette a bátorságot, hogy lépjen egyet a szerelmi ügye érdekében. Hahó, itt már valaki próbálkozik! Láttok engem?! Ennyit a türelemről... Na MOST igazán bánom, hogy elhozta a haverjait...
Elköszön a „párocska” és kedvetlen, nem tetsző fintoromat a söröskorsóm mögé rejtem egy kortyolás kíséretében. Mellettem Nana tapsikolni kezd, ahogy azok ketten kilépnek a kocsmából.
-Ezaz! Már nagyon kellett ez nekik! – Éljen... hú de jó...
Hát... ez a randi nem épp úgy alakult, mint szerettem volna. 
Leteszem az üres poharat és felállok a székből. 
-Te kérsz valamit? – kérdezem a lányhoz fordulva. 
-Amit te – mosolyodik el, és az én ajkam is felgörbül. Hát... ha már Mikáról lecsúsztam, azért még nem kell egyedül töltenem az estét. Kisvártatva két jaegerrel és még két sörrel térek vissza. 
-Na szóóóval... megmutatod, hogy hol vannak még tetkóid? – csillan rám Nana sejtelmes pillantása. Ravasz félmosollyal fordítom poharam felett a tekintetem a leányzóra.
 
 
Szinte bezuhanunk a lakásba, miután végre sikerül azzal a francos kulccsal látatlanban beletalálni a zárba, minekután már a folyosón egymásnak estünk. 
Nem tudom, hogy keveredünk beljebb a szobába, de már a kanapén huppanunk, én háttal, a szőke hajú lány pedig az ölemben. Lényegretörő csajszi, azt meg kell hagyni. Csókolózás közben formás fenekébe markolok, de a farmerja kellemetlenül feszül rajta, szorító cellába zárva a lágy idomait. Helyette inkább blúza alá csúsztatom kezeim és már gyakorlott mozdulattal csatolom ki fél kézzel melltartóját, hogy szabad kezemmel a fellazult ruhadarab alá nyúlhassak. Finom, de határozott érintéssel simogatom meg puha, kerek mellét. Már ő is a pólóm alatt matat, mellkasomat cirógatja és hasam kockáira barangolnak ujjai. Egy pillanatra elengedem őt, hogy ledobhassam a felesleges ruhadarabot magamról. Izgatottan alsó ajkába harapva méri végig fedetlen felsőtesten és tenyerével végigsimít fentről lefelé, hogy aztán dudorodó nadrágom feletti övet kezdje türelmetlenül bontogatni. 
Egy laza mozdulattal nyitom szét ingét, gombjai a falon és a földön koppannak.
-Oops... – vigyorgom a rám emelt rosszalló tekintetbe, de el is illan ahogy melleihez hajolva, börtönüket félresöpörve kezdem számmal kényeztetni az érzékeny domborulatokat. Kéjesen felsóhajt és hajamba markolva szorít magához én pedig készségesen folytatom izgató tevékenységemet. Csípőjével ringatózva dörgölődzik közben kemény merevedésemhez, felnyögve harapdálom meg rózsaszín mellbimbóját, miközben így hevíti bennem a vágyat. De ez így hosszútávon egyikünknek sem lesz kielégítő, úgyhogy gondolva egyet karolom át derekát és felállok vele, hogy a pár lépésre lévő ágyra döntsem, egyúttal lecibálom róla a szűk farmert. Magamról is ledobva a nadrágot és az alsót mászok fölé és egy pillanatra megállva pillantok végig a sötét félhomályban meztelen testén. Szexin a hüvelyujja hegyébe harapva legelteti rajtam ő is a szemeit, másik kezének ujjai a csípőmre tekergőző kígyó tetoválás vonalát követik.
Az ágy szélére ereszkedve hajolok lábai közé, először csak finom csókokat hintek belső combjának bőrére és kicsit meg is harapdálva az érzékeny területet haladok egyre feljebb. Elégedetten hallgatom a türelmetlen sóhajait és hümmögését, ahogy megközelítem célt, de előtte kezemmel is gyengéd határozottsággal simítok végig combjának belső oldalán. Végül széttárt lábai közé hajtom a fejem, először csak leheletnyi érintéssel piszézem meg orrom hegyével csiklóját. Izgató intim illata az orromba kúszik és tovább sarkall, hogy nyelvemmel is ízleljem meg gyönyörének kapuját és óvatos, lomha mozdulatokkal kezdem izgatni, körbe barangolva puha szeméremajkait. Már teljesen benedvesedett, az íze a számban bódítóan hat rám, jobb kezem kemény farkamra siklik, hogy kiteljesítsem magamnak is az élményt. Nana hangosan nyögdécsel és sóhajtozik, csak fél szemmel látom, ahogy a lepedőt markolja, miközben felsandítok megkukkantani élvezkedő arcát. Nemsokára a hajamba markol, hogy felhúzzon magához, de kibontom ujjait a tincseim közül. Nincs kedvem a misszionáriushoz. 
Térdhajlatába kapaszkodva húzom hirtelen mozdulattal az ágy szélére, meglepetéstől nyekkenve, de kíváncsi várakozással pillant fel rám. Hátraveti fejét, ahogy ujjaimmal kezdem kényeztetni, de csak annyi időre, míg kiveszek egy gumit az ágy lábánál lévő éjjeliszekrényből. Kitépem foggal a csomagolást és már vágytól lüktető merevedésemre húzom az óvszert. Rücskös, mert miért ne. Tenyerembe köpve nedvesítem meg külsejét, majd eddig izgató ujjaimat elvéve illesztem magam a lányhoz, a földön térdelve pont ideális magasságú az ágy.
Reszkető sóhaj kíséretében hatolok bele komótosan, csípőjét határozott szilárdsággal tartva. Élvezem, ahogy lassan teste melege egyre hosszabb mivoltomban ölel körbe és felmorranok, mikor megfeszítve medenceizmait még jobban rám szorít. Ágyékomból mintha egész testembe szétáramolna a forróság, amint eléri a tarkómat ez az érzés, szinte varázsütésre kényszerít ösztönös mozgásra. Hangosan nyögve lököm magam belé, először lomhán, de aztán egyre gyorsabban. Testem követelődző sóvárgással veszi el ami a mámorító kielégüléshez kell, hol kicsit visszalassítva, hol erősebben szexpartnerembe nyomulva. Végigsimítom a sikoltozó, nyögdécselő lány lapos hasát és mikor már érzem, hogy nekem sem kell már sok, ujjammal duzzadt csiklóját kezdem intenzív mozdulatokkal simogatni. Szeme egyszercsak kikerekednek, háta ívbe feszülve emelkedik el az ágytól és néma sikoltással élvez el. Izmai rászorulnak a farkamra és ez már sok... felhördülve lökök rajta még egyet és vakító fehérséggel cikázik végig a testemen az orgazmus, hogy kielégült zsibbadást hagyjon lassan maga után.
 
Kihúzódom belőle és rendbe szedem magam, mielőtt befeküdnék az elégedett kiscica módjára fészkelődő lány mellé az ágyba. Hanyatt dobom magam, egyik karommal fejem alatt párnát formálva, míg másikkal átölelem a hozzám kucoródó Nana vállát.
-Ez nagyon jó volt... – dorombolja mellkasom bőrébe.
-Nekem is – válaszolok halkan és elkalandozva figyelem az utcáról beszűrődő fények játékát a plafonon. Kicsit szégyellem magam, hogy rögtön szex után az jár a fejemben, hogy vajon mi lehet egy fiúval, akinek dinnyeillatú a haja, és őzike szemei vannak...
 
 
A reggeli kómában tengődve kanalazom a cukrot a frissen főtt kávéba. 1...2...3...4.
-Jesszusom, kávét is adsz majd a cukorhoz?
Hallok meg a vállam mögül egy gúnyolódó női hangot. 
-Te hogy iszod? – kérdem miközben mellém lép és háttal a pultnak megtámaszkodik könyökein. Szőke haja most kócos tincsekben kuszálódik szép arca körül, egy cseppet sem lehet rendezetlenebb, mint az enyém. Egyelőre még csak a bugyija és a kissé viseltes inge van rajta, így formás, csupasz combjaira kalandozik álmos tekintetem. Én valahogy ébredés után magamra erőltettem a nadrágom, de igazából nem is emlékszem nagyon a jelenetre.
-Tejjel és egy cukorral.
A már kikészített bögrébe teszem a hozzávalókat és úgy nyújtom át az italt.
-Kösz – veszi át hálás mosollyal. 
-Kínálnálak reggelivel is, de egyelőre elég kopár a hűtőm – be is csukom az említett gép ajtaját, miután helyzetfelmérést tettem a belsejében. Egy flakon ketchup és sokadnapos pizza nem éppen a legjobb vendégvárók.
-Áh, ne is törődj vele, úgyis mindjárt megyek – mondja, miközben átsétálunk a szobába a konyhának kinevezett sarokból. – A kolitársam már biztos halálra izgulja magát. 
-Egy péntek este után? – vonom fel kérdőn a szemöldököm, miután levetem magam a kanapéra. Ő közben komótosan öltözködni kezd. 
-Jah, ő amolyan tyúkanyó típus. 
Megvonom a vállam és belekortyolok a kávémba. Álmosan figyelem, ahogy végigpillant magán, majd száját húzva néz körbe a piciny lakásban. Látszólag megtalálta amit keresett, és a ruhásszekrény ajtaját félrehúzva kezd turkálni a pólóim között. Nem igazán zavar. Végül kiválaszt egy képregénymintás felsőt és blúzát ledobva inkább azt veszi fel. Hasán csomóra kötve teszi nőiesebbé a darabot.
-Majd kérem vissza – mosolygom a kávéspoharam felett sandítva rá.
- Még meglátom. Lehet, hogy megtartom trófeának – csipkelődik gúnyos mosollyal.
-Ez fájt...– tettetem a sértettet. – Szeretem azt a pólót. 
Felkapja a táskáját és a rajzmappáját (amik gőzöm sincs, hogy keveredtek haza velünk a tegnap este folyamán) és lábaim közé térdelve a kanapén hajol le egy búcsúcsókra.
-Azért valamikor megismételhetnénk – húzódik el és lép a kijárat felé. 
-Még meglátom – vetem vissza neki előző szavait vigyorogva.
-Nyald ki – vágja hozzám álbosszúsággal a komódon heverő motoroskesztyűmet. Bírom, hogy ő is ilyen lazán veszi. 
-Meg volt, de szívesen, bármikor– vigyorgok továbbra is. Kicsit lágyítok vonásaimon. – Elvigyelek? Van pót bukóm. 
Izgatottan csillannak fel a világoskék szemek.
 
 
Unottan támasztom a középsuli kapujával szemközti falat és várom, hogy kicsengessenek. Nyelvpiercingemmel szórakozottan játszva gondolkodom az elmúlt napokon. Nana nagyon helyes lány, de egyértelműen egyikünk sem akar többet a másiktól egyszerű, barátok extrákkal kapcsolatnál. Ezt ki is veséztük egy tőlem szokatlan hosszúságúra nyúló messengeres beszélgetésben. És ezzel nincs is baj, nekem pont tökéletes. Mindketten nyitva tartjuk a szemünket, aztán ha akad valami komolyabb, sértődés nélkül tovább lépünk, de addig is, alkalomadtán van kivel mulatni az időt. Meg is beszéltük, hogy egyszer elvisz majd a csapatával Airsoftozni, aztán ha úgy tartja kedvünk megint átugrunk hozzám. 
Ami sokkal kevésbé oké, hogy napok óta fogalmam sincs mi a helyzet Mikával, pedig most nagyon rá van állva minden idegszálam. Ahogy legutóbb láttam a félénken ragyogó kis szemét izgatottan megcsillanni, amikor az arcához hajoltam... azóta sem megy ki a fejemből. Magam előtt látom rózsaszín, elnyíló ajkait, még mindig a hüvelykujjamon érzem a puhaságát. Rég izgatta ennyire valaki a fantáziámat. Tegnapelőtt ráírtam, hogy „Mizu?” de csak egy „Semmi kül”-t kaptam válaszul. Pfff. Ezért utálok nem személyesen diskurálni. Értelmetlen frázisokkal való dobálózás az egész.
 
Meghallom a szemközti suliból a kicsengetés hangját és nem sokkal később már özönölnek is ki a diákok az épületből. Az áradat közepén egyszer csak megjelenik egy aranybarna, bozontos hajkorona, ami jobban ki se ríhatna a többi kölyök közül. Érdeklődve kapom fel a tekintetem, de nem mozdulok, csak megfigyelek. Na jó, ez a megfigyelés dolog nem biztos, hogy belefér a „ne légy ijesztő” kategóriába... na mindegy. 
Látom, hogy elbúcsúzik két barátjától, akik kézen fogva indulnak el vele ellentétes irányba. Vidám mosollyal integet nekik, majd útjára indulna, mikor szembe fordul velem és ledermed, ahogy kiszúr. Nem nehéz, egyik legfeltűnőbb összeállításom van rajtam, egyben a kedvencem, tele a sárkány tetoválásomhoz illő türkiz és vörös kiegészítőkkel.  Elmosolyodva intek neki, majd egy pillanatig hezitál, de aztán körülnéz és átjön hozzám az úttesten keresztül.
-Szia Jaiden. Mi járatban erre? – kérdezi barátságosan.
-Jöttem, hogy elraboljalak – vigyorodom el és gonosz mosolyt tettetve hajolok le hozzá. Jajj, imádom mikor így megszeppenten elpirul. Meg kell zabálni. De jó lenne egy kis csokiöntettel... 
Hirtelen köpni, nyelni sem tud és nem bírom tovább, felnevetek hihetetlen értetlen arckifejezésén. 
-Csak hülyülök – vágom zsebre a kezem, kiegyenesedve előtte. – Ha el készülnélek rabolni, máshogy csinálnám – teszem hozzá sejtelmesen, mint akinek már alapos terve van az említett cselekedetre.
Zavartan felnevet, de vörös mint a főtt rák. Imádnivaló.  
-Takedához jöttem – lavírozok kicsit biztonságosabb vizekre a kedvéért. – Azt mondta, hogy beadja a sulitokban, hogy a bátyja vagyok és így használhatnám a gimi uszodáját. Aztán ha elintéztük beugrunk valahová enni.
-Oh, szeretsz úszni? 
-Hát, nem bírok sokáig egyhelyben ülni és most sokkal kevesebb lehetőségem van kimerítő testedzést tartani. Egyelőre. – Jaiden, fogd vissza az utalgatásaidat, meg azt az árulkodó vigyort. Legalább tudd meg, hogy hajlandó e elmenni veled kettesben valahova és ne csak kerülgesd mint a forró kását!
Mielőtt reagálhatna megzizzen a telefonom. És megint. És megint. Csak rá kell néznem arra a vacakra?!
-Bocs – kihalászom a zsebemből a készüléket és morcosan pillantok a képernyőre. Takeda? 
„Látlak titeket az ablakból. Majd máskor elintézzük a dolgot.” 
Egyszerre vagyok hálás és utálom, amiért kotnyeleskedik a magánéletemben. 
-Takeda lemondta a talit, azt írta valami más dolga akadt. Elkísérhetlek egy darabon?
-Öhm... aha... – mondja bizonytalanul és elindulunk a vezetésével.
-Haza felé mész? – kérdezem félvállról. – Ha nincs más dolgod, elmehetnénk kajálni -szemem sarkából sandítok le rá, figyelve csodás kis vonásait.
-Ami azt illeti... Yuival találkozom – válaszol halkan. Na jó, valaki most döfjön szíven egy képzeletbeli késsel. Ezt nem hiszem el... álvigyorral hajolok elé menet közben.
-Csak nem? Randira mész? Szerencsés a lány!
-Aha. Biztos... – zavart mosollyal süti le tekintetét. Ez nem volt túl meggyőző. Sajnos még nem ismerem túl szorosan, de azt még én is látom, hogy zavarja valami. Felesleges rákérdeznem, úgyse nekem fogja kiönteni a lelkét, aki mindig csak zavarba hozom. Mintha a hóhér kezébe adnád a kötelet, hogy csomózza meg neked. De az gonoszság vajon, hogy kárörvendő elégedettséggel tölt el a gondolata, hogy bizonytalan a néhány napos párkapcsolatában? Igen, minden bizonnyal az. De olyan jó. 
Egy kis ideig kínos némaságban sétálunk, amíg meg nem érkezünk a buszmegállóba. 
-Megvárom veled a buszt, aztán elkószálok errefelé egy kicsit, így, hogy megüresedett a délutánom – kíváncsian vizslatom végig a kihelyezett menetrendet, csak hogy ismerkedjem a környékkel.
-Jaiden... – halk hangjára felfigyelve érdeklődő pillantással fordulok újra felé.
-Hm? 
- Én csak azt akartam kérdezni... – zavartan borzolja meg selyemfényű üstökét. -...miért rajzoltál le engem őzikeként?
Oh, ha látnád, hogy azóta telefirkáltam pár oldalt szarvasos és agancsos tetoválás tervekkel a füzetemben...
-Csak mert eszembe jutottál, és egy ártatlan őzre emlékeztetsz – válaszolom, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga és tulajdonképpen az is. Meglepett tekintettel, egyre kipiruló arccal kapja rám pillantását. -Gondoltam is rá, hogy mennyire illene hozzád egy apró agancs tetoválás. Mondjuk itt...
Láthatóan váratlanul éri érintésem, ahogy megfogom a kezét és a csuklója belső oldalán végigsimítom mutatóujjammal a puha, érzékeny bőrt. Ravaszul elmosolyodva figyelem, ahogy tűzpirosra vált, de nem bírom megállni, nem érem be ennyivel...
-...vagy itt. – Közelebb lépek a ledermedt fiúhoz és végig a szemébe nézve, teljes természetességgel nyúlok be ruhája gallérja alá, csuklómat lazán a nyaka hajlatában megtámasztva finoman megcirógatom a tarkója alatti csigolya környéki részt. Ujjbegyem érzem, hogy azonnal be lúdbőrösödik, és szinte bizseregnek ujjaim tőle, hogy megmutassam, hogy még hova tudnék elképzelni rajta tetkót. Vagy valami mást. Mondjuk magamat. 
Lassan hátrébb lépek tőle, mert bár nincsenek sokan a buszmegállóban, de nem akarom még jobban zavarba hozni. Így is már megint olyan, mint egy reflektorfényben ledermedt őzike. Hát nem megmondtan?
-Ha kedved támadna hozzá, csak szólj – kacsintok és vigyorom helyett inkább csak egy barátságos mosolyt ejtek felé. – De most jobb lesz ha sietsz, mert elmegy a buszod. 
Felocsúdva kapja tekintetét hátra, ahol a járműre már az utolsó utasok szállnak fel és egy meglepett nyekkenést követően összekaparja magát és zakója nyakát megigazítva iramodik meg a tömegközlekedési eszköz felé. Még épp fel tud pattanni, mielőtt becsuknák az ajtót. Zsebre dugott kézzel, mosolyogva nézem, ahogy távolodik. Csak aztán beugrik, hogy hova is siet és egy fáradt sóhajjal túrok a hajamba. Marha vagy Jaiden, hogy utána koslatsz... de egy belső kényszer nem hagy olyan könnyen lemondani róla.
 


Silvery2022. 01. 09. 09:15:14#36112
Karakter: Micah Ivanov
Megjegyzés: Farkasomnak



- Dehogy gond, szívesen megismerem őket. – Hatalmas kő esik le a szívemről a válasza hallatán, és az őszinte, kedves mosolya láttán. Egy pillanatra értetlenül gondolok vissza arra, hogy miért is izgultam annyira a találkozó miatt. Szegény srác csak ismerősöket próbál keresni egy új városban, én pedig túlaggódom a barátkozását. Hülye Mika. Még szerencse, hogy főként csak magamban őrlődtem a dolgokon, így talán senki nem fogja kiröhögni az indokolatlan lelkesedésemet.

Összeszedjük a söröket, majd elindulunk az asztalok közötti szűk folyosókon a hátsó kis boxunk felé, mikor odaérünk, bemutatom a csapatnak. Yui ösztönösen átcsusszan a beljebbi üres helyre, Minato mellé, hogy ne kelljen átmásznom rajta az eredeti székem eléréséhez. Vagy ez, vagy csak nem akart Jaiden mellé ülni. Miközben zajlanak az üdvözlések, leülök az újonnan felszabadult székre Yui mellé.

- Szia Jaiden. Mondanám, hogy sokat hallottunk rólad, de Mika-kun elég szűkszavúan fogalmazott veled kapcsolatban. – Enyhén megrovó pillantást dobok Nana felé az általa sokat használt Mika-kun megnevezés hallatán. Tudja, hogy nem kifejezetten szeretem, ha a közeli barátaim így hívnak, ezért szokott szándékosan heccelni vele. Pont ő, aki hozzám hasonlóan még csak nem is japán.

Jaiden szavai mentenek meg a válaszadás kényszerétől.

- Nem csodálom, nem rég ismerjük egymást.  – Halkan puffan a táskája a földön közöttünk, miközben lehuppan a mellettem lévő székre. Ösztönösen megfeszülök a hirtelen közelségétől, pedig legalább húsz centi választja el az asztalon fekvő kezeinket. Yui felcsillanó szemekkel dől előre a másik oldalamon, hogy jobban megvizslathassa Jaiden kikacsintó sárkány tetkóját, a lelkesedése hasonló, mint az enyém volt a bulin.

- Hú, nagyon menő a tetkód. Megnézhetjük? Mika biztos mondta, hogy csoporttársai vagyunk a rajzkurzuson. – Na jó, mégsem hasonló a lelkesedése, mert nekem soha nem lett volna merszem megkérdezni, hogy megnézhetem e, csak biztonságos távolból csodáltam. Kihasználva Jaiden mozgolódását, lassú, észrevehetetlen mozdulattal húzom vissza az ölembe a kezeimet, az ujjaim a pulcsim varrásának szegélyével játszadoznak.

- Igen, említette az imént. És persze. – Nem merek rendesen oldalra nézni, mikor lekerül róla a kabát, helyette inkább érdeklődve fixírozom a korsóm oldalán lecsordogáló páravíz cseppjeit. – Bár ritkán kezdenek el azonnal vetkőztetni az első találkozáskor, egy pohár ital erejéig még várni szoktak. – Örülök, hogy épp nem iszom, mikor kiejti a csipkelődős szavakat, mert tuti kiköpném, vagy legalább félrenyelném a korty tartalmát. Az arcom szinte felgyullad, pedig végre egyszer nem nekem szólnak a gúnyolódó szavak. Látom, hogy Yuinál is betalált a megjegyzés, elpirulva kaparássza a sörös poharát. Valamiért kínzó kényszert érzek, hogy újra végigmérjem a tetkót, és a tépett, divatosan kopott pólóját, de ellenállok neki.

- Szép munka. Hol varrták rád? - Szerencsére Minato tárgyilagos dícsérete és a szakmázós hangvételű kérdése visszazökkentik a beszélgetést a normális kerékvágásba. Még jó, hogy elhívtam őket. Biztos velem van a baj, de számomra Jaiden minden szava és megjegyzése kétértelműnek, zavarba ejtőnek vagy kétértelműnek és zavarba ejtőnek hat. Jaiden és Minato váltanak még néhány szót tetkó-nyelven, és látom Nana arcán, hogy már készül egy csípős megjegyzéssel, ha túl sokáig merészelik húzni. Őt ismerve valami olyasmi lenne, hogy „menjetek szobára, ha szakmázni akartok”. Vagy valami hasonló. Végül úgy látom, inkább a jó öreg téma terelés művészetét választja.

- Van még több is? – Akaratlanul is újra feldereng a szemeim előtt az oldalán tekergőző kígyó, amit a magazinfotón láttam, lesütött szemekkel próbálom elhessegetni a képet, de nem megy. Hirtelen bevillan a fejemben a rajz, amit ma töri órán firkantottam a rajzmappám hátuljára emlékezetből, a tetkó pontos, élethűvé varázsolt, tónusozott másáról. Hogy én mekkora barom vagyok. Miért nem voltam képes legalább egy kidobható lapra vagy az egyik füzetem eldugott oldalára firkálni?

- Van, de egyelőre nem dobnék le több ruhát. Majd talán máskor. – Általában rettentő lassú vagyok csajozós témákban, legtöbbször én veszek észre minden ilyen jellegű megnyilvánulást utoljára, Mila még piszkálni is szokott vele. Tőle tudtam meg azt is pár hónapja, hogy a két legjobb barátom Keiko és Hiroki egymásba vannak zúgva. Egyszerűen nem érdekel az ilyesmi, nem tehetek róla. Viszont ebben a pillanatban, még a rajz leleplezős pánikom közepette is észreveszem a leplezhetetlen szikrát, ami Nana és Jaiden között pattan. A torkomba mászó undorító gombóctól szinte öklendezni tudnék, összeszorított fogakkal nyelem le a keserű szájízt, amit magával hozott. Fogalmam sincs, miért zavara a gondolat, igazából számíthattam volna rá. Nana egy gyönyörű csaj, Jaiden pedig egy lehengerlő srác. Ráadásul mindketten pörgős, kreatív, színes egyéniségek. Tökéletes párt alkotnának. Oké, lehet, hogy kicsit előre rohanok a jövőben, de ha egyszer tényleg így van.

- Apropó, Mika, kösz a gumit. Jövök neked eggyel. – A szívverésem ismét az egekbe szökik, amin Nana meglepett fuldoklása sem segít. Ösztönös védekezéssel kezdek el kapálózni a kezeimmel, hogy megmagyarázzam a félreérthető szavakat. Na, pontosan erre gondoltam. Pontosan erre. Minden megnyilvánulása. MINDEN.

- Hogy mi??

- Csak a bulin kilyukadt Jaiden motorjának a kereke és segítettem neki elintézni.

- Jaaah... csak egy kicsit furán hangzott. – Most először veszem rá magamat, hogy ténylegesen Jaiden felé sandítsak, a hamisan bűnbánó mosolyáról üvölt, hogy szándékos volt a „félrebeszélés”. A szemeiben is megcsillan a mosolya, amitől valamiért zavart borzongás fut végig a gerincem vonalán, és eszembe jut a kínosan megmagyarázhatatlan táncparkettes jelenetünk. Nem tudok kiigazodni ezen az emberen.

- De tényleg, ki szeretném fizetni. 

- Hagyd csak, Mila elintézte a barátnőjével. – Látszólag ezt a választ elfogadja, és örülök, hogy nem kell tovább ezen vitatkoznunk. Azt hiszem, abban mindenki egyet érthet, hogy annak illik kifizetni a kárt, aki okozta. Ilyen egyszerű.

- Rajzkurzusról jöttetek? Mit csináltatok ma?

- Csendéletet. – Mostanában minden második alkalommal csendéletet csinálunk, már egy kicsit unalmas. Bár lehet, hogy csak a sok tanulmányrajz beszél belőlem. Kíváncsi vagyok, illusztrátorként kapok e majd valaha olyan munkát, hogy rajzoljam le élethűen ezt a néhány váza és gyümölcs együttest.

- Már aki csinálta... De valaki ma kicsit „bambulós” volt. – Szúrós tekintetet küldök a szőke lány felé a leleplező szavai hallatán. Remélem gyorsan még azt is hozzáteszi, hogy Jaiden miatt izgultam és hogy azt mondtam rá, hogy ijesztő.

- Hagyj már! – Rám egyáltalán nem jellemző indulattal csattannak ki belőlem a szavak, és Nana tekintetén látok átsuhanni egy pillanatnyi bűnbánást. Mikor még Minato is a védelmemre kel, egyértelműen látom rajta, hogy nem fogja tovább erőltetni ezt az irányú piszkálódást. Yui tématerelésként bedobja a saját, imént felvetült gondolataim mását, azaz, hogy mostanában milyen szürke, unalmas feladatokat kapunk a kurzuson. Mintha kreativitás nem is kéne ahhoz, hogy bekerüljünk az egyetemre. Mikor a többiek elkezdik mutogatni a rajzaikat, én is csatlakozom, de feszülten koncentrálok arra, hogy a rajzmappám hátulja végig az asztalon maradjon.

- Neked vannak itt rajzaid? – Természetesen Nana az első, aki flörtös vigyorral Jaidentől is merészel rajzokat követelni. Ki más lenne.

- Én csak magamtól tanultam rajzolni és ebben nincs is sok minden. A vázlathegyeket nem cipeltem át az új lakásba. – A többiek lelkesen lapozzák végig a kusza rajzok tömkelegét tartalmazó füzetkét, és ugyan én már a telóján láttam egy-kettőt közülük, én is közelebb csusszanok, hogy lássam a változatos kavalkádot. Van közötte számtalan olyan rajz, ami a rajzkurzusos emberek felénél ígéretesebb tehetségre vall, kár, hogy ilyen rendezetlenül veti őket papírra. Meg az is, hogy nem szándékozik semmit tenni a tehetségével. Illetve nem tudom, hogy szándékozik e, de az, hogy nem művészeti egyetemre jár, erre utal.

- Ez olyan, mint Mika! – Kizökkenek az elkalandozó merengésből a nevem hallatán, és tágra nyílt szemekkel figyelem a rám hasonlító őzike fiú rajzocskát az egyik lap közepén. Ez tényleg olyan, mint én. Nagyon. Túlságosan.

Eszembe jut a színörvényes festményem, a kígyós firkálmányom, és a harmadik vázlatos rajz az íróasztalom felső fiókjába dugva egy laza, a hátát a falnak vető fiú oldalprofiljáról.

Az lehetetlen, hogy ő is… nem engem rajzolt, ugye? Köpni, nyelni nem tudok a rajz láttán, fogalmam sincs, hogy reagálhatnék. Egy részem tagadni akarja, hogy én vagyok a képen, de sajnos túl szépen meg van csinálva hozzá, és a próbálkozással is max annyit érhetnék el, hogy megbántom Jaiden rajztehetségét. Szerencsére Nana incselkedő reakciója megment.

- Még az agancsok is stimmelnek, tényleg olyan vagy, mint egy őzike, eddig hogy nem jutott eszembe a hasonlóság. – Összeszűkült szemekkel nézek rá, a többiek kuncogása hallatán viszont nekem is mosolyra rezzen a szám. Felkönyöklök az asztal szélére, és megtámasztom az államat, miközben megjátszott sértettséggel dünnyögöm a válaszomat.

- Akkor megyek és én is inkább egy autó elé szökkenek. – Szerencsére Minato észreveszi a „ments meg” pillantásomat, és miután abbahagyta a röhögést, széles vigyorral tereli még tovább a témát.

- Szóval így megihletett Mika a bulin, Jaiden? – Minato kérdése mintha a szívemből szólna, ami indokolatlan idegességgel kalimpálva várja a választ. A tudatalattim egy eldugottabb, őszintébb része már elfogadta, hogy én miért rajzolom őt megállás nélkül, de a fordítottját képtelen vagyok megérteni. Rosszat sejtető mosolyra húzódnak Jaiden ajkai, amiken egy röpke másodperccel többet időzik a tekintetem, mint szerettem volna.

- Hát, elég emlékezetes volt, hogy a tetőn ragadt és le kellett szedni. – Áruló...

- Hééé! – Most Jaiden felé vetek egy szórakozottan felháborodott pillantást. Azt hittem, ez a kis baleset maradhat a mi titkunk, de helyette még egy gázos sztorim lett bedobva a közösbe. Nana jókedvű szavai felülkerekednek az én erőtlen bosszankodásomon.

- Miiii? Tipikus Mika. Mint mikor elbújtál a biliárdasztal alatt, hogy lerázz egy csajt, de elaludtál, mi meg másnap reggel majdnem kihívtuk a rendőrséget, hogy eltűntél. – Ismerős kényszert érzek, hogy az asztalba verjem a fejemet, miközben átkozom a múltbeli önmagamat az ötletért, hogy Jaident összeeresszem ezzel a társasággal. Tudhattam volna, hogy mivel én vagyok a kapcsolódási pont, én leszek az este középpontjában is. Deee hátha át tudom passzolni a szerepet Nanának, ő úgyis szeret tündökölni.

- Hallgass… - Nevetve dobom meg a velem szemben ülő lányt egy papírgalacsinná gyűrt szalvéta darabbal, majd ellentámadással egybekötött elterelési hadműveletbe kezdek. – Én legalább nem ragadtam az exem szekrényében egy éjszakára. – A részleteket nem kell felemlegetnem ahhoz, hogy elérjem a kívánt hatást, Nana rá nem jellemző vörösséggel küld felém haragosan szikrázó villámokat.

- Vakarcs. – Csak egy vigyorgó nyelvöltéssel válaszolok, majd megnyugodva, a söröm mögé bújva hallgatom, ahogy lavinaként indul be a többiek kínos sztoriinak a felemlegetése is. Szerencsére Minato vad, pucéran az ablakon át menekülős történeteihez képest a mi múltunk unalmas kis teadélutánnal tűnik. Természetesen senki nem maradhat ki, főleg nem az „új srác”, a következő pillanatban a lányok már Jaident faggatják, de nem sikerül értelmes, ténylegesen gáz sztorit kicsikarni belőle. A társalgás jókedvűen folyik tovább, a tekintetem néha-néha visszatéved az asztal közepén hagyott, még mindig az őzikés rajznál nyitva lévő vázlatfüzetre, elmerengve töprengek az alkotás jelentésén. Valamiért ha magamra őzikeként gondolok, Jaiden fekete, vörös szemű farkasként jelenik meg a fejemben. Miért akarom lerajzolni?

Összerezzenek, mikor Yui finoman meglök a vállával, az elrévedt tekintetem, ami az asztal közepén fekvő rajzon ragadt, de már percek óta nem azt látja, visszatalál a képzeletem világából.

- Üdv újra köztünk. – Halkan suttog, én pedig mintha egy álomból ébrednék, futólag mosolygok le a mellettem ülő, nálam épp hogy csak alacsonyabb lányra. Hű, de elbambultam.

Az asztalnál ülő másik három személy közben egyetemi felvételikről diskurálnak, Minato elpanaszolja a tavalyi visszapattanását, Jaiden pedig félvállról megejti, hogy neki eléggé sima ügy volt. Persze ez nyilván nem összehasonlítható, hiszen az itteni művészeti egyetem híres a szigorú bekerülési felvételeiről.

- Melyik karra jársz az egyetemen? – Kíváncsian pislogok Jaiden felé, mikor rádöbbenek, hogy ez az információ eddig valahogy kimaradt a beszélgetéseinkből. A két csaj felkuncog, Jaiden elvigyorodik, Minato pedig az arcát a tenyereibe temetve előzi meg Jaident a válasszal.

- Az előbb beszélgettünk róla, hogy közgázt tanul. – Oh. Izé. Gratulálok Mika, téged hívott el és pont te nem figyelsz rá.

Totális zavarban, bocsánatkérőn pislogok Jaidenre, akit szerencsére látszólag a legkevésbé sem érintett mélyen az ábrándozásom.

- Ó, bocsi, elbambultam. – Az első, ami eszembe jut a válasz hallatán, hogy mennyire nem illik hozzá a pályaválasztás, de ezt inkább nem öntöm szavakba, nehogy véletlenül megbántsam vele. Amúgy sem hiszek abban, hogy az embereket külső alapján ítéljük meg, ki tudja, lehet, hogy igenis illik hozzá a szakma. Újra a vázlatfüzete felé kalandozik a tekintetem. – Sosem gondoltál rá, hogy művészeti egyetemre menj? – Nem fűzöm hozzá, hogy tehetségesebbnek tűnik a kurzusunkra járó emberek felénél, persze ez még sajnos távolról sem jelenti azt, hogy felvennék.

- Nem. – Először azt hiszem, hogy ez a rövidke, nyers válasz lesz az, amivel be kell érnünk, de végül, lehet, hogy a kérdő tekintetem miatt, folytatja. – Nem nekem való, sosem tudnék ilyen – szinte hallom a fogaskerekeket az agyában, ahogy egy olyan szót keres, amivel nem bánt meg minket – …uncsi dolgokat rajzolni, már bocs. – Pfff. Kereshetett volna egy kicsit tovább. Bár sajnos igaza van.

Egy pillanatnyi döbbent csend után mindannyian szinte egyszerre vigyorodunk el, Nana visszafogott „pffff” reakciója tökéletesen tükrözi a gondolataimat.

- Jah amúgy tényleg gáz, hogy ennyi szart kell csinálni. – A szőke lány mintha a szívemből szólna, és az elvárásokról való panaszkodás meg is indítja a következő témánkat.

 

Az idő villámgyorsan repül, még csak a második sörünket isszuk, mikor Minato az órára nézve elborzadva szakítja félbe az aktuális témát, ami most éppen a motorok körül forog, mint kiderült, Jaidenhez hasonlóan Minato és Nana is nagy „rajongók”.

- Hű srácok, nekem lépnem kell, holnap reggel nyolckor egy baromi klisés vízfesték tetkót varrok egy festett szőke plázacicára. – Szemforgatva pakolássza vissza a zsebébe az asztalra kihányt cuccait, elvigyorodok a morgó dünnyögésén. – Miért nem engedik az emberek, hogy azt tetováljak rájuk, amit én akarok? Na majd ha híres leszek… – Látom a lányokon, hogy alig bírják visszatartani a röhögést Minato szokásos kesergése hallatán, ezért én adom meg a kegyelemdöfést a srácnak.

- Mert majd mindenki a te agymenéseidet akarja magán hordani egy életen át. – Minato könnyedén nyúl át Yui fölött, hogy vad szénakazallá borzolja a hajamat, fintorogva hajolok messzebb tőle.

- De kinyílt a csipád, Nana rossz hatással van rád. – Felkapja a székének támasztott rajzmappáját, majd Nanán keresztül kimászik a helyéről, de távozás előtt még újra kezet ráz Jaidennel. – Részvétem, hogy itt maradsz ezzel a hárommal, azért remélem még látunk. – Jaiden vigyora is kiszélesedik, a tekintetében csillanó gonosz fény ahhoz hasonló, amit Nana szokott produkálni egy piszkálódás előtt.

- Kösz. Neked meg jó festegetést holnapra, haver. – Tévedtem, EZ volt a kegyelemdöfés. Minato villant egy jelentőségteljes „már te is??” pillantást, majd illedelmesen felemeli a középső ujját, de az ő arcáról is levakarhatatlan a mosoly. Úgy látszik, Jaiden gyorsan felvette a fonalat.

- Kapjátok be. Kivéve te, Yui. Téged szeretlek. – Nem várja meg a tüntetőleges távozásával azt, hogy abbahagyjuk a röhögést.

Pár perc múlva a csajok elvonulnak a szokásos közös pisi hadjáratukra, és az, hogy kettesben maradunk Jaidennel, ráébreszt, hogy elég volt ez az egy este, hogy természetessé és kényelmessé váljon az eddig zavarba ejtő jelenléte. Még mindig furcsa, kényszeres tartózkodással, de barátságosan folytatom a beszélgetés menetét a lányok távozása után is.

- És eddig bejön az egyetem? Bár gondolom egy hét alatt nem sok minden derült ki. – Nem kötöm az orrára az információt, miszerint Mila exe is közgázra jár, nem hiszem, hogy Ryuichi senpai túl jó benyomást tett rá a bulin. Bár, simán lehet, hogy nem is emlékszik rá.

- Hát, eddig dögunalom. De amúgy sem különösebben érdekel a téma. – Megrökönyödve pislogok a kocsma félhomályában átláthatatlanul sötétnek tűnő szempárba.

- Akkor miért ezt tanulod? – Megvonja a vállát.

- Anyám akarta, hogy legyen egy diplomám, és ez könnyűnek tűnt. – Áh. Tipikus szituáció, csomó haverom csak a szülők unszolása miatt tervez egyetemre menni.

Épp tovább folytatnám a terveivel kapcsolatos kérdezősködést, mikor hirtelen vészesen közel hajol, és szó szerint lélegzetelállító félmosolyra húzódnak az ajkai. A bennem rekedt levegő szinte szúrja a mellkasomat. Tágra nyílnak a szemeim, totálisan ledermedek, mikor az államra csúsznak az ujjai. Elég ez a kis röpke, kiszámíthatatlan gesztus, hogy romba döntse az este alatt felépített lazaságomat, újra egy feszült, összedőlni készülő romhalmaznak érzem magam mellette. Lebénulva, engedelmesen várom, hogy kiderüljön, mit szándékozik művelni, a hüvelykujja puhán érinti az államat és az alsó ajkam meglepően érzékeny bőrét, furcsa, émelyítő borzongást ébresztve bennem. Az arcom szinte felgyullad, az ajkaim maguktól nyílnak el, és egy mélyről feltörő ösztön azt sugallja bennem, hogy meg fog csókolni. A villámok módjára cikázó gondolataim szinte fájdalmat okoznak. Mi történik? Miért akarna megcsókolni? És ami még fontosabb… miért nem zavar??

Pár másodpercig némán nézzük egymást, majd látom megcsillanni a már ismerős heccelő fényt a szemeiben.

- Grafitos az arcod. – Az ujja ismét megismétli a puha mozdulatot, amivel végigmasszírozza az ajkam és az állam vonalát. A szívem olyan hangosan dübörög a fülemben, hogy szinte megsüketít, megkérdőjelezteti velem, hogy jól hallottam e a szavait.

Mi?

Grafit?

Hirtelen fogom fel az elhangzott rövid mondat jelentését, ami teljesen új értelmet ad a zavarba ejtő, indokolatlan érintéseknek, amiket sikerült teljesen és totálisan megalázó módon félreértenem. Meglepetten ráeszmélve hőkölök hátrébb, és a tenyeremmel megdörzsölöm a bizsergő bőrfelületeket, mintha ezzel eltüntethetném az érintése emlékeit róluk.

- Oh… köszi…. – El akarok süllyedni. Komolyan azt hittem, hogy meg fog csókolni. Mi a fene bajom van?

- Ettől csak rosszabb lett. – A vigyorgó hangja hallatán lenézek a kézfejemre, aminek az oldala teljesen fekete az egész napos unott firkálgatás miatt. Basszus. Gondolkodás és szó nélkül pattanok fel a helyemről, és kislisszolok az üres székek által nyújtott menekülőúton a mosdó felé, hogy lemossam magamról a fekete foltokat és a szégyenérzetet. A wc szerencsére teljesen üres, vad súrolással esek neki először a kezem tisztogatásának. Felnézek a tükörbe, de rögtön megbánom. Egy visszataszítóan paradicsompiros pofi néz vissza rám, elkenődött fekete foltokkal és egy kócos, unottbarna madárfészekkel a tetején. Komolyan ilyen vörös vagyok, ahányszor beszélgetek vele és égni érzem az arcomat? A gondolattól csak még jobban elvörösödöm, tehetetlen dühvel mosom le hideg vízzel az áruló, elszíneződő bőrfelületeket. Tök hülye vagyok. Végre normálisan tudtunk kommunikálni, erre beképzelem, hogy meg akar csókolni. Miért akarná bárki EZT a fejet megcsókolni? Főleg mikor ott van Nana is a társaságban. Ja, és nem mellesleg fiú vagyok. Megtámaszkodom a csap szélén, a szívem furcsán nehéz súlya húzza a mellkasomat.

Beletelik néhány percbe, hogy elmúljon az égető arcpírom, valamint, hogy sikerüljön eltüntetni az összes grafitfoltot magamról. Mikor kilépek a mosdó ajtaján, szinte rögtön elkap Yui, aki mintha csak rám várt volna.

- Mikaaa. Arra gondoltam, hogy leléphetnénk és magukra hagyhatnánk Nanát és Jaident. Nana azt mondta, hogy rég nem jött be ennyire neki senki, hátha… közelebb kerülnek egymáshoz. – Nem veszek tudomást a mellkasomat összeszorító, ismeretlen, pangó érzésről, érdeklődve kukucskálok a kocsma népességén keresztül a hátsó kis asztalunk felé, ahol Jaiden és Nana egymás mellett ülve dumálnak. Tökéletes páros, mintha most léptek volna ki a tv-ből. Bizonytalan mosolyt kényszerítek magamra.

- Ha te mondod… tudod, hogy lassú vagyok az ilyesmihez. – A szemében megcsillan az a fény, amit néha látok más lányokéban is, de soha nem veszek tudomást róla. Most valahogy furcsán, megnyugtatóan jól esik. Szöges ellentéte a sípoló, szívszorító émelygésnek, ami elől az imént elmenekültem.

- Tudom…

Megfogja a kezemet, és elégedetten mosolyogva húz vissza az asztalunkhoz.

- Srácok, ha nem gond, mi is lelépünk. Mika felajánlotta, hogy hazakísér. – Belém karol, hogy nyomatékosítsa a szavait, Nana tekintete izgatottan csillan fel. Már régóta próbált összeboronálni minket, valószínűleg örül, hogy ilyen jellegű fejleményeket hozott az este. Vagy annak, hogy kettesben maradhat Jaidennel, akinek a tekintetét úgy kerülöm, mintha attól félnék, hogy megéget. Miközben búcsút mondunk, Nana kiadja a rajzmappáinkat a box belsejéből, hogy ne kelljen bemásznunk értük, és mire feleszmélek a ráhatásom nélkül sodródó események nehezen követhető egymásutánjából, már a hűvös őszi éjszaka levegője tépi a bőrömet. Egy ideig némán sétálunk egymás mellett Yuival, miközben visszagondolok a Jaiden és köztem lezajlott eseményekre és az érzésekre, amiket keltett bennem az érintése. Valószínűleg most is csak zavarba jöttem, mint a bulin. Tényleg minden megnyilvánulását képes vagyok félreérteni, annyira más vérmérsékletű emberek vagyunk. Valószínűleg ennyi az egész.

- Két hét múlva szombaton sulibuli lesz a giminkben, nincs kedved elkísérni? – Yui kérdése kizökkent a néma önmarcangolásomból, kellemes melegséggel nyugtatja el a zavargó gondolataimat.

- Mármint úgy… mint egy barát? – Az ujjai a tenyerembe csúsznak, az ő érintése nem fújja meg bennem azt a vészriadót, mint egy másik bizonyos emberé, mégis megmagyarázhatatlan hiányérzetet hordoz magában.

- Vaaagy úgy, mint több? – Meglepetten nézek Yui mosolygó szemeibe, a szívem összeszorul a szavai jelentésétől. Meg akarom ragadni ezt a pillanatot, a lehetőséget, hogy mint Keiko és Hiroki én is érezhessek valamit egy barátom iránt, de a bizonytalanságom megrendít. Ezt tudnom, éreznem kéne, nem? Minden korombelinek csak a szerelmen és a szexen jár az agya, de én soha nem értettem, miért. Engem mindig elkerült a dolog, de úgy voltam vele, hogy ha majd egyszer mégis rám talál, akkor biztosan tudni fogom. Mi van, ha ez az? Ez a melegség, ez a biztonságérzet. Viszont azt semmiképp nem akarom, hogy a határozatlanságommal fájdalmat okozzak neki. Megállok, hogy a szemeibe tudjak nézni, a kezeit a kezeimbe veszem.

- Sajnálom, de nem tudom, hogy érzek e úgy irántad. – Enyhe pír fut végig az arcán, rajta nem látom olyan csúnyának, mint magamon láttam, elindít bennem egy különös vonzódást a látványa.

- Tudom, hogy nem… - Szinte alig hallom a beismerő válaszát, és egyáltalán nem lepődök meg, hogy jobban tudja az érzelmeimet, mint én magam. – De hátha kialakulnának az érzéseid, ha megpróbálnánk. - Elgondolkodva meredek az eltökélt szempár reménykedő pillantásába, és életemben először meg akarom próbálni. Unom csak várni, hogy rám találjon az, amiről mindenki beszél, lehet, hogy eljött az ideje, hogy tegyek is valamit érte.

- Oké… 


Rukima2022. 01. 04. 16:11:01#36110
Karakter: Jaiden Blake
Megjegyzés: Őzikémnek


Alig hallom orra alá mormogott beleegyező válaszát és csak egy rövid csend után folytatódik lazábban a beszélgetés. Mint kiderül kifejezetten közel lakunk egymáshoz, ami igazán praktikus lesz a jövőre tekintve. 
A nagy szemétszedés közepette kibarangolunk az erkélyre, ahol Mika elmerengve bambul fel tegnap esti csapdába esésének helyszínére. 
-Csak nem visszamennél? – lépek mellé felidézve emlékeimben közvetlen közelségének izgalmas melegségét. Bármikor megmentelek a tornyodból királylány.
Felém fordul, arca majdnem államnak ütközik, mire elvörösödve hőköl vissza. Legszívesebben derekát átkarolva húznám vissza és kellemes érintéssel simogatnám ki azt a kis kósza tincset a szeme elől, hogy csókra csábítva hajoljak le rózsaszín ajkaihoz. De nem szabaaad... argh... mire bármit tehetnék vagy választ kaphatnék előző heccelő kérdésemre véletlenül elszólítja a nővére a házból.
-Mennem kell. Majd még dumálunk – és egy pillanat alatt tűnik el, mintha izzó vassal kergetnék. Ah, Jaiden, talán túl nagy fába vágtad a fejszédet??
 
-♤-
 
Még aznap elbumlizok a motoromért, ahol a szerelő csak mosolyogva legyint, hogy már le vannak rendezve az anyagiak. Baszki. Utálok tartozni.
 
Másnap pedig a telefonom folyton pittyeg. Ez ismerősnek jelölt, az ismerősnek jelölt... Takeda, ezért még megfizetsz... nem véletlen van letiltva ez a szar. Csak azért van még profilom, hogy olyanokkal tarthassam a kapcsolatot, akik engem is érdekelnek. Végül csak ráveszem magam, hogy végigrostáljam a listát és baszki, vagy ilyen rossz a memóriám, vagy egy részüket még tényleg nem láttam soha. Azonban felkelti a figyelmem egy aranybarna szempár az ajánlások között és elmosolyodva küldöm el édes kis sutámnak a jelölést. 
 
-♤-
 
Ahogy hazaérek a csütörtöki edzésről az üres lakásba, ledobom az edzőtáskát a kanapéra, majd még ruhástól bevetődök az ágyat rejtő ficakba, amit teljesen kitölt az említett bútordarab. Most látogattam meg azt az edzőtermet, ami a krav-maga oktatóm ismerőséjé és megkaptam a lehetőséget, hogy heti egyszer itt edzek. Jó, mert közel van az egyetemhez. Kickboxolnak itt, és egész jól felszereltek. De nem fáradtam el és ez zavar. Ha várna itthon valaki, akkor biztosan rávenném most egy kis edzés utáni levezetésre. Főleg, ha a valakinek csokoládébarna szemei és dinnye illatú haja volna. Csukott szemmel idézem fel Mika hibátlan arcvonásait, kipirult pofiját és már csak a képzeletem teszi hozzá kéjes sóhajait, meztelen testének csatakos látványát, az érzést, hogy hozzám simul és az élvezettől nyög.
Játszadozó gondolataim kezemet nadrágomhoz terelik, ahol már a vágyképemül szolgáló fiúért sóvárgó merevedésem fogad. Rákulcsolódnak ujjaim és ahogy masszírozni kezdem, elképzelem, hogy Ő ér hozzám ott. Ahogy zihálva lovagol meg és közben mellkasomat karistolják ujjai, élvezettől kipirult arccal és elbódult tekintettel néz rám. Mennyei lenne...
Felmorranva élvezek el, testem izzása megszűnik egy épphogy kielégítő orgazmusban. Csendben fújtatva térek magamhoz, de még csukott szemmel az előző képeket látom magam előtt. Brutál jó lenne... meg is kérdem mikor érne rá találkozni, hogy haladjunk egy lépést az áhított végcél felé.
 
-♤-
 
Első pénteki nap az egyetemen. Dögunalom. Csak anyám miatt vagyok itt, mert nem akarok neki csalódást okozni, de ő is tudja, hogy nem közgazdasági pályán fogok elhelyezkedni. De ha ettől megnyugszik a lelkivilága...
Az oktató monoton szavait hallgatva, elmélázva firkálgatok a vázlatfüzetembe. Úgyis jobban tudok tanulni, ha rajzolhatok, miközben hallom a tananyagot. Lassan megy el az óra, de a tanár végül szélnek ereszt minket. Rajzfüzetemet összecsapom és bedobom a málhába, amiben amúgy is az üveggolyótól kezdve, a rajzcuccokon át, a kanálig minden van. Szerintem még máig harcoló német alakulatok is. 
Pár csoporttársam barátságosan letámad és elhívnak egy közeli kávézóba. Tök jó, hogy egyetemen már mindenki eleresztheti magát, már nagyon utáltam a gimis egyenruhát. A srácok meghívnak egy félévnyitó buliba a jövő hétvégére. Jó lenne oda már Mika-cicával menni. A gondolatra akaratlanul a falon csüngő órára pillantok. Basszus, már ennyi az idő?? Kapkodva búcsúzom a társaságtól és gyorsan leellenőrzöm a telefonomon, hogy hova is kell mennem. Pedig még haza is akartam ugrani, mielőtt találkozom Mikával. Na mindegy.
 
-♤-
 
Belépek a kocsmába és azonnal kiszúrom az embertömegből pont a szolid barna színeivel kirívó Mikát, aki lelkesen integet felém. Olyan kisfiús kinézete van, hogy csodálom, hogy nem penderítették még ki innen. Mondjuk valóban ideális hely diákoknak, ha ilyen „toleránsak”.
-Hello – lépek hozzá oda mosolyogva, halk kis köszönését alig hallom, de hirtelen meglepően közel hajolva pipiskedik fel hozzám. No lám, üdvözlő csók? Jöhet. Persze ábrándos gondolataim csak a fantáziám szüleményei, ebből srácból még azt sem nézem ki, hogy akkor nyilvánosan megcsókolna, mikor már sikerült becserkésznem. Természetesen ezt alá is támasztják következő szavai. 
-Tényleg feketék a szemeid, vagy ez is kontaktlencse? 
Mielőtt válaszolnék neki is feltűnik, hogy milyen közel kerültünk egymáshoz és szégyenlősen elpirulva fúj visszavonulót és tekintetét elfordítva próbálja leplezni zavarát. Milyen kis édes. 
-Tényleg feketék. Jobban tetszik így? – ha igen, akkor többet vissza se rakom a lencséket. Csak félve sandít vissza és egy rövid tétovázás után válaszol.
-Kevésbé ijesztő. – Az is valami.
Előre érünk a sorban és meglepetten konstatálom, hogy négy sört kér ki. Kelletlen balsejtelem lesz úrrá rajtam, ami sajnos több mint biztos jövőképhez vezet.
-...Jaiden, te mit iszol?
Felocsúdva válaszolok és egy cérnaszálnyi reménysugárba kapaszkodva teszek fel egy létfontosságú háttérinfót felfedő, fedett kérdést.
-Nekem is jó a sör, szóval ötöt. Négy? Szomjas vagy?
Zavart vigyor és hajban matatás, aminek a látványa már kezd megszokottá válni ennek a srácnak a közelében, de mégis minden alkalommal hihetetlen aranyos, szívet olvasztó hatást kelt. 
- Hát, mivel mondtad, hogy elsődlegesen a rajzolás érdekel, mint téma, ezért engedtem a rajz kurzusos haverjaimnak, hogy elhívassák magukat… remélem nem gond. Tök jófejek, biztos bírni fogod őket, ráadásul az egyikük tetkókat rajzol, mint te.
-Dehogy gond, szívesen megismerem őket – az álarcként felvett barátságos mosolyom mögött legszívesebben lekaparnám az arcomat. Jaiden, te hülye fasz... mégis mit vártál egy naiv kisfiútól?? Legalább nem a szüleivel együtt fagyiztok valahol... Meg kell tanulnod ennél rafináltabban fogalmazni, hogyha legközelebb kettesben akarsz lenni vele. Vagy egyenesen nekiszegezni a kérdést, lesz ami lesz...
Odaballagunk a eldugott sarokban tanyázó társasághoz és a három pár tekintet leplezetlen kíváncsisággal vetül rám.
-Srácok, ő itt Jaiden. Ők pedig Nana, Yui és Minato. Végigpillantok színes társaságon. Minato egy tetovált fiú, velem egyidős lehet, biztos róla beszélt az imént Mika. Nem tetszik a stílusa, magamra sosem rakatnék ilyen tetkókat, de neki jól áll. A lányokra pillantok. Egyikük semmi különös, de a másik igazán figyelemfelkeltő a szalmaszőke hajával és kék szemeivel, amik sejtelmesen kíváncsi csillogással merednek rám.
-Hali – a sráccal határozottan kezet fogok, a lányokkal váltok egy-egy ökölpacsit. Nem vagyok az a puszilkodós típus, csak az aktuális páromat csókolom. 
-Szia Jaiden. Mondanám, hogy sokat hallottunk rólad, de Mika-kun elég szűkszavúan fogalmazott veled kapcsolatban – mondja szenvtelenül Nana, a szőke hajzuhatagú csaj. 
-Nem csodálom, nem rég ismerjük egymást – ledobom a málhazsákomat a földre, magamat pedig az egyik székre és magam elé húzom a söröm. 
-Hú, nagyon menő a tetkód – ragyognak fel Yui szemei, a poharat tartó kezemre meredve. – Megnézhetjük? Mika biztos mondta, hogy csoporttársai vagyunk a rajzkurzuson. 
-Igen, említette az imént. És persze. Bár ritkán kezdenek el azonnal vetkőztetni az első találkozáskor, egy pohár ital erejéig még várni szoktak – vigyorodom el, mire a kis fekete hajú lány elvörösödik. Na meg persze szemem sarkából látom, hogy Mika is paprikapirosra vált, ahogy elkezdem kihámozni magam a dzsekimből, mivel ennek nem tudom felhajtani a szárát. Egy letépett ujjú fekete Papa Roach-os póló van alatta. Teljes egészében előbukkan az alkaromon egészen a könyökömig tekergőző színes sárkány, ami az első tetoválásom volt. Mostmár lehet mást varratnék fel, de még így is büszke vagyok rá. 
-Szép munka – jegyzi meg szakértő szemmel Minato. -Hol varrták rád? 
Elmondom, de persze nem ismerik, mert egy haverom szalonjában csinálták és még nem túl híres, pedig baromi jól dolgoznak. 
-Van még több is? – kérdez Nana.
-Van, de egyelőre nem dobnék le több ruhát. Majd talán máskor – a felcsillanó világoskék tekintet sokat sejtető és komoly figyelmet keltene részemről, ha nem más miatt lennék itt, aki viszont sokkal inkább izgatja a fantáziámat. A sörömbe kortyolva sandítok Mikára, aki eddig csendben meghúzta magát a boxban és pulcsijának ujját gyűrögeti nagyban. Ne félj, nem feledkeztem meg rólad...
-Apropó, Mika... – ha már a ruhaledobás került szóba... – kösz a gumit. Jövök neked eggyel. 
Az őzike szemek kikerekednek, a szőke hajú lány pedig prüszkölve köpi vissza a korty sört, amit épp el akart fogyasztani.
-Hogy mi??
Mika mentegetőzve kezd el hadonászni a kezével. Csak csendben, bujkáló mosollyal élvezem, hogy így zavarba jött. Hihetetlen édes. 
-Csak a bulin kilyukadt Jaiden motorjának a kereke és segítettem neki elintézni.
-Jaaah... csak egy kicsit furán hangzott.
Vajon miért? Próbálok ártatlanul elmosolyodni, de nem tudom mennyire sikerül. Az én arcizmaim egészen más mosolyra vannak beprogramozva. 
-De tényleg, ki szeretném fizetni. 
-Hagyd csak, Mila elintézte a barátnőjével. 
Biccentek köszönetképpen. Lezseren hátradőlve függesztem kíváncsi tekintetemet Mika őzike szemeibe.
-Rajzkurzusról jöttetek? Mit csináltatok ma?
-Csendéletet. 
-Már aki csinálta... – böki oda Nana. – De valaki ma kicsit „bambulós” volt.
Mika felől egy gyilkos tekintet a válasz, de az én figyelmemet felkelti a megjegyzés. Jó lenne azt hinni, hogy izgult a mai találkánk miatt. Bár, így hogy a haverjai is jöttek szinte teljesen mindegy, hogy izgult e miatta vagy sem. 
-Hagyj már!
-Ne szívd már a vérét – morogja Minato. 
Beszélgetünk még egy kicsit a kurzusról és előkerülnek az eddig oldalra támasztott A3-as rajzmappák, persze mindegyik a gazdájának stílusa szerint kidekorálva. Megmutogatják az alkotásokat, és lehet, hogy elfogult vagyok, de külső szemlélőként magasan Mika a legtehetségesebb. Biztos azonnal fel fogja venni az egyetem, ahova jelentkezik majd. 
-Neked vannak itt rajzaid? – merül fel hamarosan a kérdés, mire előkotrom az B4-es kis szamárfüles, leivott, maszatos vázlatfüzetemet és átnyújtom megtekintésre.
-Én csak magamtól tanultam rajzolni és ebben nincs is sok minden. A vázlathegyeket nem cipeltem át az új lakásba. 
Nézegetik egy darabig a rendezetlen firkákat, majd egyszer csak Yui megtalálja a mai órai bambulásom befejezetlen szülöttét.
-Ez olyan, mint Mika! 


Silvery2021. 12. 31. 19:17:32#36108
Karakter: Micah Ivanov
Megjegyzés: Másnaposomnak


BUÉK <3



Felkönyököl a pultra, és meggyűrt arccal vizslatja a müzli dobozát. Már most látom rajta, hogy ő is az a fajta másnapos lesz, aki nem tud reggelizni. Hát jó, több marad nekem.

- Inkább innék egy kávét. Meg egy nagy pohár vizet. – Látom, hogy kelne fel, de megelőzöm.

- Hagyd csak, csinálom. – Energikus mozdulatokkal lépek a pulthoz, megtöltöm őrölt kávéval a régi típusú kávéfőző megfelelő rekeszét, majd rányomok az espresso gombra. A kávégép visszafogott búgással tölti meg a nappali délelőtti csendjét, a szemem sarkából látom, ahogy a kanapén összefonódva alvó emberek mozgolódni kezdenek. Veszettül imádom a kávé illatát, lehunyt szemmel szívom mélyen magamba a kávégépből kiáramló gőz kesernyés aromáját.

- Hogy van neked ennyi energiád? – Elmosolyodom a már sokat hallott kérdéstől, de a mosoly szinte rögtön le is fagy az arcomról, mikor folytatja. – Hajnalban úgy kellett ágyba vinnem téged. – Ledermedek, a szavai nem kívánt képek tucatjait vetíti a szemeim elé, megszorulnak az ujjaim a kezemben tartott bögre fülén. Tudtam, hogy az este utolsó mozzanatai ködösek az emlékezetemben, de azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyesmiről is képes lennék megfeledkezni. Azt, hogy ágyba vinni, vajon csak átvitt értelemben gondolja vagy ténylegesen?

Elüldözöm az összes ábrándképet arról, hogy milyen módokon és pozitúrákban tud egy ember ágyba vinni egy másikat, és válaszra kényszerítem magamat. Ha még sokáig bambulok, mint egy hülye, akkor teljesen hibbantnak fog nézni.

- Hát, könnyen kiheverem az alkoholt. Szinte sosem vagyok másnapos. – Még nem fordulok felé, mert nem vagyok benne biztos, hogy a szemébe tudnék nézni anélkül, hogy felgyulladna az arcom.

- Jelen pillanatban borzasztóan irigyellek.

Elkészülök a kávéval, egy nagy poharat pedig megtöltök hideg csapvízzel. Most már nincs több ürügyem a pultnál matatni, ezért ráveszem magamat, hogy szembenézzek vele. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy az én vizslatásom helyett a másnaposságában vergődve küzd a túlélésért. Bűntudatom van a gondolattól, de ebben a pillanatban egy kicsit örülök neki, hogy nem tud rám koncentrálni. Ezen felbátorodva egy leheletnyivel bátrabban mérem végig a fáradt arcvonásait, miközben visszatelepszem a müzlim mellé.

A reggeli fényben még élénkebbek, még szembetűnőbbek a kezén felkúszó sárkány türkiz pikkelyei, megbűvölten figyelem a táncukat a bőrén, mikor a bögréért nyúl. Menő.

- Kösz. – Szó nélkül biccentek, majd újra kanalazni kezdem a müzlimet. Az arcán végigfutó fintor eszembe juttatja, hogy az emberek többsége nem keserűn issza a kávét. Upsz. Gratulálok Mika, megint jó házigazda voltál.

- Bocsi, kérsz bele valamit? – Azt hiszem van tej és cukor is, bár erre már nem vennék mérget. Egyik sem éppen alapkelléke egy házibulinak.

- Nem, kösz. Ez legalább felébreszt. – Hát jó. Nem hozom fel neki az ötletet, hogy valószínűleg egy feles vodka még jobb lenne erre a célra. Visszafordítom a tekintetemet a reggelimre, de a szemem sarkából végig figyelem őt. A hajába túr, elborzadva tapogatja a félhosszú tincseket. Pedig nem is rémlik, hogy beleöntöttünk volna valamit. Bár mint kiderült, ez nem jelent semmit…

- Te Mika, nem bánnád, ha letusolnék? Aztán jövök, segítek rendet rakni. – Elmosolyodva nézek fel rá… bátor döntés egy ilyen buli után arra vállalkozni, hogy használható fürdőszobát keressen, de ő tudja.

- Persze, menj csak. Keress egy olyan fürdőt, amiben épp nem alszik vagy hány valaki.

A csalódottság és a megkönnyebbültség lehetetlen kettősségével figyelem, ahogy felsétál a lépcsőn, hirtelen felrémlik bennem egy kába emlékkép arról, hogy türkiz hajvégek játszadoznak az arcom bőrén az ő egyedi, körülírhatatlan illatával fűszerezve. A pulzusom az egekbe szökik, összeszorított fogakkal tolom távolabb a müzlit, hogy a homlokomat a pult szélére fektethessem. Legszívesebben jó erősen beleverném a fejemet párszor, hátha az ütésektől eltűnnének belőle a képek, amik újra a szemeim elé rajzolódtak. Képek fekete-türkiz és barna hajtincsek egymásba vegyülő zuhatagáról, amit valamiért inkább érzek emléknek, mint álomnak. Egy színhármas, amit a hétvégén tuti, hogy lefestek.

 

- Na mivan, eljött a nap, hogy te is másnapos vagy? – Riadt nyusziként összerezzenve kapom fel a fejemet, mintha valami tiltott dolgon kaptak volna, pedig csak a pultra dőlve ábrándoztam, ami egy buli reggelén nem annyira kirívó látvány. Na jó, az én esetemben egy kicsit. Rögtön megtalálom a hang forrását a kanapén felülő fiú személyében. Elvigyorodva pislogok a legjobb barátomra.

- Jaaa nem, csak gondolkodtam.

- Ah, hogy te tudsz olyat. Jó neked. – Hiroki fájdalmas sóhajjal gyűrögeti meg az arcát, egészen hasonló ábrázattal, mint Jaiden pár perce. A vigyorom szélesebbé válik, mikor Keiko is felül a kanapén, Hiroki mellett. Na szép. Akkor ezért nincs sok emlékem róluk tegnapról. Bár, mint tudjuk a saját esetemből, az együtt alvás még nem jelent semmit.

Némán, de sokatmondó vigyorral figyelem, ahogy vánszorgó mozdulatokkal kászálódnak ki a kanapéra dobott pokrócok közül, majd a pulthoz szenvedik magukat. Keiko összeszűkült, de mosolygó szemekkel nézi az ártatlanul kíváncsi tekintetemet.

- Hallgass.

- Akkor azt se kérdezzem meg, hogy csináljak e kávét? – A fáradt szemek hirtelen válnak sokwattos izzókká.

- Deeeee légyszi!! – Hehe. Gondoltam.

Dumálunk néhány percet a tegnapi buli eseményeiről, közben szép lassan az egész ház éledezni kezd körülöttünk. Előszedem a 100 literes kukászsákok összegöngyölt csomagját, és kidobom a pultra, hogy bárki rátaláljon, aki erőt érez egy kis szemétgyűjtéshez. Átsétálok a táncteremnek használt szobába, ahol a padló ragad a kiöntött piáktól, a levegő pedig fagyosnak érződik a nyitva felejtett teraszajtó miatt. Azt hiszem eljött az idő az ébresztős és takarítós zeneválasztáshoz.

Mire összepakolok egy értelmes lejátszólistát, már meglepően sokan takarítanak a nappaliban és a konyhában. A konyhapult mellett megtalálom Milát és Shiorit is, nagy titkolózással kuncognak valamin. Úgy érzem a pletykálást sem lehet elég korán kezdeni. Közönyösen sétálnék tovább, és eskü csak egy pillanatra torpanok meg, mikor meghallom Jaiden nevét a nővérem szájából. A zsebembe dugok egy szemeteszsákot, majd elindulok az emelet irányába. Erről jut eszembe, tartozom neki egy telefonhívással.

Mire felérek a lépcsőn, már le is zsírozom Asahi-sannal, hogy eljön a motorért, bírom ezt a csávót, végtelenül laza és már fejből tudja a nevemet, annyit telefonálgattam neki anya kocsija miatt. Lehet, hogy ennek is köze van hozzá, hogy ilyen hirtelen bevállalta a gumicserét még mára. Micsoda mázli, hogy anya nem tud vezetni.

Meglátom Jaident, és lendületből utána szólok, mielőtt lenne időm elbizonytalanodni. A haja vizesen tapad az arcába, a nedvességtől a türkiz tincsek megsötétülve olvadnak bele egészen a feketébe, meglepően szolid látványt kölcsönözve a máskor tarka megjelenésének. Arccal és testtel is felém fordul, rám villannak a piros szemek, elém tárul a kezén végigívelő sárkány hullámzó alakja, és az előző gondolatom halk pukkanással válik köddé. Sok szóval lehetne őt jellemezni, de a szolid tuti, hogy nem lenne közte.

Miért is mondtam ki a nevét? Tuti, hogy volt rá okom, különben nem lett volna rá bátorságom. Ja igen, megvan.

- Beszéltem a gumissal, nemsokára tud jönni és délután készen is lesz.

- Hálás köszönet. Átküldöd a számát? – Oh, jogos.

- Persze… – Előkapom az imént elrakott telót, és némán adom a kezébe, hogy beírhassa a számát. Elküldöm neki a megfelelő kontaktinfót, majd újra zsebre vágom a telefonomat. Nem tudom miért fut át az agyamon a gondolat, hogy a lányok valószínűleg repesnének a helyemben, hogy ezzel a véletlen művelettel megszereztem a számát. Nem mintha a facebook világában még számítana a telefonszám.

Előveszem a zsebembe gyűrt szemeteszsákot, majd mint aki jól végezte dolgát, nekiállok én is a végtelen szemét felszámolásának a földről, az asztalokról és a kanapé párnái mellől, alól, közül. Nem akarom megtudni, hogy hogyan és miért kerültek műanyag poharak a párnák alá. Jaiden is becsatlakozik mellém, egy ideig szótlanul, a munkába merülve gyűjtjük a buli szétszórt maradványait a hatalmas kukásszatyorba. Ő töri meg a ránk ereszkedett csendet.

- Elmehetnénk valamikor meginni együtt valamit. – Egy futó pillanatra döbbenten ledermedek, de hamar összekaparom magamat, és úgy teszek, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnék a másik irányban, hogy ne kelljen rá néznem. Mint tegnap már végtelenszer, az arcom megint felforrósodik a félreérthetően megfogalmazott kérdés hallatán. Ez totál úgy hangzik, mintha randizni hívna, de az lehetetlen. Minden bizonnyal teljesen megőrültem. Nyugodj le Mika, csak megint hibbant vagy.

- Mármint... mi ketten? – Finomkodva puhatolózok a szándékai részletei után, mert jelenleg teljesen a sötétben tapogatózom.

- Jah. Kevés emberrel tudok értelmesen beszélni a rajzolásról. – Áhhh, így már értem. Asszem. – Még taníthatnál is engem kicsit. – Még mindig kényelmetlen izgatottsággal tölt el a tudat, hogy kettesben akar találkozni, de most már egy fokkal világosabb. Új a városban, pocsék lehet, hogy az egyetemen kívül nem nagyon van alkalma ismerkedni emberekkel.

- Oké… - Halkan, elgondolkodva dünnyögöm a válaszomat, miközben folytatom a szemétgyűjtögetést. Még az sem kizárt, hogy csak csend kitöltőként hozta fel a kérdést, és miután hazamegyünk ma, soha többé nem beszélünk, hiszen amúgy semmi nem köt össze minket, ebbe a buliba is csak teljesen véletlenül hívta el a haverja. Valamiért ez a gondolat nem tetszik, de nem tudom megmagyarázni, miért. Talán mert izgalmas, vad stílusa van? A művész énemet vonzza az érdekes kisugárzása és a színei. Mielőtt észreveszem magam, újra megszólalok, mintha csak további kapcsolódási pontokat próbálnék találni közöttünk. – Merrefelé laksz a városban?

- Bunkyoban, a Tokió Egyetemről északra. – Felcsillan a szemem a név hallatán.

- Azta, akkor közel vagyunk, mi Taito nyugati részén lakunk, egész közel az egyetemhez. Mila oda akar majd jelentkezni. Oda jársz te is? – A tegnap éjszakai incidens után inkább nem említem meg, hogy Mila exe is oda jár. Jó eséllyel amúgy sem egy karra járnak, szóval valószínűleg nem évfolyamtársak.

- Aha. A sulitok is ott van a közelben?

- Igen, negyed óra sétányira. – Nem fűzöm hozzá, hogy a szüleink direkt az egyetemi körzet környékén vették a mostani lakásunkat is, hogy majd ne kelljen elköltöznünk, mert nem akarok sznobnak tűnni. Valamiért jó kedvem lett a gondolattól, hogy ilyen közel lakunk, úgy érzem egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy tényleg újra összefussunk. Hatalmas a csábítás, hogy felajánljam, hogy mutatok neki egy-két jó helyet a környéken, de ellenállok neki. Ha bárki más lenne, simán felhoznám a lehetőséget már csak jófejségből is, de most egy furcsa érzés meggátol abban, hogy túl közvetlen legyek.

- Szuper, akkor majd mutathatnál egy-két jó helyet. – Halovány mosolyt csal az arcomra az, hogy szavakba önti az eltemetett gondolataimat.

- Ühüm. – Csak egy halk hümmögéssel válaszolok, miközben kinyitom az erkélyajtót, és kimegyek összeszedni a kint hagyott, hamusnak használt sörösdobozt. Akaratlanul is felnézek délelőtti napfényben is a tetőre, ahonnan tegnap Jaiden leszedett, ezzel megkezdve ezt a különös barátkozást.

Hú, de magas. Még jó, hogy sötét volt, különben még mindig ott csücsülnék.

- Csak nem visszamennél? – Egy lemondó tekintettel fordulok a heccelő hang irányába, de lefagyok, mikor rádöbbenek, hogy milyen közel áll hozzám. Valamiért eszembe jut az érintése az oldalamon, amit tegnap éjszaka a pillanat megmenekülést hozó hevében szinte észre sem vettem. Ég az arcom, totális zavarodottsággal keresem a hangomat, de néhány hosszúra nyúló másodpercig nem sikerül megtalálni. Végül egy bentről kiszűrődő kiáltás ment meg.

- Mikaaaa! – A hajamba borzolva vigyorodom el bocsánatkérőn a nevem hallatán, még soha nem örültem ennyire a nővérem hangjának.

- Mennem kell. Majd még dumáljunk. – Huss, már be is menekültem az ajtón, visszanézve már csak annyit látok, hogy Jaiden összeszed egy dobozt a korlát széléről, ami az én figyelmemet elkerülte. Gyors léptekkel veszem a lépcsőfokokat, hogy kiderítsem, milyen feladat menekített ki a kínossá váló szituból. Ne gondolj rá, hogy milyen melegek voltak az ujjai. És az illatára se. És a folytonos túlzott közvetlenségére se.

 

Már késő délelőttre jár, mikor megérkezik a gumis, és elviszi Jaiden motorát, eddigre a szemét nagy része már a ház elé pakolva várja a takarítóbrigádot, akiket apumék is fel szoktak bérelni a házhoz céges események után. A piszok és a szemét legdurvábbján kívül ők fognak kitakarítani minden mást, így legalább nem nekünk kell itt maradni húsz körben kimosni az ágyneműket és tisztára takarítani minden fürdőszobát. Oké, totálisan elkényeztetett kis ficsúrok vagyunk, tök gáz. Mielőtt elviszi a motort, azért biztos, ami biztos Asahi-san lelkére kötöm, hogy a mi számlánkra írja a gumicserét, mert tegnap este óta Mila lezsírozta Jinnel, hogy kifizeti a károkat, amiket okozott, szóval majd a lányok rendezik maguk között a pénzügyeket. Valószínűleg így lesz a legegyszerűbb. Jaidennek nem hozom fel a témát, mert túlságosan feszélyez a gondolat, hogy tartozásokról diskuráljak valakivel, akit alig ismerek. Majd lesz valahogy. Gondolom. Vagy nem. Mindegy.

Koradélután érkezik meg a takarítóbrigád, a takarítás befejezte után fennmaradt időt a pult körül ücsörögve, dumálgatva, ki sört, ki kólát iszogatva töltötte a társaság itt maradt keménymagja. Néha találkozik az elkalandozó tekintetem Jaiden tűzpiros, elvigyorodó pillantásával, de a nap hátralevő részében már egyszer sem alakul úgy, hogy kettesben maradjunk. Őszintén nem tudom, hogy csalódottságot vagy megkönnyebbülést érzek emiatt.

Már csak ki kéne találni, hogy hogyan oldjuk meg a városba visszajutást egy kocsival… több körben… fárasztóan…

 

***

 

A buli reggelének másnapján lusta nyújtózkodással forgolódok az ágyamban, a lábamat átvetem egy nagy, csokibarna huzattal bevont párnán, a kezemmel pedig egy másikat ölelek magamhoz, ami ugyanannak a színnek egy kicsit sötétebb árnyalatában tündököl. Művészlélek vagyok, szóval igen, a párnáim is egymással harmonizáló színárnyalatú huzatokkal vannak bevonva. Mindig. Valószínűleg kirohannék a világból, ha egyszer összekeverednének a barna és a mályvazöld szett darabjai.

Bágyadtan pörgetem a telefonomon a facebook értelmetlen híráradatát. Nem tudom, miért csinálom ezt magammal, nem is érdekelnek a dolgok, amiket itt látok. Mindegy. Már javában a 11-et közelíti az óra mutatója, mikor kimászom az ágy melegéből. Megint elment a fél napod a semmire. Gratulálok, Mika.

Rögtön az asztalomhoz ülök, az óriási fa lapon végtelen szén- és tusrajz kupacai halmozódnak egymáson, tanulmányrajzok, vázlatok, az egyetemi portfólió unalmas követelményei. A kezembe veszek egyet a szétdobált szénceruzák közül, és egy friss A3-as lapot. Pontosan tudom, hogy mit kéne rajzolnom, már hetekkel ezelőtt megcsináltam a beosztást. A fenébe is, még azt is tudom, hogy két hónap múlva vasárnap mit kell majd rajzolnom. A baj csak az, hogy már baromira nincs kedvem ezekhez. Húsz perc alkotás nélküli gyötrelem után felkelek, és a szoba másik végébe sétálok, ahol a selymes sötétszürke szőnyeg festékfoltos műanyag fóliával van letakarva. Az egyik előkészített, de üresen hagyott vászonhoz lépek, a szemeim előtt szinte rögtön megjelenik a fekete-türkiz-barna színárnyalatok nosztalgikusan ismerős kavalkádja. A földről felveszek egy nagy, relatíve tiszta fa festőpalettát, és az alapszínekből nekiállok kikeverni a szemem előtt látott árnyalatokat, nem nyugodva, amíg pontos egyezést nem kapok.

Összerezzenek, mikor a lámpa néma kattanással kapcsolódik fel 18:00-kor. Annyiszor feledkeztem már bele a rajzolásba, festésbe, hogy anya és Mila kitalálták, hogy mozgásérzékelős lámpára van szükségem, időzítővel. Azóta már elismertem, hogy nagyon igazuk volt, ez a cucc megváltoztatta az életemet. Bár mióta a tanulmányrajzokat gyarapítom, inkább vánszorog az idő, minthogy szaladna. Elmosolyodom az elrepült nap hiányzott érzésétől, elmerengve nézek végig az egy méter magas vászon megragadó, egymásba fonódó, kanyargó, hullámzó színörvényein. Miért nem gondoltam még soha erre a színhármasra? Imádok a színekkel játszani. Imádom ezt a képet.

- Mika, este van és még nem ettél. – Mila hangja zökkent ki a művemben való gyönyörködésből. Bahh. Tényleg. Éhen döglök. Kivánszorgok a konyhába, ahol Mila már kiszedett nekem is egy adag bolognai spagettit, amit feltehetően ő csinált, amíg én egy másik dimenzióban léteztem. Imádom a nővéremet. Nagyon.

- Festettél? – Meglepetten pislog rám, én pedig kizökkenve nézek végig az alkarom barnás türkizes foltjain. Fogadok az arcomon is van. Tuti.

- Aha.

- Na végre, kicsit lenyugodtál az egyetemi portfólió tömegcuccaival kapcsolatban? – Nem. Lehet. Nem tudom.

- Mondjuk.

Vacsi közben fél füllel hallgatom, ahogy a buliról fecserészik valamit, de egy ismerős név hallatán felfigyelek.

- Mit is mondtál?

- Már megint nem figyelsz rám?? – Bocsánatkérőn pillantok fel a spagettiből, és ő megenyhülve ismétli meg. – Szóóóóval képzeld Shiori megtalálta Jaident egy tetkós magazinban, kiderült, hogy modellkedik. – Miiii? Miért akarom látni? Magam sem tudom, miért, de az összes önuralmamat be kell vetnem, hogy ne kíváncsiskodjak képek után. A nővérkémet ismerve amúgy sem bírja ki, hogy ne mutogassa végig, amiket kapott. Alig pár másodperc múlva beigazolódik a néma jóslatom, előkapja a telóját, és megnyitja a fényképeket, amiket Shiori fotózott egy magazinból. Összesen csak két kép van róla, közömbösnek erőltetett arckifejezéssel vizslatom őket, pedig a szívem idegesítően dübörög a torkomban, és a szám sarkában egy furcsa vigyor bujkál. Ez tényleg ő. Az egyik képen oldalról van lefotózva, ahogy egy telegraffitizett betonfalnak dől, a fekete acélbetétes bakancsát a falnak vetve húzza fel az egyik lábát, a másikkal lustán támasztja a földet. A kezei a falon végigfutó korlátra vannak vetve, a rajta lévő szaggatott, atlétának is alig nevezhető ruhacafat oldalt teljesen ki van vágva, tökéletesen szolgálva azt a célt, hogy az oldaláról a csípőjére futó, kanyargó kígyó teljes vonulata látható legyen a képen.

Talán egy perc bambulás után jövök rá, hogy nyitva felejtettem a számat. Ja és a benne lévő kaját sem lenne rossz lenyelni.

- Hű, menő az a kígyó… - Dünnyögve kommentálom a képet, miután sikerült kiviteleznem a kaja megrágásának és lenyelésének meglepően nehézzé vált lépéseit. Miért akarok hirtelen kígyókat rajzolni? Utálom magam.

- Kit érdekel a kígyó? – Engem. – Hihetetlen, hogy ez a srác a bulinkban volt… és tök jófej… és én Junnal akartam összehozni, tök hülye vagyok. Szerinted lenne nála esélyem? – Ábrándozva könyököl fel a pultra, az állát megtámasztja a kezein. Nem tudom miért, egy kellemetlenül fojtogató szorítás nyomja borsó méretűre a gyomromat. Lehet, hogy féltem Milát?

- Jófej srác, de nekem nem tűnt annak a monogám kapcsolat pártinak… – A bűntudat rögtön rám talál a lebeszélő szavaim kapcsán, hiszen az égvilágon semmit nem tudtunk meg arról, hogy milyen szerelmi életet preferál Jaiden. Igazából simán kinézek belőle egy komoly kapcsolatot is. Vagy nem tudom. Fogalmam sincs. Mindegy, abban biztos vagyok, hogy valamiért nem akarom, hogy Milával legyen. – Ráadásul ha modell, gondolj bele milyen csajok legyeskednek folyamatosan körülötte. Kell neked ilyen stressz?

- Tudoooom. Meg valahogy amúgy sem éreztem a szikrát vele. – Eszembe jut az arcom égő érzése, a szívem heves zihálása, mikor találkozik a tekintetünk, és egy különös fény a pillantásában, amit már láttam lányok szemében, de eddig soha nem akartam észrevenni. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt mondanám, hogy én éreztem azt a bizonyos szikrát. Biztos csak képzelődtem. – Shiori próbálta megkeresni facebookon, de valószínűleg le van tiltva a profilja kereshetősége. Tök kár, elhívtam volna még bulikba, milyen menő lenne egy modellel bulizni. – Kétkedőn húzom fel az egyik szemöldökömet, miközben lassan folytatom az evést.

- Nem is tudtam, hogy ilyen felszínes vagy…

- Hééé! Tudod, hogy nem… vagyis érted, na… mindegy. – Sértődötten kapja fel a tányérját és robog el a szobájába, ezért társaság híján előveszem a telefonomat. Az ujjaim közül kipottyanó villa halk csörrenéssel koppan a majdnem üres porcelántányéron, mikor meglátom az értesítést, amit kaptam.

Jaiden Blake ismerősnek jelölt.

A szívverésem az egekbe szökik, hangos csattanással csapom le a telót a pultra, mintha égetné a kezemet. Valamiért mikor elköszöntünk tegnap, féligmeddig biztos voltam benne, hogy többet nem hallok felőle, és ezt az érzést csak megerősítette az előbbi beszélgetésem Milával. Most már fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Miért akar egy tutira népszerű, egyetemista, modellkedő srác VELEM barátkozni? Az égvilágon semmi érdekes nincs bennem. Talán a rajzaim, de azok közül is a leguncsibbakat látta. Egyszerűen nem fér a fejembe.

 

***

 

A hétköznapok őrjítő lomhasággal vánszorognak, semmi izgalmas nem történik. Még vasárnap este visszaigazoltam Jaident, bár a profilja az enyémhez hasonló, azaz teljesen kopár. Nem mintha kémkedni akartam volna utána, de ha már az ismerősöm lett, megnéztem. Már csütörtök este van, és még nem írt semmit, a kezdeti indokolatlanul rám törő izgatottság azóta kiábrándultságba ment át. Lehet, hogy csak feldobott neki a közös ismerősök miatt, és félvállról bejelölt, én meg többet gondoltam mögé, mint valami tökkelütött. Bár magam sem tudom, hogy mit jelent az, hogy többet. Alapból is csak annyit beszéltünk meg, hogy megmutatok neki egy-két jó helyet a környéken, igazából ha nagyon kocsmázni akarok, végtelen barátommal elmehetnék. Miért is gondolkodom ezen ahelyett, hogy folytatnám ezt a fránya rajzot, amivel elmaradtam a vasárnapi festés miatt?? Grrrrr.

Morcosan dobom a székből az ágyra a telefont, mintha a készülék egy bizonyos személy körül kavargó gondolatokat is magával vinné a messzeségbe, pedig nem így van. Na mindegy, most éppen rettenetesen fontos, hogy befejezzem ezt a csodálatosan unalmas lovat ábrázoló, agyon tónusozott tanulmányrajzot. Alig öt perc múlva a telefonom pittyenése megállít a munkában. Biztos Keiko áradozik már megint az éppen aktuális mangáról, amit olvas. Vagy Hiroki győzköd, hogy menjek holnap én is bowlingozni velük. Nem szeretek bowlingozni, elfáradnak az ujjaim, és utána pár napig nehéz rajzolni. Vagy Nana kérdezget az a holnapi rajz kurzusról. Akárki is írt, tuti nem ő volt.

Idegesen kopogtatom meg a ceruza hátuljával az asztallap szélét. Ahh, úgysem nyugszom meg, amíg nem látom. Felkelek, és az ágyra vetem magam, hogy elérjem a párnák között landolt telót. Ledermedek, mikor Jaiden neve ugrik fel az értesítések soraiban. Először el sem olvasom az üzenetét, csak a lepedőbe fúrt arccal hessegetem el a furcsa vigyort, amitől szinte fáj az arcom. Mi a baj velem? Totál megkattantam.

Pár másodperc múlva összeszedem magam és feloldom a telót, hogy elolvassam az üzenetét.

„Szia! Holnap délután?” – Rövid és velős üzenet, mégis izgatottan ülök fel és az ölembe veszem a legnagyobb párnámat.

„Szia! Rajz kurzusom van 6-ig, utána jó.” – Beírom a betűket, majd hosszan nézem, és átgondolom, hogy nem hangzik e hülyén a kurta kis válasz. Elküldöm.

„Akkor fél 7. Hol?”

Elkezdem gépelni a törzshelyünket, de egy pillanatra megakaszt a gondolat, hogy péntek este a sulink kedvenc helyére hívom épp. Tuti lesz ott valaki a buliból… és? Ez nem kéne, hogy zavarjon, ugye? Megígértem neki, hogy a jó helyeket mutatom meg, és ez a legjobb. Elhessegetem a zavaró gondolatot, és elküldöm a címet. Egy két betűs „Ok” válaszon kívül nem kapok mást.

 

***

 

- Mika! – Mintha egy álomból ébrednék, összerezzenve nézek oldalra, a mellettem ülő lányra. – Hű, te ma valahol nagyon máshol vagy fejben, már kétszer mondtam a neved. – Lenéz az előttem lévő kezdetleges vázlatra, majd folytatja. – Ráadásul tök üres a lapod, ki vagy te és hol hagytad Mikát?? – Nagyon vicces.

Zavart vigyorral vakarászom meg a tarkómat, és Nana felé fordulok. Végzős csaj egy másik gimiből, itt ismertem meg a művészeti egyetem előkészítő rajzkurzusán még tavaly év elején. Ha választanom kéne, hogy ki a legszebb lány, akit ismerek, valószínűleg őt mondanám. Tuti elmehetne színésznőnek vagy modellnek is, és helyette itt gürizik velünk egy rajzkurzuson. Amúgy az ő ereiben is külföldi vér csörgedezik, amiről a hosszú, világosszőke haja és a kék szemei is árulkodnak. Szentül hiszem, hogy azért ült le mellém a kurzus első napján, mert végre sorstársat talált a sok fekete hajkorona között. A mellette ülő lány Yui az ő barátnője, ők egy gimibe járnak, csak Yui velem egyidős, tehát jövőre lesz csak végzős. Az én másik oldalamon ülő srác Minato, aki már 19 éves, de tavaly sajnos még nem vették fel az egyetemre, ezért újrapróbálkozik jövőre. Szerencsére nem aggódja túl a dolgot, ugyanis már most tök jó munkája van egy tetkószalonban, csak azért akarja elvégezni a művészeti egyetemet, mert az az álma, hogy hírességeket tetováljon, és meggyőződése, hogy a művészeti egyetem lesz a belépő hozzájuk. Lehet, hogy igaza van. Amúgy kopasz és brutálisan tele van varrva a srác, még a nyakán is fekete árnyalatos fogaskerek és vezetékek ívelnek fel, mintha egy robot áramkörei lennének. Mondanám, hogy emlékeztet Jaidenre, de ég és föld a stílusuk. A mi kis tarka, szedett-vetett négyesünk persze csak egy klikk a rajzkurzus 38 fős társaságából. A többieket nem nagyon ismerem, de ez a három ember bőven elég, hogy élvezzem az itt létet.

- Igen, kicsit bambulós vagyok ma.

- Fáradtság? – Yuira nézek, és óriási a kísértés, hogy füllentsek, de nem szokásom.

- Neem… találkozom egy sráccal és kicsit izgulok. – Nana harsány nevetésére türelmetlenül leint minket a kurzus oktatója.

- Randid lesz egy sráccal?? – Kérdezi Nana suttogva, de leplezetlen izgatottsággal. A szívem kihagy egy ütemet, és megint magával ragad az égő arcbőröm irritáló érzése. Úgy nézek rá, mint egy idiótára.

- Dehogyis, hülye… Csak új a környéken és elhívott… csak kicsit ijesztő. – Vagymi. Ez így csak félig helytálló, de végülis az a része igaz, hogy félek a találkozástól.

- De csak úgy elhívott kettesben inni?

- Ja… miért az gáz?

- Nem, csak fura.

- Azt mondta, hogy a rajzolásról akar dumálni. – Felcsillannak a szőke lány szemei.

- Úúú, ő is művész? – Bólintok, majd kicsit felbátorodva válaszolok is.

- Aha, tetkókat rajzol, és brutál menő színes tetoválásai vannak.

- Hééé! – Szólal meg Minato a másik oldalról, és már előre is egy bocsánatkérő vigyort ejtek felé. – Mi a baj az én fekete tetkóimmal?? Ezek is jók.

- Bocsibocsi, tudod, hogy imádjuk a tetkóidat.

- Mind a háromszázat. – Nyögi be oldalról Nana, halk nevetéssel dőlök hátrébb, hogy Minato tudjon egy gyilkos pillantást küldeni a lány felé. – Na mindegy, szóval ha úgysem randi… – Oldalba lök a könyökével. – …akkor vigyél minket is, azt hiszem mi is konyítunk valamicskét a rajzoláshoz. – Egy kellemetlen szorítás a mellkasomban arra sarkall, hogy nemet mondjak az ajánlatra, de egy mélyebbről feltörő bizonytalanság pedig bátorít, hogy fogadjam el. Mégis miről beszélgetnék Jaidennel órákon keresztül kettesben? Tuti tök kínos lenne, rájönne, hogy unalmas vagyok, és többet tényleg nem találkoznánk. Ha elhívom ezt a csoportot, akkor sok minden lesz a találka, de unalmas tuti, hogy nem. Ráadásul Jaiden panaszkodott, hogy senkivel nem tud a rajzolásról beszélgetni, biztos örülne, ha egy helyett rögtön négy emberrel tudna. Ha megtalálná a helyét ebben a társaságban, akkor tényleg lenne esélyünk haverokká válni… ugye? És én azt akarom... ugye?

- Végülis oké…

 

***

 

A kurzus korábban ér véget, ezért 18:10-kor már a Clock nevű kocsmában ülünk egy-egy sörrel. Elég retro hely, amolyan romkocsma kisugárzással, menő rockzenékkel és a hely divatos lepukkantságának köszönhetően alacsony árakkal. Nem véletlenül vált sok egyetemista és gimis társaság törzshelyévé. Ráadásul van pince és galéria rész is, szóval még szűkösnek sem mondható. Szerencsére még volt hely a földszinten, bár mivel a célközönség diákokból áll, már ilyen korán is meglepően sokan ülnek az asztalok körül. Egy kényelmes, elszigetelt kis beugróban kialakított körasztalnál ültünk le, ami egy viszonylag csendesebb és eldugottabb része a kocsmának. Tökéletes.

Nem tudom, miért, de furcsa bűntudatot érzek, kicsit mintha átverném Jaident azzal, hogy elhívtam Nanáékat, pedig igazából egyszer sem mondta ki szó szerint, hogy mindenképp kettesben akar találkozni. Mármint még a buli másnapján kimondta, deee csak a rajzolós téma miatt. Mi más miatt akarna? Mindegy. Minatoval tuti, hogy megtalálják majd a közös hangot. Túlgondolom. Miért aggodalmaskodom ezen ennyit? Ha nem tetszik neki a társaság, akkor igazából bármikor itt hagyhat minket…

Yuival épp a második sörünkért állunk a sorban, mikor a szemem sarkából meglátom Jaident belépni az ajtón. A gyomrom szinte görcsbe rándul az izgatottságtól. Most nem abban a motoros kabátban van, mint, amiben a bulira jött, hanem egy vagány aszimmetrikus, fekete bőrdzsekiben sok zipzárral és láncokkal. A már ismert sötét, összefirkált farmerjával együtt az öltözék rettenetesen beillik a kocsma hangulatába, nem úgy, mint az én vajszínű, gimis egyenruhához tartozó bőpulcsim. Nem is lehetnénk különbözőbbek.

Intek neki, és mikor észrevesz, felénk sétál. Mire átverekszi magát a soron, Yui inkább félénken visszaiszkol az asztalhoz, hogy majd a többiekkel együtt essen át a bemutatkozáson. Na szép. Elhívom őket, hogy ne legyek egyedül vele, erre egyedül hagy vele. Áruló.

- Hello. – Ő köszön először, elmosolyodva pillantok fel a sötét szempárba, ami ma nem tündököl virító piros árnyalatban. A fekete tekintete így egészen megnyugtatónak és kedvesnek hat. A megnyugtató részt szinte rögtön visszavonom a fejemben, mikor sármos félmosolyra húzza a száját.

- Szia… – Már a köszönést is zavartan dünnyögöm, de mégsem bírom megállni, hogy ne hajoljak kicsit közelebb, hogy megnézzem a szemeit a kocsma homályos fényeiben, tudnom kell a színüket. A szemérmetlen kíváncsiságot a művész énemre kenem. – Tényleg feketék a szemeid vagy ez is kontaktlencse? – Mikor megérzem az illatát, rádöbbenek, hogy az arcunkat alig húsz centi választja el, égő arccal hőkölök hátra, és hirtelen úgy teszek, mintha nem lenne fontosabb dolgom, mint a krétával a pult fölé firkantott italajánlatok sorait böngészni.

Mikor lett itt ilyen meleg?

- Tényleg feketék. Jobban tetszik így? – Hallom a hangján, hogy vigyorog, értetlen pislogással sandítok vissza rá. Miért érdekli egyáltalán, hogy hogy tetszik jobban nekem? Amúgy jobban tetszik így, de valamiért úgy érzem, hogy ez így furcsán hangozna a számból.

- Kevésbé ijesztő. - Sorra kerülünk, és a pultos kérdő tekintetére illedelmes mosollyal válaszolok. – Négy sört szeretnék kérni… Jaiden, te mit iszol?

- Nekem is jó a sör, szóval ötöt. – A pultos ellép tőlünk a korsók irányába, hogy lecsapolja a söreinket, és tudom, hogy most jön az, hogy megmagyarázom a négy sört. – Négy? Szomjas vagy? – Akaratlanul is elvigyorodom a kérdésen, a hajamba túrva kezdek el magyarázkodni.

- Hát, mivel mondtad, hogy elsődlegesen a rajzolás érdekel, mint téma, ezért engedtem a rajz kurzusos haverjaimnak, hogy elhívassák magukat… remélem nem gond. Tök jófejek, biztos bírni fogod őket, ráadásul az egyikük tetkókat rajzol, mint te. 



Szerkesztve Silvery által @ 2021. 12. 31. 19:20:36


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).