- Hogy érti azt, hogy ennél többet nem tehetnek? – Szinte már sziszegem a dühös kérdést. Jelenleg nyoma sincs a higgadtságomnak, amibõl általában igen nehéz kizökkenteni.

- Pontosan úgy, ahogy mondtam! – csattan fel a nyomozó, az enyémhez hasonló hangulatban. – A koronatanú úgy be van tojva, hogy nem hajlandó elhagyni a magánzárkát, és azt mondogatja, hogy csak mi találtuk ki, hogy vallani akar, a többi bizonyítékunk semmis nélküle, a bíró korrupt, az ügyészünkben meg nincs életösztön!
A rám vonatkozó részt egy az egyben elengedem a fülem mellett, és mély levegõt véve, igyekszem megnyugodni. Látszólag Rogers is ezen van, mert kirohanását befejezve, fújtatva rogy le az asztala mögé.

- Nézze Morlon – szólal meg pár perc elteltével, jóval nyugodtabban. – Én is ugyan úgy rács mögött akarom látni azt az állatot, mint maga, és elismerem, hogy remek munkát végzett. Lássuk viszont be, hogy ebben a pillanatban nem tudunk többet tenni. Menjen haza, pihenjen, legyen a családjával, és holnap kipihentebben, tiszta fejjel átfutunk ismét mindent.
- Egy hetet kaptunk, Rogers – emlékeztetem borúsan. – Egy hét alatt rá kell vennünk a tanút, hogy jelenjen meg a bíróságon, és beszéljen, különben esélyünk se lesz. A maguk dolga az, hogy a legrosszabbra is felkészülve, további bizonyítékokat keressenek. Majd pihenünk, ha vége, és Green rácsok mögött öregszik meg!

Sarkon fordulok, és hátra se nézve a nyomozóra, meg az embereire, kisietek az õrsrõl. Nem kergetek illúziókat, nem leszek így a kedvencük, de ha keménynek és hûvösnek kell lennem az olyanok bezárása érdekében, mint Green, hát az leszek!
Leintek egy taxit, és sóhajtva beugrom a hátsó ülésére. Lepillantva az órámra, rosszkedvûen állapítom meg, hogy már majdnem este hét. Abban teljesen igazat adok Rogersnek, hogy nem ártana már idõt töltenem a családommal, hisz mióta átvettem ezt az ügyet, aludni is alig járok haza. Mégis, az iroda címét adom meg a taxisnak, megígérve magamnak, hogy csak gyorsan átfutok valamit, és vacsorára haza is érek.

A gyors átfutásból, hosszú órákon át való kutatás lesz, és mikor megcsörren mellettem a telefon, kizökkentve a papírok olvasgatásából, döbbenten látom, hogy már elmúlt 11 óra.
- Jess? – kapom fel a mobilom, miután leolvastam a kijelzõrõl a hívó nevét. – Minden rendben?
- Ezt te kérdezed tõlem? – horkan fel a vonal túlsó végén. – Mikor is értél haza utoljára éjfél elõtt?
- Ma korán akartam indulni, csak… elszaladt az idõ – felelem fáradtan, és szabad kezemmel a hajamba túrva, feltápászkodom a székbõl, hogy kinyújtóztassam a lábaim.

- Értem én, hogy ez fontos, Riley. De a gyerekek hiányolnak, Jane kifejezetten aggódik, ahogy én is! Félre ne értsd, szívesen lennék velük még akkor is, ha nem ez lenne a munkám, de gondolj rájuk, meg magadra is! Még ma hazajössz? Már lassan a képedre se emlékszem.
- Persze, tudom… még egy óra, és hazamegyek, rendben? – sóhajtom, az ablakom túloldalán elterülõ várost, egészen pontosan a sötét parkot figyelve, amely közvetlenül az épület mögött van.
- Rendben – mormolja, majd miután elbúcsúzott, kinyomom a telefont.

- Jó estét. – A részben ismerõs, részben idegen hangra teljes testtel összerezzenek, és olyan lendülettel pördülök meg, hogy komolyan beverem a hátam az ablakba.
- Maga… mit keres itt?? – préselem ki magamból, az ajtóban szobrozó alakot figyelve, aki válaszadás elõtt beljebb lép, és bezárja maga mögött az ajtót.
- Leginkább magát.
A szívem hevesen dübörög, már mióta észrevettem, de összeszedem és kihúzom magam, nem fogok gyengeséget mutatni Green elõtt!
- Hogy került ide?
- Leginkább a lábamon. Bejöttem. – A legrosszabb a higgadtsága, mintha nem is éjjel tört vlna be az ügyészi hivatalba, hanem délután érkezett volna, egy teapartira.
- Mit mûvelt a portással? – sziszegem ellenségesen, de nem hatja meg a dolog.
- A portással? Azt hiszem, köszöntem neki.

Összehúzott szemmel, fogcsikorgatva meredek rá, de nem mondok semmit. Belõle simán kitelik, hogy már rég megölte, hisz ha azért jött ide, hogy engem is elhallgattasson, szemtanúkat se hagyhat, nem szokása. A vigyorától viszont egyszerre hûl meg bennem a vér, és másznék legszívesebben falra.
- Nyilván azt hitte, itt dolgozok. Bár én közel sem vagyok olyan csinosan öltözve, mint maga – bök felém, de még jó pár percig hallgatok, úgy fürkészem.

- Nem léphet velem kapcsolatba – nézek végül egyenesen a szemébe. A vadállatoknak, ragadozóknak, ez kihívást jelent, de pont az a cél, hogy megmutassam, én nem egy egyszerû préda vagyok, hanem egyenjogú vele.
- Abban, hogy egy kicsit beszélgetünk, majd hazaviszem, nincs semmi törvénysértõ – lép közelebb hozzám, amitõl minden vészriasztó beindul a fejemben, és ösztönösen lépek kitérõen elõle.
- Már mindent hallott a tárgyaláson.

- Ki kíváncsi a tárgyalásra? Személy szerint végiguntam. Az ön lelkesedése azonban figyelemre méltó. – Ha nem tudnám jobban, azt hinném megdicsért, de tõle amúgy se várok ilyenre. - Jut eszembe. Ajándékot is hoztam – folytatja, és kabátját széjjelebb húzva, egy újságot halászik elõ.
- Egészen elbûvölõ – emeli fel a kihajtott lapot, mire elég sok önuralmamba kerül, hogy kifejezéstelen arcot vágjak továbbra is. Hogy adhattak nyomtatásba egy olyan képet, amin én, azaz a pert vezetõ ügyész, éppen a fõvádlottal társalog?
- Hogy tetszik? – mosolyog rám, de én még csak fel se pillantok az arcára a lapról. - Olvassa el, egészen szépeket írnak magáról – fekteti elém az újságot.

Nagyon, nagyon erõsen koncentrálok, hogy ne úgy reagáljam le azt a pár dolgot, ami rögtön szembetûnik, ahogy egy pillantást vetek a cikkre, de még így is érzem, hogy minden erõfeszítésem ellenére, kifut a szín az arcomból.
Melyik elvetemült, idióta, pénzhajhásznak jutott eszébe leírni az életem történetét?! Az Isten szerelmére, ügyész vagyok, és nem popsztár, hogy a családi hátteremen és tragédiáimon csámcsogjanak, ezüst tálcán terítve ki a szeretteimet Green elé! Annyi szerencsém van, hogy egyikük nevét se említi az írás, a családnevünk pedig mindig is különbözõ volt, kiskoromtól anyámét használom, õk pedig természetesen nevelõapám után kapták a sajátjuk.

- Most fenyeget? – préselem ki magamból, lassan felpillantva rá.
- Mondtam, vagy tettem bármit, ami fenyegetésnek tûnt? – kérdez vissza, valami igen ócska utánzatával az ártatlanságnak, ami nála kifejezetten ijesztõnek mondható. – Én csupán szerettem volna megosztani önnel a tényt, hogy közösen lettünk híresek.

Némán, összeszorított szájjal meredek rá, neki pedig természetesen nem hervad le a vigyora. A tekintete azonban jéghideg, és igen, ott van benne a fenyegetés. Én mégis állom a pillantását, és mély levegõt véve, kihúzom magam.
Még így is alacsonyabb vagyok nála, de nem hagyom, hogy ez bármennyire is zavarjon, felveszem a kemény, határozott, ügyész szerepet.

- Maga egy pszichopata állat, Green. Egy elmebeteg, aki azt hiszi, bármit megúszhat, ha elég embert fizet le, vagy félemlít meg. De ennek vége! – sziszegem ridegen. – Az ügye esküdtszék elé kerül, ahol már nem menti majd meg korrupt bíró, vagy lefizetett rendõr se!
Egy pillanat erejéig, mintha meglepetés suhanna át az arcán, de aztán úgy eltûnik, hogy magam se vagyok biztos benne, valóban ott volt-e. A nevetése azonban, ami kirobban belõle, váratlanul ér, és nem sokon múlik, hogy össze ne rezzenjek.
- És én még azt hittem, megríkatom önt az elsõ édes-kettes találkozásunkkor, kedves Morlon – villantja rám jeges tekintetét, ami semmit se vesztett az élébõl annak ellenére, hogy látszólag jól szórakozik. Csak még inkább feldühít, hogy neki ez az egész egy játék.

- Ez nem csak az elsõ volt, de az utolsó is! – jelentem ki, ellentmondást nem tûrõen. – Most pedig távozzon!
- Ugyan, nem sietek sehová, megvárom amíg végez, és szívesen hazadobom.
A gondolatra, hogy esetleg megtudja hol él a családom, görcsbe rándul a gyomrom, de semmi jelét nem adom, csak alig palástolt haraggal morranok fel.
- Tûnjön el, vagy hívom a biztonságiakat! Bár ha jobban belegondolok, maradjon csak, és adjon okot a letartóztatásának!

Ezen mintha csak még jobban szórakozna, de mikor közelebb lép, összeszedem magam, és nem hátrálok meg. Van köztünk egy asztal, az pedig realitás nélkül ugyan, de biztonságérzetet kölcsönöz. És egyébként se lehet olyan ostoba, hogy itt próbáljon meg bántani, ahol nem csak biztonsági õrök, de kamerák is akadnak pár helyen, már biztos felvette valamelyik.
- Van magában kurázsi, Morlon. Érdekes lesz letörni a szarvait… - A vigyora még mindig nem ígér semmi jót, de legalább megindul az ajtó felé. – Még találkozunk, ügyészke!

Miután elment, még hosszú percekig állok egy helyben, az ajtóra meredve, és úgy száll ki belõlem minden merev határozottság, mint levegõ a lyukas lufiból. Ez a látogatás nem kellett volna, nagyon, nagyon nem!
Veszek egy mély, élesen beszívott levegõt, és nem foglalkozva az igen késõi idõponttal, tárcsázom Rogersont. Morogva, álmos hangon kapja fel, de mielõtt elküldhetne a búsba, már meg is szólaltam: - Védelem kell a családomnak!

~oOo~

A másnap reggel, az irodában talál, de nem ám azért, mert hú de korán bejöttem, hanem mert az éjszakát a kanapén, itt töltöttem. Persze a rosszalló hangüzenet ott van a telefonomon, na meg az érdeklõdõ is, hogy miért jelentkezett be nálunk két civil ruhás rendõr.
Felhívom Jesst, és röviden, de lényegre törõen vázolom a helyzetet. Beszélek Jane-el is, és közösen megegyezünk, hogy még a délelõtt folyamán elmennek Jess szüleihez, vidékre, a civil ruhás zsaruk kíséretében. Csak egy hét… Ez alatt rács mögé kell juttatnom ezt a szörnyeteget, különben életem végéig kísérteni fog, és a családomnak se lesz nyugta.
Rogers biztosított, hogy akiket kinevezett Jane-ék mellé, teljesen tiszták, nem lefizethetõek, és kiválóak a munkájukban. Azzal, hogy biztonságban tudom a családom, máris adok némi nyugalmat háborgó lelkemnek, és 10-re már ismét a papírokat bújom.

Lennie kell valaminek, ami rábizonyítható! Valaminek, ami miatt legalább õrizetbe vehetjük, ezzel talán bátorítva a tanút, hogy tegyen vallomást. Annyi mindenrõl tudom, hogy benne van a keze, de nem tudok felmutatni semmi biztosat ellene. Ez már szinte röhejes, nem hiszem el, hogy a fél város korrupt lenne, és neki falaz. Tényleg eszesnek kell lennie, ha az õ temperamentumával és személyiségével, ilyen könnyen megúszik mindent.
- Jó reggelt, Dr. Morlon! – libben be az asszisztensem, Bethany, és minden további idõhúzás nélkül, lehuppan a helyére, és ott folytatja a munkáját, ahol tegnap félbehagyta.  Én is követem a példáját, igyekezvén teljes mértékben elfelejteni a tegnap estét.
Ránézve szõke asszisztensemre, csúnya, nem csúnya dolog, eszembe ötlik, hogy van egy olyan rétege is az alvilágnak, mellyel Green szinte biztos érintkezik, saját kielégülése véget is. Ha pedig velük is úgy bánik, ahogy gondolom, akadhatnak ott áldozatai. És míg nem hiszek benne, hogy egy utcalány képes lenne vallani ellene, a remény hal meg utoljára, egy próbát megér!

Mélyet szívok a börtön bûzös levegõjébõl, és hátradõlök a nyikorgó székben.

- Mit mondott? – nézek fel rá.

- Egyelõre semmit, csak hogy köze van hozzánk, és vallani fog ellened.

- Miért nem fogjátok be a száját? – hunyom le a szemeim.

- Magánzárkát kapott teljes védelemmel – fintorodik el Edward.

- Ez nem jó hír – emelem a tekintetem a látogató rácsaira.

- Megkenjük a smasszerokat?

- Ha az FBI fejeseit sikerült – bólintok.

Edward hülyén vigyorogva emelkedik fel a helyérõl, majd hagyja el a szûk, zajos társalgót. Nem vagyok elragadtatva a tárgyalásoktól…

***

Végre levethettem a szörnyû rabruhát, és felölthettem a kedvenc öltönyöm. Eddig mindig szerencsét hozott, bár valójában nem hiszek az ilyenekben. Én maga vagyok a szerencse és a sors.

A két fegyõr befelé vezet, így sorban láthatok mindenkit. Az embereim, az esküdteket, a bírót… és az ügyészt? Eddig nem õ volt, leadhatták az ügyet? Ennek a kis taknyosnak? Mélyen a szemeibe nézek, legnagyobb meglepetésemre állja a pillantásom. A csinos kis pofi mintha kõbõl lenne faragva. Érdekes. Lehet, hogy póráz kell majd erre a kis tacskóra?

A helyemre vezetnek, hogy aztán hosszú percekig csak hallgassam a bíró locsogását. Gyerünk már, mindenki tudja, mi lesz a vége. Edward magabiztos pillantásából leszûrtem a lényeget. A tanú mélyen hallgat.

- Dr. Riley Morlon ügyész ismerteti a vádakat – csendül fel a várva várt mondat.

Kajánul vigyorgok, kissé türelmetlenül ingázok ide-oda a székemmel. Végig figyeltem, minden egyes mozdulatát, hátha elárul valamit magáról, de nem. Még egy ilyen tapasztalt kutya se szimatolhat ki semmit rajta, mint én. Azt hiszem, máris megvan a következõ feladat, amit kiadhatok Edwardnak. De elõbb hazamegyek, és veszek egy forró fürdõt… és beszerzek egy kurvát is.

A kis kutyust nemsoká kiszólítják a terembõl, én pedig kis híján felröhögök. Hátranézek a fiúkra, akik helyeslõn bólogatnak. Valóban van okom az örömködésre. A fejem támasztva fordulok elõre, majd nézek a bíróra. Azt hiszem, ideje lesz megválogatni, kikkel üzletelek a közeljövõben. Máig sem értem, miért pont azt a hajómat sikerült lekapcsolni, amiben nem csak kokain, hanem fegyver is volt. Valaki tégla lehet közülünk. Azt hiszem, a héten sírni fognak a gyerekek…

- Az új fejleményeket figyelembe véve, a tárgyalást elnapolom, egy hét múlva, ugyan ebben az idõpontban folytatjuk! – szólal meg hirtelen a bíró.

Érdeklõdve emelem fel a szemöldökeim, ahogy megpillantom a kis ügyészfiút. Észre sem vettem, hogy visszatért.  

- Tiltakozom, bíró úr! A tárgyalást a lehetõ leghama...

- Elutasítva! – szakítja félbe a bíró a picsogását. – Továbbá, a vádlott, Adrien Logan Green, a döntésem értelmében szabadlábon védekezhet!

Ó, igen, végre! Jöhet az a fürdõ meg a kiadós szex.

- Tiltakozom! – pattan fel a helyérõl a fiú.

- Elutasítva! – dörren a bíró hangja, majd lecsapja a kalapácsot.

Egy null nekem, állam bácsi.  A zajongó csõcselék lassan feltápászkodik, és sötétlõ masszaként kúszik ki a terembõl. A nagy forgatag ellenére sem vesztem szem elõl a kölyköt. Azt hiszem, illendõ lenne gratulálni neki, mint leendõ sporttársnak. Kérdés, mikor rezel be, mint az elõzõ.

- Nagyon jó lehet, ha a maga korában ilyen fontos ügyet kap. A szülei biztos büszkék magára! – lépek a háta mögé.

- Minden bizonnyal...  Mr. Green, tartózkodjon az állami szervekkel való érintkezéstõl, ha megkérhetem, és ne hagyja el az országot! – hadarja el, majd szimplán sarkon fordul, és otthagy a csattogó vakuk kereszttüzében.

Elismerem, talán lebecsültem.

- Fõnök, itt a kocsi – lép hozzám Stewart.

- Jó – pillantok felé, majd õt követve lökdösöm odébb a firkászokat.

A kocsiban elõkotrok az ülés alól egy fa dobozkát, majd felpattintom a tetejét. Kihalászok egy vaskos szivart, majd bekapom a végét. Még nem gyújtom meg, csak rágcsálom a végét. Kesernyés íz árad szét a számban. Meg kell tudnom, hol kaphatnám el a tökét a srácnak. Biztos vagyok benne, hogy nem adja fel egyhamar. Utálom, ha valaki ellenkezik, de nem akarom felszabdalni a szép kis pofiját.

***

Fáradtan nyúlok el a bõrkanapén. A tévébõl ömlik a mai „titkos” tárgyalás minden apró kis mozzanata. Az agyamra mennek a perek. Kibaszottul rühellem bámulni a sok idióta képét, belevigyorogni a nagyvilágba, szenzációhajhász buzeránsok elképesztõ marhaságait hallgatni, nem! Kurvára nem érdekel.

- Baby, megint felhúztad magad? – lépdel valaki a szobába.

Felemelem a fejem, felmorranok. Már megint ez a szõke kis csitri. Azt se tudom, mi a neve. Bella? B… aszottul nem érdekel.

- Húzz el – morgom.

- Már megint kezded? Egy órája még jól esett kiereszteni a fáradt gõzt – ül mellém.

Felvonom a szemöldököm, úgy nézek rá. Menj a pokolba, mit ugatsz, ha?

- Húzz el – fordulok a támla felé.

Érzem, ahogy a lehelete a nyakamhoz csapódik, morogva szûkítem össze a szemeim.

- Ugyan már, gyere, nagyfiú – búgja a fülembe.

Lassan végignyal a fülem peremén, én pedig önkéntelenül is elvigyorodok. A mellei a felkaromhoz nyomódnak, a parfümje lágyan csiklandozza az orromat. A ruhájára marok, majd a támla és magam közé rántom. Nem igaz, hogy nem lehet békén hagyni egy kicsit sem!

***

Morogva kelek a telefonom üvöltésére. Basszus, megint nem aludtam sokat. Ki a faszom lehet? Hajnali 9 óra!

- Mi van? – szusszanok a telefonba.

Elgyötört a hangom, mint egy szanaszét szúrt kurvának. Anyám…

- Reggelt, fõnök!

- Edward? Mi a fenét akarsz? – üvöltök a telefonba.

- Hé, ne ordíts már! Kikúrt büszke leszel rám – vihog.

- Akkor nyisd ki a szád, mert kezdek ideges lenni – sziszegem.

- Miért, már nem vagy?

Hallom a hangján, hogy pofátlanul vigyorog…

- Na, jó, nem basztatlak. Megtudtam pár dolgot errõl a Morlon gyerekrõl. Pont az esetem.

Megforgatom a szemeim, közben a hajamba túrva ülök fel. A mellettem elnyúló kurvára nézek. Talán már meghalt, nem tudom, majd a fiúk elintézik. Nincs kedvem vele foglalkozni.

- Vannak testvérei – szusszan a telefonba.

Mindenképp elõnyös, bár a magam részérõl sosem akartam egyet sem. Az a bizonyos mogyorószorongatás viszont így sokkal egyszerûbb lesz, mint gondoltam.

- És még? – tápászkodok fel krákogva, és indulok meg a fürdõszobába.

- Röhögni fogsz de… nem bírja a bezártságot – vihog fel Edward.

- Klausztrofóbiás? – nézek meglepetten a tükörképemre.

- Mit tudom én, nem örülne neki, ha becsuknád a csomagtartódba.

Kaján vigyor terül el a képemen. Számtalan dolog jut eszembe, minek nem örülne még.

- Viszont van egy rossz hírem is. Az olaszok megint balhéztak a Serlegben.

- Az olaszok? Azt hittem, Whitey Bulger kiverte õket innen úgy 20 éve… ­­– cinikuskodok.

- Ja, mi is, de megint arcoskodnak.  Szerintem csak provokálnak.

Nyilván provokálnak. Most jófiúnak kéne lennem, túlságosan rám irányult a figyelem. Fintorogva ülök a kád szélére, és meredek a falon futó, otromba csíkra. Hirtelen túl sok gond szakadt a nyakamba. Hirtelen valami hideg és nehéz tölti el a mellkasom. Érzem, ahogy minden tagomba bekúszik, és keményebbé válok tõle, mint az acél. Gúnyos mosolyra húzom a szám.

- Az elsõ a kis ügyvéd. Vele magam foglalkozok.

- És az olaszok? – cuppant egy nagyot Edward.

- Szólj Flemminek, hogy intézkedjen. Nem szárad ki a mocsár pár füstös tésztazabáló hullájától.

Edward harsányan felnevet, ezért kinyomom a telefont. Iszonyúan bántja a fülemet.

***

Szeretem a madaraimat, mindig csicseregnek. Éppenséggel tõlük tudom, Morlon éppen hol van és mit csinál. Tartózkodjak az állami szervekkel való érintkezéstõl. Halkan kuncogok, ahogy felcsendül a fejemben a hangja. Naná, hiszen jó fiú vagyok.

Kiszállok a kocsimból, majd körbenézek a sötét utcán. Már 11 is elmúlt, de Morlon még mindig odabent van. Édes, próbál megfogni. Széthúzom a bõrdzsekim cipzárját, majd besétálok az épületbe. A portás felpillant rám, szó nélkül beenged. Tegnap megkentem, megveheti a szaros tévéjét, vagy mire vágynak ezek a nyomorultak.

Felsétálok a lépcsõn, a lift jelenleg nem üzemel. Kár, szívesen betuszkolnám oda Morlont, ha morcos kedvében találom. Hátha lehiggad…

- Persze, tudom… még egy óra, és hazamegyek, rendben? – hallom meg a hangját.

Hm, egy óra pont elég. Halkan lépek be az irodába, majd figyelem, ahogy az ablaknál állva telefonál. Az egyik kezét a zsebében tartja, a szövetnadrág mindenhol passzentosan simul a lábaira. Hm. Dugtam már férfit, bár azt hiszem, olyankor csak kíváncsiságom vezérelt. Sosem néztem meg a testüket.  

- Jó estét – köszöntöm kedélyesen, mikor leemeli a telefont a fülétõl.

Elemi erõvel vágódik felém. Ha nem lenne ott üveg, egész biztosan kiesne az ablakon.

- Maga… mit keres itt?? – hörgi felém.

Lassan becsukom az ajtót, majd érdeklõdve felé pillantok. Ismét.

- Leginkább magát.

- Hogy került ide? – húzza ki magát

- Leginkább a lábamon. Bejöttem – tûnõdök.

- Mit mûvelt a portással? – sziszegi.

- A portással? Azt hiszem, köszöntem neki – bólogatok.

Látom, nem gyõztem meg, ezért széles vigyor terül el a képemen. Félsz.

- Nyilván azt hitte, itt dolgozok. Bár én közel sem vagyok olyan csinosan öltözve, mint maga – bökök rá az állammal.

Nem szól semmit, csupán szúrós szemekkel bámul rám. Nem hittem volna, hogy a magabiztossága mögött õ is ember. Így talán még érdekesebb lesz ez a játék.

- Nem léphet velem kapcsolatba – néz egyenesen a szemembe.

- Abban, hogy egy kicsit beszélgetünk, majd hazaviszem, nincs semmi törvénysértõ – lépek közelebb hozzá.

- Már mindent hallott a tárgyaláson – lép ki oldalra.

- Ki kíváncsi a tárgyalásra? Személy szerint végiguntam. Az ön lelkesedése azonban figyelemre méltó – törleszkedek.

Összeszûkült szemekkel bámul rám, amiktõl csak még jobban belelovalom magam a szerepembe.

- Jut eszembe. Ajándékot is hoztam – tárom ki a kabátom egyik szárnyát.

Ropogva húzok ki a belsõ zsebébõl egy újságot. A mai szám, talán még nem olvasta.

- Egészen elbûvölõ – emelem fel a kihajtott lapot.

A címlapon egy óriási kép róla, ahogy dacosan bámul a fölényesen vigyorgó képembe. Oldalról kaptak le minket, így mindkettõnk érzelmei tisztán látszanak. A szalagcím is egészen hízelgõ.

- Hogy tetszik? – mosolygok rá.

Nem felel, csak a fekete-fehér képre mered.

- Olvassa el, egészen szépeket írnak magáról – fektetem az íróasztalára. 

- Hé, Riley, a szemed alatti árkokba lassan krokodilokat lehetne telepíteni – töri meg az irodám csendjét kollégám, Thomas hangja. Az ajtómban áll, és mikor felpillantok rá, halványan elmosolyodom. Õ se néz ki sokkal jobban mint én, úgy hallottam kemény ügyet kapott, bár eddig még nem igen beszélt róla.
- Pont most végeztem, és indulok is haza – felelem, és szavaimat bizonyítandó, amit kell, belesöprök a táskámba, majd állok is fel. Már a kabátomat veszem, de még mindig nem felelt semmit, pedig továbbra is az ajtóban szobrozik.
Kérdõn pillantok felé, és kissé döbbenten veszem észre, hogy az elõbbi fáradt kinézetét, ezúttal sokkal inkább az elgyötört, elkínzott kifejezéssel tudnám azonosítani. Fakó pillantást vet rám, de mikor látja, hogy kérdésre nyitom a számat, megelõz.
- Le fogom adni az ügyemet. – Határozott tényként közli, én pedig hirtelenjében azt se tudom, mit reagáljak. Nem az a meglepõ, hogy egy ügyész lead egy ügyet. Megesik néha. Sokkal inkább az döbbent meg, hogy ezt õ teszi. Thomas Graysen, a város egyik legelhivatottabb ügyésze, aki még nálam is vehemensebben védte mindig is az igazságot.
- Miért? – préselem ki magamból a kérdést. Nekidõl az ajtófélfának, majd szinte rögtön el is löki magát. Az arcomat fürkészi, majd hosszas töprengés után, megcsóválja a fejét.
- Menj haza Riley, és pihend ki magad. A holnap utáni értekezleten úgyis téma lett volna az ügyem, majd akkor megtudod a részleteket.
- De...
- Aludj sokat! – int búcsút, majd esélyt se adva a további faggatózásnak, kifordul az irodámból. Úgy ahogy vagyok, kabátostul, táskástul, még hosszú percekig meredek utána.

***
- Bátyó, már egy napot átaludtál, ideje lenne enned is valamit!
Húgom hangjára összerezzenek, kizökkenve kissé az álomvilágból, majd morgolódva húzom magamra még jobban a takarót. A következõ pillanatban azonban mentsváram ívesen lerepül rólam, testvérem hathatós segítségével.
- Jane, még öt percet... – nyöszörgöm, de tudom elõre, hogy felesleges a könyörgés.
- Ezt mondtad kettõ, egy, és fél órával ezelõtt is! – csattan fel, majd a következõ pillanatban valami hideg és nedves csapódik az arcomnak. Riadtan ülök fel, majd prüszkölve hámozom le magamról a jeges vízbe áztatott rongyot. Szemrehányó pillantásomra húgocskám csak elvigyorodik, és megvonja a vállát. – Bocs, muszáj volt. Amúgy is mindig itt kötünk ki, ha tizenhat óra alvás után se kerülsz elõ. Számíthattál volna rá.
Ebben igaza van, de akárhányszor csinálja, ugyan olyan sokkoló marad az élmény.
- Rendben... fenn vagyok – jelentem ki gyászosan. Elégedetten lép mellém, és nyom egy puszit az arcomra.
- Az ebéd az asztalon van, Timet már megetettem.
- És Jess? – nézek fel rá, legjobb barátom, és egyben kisöcsém dadája után érdeklõdve. Jane szemforgatásából ítélve, hülyeséget kérdeztem.
- Vasárnap van bátyó, Jess ma nem jön!
- Tényleg... Sajnálom! – Hirtelen lelkiismeret furdalásom támad, hogy tizenöt éves húgomnak, a szabad napját is itthon kellett töltenie az öccsére vigyázva, csak mert nem tudtam idõben felkelni. – Ne haragudj, megyek is le hozzá, nyugodtan csinálj amit szeretnél!
- Te is tudod, hogy szívesen tettem – rázza meg a fejét. – Jess a hét többi napján itt van.
Igaza van, de akkor is úgy érzem, testvéreim nem ilyen életet érdemelnének. Minden sokkal másképp zajlana, ha anya és nevelõapánk élne még. Így viszont nekem kéne megadnom nekik amire szükségük van, de azt hiszem lassan elbukok, mint szülõ.
Hirtelen koppintást érzek a fejemen, mire fájdalmasan, kérdõn pillantok fel ültembõl mellettem ácsorgó húgomra.
- Megint valami hülyeségen töröd a fejed! – Nem kérdés, egyszerûen kijelenti. – Az arcodra van írva, szóval hagyd abba!
Õszinte mosoly terül szét az arcomon, és feléledt jókedvvel pattanok fel. Mit sem törõdve Jane háborgásával, beleborzolok a hajába, majd átsietek a nappaliba, hogy köszöntsem kisöcsémet is. Tényleg õk jelentenek nekem mindent, és ha a biztonságukért minden bûnözõt rács mögé kell dugnom, akkor mindegyik ott fog kikötni!

***

A hétfõi értekezlet nagyban eltért az átlagtól. A tény, hogy Thomas leadott egy ügyet, önmagában elég sokkoló volt, de mikor a munkája részleteit is elénk tárták, már hinni is alig akartunk szavaiknak. Egyszerre örömteli, és fenyegetõ tényként lebegett a szemünk elõtt az információ, miszerint kezünkben a fegyver, hogy börtönbe juttassuk a város egyik leghírhedtebb maffiózóját.
- Az egyik rács mögött ülõ embere hajlandó vallani ellene, és az infói segítségével tárgyi bizonyítékokat is gyûjthetünk, számtalan bûnei egyikére. – Aggaszt Thomas monoton, színtelen hangja, de mikor a tekintetét keresem, mindig másfelé néz. Nem mondta meg miért adja le az ügyet, de már sejtem.
Adrien Logan Green.
Kegyetlen, beszámíthatatlan, nagyhatalmú ember, akit a városi ügyészség már számtalanszor próbált elítélni, de mindig megúszta. Markában tart számtalan nagykutyát, rendõröket, politikusokat is beleértve, és mindig eltünteti a nyomait. Kevés az olyan ügyész és bíró, aki hajlandó foglalkozni vele. Ha viszont nem vet valaki véget az ámokfutásának, sose szabadul meg tõle a város.
- Vállalom az ügyet! – jelentem ki szárazon, miután kollégáim mindegyike, inkább az asztal mintáját tartotta elsõdlegesen fontosnak, és lehajtott fejjel, azt bámulták.
Thomas lehunyja a szemét, majd szomorú, rosszalló aggodalommal pillant ismét rám, de láthatja az arcomon, nem áll szándékomban megfutamodni. Elkapom azt a szemetet, és jobb hellyé teszem a várost!

***

Két hét telt el, mióta Thomastól átvettem Green ügyét, és ezalatt alaposan beleástam magam abba a kevés információba, amit tudunk róla. Persze valójában ez sokkal több lenne, ha nem csak a bizonyítékkal alátámasztott tényeket vehetném figyelembe.
Az ellene felhozott vád ezúttal drog, és fegyverkereskedelem, valamint súlyos testi sértés, gyilkosság. Az, hogy mi minden írható még a számlájára, perpillanat nem kérdés. Ennyi is elég lenne egy életfogytiglanhoz.

Megigazítom a nyakkendõm, és komor, elszánt pillantással lépek be a tárgyalóterembe, ahol az elsõ állam, kontra Adrien Logan Green tárgyalást fogják tartani, amin én vagyok az ügyész. Üdvözlöm a bírót, majd elfoglalom a helyem, és papírjaimat az asztalra helyezve, várom a kezdést. A bíró szólítja is a vádlottat, én pedig jól titkolt érdeklõdéssel pillantok a lassan nyíló ajtóra. Személyesen még nem találkoztam vele, mert Thomas intézte a letartóztatásával kapcsolatos dolgokat, így kissé bennem reked a levegõ, mikor meglátom.
Green egyszerre tûnik fenyegetõnek, és lenyûgözõnek, mintha csak egy különösen ritka, és veszélyes ragadozót látnék. Mikor azonban közelebb ér, és pillantásunk találkozik, rá kell jönnöm, hogy a jégkék szempárban nem pusztán állatias ösztönt látok, hanem magabiztosságot, erõt, és intelligenciát, mely arra figyelmeztet, hogy jobb lesz vele vigyáznom.
Nem mondom, hogy könnyedén, de állom a pillantását, és csak akkor fordulok félre, mikor a vádlottak helyére vezették, és a bíró belekezd a hosszadalmas, bevezetõként funkcionáló beszédébe.
- Dr. Riley Morlon ügyész ismerteti a vádakat – fordul felém, lezárva a mondandóját. Biccentek, majd felállva, tiszta hangon felsorolom a számlájára írható bûnöket, és a pontos törvényeket, melyeket megszegett velük.
A legtöbb dolgot tudom fejbõl, így rá tudok nézni néha, és csak azért se mutatom ki, hogy összeszorul a gyomrom, mikor tudatosul bennem, hogy õ viszont folyamatosan engem bámul. Volt már dolgom olyan bûnözõvel, aki az hitte így megrettenthet, és visszavonulót fújok. De nem fogok, legyen bármilyen félelmetes is a jéghideg, kegyetlen szempár.

A tárgyalás zavartalanul zajlik egy darabig, de aztán hirtelen kiszólítanak a terembõl, és a bíró engedélyével távozom is.
- Dr. Morlon, akadt némi problémánk – kezd bele borúsan a nyomozó, aki Green ügyéért felelõs. Rosszat sejtve, komoran pillantok rá, jelezve, hogy ne kíméljen. – A tanú úgy döntött, mégse hajlandó megjelenni a tárgyaláson, és volt fõnöke ellen vallani.
- Tessék?! – szisszenek fel, majd mikor nyitja a száját, felemelt kézzel belé fojtom a szót. – Meg ne ismételje! A francba...
Dühösen túrok a hajamba, és töprengve hunyom le a szemem. A korona tanú vallomásár építettünk mindent, ha nem jelenik meg, és támasztja alá az elõzetes vallomását, alig van valami a kezünkben Green ellen.
- Ne lazítsanak a védelmen, elmegyek hozzá! – szólalok meg végül, majd mikor bólintott, kelletlenül megyek vissza a terembe. Nincs más választásom, mint közölni a bíróval az új fejleményeket, és szembenézni a következményekkel. Az emelvénye elé lépve ki is fejtem a helyzetet, mire kifejezéstelen tekintettel küld a helyemre.
- Az új fejleményeket figyelembe véve, a tárgyalást elnapolom, egy hét múlva, ugyan ebben az idõpontban folytatjuk! – jelenti ki pár perc múlva.
- Tiltakozom, bíró úr! A tárgyalást a lehetõ leghama...
- Elutasítva! – Dühösen húzom össze a szemem, mikor anélkül fojtja belém a szavakat, hogy végigmondtam volna. – Továbbá, a vádlott, Adrien Logan Green, a döntésem értelmében szabadlábon védekezhet!
- Tiltakozom! – Erre már fel is pattanok, de elég ránéznem és már tudom is, hogy feleslegesen.
- Elutasítva! – Csattan a kalapács.

***
- Remélem jól megnézted, ilyen egy korrupt bíró! – morgom félhangosan asszisztensemnek, miközben haladunk kifelé a bíróság épületébõl. Kint persze már ott a média, mert miért is ne tudnának egy elvileg titokban zajló perrõl.
- Nagyon jó lehet, ha a maga korában ilyen fontos ügyet kap – csendül mögöttem egy jeges, gunyoros hang, és bár görcsbe rándul a gyomrom, mikor felismerem, higgadtan fordulok az ajtón kilépõ férfi felé. – A szülei biztos büszkék magára!
- Minden bizonnyal... – felelem zárkózottan, majd száraz hangon folytatom. – Mr. Green, tartózkodjon az állami szervekkel való érintkezéstõl, ha megkérhetem, és ne hagyja el az országot! – ezzel hátat is fordítok neki, majd oldalamon asszisztensemmel, áttörök a médiások tömegén, és bepattanok az elsõ taxiba, melynek sikerül megállnia.
Nem így terveztem ezt az ügyet. Már ma börtönbe kellett volna juttatnom, erre nem elég, hogy a legfõbb bizonyítékok bajba kerültek, de még egy hét haladékot, és egy korrupt bírót is kapott...